55.

Csak ki akarta ereszteni a gőzt. Hónapok óta nem tette, elvégre felelősségteljes anya volt. Nem léphetett le csak úgy. Most mégis úgy érezte képtelen hazamenni. Haza a párjához, aki mindenért számon kéri, haza az ikrekhez, akik rászorulnak. El akart bújni mindenki elől, egy kis magányra vágyott, mégis egy füstös klubban kötött ki.

Mégis ahogy a bárban ült rájött, hogy neki mellettük van a helye. Bűntudat fogta el, amiért ott iszogat ahelyett, hogy a családja mellett lenne. Ville nem ezt érdemli, még akkor sem, ha mostanában totálisan figyelmen kívül hagyja.

Nem értette mi a fenét művel. Szereti őket elvégre, velük akar lenni.

Lassan csúszott le a bárszékről.

-          Hova mész? – találta meg az egyik csoporttársa, mire csak megcsóválta a fejét, aztán taxit hívott, hogy hazamenjen.

A férfi a nappaliban ült egy pohár whiskyt kortyolgatva a sötétben. Tudta, hogy rá vár.

-          Sajnálom – suttogta halkan. Tudnia kellett a másiknak, hogy nem így akarta, nem ezt tervezte, de szüksége volt arra, hogy ha csak pár órára is, de elszakadjon tőle.

-          Hol voltál? – Nézett rá Ville kérdőn, amitől dühös lett egy picit. Utált elszámolni bárkinek is azzal amit tesz.

-          Egy bárban – ült le mellé.

-          Kivel? – jött a következő kérdés azonnal.

-          Csak pár csoporttársammal – védekezett rögtön, amiért elkezdett magára is haragudni. Ő se kéri számon, hogy merre jár, pedig több oka lehetne féltékenykedni… Múltkor is valami riporterrel vacsorázott. Még mindig felforrt a vére, ha arra az estére gondolt.

-          Fiúkkal? – húzta fel a férfi az egyik sötét szemöldökét kérdőn.

-          Mi ez valami vallatás? – sziszegte.

-          Felelj – vágta rá rögtön Ville, mire nagyot sóhajtott, mert érezte, hogy ez lesz. Mintha ketrecbe akarná zárni, mintha meg akarná fojtani. Mintha ő már nem lenne ő, mintha már nem lenne egyén, hanem csak valakinek a barátnője és anyukája. A gondolattól kirázta a hideg. Nem így tervezte a családosdit, Ville viszont bele akarta kényszeríteni egy olyan szerepbe, amire alkalmatlan volt. Ő úgy akart egy társat, hogy közben önmaga is maradhat. Úgy akart anya lenni, hogy közben nő is lehet. Nem akarta, hogy ez az egész abból álljon, hogy pelenkát cserél, vacsorát főz, alázatosan szolgálja a férfit és közben elfeledkezik arról, hogy ki ő. Nem akart ebbe a csapdába esni.

-          Voltak fiúk is, de ők a barátaim, akiket folyamatosan elhanyagolok miattad, te meg elhanyagolsz engem a munka miatt – állt fel idegesen. – Szeretlek Ville, senki máshoz nincs közöm és nem is lesz. De néha úgy érzem rám telepedsz és ezt még nem tudtam megszokni. Komolyan sajnálom, hogy leléptem mára és nem szóltam, de kellett egy pár óra nélküled, nélkületek – remegett meg a hangja. Szörnyen érezte magát, mert ezt kimondta. – Ha itt vagy mostanában, akkor se vagy itt. Tudom, hogy a zene a mindened, de úgy érzem már nem is arra kellek, hogy a barátnőd legyek, hanem arra, hogy figyeljek a picikre és ez fáj – nyögött fel. – Nem akarlak elveszíteni titeket, de önző vagyok és szükségem van rád. Arra, hogy itt legyél, ha hazaérek és fáradt vagyok, ne pedig valahol máshol. Hogy ne csak egy futó csókot kapjak, mikor befekszel mellém az ágyba, hanem, hogy úgy ölelj meg mint az elején – fakadt ki, mire a férfi lassan felállt és mellé lépkedett. – A nőd akarok lenni és nem csak a gyerekeid anyja meg az élettársad a francba is. Nem vagyok alkalmas erre a szerepre így. Azt akarom, hogy ami köztünk van az lángoljon, hogy érezzem, hogy kellek neked és nem csak arra, hogy anyát adj az ikreknek. Mi a fene történik velünk? – Túrt a hajába kétségbeesetten.

-          Semmi baj – kezdte el gyengéden simogatni a hátát Ville, mire sikerült majdnem megint elsírnia magát.

-          Annyira szeretlek és ez olyan gyengévé tesz – suttogta a vállába.

-          Ilyen a szerelem – suttogta a férfi a fülébe.

-          Nem tettem semmi rosszat esküszöm. Végig bűntudatom volt, mert nem veletek voltam – sóhajtott nagyot, miközben mélyen magába szívta a másik illatát.

-          Oké – jött a kurta válasz.

-          Nem akartalak megbántani – nézett fel a csillogó zöld szemekbe.

-          Tudom – bólintott a férfi halkan.

-          Hozzád akarok menni – tört ki hirtelen belőle, mire a másik szemei elkerekedtek. Ő sem tudta honnan jött az ötlet csak érezte, hogy igenis el akar számolni minden egyes percével Villének, mert ő megérdemli.

-          Ezt nem gondolod komolyan – ingatta a fejét a férfi.

-          De igen, szeretlek és boldoggá akarlak tenni. Nem akarok többé önző lenni, nem akarok elmenekülni itthonról, mert úgy érzem, már nem szeretsz úgy, mint rég, de azt se akarom, hogy az egész megszokássá váljon – sóhajtott nagyot, majd várt. Elvégre minden lapját kiterítette, amije csak volt.

   El akarta venni a nőt, ehhez kétség sem fért, de úgy érezte, Beatrice nem gondolja komolyan az egészet. Egyszerűen csak elfáradt, vagy kitudja mi történt és valamilyen elcseszett oknál fogva úgy gondolja a házasság nagyon jó ötlet a problémáikra.

   De a házasság nem old meg semmit, csak még több problémát rejt magában, arról nem beszélve, hogy rengeteg munkával jár.

-          Rendben van – tárta szét a karját. – Ha ezt szeretnéd, összeházasodunk – azzal mosolyogva ölelte magához a nőt.

-          Oké – sóhajtott nagyot a karjaiban, orrát pedig a nyakába fúrta.

-          De szerintem előbb meg kéne várni, míg mi befejezzük a lemezt, te meg az egyetemet. Egy esküvő nem könnyű dolog – simogatta gyengéden a nő hátát.

   Beatrice bólintott egyet, ő pedig továbbra sem elengedve maga mellől elindult vele a hálószobájukba. Talán még az is lehet, hogy meggondolja magát, mikor végre pihent egy kicsit, hiszen eddig teljesen a házasság ellen volt. Ha nem is teljesen ellene, de ő akart még várni vele.

-          Szerinted menni fog? – kérdezte halkan, mikor már az ágyukba feküdtek.

   Szorosan magához húzta hátulról, majd a haját simogatta, hogy megnyugtassa kicsit és éreztesse, hogy vele van. Az idővel nem kevésbé szereti, talán egy kicsit valóban eltávolodtak egymástól, de a kapcsolatuk, a szeretetük nem tudott kevesebb lenni.

-          Szerintem menni fog – nyomott egy puszit az arcára. – Vagy ha nem, akkor elválunk – vonta meg a vállát.

   Beatrice felé kapta a fejét, mint aki nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondolja –e, amit mondott vagy sem. Halkan felkuncogott, tovább simogatva a nő haját.

-          És úgy élünk tovább, mint most – nyomott egy újabb puszit az arcára. – A házasság nem valaminek a vége, vagyis de, félig-meddig az is, viszont én úgy gondolok rá, mint egy új kezdetre.

   A nő apró mosollyal nézett rá, még közelebb bújt hozzá, majd gyengéden megcsókolta, amit ő is viszonzott. Az biztos, hogy a házasságtól nem feltétlen lesz jobb, vagy másabb az életük, ő viszont bizakodva nézett előre a jövőbe tőle.

-          És ha egy kicsit nagyobbak lesznek az ikrek, talán vállalhatnánk még egy gyereket – suttogta halkan.

-          Nem elegek ők ketten? – nyögött fel Beatrice.

-          Ezért mondtam, hogy ha nagyobbak lesznek – nézett a szemébe. – Nem igazán lehet velük kiélvezni a gyereknevelést, hiszen hol egyikük, hol másikuk sír és bömböl valamiért. Egy idő után meg mindketten sírnak – sóhajtott nagyot. – Ráadásul mindig hatalmas családra vágytam – tette hozzá vigyorogva.

   A nő enyhén kétségbeesve nézett rá, mint aki most gondolja át, mit vállal magára egy házassággal. Sok mindent, az egyszer biztos, de ezentúl mindig lesz valakije, akire számíthat, akitől nem vághatja el magát, akivel minden problémájukat meg kell majd oldaniuk.

-          És mit jelent pontosan a nagy család neked? – harapta be az alsó ajkát.

-          Hát, úgy öt-hat gyereket – nézett rá ártatlanul, viszont amikor meglátta a nő arcán megjelenő rémületet, nem bírta ki és elnevette magát. – Csak vicceltem, három-néggyel is megelégszek – bólogatott bőszen.

-          Huh – fordult a plafon felé Beatrice. – Házasság, most meg már gyerekek…

-          Tudom, fárasztó volt ez a nap – húzta vissza magához. – Aludj nyugodtan, a többit majd holnap reggel megbeszéljük.

-          És milyen esküvőt szeretnél?

-          Hatalmasat – nyomott egy csókot a másik arcára.

   Beatrice újra sóhajtott egy aprót, ő meg lehunyta a szemét, hogy csendes álomba merüljön mellette, hiszen újra érezte maga mellett, amitől jól eső zsibbadtság kezdett eluralkodni rajta. Egy –két hónap se talán, s végre a nőt a feleségének mondhatja, amitől nagyobb boldogságot elképzelni sem tudott.

   Ez persze nem azt jelentette, hogy az életük könnyebb lesz, vagy kevesebbet fognak veszekedni, de biztonságot fog neki adni az, hogy a felesége tehát nem szökhet csak úgy el a karmai közül.

Az apró kifakadása után úgy érezte, hogy megnyugodott a lelke. Mintha Ville is megértette volna mi a baja, sokkal jobban figyelt rá, hagyott időt neki arra is, hogy kimozduljon a lakásból, persze arról nem szokott le, hogy megtudakolja kivel és hova megy, de nem számított, mert így már nem érezte úgy, hogy össze van bilincselve a másikkal.

-          Leevi nem szabad – sóhajtott fel, mikor a kisfiú már megint az apja gitárját próbálta magára borítani, úgy tűnt eléggé érdeklődik a hangszer iránt, de abban is biztos volt, hogy Ville szívrohamot kapna, ha a gitárjának bármi baja esne. – Gyere ide – mosolygott a gyerekre, miközben egy barackdarabkával próbálta magához csábítani. Gyerekek… Imádta persze az ikreket, de attól még nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e majd egy újabb babát vállalni. Elvégre már mindketten tudták, hogy milyen egy kisgyerekkel. Amíg a kicsik őt hívták anyának cseppet sem bánta volna, ha nem lesznek soha vér szerinti gyerekei, de úgy tűnt Villének ez fontos, ő pedig próbálta meglátni mindennek a jó oldalát. Egy közös baba valószínűleg rengeteg gonddal járna, lehet, hogy az ikrek féltékenyek is lennének rá, de mégis érezte, hogy meg tudnák oldani és boldoggá tenné őket.

-          Hé van itthon valaki? – Lépett be Bam a házba, mire furcsán nézett rá. Nem azért, mert a saját kulcsát használta, azt már megszokta az összes fiútól, hanem attól, hogy Ville nincs vele, miközben azt mondta vele találkozik.

-          Ville? – Nézett rá kérdőn, miközben Loreley Bamhez rohant, aki azonnal felkapta és megpörgette a levegőben.

-          Én is őt keresem, azt hittem itthon maradt veletek – mormolta a férfi furcsállva.

-          Azt mondta veled találkozik – pislogott nagyokat, mire Bam elővette a mobilját és elkezdett pötyögni valamit.

-          Semmit nem beszéltünk meg mára – vakargatta a fejét tanácstalanul, mire elkezdte marni az ereit a féltékenység. Ha nem Bammel találkozott akkor kivel? És miért hazudott róla? Tudta, hogy butaság, hogy sosem csalná meg, de mégis totálisan összezavarodott és nem értett semmit.

-          Hol van akkor? – Állt fel, hogy felhívhassa a férfit, aki ki volt kapcsolva, ami csak még jobban idegesítette.  

-          Nyugodj meg, nincs semmi baja, csak tuti megint elhagyta a mobilját – simogatta meg Bam a karját de azonnal elhúzódott tőle.

-          Miért hazudott? – Nézett rá kérdőn, mert ez nem fért a fejébe. Ha nem nővel van, márpedig nagyon ajánlotta Villének, hogy ne nővel legyen, akkor semmi értelmét nem látta annak, hogy ne mondja el neki, hogy hova megy. Ha pedig nem akarta, hogy megtudja az is rendben van, de akkor legalább ne mondta volna, hogy Bammel találkozik.

-          Lehet, hogy csak benézett valamit – próbálta a férfi azonnal védeni a barátját, mire rámorgott.

-          Mind a ketten tudjuk, hogy ennyire nem hülye. Sosem nézi be a találkozóit, főleg nem azokat, amiken veled találkozik. Maximum nem megy el rájuk, ha nincs kedve, de ha már elindult, mindig odaér – morogta, miközben ezer forgatókönyvet készített a fejében. – Nem akarlak kidobni, de elmennél? És ne szólj róla, hogy tudom, hogy nem találkozott veled. Kíváncsi vagyok mit mond ha hazaér – túrt a hajába, miközben felkapta Leevit, aki nyűgösködve nyújtózott fel érte.

-          Biztos van rá magyarázat – nyomott egy puszit Bam az arcára, mire elmosolyodott.

Ville csak jóval éjfél után ért haza, majd befeküdt mögé az ágyba, amire rögtön felkelt.

-          Milyen volt Bammel a találkozód? – Kérdezte halkan és csak remélni merte, hogy a másik elmondja neki az igazat.

-          Jó – jött a gyors és kurta válasz, amiből akkor is leesett volna neki, hogy hazudik, hogy ha Bam nem buktatja le.

-          Örülök – suttogta halkan, de belül szíve szerint felpofozta volna a férfit, amiért hazudott neki. Most már biztos, hogy takargat valamit. Belül valami azt sikította neki, hogy egy másik nővel volt, de ha megcsalja, akkor tuti, hogy kitépi a kis szuka torkát, őt pedig kasztrálja. Talán ennyire elhidegültek egymástól? Talán csak képzelte, hogy mióta azt mondta neki, hogy hozzá akar menni, elkezdtek a dolgok ismét a jó irányba haladni? Ville talált valaki mást, aki kevésbé szereti a szabadságát, akivel kevesebbet vitázik és aki….

Nem. Az lehetetlen. A gondolat mégse hagyta nyugodni egész este.

   Fáradtan ébredt reggel kimerítette a tegnap este, s a hazudozás is, ráadásul a nő is nyugtalan volt egész éjjel, állandóan forgolódott, mintha tudna valamit. Nem akart Beatricenak soha az életében hazugságot mondani, de most egy jó cél érdekében tette, s tudta, a nő is meg fog neki bocsátani, ha megtudja az apró turpisságot.

   Álmosan töltött magának kávét, miközben azt figyelte, Beatrice hogyan próbálja megetetni a kicsiket, akik nyűgösen ellenálltak neki.

-          Szia – ölelte át hátulról.

-          Szia – válaszolta a másik, de érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, s próbál elhúzódni tőle.

-          Mi a baj? – lépett el, hogy a szemébe nézhessen.

-          Semmi – morogta nem túl jókedvűen a nő.

   Összevont szemöldökkel nézett rá, egyáltalán nem értette miért ilyen morcos, hiszen tegnap még minden rendben volt, miután kibékültek végre, s eldöntötték, hogy végre összeházasodnak, amit alig várt már. Ráadásul egyre többször képzelete el, hogy milyen lenne, ha Beatrice is adna neki egy kisbabát. Csak mosolyogni tudott a gondolaton, hogy milyen lesz majd nagy pocakkal, amiben a kisbabájuk mozgolódik. Vajon kislányt vagy kisfiút akarna a nő? Nem hagyta nyugodni ez az ötlet, főleg akkor nem, amikor látta, hogy a nő, hogy mókázik az ikrekkel vagy miként bújnak hozzá és mennyire szeretik egymást. De a nő most morcos volt és fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett.

-          Na jó, akkor kezdjük újra – sóhajtott nagyot, majd a kávéjába kortyolt. – Mi a baj?

-          Semmi – fordult el tőle Beatrice.

   Megcsóválta a fejét, majd elkapta a karját, mert ennél rosszabbul nem is titkolhatta volna, mennyire semmi baj nincsen.

-          Mondom, hogy semmi – förmedt rá a nő, amikor magával szembefordította.

-          Most komolyan, Beatrice mondd már el – suttogta halkan, felemelte a kezét, s megsimogatta az arcát, de a nő gyorsan elhátrált tőle, s inkább töltött magának is kávét.

   A gyerekek is érezték, hogy valami nincs rendben a feszültség rájuk is rájuk telepedett, s nem viselték jól, nem csak enni nem akartak, hanem mindketten fel is sírtak. Magában káromkodott, felkapta Loreleyt, hogy megnyugtassa, hiszen ő tudott a leghangosabban hisztizni, a kistestvére meg azonnal megnyugodott, ha a kislány visszavett a hangerejéből.

   Lassan nyugodott meg a kislány, Leevit a nő kapta fel, halkan csititgatta, remélte a reggelire is marad idejük, s nem csak a kicsik megnyugtatásáról fog szólni a reggel.

   Halkan sóhajtott, mikor végre a kislány megnyugodott, visszarakta az etetőszékbe, aztán leült mellé a székre, s Beatricet figyelte, ha már nem akarta még egyszer kérdésekkel felhúzni.

-          Nem fogod elmondani, mi bajod van? – kérdezte újra.

-          Nincs semmi bajom – válaszolta fáradtan a nő. – Mennem kell suliba – rakta le a bögréjét, majd elment a hálószobába, hogy felöltözzön.

   Fél óra múlva már el is hagyta a lakást, otthagyva neki a két gyermeket. Nagyot sóhajtott, kezdte felhúzni, hogy a nő nem hajlandó elmondani mi a problémája, inkább magában tartja, s duzzog.

-          Akkor találkozunk ma? – hívta fel Bamet.

-          Aha – egyből érezte, hogy valami gond van a férfival, a hangja azonnal elárulta számára.

-          Na, neked mi bajod van? – kezdett el az asztalon dobolni mérgében, hiszen már nem csak a leendő felesége haragudott rá, hanem a legjobb barátja is.

-          Semmi.

-          Kezdjük újra, mert kezd nagyon felhúzni, hogy te is csak ennyit mondasz, mint Beatrice, amikor mindkettőtök hangján érzem, hogy valami nincs rendben. Tehát, mi bajod van? – emelte fel kicsi a hangját, hogy a másik is érezze, nincs kedve a viccelődéshez.

-          Tegnap kerestelek. És átmentem hozzád – mondta azonnal. – Te meg azt mondtad Beatricenak, hogy velem vagy. Ha máskor ekkorát hazudsz, legalább szólj előtte, ez nekem is szar, hogy én buktattalak le – kezdett bele azonnal a barátja. – Van valakid? – Kérdezte Bam, mire felmordult. – Ha igen, rendben van, tudod, hogy nem mondom el neki, csak tudjak róla, ha falaznom kell – darálta tovább, de őt már a feltételezés is sértette. Szerelmes volt Beatriceba, alig várta, hogy a feleségének mondhassa, hisz mindent megkapott tőle, amiről még csak álmodni sem mert eddig. Imádta minden együtt töltött percüket, ő volt a lelki társa, a jobbik fele, nem mellékesen a szex is csodás volt vele, még másra nézni sem bírt, nemhogy kockára tenni mindezt, egy másik nőért vagy pár kósza éjszakáért.

-          Hülye vagy. Nincs senkim rajta kívül. Miért is lenne? – Sóhajtott nagyot.

-          Tudom, hogy szereted, de attól még gondoltam….

-          Te csak ne gondolkodj ilyen baromságokon – vágott közbe.

-          Akkor viszont jó lenne, ha közölnéd vele merre is voltál tegnap, mert a kis hazugságod miatt elhiheted, hogy ő sem arra gondol, hogy hímzőszakkörön jártál.

   A picsába. Lehunyta a szemét és mély levegőt vett.

-          Nyugi, amint megtudja hol voltam, majd lenyugszik. Köszi, hogy elmondtad – tette le a telefont.

Egész nap dühös volt frusztrált és csalódott. Fogalma sem volt mire jó, ha hazudnak egymásnak. Világ életében nem gyűlölt semmit jobban, mintha valaki hazudott neki, ráadásul ha ezt épp az a férfi tette, akit szeret, az külön ki tudta akasztani.

-          Hé nyugodj le – fogta meg Janna a karját, mert majd felrobbant annyira ideges volt. Ha megtudja, hogy valami nővel volt, tuti kitekeri a nyakát.

-          Hazudott nekem – sziszegte.

-          Biztos van rá oka – próbálta megnyugtatni, de ő csak a fejét csóválta.

-          Nem lehet rá jó oka, hacsak nem megcsal, mert akkor tudja, hogy kinyírom – túrt bele a hajába. A kapcsolatuk mindig az őszinteségen alapult, sosem hazudtak a másiknak, most viszont eljött ennek is az ideje. Simliskedik, mikor tudja, hogy bármit elmondhat neki. Figyel rá, meghallgatja és nem egyből letépi a fejét. Kivéve, ha lefeküdt valaki mással, akkor az lesz a legkisebb baja, hogy letépi a fejét…..

-          Vagy csak rémeket látsz – tett le Janna egy kávét elé.

-          Azt mondta, hogy Bammel találkozik. Legalább annyi esze lenne, hogy szól neki, hogy mit hazudott, tudja, hogy úgyis fedezné a seggét – bámult maga elé. Hogy beszélgethetnének így házasságról, gyerekekről? Francba vele. – Pontosan tudja, hogy a srácok néha úgy járnak ki be, mintha velünk laknának. Múltkor Linde csak enni jött be, mikor otthon sem voltunk – sóhajtott fel. Ez valahogy egy cseppet sem tudta zavarni. Megszokta, hogy Ville egy családot alkot a bandával és ez rendben is volt így.

-          Ne láss rémeket, amíg nem tudod, hogy mi van – nézett rá Janna.

-          Este mikor hazaért rákérdeztem és azt mondta akkor is, hogy Bammel volt. Komolyan félek hazamenni, mert per pillanat ki tudnám tépni azt a hazug nyelvét – sziszegte, de tudta, hogy az ikrek hisztisek lesznek, ha nem ér haza időben, hogy lefektesse őket a délutáni szundijukra.

A kicsik azonnal elé rohantak, mikor belépett az ajtón, ő meg vigyorogva hajolt le hozzájuk. Valahogy bármi történt jobb kedvre tudták akármikor deríteni azzal, hogy a nyakába csimpaszkodtak és magába szívhatta az illatukat, amit semmihez sem tudott hasonlítani, úgy ahogy Ville illatát sem tudta volna kiverni a fejéből soha. Beléégtek mindhárman, a részei voltak.

-          Kismajmok – kuncogott halkan, miközben Ville is elé lépett és gyengéden megcsókolta, amit hagyott ugyan, de nem bírt nem arra gondolni, hogy éjjel talán valaki mást is így csókolt. A féltékenység az ereit marta, majd beleőrült a gondolatba, hogy a szerelme valaki más ágyában hempergett, valaki mást csókolt, valaki más simogatta, valaki más gyönyörködött benne. A képek önkéntelenül villantak az agyába, őt meg a hideg rázta a gondolattól.

-          Milyen napod volt? – Kérdezte a férfi halkan, miközben édesen mosolygott. Azért a mosolyért bármikor máskor ölni tudott volna, abban a pillanatban viszont mindent hamisnak látott maga körül.

-          Egész jó, fogjuk rá – cipelte be az ikreket a konyhába, majd töltött magának egy bögre kávét. Nem bírt a közelében lenni, nem bírta elviselni a kétséget, amit a hazugságával gerjesztett benne.

-          Még most se mondod el mi a baj? – kérdezte Ville halkan.

-          Ma is találkozol Bammel? – Dobta vissza a labdát, de nem nézett a másik arcára.

-          Igen, muszáj lesz az album miatt – jött a válasz, mire a kezében lévő bögrét majdnem sikerült összeroppantania. Sosem volt féltékeny senkire, most mégis pusztította ez a furcsa érzés, amivel nem tudott mihez kezdeni. Érezte, hogy nincs rá oka, de valami belül nem hagyta nyugodni… Ville volt a legfontosabb ember az életében, nélküle el se bírta képzelni már a napjait és most lehet, hogy szembe kell néznie azzal, hogy lecseréli valaki másra. Hogy talált egy új nőt, akivel esténként, míg ő rá vár, szeretkezik. Ha kiderül, hogy megcsalja biztos, hogy véget ér a kapcsolatuk. Nem bírná a gondolatot se elviselni, hogy egy másik nővel volt. De ha ez történt akkor nem csak a férfit, de a gyerekeit is elveszíti.

-          Mikor jössz? – Ült le az egyik székre, mert úgy érezte ki fog csúszni lassan a talaj a lábai alól. Mihez fog kezdeni nélkülük???

-          Nem tudom, de sietek – simogatta meg a férfi a haját.

-          Rendben – bólintott lassan, majd hagyta, hogy elrohanjon. Miután az ikrek elaludtak a telefonjával kezdett játszani. Fel akarta hívni Bamet, annyira nagyon fel akarta hívni, de tudta, hogy tiszta hülyét csinálna magából. Tudni akarta tényleg vele van-e, mégis megpróbálta lecsillapítani magában, a kétkedő, féltékeny szörnyet, mielőtt teljesen megőrül.

Mégis amint Ville hazaért nem bírta tovább. Muszáj volt tudnia azt, hogy hol volt előző nap. Míg távol volt csak az járt a fejében, hogy mi van, ha egy másik nővel tervezi a jövőjét, hogy ha hazaér elmondja neki, hogy van valaki más, és köztük véget ért minden. Ezzel kitépné a szívét, de elengedné. Bármit megtenne, hogy boldog legyen, hisz őt képes még magánál is jobban szeretni. Amint a férfi a konyhába lépett, ahonnan nem mozdult azóta, mióta elment a torkának szegezte a kérdést.

-          Miért hazudtál? – kérdezte halkan, köszönés nélkül, mire a másik nagyot sóhajtott, mintha már tudná, hogy lebukott. – Bam elpofázta, hogy átjött tegnap igaz? – Gurult be még jobban, hisz megígértette a férfival, hogy nem szól egy szót sem….

   Úgy látszott muszáj lesz beszélnie, még ha nem is akart, hiszen nem akarta elszúrni a meglepetést, ha viszont nem szólal meg, vagy nem mond semmit, valószínűleg Beatrice rövid időn belül letépi a heréit, csak azért, hogy aztán megetesse vele.

   Neki pedig még kell egy-két gyereket nemzenie.

-          Igen, miután a legjobb barátom és ő is tudni akarta, hogy merre voltam – ült le az egyik székre.

-          Férfi barátság… - morogta a nő rosszkedvűen, majd lerakta a poharat, ami veszélyesen remegett a kezében.

   Még szerencse, hogy Loreley az ölében ült, akit felkapott, amikor elé szaladt, egyébként tartott tőle, hogy az a bögre végül az ő fején csattan.

-          Akár hiszed, akár nem, semmi rosszat nem tettem – adott puszit a kacarászó kislány fejére, aki hol rá, hol a nőre nézett, s kezdte érezni, hogy baj van közöttük.

-          Akkor merre voltál? – kérdezte undokul, amitől legszívesebben a plafonra mászott volna.

-          Hamarosan szülinapja lesz az ikreknek – mondta csendesen elnézve a nő szeméből, s megsimogatta a kicsi arcát.

-          Tisztábban vagyok vele – felelte türelmetlenül Beatrice.

-          Szeretnék erre a napra nem úgy gondolni, hogy meghalt az anyjuk – pillantott újra rá. – Múltévben rávettetek az ünnepségre és igazatok volt. Életem két csodáját kaptam meg aznap, de ettől függetlenül még mindig nem könnyű úgy gondolnom rá, hogy ez megváltoztatta az életemet és jó irányba.

-          Nem értem, hova akarsz kilyukadni – tette keresztbe a karjait a nő.

   Nagyot sóhajtott, majd felkapta a kislányt, s felállt vele a székről, lerakta a testvére mellé, aztán a nő elé sétált, s megfogta a kezét. Érezte, hogy a másik el akarja húzni, hogy még mindig nem hiszi el, hogy nem megcsalta… és a hazugság sem számított, hiszen jót akart vele.

-          Egy rendezvényszervezővel töltöttem az estét, és hidd el, egyáltalán nem élveztem, hogy még a felvételek után vele is tárgyalnom kell – lassan elmosolyodott. – Úgy gondoltam, hogy talán ünnepélyes keretek között eljegyeznélek azon a születésnapon. Azt már megbeszéltük, hogy összeházasodunk, viszont – emelte fel a nő kezét, majd a gyűrűsujjára mutatott. – Gyűrűd még mindig nincsen, és talán a dolog intimitását az sem fogja rontani, hogy minden barátom ott lesz.

   Beatrice meglepve pislogott rá, látta, hogy nem akar hinni neki, vagy úgy gondolja, az egészet csak most találta ki, hogy leplezni tudja a hazugságát. Gyengéden megsimogatta az arcát, majd a hátsózsebéből elővette a kis tasakot, amiben a gyűrű érkezett meg tegnap este.

-          És átlagos gyűrűt sem akartam neked, külföldről rendeltem és ez is tegnap érkezett meg – vette elő a bársonytasakot. Kivette belőle az ékszert, hiszen már teljesen mindegy volt, mikor teszik meg a fogadalmat, ha már leleplezték. Sajnos, ő szúrta el Bammel az egészet. – Szóval, hozzám jössz te féltékeny boszorkány, hogy aztán egész életemben boldogíthass?

Tiszta hülyének érezte magát, de nem akart osztozkodni a férfin soha. Csak nagyokat bólogatva borult a másik nyakába mire az ikrek is hozzájuk szaladtak, ő meg neveti kezdett.

-          Nem kellett volna hazudnod akkor sem – csókolta meg a férfit újra és újra, miközben a másik hangosan nevetett rajta. – Máskor ha valami ilyesmire készülsz inkább ne mondj semmit, de ne hazudj. Attól totál bekattanok – terítette le a földre. – Azt hittem valami csajjal hemperegsz, hogy el akarsz hagyni, hogy már nem szeretsz – nyögte a nyakába. – Ne tedd ezt velem többet – szorította magához, miközben mázsás súly esett le a szívéről. Nincs másik nő, nem hagyja el, szereti és feleségül akarja venni.

-          Oké – kuncogott Ville tovább.

-          Amúgy meg, hogy gondoltad, hogy az ikrek szülinapi bulijának szervezéséből kihagysz? – Vágta hasba finoman.

-          A tavalyit te szervezted – csókolta meg a férfi.

-          Mert te képes lettél volna babapiskótát adni nekik csokipudinggal leöntve – vágta rá, de már mindketten mosolyogtak és tudták, hogy a vita innentől inkább csak egy apró évődés, ami nélkül nem is ők lennének.

-          Idén máshogy lesz – ült fel Ville, vele az ölében, majd az ikreket is átkarolta, akik hangosan sikongattak, mintha éreznék, hogy valami nagy dolog van készülőben.

-          Nem hagyhatsz ki belőle – nézett rá szigorúan.

-          Igenis értettem – vágta a férfi haptákba magát azonnal, mire újra nevetve csókolta meg. Nem lepődött meg azon, hogy Loreley azonnal kiszúrta az ujjára húzott gyönyörű ám mégis egyszerű gyűrűt és a pici kezével azonnal piszkálni kezdte, majd el akarta venni tőle, de tudta, hogy ha mást nem is, de azt a gyűrűt még a sírba is leviszi magával.

-          Majd egyszer te is kapsz egy ilyet, addig várnod kell – kuncogott fel, mire a kislány duzzogni kezdett.

-          Kérem – nézett rá akaratosan, mire elnevette magát, hisz egyre több szót ismertek már mindketten és boldoggá tette a tudat, hogy ő végigkövethette a fejlődésüket.

-          Nem drágám – nyomott a homlokára egy puszit, mire sértődötten szaladt el a kislány. – Olyan, mint te. Ha nem úgy alakul valami, ahogy akarja, dúlva fúlva elszalad – kuncogott, miközben Leevit magához ölelte, aki elég nyugodt volt a húgához képest.

-          Ne mondj neki olyat, hogy egyszer majd ő is kap jegygyűrűt – morogta a férfi, miközben a lánya után indult.

-          De egyszer fog – vont vállat, mert efelől semmi kétsége nem volt. Lor már most csodaszép volt és ahogy nézte sikerült megörökölnie az anyja ízlését és kecsességét is. Hiába nem tudott sokat a nőről, de mégis tudta, hogy a gyerekek mit is kaptak tőle, ettől pedig eszébe jutott valami. – Szeretnék kimenni a temetőbe – sóhajtott fel, mire Ville megdermedt, aztán kíváncsian pislogott rá. A férfi mindig egyedül ment Loreley sírjához és ezt tiszteletben is tartotta. Tudta, hogy sosem fogja elengedni teljesen, hogy a szíve egy kis része mindig szeretni fogja a nőt, de nem bánta, hisz ő is rengeteg mindent kapott az ismeretlen lánytól. Egy csodás férfival és két remek gyerekkel ajándékozta meg. Ha nem hal meg talán sosem ismeri meg őket és általuk azt se milyen az igazi boldogság.

-          Miért? – Tette fel a férfi a halk kérdést.

-          Sok mindennel tartozom Loreleynak. Szeretném megköszönni, hogy rám bízott titeket és azt hiszem ideje volna leróni nekem is a tiszteletem még ha csak úgy is, hogy virágot viszek neki – vont vállat. Tudta, hogy ez kicsit butaság, sőt talán a férfi is ki fog akadni miatta, de úgy érezte ezt kell tennie, de előtte szüksége van Ville engedélyére. – Tudom, hogy ő egy részed és az is marad, nincs ezzel baj, de hiszem, hogy figyel és ő intézte így a dolgokat. És azt is szeretném ha ők már a kezdetektől tudnák, hogy ki a vér szerinti anyukájuk. Szeretném ha mesélnél nekik róla, joguk van tudni arról, hogy milyen nagyszerű ember hozta őket világra és arról is, hogy milyen volt. Nem akarom elvenni tőlük ezt és persze tőled sem – vont vállat, bár tényleg fontosnak találta, hogy ha csak egyetlen egyszer is, de kimenjen Villével a nő sírjához, hogy fogja a kezét, miközben kint van és újra és újra begyógyítsa a sebeit, amíg már nem fog fájni neki, hogy Lor elment, csak tényleg egy gyönyörű emlék nem marad a számára.

   A boldogság, ami az igen miatt eltöltötte, még Beatrice kérésétől sem akart lejjebb apadni benne. De talán emiatt is boldognak kellett volna lennie, hiszen teljesen a részévé akart válni, el akarta fogadni, ami közte és Loreley között volt, annyira akart hozzá kötődni, amennyire emberileg csak lehetséges.

-          Rendben van, ahogy szeretnéd – egyezett bele, aztán újra megcsókolta a boldogságtól felindultan.

   Beatrice halványan rámosolygott, miközben a gyűrűt az ujjára húzta. Nem volt visszaút, soha többé. Nem hitte, hogy ez valaha is ennyire boldoggá teszi majd, hogy ezentúl nem fordulhat vissza, nem léphet ki, s valaki pont annyira kötődik hozzá, mint ő hozzá.

   A gyerekek csendben nézelődtek a karjában. Beatrice azt akarta, hogy ők is velük tartsanak, ő viszont nem feltétlen találta jó ötletnek, hogy a két gyermek is velük tartson a komor temetőbe.

   Kicserélte az elszáradt virágot a cserépben, majd frisset rakott bele, rég nem járt idekint, nem igazán volt ideje rá, s kicsit úgy érezte volna, hogy ezzel Beatricet csalta volna meg, ha ki jön a sírhoz. Néha még mindig fájt neki, hogy Loreley elment, hisz nem ismerhette meg a két kicsit, akikért az életét adta. Párszor elgondolkozott rajta, milyen lenne az élete, ha nem esik teherbe vagy ha nem hal meg, mégis elég volt, hogy Beatrice a közelében legyen, érezte, hogy ennek így kellett lennie. Loreley meg ő amennyire szerették annyira pusztították egymást, majdnem meghaltak mindketten, ki tudja mi lett volna a vége. Beatrice viszont szikla volt, sokkal erősebb, mint Loreley, sokkal határozottabb, keményebb és mégis tele volt tűzzel, élettel és vidámsággal, ami őt is perzselte. Vele se volt könnyű persze, de biztos volt benne, hogy a nő nem fog menekülni az akadályoknál, tűzön-vízen át kitart mellettük és a társa marad egy életen át. Nem hagyja, hogy depresszióba zuhanjon, hogy sajnáltassa magát, hogy megint az alkoholba meneküljön. Az erőtől, ami a nőben lakozott, ő is erősnek érezte magát.

-          Köszönöm – szorította meg a kezét Beatrice.

-          Nincs ezen mit köszöni – pillantott rá. – Ha valaki köszönhet valamit, az én vagyok.

   Leguggolt a kicsikhez, akik a tájat figyelték, s nem igazán értették mit is csinálnak a sírkövek között, ahol az anyukájuké is volt.

   Adott egy puszit Leevi homlokára és megsimogatta Loreley buksiját, mielőtt felsír a féltékenységtől.

-          Még nem nagyon értik, mi történik – mondta halkan. – Akkor szeretnék majd nekik mesélni róla, amikor megértik, miért van két anyukájuk – pillantott fel Beatricera, aki aprót bólintott, hogy megérti.

   Csodálta a nő tartását, hogy képes volt eljönni vele ide, azok után, hogy sokáig csak egy pótszernek hitte magát Loreley árnyékában. Ettől a tartástól viszont jobban szerette, mint valaha. Erős volt, gyönyörű és kitartó.

   Bármit megtett volna érte, hogy boldognak lássa.

-          Hiányzik még? – kérdezte nagyon csöndesen.

-          Nem – válaszolta őszintén. – Sokáig hiányzott és nem mondom, nem volt könnyű lemondani róla, elfogadni, hogy nincs többé – pillantott a sír felé. – De már csak te és ők vagytok számomra.

   Felállt, majd megállt a nő mellett, aki még mindig a sírt figyelte. Gyengéden átkarolta hátulról, aztán egy puszit nyomott az arcára.

-          Ti vagytok nekem, örökké – suttogta a fülébe, amitől érezte, hogyan remeg meg a másik teste, neki pedig egyetlen vágya az volt, hogy felmelegítse. – Ti vagytok a jövöm, az álmaim, a reményem – suttogta, miközben leesett neki, hogy ennél igazabb szavakat nem suttoghat a másik fülébe. Velük akart lenni, semmi más nem számított.

-          Szeretlek – fordult vele szembe Beatrice, ő pedig gyengéden megcsókolta, hogy ő is érezze, hogyan érez iránta.

-          Gyere, menjünk, a kicsik kezdenek nyűgösek lenni – kapta fel a piciket, akik a sírkövet nézték, mintha tudnák, hogy az anyukájuk fekszik ott. Sosem volt hívő, mégis remélte, hogy Loreley látja az ikreket, látja, hogy biztonságban vannak, hogy boldogok, hogy szereti őket és talált egy nőt, aki képes az anyjuk lenni, miközben őt szerelemmel szereti. Évekkel ezelőtt azt hitte, csak Loreley van, hogy csak ő lesz neki, míg világ a világ, a nő mégis olyan sokszor mondta neki, hogy lehet még másik szerelme. Akkor nem hitt neki, most mégis Beatrice kezét fogta, aki Leevit cipelte az egyik karjában, ő meg Lort vitte. Minkét kicsi izgatottan fecsegett a nőnek, aki teljes odaadással figyelt rájuk, mosolygott nevetett, ő pedig érezte, hogy a temetőből kilépve, tényleg véglegesen képes hátrahagyni a múltját. A mellette lépkedő szépség, begyógyította minden sebét, már csak a jövőjükre kell gondolnia.

-          Vége – ugrott nevetve a férfi karjába. Még most sem akarta elhinni, hogy ennyi volt nincs több iskola, mert ezek után valahogy biztos volt benne, hogy soha többé nem iratkozik be újra. Persze arról fogalma sem volt, hogy ezek után hogyan tovább, de majd csak talál valami melót, amit szeret. Nem mondta el ugyan Villének de ismét szétküldte a papírjait a színházak közt hátha felveszik dramaturgnak, de nem igazán bízott abban, hogy sikerülni fog a dolog. Abban meg valahogy biztos volt, hogy ha a férfi megtudja segíteni akar majd neki. Miatta és a neve miatt biztos elárasztanák állásajánlatokkal, de nem akarta, hogy a kapcsolata miatt adjanak neki munkát.

-          Büszke vagyok rád – súgta Ville a fülébe, majd megcsókolta, miközben úgy érezte ki tudna ugrani a bőréből örömében.

-          El se hiszem – ingatta a fejét kuncogva, miközben a másik kézen fogva sétált vele hazafelé. A fotósok megint követték őket, de kezdte egyre kevésbé zavarni a dolog, amit viszont az anyukájáról nem tudott elmondani. Totálisan ki volt akadva, amiért egy rocksztárral kezdett kapcsolatot és láthatólag esze ágába se volt hazaköltözni, ahogy azt az anyja megálmodta.

-          Nem kell sok és mi is végzünk az albummal – kacsintott rá a férfi, ő meg megint felnevetett. Tudta mit jelent ez. Nem ússza meg hozzá kell mennie feleségül, de legalábbis el kell kezdeniük szervezni az esküvőt. A gondolat még mindig halálra rémisztette, de valahol boldoggá is tette.

-          Nem akarok nagy banzájt, csak te, én, az ikrek, a legközelebbi barátaink és a családunk, már ha az anyám hajlandó lesz eljönni – morogta.

-          Nem lesz ezzel baj – simogatta Ville a csuklója belső felét megnyugtatóan, mire nagyot sóhajtott.

-          Te meg még azt hitted azzal lesz baja, hogy gyerekeid vannak – ingatta a fejét, amikor visszaemlékezett a londoni békülésükre, amikor a férfi majdnem hazament vele a szüleihez.

-          Nézd én megértem őt. Folyamatosan a gyereke magánéletében turkálnak a firkászok én se szeretném ezt az ikreknek – vont vállat a férfi, miközben rágyújtott egy újabb cigire. Jól esett csak sétálni vele, fogni a kezét és beszélgetni, végre nem nyomta a vizsgák terhe a vállát, tudta, hogy vissza fognak zökkeni a rendes kerékvágásba, így hogy több ideje lesz a kapcsolatukra, a leendő házasságukra. Azért is hálás volt, mert Ville elment vele, végigizgulta a folyosón az utolsó számadásának minden percét és neki újságolhatta el először, hogy végzett egy életre az egyetemmel.

-          De őket imádják – kuncogott fel, mert egyszerűen még az újságírók is elolvadtak a piciktől.

-          Tudom és valószínűleg más lesz velük, mert én is ebben élek és ők meg ebben nőnek majd fel, de ha választhattam volna, nem így élnék. Nem akarnám, hogy végigfotózza két pasi, ahogy a menyasszonyommal sétálok az utcán vagy ahogy a gyerekeimmel játszok egy parkban.

-          Ez engem már nem zavar és cseppet sem érdekel a véleménye – csóválta meg a fejét. Elfogadta, hogy ez a kis kellemetlenség Villével jár, de mi volt mindez ahhoz képest, hogy mennyire boldog volt mellette? Eltörpült az egész, épp ezért nem értette az anyját, aki megpróbált belekontárkodni az életébe, miközben nem is róla cikkeztek folyamatosan.

A házba belépve, Ville a karjába kapta, ő meg nem értett semmit. Lassan cipelte fel a lépcsőn, egészen a hálóig, ahol virágillat terjengett.

-          Ez meg mi? – Kuncogott fel.

-          Az ikrekre anya vigyáz ma éjjel – súgta a férfi vigyorogva a szájába. – Ha már egy ilyen okos nő lesz a leendő feleségem, azt hiszem el kell kezdenem kényeztetni, különben mit fogok kezdeni vele később, én tudatlan zenész? – Duruzsolta a nyakába, majd elővett egy üveg pezsgőt, hogy kettesben ünnepeljék meg, hogy örökre végzett az egyetemmel. Le volt nyűgözve, a másik mindenre gondolt, rászánta az egész napot és még az ikreket is eltüntette, hogy kicsit kettesben lehessenek. Virágot vett neki, hűtött pezsgő várta és olyan csillogó szemekkel adta át neki a karcsú poharat, amitől levegőt is elfelejtett venni. Az anyja szerint nem illettek össze, elvégre immár több diplomás nő volt, míg Ville otthagyta a sulit, ám nem tudott semmit nem a férfiról. Nem tudta, hogy a feje olyan, mint egy lexikoné, hogy zabálja a könyveket, hogy nem egy olyan rock zenész, amilyennek ő hiszi. Több verset tud fejből, mint ő, okosabb, mint bárki akit ismer, ráadásul gyengéd, odaadó, mégis erős, határozott férfi. Az anyja nem látta őt a gyerekekkel, nem látta azt a türelmet, amivel az ikreket tanította, nem érezhette a férfi szerelmét, amit ő érzett szinte minden pillanatban.

-          Te vagy a legjobb dolog az életemben – suttogta, totálisan megbabonázva, mire a férfi lustán elmosolyodott, csábítóan a hajába túrt és megcsókolta. Nem volt kétsége afelől, hogy arra gondol, ő meg számára a legjobb dolog.

   Idegesen szívta a cigit, félt akár a házba is bemenni. Az eget figyelte, próbált türelmes maradni, s önuralmat gyakorolni magán, de ha azt hitte, egy lemezt vagy egy turnét nehéz összehozni, hát hatalmasat tévedett. Egyik sem volt sehol, egy esküvőhöz képest.

-          Ville – szólt ki Beatrice, ő meg inkább rágyújtott még egy cigire, hogy legyen mire fognia, hogy nem megy be a házba.

   Ha nyakörvet tesz a nyakába, vagy meztelenül próbálja becsábítani, akkor sem megy be többet. Kiköltözik a kertbe.

-          Nem vagyok itt – nézett nagy szemekkel a nőre, amikor az elhúzta az erkélyajtót. – Még cigizek, tudod, ez az öt perces szünet, ami jár nekem – bólogatott hozzá bőszen.

-          Ville – nézett rá Beatrice szúrósan, amitől az inába szállt a bátorsága.

-          Mondtam már, hogy kezdesz egy sárkányra hasonlítani? Csak még tűzet nem tanultál meg okádni? – vonta fel a szemöldökét.

-          Ez a harmadik cigid, ez már tizenöt perc szünet volt, és nem, nem vagy vicces – morogta rosszkedvűen.

   Nagyot sóhajtott, elnyomta a cigit, aztán követte a nőt a házba. Ennyit a bátor elhatározásairól, hogy nem megy többet vissza… minden türelmét és önuralmát összeszedte megint. És megint. És újra. Darabjaiból.

-          Édesem, ez csak egy eljegyzési vacsora – sóhajtott nagyot, de azért leült a kanapéra. – Mi lesz az esküvővel? – nézett rá kétségbeesetten. – Én biztos, hogy beköltözök egy elmegyógyintézetbe.

-          Már rég megtehetted volna, nem hatsz meg – tolt elé egy vastag könyvet.

   Láthatatlanul megforgatta a szemét, aztán a meghívókat kezdte nézegetni. Legalább az ikrek szülinapjáról váltottak, elege volt a babakék és a babarózsaszín dolgokból. De miért kell egy eljegyzésre is külön meghívó? Az nem csak az esküvőkhöz jár?

   Beatrice kérésére, nem egy nap volt az ikrek szülinapja és az eljegyzés, hanem rögtön másnap. Nem akarta elvenni Loreley halálának az évfordulóját, ezért más napot választott maguknak.

-          Szerintem ez gyönyörű – adta vissza a könyvet, találomra rábökve az egyik meghívóra.

-          Ez? – nézett rá Beatrice, s látta az arcán, hogy nem jól választott.

-          Vagy inkább ez – bökött egy másikra.

-          Te nem is nézted meg őket – ráncolta a homlokát.

-          De igen, és szerintem ez tökéletes – állította magabiztosan, de a nőt nem tudta átverni, teljesen átlátott rajta. – Jól van, rendben, átnézem – vette vissza a könyvet.

   Az ikrek a szőnyegen játszottak, vagyis inkább őket figyelték, ahogy a nagy, vastag bemutató könyvek között vesznek el. Loreley próbált is nekik segíteni, majdnem a fejére rántotta az egyiket, de szerencsére Beatrice gyorsabb volt, s még idejében elkapta a nehéz könyvet.

-          Mikor lesz az első koncert?

-          Bam azt akarja, hogy az eljegyzés másnapján – lapozott egyet unottan. – Anyád hogy döntött, eljön rá? – fordult felé vigyorogva, hiszen pontosan tudta, hogy a nő miatta annyira feszült, hiszen hamarosan leszáll a repülőről, s találkoznia kell vele.

-          Nem adott még végleges választ – harapta be az alsó ajkát.

-          Pedig biztosan imádna – húzta ki magát. – Nincs, aki ne szeretne, és ne aggódj, a kicsiket is imádni fogja, és nem fogja érdekelni, hogy nyomott mintás –e a meghívó, vagy dőlt betűkkel van –e rajta a szöveg, esetleg apró virágok keretezik – fintorgott az ocsmányság láttán.

-          Ez nekem akkor is fontos, oké? – sóhajtott nagyot a nő, majd hátradőlt a kanapén.

-          Tudom – tette le a könyvet, aztán felállt.

-          Ugye nem akarsz elmenni? – nézett rá azonnal Beatrice.

-          Nem, csak gondoltam megmasszírozlak – állt mögé, hogy aztán kezeit a nő felsője alá csúsztassa a nyakán és gyengéden kényeztetni kezdje, így ellazítva kicsit, mielőtt megfő a saját levében.

Utálta az egészet, nem akarta ezt a sok cécót, nem akart az anyjával se találkozni, el akart bújni Villével és az ikrekkel és nem foglalkozni ezzel az egésszel. Kezdett elmenni az esze attól, hogy mindenki fintorgott valamire. Volt aki a halat nem szerette más a mogyoróra volt érzékeny, a harmadik allergiás volt a tejre, a vegákról nem is beszélve.

-          Pizzát fogunk rendelni – csapta össze a tenyerét, mert ez tűnt a legértelmesebb megoldásnak.

-          Legyen kínai – szívatta a férfi tovább, mire belecsípett a hasába.

-          Fejezd be, mert a végén megszököm aztán lesheted az egész esküvőt – nyújtotta ki a nyelvét.

-          Ezt úgyse mondod komolyan – vont vállat a másik könnyedén, mire kérdőn felhúzta a szemöldökét.

-          Komolyan azt hiszed, hogy magam miatt csinálom? Te akartál esküvőt, most meg itt nyekeregsz, hogy nem érdekel se a meghívó, se az eljegyzési vacsora, se semmi. Én már voltam házas, nem nagy cucc, tőlem akár le is mondhatjuk – csapta össze a menüsorokkal teli mappát, majd felállt.

-          De érdekel – kapta el a derekát a férfi.

-          Látom – mormolta, miközben hagyta, hogy Ville a nyakába csókoljon, ő pedig öntött egy-egy pohár bort.

-          Szeretlek – súgta a fülébe, amitől az egész teste megremegett. Nem értette, hogy lehet még mindig ilyen hatással rá. Mintha elvette volna az eszét. Az együtt töltött idő alatt mit sem változtak az érzései, napról napra csak jobban szerette a férfit, néha annyira, hogy az már neki is fájt.

-          Napoljuk el ezt az egészet oké? – fordult meg a karjában, mert ő sem élvezte, ezt az egészet. Villét nem érdekelte, hogy mit esznek, sem semmi az egésszel kapcsolatban, neki meg semmi kedve nem volt nélküle megszervezni az egészet.

-          De hozzám jössz – nézett rá hatalmas bociszemekkel mire elnevette magát.

-          Azt majd még meglátjuk. Most viszont gyakoroljuk a nászéjszakát, mert holnap jönnek a szüleim és le kell vezetnem valahogy a felesleges energiáim – markolta meg a férfi pólóját, majd felhúzta az emeletre és az ágyra lökte, hogy aztán az ölébe mászva úgy csókolja meg, hogy azt is elfelejtsék mindketten, miért is akarták átharapni egymás torkát.

Másnap reggel olyan ideges volt, hogy attól félt összetöri a kávésbögrét, Ville próbálta nyugtatni, de ismerte az anyját. Biztos volt benne, hogy mindenbe bele fog kötni. Hogy hogyan él, hogy kivel, hogy mit vesz fel, hogy milyen a haja és ha meglátja, hogy mennyi mindent megenged az ikreknek, akkor majd megpróbálja elijeszteni tőle Villét.

-          Nem lesz semmi baj – kulcsolta a férfi egybe az ujjaikat, ő mégse így érezte.

-          Nem akarok velük vacsorázni, még abba is bele fog kötni, hogy hogyan tartom a kanalat vagy, hogy Lor haját miért nem fogom copfba az étkezéshez – fakadt ki hirtelen. A férfi családjával olyan más volt minden. Természetesen vették, hogy ott van ő is, hogy vigyáz az ikrekre, hogy szereti a férfit, mintha mindig közéjük tartozott volna, annyira könnyedén fogadták el, hogy Ville őt választotta, így a családjuk tagja lett, de az ő anyja… Határozott elképzelései voltak mindig arról, hogy kéne élnie, mit kéne csinálnia, milyen férfi illik mellé, ő meg világ életében lázadt ez ellen. Talán az első házassága is ennek volt köszönhető, ahogy az is, hogy Finnországba költözött. Minél messzebb akart lenni tőle, akkor is, ha szerette. Abban biztos volt, hogy Ville ellen lesz kifogása, bár azt sejtette, hogy az ikreket azonnal el fogja fogadni, hisz mindig imádta a gyerekeket. Félt a vacsorától, félt attól, hogy megint látja majd a szemében a bírálatot, amiért nem azt teszi, amit elvár tőle, hanem azt, ami szerinte a legjobb. Ville házassági ajánlatára igent mondani, napról napra érezte, hogy a legjobb döntés volt, mégis tudta, hogy minden amiben abban a percben biztos az anyjával való találkozó után kétséges lesz. Ismerte, tudta, hogy őt nem fogja lebeszélni erről az életről, de a férfit talán eltántorítja, ha rámutat arra, hogy még mindig mennyire gyerek, hogy talán felelőtlenség volt őt választani a társának és a gyerekei anyjának. Tényleg nem tudta mit tesz, neki nem volt 9 hónapja felkészülni az anyaságra, egyszerűen csak belecsöppent és a lehető legjobban próbálta csinálni a dolgokat.

   Apró mosollyal figyelte Beatricet, aki a harmadik ruháját próbálta már fel, s folyamatosan magát nézegette a tükörbe. Egyáltalán nem bánta, ahogy páváskodik előtte, szívesen elnézte volna még egy darabig az ágyon fekve, ahogy előtte teszi-veszi magát, ha nem annyira túlfűtött. Szexi volt, ahogy előtte vetkőzött csipkés fehérneműre, majd öltözött fel újra valami másba, miután visszaparancsolta az ágyra, hisz az ösztöneinek nem bírt parancsolni, amint meglátta a gyönyörű, kerek fenekét, abban a dögös alsóneműben, azonnal be akarta rántani maga mellé, de így talán még izgalmasabb volt a dolog, hogy csak nézhette, de nem érhetett hozzá. Elképzelte magában ezerszer, hogy este, miután végeztek a vacsorával, hogyan hámozza le a fogaival róla azt a kis semmiséget, miként fúrja az arcát, a gyönyörű telt mellei közé, hány féle módon fogja csókolni és simogatni, az előtte álló gyönyörű nőt, aki csak az övé, lassan hivatalosan is.

-          Jól van, ez most már jó lesz – kelt fel az ágyról, mert tudta, hogy a nő mindjárt felrobban. Átölelte hátulról, mert érezni akarta a karjában a karcsú, tökéletes testet, ami úgy simult hozzá, mintha valaha egy anyagból gyúrták volna őket. – Gyönyörű vagy! – nyomott egy puszit az arcára, majd a tükörből a szemébe nézett. Tökéletesek voltak együtt.

-          Kösz – fintorgott a tükörben magára. – Remélem anya is így fogja látni – sóhajtott nagyot

-          Biztos vagyok benne, hiszen te vagy az egyetlen kicsi lánya – forgatta a szemeit játékosan, hogy jobb kedvre derítse a másikat. – Megyek, leviszem a kicsiket, te is gyere – nyomott egy búcsúcsókot a nő ajkára, aztán átment a másik szobába.

   Leevi és Loreley ennivalóan aranyosak voltak a csinos ruhába, amit az alkalom miatt erőszakoltak rájuk. Ő persze nem viaskodott a nővel, mikor közölte, hogy hagyja a pingvin szerkót a francba, abba jöjjön, amiben kényelmesen érzi magát. Ha tetszeni fog a nő szüleinek, akkor fekete farmerben és felgyűrt ujjú ingben is tetszeni fog, ha meg nem, akkor felvehet akármit, bukta az egészet. Berakta a kicsiket az autóban az üléseikre, aztán tovább várakozott a nőre, aki csak percek múlva jött le hozzá. Bezárta az ajtót, aztán beült az anyósülésre.

-          Késésben vagyunk – jegyezte meg, majd nagyot sóhajtott.

-          A gyerekes szülök megengedhetik maguknak a késést – indított. – Inkább a holnap szülinapi zsúr, vagy az eljegyzési vacsora miatt aggódj inkább.

-          Nem akarok semmi miatt aggódni – grimaszolt rá, mire elnevette magát.

-          Ma én vezetek, szóval nyugodtan ihatsz pár pohárral – szorította meg a kezét, amit az ölében pihentetett.

   Beatrice nagyot sóhajtott, majd tovább bámult ki a kocsi ablakán, s talán mintha azon gondolkodott volna, hogyan szökhetne meg a találkozás elől. Ennyire csak nem lehetnek szörnyűek a szülei… vagyis inkább az anyja, aki miatt annyira tartott az egész vacsorától.

   Mire megérkeztek, már az étterem előtt vártak rájuk.

-          Ennél jobb étterem nem akad erre-fele? – kezdett bele Elizabeth rögtön, ahogy bemutatkoztak egymásnak. Phil, a férje, láthatatlanul megszorította kicsit a kezét, ez azonban nem segített sokat. – Úgy látom, a fodrászokat még mindig kerülöd – mosolygott a lányára bűbájosan.

-          Más éttermekben nem fogadják túl sok szeretettel a gyerekeket – válaszolta Beatrice bizonytalanul, rápillantva.

-          Ráadásul a kinézete ellenére, remekül készítik a finn ételeket – segítette ki a nőt, majd kivette a kezéből a kicsiket.

-          Ők lennének az unokáim? – lépett a kicsikhez az asszony, s kedves mosollyal simogatta meg Loreley arcát. – Hol van az édesanyjuk?

   Alig bírta megakadályozni magát abban, hogy a szemöldöke ne szaladjon a homlokáig. Ez a kérdés igazán bunkóságnak bizonyult, tekintve, hogy ráadásul minden cikk lehozta, hogy mi történt Loreleyal. Mégis megemberelte magát, hiszen mégis csak Beatrice szüleiről van szó, akikkel minden konfliktust próbált elkerülni.

-          Sajnos már nincs köztünk – felelte csendesen.

-          Várj, átveszem Loreleyt – lépett hozzá rögtön Beatrice, amikor elindultak befele, nem igazán volt könnyű két kétéves gyerekkel egyensúlyoznia a karján.

   A főpincér rögtön az asztalukhoz vezette őket, ahol a két kicsinek már bekészítették a külön székeket. Nagyon remélte, hogy most nem fognak egy óra múlva már bömbölni, mert valami nyűgjük és bajuk van.

-          Milyen volt a repülés? – kérdezte udvariasan, mert úgy látta a feszültség Beatrice és Elizabeth között nem igazán akar enyhülni. Kezdte érteni miért volt ilyen Beatrice. Az anyja minden mozdulatára tett valami megjegyzést, mintha ő is két éves lenne, nem pedig egy felnőtt, okos, szép nő.

-          Szörnyű. Gyűlölök repülni – vágta rá az asszony, aztán a lányára nézett. – Végül mégis csak befejezted az egyetemet? Nem úgy volt, hogy utána hazajössz?

-          De igen, a helyzet azonban változott – szorította meg a kezét, ami az asztalon volt, hogy az asszony jól érzékelje, hogyan döntött.

-          Értem – nézett a két gyermekre, de olyan arccal, hogy szó szerint érezte rajta az elítélést. Látszott rajta, hogy nem ezt az életet akarta a lányának, nem így akart nagymama lenni és nem egy ilyen férfit képzelt mellé. Az apukája bezzeg bíztatóan mosolygott rá, ám ez sem nyugtatta meg.

   Kinyitotta az étlapot, úgy érezte, nem ez lesz az eddigi legkönnyebb bemutatkozása szülőknek.

-          Meg fogom ölni – dobta be a cipőit a sarokba dühösen. Az egy dolog, hogy az anyja bunkó volt, hogy kioktatta őket, hogy is kéne etetni a gyerekeket, de az, hogy megkérdőjelezze, hogy megfelelő társat választott-e magának több volt a soknál, főleg úgy, hogy a szerelme is ott ült az asztalnál. Ville végig nyugodt volt és higgadt még akkor is, amikor kiosztotta az anyját, miután nyíltan megkérdezte a férfitól, hogy milyen nemi betegségeket szedett össze a turnéi alatt. Nem szólhat bele az életébe, nem szabhatja meg, hogy kit szerethet és azt se mondhatja meg neki, hogy hogyan éljen, ráadásul nem kérdezhet ilyet egy vacsora közben a szerelmétől. Amúgy is, mi köze hozzá? Persze az anyjának volt erre is válasza, miszerint nem mindegy, hogy miket kap el majd tőle, ha esetleg lappang a másikban valami, illetve ha gyereket terveznek, amit persze reméli, hogy nem tesznek, hisz láthatóan ő még az ikrekkel sem tud bánni... Nem volt rest ezt sem a tudomására hozni. Szerencsére az apja szeretettel fogadta Villét és a piciket is, ráadásul támogatta a döntését, amiért nagyon is hálás volt és mellé állt, mikor az anyja elvetette a sulykot.

-          Most már értelek – ült le mellé az ágyra a férfi, kissé döbbenten, miután lefektette az ikreket és gyengéden magához húzta.

-          Ehhez nem volt joga – ingatta a fejét, miközben a fejében visszhangzottak az anyja szavaim, miszerint nem járul hozzá, hogy egy olyasféle fickóval kösse össze az életét, mint Ville, aki talán az előzőnél is rosszabb, ráadásul követeli, hogy menjen haza vele és éljen végre normális életet. Mégis mi a fene lehetne annál normálisabb, hogy lediplomázott ismét, szerelmes lett, dolgozik, de közbe keres egy jobb munkát is, ráadásul gyereket nevel?

-          Az apukád viszont nagyon kedves – simogatta a férfi gyengéden a hátát, mire szomorúan elmosolyodott.

-          Remélem ő azért eljön az ikrek szülinapjára meg az eljegyzési vacsorára, ha már anyám kijelentette, hogy nem tud támogatni abban, hogy egy volt alkoholista, friss AIDS teszttel nem rendelkező, kétgyerekes rockzenészhez menjek hozzá – gurult be újra. – Nem mintha kértem volna valaha is a támogatását vagy az engedélyét bármihez is – nyúlt a ruhája cipzárjához, de nem akart lejönni, így Ville segített neki, kibontani, mielőtt, még szétszakítja az egész anyagot mérgében.

-          Meg fogja gondolni magát – simított végig a férfi a meztelen hátán.

-          Az én anyám? – Nevetett fel. – Addig ne vegyünk levegőt édesem, amíg meggondolja magát. Szerinte nem helyénvaló egy zenésszel együtt élni, aki ki tudja kikkel feküdt össze az évek alatt – parodizálta ki az anyját. – Igazából csak az a baja, hogy pletykálni fognak otthon az ostoba szipirtyók rólunk és minden szennylapot tuti, hogy megvesznek majd, hátha tudnak majd valamin csámcsogni – kötötte fel a haját. Cseppet sem zavarta, hogy egy szál csipkebugyiban ácsorog a férfi előtt, látta már minden porcikáját elvégre.

-          Nyugodj meg – súgta Ville halkan és kissé rekedten.

-          Hogy mer kioktatni minket arról, hogy hogy neveljük a gyerekeinket? Ha Leevi össze akarja maszatolni magát csokis sütivel hát tegye. Bassza meg még csak két évesek, miért kéne úgy enniük máris, mint azoknak a karót nyelt vén banyák unokáinak, akik zsenioviba járatják a gyerekeket, de csak azért, hogy ne kelljen velük foglalkozniuk – dühöngött tovább, míg a férfi el nem kapta a derekát és a nyakába nem csókolt.

-          Imádom, hogy ennyire szenvedélyes vagy – duruzsolta a fülébe, mire azonnal az ölébe ugrott, hogy megcsókolja. Nem érdekelte se az anyja, se semmi más csak az, hogy az ember akit az életénél is jobban szeret a karjában tartja és egyértelműen kívánja annak ellenére is, hogy épp fúriaként viselkedik.

    Magához szorította a nőt, aztán megcsókolta, mire a többiek hatalmas tapsban törtek ki. Sajnálta, hogy az édesanyja nem jött el, nem ünnepelt velük együtt, de úgy tűnt Beatrice az apjával is megelégszik, az ő családjával és a zenekarral, akik most már az ő barátai is voltak. Bár az egész este arról szólt, hogy róla meséltek megalázóbbnál megalázóbb dolgokat, amik ugyan viccesek voltak, de a bolond fiatalságára emlékeztették, amit még egyszer nem akart átélni.

-          Minden rendben volt – dobta le a zakóját. – Ügyesen megszervezted – lépett rögtön a nőhöz, ajkait az övére tapasztotta. Hivatalosan is most már a menyaszonya, eljegyezték egymást és pár hónap múlva összekötik az életüket örökre. Ez a csodaszép nő, őt akarja.

-          Köszönöm – vett ki egy hajcsatot a kontyából.

-          Nagyon bánt, hogy nem jött el? – kérdezte halkan, ahogy elkezdte kigombolni az ingjét.

   Beatrice megfogta a kezét.

-          Nagyon szexin áll ez neked – húzódott hozzá incselkedve.

   Vigyorogva hagyta, hogy a nő gombolja ki az ingjét, s közben minden porcikáját végig csókolgassa. A vére azonnal lángokba borult, s bár másról akart a nővel beszélni, egyszerűen képtelen volt megállítani, felszólítani arra, hogy hagyja abba, ne folytassa tovább, inkább beszéljenek.

   Lehunyta a szemét, ahogy férfiasságát egészen a torka mélyéig engedte, azonnal megkeményedett a szájában, kezeivel a nő hajába túrt, aki halk morgással fogadta a gesztust.  A nőn még rajta volt a ruhája és magassarkú, a tükörből tökéletes rálátása nyílt a kerek fenekére, amin megfeszült az anyag még tovább izgatva, így a látvánnyal. Nem bírta sokáig az édes kínzást így sem, meg akarta kapni a nőt, puha testét érezni az övén, ahogy a bőrük összeér, a lélegzetük pedig összekeveredik.

   Hevesen felhúzta a vállánál fogva, aztán szó szerint letépte fehér bőréről a bordó selyemruhát. A melltartónak és a bugyinak sem jutott jobb sors, közel akart hozzá lenni, minél gyorsabban és az önuralmát már rég elvesztette, hogy figyeljen olyan apró akadályozó dolgokra, mint például az anyag, ami elválasztja még tőle a csodálatos testet.

   A nő sem volt rest, mielőtt észbekapott volna, már a hátára kényszerítette, az ölébe ült, nedves ágyékát pedig merev férfiasságához dörzsölte, még tovább húzva az idegeit.

-          Ne kínozz – suttogta, hagyva, hogy Beatrice lefogja a két csuklóját a feje mellett.

-          Talán nem tetszik? – suttogta a fülébe, aztán keményen megharapta a fülcimpáját, amitől akaratlanul felszisszent, a férfiassága pedig durván megrándult.

-          Nem, mindig is utáltam, amikor keményen bánsz velem – próbált kétségbeesett arcot vágni, de tudta, hogy a szemei elárulják.

-          Hát persze – kuncogott fel érzékien.

   Nagyot sóhajtott, tudta, hogy a kínzása még csak el sem kezdődött, nem hogy véget ért volna. Hagyta magát még egy darabig, a nő végig harapdálta a nyakától kezdve, egészen az alhasáig, s mikor már azt hitte, újra a szájába veszi, elindult felfele. Minden idege, s izma görcsberándult az izgalomtól és a várakozástól, azt akarta, hogy végre ráüljön, de hagyta még játszadozni egy kicsit.

-          Kérlek – sóhajtott rekedten, amikor már levegőt is alig kapott.

-          Kérni nem ebben a helyzetben kell – kacsintott rá aljasul, majd megemelte a csípőjét, s megragadta a kemény erekcióját.

   Elakadt a lélegzette, úgy érezte megfullad, ha abban a másodpercben nem történik valami, akármi, bármi… de Beatrice csak gonoszul felkuncogott, s nem ült rá még mindig.

-          Gyűlöllek – suttogta, amikor már újra kapott levegőt.

-          Persze – csókolta meg szenvedélyesen.

   Nem várt tovább, könnyedén kiszabadította a csuklóját a nő fogságából, majd a derekánál fogva a hátára gördítette. Sötét foltokban látott a vágytól, még sem adta meg magát ennyire gyorsan, ő is szórakozni akart még a nővel, visszaadni, amit kapott.

-          Na, hogy tetszik? – kérdezte, mikor végig csókolta minden porcikáját, addig húzva az idegeit, míg azt nem érezte, hogy már egy apró érintéstől is eltudna élvezni.

-          Rohadj meg – próbálta meg kiszabadítani a csuklóját, de ő nem engedett neki.

-          Ismételd el, és esküszöm, hogy ez még eltart egy darabig – fenyegette meg játékosan.

   Beatrice hatalmasat nyelt, mint aki komolyan fontolóra veszi ennek a lehetőségét. Már épp nyitotta volna ki a száját, amikor a lábaival keményen széttolta a combjait, és egy erős lökéssel tövig nyomult benne.

   Imádta, ahogy nedves szűk hüvelye teljesen magába fogadja, szerette, ahogy a testük egyszerre mozog, s szerelmes volt még azokba az apró nyögésekbe is, amik a nő torkát hagyták el mikor végleg belétemetkezett, vagy éppen elélvezett.

-          Szeretlek – súgta a férfi szájába pihegve. Nem bírt soha betelni vele, akarta minden percben, imádta minden csókját, az összes perverz játékukat. A forró bőrét cirógatva úgy érezte nincs nála boldogabb ember a világon. Mindene megvolt, sőt több is, mint amit valaha akart.

-          Én is szeretlek – jött a válasz egy csók kíséretében, amitől elgondolkodott azon, hogy újra le kéne tepernie Villét. – Tehát? Hogy érzed magad? – Nézett rá aggodalmaskodva, mire elmosolyodott.

-          Attól félsz, hogy kiborulok, mert anyám nem jött el és nem adja áldását az esküvőnkre? – Kuncogott halkan.

-          Igen – bólintott a férfi komolyan, mire megcsókolta.

-          Sose adta semmire az áldását, amit tettem. Nem is ismer azt se tudja, hogy élünk. Nem látja, hogy mennyire boldogok vagyunk, mert nem akarja látni és, mert nem érdekli. Egyszer már férjhez mentem anélkül, hogy szóltam volna neki, most is meg fogom tenni, de nem azért, hogy bosszút álljak, hanem mert ezt akarom – vont vállat. – Ha ki akar maradni belőle másodjára is az-az ő baja, más anya örülne annak, ha a lányával lehetne, ha megismerhetné a vőlegényét. Az ikrekről már ne is beszéljünk. Nem mondom, hogy nem bánt, de ez az ő döntése, az meg, hogy én hogyan akarom élni az életem az enyém.

-          Biztos, hogy csak félt – simogatta Ville a haját, mire elhúzta a száját. – Talán, ha csináltatok egy AIDS tesztet meg bemutatok neki egy teljes laboreredményt bizonyítva, hogy nincs nemi betegségem elfogad – puszilta homlokon mosolyogva, mire elnevette magát.

-          Hülye vagy – kuncogott. – Ha valami bajod van már úgyis mindegy. Ennyi idő alatt biztos, hogy elkaptam tőled – csókolta meg, miközben végképp ellazult a másik karjaiban. – De most komolyan. Itt fekszem melletted meztelenül és te az anyámról akarsz beszélgetni? – Húzta fel az egyik szemöldökét kérdőn, mire a férfi elmosolyodott.

-          Nézd meg az anyját vedd el a lányát vagy, hogy is van az a mondás? – Gördült fölé Ville nevetve. – Ha olyan leszel, mint a mamád, inkább nem veszlek el – csókolta meg.

-          Ha olyan leszek, ölj meg – súgta vissza, majd újra szeretkeztek, kiélvezve, hogy immár hivatalosan is jegyesek.

Másnap kész káosz volt mindenhol. Az anyja örülhetett a lapok csak egy eljegyzésükről írtak, na meg arról, hogy Elizabeth nem ment el. A ház előtt riporterek álltak, ő meg fintorogva húzta be a függönyöket.

-          Anya, éhes vagyok – nézett rá Leevi nagy szemekkel, a pocakját simogatva, mire azonnal felkapta és homlokon puszilta. Totálisan elolvadt attól, ha az ikrek anyának hívták.

-          Máris kisherceg csak elkapjuk a hugit is, mert neki is reggeliznie kell – kezdte el keresni a kislányt, de ő már Ville nyakában csüngött. Úgy tűnt Lor nagyon apás, míg Leevi mindkettejükkel teljesen jól elvolt.

-          Miért húztad be a függönyöket? – Nézett rá a férfi kérdőn, miközben ő nyálcsorgatva figyelte, hogy lép elé, hogy teszi le Loreleyt, hogy ad puszit a fiának és, hogy mennyire elbűvölő, egy szál mackónadrágban, kócosan és az egész estés szeretkezéstől kicsit nyúzottan is.

-          Mert valahogy nem szeretném ha végigfotóznák ahogy reggelizünk – vont vállat, miközben kávét töltött. A gyűrűt az ujján még mindig nem szokta meg teljesen, néha percekig bámulta, mert nem volt benne biztos, hogy az egészet nem csak álmodja-e.

-          Be vannak zsongva attól, hogy eljegyeztük egymást, meg attól is, hogy ma koncertezünk – sóhajtott fel Ville, miközben az ölébe húzta és hagyta, hogy Lor a kezét piszkálja, míg ő levágta a gyereknek a kenyér héját és megkente nekik.

-          A nyakadon lévő foltot este el kéne takarnod, ha nem akarod, hogy mindenki azon csámcsogjon mit is műveltünk az éjjel – súgta kuncogva a férfi fülébe, bár ő sem volt jobb állapotban. Valami beteges élvezetet leltek abban, hogy sebeket ejtettek egymáson, így megjelölve a másik testét, tudatva mindenkivel, hogy foglaltak.

-          Apa, apa, apa – sikított fel a kislány, mire mindketten rá kezdtek figyelni.

-          Mondd – bíztatta Ville, bár mindketten tudták, hogy Lor csak azt nem viseli jól, hogy két percen át Ville nem rá figyel. A gyerek csak halkan kuncogott, miután Ville grimaszolni kezdett neki, ő pedig nevetve figyelte, hogy az ikrek mennyire boldogok és kiegyensúlyozottak, pedig amikor először találkozott velük attól félt, hogy sérülni fognak ők is az anyjuk halála miatt, annak ellenére is, hogy nem ismerhették meg őt soha. – Jössz velem a koncertre? – Húzta át Lort is az ölébe a férfi, ő meg meglepődött, mert nem hitte volna, hogy a piciket is vinni akarja.

-          Igen – jött a határozott válasz, amin mindketten jót nevettek, a kérdés pedig eldőlt. Az ikrek ma este túl lesznek életük első rock koncertjén.

   Nem hitte volna, hogy a kicsik fent tudnak egyáltalán kilenc óráig maradni. Ahogy meglátta a helyet, jó érzés kerítette hatalmába, olyan volt, mintha megint hazatalált volna, otthon lenne. Megszorította Beatrice kezét, aki segített neki bevinni a kicsiket a hátsó ajtón. A többiek már mind ott voltak, Migué idegesen kortyolgatta a sörét, de a zenekar többi tagján egyáltalán nem látszott, hogy feszültek lennének.

-          Mi az? – pillantott Bamra, aki gondterhelten lépett be a szobába.

-          Migué beszart, hogy az embereknek nem fog tetszeni az új stílusotok – vonta meg a vállát. – Hát kik vannak itt, milyen nagyok vagytok már – simogatta meg a kicsik fejét.

-          És neked mi bajod van? – figyelte a férfit, aki úgy tűnt enyhén szédül.

-          Nagyon berúgtam az eljegyzési vacsorán – kezdte el a halántékát masszírozni.

   Meglepetten figyelte, hiszen egyáltalán nem úgy tűnt a vacsora alatt, hogy annyira felöntött volna a garatra.

-          Utána – tette hozzá Gas. – Még elmentünk egy kocsmába, hogy elbúcsúzunk tőled – vigyorgott rá. – Ott aztán valóban elszabadult a pokol…

-          Engem búcsúztatattok úgy, hogy ott sem voltam? – sóhajtott nagyot. – Erre nem a legénybúcsút találták ki?

-          Lesz az is, lesz az is – dőlt ki az egyik kanapéra a barátja.

-          Kíváncsi vagyok már – kacsintott rá, mire Beatrice finoman vállon verte.

-          Csak okosan – nézett rá incselkedve, mire elmosolyodott.

-          Ha lesznek csajok – motyogta, bár abban biztos volt, hogy a sztriptízbárban való piálást nem ússza meg, ha a fiúkon múlik – akkor se nyúlok hozzájuk.

-          Nagyon remélem –bólintott, majd lerakták a kicsiket.

-          De te se nyúlsz a Janna által szervezett bájgúnárokhoz – kötött alkut.

   A zenekar lassan szedte csak össze magát, tíz órára volt kiírva a kezdésük, de tízkor még nagy részt használhatatlan állapotban voltak. Janna is megjelent, aki kiröhögte a pasiját, amiért egésznap alig bírt felkelni, mert úgy berúgott a többiekkel, akik viszont úgy tűnt jobban viselik a másnaposságot.

   Vagy csak ennyire aggódtak a közönség miatt.

   Eddig egy kicsit sem volt ideges, de Migué bizonytalansága rá is kezdett ráragadni.

-          Mi lenne, ha az eredetibe játszanánk a számokat? – állt fel a gitáros, mikor elindultak a színpadra.

-          Megőrültél? Azok nem lemezszámok – nézett rá döbbenten, vajon ez a kérdés, hogyan fogalmazhatódott meg egyáltalán benne?

-          De hát, attól még játszhatnánk – vonta meg a vállát.

   Megálltak, mielőtt kiléptek volna a színpadra, a közönség hangosan zajongott, várakoztak rájuk, ők pedig még azt próbálták eldönteni, hogy egyáltalán mit játszanak.

-          Ne bolondulj meg – rázta meg a fejét. – Bam, mondd meg neki, hogy elment az esze! – szólt a menedzsernek, aki Loreleyal a karján sétált hozzájuk.

-          Nagyon nyűgösek – követte Beatrice.

   Valóban, mindkettőjük szája már a sírásra görbült, s ezen az sem segített, hogy a többiek pofákat vágtak nekik. Elhitte, hogy fáradtak, hiszen két napja elég sok minden történt körülöttük.

   Eljött a pillanat, amikor a kislány bele is kezdett a sírásba, átvette a férfitól, de az tovább folytatta, amitől Leevi is rákezdett.

-          Nem maradhatnak így itt – túrt a hajába Bam.

-          Lefektetjük őket hátul – indult el a nővel.

-          Inkább hazaviszem őket, hadd pihenjenek – ajánlotta fel Bam.

-          A lábadon alig állsz meg.

   Egymásra néztek, aztán Beatrice nagyot sóhajtott.

-          Haza viszem én őket, jobb ha pihennek, egyébként holnap is nyúzottak lesznek és hisztisek.

-          Nem akarom, hogy elmenj – morogta rosszkedvűen.

-          Majd a következő koncertre fogadunk dadát – nyomott egy gyors puszit az ajkára.

-          Köszönöm! – szólt még utána, amikor Bam elvette tőle a kislányt és elindult Beatriceal a kocsijához.

   Igaza volt a nőnek abban, hogy sokkal rosszabb lesz velük holnap, ha ma nem alusszák ki magukat, de azt akarta, hogy vele maradjon, hogy hallja őket…

-          Ville, a kurva életbe, Ville! – üvöltött be Bam a színpadra a koncert felénél.

   Hátrébb sétált, hogy láthassa, mit akar tőle a férfi, de az csak bőszen integetett, s még rosszabbul festett, mint amikor először meglátta.

-          Mi van? – sétált oda hozzá, aminek sem a közönség, sem a zenekar nem örült túlságosan.

-          Beatricenak balesete volt – suttogta a férfi.

-          Sajnálom, annyira sajnálom, de kijött elém és nem tudtam mit csinálni – sírta el magát, amint felkelt és meglátta Villét. Tudta, hogy az ikreknek nem esett baja, azt már akkor elmondták neki a mentősök mikor autóba rakták és benyugtatózták, mert pánikrohamot kapott attól, hogy Ville meg fogja ölni, ha a kicsiknek bármi bajuk lesz, ráadásul ő se bocsátaná meg sose magának a dolgot.

-          Nincs semmi baj – fogta meg a férfi a kezét, de úgy érezte mindjárt megfullad a félelemtől. Elveszíthette volna a gyerekeket és azt Ville se élte volna túl. Olyan picik, olyan ártatlanok, neki kellett volna figyelnie rájuk, hisz rá voltak bízva, erre tessék. Talán az anyjának igaza van és tényleg nem elég felelősségteljes egy családhoz. – Vegyél levegőt – szólt rá a férfi, de ő csak remegni tudott egész testében. Nem érezte jól magát, szédült, bűntudata és hányingere is volt, ráadásul levegőt sem kapott rendesen.

-          Bocsáss meg – suttogta halkan, miközben azon gondolkodott, hogy mi lett volna ha…

-          Nyugodj meg, nem történt semmi komoly baj, csak a kocsi lett totálkáros, a lényeg, hogy ti rendben vagytok. Fogjuk rá – simított végig a férfi a vállán, ami körbe volt tekerve gézzel, de az tuti a legkevésbé izgatni, hogy kiugrott a válla és eltört a kulcscsontja. Inkább a nyaka tört volna ki. Megérdemelte volna azok után, hogy majdnem miatta esett baja a gyerekeknek. – Pihenj egy kicsit – nyomta le a férfi gyengéden a párnára.

-          Hol vannak a kicsik? – Nézett rá rémülten, mert csak most jutott el a tudatáig, hogy mi van ha a mentősök hazudtak neki és az ikreknek mégis van valami baja. Elvégre azóta nem látta őket, hogy benyugtatózták.

-          Bam és Janna elvitte őket haza. Pár karcolással megúszták, a rendőrök szerint azért, mert jó irányba rántottad el a kormányt, bár így te kaptad az ütést. Semmi bajuk csak nagyon megijedtek – simogatta a férfi tovább, miközben összekulcsolta az ujjaikat.

-          Sajnálom – pityeregte el magát újra.

-          Nem a te hibád volt, az-az állat részegen vezetett – ingatta a férfi a fejét, majd megcsókolta. – Nincs semmi bajtok ez a fontos csak – suttogta halk megnyugtató hangon.

-          Nem akarom, hogy gyűlölj – szipogta, mire Ville elmosolyodott.

-          Nyugodj meg most már és aludj egy kicsit nem gyűlöllek és soha nem is tudnálak gyűlölni– nézett a férfi a szemébe.

-          Haza akarok menni az ikrekhez – próbált meg felülni, de a hányingere csak erősödött és szédülni is elkezdett.

-          Nem, most még nem szabad – nyomta vissza a férfi a matracra. – Lehet, hogy nekik nincs bajuk, de te épphogy megúsztad komolyabb baj nélkül.

-          Látni akarom őket – remegett tovább, miközben próbált nem emlékezni arra mi is történt. Még ébren is hallotta az ikrek ijedt és keserves zokogását, ő pedig nem tudott semmit tenni, mert be volt szorulva az autóba.

-          Aludj – nézett rá a férfi, majd egy nővér is bejött és valamit fecskendezett az infúziójába, amitől azonnal kidőlt. Hajnalban viszont arra kelt, hogy már megint hányingere van, olyan, amitől meg fog fulladni. Alig ült fel, máris öklendezni kezdett, amitől Ville is felriadt, aki mellette volt látszólag egész éjjel. A férfi riadtan nézett rá, ő meg hirtelen nem is értette mi történik, csak mikor a kezeire bámult akkor jött rá, hogy nem túl sok jót jelenhet ha vért hány. A férfi hirtelen pattant fel,  majd rontott ki a folyosóra, de addigra már olyan rosszul volt, hogy mindent csak elmosódva érzékelt maga körül, csak a hányinger és a vér íze a szájában volt biztos.

   Nem bírt ülni, nem bírt állni, nem bírt lélegezni sem. Az egész olyan gyorsan történt… képtelen lett volna feldolgozni, ha a nőnek valami baja esik, vagy a kicsiknek. Ők szerencsésen megúszták, viszont Beatrice nagyon rosszul festett, amikor hajnalban pedig vért kezdett hányni, úgy érezte újra és újra meghal.

   Nem bírja ki. Az önuralma és a kitartása darabokban hullottak le róla, nem tudott gondolkodni, bágyadt fásultság uralkodott el rajta, amitől úgy érezte, ő már nem is ember. Az érzelmi sokktól, egyszerűen halottnak nyilvánította magát.

   Nem képes még egyszer ezt végig csinálni, ki akart szaladni a kórházból, ki az egész világból, elmenekülni a valóság elől, amiben a szerelme haldoklott. Ehelyett csak ült egy széken, arcát a kezébe temette és várt, felkészülve mindenre. Szörnyű emlékek idéződtek fel benne, egyszer ezt már végig csinálta… és akármennyire reménykedett, végül a jéghideg valóság akkor is megölte. Újra és újra átélte a pillanatot, amikor Loreley meghalt, mint egy film úgy pergett le előtte az-az éjszaka, most pedig minden újra kezdődik, mintha ő nem érdemelné meg a boldogságot, a társat, a szerelmet…

   Ő a világ legostobább emberre, mindig remél, szeret és végül az élet keményen kibaszik vele.

-          Mi történt? – állított oda mellé Elizabeth lihegve, valószínűleg az eddigi utat szaladva tette meg.

   Mikor a baleset történt, nem tudták elérni telefonon, s csak nem rég sikerült kapcsolatba lépnie vele. Megrázta a fejét, úgy érezte nem képes egy szót sem kipréselni magából, mert akkor nem túl férfias módon, egyszerűen elsírja magát, mint egy kisgyerek, akitől elvettek mindent. A düh és a kétségbeesés teljesen kisajátították a tudatát.

Nem halhat meg. Nem bírja ki, ha elveszíti. Boldogok, alig egy napja eljegyezték egymást, a nő rábólintott, hogy az egész életüket együtt éljék le, de a közös életüknek nem lehet ilyen korán vége. Az képtelenség. Végre újra él, újra szerelmes egy csodálatos, erős, gyönyörű nőbe, aki viszont szereti, aki elviseli minden hülyeségét, az életét, a munkamániáját, a figyelmetlenségét, a rendetlenségét. A gyerekei anyja, a társa, a legjobb barátja. Mihez kezdene nélküle? Még lélegezni is képtelen, ha nincs vele, a puszta gondolatba belebolondul, hogy nem láthatja többé a mosolyát és nem érezheti a teste melegét. A sors nem lehet ilyen kegyetlen, nem teheti ezt vele újra, nem veheti el tőle a szerelmét ismét az élet, egyszerűen nem igazságos, ami velük történik.

-          A műtőben van, belső vérzése van – adta meg a választ Burton, amitől kirázta a hideg. csak arra a rengeteg vérre tudott gondolni, ami a nő torkából tört fel, eláztatva mindent. Túl sok volt, mindent beterített, ő pedig nem tehetett semmit. Minden az orvosok kezében volt. Csak ők adhatják neki vissza a nőt. Ők menthetik meg az életét és ezzel együtt az övét is.

   Lassan a többiek is megjelentek, az egész zenekar ott volt vele kivéve Bamet és Janát, aki a gyerekekkel volt. Nem mondtak semmit, leültek mellé, eddig lent várakoztak, most viszont mindannyian feljöttek, miután adtak neki pár percet, amiben próbálta felfogni, hogyan eshetett meg ez az egész.

-          De… hogyan történt a baleset? – kérdezte az asszony, a keze remegett az idegességtől, s halottsápadtra vált a bőrszíne.

-          Egy részeg kocsis eléjük hajtott, mikor haza akarta vinni a kicsiket a koncertről – mondta Migué.

-          Úristen – csupán ennyi fért ki a nő száján, majd egy székre rogyott melléjük. – A gyerekek?

-          Semmi bajuk – válaszolta valamelyikük, de ő már nem tudott rájuk figyelni, a szavaik egyszerűen elmosódtak a tudatában.

   Nem tudta, hogy percek vagy órák teltek el, miközben a hatalmas zöld ajtó előtt ül és várja, hogy végre valaki kijöjjön rajta és mondjon valamit. A legszívesebben berontott volna rajta, de ahhoz sem érzett magában erőt, hogy akár a kezét megmozdítsa. Talán jobb, ha nem is nézi megint végig, hogy a nő, akiért az életét is odaadná meg fog halni. Meg fog halni, hisz túl sok volt a vér. Talán jobb ha már most elfogadja, hogy ő nem lehet boldog. Hogy, akit szeret, arra halál vár.

   Újra leromboltak körülötte mindent, újból nem volt semmije sem, mindez azért, mert azt akarta, hogy a kicsik elmenjenek a koncertre… gondolhatta volna, hogy nyügősek lesznek és hisztizni fognak. Nem kellett volna hazaengednie velük Beatricet. Mindenért csak magát tudta okolni, ha nem lett volna a koncert, akkor az egész meg sem történik… az egészről ő tehetett, ahogy Loreley haláláról is, nem kellett volna megtartaniuk a gyerekeket és akkor a nő még most is élne…

   Ezt a gondolatot hamar elvetette, hiszen ő is akarta a kicsiket, s két csodát hozott a világra, még ha az életébe is került. Nem tudott rájuk hibaként gondolni és okolni sem őket.

   Kinyílt az ajtó, a tudata egy mélypontján érzékelte csak, hiszen az arcát még mindig a kezébe temette, mint aki retteg a valóságtól. A sebész jött ki rajta, aki az éjszaka volt ügyeletben, rögtön felpattant a székéről, bár megszólalni még mindig nem tudott.

-          Elállítottuk a vérzést – mondta csendesen, gondterhelten, ami számára semmi jót nem jelentett.

-          Túléli? – kérdezte alig kiejtve a szavakat, mert úgy érezte többre nem képes.

   A férfi nagyon lassan bólintott.

-          Hosszú lesz a felgyógyulása, de jobban lesz – mosolyodott el lassan, majd lassan tovább folytatta a tájékoztatást arról mi is történt pontosan, de nem fogott fel semmi többet. Túléli csak ez számít.

   Úgy érezte az egész világ forogni kezd körülötte, már a legrosszabbra számított, mégis… Migué a vállára csapott, amitől kis híján összeesett, hiszen semmi erő nem volt a tagjaiban.

-          Erős lány, mondtam, hogy nem lesz baj – nyugtatta.

   Nem bírt mondani semmit, elfordult a férfitól, a szíve újra dobogni kezdett, s végre levegőt is kapott. Az ablakhoz sétált, hogy kiszellőztesse kicsit a fejét. Lent a bejárat előtt viszont sok ember járkált, meglepően rengeteg, ajándékokkal a kezükben, amennyire kitudta venni.

-          Ja igen, a rajongok, miután megtudták, hogy mi történt, nem akarták szétszedni a helyet, mert leléptél a koncert közben – állt mellé a gitáros. – Beatrice szobája már tele van virágokkal meg csokikkal és plüssállatokkal.