52.

-          Tudod Ville - szólt a férfi után, miután leintett egy taxit és kinyitotta az ajtaját, hogy meg tudjon állni a saját a lábán, amit túl gyengének érzett. – Szerettem az ikreket, de nem akartam az anyjuk helyébe lépni. Nem akartam, hogy valaha is elfeledkezzetek Loreleyról, se te, se ők. Én csak szeretni akartam őket és téged is és sosem azt vártam el, hogy naponta kétszer térden állva vallj szerelmet, hanem azt, hogy figyelj rám és ha csak ritkán is de tudasd, hogy szeretnéd ha az életetek része legyek és maradjak is, de sosem tetted. Még csak azt se tudod, hogy mi a kedvenc színem vagy virágom, mert annyira elvagy a saját világodban és annyira csak magaddal meg a veszteségeddel törődsz, hogy esélyt sem adtál, hiába nem vártam többet csak egy kis bíztatást, hogy van értelme kitartanom melletted, mert nem csak arra használsz, hogy vigyázzak az ikreidre és szeressem őket vagy lefeküdjek veled. Nem érte meg veled turnéznom, mert be akartam fejezni az iskolát, de ott volt a lehetőség, hogy időt kapj és átgondold mit akarsz, az ő emlékét, az egyedüllétet vagy engem  és ha én kellek nyitva lett volna az ajtóm elhiheted. Ne merj engem okolni, azért, amiért képtelen voltál felfogni, hogy annyira fontos voltál nekem, hogy elmenjek, időt adjak és várjak rád, de neked nem kellett. Kettőnk közül talán mégis te vagy az, aki önző és mindent akart egyszerre, de csak úgy, hogy nem kell viszonoznia semmit. Vigyázz az ikrekre és találd meg a boldogságod – suttogta az utolsó mondatokat, majd beszállt az autóba, de a visszapillantó tükörből még látta, hogy Ville a falnak támaszkodva rágyújt egy cigire miközben hosszan néz utána.

Nem várt már semmit az egésztől, fájt neki a vádaskodás, hisz tényleg minden egyes nap gondolt rájuk, tényleg szerette a piciket, képes lett volna a sajátjaiként nevelni, ha kap egy esélyt arra, hogy ne csak kívülálló, hanem a férfi életének részese legyen. Túl nagy volt a fal köztük, ő pedig kevés volt a ledöntéséhez egyedül.

A torkában megint ott volt az a gombóc, amitől alig kapott levegőt, a mosolya ismét a múlté volt, a bordái közt pedig újra érezte a fájdalmat, ami már tudta mitől van ott. A hiánytól, a fájdalomtól és a veszteségtől. Kár lett volna tagadnia, hogy ha nem is szeretett bele halálosan Villébe, de nagyon közel járt hozzá.

A férfi nem jelentkezett, de nem is várt tőle mást, haladt tovább az élete, bár Bam egyre többször volt a vendége és ugyan a barátját sosem hozta szóba, mégis jókat beszélgettek. Sokszor Janna is befutott hozzájuk, aki egyre jobban kötődött Bamhez, már le se tudták volna tagadni, hogy egy párt alkotnak, még akkor se ha nem mondják ki, hogy mi van köztük. Bam úgy tűnt megnyugszik Janna mellett vagy legalábbis nem akarja megdugni a legyeket is röptükben, a barátnője pedig élvezte, hogy egy zártosztályra való idióta mellett lehet, aki vele mégis úgy bánik, mint egy hercegnővel. Titkon egy kicsit irigyelte őket, amiért nekik összejött ami neki nem, de ennek ellenére őrült a boldogságuknak.

Az egyetlen furcsaság az volt, hogy hetente két-három szál virágot vitt neki egy futár, amit nem tudott mire vélni, főleg, mert egyikhez se járt kártya, de valahogy érezte, hogy a volt férje kedveskedik neki, hisz régen is szokása volt, így levenni a lábáról, de azok az idők már elmúltak, így mégse tudta mire vélni a dolgot.

-          De kurva hideg van – rázkódott össze látványosan Ray, mire nevetve nézett végig rajta.

-          Ha a kabát alatt nem egy szál póló lenne rajtad, talán nem fagynál halálra – állapította meg halkan, miközben azonnal odatette a szokásos kávéadagját főni. – Amúgy ma nem kapok virágot? – mosolygott rá, mert biztos volt abban, hogy mástól nem érkezhetnek a növények.

-          Miről beszélsz? – Kapta fel a fejét Ray, aki hetek óta nem járt a városban, mert az otthoni üzlete miatt haza kellett mennie és csak most jött vissza, hogy megmutassa Bamnek a végleges tervet.

-          A virágok – lépett a váza mellé zavartan, hisz tényleg szent meggyőződése volt, hogy tőle kapja őket.

-          Ártatlan vagyok édes – emelte fel a férfi védekezőleg a kezeit. – Én vacsizni vinnélek Londonba a kedvenc indiai kajáldánkba, majd irány az óriáskerék. De ha szeretnéd küldök neked virágot is – kacsintott rá, mire végképp ledöbbent. – Titkos hódoló? – Rángatta meg Ray viccesen az egyik szemöldökét, mire az alsó ajkába harapott és elgondolkodva nézett a rengeteg különböző virágra, amit mindig a kávézóba hozott a futár.

-          Fogalmam sincs – ingatta meg végül a fejét, mert így tippje sem maradt, hogy ki küldheti neki ezt a rengeteg gyönyörűséget, elvégre sosem érkezett két egyforma  növény, hol rózsát, hol liliomot, hol napraforgót, hol meg valami teljesen mást kapott.

-          Végülis kedves gesztus ne vágj ilyen ijedt képet – paskolta meg a kézfejét, de neki csak azon járt az agya, hogy ha nem Ray akkor kicsoda lepi meg szinte mindig mikor dolgozik.

-          Majd ha zaklatni kezd és ellepnek a virágok szólok, hogy megvédj – bólintott mosolyogva, mikor eszébe jutott, hogy talán valamelyik vendégének tetszik. Talán a helyes szőke fiú, aki mindig rámosolyog mikor bejön és minden mozdulatát árgus szemekkel lesi. Neki talán még zöld utat is adna, még akkor is, ha nem Ville…

   Nem tudta mire jó ez az egész. Egyszerűen úgy érezte, megérdemli a másik azok után is, ami köztük történt. Igazából még mindig mérges volt rá, amiért csak úgy otthagyta az ikreket és őt, de lassan kezdett elpárologni a dühe, felszívódni, semmivé lenni. Talán igaza volt, idő kellett neki. Mindketten ostobán viselkedtek, a nő büszke volt, ő meg nem bírta kiverni a fejéből, hogy mi lett volna, ha nem küldi el dühében.

-          Na, hogy döntöttél? – vonta fel a szemöldökét Bam.

-          Kell – sóhajtott nagyot.

-          Nehéz szülés volt – jegyezte meg enyhe gúnnyal, mire rávillantotta a szemeit.

-          Jól van, csak viccelek. És mi van Beatriceal? – kérdezgette tovább.

   Megvonta a vállát, ezekre a kérdésekre soha nem szokott válaszolni. Bam folyamatosan zaklatta vele, mintha neki kéne tennie valamit a nővel kapcsolatban, pedig igazából mindketten hibásak voltak. Egy kapcsolat soha nem egy emberen múlik, hanem kettőn, ő meg nem volt hajlandó a virágküldésen kívül mást tenni az egész érdekében, hiszen arra várt, hogy a másik is bizonyítson. Ha nem fog, akkor talán a virágküldést is abbahagyja.

   Azt vágta a fejéhez, hogy ő küldte el, ettől függetlenül ő ment el, a hibáit nem látta be, áldozatnak állította be magát, egy mártírnak, de ebben nem volt igazság.

-          Gondolom, azt várja el, hogy én teperjek érte megint. De már túl sokszor játszottam ezt és semmi kedvem hozzá megint – válaszolta végül. – Elég volt ebből, mindig nekem kell mennem utána. Nem érdekel, beleuntam. Azt mondja, kellettem neki, de csak szavakkal tudja ezt mondani, tettekkel soha, amikor tennie kellett volna valamit, rögtön megfutamodott. Nem jött volna velünk turnézni, annak ellenére, hogy azt mondta mennyire fontos vagyok neki. Ne csak mondjon, hanem tegyen is – vonta meg a vállát.

-          Hát, szerintem nem fog tenni – szólalt meg Bam, majd megdörzsölte az állát. – Ráadásul, ha nem vagy egy hülye fasz veled ment volna. De neked is igazad van. Mégse hiszem, hogy lép majd.

-          Szerintem sem – kortyolt bele a sörébe és elhúzta a száját. – Játssza a sértődöttet és azt hiszi ő semmiben nem hibázott, amikor csak beszélni tud, de tenni nem.

   Bam hümmögött, beleivott az italába, aztán körbe nézett a kocsmában. Megint Rayt várták, szerencsére már tudta, hol dolgozik Beatrice, direkt elkerülte még a környékét is, hogy ne fusson vele össze. Annyira unta már, hogy mindig neki kell üldöznie valakit, megalázkodnia, félretenné a sérelmeit, bocsánatot kérni… emlékezett rá, amikor az ajtaja előtt aludt a kicsikkel, hogy végre foglalkozzon vele.

   Feltámadt a büszkesége, többet nem akart engedni. A virágküldés legalább szép gesztus, ezzel pedig a lelkiismeretét is lenyugtathatja.

-          Azért te is hülyeségeket vágtál a fejéhez – szólalt meg Bam.

-          Oké, de én bocsánatot kértem tőle – mutatott rá. – Na, ő erre képtelen. Nem képes elismerni, hogy ő is hibás lehet, túlságosan büszke és makacs hozzá, én ebből viszont nem kérek. Ha valaki hibázik, akkor legalább ismerje be és tudjon bocsánatot kérni, neki viszont ez egyszerűen nem megy, mert nem lát át a saját hibáin – vonta meg a vállát.

-          Te tudod, de akkor se hiszem, hogy így kellett volna vége lennie az egésznek, jól megvoltatok. Bírtad és lássuk be elég jó bőr, aki vicces is és úgy tud bulizni, mint mi.

-          Dehogy voltunk meg jól, csak veszekedtünk – mordult fel, mert arra nem akart gondolni, hogy amikor jó volt, akkor tényleg nagyon jó volt, ami köztük volt.

   A kocsma ajtó kinyílt, Ray sétált be, majd leült közéjük, miután üdvözölték egymást. Elővette a vázlat füzetét, Bam tetoválása kész volt már, gyönyörűre sikeredett, az övét csak tervezték, amit a szíve alá akart csináltatni.

-          Meghívsz egy kávéra – dobta le magát ezerrel vigyorogva az előtte lévő székre Ray, aki mióta Helsinkiben volt minden reggelt nála indított. A szemöldöke a homlokáig szaladt a magabiztos kijelentés hallatán, egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot.

-          Miért is? – Tett oda egyet főni.

-          Tudom ki küldi a virágokat – vigyorgott rá, mire meglepetten pislogott rá, hisz már ő is sejtette ki a titokzatos illető.

-          Én is – vont vállat. – Az egyik vendégem – mosolyodott el, ahogy a szőke fiúra gondolt, aki azóta se szólította meg csak tovább küldözgette a virágokat.

-          Nem-nem – csóválta meg a fejét Ray, miközben olyan csillogó szemekkel nézett rá akár egy gyerek aki valami hatalmas dologra készül. – Szóval meghívsz? – Kérdezte pimaszul, mikor elé tette a csészét.

-          Meg – bólintott, mert igazán érdekelte, hogy kitől is kapja a gyönyörűségeket, ha nem attól a fiútól.

-          Ville – jött a gyors válasz, majd egy huncut mosollyal az ajkán belebújt a kávésbögrébe, miközben ő hitetlenkedve pislogott rá, hisz előbb hitte volna, hogy a főnöke küld neki virágot, mint a férfi, akit azóta se tudott kiverni a fejéből, hogy véget ért az, ami igazán el sem kezdődött köztük.

-          Szívass mást – vágta rá, mire Ray letette a poharát és egyenesen a szemébe nézett.

-          Beatrice én csinálom a tetkóját, elég sok időt töltök mostanában mellette és elég sokat is iszik ahhoz, hogy kikotyogjon olyan dolgokat, amiket nem kéne, főleg nem a volt férjednek – kacsintott rá a férfi. – Tegnap nagyon elázott és csak rólad kérdezett, szerintem kedvel – kuncogott fel, ő pedig nem akart hinni a fülének. Ville? Hisz elküldte. Semmi értelme nincs az egésznek. 

-          Miért küld virágot? – Kérdezte halkan inkább magától, mert kezdett teljesen összezavarodni és már nem értett semmit sem.

-          Szerintem azt várja, hogy keresd meg és mondd el neki, hogy akarod őt meg a kölykeit – vont vállat Ray könnyedén.

-          De egy cetlit se írt, hogy tudjam ő küldi a virágokat – nézett rá teljesen értetlenül.

-          Azt hitte, hogy egyértelmű – kacagott fel a férfi. – És most? Mit fogsz lépni? – Kíváncsiskodott.

-          Semmit – csóválta meg a fejét. – Pontosan tudja, hogy vele akartam lenni és amúgy se a volt férjemmel fogok beszélni a volt szeretőmről – szívta fel magát egy kicsit, mert dühítette az egész helyzet.

-          Ha még a férjed lennék érteném, hogy miért nem akarsz velem a szeretődről beszélni, de kicsikém elég régóta elváltunk ahhoz, hogy már ne fájjon semelyikünknek a dolog. Szerettelek és tudom, hogy te is szerettél, de valahogy nem passzoltunk. Ville viszont azt hiszem más lapra tartozik igaz? – Kérdezte halkan, mire mély levegőt vett és aprót bólintott. Kivel legyen őszinte, ha nem azzal a férfival, aki talán a tenyerénél is jobban ismeri. – Belezúgtál? – Jött az újabb kérdés.

-          Nem nagyon – mosolyodott el, mire Ray felkacagott, aztán megfogta a kezét és nagyon mélyen a szemébe nézett.

-          Oké, ha akarod lépj. Keresd meg vagy hívd fel ne hagyd úszni, azt hiszem jó ember és igazán megérdemelsz egy jó embert magad mellé. Mióta elváltunk nem volt három hónapnál hosszabb kapcsolatod, de azt láttam, hogy hogyan néztél rá és azt is tudom, hogy ő is veled akar lenni. Adjatok magatoknak egy esélyt, de ne sürgesd. Vedd fel a tempóját és legyél mellette akkor majd rájön, hogy csak és kizárólag téged akar – darálta le.

-          Mióta lettél te ilyen nagyon okos? – Kérdezte halkan, kissé gúnyolódva, mire Ray megint nevetni kezdett.

-          Mindig ilyen okos voltam – vágta rá. – Most komolyan, közelíts felé, de óvatosan, mert ha sokat akarsz belőle megijed és elszalad.

-          Sosem fog szeretni eléggé – csóválta meg a fejét, hisz még mindig ott volt Loreley emléke aki közéjük állt.

-          Talán már most eléggé szeret ahhoz, hogy megérdemelje, hogy megkeresd csak még ő maga sem tudja. Ha nem így lenne miért kérdezne mindig rólad? – Paskolta meg a férfi a kézfejét. 

-          Küldjek neki virágot? – Sóhajtott fel lemondóan.

-          Nem is rossz ötlet picim – bólintott a férfi, mire elnevette magát, aztán első körben letette emellett az elmebeteg terv mellett a voksát, hisz valamit mégis csak jelentett az, hogy képtelen volt a gyönyörű zöld szemeket kiverni a fejéből. Akarta Villét és az ikreket is, akik iszonyatosan hiányoztak neki, de ha mégse jön össze akkor legalább fogja biztosra tudni, hogy az egész lehetetlen. Emlékezett még, hogy mi volt az első virág amit kapott, így ugyanazt küldte vissza a férfinak, hátha akkor majd megérti, hogy megbántotta, ugyanúgy ahogy valószínűleg ő is, de ha hajlandó közelíteni felé, akkor ő is megpróbál visszatalálni hozzá.

   Meglepetten vette át a virágcsokrot, amihez nem tartozott kártya, de így is tudta, ki küldte neki. Elhúzta a száját, előkeresett egy vázaszerű kancsót, vizet töltött bele, majd beleállította a virágot. Ez talán egy új kezdet, vagy inkább folytatás?

   Elővett egy fehér lapot, csupán pár szót írt rá:

Csütörtök 11 óra, nálam?

   Pontosan ismerte a nő időbeosztását, egy újabb csokorral küldte el neki a cetlit, remélve, hogy megfelel majd Beatricenak a hely és az időpont. Nem akart rögtön rámászni, egyszerűen csak a bébiszitter nem ért rá, ahogy napokkal ezelőtt közölte vele, ő viszont nem akarta tovább húzni a találkozást, ételt pedig tud a házba rendelni, mert bár meg tanult pár fogást elkészíteni, azért nem volt még a legjobb benne.

   A válasz másnap érkezett meg, virág kíséretében, miszerint megfelel az időpont és a helyszín is.

   A csütörtök hamar eljött, az utolsó virágra rá két napra. Sajnos, még mindig nem tudta, melyik a nő kedvenc virágja, pedig szerette volna azzal várni, így végül a vörös rózsa mellett maradt, amiből egy adaggal tett a két személyes fogás mellé, melyet az egyik kedvenc étterméből hozatott. A kicsiket szerencsére sikerült hamar lefektetnie, végig aludták már az éjszakákat, így nem volt félő, hogy megzavarják a kettőjük találkozóját.

   Beatrice csupán tíz percet késett, amit végig izgult, hiszen tartott tőle, hogy a nő végül meggondolja magát és nem fog elmenni. Amikor csöngettek, rögtön az ajtóhoz ment, hevesen dobogó szívvel nyitotta ki, a tenyere izzadt az izgalomtól, s amikor meglátta a másikat, egy másodpercre a tüdejében rekedt a levegő.

-          Szia – köszöntötte halkan a másikat és kiállt az ajtóból, hogy a nő besétálhasson.

-          Szia – mosolygott rá Beatrice. Nem öltözte túl a dolgot, egyszerű farmert és pulcsit viselt, tudta, hogy a kávézóból jött át.

   Besétált a nappaliba, majd átnézett az ebédlőbe, ahol szépen megterített és még rendet is rakott a kicsik után, miután ma egésznap nem volt ott a bébiszitter, aki takarítónőként is dolgozott.

-          Jól néz ki, te főztél? – állt meg az asztal mellett, barátságos mosollyal.

-          Mondanám, hogy igen – sétált mellé. – De igazából rendeltem – felelte kicsit még mindig feszülten.

   Talán helyrehozhatják az egészet? Vagy inkább újrakezdésről van szó? Félre tudják tenni a régi sérelmeiket, vagy az mindig tüske lesz közöttük? Reménykedve gondolt az estére, bízott benne, hogy végül minden a legjobban fog elsülni.

   Kihúzta a széket Beatricenak, miután az lerakta a táskáját, aztán leült vele szemben.

-          Bort? – emelte meg kicsit az üveget.

-          Kérek – mosolygott rá kissé félszegen.

   Töltött neki a rubintvörös italból, majd újra felállt és kivette a sütőből az első fogást, amit oda rakott be, hogy ne hűljön ki.

-          A kicsik?

-          Alszanak – rakta elé a tányért. – Nagyon lefárasztottak ma – csóválta meg kicsit a fejét, újra leülve a másik elé.

-          Hogy vannak? – vette fel a villát a másik, ő pedig minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte, hátha attól kicsit lenyugszik.

-          Egész jól, ijesztő mennyire gyorsan nőnek – vette fel ő is az evőeszközöket, aztán neki látott a tésztának.

-          Hiányoztak – jegyezte meg csendesen Beatrice.

-          Te is nekik – pillantott fel a szürke szemekbe.

   A feszültség lassan hagyta csak el a tagjait, egyszerre aggódott és reménykedett, amitől akaratlanul megfeszültek az izmai a gyomra meg görcsbe rándult.

-          Mi a kedvenc virágod? – kérdezte apró mosollyal, lenyelve egy falatot.

-          Imádom a napraforgókat – mosolyogta el magát, hisz tudta, hogy az egyik legegyszerűbb növény, mégis annyira elbűvölték már kiskorától kezdve, hogy bármilyen rózsacsokrot lecserélt volna egyetlen szálra. Ville is meglepetten pislogott rá, majd egy mosollyal nyugtázta a választ. – És neked mi a kedvenced? – Kíváncsiskodott.

-          Nincs kedvencem – rázta meg a fejét a férfi, majd ismét csöndbe burkolóztak, amiről nem tudta megállapítani, hogy jó vagy rossz csönd-e. Mindketten feszültek és zavartak voltak, nem tudták mi fog kisülni ebből az egészből és valószínűleg azt se, hogy mire is jó, de ő megfogadta Ray tanácsát és nyitott Ville felé. Rábízta a tempót és azt is, hogy hogyan haladjanak. Ha idő kell neki, ő lelép, ha hívja jön, aztán pedig majd kiderül, hogy mi fog történni. Még mindig kissé félt ettől az egésztől, nem bízott benne, hogy normális kapcsolat alakulhat ki köztük, rettegett egy kicsit Loreley emlékétől is, na meg attól, hogy az ikreket hosszú ideje nem látta, már lehet, hogy nem is emlékeznek rá és most, hogy új esélyt adnak maguknak, utálni fogják őt, ahogy az összes többi babysitterüket. Akkor pedig mindennek vége. Mégis a remény ott szikrázott a levegőben, nem tudták volna letagadni sem, hogy vonzzák egymást, Ville úgy nézett rá, mint egy éhes oroszlán, a jól megérdemelt vacsorájára, ő pedig próbálta befogni a száját és nem ostobaságokat fecsegni, egynek mégis sikerült kicsúsznia a száján.

-          Ray azt mondta, hogy ha te nem lennél újra feleségül venne – nyelt le egy falatot, csak úgy megemlítve a munkahelyi beszélgetését a volt férjével, a férfi viszont azonnal felkapta a fejét és hitetlenkedve nézett rá, miközben úgy szorította a villáját, hogy elfehéredtek az ujjai.

-          És mit feleltél? – Kérdezte Ville, miközben próbált hanyagnak tűnni, de nem ez volt a helyzet.

-          Hogy kétszer nem követem el ugyanazt a hibát – mosolyodott el, mire a férfi lassan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. – Milyen volt a turné? – Terelte vissza valami teljesen semlegesnek tűnő terepre a témát.

-          Fárasztó. Két kisgyerekkel nem egyszerű bejárni a világot és még nem is végeztünk teljesen. Amerika még hátra van – túrt a hajába, mint aki előre fél az egésztől.

-          De ahogy hallom szeretik a lemezt az emberek – nézett bele a zöld szemekbe, amitől újra és újra görcsbe rándult a gyomra.  Annyira egyszerű is lehetett volna az egész, ők mégis úgy viselkedtek, mintha még soha nem találkoztak volna és az első vakrandijuk lenne. Nevetséges volt az egész, a távolságtartó viselkedésük, mégse tudta, hogy máshogy kéne beszélgetniük.

-          És ezt te honnan tudod? – Nézett rá Ville kérdőn, kedvesen mosolyogva.

-          Egy Bam nevű kismadár csiripelte el – kortyolt bele lassan a borba, hogy véletlenül se a fehér pulóverén landoljon a vérvörös ital.

-          Bam? – Szaladt fel Ville szemöldöke a homlokáig.

-          Igen – bólintott tétován, mert a férfi megint dühösnek tűnt, amit nem tudott mire vélni.

-          Mikor mondta ezeket el neked Bam? – Jött a rekedt kérdés, miközben a zöld szemek villámokat szórtak, ő pedig tudta, hogy Bam nem mondta el neki, hogy ha Helsinkiben van éppen akkor heti kétszer legalább találkoznak. Már nem lett volna értelme tagadni, így bevetette az egyetlen fegyvert, amit tudott, hogy nehogy a vele szemben ülő megpukkadjon mérgében.

-          Janna a legjobb barátnőm és a kávézóban szoktak randizni, míg rá vár beszélgetünk – vont vállat, mire Ville hitetlenkedve pislogott rá.

-          Hány pasi is legyeskedik körülötted most? – Kérdezte a férfi, mintha mellékes lenne, de neki megint az elevenébe vágott, mert eszébe jutott mikor lekurvázta lényegét tekintve. Dühösen dobta le a villát a tányérra, mire a másik felkapta a fejét, ahogy pedig a szemébe nézett azonnal megértette, hogy hogyan is hangzott a kérdése. – Sajnálom Beatrice – fogta meg a kezét, miközben ellágyult a pillantása. – Nem úgy értettem, én csak tudni akartam, hogy éppen hány emberrel is kéne versengenem, ha úgy alakulna a mai este – cirógatta meg a csuklója belső felét, na nem mintha már nem olvadtak volna attól is cseppfolyóssá a csontjai, hogy érezte a hosszú ujjait a bőrén.

-          Bam a legjobb barátod és az én legjobb barátnőmmel hetyeg – szögezte le. – Ray pedig a volt férjem, akitől mint már mondtam nem véletlenül váltam el – nézett rá kissé mérgesen, hogy tudja ezt megint majdnem sikerült teljesen elbaltáznia. Ha az érintése nem lenne ilyen hatással rá, talán már rég az utcán lenne…

   A tekintetük egymásba fonódott. Látta, hogy a nő mérges rá, ugyanakkor az érintésétől ellágyult, puha bőrét cirógatta, így csábítva és békítve egyszerre. Tudta megint balfaszként viselkedett, rosszul fogalmazott, ezzel pedig majdnem sikerült a csírájában elbasznia az egészet.

-          Oké – felelte. – Beszéljünk inkább másról – villantott a másikra egy mosolyt, elnyomva a féltékenységet, mely akaratán kívül kínozta.

   Beatrice beharapta az alsó ajkát, tétován nézett rá, mintha máshol járna már, s nem is a beszélgetésre koncentrálna. Nem tudta miért történik mindig ez, vagy veszekednek vagy szexelnek… az előbb majdnem veszekedtek, most pedig csak a szexen járt az agya, ahogy a másik ragyogó szemeibe nézett. Tekintette elkalandozott az ajkára, elemi erővel vonzották egymást, közben pedig ugyanilyen erővel taszították is, mintha nem tudnák eldönteni melyik érzés is nyerjen inkább bennük.

   Lassan elengedte a másik kezét, visszahúzta a sajátját és az ételre nézett. Szíve a torkában dobogott már a vágytól, egy falatot sem tudott volna lenyelni. Halkan megköszörülte a torkát.

-          Milyen a kávézóban dolgozni? – kérdezte végül rekedten, próbálva elnyomni az ereiben pulzáló vágyat.

-          Elmegy – mondta nem törődőmül Beatrice. Talán a vállát is megvonta hozzá, csakhogy nem nézett fel rá, így nem tudhatta biztosan. Nem mert még ránézni, keze remegett a fehér abroszon, nehezen uralkodott magán, a legszívesebben felállt volna, felrántaná a másikat a felkarjánál fogva, a hajába túrna, s addig csókolná, míg bele nem fulladnak mindketten…

   Másodpercek, vagy talán percek teltek el néma csendben, a feszültség egyre erősebb lett kettőjük között, amit minden idegszálán érzékelt. Megnyalta az ajkát, aztán lassan felemelte a fejét és a másikra pillantott, amikor úgy érezte sikerült összeszednie az önuralmát.

   Beatrice zavarodottan figyelte, mint aki nem érti, mi is történik. Elmosolyodott, nos, ő sem nagyon értette, mi az az erő, ami durva erőszakkal hajtja a másik felé.

-          Néha igazán szórakoztatóak az ostoba emberek, akik bejönnek – szólalt meg újra a nő, valószínűleg csak azért, hogy mondjon valamit.

   Rég elvesztette a fonalat, hogy miről is beszéltek, az agya nehezen forgott, végül mégis sikerült rájönnie, hol fejezték be a beszélgetést.

-          Gondolom – villantott rá egy újabb mosolyt, jelezve, hogy figyel rá és érti, hol tartanak.

-          Meg legalább lefoglal – tette hozzá ő is egy kicsit kényszeredett mosollyal.

   Bólintott egyet, közben a másik szemeit figyelte, Beatrice még mindig idegesen harapdálta az alsó ajkát, villájával az ételben turkált, nem nagyon tudta eldönteni, hogy egyen még belőle zavarában, vagy inkább hagyja a fenébe.

-          És eldöntötted már, mit akarsz? – tett fel egy újabb kérdést, mielőtt a csend és a feszültség újra elhatalmasodik rajtuk, úgy érezte azt már nem bírná ki anélkül, hogy ne mozdulna meg.

-          Nem, még nem – rázta meg a fejét, majd az ételre pillantott.

   Belekortyolt a borába, úgy tűnt ez az este rosszabbul nem is sikerülhetne, kis híján sikerült elüldöznie a nőt, mielőtt kibékülhettek volna… annyira akart neki adni, ezért is csinálta ezt az egész virág küldözgetést és a vacsorát, hiszen ő annyi mindent kapott tőle. A legfontosabb, a remény volt és a hit, hogy lehet minden más, nem kell egyedül, magányosan megpusztulnia, elhagyatottan fetrengve az emlékei között.

-          És te? – nézett fel rá újra.

-          Tessék? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

-          Te már eldöntötted, mit akarsz?

   Elmosolyodott, próbált kedvesnek tűnni, de tudta, hogy igazából vicsorit, mint egy ragadozó, aki kiválasztotta az áldozatát és többet nem engedi el.

-          Ó, nagyon is – rúgta ki hirtelen maga elől a széket.

   Mielőtt Beatrice észbe kaphatott volna, már ott volt mellette, felrántotta a felkarjánál fogva, másik kezével puha tincsei közé túrt, ajkát pedig ellenkezést nem tűrően az ajkára tapasztotta. Úgy csókolta, mintha tényleg bele akarna fulladni ebbe az ártatlan érintésbe.

Szerette a férfi szenvedélyét, de valahogy nem tetszett neki, ahogy kezelte a dolgokat. Mindig az ágyban kötöttek ki, valószínűleg azért, mert ott tudtak a legjobban működni. Minden más helyzetet szarul kezeltek vagy éppen sehogy. Ágyba bújtak és a problémáikat a szőnyeg alá söpörték. De ezt nem lehetett így tovább csinálni. Hiába égett benne a vágy, hiába akart tovább menni, a józan esze sikoltozni kezdett, hogy ennek megint rossz vége lesz. Nem akarta, hogy rossz vége legyen. Sokat jelentett neki Ville és persze az ikrek is.

Hosszan csókolták egymást, de amikor a férfi meg akarta szabadítani a ruháitól, a mellkasára tette a kezét és finoman eltolta magától.

Zihálva nézetek egymás szemébe, látta a férfin, hogy teljesen összezavarodott attól, hogy leállította. Ő sem teljesen értette magát, hisz annyival könnyebb lenne, ha hagyná, hogy a teste beszéljen helyette, de valahogy nem tűnt helyesnek az egész. Kapcsolatot akart, normális kapcsolatot, ahol tényleg együtt vannak és nem csak kefélnek. Bár Ville válaszát úgy is értelmezhette, hogy csak ennyit akar tőle. Elvégre nem azt mondta, hogy őt szeretné csak megcsókolta. Neki viszont ez már nem volt elég.

Jó pár percig csendben nézték egymást, aztán a férfi újra rátapadt. Követelőzően csókolta, birtoklóan szorította, neki meg majdnem megint szabadságra ment az esze, hisz másodpercek alatt fel bírta tüzelni, de újra eltolta.

-          Ne Ville, kérlek – zihálta halkan, miközben a férfi a nyakát csókolta. – Elég – lépett hátra tőle, majd remegő kezekkel túrt a hajába. A másik értetlenül bámulta, majd keserűen felnevetett és a poharáért nyúlt.

-          Szóval te nem ezt akarod – itta ki a bort, mire mély levegőt vett.

-          Nem. Nem akarok a szeretőd lenni, nem akarom így elölről kezdeni ezt az egészet. Nem elég, hogy csak dugunk és minden mást félresöprünk. Eddig se vezetett sehová Ville – lépett mögé, majd a derekára tette az egyik kezét, remélve, hogy meg tudja nyugtatni. – Nem ismerjük egymást, nem tudjuk kezelni a problémáinkat, te pedig megint azzal próbálod eltüntetni a feszültséget és a zavart kettőnk közül, hogy ágyba viszel. Félre ne értsd imádok veled szexelni – kuncogott fel halkan, ahogy visszagondolt arra hány szenvedélyes éjszakát töltöttek el együtt. – De kapcsolatot akarok, aminek persze a szex a részese, de nem alapulhat ezen az egész, akkor sem ha ennyire jók vagyunk benne.

-          És mégis, hogy képzeled ezt az egészet? – fordult vele szembe Ville értetlenül. Látta rajta, hogy mennyire kívánja, ő se volt ezzel másképp, de lassítaniuk kellett és végre megbeszélni a dolgaikat.

-          Mondjuk úgy, hogy holnap te vacsorázol nálam - simogatta meg az arcát. – Borozunk, filmezünk, fagyit eszünk, aztán megint nálad csinálunk valamit. Mint a tinik vagy normálisék, akik előbb megismerkednek aztán eldöntik, hogy akarnak-e együtt lenni – mosolyodott el, mert tényleg erre vágyott.

-          Ennek semmi értelme. Mi már lefeküdtünk és éltünk és lényegét tekintve együtt – húzta el a száját.

-          És tudjuk mi lett belőle. Majdnem kitekertük a másik nyakát puszta kedvességből. Nem ment úgy, hogy mindent fordítva csináltunk. Előbb keféltünk, majd veszekedtünk, majd megint keféltünk, aztán minden jónak tűnt a felszínen, de mélyen egy csomó dolog idegesített minket. Időzített bombákat gurítottunk a saját ágyunk alá, ami mindig felrobbant. Az ikrekkel se csinálhatjuk ezt újra, te mondtad, hogy mennyire megviselte őket, hogy szétmentünk és ez már nem az első eset volt. Ők még nagyon picik, stabilitás kell nekik és nem ez. Nem lehetünk önzők, mert lehet, hogy mi még titkon élvezzük is, hogy az őrületbe kergetjük a másikat, de Lor és Leevi szerintem nem értik, hogy mi folyik körülöttük. Igazad van, nem tehetem ezt velük. nem bukkanhatok fel újra az életükbe, aztán pedig ha mi nem tudjuk elviselni egymást, nem tűnhetek el csak úgy. Anya kell nekik és én hajlandó vagyok az anyukájuk lenni az igazi mamájuk helyett, de egy anyuka nem, tűnik el és bármennyire furcsa is, de nem is tudnám őket ismét elengedni – sóhajtott fel, mikor rájött, hogy tényleg legalább annyira szereti a kicsiket, mintha ő szülte volna őket és minden alkalommal mikor el kellett válnia tőlük, úgy érezte egy darabot szakított ki magából, amire többször nem képes. Jogilag persze semmi köze nem volt az ikrekhez, Ville volt az apjuk és ez így is volt jó, de érezte, hogy még egyszer képtelen lenne végigcsinálni ezt. Akarta a férfit, gyerekestül mindenestül.

-          Értelek, de ez az egész baromság – morogta a férfi.

-          Tényleg? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Oké, akkor mondd el, hogy szerinted mi a jó megoldás – kérte halkan, mert igazán érdekelte, hogy ha ez nem felel meg neki, akkor ő mégis hogyan képzeli el ezt az újrakezdést úgy, hogy lehetőleg a későbbiek során senki ne sérüljön.

   Hosszan szívta be a levegőt, egy lépést hátra lépett a nőtől, hogy gondolkodni tudjon. A legszívesebben rágyújtott volna egy cigire is, hátha az segít neki a műveletben, hogy elvonatkoztasson a szextől, viszont lusta kimenni, a házban meg nem dohányzik az ikrek miatt.

   Nyelt egyet, a plafonra bámult pár pillanatig, kezét a zsebébe süllyesztve, így megakadályozva magát fizikailag, hogy újra elkapja Beatrice vékony derekát, magához vonja, s elkezdje még erőszakosabban lehámozni róla a ruhákat. Olyan régen nem érintette a bársonyos bőrét, nem csókolta mézédes ajkát, nem érezte az ízét… megbolondította a gondolat, hogy ott van tőle egy lépésnyire, azonban nem teheti azt, amit a szíve és az ösztönei diktálnak.

   Újabb mély levegő következett, így már egészen sikerült rendbe szednie a gondolatait, már el tudott vonatkoztatni a szextől, s a puha testtől. A nőnek igazat adott, de valahogy akkor sem tűnt az egész jó megoldásnak… ami köztük volt, nem működött, való igaz, azonban nem tudta mennyire válna be ez a kamaszos hülyeség, hogy előbb ismerkednek és aztán szexelnek, egyáltalán kibírnák –e.

-          Jó, nekem sincs más ötletem – vonta meg végül a vállát. – Talán beválik és más lesz a vége – tette hozzá kissé zavartan.

   Beatrice halványan elmosolyodott, magához vette a poharát, majd belekortyolt, végig szemébe nézve. Összerándult az alhassa, a férfiassága meg kőkemény lett, a szürke szemek úgy villantak rá, mintha olvasnának a gondolataiban. Ha eddig nem volt elég bolond, akkor most már biztos, hogy teljesen meg fog őrülni, kétség sem férhetett hozzá, hogy végül ez lesz a vége.

-          Akkor holnapután én főzök – tette le a poharat, közelebb lépett hozzá.

-          Nyolckor? – sóhajtott nagyot, mint akit a kínpadra akarnak kényszeríteni.

-          Tökéletes lesz – lépett hozzá még közelebb, így mellei a mellkasának nyomódtak.

   Gyengéden végig simított a másik haján, aztán egy puszit nyomott a homlokára, ennyit engedélyezve magának, ha tovább menne, biztos nem tudna megállni… Beatrice viszont másképp gondolta, kezét a derekára fektette, amitől összerándultak az izmai, ajkát az övére szorította, megszívta az alsót, majd a felsőt is, végül nyelvével cirógatta. Engedett a benne rejlő vadállatnak, kissé szétnyitotta, beengedte a másikat, azonban mást nem csinált, lágyan simogatta tovább a haját és visszafojtott szenvedéllyel csókolta meg.

   Lassan váltak el egymástól, mindkettőjük szeme vágytól ragyogott, ígéretek sokaságát tartalmazva, melyek még várattak magukra.

-          Hívok neked taxit – lépett el tőle, halkan köhintve, aztán a telefonját kezdte keresni.

-          Inkább én – kapta elő táskájából a telefonját. Nos, valóban jobb döntésnek látszott, hiszen neki megint fogalma sem volt, hova rakhatta a készüléket.

   Tárcsázott, a házhoz rendelt egy autót. Kézen fogva kísérte az ajtóhoz, de semmi kedve nem volt egy kicsit sem eltávolodni a meleg testtől, mely annyira vonzotta, s álmaiban kísértette hosszú hónapok óta. Remegett a gyomra, ahogy arra gondolt, újra el kell válniuk, nem alszanak együtt és ezentúl ez így lesz egy jó darabig.

   Tényleg szeretni akarta a nőt, megadni neki mindent, úgy érezte már képes rá, képes bízni és hinni, s eleresztette már Loreley emlékét.

   Megérkezett az autó, a sötét éjszakát megtörték a fényszórói, megvilágították a kertet és jelezték, hogy Beatricenak ideje távoznia. Maga felé fordította, végig simított az arcán, aztán egy gyors puszit nyomott az ajkára.

-          Akkor holnapután – mosolygott rá.

-          Nyolckor – viszonozta a mosolyát a nő, ez a mosoly tele volt ígérettel, ami visszaadta újra a hitét és a reményt.

A férfi kedvencét főzte, miközben az agya folyamatosan pörgött. Nem tudta mi fog történni köztük és annyi minden volt, amiről még nem beszéltek. Olyan sok minden, amit tudniuk kellett a másikról, mielőtt bármibe is belekezdenek. Loreley volt a legnagyobb kérdőjel a számára. A nő, aki meghalt, akit szeretetett az a férfi, akit most ő akart. Felérhet hozzá? Vagy mindig csak egy pótlék lesz? Nem tudta, ahogy azt se, hogy engedi-e majd a férfi, hogy az ikreknek anyja legyen anyjuk helyett, hogy tovább tudnak e lépni a kapcsolatunkban esetleg mindig ez lesz?

Az ő két kis szépsége, nem ismerte Loreleyt, nekik ő az első nő, náluk nem kell versenyre kelnie az anya címért, de férfi már volt szerelmes. El akarta venni. Gyerekeket nevelni vele. Vele akart megöregedni és a karjaiban meghalni.

A kaputelefon hirtelen megszólalt, kirángatva a gondolatai közül. Tudta, hogy beszélniük kell és szinte biztos volt abban, hogy a férfinak is vannak kérdései. Képesek lesznek veszekedés nélkül átbeszélni mindezt? Hisz olyan érzékeny témákat akar feszegetni, amire nem biztos, hogy a másik készen van.

Nem volt ideje ezen gondolkodni, egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, majd meghallotta a férfi ruganyos lépteit. Farmerben volt és trikóban, mezítláb, a haját kiengedte, mert tudta, hogy a férfi imádja, nem akart túlöltözni aznap, hisz csak egy vacsora, aminek a célja, hogy beszéljenek végre, nem az, hogy az ágyban kössenek ki. Ha pedig kicsípi magát ki tudja a férfi hajlandó lesz e elvonatkoztatni, hogy mi mást csinálhatnának és nem volt benne biztos, hogy ha megint megpróbálja elcsábítani, ellent tud majd állni.

Megrázta magát, az ajtót pedig kinyitotta, pont mikor a másik kopogásra emelte a kezét. Azonnal összemosolyogtak, miközben az ő szíve felgyorsult. Ville dögös volt, mint mindig. Mintha az évek alatt semmit nem öregedne. Kicsit kialvatlannak tűnt, mégis elkápráztatta.

-          Szia – köszönt halkan.

-          Szia – karolta át a másik a derekát, majd magához húzta és olyan puhán csókolta meg, hogy az alhasa azonnal görcsbe rándult. Csak egy pillanatig tartott az egész, de ő úgy érezte magát, mintha a fejére esett volna egy zongora. – Hoztam bort – nyújtott Ville át egy palackot, majd egy édes mosollyal egy csokor virágot is elővarázsolt, amiben napraforgók voltak.

-          Ez gyönyörű – mosolyodott el a gesztustól, aztán beljebb lépett vázát vett elő és elhelyezte benne a virágokat. – Még kell pár perc a vacsorának – pillantott Villére a válla fölött, miközben a serpenyőhöz lépett és megkavarta az ételt.

-          Jó illata van – sétált mellé a másik, majd átkarolta a derekát.

-          Tudom, hogy szereted – dőlt neki a mellkasának. Olyan otthonos volt az egész, annyira meghitt és olyan más, mint eddig. Mintha Villében felszakadt volna egy gát, mintha vele is törődni akarna, ugyanúgy ahogy ő vele. – Kinyitod a bort? Vagy mást innál? – Kérdezte halkan. – Van sör, narancslé, vodka – kezdte sorolni, de a férfi közbevágott.

-          Tökéletes a bor – nyúlt a fiókba ahol a dugóhúzót tartotta, ő meg lekapcsolta a gázt és feltálalta a vacsorát, ami alatt végig az ikrekről beszélgettek, hogy miket tudnak már, hogyan viselték a turnét. Rájött, hogy mennyire nagy hiba volt elhagyni őket. Villét. Hisz szüksége volt rá csak ő nem érezte. A borospoharaikkal vacsora után átültek a kanapéra, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy a könnyed csevejt valami komolyabb váltsa fel.

-          Tudnom kell mit érzel Loreley iránt – suttogta, miközben lesütötte a szemét, aztán mégis felnézett, bele egyenesen a zöld szemekbe, amik meglepetten pislogtak rá. – Nem akarok veszekedni, oké? Se nyaggatni, se piszkálni, nem akarom, hogy nekem vallja szerelmet vagy valami hasonló – idézte fel magában mit vágott a férfi a fejéhez. – De tudnom kell Ville, hogy még mindig szerelmes vagy-e belé, hogy még mindig arra vársz, hogy belép az ajtódon vagy sikerült elfogadnod, hogy nincs többé – sóhajtott fel. Nehéz volt kimondani, de a válaszra várni még nehezebb. Ville elgondolkodva pillantott fel a plafonra, mintha maga se tudná mit mondjon, majd nagyot kortyolt a borból.

-          Sosem fogom elfelejteni – szólalt meg pár idegőrlő másodperc után a másik, ő meg lélegzetvisszafojtva várta, hogy hogyan folytatja. – Ahányszor Loreleyra nézek, őt látom, ahányszor Leevi elmosolyodik vagy felkacag olyan, mintha ő kacagna fel. Jobban szerettem, mint az életem és meg akartam ölni magam mikor meghalt. Talán ha Migue nem érkezik meg mikor beengedtek hozzá elköszönni, ha nem ront be a műtőbe, ahol a holtteste van, ha nem látja, hogy a fájdalom, ami úgy éreztem szétmarja a szívem elveszi a maradék józan eszem is valószínűleg átvágom egy szikével a saját torkom – suttogta halkan, miközben a szemébe nézett, ő meg megborzong az egésztől. Tudja a szíve, hogy minden szó igaz. – Hiába ráncigált ki mellőle csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarok halni, mert nincs értelme az életemnek nélküle. Azt hiszem sokkot kaptam. Nem emlékszem mi történt csak arra, hogy egy kórházi ágyon ébredek, miközben mindenem fáj. Azt hittem álom volt és miközben szült elájultam – mosolyodott el keserűen. – Aztán megjelent Bam az ajtóban és minden az arcára volt írva, én meg újra azon kezdtem pörögni, hogy hazamegyek és véget vetek az életemnek. Viszont előtte látni akartam az ikreket. A nővér amint észrevett az üvegfal mögött, ahol szerintem vagy két órán át álltam és néztem őket, teljesen lebénulva, behúzott a szobába, leültetett egy fotelbe és odahozta őket nekem. Nem bírtam magamtól bemenni hozzájuk, de elmenni is képtelen voltam. Mintha az egész világ megállt volna. Tudod furcsa, hogy mindig apa akartam lenni, de hiába bámultam őket az üvegen át csak arra tudtam gondolni, hogy ha nem akarok gyereket, Loreley nem próbálkozik annyira kétségbeesetten, hogy teherbe essen, ha nem tartja meg őket, élne, otthon lennénk, az ágyunkba feküdne nem pedig egy hűtőben holtan. Gyűlöltem magam, de őket nem tudtam. Irántuk semmit nem éreztem, míg az a kedves duci nő a kezembe nem adta a fiam, majd fél percre rá a lányom. A szívem megállt mikor Loreley elment, de valahogy újra dobogni kezdett miattuk. Csak miattuk, ám a színek, a szagok, a hangok az élet megszűnt létezni számomra rajtuk kívül. Csak az két apró, szuszogó, akaratos, életerős csomag számított, akik olyan melegek voltak, hogy a szeretett nő halálától megfagyott szívem, ha lassan is de verni kezdett.  Rettegtem, hogy összetöröm őket, hogy kárt teszek bennük is. Talán csak azért maradtam épelméjű magamhoz képest, mert tudtam, hogy elveszik tőlem őket, ha nem tudok gondoskodni róluk. Éjszakákon át néztem, hogy ver-e a szívük, mert csak akkor éreztem, hogy élek, míg egy szőke hurrikán be nem rontott az ajtómon – somolygott rá a férfi.

Nem beszélt Loreleyról. Nem mondta ki, hogy meghalt szinte egyszer sem, most mégis megtette. Beatrice miatt, a jövője miatt. El kell engednie a gyerekei anyját, hogy ha boldog akar lenni, ha családot akar adni az ikreknek. Meg kell tanulnia újra hinni, bízni és szeretni. Készen állt rá, mert akarta a mellette ülő nőt. Olyan bátor volt, annyira erős, tele szenvedéllyel tűzzel, energiával. Vonzódott hozzá úgy, ahogy sose képzelte volna, hogy vonzódni fog még nőhöz. Magát is megijesztették az érzések, amiket Beatrice iránt táplált. Talán azért is küldte el, mert megijedt attól, hogy valaki újra ennyire fontossá válik számára, ráadásul most már nem csak róla volt szó, hanem az ikrekről is, akiknek a választottja egyben az anyát is fogja jelenteni. Tudta, hogy hiába nehéz tényleg el kell mondania, amit gondol.

-          Kedvellek. Azt hiszem nélküled nem tartanék itt. Nem lett volna lemez, turné, ha nem jössz. Még mindig a házunkban ülnék, whiskyt vedelnék és várnám, hogy hazajöjjön. Ha nem rúgod szét a seggem azért, hogy mozduljak meg, hogy ne dagonyázzak az önsajnálatban és a gyászban, most nem tudtam volna kimondani ezeket. Szeretem Loreleyt és mindig szeretni fogja a szívem egy darabja Beatrice. Nem fogok hazudni neked. Ő a gyerekeim anyja, akibe olyan szerelmes voltam, mint addig még soha, de már elengedtem. Tudom, hogy mit akarna nekem és a kicsiknek. Már nem várom, hogy visszajöjjön, már nem érzem azt, hogy vége az életemnek. Azt érzem, hogy kaptam egy új esélyt – fogta meg a nő kezét, aki figyelmesen hallgatta.

-          Ez nem az én érdemem Ville – csóválta a nő a fejét, mire az arcára simította a tenyerét.

-          A tiéd is – nézett a szürke szemekbe, amik úgy érezte egyre jobban megbabonázzák. Talán menni fog, talán képes új életet kezdeni ezzel a gyönyörű nővel, talán újra szerelmes lesz, még akkor is, ha retteg ettől az érzéstől, hisz olyan sok fájdalmat okozott neki. – Nem pótlék vagy. Nem is hasonlítasz rá – nevetett fel, miközben arra gondolta Loreley és Beatrice olyanok akár a tűz meg a víz. Semmi közös nincs bennük. – Akarom, hogy működjön köztünk minden, akarom, hogy a gyerekeimnek legyen anyja, akarok egy társat – vallotta be, amit eddig nem mondott ki. Loreley óta nem akart senkit, most viszont úgy érezte kell neki Beatrice. – De csak magamnak akarlak – komorodott el. – Nem akarom, hogy mások legyeskedjenek körülötted. Szerintem még mindig nem fogtad fel, hogy mibe mászol bele, ha mellettem akarsz lenni.

-          Ezt hogy érted? – Nézett rá a lány kissé értetlenül. Loreley pótlék.. Nem tudta ki találta ezt ki anno, de tudta, hogy Beatrice több, mint egy pótlék. Amennyire bosszantotta a bátorsága, a vakmerősége, ugyanannyira tisztelte is benne ezeket. Loreley mindent hatszor átrágott mielőtt döntött volna, Beatrice pedig akár vakon is ugrott. Most is arra készült, de nem hagyhatta neki.

-          Haragudtam rád mikor elmentél – sóhajtott fel, mire a szürke szemek rávillantak. – Tudom, hogy én küldtelek haza – szólalt meg még mielőtt a nő valamit a fejéhez vág. – Mikor az ikrek felkeltek kerestek. Állandóan sírtak, mert ők azt hiszik te vagy az anyukájuk és te nem voltál sehol. Elmentél anélkül, hogy küzdöttél volna. Értük, értem – suttogta az utolsó szót, mert nem tudta helyes-e ezt kimondani. – Haragudtam, mert elhagytál minket, elhagytad azokat, akik a legfontosabbak nekem és ezzel fájdalmat okoztál nekik. Önzőségnek láttam. Az ikrek még nem értik, hogy mi folyik körülöttük, de szeretnek téged, téged tartanak az anyjuknak és ez felelősséggel jár érted? Nem léphetsz le csak úgy, mert összeveszünk. Nem okozhatsz nekik fájdalmat és én nem hagyhatom, hogy megtehesd, mert én vagyok az apjuk és nekem kell őket megvédenem – túrt a hajába.

-          Nem bántanám őket soha – rázta meg a nő a fejét. Nem kételkedett benne, érezte, hogy szereti az ikreket, ahogy Leevi és Lor is szerették a nőt. – Nem akarlak bántani titeket – nézett Beatrice egyenesen a szemébe. – Az lesz a legjobb, ha nem is megyek a közelükbe míg nem tudjuk pontosan, hogy működni fog e a kapcsolatunk – suttogta, ő pedig beleegyezően bólintott, hiába akarta, hogy állandóan mellette legyen a gyerekei voltak az elsők, az, hogy tudja nem sérülnek. – Sajnálom Ville, egyszerűen azt éreztem, hogy nem kellek, hogy őt szereted még mindig és csak azért akarod, hogy veled menjek, hogy legyen kivel ágyba bújnod miközben vigyázok a gyerekekre – suttogta, mire meglepetten pislogott rá. Hogy hihette ezt? – Minden ezt sugallta – felelt a kimondatlan kérdésére is.

Tényleg úgy izgult minden vacsorán, mint egy tinilány, nevetséges volt az egész, hisz már elég jól ismerték egymást testileg is ahhoz, hogy ne kelljen semmitől tartania. Ville látta már kócosan, smink nélkül, ruhában, ruha nélkül, az ikrektől nyálas arccal, nem sok újat tudott volna neki mutatni.

Mégis úgy igazgatta a sokadik furcsa kis randijuk előtt is a ruháját, mintha egy hülye kis rajongó lennek, aki valami sorsoláson nyert egy vacsorát a férfival.

Két hete tartott ez az egész és bár furcsa volt, de úgy érezte jól haladnak. Legalábbis magukhoz képest jól. Nem veszekedtek, sikerült beszélgetniük is persze a vágy mindkettejükben égett és úgy érezte, ma eljön annak a napja, hogy újra együtt legyenek.

A férfi pontos volt, neki meg nagyot bukfencezett a gyomra. Remélte, hogy még mindig tetszik Villének, elvégre a fél fizetését ruhákra költötte, hogy mindig meg tudja lepni valamivel. Szép akart lenni, azt akarta, hogy mindig gyönyörűnek lássa, mégis bizonytalan volt. bízott benne, hogy a púder színű ruha nem túl sok egy rocksztár mellé. Nem akart agyatlan cicababaként festeni, se túlöltözni vagy kirakni a melleit és a fenekét a kirakatba, de nem volt így se biztos a választásában, hiába volt az egész ruha egyszerű és viszonylag szolid, már amennyire egy combja közepéig éppen hogy csak érő ruha szolid lehet.

Gyorsan nyitott ajtót, majd Ville nyakába ugrott. Hiányzott neki, hisz már két napja nem találkoztak, mert Leevi beteg lett, ők pedig úgy döntöttek, hogy amíg nem elég stabil a kapcsolatuk, nem megy a kicsik közelébe, még akkor sem, ha majd megveszett érte, hogy a karjába foghassa mindkettejüket.

-          Szia – nevetett fel a férfi rekedten, ő meg mélyen beszívta az illatát, aztán megcsókolta.

-          Szia – köszönt halkan, miután elváltak egymástól nagy nehezen.

-          Szép vagy – szólt utána Ville, mikor elindult a hálóba a táskájáért, ő pedig csak visszamosolygott rá. Nem volt benne biztos, hogy mi fog történni, de eltett egy tiszta ruhát a táskájába és fogkefét is, mert remélte, hogy az egész éjszakát a férfival töltheti.

-          Hogy van Leevi? – Kérdezte halkan, mikor elindultak egy étterem felé. Ville fáradtnak tűnt és tudta, hogy aggódik a gyerek miatt.

-          Jobban, kicsit hisztis, de rendben lesz – fogta meg a kezét.

Egész vacsora alatt beszélgettek, nevettek és végre úgy érezte, hogy ez az egész akár működhet is köztük. Épp a desszerttel birkózott, mikor megszólalt a férfi telefonja, aki elnézést kért tőle és felvette, mert az a nő kereste, aki a kicsikre vigyázott. Ville homloka ráncba szaladt, majd nagyot sóhajtott.

-          Leevi megint hányt és újra belázasodott – túrt a hajába, mire azonnal letette a villát.

-          Menjünk – pattant fel, mert ő is aggódott a kisfiúért, a közelében akart lenni, mert nem bírta tovább mástól hallani, hogy nincs jól és szenved, ő pedig nem lehet mellette. Ville mosolyogva rendezte a számlát, bár látszott rajta, hogy ő is félti a fiát, aztán taxiba ültek és tíz perc múlva már kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé, ahonnan a gyereksírás hallatszott. Útközben elhagyta a cipőit is, de nem érdekelte, mert Leevi túlságosan keservesen sírt ahhoz, hogy bármivel is törődjön. Furcsa volt, hogy nem ő az anyja, az ösztönök pedig mégis eluralkodtak rajta. Egy idősebb nő próbálta csitítani a kisfiút, de nem ment vele semmire. Loreley a kiságyból értetlenül nézte, hogy miért sír a testvére.

-          Kérem szépen – nyúlt a babáért, mire a nő értetlenül pillantott a háta mögé. Ville aprót bólintott, mire megkapta Leevit, aki forrónak tűnt és úgy bömbölt, mint akit kerékbe akarnak törni éppen.

-          Szia kisherceg – tette a homlokára a tenyerét, majd lehajolt, hogy Lornak is adjon egy puszit, aki rávigyorgott, aztán a fenekére csüccsent. Legalább ő nem beteg… - le kell vinni a lázát – sóhajtott fel, majd elindult a fürdő felé, miközben Ville elküldte a babysittert. Épp a ruháitól próbálta megszabadítani a kisembert, mikor Leevi sikeresen lehányta, így az egész ruhája félig megemésztett főzelékes lett.

-          Basszus – lépett mellé Ville idegesen. – Szép lányokat nem szokás lehányni – nézett hol rá, hol a gyerekre zavartan. – Ne haragudj szólnom kellett volna, hogy…. – kezdett bele a magyarázkodásba, mire kirobbant belőle a nevetés. Hát ennyit arról, hogy ma este milyen szép lesz. Ott állt a fürdő közepén, kisminkelve még a haját is sikerült normális fürtökbe rendeznie, de mégis olyan volt, mint egy tipikus anyuka, aki a legjobb napján is azzal kell, hogy szembesüljön, hogy a gyereke lehányja.

-          Semmi baj – kacagott tovább, majd mit sem törődve azzal, hogy immár cseppet sem lehet vonzó egy férfi szemében sem, hányástól bűzlőn, megengedte a kádba a vizet, hogy lehűthesse a tűzforró kis testet, aki sikeresen tönkretette az éjszakára vonatkozó terveit, mégis képtelen volt rá haragudni.

   Akaratán kívül elmosolyodott, hiszen újra együtt látta azt a három embert, akit a világon a legjobban szeret. Beatrice féltő gondoskodással ölelte magához a beteg fiát, mintha tényleg az anyja lenne a csöppségnek. Ösztönösen fogta magához, s rakta a langyos víz alá a pityergő gyermeket, aki kis kezével a karjába kapaszkodott.

   Oda akart lépni hozzájuk, segíteni a nőnek, de megdermesztette a pillanat szépsége, akármennyire is beteg volt Leevi, nem mozdult, csak figyelte őket kettesben, megrekedt az idillben, annyira jó lenne, ha a nő mindig mellette lenne és segítene neki a kicsikkel, akik úgy tűnt, még mindig emlékeznek rá…

   Beatrice nem nézett felé, szakavatott kezekkel eresztett egy kicsit hidegebb vizet a kis kádba, a fiúcska homlokát törölgetve, halkan csitítva.

   Hosszú percekig bámulta őket, tétlenül, aztán hirtelen, mint aki álomból ébredt halkan kiment a szobából át a sajátjába és összeszedett egy melegítőt meg egy pólót Beatricenak. Visszament hozzájuk, a nő éppen kivette a kádból az apró testet és egy törölközőbe csavarta.

-          Gyönyörűek vagytok – karolta át Beatrice vékony derekát, majd egy puszit nyomott a nyakára.

-          Rettenetesen – nevetett fel halkan, karjában ringatva a kicsit, aki lassan abbahagyta az éktelen bömbölést és nagy szemeket meresztve pislogott a nőre.

-          Szerintem nagyon is – tette le a pultra a ruhákat, amiket behozott. – Öltözz át nyugodtan – vette ki a karjából a gyermeket. – Kint megvárunk – nyomott egy puszit az arcára.

   Beatrice újra halkan felkuncogott, gondolta, hogy feleslegesnek tartja az egész hercehurcát, hogy kimenjen a szobából és ne előtte öltözzön át. Mosolyogva vitte Leevit a kiságyhoz, a húga értetlenül meredt rájuk, nem igazán értette, miért nem lehet a testvérével. Igazából másik szobába vitte át a kisfiút, amikor először észrevette, hogy beteg, Loreley viszont órákon át bömbölt, így muszáj volt a szoba két sarkába helyeznie őket. Ez se nagyon tetszett a kislánynak, de jelenleg meg kellett ezzel elégednie.

-          Aludj kicsim – suttogta a fiúnak, majd lágyan ringatni kezdte, halkan dúdolva mellé, amit annyira szeretett.

-          Lement a láza? – kérdezte halkan Beatrice az ajtóból.

   Akaratlanul a nő felé fordult, mosolya tovább húzódott az arcán, a pólója és a melegítője is lógott rajta, mégis jól állt rajta, ahogy minden, amit eddig látott rajta. A legszívesebben azonnal a karjába kapta volna, hogy ott a falnál tegye a magáévá… nyelt egyet, elfordult tőle, próbálta nem elfelejteni, mégis csak a gyerekek szobájában vannak.

-          Igen, egy kicsit – válaszolta halkan, hiszen a kicsi már egyenletesen szuszogott a karjában.

   Beatrice közelebb sétált hozzájuk, kezét a fiú homlokára simította, aztán egy puszit nyomott az orra hegyére, mire Loreley nyögött fel esetlenül, követelve a nő társaságát, amit eddig nélkülöznie kellett.

   Rámosolygott, megcsóválta kicsit a fejét, aztán apró sóhajjal a kislányhoz ment. Felvette az ölébe, amikor az kikapaszkodott felé.

-          Úgy látom, buktuk az esti programot – mondta csendesen.

-          Milyen programot? – lépett hozzá a nő.

-          Hát, nem a gyerekszobában akartam befejezni az estét – forgatta meg a szemét.

-          Hanem hol? – kérdezte incselkedve a másik.

   Halkan fújtatott, hiszen a másik is pontosan kitalálhatta, mire gondol.