53.

Loreley csendesen bámészkodott a karjában, egyre laposabbakat pislogva, Leevi pedig mélyen aludt. A betegség valószínűleg teljesen kimerítette.

-          Te nem szeretnél aludni? – kérdezte meg halkan a kislánytól, aki vigyorogva nézett fel rá, ő meg teljesen elolvadt tőle. Hihetetlen volt, hogy ugyan semelyik babát nem ő szülte, mégis úgy érezte hozzá is tartoznak az ikrek. Ville kiment a szobából pár perce, hogy ő is lecserélje a farmert valami kényelmesebbre, így ő próbálta meg elaltatni a kislányt, aki nagyon hasonlított az apukájára, de egyértelmű volt számára az is, hogy mindkét kicsi örökölt valamit az anyukájától is. – Csukd be szépen a szemed, késő van már ahhoz, hogy ébren legyél – suttogott a gyereknek halkan, hátha ezzel el tudja álmosítani. Úgy tűnt a trükk bejön, Lor egyre laposabbakat pislogott, majd szépen lassan elernyedt a karjában és kiterült teljesen. Mosolyogva fektette le a saját apró ágyába, majd ráhúzta a takarót és pár másodpercig gyönyörködött benne, egészen addig míg meg nem érezte a férfi illatát, majd a kezét a derekán.

-          Sikerült elaltatnod – állapította meg Ville csendesen, mire belesimult az ölelésébe.

-          Gyönyörűek – sóhajtott fel. Annyira hiányzott neki az egész. Velük akart lenni minden percben, nem akart többé várni, csak szeretni akarta őket.

-          Menjünk, hagyjuk őket pihenni – fogta a férfi kézen, majd kihúzta a szobából, le a nappaliba, ahol egy üveg bor és két égő gyertya várta. Mintha mindennapos lenne, hogy együtt vannak, úgy ültek le a földre. Ville a két lába közé húzta, átölelte a derekát, miközben tovább beszélgettek és boroztak. Úgy tűnt mindent meg akarnak osztani egymással, életük első percétől kezdve addig, míg külön nem váltak az ostobaságuk miatt.

Már a harmadik üveg bort nyitotta fel a férfi, ő pedig az alkoholtól és a melegtől teljesen ellazult. Úgy érezte oda tartozik ahol most van és soha többé nem akar elmenni. Nem akar elválni se a hátához simuló meleg testtől, se a gyerekektől, akik szerencsére még mindig aludtak és nem zavarták fel őket a pillanatból.

Úgy csókolóztak akár a kamaszok, tapogatózva és mégis kapkodva, valami furcsa erőtől űzve. Többet akart, mert talán a kelleténél sikerült többet is innia. Lassan fordult Villével szembe, majd az ölébe ült és mosolyogva konstatálta, hogy a másik mennyire kívánja. Ő se volt ezzel másképp, így ismét az ajkaira hajolt és olyan szenvedéllyel csókolta meg, ami legbelülről jött. Úgy érezte soha nem égett még ilyen vad lánggal, hogy nem érdekli mi az ára annak, hogy velük lehessen, mert szereti a férfit, mindennél jobban. Hónapok óta tudta ezt persze, de még magának se merte bevallani.

Ville hosszú ujjai a felsője alá csúsztak, az érzékei teljesen kihegyeződtek az érintéseire és olyan vágy kezdte égetni, amibe majd beleőrült. De az alkoholtól fel is bátorodott és úgy érezte itt az ideje elmondania, hogy sikerült totálisan belezúgnia a másikba.

Lassan fogta le a férfi kezeit, majd elhúzódott tőle.

-          Mi a baj? – Zihálta Ville értetlenül, mire a két tenyere közé vette az arcát és elmosolyodott.

-          Semmi – nyomott egy puszit az ajkára, majd elhúzódott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni. – Szeretlek Ville – suttogta nagyon halkan, mire a másik szemei elkerekedtek és még a száját is eltátotta. – Nem kell mondanod semmit oké? Csak azt akartam, hogy tudd, hogy szeretlek téged és persze az ikreket is. Nem várom, hogy viszonozd vagy bármi csak szerettem volna ha tudod, hogy mit érzek – csókolta meg újra a döbbent férfit, aki csak nagyon lassan kapcsolt, majd olyan birtoklóan szorította magához, hogy komolyan fel nyögött az erejétől. Tényleg nem akart belőle egy hasonló vallomást kicsikarni, csak úgy érezte ki kell mondani, hogy mindez számára már nem játék. Őszinte akart lenni, mint mindig.

   Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, ami valahol a lelke mélyén keletkezett, átkúszott a szívére, onnan pedig minden porcikájára. Nem akart szeretni, nem akart szerelmes lenni és Loreley után elképzelni sem tudta, hogy lesz még egy olyan nő, akit úgy fog kívánni, mint őt. Akit nem csak birtokolni akar, hanem azt is akarja, hogy birtokolja. Beatrice más volt… nem akarta beismerni magának, de ha az újabb kísérlete a visszaszerzésére nem sikerült volna, valószínűleg elzárja magát egy kis faházba egy erdő kellős közepén és soha többé nem megy emberek közé. Nem hogy nők közelébe.

   Beatrice felébresztette a rég halott szívét, begyógyította a fájdalom sebeit, s úgy látszott újra dobog, újra szeret, újra bízik, és újra akar. Eddig nem érdekelte mit hoz a holnap, csak a kicsik számítottak neki, miattuk tett mindent, amit tett, de most, most úgy érezte ő is él, s nem csak élőhalottként mozog újra a világba.

   A nő szerette és volt ereje bevallani neki. Nem tudott mit mondani, nem akart mit mondani, nem akarta elrontani a pillanatot, ami csakis kettőjüké volt. Szorításával éreztetni akarta vele, mit érez ő is, éreztetni akarta vele, hogy bármit feladna érte, bármit megtenne, hogy újra az övé legyen.

   Lassan húzódott el tőle, kezét az arcára simította, közben pedig a vágytól és az érzelmektől homályos szemeibe nézett. Isten a megmondhatója, ha létezik egyáltalán, mennyire meg akarta most állítani az időt, s megrekedni a boldogság, a melegség fogságában. Átengedni magad valakinek, olyan, mintha a lecsupaszított lelked nyújtanád neki a tenyeredbe fektetve, láda nélkül, amiben eddig elzárva tartottad, mindentől védve.

   Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, akármit, de hangszálai cserben hagyták, a nő szemei teljesen elkábították. Nem azért akarta elmondani, hogy mit érez, mert a másik is így tett. Ennél sokkal nemesebb és erősebb erő vezette: oda akarta adni ő is a lelkét, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Megbízott benne, de ha összetörni akarja, hát akkor azt tegye, az is jobb, mint a semmi. Nem számított már, az övé volt testestül-lelkestül.

   Lassan végig simított az arcán, hüvelykujjával megállva az ajkánál.

-          Szerelmes vagyok beléd – suttogta, közel hajolva hozzá, szemei börtönébe zárva továbbra is.

   Beatrice egy pillanatig meglepetten nézett rá, aztán kicsit elhúzta a száját. A pillanat nem csak boldog és meleg volt, hanem intim és bizalommal teli. A levegő besűrűsödött kettőjük között, hinni akart, szeretni akart, s úgy tűnt mindent megkapott. De a legfontosabb, ő is akart valakit, akié lehet.

-          Nem kell több játék – suttogta halkan a nő.

-          Nem kell. Csak szeretni akarlak – érintette meg az ajkait gyengéden.

   Csókjuk a szerelem megpecsételése volt, talán többet ért, mint ezer eskü, vagy gyűrű, esetleg esküvő. Ebben a csókban mindketten benne voltak, nyelvük tánca nem egyszerű vágykeltés volt a másikban, hanem egy tánc, ami az örökkévalóságnak szólt.

   Végig simított Beatrice puha tincsein, másik kezét a derekára csúsztatta, testük teljesen egymáshoz préselődött, még sem a szexen járt az agyuk, hanem teljesen belemerültek egyetlen egy csókba, mely róluk szólt, benne volt a közös életük, a közös jövőjük a kicsikkel, s hogy ezentúl mindent megpróbálnak megtenni kettőjükért.

   Érintéseik csak lassan váltottak át szenvedélyesbe, mely eddig is ott lappangott kettőjük között, belemarkolt a nő fenekébe, ajkai lekúsztak a nyakára, melyet óvatosan harapdált, vágyait visszafogva. Beatrice viszont erősen végig karmolta a hátát, amitől teljesen elvesztette az eszét, úgy reagáltak egymásra, mint a tűz és a benzin, rögtön feltudták szítani a másik vágyát az egyesülésre és a közös beteljesülésre. Nem tudta, hogyan kerültek az ágyra, nem emlékezett rá, hogyan kerültek le a ruháik, csak a hozzá simuló puha, ruganyos testre, a szájra, mely csókolta, harapta, a vékony ujjakra, melyek megtalálták a legérzékenyebb pontjait, az eszeveszett gondolatra, mennyire birtokolni akarja ezt a nőt, és hogy közben mindenét neki akarja adni, ami csak maradt még neki.

Leevi halk sírdogálása felkeltette. Az édes álomból felriadva hirtelen azt hitte mindent csak álmodott, de a tetovált kar a derekán meggyőzte, hogy amit átélt valóság volt. Ville csendesen szuszogott mellette, alvás közben is mosolygott, ő meg elbűvölve figyelte egy fél percig. Nem akarta elhinni, hogy végre vége van a vesszőfutásnak. Nem kell több felesleges, idegölő kört róniuk. Együtt vannak és együtt is lesznek, ha minden jól megy örökké, mert szeretik egymást.

Óvatosan bújt ki Ville karjai közül, nem akarta felkelteni, hisz olyan békésen aludt mellette, mint egy ártatlan kisgyerek, majd lábujjhegyen átsettenkedett az ikrek szobájába. Mindkét kicsi fent volt már, Lor a testvérét nézte tanácstalanul, aki halkan sírt a kiságyában, de amint felvette a kisfiút elkezdett megnyugodni. Hiába az éjszakai hűtőfürdő, megint melegnek érezte az apró testet, így újra a hűvös víz alá dugta, hátha lemegy a láza. Nem értette mi az-az érzés ami benne munkálkodik, de mégis úgy érezte a kicsikért immár ő is épp annyira felelős, mint Ville.

-          Csinálunk valami ennivalót? – Mosolygott Leevire miután ellátta, aztán Loreleyt is magához vette és mindkét kicsit a konyhába cipelte, hogy megetesse őket, mert volt egy sanda gyanúja, hogy lassan éhesek is lesznek. Furcsán otthonos volt a férfi lakásának konyhájában mozognia. Mintha világ életében ott lakott volna. Csak remélte, hogy Ville nem veszi majd zokon, hogy használja a kávéfőzőt és a serpenyőt. Tartott tőle, hogy be fog sokallni, hiába az éjszakai vallomás. Félt, hogy azt fogja hinni, hogy el akarja foglalni Loreley helyét, bár tudta, hogy ez lehetetlenség. Ő maximum helyettesítheti és egy új kezdetet jelenthet, de ezzel is megelégedett. Gyorsan elhessegette magától a buta gondolatokat és inkább hagyta, hogy átjárja a boldogság. Nevetve etette az ikreket, akik hangosan gagyogtak neki. Úgy tűnt Leevi is jobban van egy kicsit, még egy apró mosolyt is sikerült bezsebelnie a kisfiútól.

-          Mit csináltok? – Jelent meg hirtelen Ville álmosan egy szál alsónadrágban, mire akkorát dobbant a szíve, hogy biztos volt benne az egész világon hallották.

-          Reggelizünk – mosolygott rá, miközben Lor türelmetlenül a kezében lévő banándarabért kapott, amit nevetve tett a szájába. – Főztem kávét – állt fel, hogy töltsön egy bögrébe Villenek is, aki a fiához lépett és a homlokára tette a tenyerét, hogy ellenőrizze lázas-e még. – Már túl van egy újabb hűtőfürdőn – ölelte át a férfi derekát, aki láthatóan még nem igazán volt magánál, de mégis azonnal reagált a közeledésére és gyengéden megcsókolta.

-          Köszönöm – suttogta halkan, miközben leült és az ölébe húzta. Olyan idilli volt az egész, mintha nem is lenne valóságos. – Itt maradsz ugye? – Nézett rá a férfi reménykedve, mire elnevette magát.

-          Ha nem dobsz ki – nyomott egy puszit a kávé ízű ajkaira.

-          Nem állt szándékomban – somolygott, miközben az ikreket nézte, akik elégedettnek tűntek. – Rég voltak ilyen nyugodtak – mosolyodott el a férfi, miközben a derekát simogatta. – Hiányoztál nekik.

-          Nekem is hiányoztatok – bújt hozzá még jobban, mert úgy érzet túl sokáig nélkülözte a másikat. A bőre alá akart bújni, hogy soha többé ne kelljen elválniuk egymástól.

-          Komolyan mondtad azt az este? – Nézett rá Ville hirtelen.

-          Mire gondolsz? – Kérdezte incselkedve. – Hogy ne hagyd abba? – Súgta a fülébe, amitől a másik megremegett egy pillanatra.

-          Te is tudod, hogy mire gondolok – suttogta vágytól csillogó szemekkel.

-          Hogy imádom a tested? – Nézett rá kérdőn, miközben felidézte magában a fülledt éjszakában elhangzott szavakat. – Hogy nem volt még elég? – húzta tovább a másik agyát. – Nem, megvan mire gondolsz. Igen komolyan gondoltam, hogy újra és újra veled akarok lenni – cirógatta gyengéden a másik tarkóját.

-          Gonosz dög – markolt finoman a csípőjébe, mire halkan elnevette magát aztán újra a füléhez hajolt, hogy oda suttogja el ismét azt, amit a férfi igazán hallani akar.

-          Szeretlek – duruzsolta halkan.

-          Tessék? Nem hallottam, ne haragudj – nézett rá Ville csillogó szemekkel, mire halkan felkuncogott. Oké, ha ez kell neki.

-          Szeretlek – mondta jóval hangosabban, majd a kicsik felé fordult, akik vigyorogva nézték a kettősüket, mintha éreznék, hogy mennyire boldogok mindketten. – Szeretem az apukátok nagyon, de nagyon, de nagyon – vallott színt az ikrek előtt is. – Így megfelel uram vagy másszak ki a háztetőre és ott kiabáljam, hogy szeretem az ebben a házban lakó férfit? – Nézett rá csillogó szemekkel. Ha erre kéri, hát megteszi, hisz esze ágában sincs titkolni, hogy feltétel nélkül szereti, hogy halálosan szerelmes belé, hogy boldoggá akarja tenni. Tudja csak meg az egész világ nem számít.

   Apró körkörös mozdulatokkal masszírozta a homlokát, vagy a stressz, vagy a kialvatlanság miatt, esetleg az előző napi berúgástól, úgy érezte ezer felé szakad a feje. A másnaposságra nem akarta fogni, ezért inkább a stressznek tudta be. Azt mindig is tudta, hogy nehéz szeretni és még nehezebb, ha viszont szeretik az embert, de vállalta ezeket a nehézségeket, amikor színt vallott Beatrice előtt. Lehunyta egy pillanatra a szemét, majd erőt vett magán, felkészült mindenre, ami csak várhatott rá. Lassan felkelt a kanapéról és elindult a hálószobája felé.

   Az este katasztrofálisan sikerült a zenekarral, egyikük sem számított arra, hogy milyen mocskosul berúgnak. Emlékei szerint őt Bam cipelte el a házáig, ahol a kanapéig jutott el csupán. Reggel nyolc óra volt, de úgy érezte, ki kell valahogy békítenie a nőt, aki valószínűleg a fejét is le akarja tépni, amiért a beígért hajnali kettő helyett, hat órás késéssel fekszik be mellé.

   Ha mázlija van, nem kel fel, akkor talán az egészet megúszná…

   Halkan nyitotta ki a hálószoba ajtaját, a nő az ágyában feküdt, a takaró lecsúszott a derekáig, selymes bőre kilátszott a falatnyi trikóból, amit viselt. Nyelt egyet. Nem lenne a legjobb ötlet piaszagúan hozzábújni és rávenni egy kis reggeli szexre…

   Hangtalanul lépdelt az ágyhoz, finoman leült rá, hogy ne süppedjen be a súlya alatt, aztán alsónadrágra vetkőzött, viszont nem bírta ki, kiment a fürdőszobába, hogy gyorsan lefürödjön és elűzze az előző napi cigi és alkohol szagot a bőréből.

-          Milyen volt az este? – kérdezte álmos hangon Beatrice, mikor újra belépett a hálószobába.

   A picsába, ezt elbaszta.

-          Remek – mondta, próbálva leplezni, mennyire is részeg még mindig, aztán az ágyhoz lépdelt, felhúzta a takarót és befeküdt alá.

-          Örülök neki – bújt hozzá a nő.

-          Leevivel minden rendben van? – ölelte át gyengéden a derekát.

   Talán, mégis csak megúszta és nem jön rá Beatrice, mennyire is nem időben ért haza.

-          Már két hete meggyógyult, nyugalom – sóhajtott aprót, s ha lehetséges még közelebb fészkelte magát hozzá.

-          Túl sokáig volt beteg, ez nem normális – mondta csendesen.

   Apró puszit nyomott a nő fehér nyakára, orrát pedig a hajába fúrta, hogy mélyen belélegezze az illatát. Még mindig nem hitte el, hogy vele van, őt választotta, az övé lett, s talán végül minden jól fog működni, ő próbálja nem elbaszni, ahogy Beatrice sem.

-          Az orvos azt mondta, minden rendben van – mormolta halkan. – Mit beszéltettek a srácokkal?

-          Hogy megcsináljuk – hunyta le a szemeit, feloldódva abban a puha melegségben, amit a nő közelsége jelentett számára.

-          Ennek örülök – fogta meg a kezét és maga elé húzta, ujjaikat egymásba kulcsolva.

-          De nem fogunk turnézni – nyomott újabb puszit a vállára. – Nem akarok elmenni innen, mellőled és a kicsik mellől, már pedig tudom, hogy számodra fontos az egyetem.

-          Nem sok értelme van, ha nem turnéztok, nem?

-          Remélem lesz azért – vonta meg a vállát. Ezen nem gondolkodott. De ha a többiek új lemezt akarnak, akkor megcsinálják, hiszen az ő fejében már nem egy dalszöveg fogant meg, hanem sokkal több, amiket el akart készíteni…

   Beatrice nem szólalt meg, őt pedig a puha test melege és a nő közelsége kezdte magával rántani az álmok világába.

-          Ville? – kérdezte nagyon halkan a másik.

-          Igen?

-          Tudom, hogy hatkor jöttél haza és a kanapén aludtál – mondta halkan kuncogva.

Alig bírta megállni nevetés nélkül. Ville gyenge kis próbálkozása, hogy ne jöjjön rá mikor ért haza, annak ellenére, hogy mit ígért mulattatta. Egész éjjel nem aludt, mert képtelen volt rá anélkül, hogy érezné a másik meleg testét maga mellett. Megszokta ennyi idő alatt is, hogy éjjel vele alszik el, de cseppet sem neheztelt rá azért, mert kirúgott a hámból és hatkor ért haza, ráadásul valószínűleg olyan részegen, hogy a hálószobáig nem is talált fel.

-          Nem haragszol? – Kérdezte a másik halkan, mire megint nevetni kezdett.

-          Szerinted, hogy került rád egy pokróc? Magától rád mászott és betakart? – Suttogta jókedvűen. Édes volt hajnalban látni Villét a kanapén horkolva, a hidegtől vacogva.

-          Volt rajtam pokróc? – Kérdezte álmosan, mire szembefordult vele.

-          Volt, mert majdnem halálra fagytál. Feljöhettél volna nyugodtan - simogatta meg az arcát gyengéden.

-          Azt hittem dühös leszel – morogta csukott szemmel.

-          Neked is jár egy kis kikapcsolódás – vont vállat. – Most viszont aludj – simogatta a hátát gyengéden, mert ő is fáradt volt.

Az ikrek persze nem voltak tekintettel arra, hogy semelyikük nem aludt túl sokat az éjjel, nyűgösködve sírtak fel reggel, amitől mindketten felriadtak.

-          Pihenj, áthozom őket – nyomta vissza a férfit az ágyra, miközben félkómában elbotorkált a gyerekek szobájáig, hogy felvegye őket, majd átvigye mindkettejüket a hálóba, hátha kapnak így még pár percet lustálkodni. Ville totál másnapos volt, de még félálomban is mindhármukat azonnal magához ölelte, a kicsik pedig elhallgattak attól, hogy mindketten mellettük voltak. Már nem tudott visszaaludni, csak figyelte a gyerekeket és a férfit, miközben lassan realizálódott benne, hogy immár családja van. Gyerekei és egy párja, akire vigyáznia kell. Furcsállta, hogy nem rémiszti halálra ez a gondolat, sokkal inkább boldoggá teszi ez a tény. Persze azzal is tisztában volt, hogy nem lesz könnyű, de nem érdekelték az akadályok. Szerette mindhármukat és képes lett volna a boldogságukért akármire. Csendesen játszott a picikkel, miközben Ville mellettük aludt, közben pedig azon gondolkodott, hogy egy új album igenis turnéval jár és vagy elengedi rá a férfit, vagy vele tart. Tudta, hogy a zene az életében egy olyan pont, ami nélkül képtelen lenne élni, hisz ezer dolgon segítette már át és neki nincs joga ahhoz, hogy megfossza a sikerektől.

-          Mennyi az idő? – Nyöszörögte Ville halkan, miközben a lánya rámászott, kikövetelve az apja figyelmét, aki mosolyogva puszilta homlokon a kicsit.

-          Lassan dél – suttogta mosolyogva, miközben Leevit simogatta, aki úgy tűnt nagyon is ragaszkodik hozzá.

-          Tényleg nem haragszol? – Ült fel kicsit, hogy meg tudja inni a pohár vizet, amit rutinosan az éjjeliszekrényre tett reggel, miután betakarta a részeg férfit.

-          Miért haragudnék? – Mosolygott rá.

-          Mert nem jöttem haza időben – nézett rá értetlenkedve.

-          Aggódtam érted, de Bam küldött egy sms-t, hogy buliztok – vont vállat.

-          Tényleg? – Nézett rá Ville kissé ingerülten, amit nem tudott mire vélni.

-          Mi ezzel a baj? – Kérdezte halkan.

-          Miért küldözget neked sms-t hajnalban? – Sziszegte feszülten, mire nevetni kezdett.

-          Mert te nem küldözgetsz nekem üzenetet, hogy ne féljek attól, hogy baleseted volt és azért nem jössz – dőlt mellé.

-          Ez akkor sincs rendjén – morogta a másik, mire megforgatta a szemeit és megcsókolta, hátha így elkerülik a felesleges vitát. Nem értette miért ugrik ennyire a másik pont a legjobb barátjára, de úgy tűnt nincs kibékülve azzal, hogy ennyire jóban vannak Bammel.

-          Fejezd be még azelőtt, hogy belekezdenél – kérte halkan, mire egy dühös szuszogás volt a válasz.

   Belekortyolt a kávéjába, aztán újra Bamre nézett, aki próbálta kitalálni, hogy mi baja lehet. Igazából soha sem volt féltékeny típus, mert ez a szó ki sem fejezheti, mennyire utálja, hogy ha másnak is köze van ahhoz, ami az övé. Márpedig Beatrice az övé volt. Nem akarta, hogy Bam egyáltalán egy szót is váltson a nővel, sőt, a legjobb lett volna, ha kitörlik egymás számát a telefonjukból.

   Beatricenak nem mondhatott semmit, mert azonnal kiakadt volna, hogy mit képzel róla, soha nem csalná meg, főleg nem a legjobb barátjával, ő pedig nem akart veszekedni vele. Valahol igaza is lenne, szörnyű, hogy mikre nem tud gondolni, de az, hogy a férfi sms-t küldött neki az éjszaka közepén, beindították a gondolatait és a képzelőerejét.

-          Mondd már, minek hívtál ide? – sóhajtott nagyot Bam, akin látszott, hogy menne már a dolgára.

   Lerakta a csészét, aztán a férfi zöld szemeibe nézett. A legjobb barátjára féltékenynek lenni? Igazából szánalmas és sértő, az érzéseit még sem tudta irányítani. Birtokolni akart, Beatrice csak az övé, egyes egyedül csak az övé.

   Néha már arra gondolt, jobb lenne, ha bezárná a házába. Akkor nem tudna féltékeny lenni rá és nem beszélne senkivel, nem menne sehová… néha már a saját gondolatai is rémisztően hatottak rá. Az viszont szent igaz, hogy így nem lenne vele sok gond…

-          Nem akarom, hogy beszélj Beatriceal – mordult fel gorombán.

   Bam először meglepetten nézett rá, aztán hirtelen elröhögte magát. Remek és még ki is röhögi… a legszívesebben azonnal felállt volna az asztaltól, vagy ráborította volna.

-          Miről beszélsz, haver? – kérdezte két kuncogás között. – Te is pontosan jól tudod, hogy soha nem kezdenék ki azzal…

-          Akivel én járok? Akkor mi is volt az, amikor elhívtad randizni? – vonta fel a szemöldökét.

-          Jól van na, egy apró félreértés – komolyodott meg a férfi. – Nekem ott van a barátnője, nagyon jól elvagyunk. Még egy feleségem is van, Ville, a válás kurvára nem egyszerű dolog, szerinted kéne nekem egy harmadik? Hiszen kettővel is nehezen bírok! Nem mintha látna rajtad kívül bárki mást. Tökre beléd van esve – hahotázott tovább.

-          Nem érdekel, töröld ki a számát a telefonodból – mordult rá újra. – Már ha azt akarod, hogy ne menjen szét a barátságunk.

-          Tessék? Te most megzsarolsz? Normális vagy? – kerekedtek ki a férfi szemei. Már nem nevetett. – Komolyan képes lennél megszakítani velem a kapcsolatot?

   Aprót bólintott válaszként, majd kiitta a kávéját. Határozott és erős volt, bár igazán bele se gondolt abba, hogy mit mondott ki az előbb. Bam hitetlenkedve bámult rá, mint aki nem képes felfogni sem azt, hogy mit mondott neki.

-          Tudod mit? – állt fel hirtelen az asztaltól a férfi. – Akkor ne beszéljünk soha többet, ha neked ennyit jelent ez az egész. Eddig sem voltál százas, de most már tényleg rád férne egy komoly kezelés, faszfej.

   Azzal további szó nélkül elhagyta a kávézót, ő pedig egyedül maradt. Tétován nézett Bam után, nem hitte volna, hogy inkább Beatrice számát választja, mint őt. Próbált kemény maradni, de belül mégis valami rossz érzés kezdett eluralkodni rajta. Hisz mi van, ha van valami köztük? Hisz egyszer már vacsoráztak együtt, amin ő is megjelent, lehet, hogy bepótolták és összemelegedtek. Tudta, hogy Bam szereti a szép nőket, Beatrice pedig gyönyörű volt és hiú, aki nem vetett meg némi szórakozást… A gondolatai egyre komorabbá váltak és nem tudta mihez kezdjen ezzel a helyzettel.

Ville morcosan ért haza és ahelyett, hogy hozzájuk sietett volna a nappaliba, feltrappolt az emeltre, majd bevágta maga után az ajtót. Értetlenül nézett utána a nappali szőnyegéről, ahol az ikrekkel játszott, a kicsik is furcsán pislogtak az apjuk után, de jobban lefoglalta őket a földszint teljes átrendezése.

El se bírta képzelni, hogy mi történhetett, hisz csak Bammel találkozott a férfi, ő pedig nem szokta felhúzni, de inkább nem ment utána, hogy kérdezősködjön. Megtanulta, hogy jobb, ha kicsit békén hagyja, ha mérges, mert annak csak veszekedés lesz a vége, ha piszkálja, ráadásul valamin nagyon felhúzhatta magát, ha nem jött oda hozzájuk puszit adni és megkérdezni, hogy mi történt míg távol volt.

Ville egy órával később is az emeleten volt, neki viszont már kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Tudni akarta mi a baj, hogy mi történt így felhívta Bamet, aki szintén ideges volt, de legalább felvilágosította arról, hogy mi is a probléma.

Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e vagy bedühödjön ő is, szüksége volt pár percre amíg megemésztette a hallottakat. Ville tehát azt akarja, hogy soha többé ne beszéljen Bammel. Képes volt ultimátumot adni a legjobb barátjának egy baromság miatt. Ráadásul ott van Janna is, akihez Bam egyre közelebb kerül. Nem véletlen az sem, hogy még mindig Helsinkiben dekkol, ahelyett, hogy hazamenne intézni a válását. Ha akarta, ha nem, de jól esett neki, hogy Bam nem engedett Villének és nem adta fel a barátságukat, mert arra kérte az a bolond féltékeny idióta, már csak azt nem tudta, hogy hogyan simítsa el a dolgokat.

-          Na most legyünk okosak – kapta fel az ikreket, hogy megetesse őket, mire pedig végzett az etetésükkel, Ville is előkeveredett. Birtoklóan ölelte át, majd erőszakosan csókolta meg, mintha attól félne elveszítheti és csak azután fordul a gyerekek felé, akik vigyorogva hangoskodtak mellettük.

-          Minden rendben volt? – Ült le a kicsik mellé, mire megcsóválta a fejét. Ezt inkább neki kéne kérdeznie.

-          Olyanok, mint az angyalok – simogatta meg Lor buksiját, miközben a férfi ölébe telepedett és a rájuk váró beszélgetés előtt elkezdte simogatni a hátát, hátha így nem húzza fel magát. Tudta, hogy csúnya dolog, hogy az ikrek előtt fog belemenni egy olyan vitába, aminek igazából semmi értelme sincs, de biztos volt benne, hogy Ville előttük nem fog semmi olyat tenni, amivel megijeszthetné őket. Nem akart veszekedni, nem akart üvöltözni, csak szerette volna ha a másik kibékül a legjobb barátjával és elfelejti azt a marhaságot, hogy közte és Bam közt több van, mint barátság. – Elmondod mi történt? – Kérdezte végül halkan, bár lett volna egy fogadása arra nézve, hogy mi lesz a másik válasza.

-          Semmi.

-          Az neked semmi, hogy ultimátumot adsz a legjobb barátodnak akit ezer éve ismersz, hogy soha többé ne hívjon fel engem, mert ha nem akkor te nem állsz vele szóba? – Kérdezte halkan és a lehető legnyugodtabban.

-          Te meg honnan tudsz erről? – Villantak rá Ville gyönyörű macskaszemei, mire elmosolyodott.

-          Nem túl gyakran fordul elő, hogy ha hazaérsz, nem egyből a gyerekeidhez mész, hanem az emeltre, ráadásul az ajtót úgy csaptad be magad után, hogy abból egyértelmű volt, hogy baj van – cirógatta tovább a hátát. – Felhívtam Bamet – nézett a szemébe.

-          És még kérdezed, hogy mi a bajom? – Csattant fel idegesen, de a hangját visszafogta a kicsik miatt, akik tovább társalogtak mellettük egy olyan nyelven, amit ők nem érthettek.

-          Hívd fel Bamet és kérj bocsánatot – kérte halkan, mire látta, hogy a másik agya kezd eldurranni.

-          Nem – sziszegte a férfi dühösen. – Nem akarom, hogy beszéljetek. És amúgy is, ha nem akarna tőled semmit, engem választ és nem a rohadt telefonszámod, amin el tud érni akár hajnalban is – kezdett bele a vitába, mire nagyot sóhajtott.

-          Ville ugye tudod, hogy marhaságot hordasz össze? – Fogta a két tenyere közé az arcát és erőt vett magán, hogy ne kezdjen el kiabálni vele. – Téged szeretlek és nem őt. Bam csak a barátom, aki azért küldött sms-t hajnalban, hogy tudjam, hogy rendben vagy. Ijesztő, ha a szerelmed nem ér haza addigra mikorra megígéri, te pedig semmit nem tudsz róla. Még épp időben írt, mert kezdtem attól rettegni, hogy vérbefagyva fekszel valahol. Azt nem élném túl – csóválta meg a fejét, amikor visszaemlékezett arra milyen rossz is volt nézni az órát, várni, hogy mikor jön már, miközben az agya rémisztőbbnél rémisztőbb képeket vetített le neki. – Gondolj bele mi lenne ha én nem jövök, amikor mondom. Ez egy kedves gesztus volt Bamtől és biztos vagyok benne, ha te Jannától kapnál sms-t, hogy ne aggódj, én nem gondolnám azt, hogy van köztetek valami.

   Anélkül, hogy a nő bőréhez ért volna, kisimított egy tincset az arcából. Órákon át tudta figyelni, ahogy mellette alszik, halkan szuszog, s álmában egyre közelebb és közelebb akar hozzá húzódni. Imádta a bőre érintését, késztetést érzett rá, hogy apró puszikkal felkeltse, viszont nem akarta felébreszteni.

-          Mióta figyelsz? – nyitotta fel lassan a szemét Beatrice, mintha megérezte volna, hogy nézi.

   Lustán elmosolyodott, majd visszaengedte fejét a párnára, s még közelebb húzta magához a puha testét. Ha tehette volna, egész nap fel sem kel a nő mellől, viszont a gyerekek is folyton őket akarták, így nem tehették meg, hogy az egész napot az ágyban töltsék.

   Ugyanúgy akarták, mint őt. S mikor együtt látta őket, a szívében túlcsordult minden érzelem, hiszen olyanok voltak, mint egy család, amiről Loreley halála után álmodni sem mert. A valóság viszont még a legelképzelhetetlenebb álmait is túlszárnyalta.

-          Költözz hozzám – simított végig a nő arcán, mélyen a szemébe nézve.

   Beatrice álmosan pislogott rá, összevonta a szemöldökét, mint aki nem tudja, hogy viccel –e vagy komolyan gondolja, amit mond.

-          Tessék? – Kérdezett vissza, mintha nem jól hallotta volna a kérését.

-          Hiszen már félig-meddig tényleg itt laksz – nyomott egy puszit a homlokára. – Nem sok minden változna, ha a ruháid véglegesen ide kerülnének. A kicsik is nagyon szeretnék – tette hozzá nagyot bólintva. Egyre jobban tetszett neki az ötlete. Minden nap vele feküdni és kelni? Igen, ez volt az, amit akart. Együtt élni vele.

   A nő halványan elmosolyodott, majd egy puszit nyomott a szájára.

-          Ezt vehettem igennek? – döntötte homlokát a másikénak.

-          Igen – vigyorgott rá jókedvűen, mire kifújta a tüdejében lévő levegőt, amit eddig visszatartott. Azt hitte nehezebb lesz meggyőzni a nőt, de örült neki, hogy nem kérette magát, egyszerűen csak rábólintott a dologra.

-          Akkor majd össze tudják kenni rúzzsal a szoba felét az ikrek és tipeghetnek magassarkúban is, nem örültem volna, ha ez kimarad az életemből – kuncogott fel.

-          Komolyan ilyen vágyaid vannak? Hogy a kicsik tönkrevágják a házat? – nevettet vele a nő is.

-          Az ilyesmi hozzátartozik a felnőtté váláshoz, nem gondolod?

   Beatrice csak nevetett a feltevésén, aztán ha lehetséges még közelebb bújt hozzá a takaró alatt, amitől a reggeli merevedése még elviselhetetlenebb lett. Beletúrt a nő selymes hajába, majd ágyékát keményen az ölének nyomta, hogy ő is érezze mennyire kívánja.

   A nő halk sóhajjal fogadta a közeledését, kezét a derekáról azonnal a csípőjére futatta, ajkaival meg a szájára tapadt. Imádta, hogy ilyen gyorsan reagál rá, ő már akkor megkívánta, mikor meglátta. Senkit nem akart többé rajta kívül, s úgy érezte, ez az összeköltözés csak jól sülhet el, s még tovább erősítheti a köztük lévő kapcsokat.

-          Remélem, a picik még alszanak egy kicsit – döntötte a hátára Beatrice, s rögtön az ölébe ült.

-          Nagyon remélem – markolt erősen a csípőjébe, még szorosabban húzva lüktető ágyékához.

   Persze vitázni továbbra is fognak, Bammel sem volt még hajlandó beszélni, ami miatt a nő folyamatosan rágta a fülét. Tudta, hogy baromság, amit csinál, de már a büszkesége nem engedett neki, s nem tudta volna csak egyszerűen felhívni, megkérdezni, hogy mi van vele, pedig tudta, hogy a férfi többet fel se említeni az egész dolgot.

   Meg egyébként se. Beatrice lehetőleg rajta kívül ne is beszélgessen senkivel. Azt sem tetszett neki, hogy a volt férje is a városban van, a legszívesebben visszaküldte volna onnan, ahonnan jött. Tudta, hogy nem tehet pórázt a nőre, nem zárhatja be egy házba örök életére, mégis ilyen perverz vágyak tartották fogságba. Nem csalná meg, ebben biztos volt, az viszont zavarta, hogy mások is vannak az életében rajta és a kicsiken kívül.

-          Ne már – nyögött fel, amikor meghallotta a szomszéd szobából a Leevi sírását.

   Beatrice is hatalmasat sóhajtott, hiszen már az előjáték végén jártak, mindkettőjük vérében égett a vágy, hogy a másikéi legyenek, erre a picik újra megzavarták őket, mint majd’ minden reggel.

-          Megyek – sóhajtott nagyot – Aludj vissza addig – gördítette le magáról a nőt, hiszen máskor mindig ő szokott menni.

Furcsa volt velük lakni, de mégis jó. Állandóan a közelükben lenni, gondoskodni róluk, szeretni őket, törődni velük, cseppet sem volt megterhelő. Úgy érezte értük született meg. Azért, hogy nézhesse, ahogy Ville este az ikreket kergeti, akik nevetve menekülnek előle hozzá, mintha tényleg az anyjuk lenne. Ha mástól nem is de ettől azért tartott egy picit. Hiába szereti őket úgy, mintha a sajátjai lennének és hiába kötődnek a gyerekek hozzá, nem tudhatják mi lesz ha majd rájönnek, hogy ő nem a vér szerinti anyjuk. És lassan igenis megtanulnak beszélni, vajon Ville, hogy fog reagálni, ha esetleg majd őt hívják anyának?

-          Menni kell aludni – kapta fel Leevit a karjába, majd egy puszit nyomott az orra hegyére miközben Lor az apja kezébe kötött ki. Rutinosan mozogtak együtt, mintha mindig is ezt csinálták volna, így a két csöppség perceken belül durmolt is, ők pedig hosszú perceken át nézték, hogyan alszanak, egészen addig míg Ville ki nem húzta.

-          Terasz? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire elmosolyodott. Mióta beköltözött minden éjjel kiültek a teraszra meginni egy pohár bort, összebújva egy takaró alatt. Nem igazán beszélgettek, inkább csak hagyták, hogy a lelkük megnyugodjon minden egyes fárasztó nap után.

-          Hozom a takarót – csókolta meg gyengéden, odakint pedig azonnal az ölébe telepedett, ahogy mindig. Bízott benne, hogy immár eltelt elég idő ahhoz, hogy beszélhessenek Bamről és arról is, hogy nem adta el a lakását, csak bérbe adta, hogy tudja fizetni az itteni számlák egy részét is. Nem akarta, hogy a férfi tartsa el, így viszont nem volt más választási lehetősége, ha hosszútávon pénzhez akart jutni, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy Bammel kibékítse, mert érezte, hogy mindkettejüket megviseli a dolog. – Még mindig nem beszéltek – suttogta halkan, mire Ville nagyot sóhajtott. – Hívd fel, tudom, hogy hiányzik és te meg azt tudod, hogy nincs köztünk semmi, barátságon kívül – kérte halkan, miközben figyelte, hogyan kortyol nagyokat a másik a vörös nedűből.

-          Azt választotta, hogy téged hívhasson bármikor – morogta Ville, mire megforgatta a szemeit.

-          Mert hülyeséget kértél tőle – puszilta meg. – Tudhatnád, hogy érted a kútba is beleugrana. Most én érzem magam rosszul, amiért nem beszéltek – próbálta bevetni a kiskutyaszemeket, hátha meghatja a másikat, de nem ment semmire. Egy csókkal belé fojtotta a szót, aztán a karjába kapva meg se állt vele a hálószobáig, neki meg ki is ment a fejéből, hogy miről is akarta meggyőzni a másikat, csak az számított, hogy csókolóznak, hogy érzi a másik súlyát magán, miközben a matracba nyomódik a testük és olyan eszeveszett hévvel esnek a másiknak, mint először. Mintha a tűz sosem lenne képes kialudni.

Csak reggel jutott eszébe, hogy a csekket amik a számlák felére volt félretéve, elfelejtette odaadni az éjjel, bár nem tudta bánni, hogy inkább szeretkezésbe torkolt az egész. A csuklóin jól láthatóan kivehetőek voltak a másik kezének nyomai, de az egészen csak mosolygott. Imádta az erejét és szerette ha kihasználja, hogy erősebb, mint ő, Ville pedig nem volt rest minden egyes alkalommal bebizonyítani, hogy erőfölényben van és bármit megtehet, neki pedig be kell hódolnia a párnák közt.

-          Ez meg mi? – Csókolt bele a férfi a nyakába, miközben reggelit készített.

-          A számlákra, meg a bevásárlásra – nyomott egy gyors csókot a szájára.

-          Honnan van ennyi pénzed? – Nézett rá Ville kérdőn, mire elmosolyodott.

-          Kiadtam a lakást – vont vállat, de ahogy a másik arcára nézett rájött, hogy nem ezt a választ várta.

-          Arról volt szó, hogy eladod – sziszegte, mire nagy levegőt vett.

-          Ha eladom akkor nem hoz hosszútávon pénzt, az-az összeg, ha ennyit fizetünk minden hónapban hamar elfogy, így viszont életem végéig nem lesz ezzel problémám – magyarázta el, hogy miért is döntött így.

-          Nem kell a pénzed – dobta le a másik durván a csekket a pultra, mire kezdett ő is bedühödni. – A barátnőm vagy, nem valami nyomorult, akinek lakbért kell fizetnie, mert itt lakik – kiabált Ville, mire elkerekedtek a szemei.

-          A barátnőd vagyok és nem a kurvád, akit el kell tartanod – vágott vissza azonnal.

-          Kell egy tartalék lakás ahol Bammel találkozgathatsz? Esetleg a volt férjeddel? – Vádaskodott Ville rögtön, mire szíve szerint felpofozta volna, de az ikrek a nappaliból így is rémülten figyelték, hogy miért kiabálnak. Loreley száját még a papa szó is elhagyta újra, amit már vagy két hete megtanult és többnyire vigyorogva ismételgetett az apja legnagyobb örömére.

-          Ne merj így beszélni velem – fenyegette meg halkan, mert egyszer már lefutották azt a kört, hogy a férfi lekurvázta és most, ha lényegében nem is ezt mondta, elkezdett ismét utalgatni rá.

-          Úgy beszélek ahogy akarok – üvöltött fel a másik, mint akinek nincs ki mind a négy kereke, az ikreknél viszont eltört a mécses, így ahelyett, hogy vele foglalkozott volna hozzájuk sietett, Leevi pedig azonnal nyújtózkodni kezdett érte.

-          Nincs semmi baj szépségeim – vette fel őket, hogy megnyugtassa mindkettőt. Először a kislányt kapta fel, amitől Leevi még jobban rázendített és kétségbeesetten nézett rá, miközben ő is kimondta az első szavát, amit a mama lett és egyértelműn neki szólt, ettől viszont még jobban megrémült és Ville felé kapta a fejét, aki döbbenten és mérgesen állt mögöttük.

   A legszívesebben tovább dühöngött volna, de ahogy figyelte Beatricet a kicsikkel a karjában, egyszerűen képtelen volt még megszólalni is. Nem tudott nem mosolyogni, s nem tudta messze űzni magától azt az érzést, hogy ők egy család. Loreleynak és Leevinek van anyukája, aki szereti őket, s még ha nem is a vér szerinti, ők úgy gondolnak rá, mintha az lenne, hiszen nem ismerték az előző anyukájukat, aki a világra hozta őket, de Beatricet már jól ismerték.

   Innen nem volt visszaút. S nem is akarta, hogy legyen. Ők így voltak egy család, ezentúl nem választhatja el tőle a kicsiket, nem veszhet össze a nővel, ő nem költözhet el tőlük, ez már nem csak róluk szólt, hanem két apróságról is, akik a sok hányatatás után végre egy igazi anyát kaphattak maguknak.

   Nem tudta mi lesz később, nem tudta mikor fogják elmondani majd nekik, hogy nem Beatrice szülte őket, nem tudta, hány évesen tudják ezt majd feldolgozni magukban, de az a gondolat, hogy majd egyszer, sok-sok év múlva együtt fogják ezt közölni velük, hihetetlen melegséggel és nyugalommal töltötte el a testét és a lelkét.

   Már ha nem bassza el a dolgokat, féltékenységgel és veszekedéssel, mert nem tud uralkodni a már-már őrült természetén, mely birtokolni akar és soha nem megegyezni. Meg kell tanulniuk a nővel kompromisszumot kötni, leülni és megbeszélni a problémájukat.

   Oda sétált hozzájuk, majd felkapta Leevit a karjába.

-          Mondd újra, édesem – simogatta meg a kicsi fejét.

   A gyermekre hatott a közelsége, már nem visított, lassan hüppögött és nagy szemekkel nézett rá, majd Beatrice felé fordult, aztán újra ránézett.

-          Mondd újra – mosolygott rá biztatóan és kedvesen, nem értette, amit mond, de talán azt érzékelte, hogy az előbb jó dolgot csinált, amit meg kéne ismételnie.

   A kisfiú újra a nő felé fordult, akinek a kezében Loreley nézelődött feléjük, mint aki nem érti mi történik körülötte, s mit is akarnak annyira a testvérétől.

-          Mama – ismételte el újra, majd nyújtózkodni kezdett a nő felé.

-          Okos fiú – nyomott egy puszit a fejére.

   A gyermeket a nő felé nyújtotta, majd átvette tőle Loreleyt.

-          Cseréljünk, gyakorolja csak a szót – mondta halkan a nőnek, aki még mindig döbbenten nézett rá.

-          Nem… - kezdett bele csendesen, de ő csak nemet intett a fejével.

   Miért zavarná? Hiszen ők így egy család. Nagyon is örült neki, hogy a nőt az anyjuknak tekintik a kicsik, hogy elfogadják, s ugyanúgy szeretik, mintha tényleg az anyjuk lenne. Hiszen az is volt.

-          A beszélgetést majd folytatjuk, ha elaludtak – ringatta Loreleyt gyengéden, itt volt már a következő szundikálás ideje.

-          Rendben – bólintott a nő is.

   Nem igazán akart a kicsik előtt veszekedni vele, hiszen mindig így reagáltak, ha kicsit felvitték a hangjukat egymással szemben, tudták, hogy baj történik, maguk körül pedig nem nagyon viselték el a feszültséget, ő meg nem is akarta ezzel terhelni őket.

-          Mama – mondta újra Leevi, majd elkapta a nő egyik hajtincsét és megpróbálta a szájába tuszkolni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, sajnos erről még most sem akartak leszokni.

-          Hékás, ezt nem szabad – kapta ki a kezéből Beatrice kuncogva. – Gyere szépen, elmegyünk kicsit pihenni.

   Azzal elindult a gyerekszoba felé, ő pedig minden sérelmét félretéve követte őket. Amikor sikerült a kicsiket elaltatni, átkarolta Beatrice derekát, nem is gondolva az előbbi veszekedésükre.

-          Azt hiszem, életemben, most vagyok a legboldogabb – suttogta nagyon halkan a nő fülébe. – Ennél már csak rosszabb lehet – tette hozzá kuncogva, hogy enyhítse a nagy szavak súlyát, amik akaratlanul elhagyták a száját.

   A melegség és a szeretet túlcsordult benne. Nem igazán álmodott családról az életében, csak amikor megismerte Loreleyt. Mikor kicsit közelebbről megismerték egymást, rögtön tudta, hogy tőle szeretne gyerekeket és vele leélni az életét, aztán ez az álom tovaszállt. Beatrice viszont hurrikánként robbant az életébe, s újra visszahozta a reményeit arra nézve, hogy a kicsiknek egy szerető anyát nyújthat, magának pedig örök szerelmet.

-          Mi lesz ezentúl? – kérdezte halkan a másik, a karjába simulva. – Mi van, ha köztünk… - hirtelen elharapta a szót, de ő tudta, hogy mit akar mondani.

-          Nem kéne ilyenekre gondolnod. Ők a te gyerekeid is – nyomott egy puszit az ajkára.

-          Valahol igen, az enyémek is, de ha te úgy döntesz bármikor leléphetsz velük. Nincs hozzájuk semmi jogom – csóválta a fejét, miközben elmondta mitől tart a legjobban. Rettegett attól, hogy elveszíti őket, hogy egyszer csak, nem lesznek vele, mert Villével egyszer annyira összevesznek, hogy ő lelép és elviszi az ikreket. Elvégre megteheti, egy büdös szó nélkül, ő az apjuk, neki semmi joga a picikhez, ha Ville nem akarja még csak a közelükbe se kell engednie. Most, hogy Leevi mamának hívta minden megváltozott. Még jobban szerette az ikreket és nem akart tőlük elszakadni, ha Villével valaha el is válnak az útjaik…

-          Nem fogok lelépni – suttogta a másik a fülébe, félbeszakítva a gondolatait.

-          Kiakadsz azon is, hogy bele akarok szállni a költségekbe – nézett rá, miután lementek a nappaliba.

-          Mert nincs semmi szükségem a pénzedre – sóhajtott fel a férfi.

-          Nem a kurvád vagyok – ismételte el amit pár perce.

-          Nem tekintelek a kurvámnak – pislogott értetlenül a másik, mintha nem értené, honnan veszi, hogy így gondolkodik róla.

-          Nem kell eltartanod, eddig is mindig megoldottam a dolgaim – nézett a szemébe, hogy tudja esze ágába sincs feladni a függetlenségét ilyen szempontból. Nem akar kitartott lenni.

-          Tudom, hogy nem kell – túrt a hajába Ville. – De akarom.

-          Én viszont nem. Veszekszünk így is eleget, nincs szükség arra, hogy az orrom alá dörgölhesd, hogy eltartasz – mosolyodott el, hisz tényleg folyamatosan hajba kaptak valami baromságon.

-          Ha a feleségem lennél akkor is bajod lenne ezzel? – Nézett rá, mire elkerekedtek a szemei.

-          Nem vagyok a feleséged és nem is leszek – jelentette ki. – Nem egy papír tart minket össze és egy gyűrű sem változtat semmin, mint tudjuk – húzta el a száját, hisz ő már volt házas, mégis válás lett a vége. – Szeretlek, de vagy egyenlő felek vagyunk ebben a kapcsolatban és hajlandó vagy úgy is kezelni, mint a társad és nem a tulajdonod vagy visszaköltözöm a lakásomba. Nem vásárolhatsz meg és eszem ágában sincs egy tárgyként élni a házadban, akinek megszabhatsz akármi. És ezt igenis értsd úgy, hogy a saját házam eladásáról én döntök, ahogy arról is, hogy kivel beszélek telefonon, kivel barátkozom és nem fogom kikérni ezekről a véleményed. Megosztom veled az életem, de nem adom át – bújt hozzá, hogy megértse nem fogja feladni magát teljesen azért, hogy a kedvében járjon. Ha kell hát csatázni fog vele. – Én se baszlak le, amiért felnőtt férfi létedre nem számolsz be arról, hogy hova mész és kivel, ráadásul abból se csinálok balhét, ha nem időben érsz haza és kicsit kiereszted a gőzt a srácokkal.

-          De már az enyém vagy – szorította magához Ville birtoklóan.

-          Sok szempontból igen – csókolt bele a nyakába. – A testem csak és kizárólag a tiéd – csúsztatta a kezét a pólója alá, mert imádta érinteni a bőrét és már attól felizgult, ha csak ránézett. – Légy jó fiú, ne akarj rám telepedni és cserébe mindent megadok neked, olyan dolgokat is, amikről talán nem is álmodtál – bontotta ki a férfi övcsatját, hogy kiszabadíthassa a merev férfiasságát, majd levette róla a felsőt is, hogy végigcsókolhassa a meztelen mellkasát.

-          Tisztességtelen dolgot művelsz – nyögött fel Ville halkan, mikor lassan elé térdelt, mert már elege volt a felesleges beszédből.

-          Mondd, hogy nem élvezed – karcolta végig a körmeivel a hasa alját, amitől a másik nagyot nyögött.

   Gyengéden magához húzta a nőt, miközben hallgatta, hogyan csillapodik a szívverése és a légzése. Mindketten ziláltak voltak és kielégültek az előbb átélt gyönyörtől. Beatricra húzta a pólót, amit kicsit sikerült megtépnie, hiszen nem engedett olyan könnyen neki, és inkább a nőn akart maradni, semmint, hogy felfedje előtte csodálatos, meztelen testét.

   A gondolatai lassan tértek csak vissza, bántotta, amit a nő mondott neki, azt akarta, hogy feladja a függetlenségét és azt is akarta, hogy a felesége legyen. Egyszerűen fájt számára a visszautasítás, hiszen már többször is eltervezte, hogyan kérje meg a kezét, képzeletben már a gyűrűt is kiválasztotta, s letérdelt elé, hogy örök hűséget kérjen és adjon a nő számára, ő pedig ezt egy mondattal tönkretette.   A kielégült fáradtság ellenére is, rögtön feltámadt benne az előbb érzett harag. Hiszen ha összeházasodnának, a nőnek is könnyebb lenne, több joga lenne a gyerekekre, még ha el is válnának az útjaik, jogot formálhatna a gyerekekre, nem mintha eszébe jutott volna a szakítás. Még, ha nem is tudnak dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ki állja a számlát…

-          Most újra akarod kezdeni? – ült fel Beatrice, egyenesen a szemébe nézve.

-          Nem akarok semmit újrakezdeni – sóhajtott nagyot a plafonra bámulva. – Egyszerűen csak sért, hogy azt képzeled, szükségem van a pénzedre – morogta rosszkedvűen.

   Nem igazán ez volt a legnagyobb problémája, de a másik témát esze ágában sem volt felhozni a csúf elutasítás után.

-          Nem képzelem, tudom, hogy nincs szükséged rá, ez egyszerűen csak nekem jó – húzta fel a pólóját. – Nem akarom úgy érezni, hogy tartozok neked.

-          Te is tudod, hogy soha nem kérném számon az egészet – pillantott rá lassan. – De tégy, ahogy akarod – vonta meg a vállát végül.

   Lassan kelt fel, majd felöltözött és a kertbe ment, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Nem is igazán haragudott a másikra, hanem egyszerűen csalódott volt, hogy ilyen könnyen kiadta az útját a nő.

-          Mit szeretnél vacsorára? – kérdezte Beatrice, amikor visszament a házba.

-          Nekem mindegy – felelte olyan minden mindegy alapon.

   A nő pontosan tudta, hogy bármit megeszik, amit főz neki, de most nem sok kedve volt a társalgáshoz. Felment a szobájába, aztán a gitárjáért nyúlt, ami képes volt megvigasztalni még akkor is, mikor elege volt még az életből is. Örült neki, hogy Beatrice nem ment utána és van pár nyugodt órája, mielőtt az ikrek újra felkelnek és a figyelmüket kezdik követelni maguknak.

   Egyszerűen nem akarta felfogni, hogyan képes a világ legboldogabb és legszomorúbb emberre lenni, alig pár óra leforgása alatt.

   Pár óra múlva ment csak ki a szobájából, hogy aztán felkapja a kicsiket és átvigye a konyhába őket, ahol isteni illatok voltak.

-          Ők is kezdenek megéhezni – tette le a földre a két apróságot, akik azonnal próbáltak elszaladni, szokásosan két irányba, ahogy mindig.

-          Minden rendben? – fordult felé Beatrice, ahogy az evőeszközöket kezdte kirakni.

   Bólintott, majd elvette tőle a tálakat, segíteni akart neki, ha már a főzési tudománya a nullában merült ki. Nem volt jókedve, bármennyire próbálta leplezni, nem elég, hogy Beatrice visszautasította és a tudtán kívül kinyírta elég sok vágyálmát, hamarosan kezdődnek majd a lemezfelvételek és hiányzott neki Bam, hogy jobb kedvre derítse, mikor már a fáradtság miatt a legtöbb embert megölné.

-          Mikor kezdődik a számok felvétele? – próbált a nő több szót kicsikarni belőle.

-          Pár nap múlva – válaszolta, miközben segített neki a vacsorát is feltálalni, majd a kicsiket a székükre ültette.

-          Ugye, jól érzem, hogy nem fogod elmondani, mi bajod van? – sóhajtott aprót Beatrice, majd leültek mindketten a picik elé, akiknek még kellett egy kis segítség az étkezésben.

   Jól megszokták már, hogy előbb ők esznek, s ha egyszerre etették őket, akkor nem is nyafogtak. Rutinosan láttak neki az etetésnek, jól összeszokott párosként működtek.

-          Nincs semmi bajom – mondta csendesen, mert szerette volna megtartani magának, hogy a fejében ő már az esküvőjüket tervezte.

   Persze, a gyűrű és az esküvő semmit nem számít, őket valóban szorosabb szálak kötik össze, viszont fontosnak tartotta a gyerekek miatt is, hogy ne csak anyjuként tekintsenek a nőre, hanem mint az ő felesége. Lehet, hogy semmit nem számít az egész, számára viszont fontos volt.

Nagyot sóhajtott, mert érezte, hogy ugyan ha nem is direkt, de valami olyat mondott, amivel nagyon megbántotta a férfit. Fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az, egyetlen szavát sem rossz szándékból mondta, csak tisztázni akarta a dolgaikat, mégis valamibe tudta, hogy nagyon belenyúlt.

-          Szeretlek – csókolta meg gyengéden, miután elpakolt mindent és leült a gyerekek és a férfim mellé a szőnyegre, hogy együtt játsszanak.

-          Én is – jött a válasz azonnal, de ezt most úgy érezte csak rutinból mondja, nem szívből.

-          Bármit is mondtam sajnálom – sóhajtott nagyot, miközben mosolyogva fogta össze Loreley apró haját egy copfba, mert a kislányt láthatóan zavarta, hogy a játék közben folyamatosan a szemébe lóg.

-          Nem hinném, hogy így van – morogta Ville halkan.

-          Ha elmondanád mi bánt esetleg meg tudnánk beszélni – kezdett bele lassan, de a férfi elzárkózott tőle. – Ugye tudod, hogy bármit megtennék érted és értük is persze? – Kérdezősködött tovább.

-          Mégis lakbért fizetsz, mintha nem a családunk része hanem egy alkalmazott lennél, aki jutatást ad, mert itt lakhat – nézett rá a másik szomorúan, de ő tudta, hogy nagyon nem innen fúj a szél.

-          Neked mégsem ez a bajod. Nem akarlak elhagyni, se Bamért, se Rayért, se másért és nem azért tartottam meg a lakást, hogy megcsalhassalak – jelentette ki, mert úgy gondolta ez lehet a bibi.

-          Oké – jött a kurta válasz, mire megcsóválta a fejét. Tudta, hogy hiába minden úgyse fogja elmondani, mi a baja, amíg ő nem akarja megosztani vele magától.

-          Oké – ingatta a fejét. Talán jobb hagyni, mára ennyi vita bőven elég volt és az ikrek amúgy is kikövetelték mindkettejük teljes figyelmét, amit igazán semelyikük sem bánt.

Napok teltek el így, látta Villén, hogy valami bassza a csőrét, de nem faggatta, szerette volna ha ő mondja el miért is haragszik rá, ha nem a pénz miatt. Utálta, hogy dühös rá és még csak azt sem tudta miért, így megbékíteni se tudta, ráadásul Bammel továbbra sem beszélt, pedig akkor legalább tőle kideríthette volna, hogy mi is a probléma igazán.

-          Hahó – kiáltotta el magát hazaérve, mire az ikrek azonnal elészaladtak, ő pedig nevetve vette fel őket, ami egyre nehezebb műveletnek bizonyult, hisz napról napra egyre nagyobbak voltak. – Hol van apu gyönyörűim? – Puszilta meg őket, mire Linde bukkant fel az ajtóban.

-          Szia – köszönt neki a gitáros mosolyogva, mire egy puszit nyomott az arcára. Szóval Ville hazahozta a munkát… - Épp Miguevel veszekszik az urad – kuncogott fel a szőkeség, amitől ő is elnevette magát. Mióta elkezdtek az új albumon dolgozni a srácok, egyre gyakrabban voltak vendégek a házban és nem egy ilyen vitának volt már tanúja.

-          Értem – bólintott, miközben letette az ikreket. – Éhesek vagytok? – Nézett Lindere, aki csak vállat vont, ebből pedig tudta, hogy mindjárt éhen halnak valószínűleg.

Lassan sétált a nappaliba, majd Villét szájon csókolta félbeszakítva a kis vitáját Miguevel, majd az összes többi srácnak is puszit adott, amit a férfi nem nézett jó szemmel, de már megszokta, hogy a fiúkkal úgy bánik, mintha a testvérei lennének. A hűtőhöz sétálva mindenkinek kivitt egy újabb hideg sört, mert észrevette, hogy az asztalon lévő üvegekben már nincs semmi.

-          Egy kincs vagy – ugratta Burton, mire összeborzolta a haját és az ikreket kézen fogva kiment a konyhába, hogy pizzát rendeljen, mert semmi kedve nem volt főzni, de mégis úgy döntött egy kis sütit összedob a fiúknak. A veszekedés kezdett elfajulni, Linde pedig csatlakozott hozzá. Tudta, hogy ő próbál kimaradni az összes konfliktusból, így befogta sütit sütni csak, hogy megmentse.

-          Bammel még mindig nem beszél? – Kérdezte halkan, mire a gitáros megcsóválta a fejét.

-          Nem, azért is ilyen bolond. Nem fér a kemény fejébe, hogy nincs igaza – kuncogott fel, miközben az ikrek szépen lassan mindent összemaszatoltak mellettük.

-          És azt tudod, hogy velem mi a baja? – Nézett rá reménykedve, hátha Linde tudja, hogy miért is ilyen morcos a szerelme.

-          Családot akar – suttogta, mintha titok lenne, de ő nem értette.

-          De hát család vagyunk – ingatta a fejét értetlenül.

-          Nem vagy a felesége – kacsintott rá, mire leesett az álla. Mindenre gondolt kivétel erre… - Nem néznéd ki belőle, de évek óta meg akar állapodni, lehorgonyozni valaki mellett, akit minden lehetséges módon a magáénak mondhat. Loreleyban megtalálta a társat, kikötött mellette, de tudjuk, hogy mi történt- suttogta halkan. – Azt hittük soha többé nem szedi össze magát, hogy meg fog bolondulni végképp. Arra még a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk, hogy újra szerelmes lesz valaha, azt meg végképp nem sejtettük, hogy közel enged bárkit is magához vagy az ikrekhez –simított végig Lor orrán somolyogva a férfi. – Aztán megérkeztél az életébe, amivel a mi életünk részéve is váltál. Tudod csodás volt látni, ahogy napról napra, ha csak kicsit is, de jobban lett és ez főleg neked köszönhető, mi nem tudtunk vele mit tenni, csak néztük tétlenül, ahogy felemészti magát és most nézz rá. Boldog, oda van érted, megkapta, amit akart és amiről egy időben végleg lemondott. Azt hiszem még magát is meglepte azzal, hogy 1,5 évvel azután, hogy Loreley meghalt, valakibe belezúgott és összeköltözött vele. De a veszteség megtanította arra, hogy nincs ideje, így most mindent akar, lehetőleg egyszerre. Nem elég neki, hogy együtt éltek, azt akarja, hogy az egész világ tudja, hogy az övé vagy. Feleségül akar venni, ami nagy dolog, hisz ezzel a lépéssel megosztaná veled a két legdrágább kincsét is – nézett Linde célzatosan az ikrekre, ő pedig tudta, hogy mit jelent mindez. Ha a felesége lenne, joga lenne a kicsikhez, akkor is, ha valami balul sülne el, míg ha csak így élnek tovább, nem kerülne a két gyerek akkor se hozzá, ha Villével ne adj isten bármi történne. Tudta, hogy vele akarja leélni az életét, mégis irtózott a gondolattól, hogy ismét gyűrű kerüljön az ujjára.

   Miguével a legkisebb apróságon is képesek voltak egymásnak menni, s a társaságból nagyon hiányzott Bam, aki mindig oldotta a feszültséget, az ilyen kis vitákat pedig pár szóval lerendezte. Most viszont nem volt ott és már harmadszorra jutottak el odáig, hogy inkább meg sem csinálják a lemezt.

   A férfi lehet, hogy nem volt a zenekar tagja, mégis, úgy tűnt ő a legfontosabb alkotóeleme az ő társaságuknak.

-          Hm, ez finomnak tűnik – sétált be a konyhába, ahol a nő Lindevel sutyorgott, ami egyáltalán nem tetszett neki, de mielőtt hagyta volna a fantáziáját elszárnyalni, keményen magára parancsolt. Utálta, hogy a nő könnyedén elcseveg bárkivel, távol akart tőle tartani mindenkit, hogy csak ő körülötte forogjon Beatrice minden gondolata. Nem bírt ki tíz percet sem abban a tudatban, hogy Linde szórakoztatja a szerelmét, akkor sem, ha a legjobb barátja volt és tudta, hogy sosem nyúlna a nőjéhez egy ujjal sem. Féltékeny volt még a levegőre is, amit a nő beszívott.

   Ha így folytatja a zenekarból nem marad senki, mert mindenkit el fog marni maga körül.

-          Rendeltem pár pizzát is – mosolygott rá Beatrice, miközben fél szemmel a kicsikre figyelt, s óvatosan kivette Loreley kezéből a fakanalat, amivel sikerült majdnem kiszúrnia a testvére szemét.

-          Az jó – erőltetett egy apró mosolyt az arcára, majd átkarolta a derekát, így tudatva, hogy a nő az övé. Csak az övé.

-          Sikerült már döntenetek? – ült le az egyik székre Linde, gunyorosan mosolyogva. Tudta, hogy ő érti a jeleket, hogy nem véletlenül húzódik hátrébb tőlük és azt is, hogy egy szánalmas faszfej, amiért tíz percig nem tudja kettesben hagyni a szerelmét a legjobb barátjával, hiába bízik mindkettejükben. – Burton most írt egy smst, hogy a fürdőszoba ablakán akar kimászni – tette hozzá.

-          Remélem, beszorul – morogta. – Vele se sokra megyünk.

   A raszta hajú gitáros szórakozottan forgatta a szemét. Sokáig eltartott még a gyűlés, nem mintha sok értelme lett volna, hiszen a vége az lett, hogy megették az összes kaját, megittak még pár sört, Miguével a vitát pedig a szőnyeg alá söpörték.

   Ahogy a legtöbbet. Kezdte úgy érezni, hogy a lemezből semmi nem lesz. A gitáros agresszívabb hangzásvilágot akart, míg ő maradt volna az eredetinél. Amúgy is, a változások ellen volt. A zenéjüket szerette egy réteg, esze ágában sem volt, hogy másikat is meg akarjon hódítani, arról nem beszélve, hogy nem igazán rajongót, az erőszakos zenéért.

   Egyszerűen más volt a zenekarstílusa, nem mintha egy kis változtatás nem fért volna bele, csak na, nem volt hozzá kedve. Amúgy is imádott a gitárossal veszekedni.

-          Sikerült már dűlőre jutnotok? – ült az ölébe Beatrice, mikor a többiek végre távoztak a házból, amit nem is volt olyan könnyű elérni. Amióta nem rendetlenségen kellett átvágniuk és sört meg kaját is kaptak, nem igazán akartak elmenni.

   A kicsikről nem beszélve, mindannyian úgy viselkedtek velük, mintha a keresztapjuk lennének.

-          Nem és nem hiszem, hogy valaha fog – simogatta meg szórakozottan a nő hátát. – Miguének mindennel baja van.

-          Ő pont azt mondta, hogy neked van mindennel bajod – mosolygott rá.

-          Meg akarja változtatni az egész zenekar stílusát, úgy hiszem, hogy ez mindennél nagyobb probléma – morogta.

-          Talán a változás nem is olyan nagy gond – vonta meg kicsit a vállát a másik.

-          Lehet.

   Elnézett az ikrek felé, akik a szőnyegen játszottak. Még mindig nem tudta, hogyan kezelje a nőt, csalódott volt és szomorú, ami nem akart idővel javulni.

-          Megbántottalak, amikor azt mondtam, hogy nem akarok a feleséged lenni? – hajtotta fejét a vállára.

-          Ezt meg honnan veszed? – morogta.

-          Csak azon gondolkodtam, hogy miért lehetsz ilyen – simogatta meg az arcát.

   Összevont szemöldökkel fordult felé. Linde pofázott neki, ebben biztos volt, az az idióta, mindenbe beleütötte az orrát, még Bammat is meg akarta hívni az egyik találkozóra, abban reménykedve, hogy jól berúgnak, aztán minden egy csapásra megoldódik.

-          Lindenek ideje lenne kivágni a hangszálait – mordult fel újra, egyáltalán nem kedvesen.

   Mielőtt Beatrice megszólalhatott volna, óvatosan, a derekánál fogva kirakta az öléből. Nem akart erről beszélni, mert ha a nő még egyszer megmondja neki, hogy semmi kedve hozzámenni, akkor nem biztos, hogy valaha is eltudja neki felejteni neki az egészet. Túl fontossá vált számára, hogy a feleségének tudhassa és képtelen lett volna elviselni a visszautasítást. Hisz ezzel a lépéssel mindenét megosztaná vele végleg, a gyereki felügyeleti jogát, a vagyonát, az életét, a szívét, a lelkét és a testét egy egész életen át. Ráadásul ő is megkapna mindent a nőtől, amire valaha vágyott. Családot, sírig tartó szerelmet, ígértek százait egy boldog jövőt, új terveket, álmokat, célokat és talán egy közös gyereket is később. Nem akarta hallani, hogy mindez sosem fog megtörténni, mert Beatrice nem akar a felesége lenni soha.