4.

Belekortyolt a teába, a forró bögre kicsit megmelegítette lefagyott ujjait és torkát is jól eső melegséggel töltötte el. Körbe nézett a boltban, aztán tekintetével tovább figyelte a nőt, aki egy pár kesztyűt vett le, letépte róluk az árat és a bilétát is. Vigyorogva várta, míg visszaért hozzá, Loreley viszont nem is mosolygott rá, felvette a bögrét, aztán kicsit távolságtartón az apró pultra rakta a fekete kesztyűket.

-          Ugye tudod, hogy most már bármikor megtalálhatlak? – jegyezte meg újra belekortyolva a fekete teába.

-          A helyedben nem tenném, nem érdekelsz, és egyáltalán nem akarok veled foglalkozni, így jobban örülnék neki, ha minél előbb visszamennél a haverjaidhoz, rólam pedig leszállnál – jegyezte meg unottan.

   Talán már kinőtt abból a korból, amikor olyan nők után futott, akiknek nem kellett. Azonban elég részeg volt még mindig, hogy Loreley ellenállása ne zavarja és az is feltűnt neki, hogyan figyelte a testét, miközben félmeztelen flangált előtte.

   Igazság szerint harminchét évesen már feleslegesnek találta a randizást és a többi szarságot, ami csak időhúzás volt, mielőtt az ágyba fekszenek. Persze sokkal izgalmasabb egy csók, főleg az első, ha kedveli a kiválasztott lányt, ahogy az első érintés is varázslatos tud lenni, nem beszélve az első közös éjszakáról, ha már a vágy leigázó erővel bír mindkét fél felett. De az egész csak színdarab, játék, ahol elhitetjük magunkkal, hogy ettől erkölcsösebbek vagyunk, ő meg talán már túl idős volt ehhez az egészhez.

   A kanapé felé fordult, megint ajkához emelte a bögrét, szemügyre vette a bútordarabot, aztán megint a nő felé fordult pimasz mosollyal az arcán, kicsit lebiggyesztve az alsó ajkát, ahogy az égkék szemekbe bámult.

-          Hány éves vagy?

-          Semmi közöd hozzá – forgatta meg a szemeit unottan, majd elindult vissza a boltrészlegbe.

-          A nők miért sértődnek meg mindig ezen a kérdésen? – sétált utána érdeklődve.

-          Nem sértődtem meg, egyszerűen csak nem szeretnék barátkozni veled akármilyen hihetetlen is – állt meg a pulcsiknál és elkezdte rendbe rakni őket.

   Egyenesen a háta mögé sétált. Továbbra is jót szórakozott Loreleyon, ezért esze ágában sem volt visszamenni a haverjaihoz, még ha telefonja tovább is csörgött a zsebében.

-          Nagyon gonosz vagy, mondták már? – hajolt a füléhez. – A ruháim még ki sem teregetted, igazán nem szeretnék fizetés nélkül ruhákat elvinni – folytatta tovább halkan suttogva, mint valami komisz kis manó, aki csábítja az áldozatát a bűnre.

   Látta, hogy a nő keze megremeg, amitől büszkeség töltötte el. Akármennyire részeg is, a vonzerejéből semmit nem veszített így sem.

-          Oda adom, csak tűnj már el – fordult szembe vele hirtelen.

   A légzése elakadt egy pillanatra, ahogy rájött mennyire közel is áll hozzá. Pimaszul mosolygott rá, aztán újra kortyolt a teájából, a kék szemek egészen elbűvölték, bár az biztos, hogy Loreley bűbájossága inkább a stílusából eredt.

-          Nem értem miért vagy velem ilyen ellenséges – jegyezte meg. – Egyébként pedig kabátom továbbra sincs. Tényleg kidobnál a hideg éjszakába, mint egy kóbor kutyát? – biggyesztette le újra az ajkát, főleg, hogy tudta mi lesz a válasza.

-          Lelkiismeret-furdalás nélkül – vágta rá, majd kikerülte. – A kocsma nincs messze, majd hívtok egy taxit és szépen hazamész. Nehogy nekem kelljen már az estédet megterveznem, nem is ismerlek – ment vissza a konyhába.

   Vigyorogva követte, kiitta a teát, az agya totál le volt lőve az egyszer biztos, eleget ivott hozzá, bár azért egy kis bort még elviselt volna, most viszont jobb szórakozást talált és esze ágában sem volt elhagyni.

-          Szívesen megtervezhetnéd az estém – lépett újra mögé a fülébe duruzsolva.

-          Mi vagy te, valami elcseszett gonosz kis hang? – jegyezte meg higgadtan. – Elhiszem, hogy részeg vagy, de annyit igazán felfoghatsz, hogy nem kérek belőled!

-          De igen, csak jól tagadod – indult el a kanapé felé, majd nem is zavartatva magát leült rá és érdeklődve pillantott Loreleyre. – Még nem is jártam ebben a boltban – nézett körül. – Mikor nyitott?

-          Nem rég – vetette oda foghegyről, ahogy neki látott a mosatlant berakni a csapba.

-          Honnan valósi vagy? – folytatta tovább.

-          Nem tartózik rád.

-          Mindig ilyen barátságos vagy, vagy csak engem tűntetsz ki ezzel?

   Erre a kérdésére nem kapott választ. Vigyorogva feküdt ki a kanapén. Valószínűleg nem fogja egyedül hagyni a boltjában, így pedig nem sok esélyt látott rá, hogy ki tudja dobni. Lehet el kéne mennie, tovább innia és holnap visszajönnie, de az ital nem adott boldogságot neki, csupán kikapcsolta, a barátaival való hülyeség meg csak szórakoztatta. Loreley viszont szórakoztatóbbnak látszott jelen pillanatban, mint a barátai, még ha boldogságot ő sem tud neki adni. Pár perc örömöt talán, bár nem igazán hitte, hogy ma ezt megkapja tőle, próbálkozni viszont szabad…

-          Ne helyezd magad túlságosan kényelembe mennem kell – nézett a telefonjára, majd egy halvány kis mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor elolvasta az üzenetet.

-          A pasid írt? – Nézett rá és mintha valami csalódott, féltékeny kis fény jelent volna meg egy másodpercre a zöld íriszekben.

-          Az egyik – bólintott, mire a férfi szemöldöke a homlokáig szaladt.

-          Miért, hány van? – Kérdezte halkan, de érdeklődve.

-          Három – vágta rá szemrebbenés nélkül. Végül is nem hazudott, akkorát… Három férfivel élt együtt, velük nyitotta az üzletet, velük élt, velük lélegzett. Már-már szimbiózisnak is nevezhette volna az egészet.

-          Nem tűnsz ribancnak – morfondírozott a férfi, miközben az arcát fürkészte.

-          Lehet, hogy ezt is csak jól leplezem, mint azt, hogy vonzódom hozzád – vont vállat hanyagul. – Na de tényleg ideje lelépned, megkaptad, amit akartál, száraz ruhát és teát és megígérted, hogy eltűnsz – nézett végig rajta, mire a férfi elmosolyodott, az oldalára fordult és a könyökére támaszkodott.

-          Kávét ígértél nem teát – suttogta csendesen, miközben öntelten vigyorgott rá.

-          Annyira nem is vagy részeg, ha erre emlékszel – tett oda egy kávét, a szemeit forgatva. Tényleg szabadulni akart, álmos volt és csak a biztonságos meleg kis vackára vágyott, a rejtélyes idegen helyett, aki nagyon úgy tűnt, hogy elhatározta, hogy megpróbálja kihozni a sodrából, de ehhez jóval több kellett volna. Csak olyan emberek tudták bosszantani, akik iránt érzett valamit, de az érzések már réges-régen feleslegesnek bizonyultak a számára.

-          Annyira te sem vagy hideg, mint amilyennek mutatod magad. Gondoskodsz rólam, pedig nem is ismersz – mormolta.

-          Tényleg nem merül fel benned, hogy csak ki akarlak dobni? – Támaszkodott a pultnak, miközben végignézett rajta újra. Vonzó volt, még részegen is, a hosszú nyúlánk alakja, az arca és a zöld szemei bárkit el tudtak volna csábítani, de rá már régen nem hatott semmi. Persze nem akarta tagadni, hogy a hasában lévő apró görcs, arra utalt, hogy rá is valamennyire hatással van, de míg más nők valószínűleg ész nélkül bújtak volna mellé és vitték volna haza, hogy legalább egyetlen éjszakára a magukénak tudhassák a karizmatikus idegent, belőle teljesen ellentétes érzéseket váltott ki. Menekülni akart. Taszította, hogy a pasas betöltött mindent, hogy alig pár perce találkozott vele, de már mégis mindenhol ott volt. Bent az életében, a boltjában, az ágyában és talán egy kicsit a vérébe is beleoldódott az a valami, amit magából árasztott, ő viszont nem akart megosztani vele semmit. Hozzászokott ahhoz, amije volt, nem akart több bonyodalmat. A kávé lefőtt, ő pedig a frissen elmosott csészékbe öntötte, majd nagyot kortyolt a sajátjából és a szempillái alól lesve figyelte, hogy hogyan kortyol bele a magát Heinrichnek nevező idegen.

-          Igazság szerint felmerült bennem, de nem érdekel. Jó kávét főzöl – mosolygott rá.

-          Három pasim van, tanítottak ezt azt – felelte hidegen.

-          Szereted őket? – Nézett rá a férfi kérdőn.

-          Senkit sem szeretek – felelte őszintén.

-          Olyan nincs – nevetett fel. – Ne add nekem a jégkirálynőt, mindenkinek vannak érzései, vagy valaki olyanja akit szert, szóval… - pislogott rá várakozva.

-          Tévedsz – felelte halkan. Ő már tényleg ezer éve nem érzett semmit, senki iránt és ez az állapot tökéletesen ideális volt a számára.

-          Kislány… - sóhajtott fel a férfi, miközben a szemeit forgatta. – Mire jó ez az egész színjáték?

Ő viszont nem szólt hozzá többet, a ruháit az ipari vasalóhoz vitte majd finoman rányomta a gépet, amitől a nedvesség azonnal távozott az anyagokból, az immár száraz ruhákat egy szatyorba hajtotta, majd miután észrevette, hogy mindkettejük kávéja elfogyott, újra elmosogatta a bögréket, aztán visszavette a kabátját, felkapta a kulcsait, majd várakozás telien nézett rá.

-          Arra akarsz célozni, hogy keljek fel és induljak el? – Nézett rá a férfi mosolyogva.

-          Pontosan – bólintott.

-          És ha nincs kedvem? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét.

-          Akkor bezárlak, majd holnap valaki kienged reggel – vont vállat. – Te döntesz – villantotta rá a szemeit.

3.

   Nehezen nyugodott meg. A nő szórakoztató volt, ő meg éppenséggel részeg, így ha vérig sérti, az sem hatotta volna meg, mondjuk józanon sem. Tetszett neki, hogy egy kicsit sem kér belőle. Valószínűleg Finnországban ő az egyetlen, akinek fogalma sincs róla kicsoda is, egyébként legalább egy kicsit felvonta a szemöldökét a Heinrich néven.

   Vajon belül is ennyire fagyos, mint amilyennek kívülről tűnik? A kék szemekbe nézett, biztos volt benne, hogy nem, vagy ha igen, akkor képes lenne felolvasztani a jéghegyeit.

-          Szórakoztató vagy, édesem – vigyorgott rá. – Egyébként meg tényleg elég rosszul látok, de jobb, ha tudod, hogy a vakondok teljesen vakok – kacsintott rá, majd újra beleszívott a cigijébe és gondolkodás nélkül tovább ment.

   Igazából a legkevésbé sem érdekelte, hogy a nő nem kér belőle. Ő kért belőle és ez épp elégnek számított ahhoz, hogy egy levakarhatatlan seggfej legyen. Egyébként is, elég részeg volt, az egyensúlyát nehezen találta és valóban kezdett igazán fázni, de az biztos, nem hagyja menekülni a kislányt.

-          Te nem értesz a szép szóból? – állt meg hirtelen keményen, a hangja továbbra is ridegen csengett, ami bántotta a fülét.

-          Te nem értesz belőle – nézett rá döbbenten, aztán nem bírta ki és vigyorogni kezdett. – Most tényleg, nem kell ez a játék, el foglak kísérni, akár akarod, akár nem, vagy melletted megyek, vagy a hátad mögött, de az szerintem kicsit ijesztő lenne, nem gondolod? – vonta fel a szemöldökét egy kicsit megkomolyodva. – A végén még paranoiás lennél, azt pedig igazán nem szeretném.

-          Engedj el – próbálta újra lefeszegetni az ujjait, amitől újra vigyorogni kezdett, mint egy idióta.

-          Ha nem akarod, hogy megtudjam hol is laksz, akkor gyere vissza velem. Igazán nem kell félned tőlem, nem foglak megenni sem reggelire, sem vacsorára – hadarta kicsit meg-megakadó nyelvvel. Eltaposta a cigijét, aztán újabbat vett elő.

-          Egy gyárkémény elbújhatna melletted – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

-          Ha tovább állunk itt a hidegben, nem csak a kezem, hanem más nemesebb szervem is le fog fagyni – nézett újra a kék szemekbe, melyek most egészen világosnak tűntek, mint a kék ég, s áttörték a finn éjszaka sötétjét. Melegség áradt szét benne, az biztos, hogy nem engedi el könnyen.

-          Tudod, egyáltalán nem érdekel más nemesebb szerved – morogta enyhe ingerültséggel a hangjában.

   Kezdi kihozni a sodrából, ami nem jelenthet rosszat. A hidegségnél nincs rosszabb. Valaki vagy legyen dühös, vagy legyen mérges, vagy szeressen éppen nagyon, csak rideg ne legyen. Annál pusztítóbb talán nincs is a világon. A közöny maga a pokol, ez a kislány pedig nem érdemelte meg a közöny néma átkát.

-          Oké, de bármennyire nem érdekel, tényleg halálra fogok fagyni, és ha halálra fagyok, akkor a hullamerevség miatt biztos nem tudod egy darabig lehámozni magadról az ujjaimat, ami azt jelenti, hogy az egész éjszakát a tetememmel kell töltened – szívott mélyet a cigijéből.

   Lehet, hogy kicsit bizarr és morbid, de egyszerűen nem bírta tartani a száját. Az egyszer szent, hogy ez nem fog az évszázad csajozos dumái közé bekerülni, azonban az aranyköpései között helyet szerzett magának.

   Szabad kezét a farmerja zsebébe süllyesztette, ajkai között tartva a cigit. A rengeteg fellépés alatt tökélyre fejlesztette a munkás-cigi-szívás tudományát. A lány érzéketlenül nézett rá, pislogott párat, mintha azt próbálná eldönteni komplett elmebeteg –e vagy csak az ital miatt ilyen.

-          Téged most engedtek ki az elmegyógyintézetből? Tudod, ez egyáltalán nem volt vicces – rázta meg a fejét.

-          Ne tagad, láttam, hogy a szád széle elhúzódott egy kicsit – nevetett szórakozottan.

-          Ennyi alkoholtól én is képzelődnék.

-          Kegyetlen vagy – sóhajtott fel színpadiasan.

   A hideg kezdett a csontjáig hatolni, de azért nem volt olyan rosszul, mint azt előadta. Egyrészt melegítette az alkohol, másrészt megszokta, harmadrészt szerette is, így legalább érzett valamit a valóságból, s nem zabálta fel a saját fájdalma.

   Újra elindult, Loreley nem akarta követni, mereven tartotta magát, mire rántott rajta egy picit. A következő pillanatban megérezte, hogy a nő kicsit visszahúzza, mintha elcsúszott volna. Hátra fordult és megtartotta, aztán magához húzta, megakadályozva az elesését. Meleg teste pusztán egy másodpercre simult hozzá, sajnos túl nagy erővel vonta magához, aminek eredményeként ő kötött ki a hátán, az éjszakai szépség pedig rázuhant.

   Felnevetett, ahogy a hideg, puha hó körbe ölelte. A nőnek nem volt súlya, a nagykabát vékony, formás testet rejthetett maga alatt. Loreley azonnal megpróbált felállni, ami nem volt a legjobb döntés. Felszisszent, mikor egyenesen sikerült az előbb említett nemesebb szervébe térdelnie, mert újra visszacsúszott. Az éles kín alhasából sugárzott ki heréibe, gerince is összerándult tőle.

   A kék szemekbe nézett, elég szar és fájdalmas érzés, ha valaki egyenesen a tökeidbe esik, de nem tudott haragudni rá, viszont elkapta a felkarját, mielőtt újra megpróbált volna felkelni róla.

-          Elhiszem, hogy nem érdekel, de valamikor szeretnék majd gyerekeket, ezért megtennéd, hogy következőleg óvatosabban próbálsz felállni? – szűrte nehezen a fogai között.

-          Ha gyereket akarsz valaha is, akkor kevesebbet kéne innod és cigizned, szerintem a spermáid már teljesen életképtelennek – vágta rá azonnal.

   A fájdalom ellenére is felnevetett. Tényleg szórakoztató volt, a teste pedig csábítóan meleg, ahogy hozzásimult, bár nagyon bánta, hogy karjait behúzta maga elé így mellkasát nyomta a könyökeivel. Ajkai csábítóan közel kerültek hozzá, de uralkodott magán, még nem akarta elejteni a prédáját, hosszú volt az éjszaka, őt meg túlságosan jól szórakoztatta a cserkészés semmint, hamar lemondjon róla.

   Loreley lassan kelt fel, ő meg újra megfogta a csuklóját, nem akarta hagyni a menekülést neki. Leporolta kicsit a fekete nadrágjára került hófehér havat. Kicsit átázott, amitől egészen didergett.

-          Ezért tartózol nekem, megmentelek egy nem túl szép eséstől – nyelt egyet, végleg legyűrve a golyóit gyötrő fájdalmat. – Teljesen átázott a ruhám. Szerintem illene felajánlanod, hogy a lakásodban a fűtőtestre teszed, és vendégül látsz, ameddig megszárad – ajánlotta szórakozottan.

-          Ha nem lettél volna erőszakos elengedsz. Ha elengedsz és nem rángatsz, nem billenek ki az egyensúlyomból, ha nem billenek ki az egyensúlyomból, nem kell megtartanod vagy ahogy te fogalmaztál megmentened egy csúnya eséstől. Ha nem kell megmentened, nem esek rád, ha nem esek rád, nem lennél vizes, szóval, ha az elejétől nézzük, hogy mi is történt az egész a te hibád – állapította meg csendesen, de a férfi úgy nézett rá, mintha az első mondat után elvesztette volna a fonalat.

-          Fázom – ismételte a férfi halkan. Az ajkai már tényleg lilák voltak és egész testében remegett. Ha másról lett volna szó… De róla volt szó. A fátyolos zöld szemek kérlelően pislogtak rá. A lakása csak két háznyira volt, de esze ágában sem volt odavinni a férfit.

-          Ha kapsz száraz ruhát és egy bögre forró kávét békén hagysz? – Nézett rá kérdőn.

-          Igen – bólintott mosolyogva.

-          Ígéred? – Nézett rá közönyösen, mintha mit sem számítana a szava, mert valójában tényleg nem is számított. Nem bízott benne, de nem is volt lényeges az egész.

-          Igen – bólintott a férfi újra mosolyogva, mire irányba fordult és elindult a kis üzlet felé, amit nemrég nyitott és ahol a többieknek köszönhetően voltak ruhák férfiaknak is.

A kis sétálóutcára lépve a férfi már látványosan vacogott, aztán furcsán nézett rá, mikor a kulcsait az üzlet zárjába illesztette, majd kilőtte a riasztót is.

-          Egy boltban laksz vagy betörünk? – Nézett rá furcsállva.

-          Kulcsom van és tudom a riasztó kódját… - sóhajtott nagyot a betörés gondolatára is, miközben belépett és villanyt kapcsolt, majd miután a férfi is bement utána becsukta az ajtót belülről. A fűtést egy kicsit feljebb tekerte, majd a teafőzőhöz lépett a miniatűr konyhának sem nevezhető helyiségben.

-          Szóval boltban laksz – ment utána a férfi.

-          Keress magadnak ruhát, a férfi részleg hátul van – nézett rá egy fél percre, de aztán észrevette, hogy a férfin nincs már felül semmi, ő pedig erőszakkal szakította el a pillantását a tökéletes hasfaláról, amin egy furcsa jel díszelgett, amit látott már valahol, de fogalma sem volt, hogy hol. A jel ott volt a mellbimbója körül is és a csípőjén, ettől pedig kezdte azt hinni, hogy a férfi valami furcsa szekta tagja.

-          Most jó így – vont vállat a férfi hanyagul, miközben az övét kezdte bontogatni.

-          Hé, hé, hé, hé – fogta le a csuklóját, még mielőtt előtte vetkőzik meztelenre. Hiába volt kívánatos a teste, hiába érdekelte, hogy ugyan a hasa alján lévő tetoválásnak hol is van vége, de ott volt a de. – Eddig azért nyavalyogtál, hogy meg fogsz fázni, szóval lehetne, hogy nem vetkőzöl, hanem inkább öltözöl? Itt is hideg van – nézett a szemeibe, amiktől egy fél pillanatra úgy érezte, hogy megszédül. Soha nem látott még ennyire hihetetlenül zöld szempárt. A férfi világosban és félmeztelenül csak még veszélyesebbnek tűnt a szemében. Túlságosan vonzó volt, ő viszont nem akart vonzódni senkihez.

-          Ahhoz, hogy öltözni tudjak vetkőznöm is kell – mosolygott rá, miközben tovább babrált a csatjával. – De elfagytak az ujjaim és képtelen vagyok szétbontani – morogta, majd hirtelen újra ránézett. – Nem segítesz? – Kérdezte pimaszul, mire megforgatta a szemeit, majd a hátsó részleg felé indult.

-          De, segítek öltözni, hogy aztán végre leakadj rólam – kezdett el a pólók és a pulóverek között válogatni. Tudta, hogy ezért Mark nem lesz boldog, mert elajándékozza az egyedi tervezésű ruhadarabjait, de nem volt más választása. Ha meg akart szabadulni a férfitól, muszáj volt ruhát adnia neki, meg egy bögre forró teát, hogy végre hazamehessen aludni, bár most, hogy a férfiban felmerült az ötlet, hogy a boltban lakik, eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha itt aludna. Elvégre itt aztán reggelig tényleg nem zaklatná senki, a tervezőszobában lévő kis kanapé ugyan nem túl kényelmes, de legalább csend van és magány.  Felsőt még nem is volt nehéz találnia rá, viszont a nadrággal eléggé meggyűlt a baja hónapok óta élt Helsinkiben, ami New York után felüdülést jelentett a számára, viszont azt még mindig nem szokta meg, hogy a finn férfiak ennyire magasak és ennyire hihetetlenül vékonyak is egyben. Ez alól pedig Heinrich se volt kivétel, bár volt egy sanda gyanúja, hogy a férfi nem az igazi nevét mondta neki, de ez sem izgatta. Meg akart tőle szabadulni bármi áron.

-          Öltözz fel – dobta hozzá a ruhákat, miután megtalálta amit keresett, aztán visszasétált a kis szobába, hogy kitöltse a teákat.

A férfi lassan sétált mellé, a szürke farmerban és a fekete pulóverben, amit a kezébe nyomott.

-          Tudsz róla, hogy szinte sehol nem találok magamnak nadrágot? – Nézett rá kérdőn.

Gondoltam, de nem igazán érdekel, idd meg a teád és menj – nyomta a kezébe a bögrét, majd egy pár kesztyűért ment, hogy ha már hülyeséget csinál, akkor rendesen csinálja. Nem értette miért ad neki oda mindent ingyen, csak azt tudta, hogy meg akar szabadulni tőle, mert egyre nehezebb ellenállnia neki, szíve szerint leülne és beszélgetne vele, megkérdezni miért pont Bukowskit és Kinskit tetováltatta magára, hogy mi az a jel, ami egy csomó helyen borítja a testét, de az érdeklődés lett volna, ő pedig már nagyon régen elhatározta, hogy nem érdeklődik többé, soha senki iránt.

2.

A lány felé pillantott, nehezen találta az egyensúlyát az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt, de azért kihúzta magát és kicsit hunyorított, hogy lásson is belőle valamit, azonban túl nagy volt a távolság közöttük, így csupán egy folt maradt a látóhatárán belül.

-          Nem foglak megenni, nyugalom – vigyorgott rá, cigivel a szájában, amit nem sikerült meggyújtania.

-          Téged keresnek a kocsmában a haverjaid – intett fejével arra a helyre, ahonnan nem rég jött ki egy kicsit levegőzni.

-          Meglehet, de én meg az öngyújtóm keresem.

   A lány kicsit bátortalanul indult meg felé, egyre tisztább lett előtte az arca, ahogy a közelébe ért. A haja hollófekete, a szemei pedig tengerkékek. Egy pillanatig megbabonázva figyelte, míg mellé ért, aztán összevonta sötét szemöldökét és a bokor felé nézett. Lehajolt, aztán a kezébe ejtette a gyújtóját.

-          Hogy hívnak? – kérdezte, ahogy felkattintotta a zippo zárját és rágyújtott végre.

-          Mit kerestél a bokorban? – pillantott fel rá.

-          Szerinted? – szívta le a füstöt jókedvűen. – Egyébként is, én kérdeztem előbb.

-          Hát, először is illett volna megköszönöd, hogy megtaláltam a gyújtódat – villant meg kék szeme, ami csak vidámságát fokozta.

-          Nagyon szépen köszönöm, hölgyem – vette kezébe a kezét, aztán lehajolt és csókot nyomott a kézfejére, miközben a szemeibe nézett.

   A nő bőre forró volt, apró villámok szánkáztak rajta végig, ahogy megérintette. Ajkait leheletvékonyan érintette hozzá, de közben elbűvölten nézett fel rá. Ez eddig mindig bejött a csajoknál. Egyszerűen buktak a szemeire.

   Vajon mennyi az esélye, hogy nem hallucinál? Ha valóban nem képzelődik, akkor ez a nő igenis az ágyába való, bár elég részeg, ezért nem kéne ilyesmiben döntéseket hoznia… de egyszerűen akarta. Talán a villámló kék szemei, vagy fekete haja tette, esetleg bájos pofija, azonban mindenképp csak a matracán tudta elképzelni tűrhető helyzetben. Lehet, hogy az utolsó három kör nem kellett volna, akkor talán esélye is lenne felszedni.

-          Loreley – húzta el tőle a kezét.

   Karcosan nevetett fel.

-          Végűl ladikot s ladikost, a mélységbe sodorja az ár, s hogy ez így lett, ő okozta, dalával, a Loreley – idézte Heinet. – Csak szőke nem vagy, de azért dalolhatnál nekem.

-          Szerintem ideje lenne visszamenned, mielőtt elveszel itt a sötétségben – mondta csendesen és zavartan elnézett róla. – Egyébként te nem mutatkoztál be – piszkálta kicsit azért.

-          Heinrich – hazudta könnyedén a költő keresztnevét. – Inkább elkísérlek téged, merre laksz? – nézett körbe.

-          Kösz, inkább kihagyom – villantotta rá újra a szemeit, amitől alhasa görcsbe rándult.

   Nem tudott nem vidulni a lányon. Visszautasította, ami csak szórakoztatni tudta, úgysem fogja elengedni. A vadász prédát talált, s ameddig legalább egy kis falatot nem kap belőle, addig biztos nem engedi menekülni. Elég részeg volt, de tudta, hogy legalább a számát meg kell szereznie, vagy a teljes nevét megtudnia, vagy akármit tennie, hogy a holnapi józansággal ne törlődjön ki belőle az egész látomásszerű tünemény.

   Vagy inkább ágyba cipeli, az sem tűnt rossz lehetőségnek. Végül is, biztos, hogy az ágyban fognak kikötni, kár is fecsérelni az időt másra, az hogy pár óra múlva, vagy pár nap múlva, pusztán felesleges tényező. Felkeltette az érdeklődését és felkeltette benne valamit, amit már régen halottnak hitt…

-          Akkor gyere vissza a kocsmába, egyébként a te lelkeden fog száradni, ha megfagyok idekint – gombolta ki a zakóját, hogy tudatosítsa benne, a mínusz fokok ellenére sem visel túl sok ruhát.

-          Tőlem aztán meg is fagyhatsz – vont vállat érdektelenül. Tényleg csak egyedül akart lenni, de a férfi kisugárzása egyik pillanatról a másikra, észrevétlenül vonzotta magához. Nem bírt megállj parancsolni a lábainak, egyszerűen odasétált hozzá, pedig nem is akarta.

-          Ez ronda volt – röhögött fel a férfi. A haverja nem hazudott tényleg totálisan részeg volt, a lábán is alig bírt megállni.

-          Amúgy sem kéne többet innod – állapította meg csak úgy mellékesen.

-          Kéne – bólintott a férfi határozottan.

-          Akkor menj vissza és igyál – rántott vállat, majd sarkon fordult, hogy otthagyja a fickót, aki nem tűnt ugyan veszélyesnek, de túlontúl veszélytelennek se.

A jéghideg ujjait a bőrén még mindig érezte, ahogy a vékony ajkait is. A szemei, pedig ellenállhatatlanok voltak, akár az abszint, ami erős ám tekintélyt parancsol, az összes párlat közül kiemelkedik a maga nemében, éppen ezért nem árt tőle óvakodni.

 Nem véletlenül tiltották be az abszintot se régen. Mindenki azt hitte, hogy elmebajhoz vezet, ha valaki sokat iszik belőle, hát a magát Heinrichnek nevező férfi szemeiben ugyanezt az elmebajt látta, ami képes lett volna bárkit magával sodorni, ő viszont nem akart áldozat lenni.

Meg volt neki a maga elmebetegsége, semmi szüksége nem volt egy idegenére is. Rájött, hogy minél gyorsabban eltűnik a férfi elől annál jobb lesz neki, így megszaporázta a lépteit, de természetesen ez se jött ma össze neki. Hiába nem vágyott társaságra, állandóan belefutott valakibe az este folyamán, aki nem akarta megérteni, hogy nem akar beszélgetni, nem akar semmit csinálni, csak magában lenni.

-          Hé, hé várjá’ már –bukdácsolt utána a fickó, de tudomást sem vett róla, épp menekülőre fogta a dolgot, a szobája négy falára vágyott, amit kulcsra tud zárni a kíváncsi tekintetek előtt. – Na kislány. Izé… Loreley, állj meg – kiabált utána, miközben hallotta, hogy sietősen próbál utána lépkedni, ő viszont tovább sietett és a füle botját se mozgatta, egészen addig, amíg a férfi ujjai a csuklója köré nem kulcsolódtak. – Mondtam, hogy állj meg.

-          Én meg azt mondtam, hogy akadj le rólam. Ugyanolyan erőszakos, értetlen, idióta vagy, mint a cimborád – nézett rá hidegen. Nem mutatta ki a mérgét, nem emelte fel a hangját, a hisztériázással, amúgy sem ment volna semmire, abból a korból meg már régen kinőtt, hogy toporzékolni kezdjen azért, hogy megkapja amit akar. Jelen helyzetben azt, hogy az idegen elengedje és végre hazamehessen. Amúgy is késő volt már, a többieknek valószínűleg már feltűnt, hogy nincs a lakásban és valószínűleg abban reménykednek, hogy alkohol utánpótlásért ment, de csalódniuk kell majd újra.

-          Mindig ilyen fagyos vagy? – húzta fel a férfi a sötét szemöldökét kérdőn, de úgy tűnt mulat rajta, ahelyett, hogy bosszankodna.

-          Mindig ilyen lassú a felfogóképességed? – Sóhajtott fel, miközben megpróbálta lefeszegetni a csuklójáról a hosszú vékony ujjakat, amik bilincsként ölelték körbe és hiába erőlködött, nem eresztették el.

-          Mostanában? Igen, a pia teszi – bólintott a férfi mosolyogva. – Szóval, visszajössz velem? – Bökött abba az irányba ahonnan jöttek.

-          Nem – rázta meg a fejét, miközben szilárdan állta a zöld szemek vizslatását.

-          Akkor hazakísérlek. Nem kéne az utcán sétálnod éjszaka egyedül – indult meg előre, mintha tudná, hogy hol lakik.

-          Na jó, ebből elég – sóhajtott fel. – Elengednéd a kezem? – Rántott egyet a csuklóján, hogy a férfi végre rá figyeljen és ne akarja végigcibálni az utcán, akár egy elkolbászolt négy éves gyereket.

-          Átfagytak az ujjaim, te viszont meleg vagy – túrt a férfi a szabad kezével a farmerja zsebébe, majd egy újabb cigire gyújtott rá. A bőre tényleg kivörösödött a hidegtől, a kezei remegtek, de ez cseppet sem tudta meghatni.

-          Vegyél kesztyűt – válaszolt csendesen.

-          Ez így most jó – vigyorgott rá pofátlanul.

-          Akkor kezdjük elölről, hátha végre megérted. Nem félek egyedül az utcán, nem kértem, hogy kísérj haza és nem is akarom, hogy megtudd hol lakom. Vissza kéne menned a kocsmába, mert a barátaid keresnek, engem pedig teljesen tökéletes hidegen hagysz, szóval mi lenne, ha letörölnéd azt a beképzelt vigyort a képedről és nem próbálkoznál tovább a hunyorgással vagy nem is tudom mit csinálsz a szemeddel, mert ahelyett, hogy csábos lennél tőle, olyan vagy mint valami idióta vakond, aki nem lát a lámpafénytől – osztotta ki ridegen a férfit, aki egy fél pillanatra elkomorodott, aztán hangos röhögés szakadt ki belőle.