56.

Totál kótyagos volt a feje. Lassan nyitogatta a szemét, de nem érzett magában semmi erőt. Mintha csak egy erőtlen, magatehetetlen tollpihe lenne, akit arra fújhat a szél, amerre csak akarja. Gőze nem volt arról, hogy mi történt, csak abban volt biztos, hogy Ville illata a levegőben terjeng, ami megnyugtatja.

-          Nyisd ki a szemed – bíztatta a férfi, mire erőt vett magán és ahelyett, hogy feladta volna tovább próbálkozott.

-          Mondd, hogy csak nagyon berúgtam és azért érzem úgy, mintha agyonvertek volna – suttogta rekedten, de fájt a beszéd, ebből pedig tudta, hogy az egész nem csak álom volt.

-          Rendbe fogsz jönni – súgta a férfi, miközben látszott rajta, hogy kissé megkönnyebbült attól, hogy magához tért.

-          Felvágtak és szétdaraboltak igaz? – Nézett rá kérdőn, mert bár nem érzett semmit, gondolta, hogy megműtötték miután vért hányt.

-          Belső vérzésed volt, majdnem későn vették észre. Ha több nyugtatót tolnak beléd, lehet, hogy nem kelsz fel többet – nézett rá a férfi aggódva, miközben a hangja remegett, mintha nehezére esne kimondani, hogy majdnem meghalt.

-          Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. Feleségül kell venned, hogy felbosszanthassam az anyám újra – suttogta tovább, de nagyon vágyott vissza az édes semmibe.

-          Itt van ő is, meg az apukád is. Aggódnak érted nagyon – simított végig a férfi az arcán, amitől nem bírt nem mosolyogni még akkor sem, ha ehhez is fáradtnak érezte magát.

-          Haza kell menned az ikrekhez. Ki fognak borulni attól, hogy ha semelyikünket sem látják, ráadásul biztos nagyon megijedtek – nézett rá kérlelően. – Én itt fogok maradni és azt hiszem alszom még egy kicsit – csukta le a szemeit.

-          Most ne törődj semmi mással csak azzal, hogy te meggyógyulj – cirógatta a férfi tovább, amitől szépen lassan ismét visszaaludt. Álmában újra és újra átélte az egész balesetet. Már most tudta, hogy sosem fogja ezt az egészet megbocsátani magának. Ráhozta a férfira a frászt, veszélybe sodorta az ikreket és ha nincs ekkora szerencséjük lehet, hogy meg is öli őket…

Napok teltek el úgy, hogy alig volt magánál, de talán jobb is volt úgy, mint ébren. Nem akart arra gondolni, hogy vajon hogy is néz ki és mekkora sebet is hagytak rajta az orvosok. Biztos volt benne, hogy hentesmunkát végeztek és egy hatalmas forradás fogja örökre elcsúfítani a testét. Ville meg fog undorodni tőle, de azok után, hogy majdnem megölte a gyerekeit, nem is érdemel mást.

A férfi mégis ott ült mellette állandóan, mintha tényleg nem haragudna rá, ő viszont nem bírt mást okolni csak magát.

-          Menj haza, a kicsiknek kellesz és te is totálisan kezdesz kimerülni – sóhajtott nagyot, miközben megpróbált mozogni egy kicsit.

-          Itt maradok – makacskodott Ville tovább.

-          Miért? Azok után, ami történt utálnod kéne – sóhajtott fel.

-          Elment az eszed? – Nézett rá a másik kérdőn, mire a hajába túrt.

-          Csak nézz rám. Majdnem kinyírtam a gyerekeid, akkora vágás van rajtam, mintha maga hasfelmetsző Jack vett volna kezelésbe, nem kéne itt maradnod – ült le lassan az ágy szélére, mert remegett már megint. Megértette volna, ha a férfi elhagyja, de abban is biztos volt, hogy azt nem bírná ki.

   Egyáltalán nem értette a nőt, döbbenten és értetlenül pislogott rá, hiszen nem is értette, miért mondja, amit mond. Felfogni sem volt képes a szavait. Tudta, hogy magát okolja a balesetért, amihez igazából semmi köze nem volt, azt viszont nem vette észre, hogy ennyire emésztené magát érte.

-          Nyugodj meg Beatrice, nem te tehetsz róla – fogta meg a kezét, a nő viszont ellökte magától.

-          Az én hibám az egész, mi történt volna, ha a kicsiknek is bajuk esik? – nézett rá, s látta, hogy a könnyeivel küszködik.

-          Nem esett bajuk, és ha bajuk is esett volna, nem a te hibád – vett mély levegőt, hiszen neki is fájt, hogy a nő magát okolja mindenért, amiről egyáltalán nem tehet. – Ráadásul még mindig feleségül akarlak venni, az sem érdekelne, hogy negyven vágás lenne rajtad!

-          Menj el – nyögött fel erőtlenül.

   Lassan megrázta a fejét, majd felvette a vizespoharat és a nőnek nyújtotta. Beatrice keze még mindig remegett, gyenge volt a balesettől, nehezen tudta csak megtartani, de lassan mégis belekortyolt.

-          Újra elmondom, hogy nem a te hibád, azért hívják balesetnek, mert nem tehetsz róla. Az a részeg pasi tehet róla, aki nem találta a sávját – mondta újra lassan, hogy végre a nő fejébe véshesse az igazságot.

-          Kikerülhettem volna – suttogta halkan.

-          Nem kerülhetted volna ki – vette el tőle a poharat. – Ez így volt megírva és én csak hálát mondhattok minden nem létezőnek és létezőnek, aki megmentett titeket – simított ki egy hajtincset az arcából.

   Beatrice lassan nyugodott meg, bár ez inkább az altatónak és a nyugtatónak volt betudható, amit az orvosok adtak neki, hogy jobban viselje a fájdalmat. Mikor újra elaludt otthagyta a szüleivel őt, hogy hazamenjen a kicsikhez. Bam folyamatosan hívogatta, hogy nem tud velük mit kezdeni, amit teljesen megértett, hiszen kezelhetetlennek voltak Beatrice nélkül.

   Azonnal hozzászaladtak, mikor hazaért, puszit nyomott a fejükre, Loreleyt pedig azonnal a nyakába kellett kapnia, mert képtelen volt megnyugodni. Nagyon kicsik voltak, nem igazán fogták fel, hogy mi is történt körülöttük és valószínűleg emlékezni sem fognak rá egész életükben.

-          Szeretnétek meglátogatni a mamit? – kérdezte tőlük.

   Úgy gondolta a nőnek is jót fog tenni, ha látja, hogy semmi bajuk a kicsiknek és nekik is pont úgy szükségük van rá, mint neki.

-          Nézd kik jöttek hozzád – tolta be a két gyereket a babakocsiban, azok pedig rögtön kiugrottak belőle és az ágyhoz mentek.

-          Sziasztok – mondta kicsit kábultan, s lassan megsimogatta Leevi fejét, mire Loreley rögtön oda állt és megfogta a nő kezét.

-          Nagyon hiányoztál már nekik, muszáj volt behoznom őket – sóhajtott nagyot, majd leült a székére és az ölébe vette a kisfiút, mielőtt az elsírja magát, mert ő nem foghatja a nő kezét.

   Beatrice elfordult egy pillanatra tőlük, látta, ahogy kicsit megdörzsöli a szemét. Tudta, hogy igazán csak most nyugszik meg a baleset miatt és a könnyeivel küszködik, hogy ne ijessze meg vele a kicsiket, akik nem értenék miért is sír az anyukájuk.

-          Mama – nyomta Loreley a fejét a kezéhez.

-          Nagyon hiányoztatok – fordult újra feléjük, majd ránézett.

-          Szerencse, hogy nincs időpontunk az esküvőre, bonyolult lett volna átszervezni – próbálta meg jobb kedvre deríteni a nőt. – Azt mondta az orvos, hogy már csak pár hetet kell bent maradnod, addigra a karod is meggyógyul és a kulcscsontod – mosolygott rá. – A kicsik már nagyon várnak haza – nyomott egy puszit Leevi fejére.

Tudta, hogy össze kell szednie magát miattuk, de fogalma sem volt, hogy győzze le a lelkiismeretét. Látni, hogy az ikrek rendben vannak neki is jót tett, az pedig végképp, hogy Ville nem utálta, amiért veszélybe sodorta a gyerekeket.

-          Hé kisherceg nincs semmi baj – ölelte magához Leevit, aki talán a testvérénél is ijedtebb volt. – A lényeg, hogy nektek nincs semmi bajotok – puszilta meg a kicsiket, akik azonnal hozzábújtak, ő viszont halkan felszisszent, mikor Lor apró térde a sebének ütközött. Ville azonnal felpattant, hogy leemelje róla az ikreket, de nem hagyta neki. – Minden rendben – mosolygott a férfira, aki aggódva figyelte, hogy hogyan másznak rá a gyerekek.

Szerencsére gyorsan gyógyult, bár állandóan hánynia kellet ahányszor lenézett a sebére. Ha Ville meglátja… A büdös francba, innentől elbúcsúzhat attól, hogy fényes nappal vagy a fürdőben essenek egymásnak. Nem őrjítheti meg többé azzal, hogy egy szál fehérneműben szambázik előtte. Ha szeretkezni fognak valaha akkor el kell takarnia az undorító sebet, Ville sosem láthatja meg. Talán majd beköti minden alkalommal a férfi szemét, hogy ne lássa mit tett vele a sebész. Úgy kell majd szeretkezniük, mint az elidegenedett pároknak, sötétben, ruhában. Már a gondolattól is rosszul volt, de azt még jobban utálta volna, ha a szerelme meglátja mennyire csúnya lett. Még mázli, hogy nem az arcát kaszabolták össze, akkor bujkálhatna élete végéig a pincében.

-          Ha nem dobod ki az anyám esküszöm kiugrok az ablakon – sóhajtott fel, amikor Ville belépett a szobájába egy nagy csokor virággal. – Beatrice ne mozogj, Beatrice, nem ehetsz hamburget, Beatrice bevetted nagyon remélem a gyógyszereid – parodizálta az anyukáját, mire a férfi nevetni kezdett.

-          Látom jobban vagy – csókolta meg.

-          Komolyan, ha innen nem a pszichiátriára akarsz vitetni, elküldöd, lehetőleg minél messzebbre – morogta, miközben úgy vetette rá magát a férfi által hozott tésztára, mint aki már évek óta nem látott szilárd ételt. Egy valamire mégis jó volt a baleset. Az anyja és Ville fogalma sem volt, hogy hogyan de összebarátkoztak, ráadásul az ikrek is megszerették a szüleit, akik, annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmüket és megkönnyítsék Ville dolgát, állandóan figyeltek rájuk, állatkertbe vitték őket és kirándulni, mintha valóban az unokáik lennének, ezért pedig nem győzött hálás lenni. Annak inkább csak a lelke mélyén örült, hogy Ville és az anyukája valami furcsa, számára érthetetlen szövetséget kötöttek, annak ellenére is, hogy a bemutatkozásuk nem sült el túl jól. Hálás volt, amiért ott vannak neki mindketten és kicsit úgy tűnt az anyukája Ville mellett is ott volt, mikor a férfi a kiborulás szélére került.  – Mi van az ikrekkel? – kérdezte halkan, mert már nagyon hiányoztak neki és amúgy is elege volt a kórházból. haza akart menni és élni tovább az életét.

-          Hisztiznek, mert nem vagy velük – ült le Ville az ágya szélére, majd magához húzta, amitől azonnal elmosolyodott. Imádott a karjában lenni, a férfi pedig úgy tűnt még jobban ragaszkodik hozzá.

-          Velük kéne lenned – sóhajtott fel, mert tudta, hogy mindkét gyereknek szüksége van legalább az egyikük közelségére.

-          Az öcsém vigyáz rájuk – puszilta a férfi homlokon. – Soha többé nem engedlek el – sóhajtott fel.

-          Most arra gondolsz, hogy majdnem én is egy műtőasztalon hagytam a fogam ugye? – Nézett rá kérdőn, bár tudta, hogy így van.

-          Majdnem te is a szemem láttára véreztél el – suttogta a férfi.

-          De nincs semmi bajom – nyugtatta Villét halkan, mert csak most gondolt bele, hogy vajon mit érezhetett.

-          Lehetett volna, soha többé nem kockáztatunk – suttogta a férfi a szájába, mire nagyot sóhajtott, mert nem értette, hogy ezt hogyan is gondolja, viszont nem akarta faggatni.

-          Nagyon szeretlek – nézett mélyen a zöld szemekbe. Nem bírt elég hálás lenni neki, amiért megbocsátotta, hogy az ikreket veszélybe sodorta. Tudta, hogy bármelyiknek is baja lett volna, abba mindketten beleroppantak volna. Egy percig sem tudta bánni, hogy ő sérült meg helyettük. Az életét is odaadta volna értük akármikor egy percnyi gondolkodás nélkül.

-          Én is szeretlek téged – mosolygott rá Ville, majd mesélni kezdett neki mindenféle dologról, amivel elszórakoztatta, hisz ő is tudta, hogy kezdi magát halálra unni a kórházi szobában.

-          Haza akarok menni – nézett Villére kérlelően. – Nem bírom tovább. Látni akarom az ikreket és tuti, hogy már hatalmas disznóól van a házban – kuncogott fel, mert tudta, hogy a férfi mennyire rendetlen tud lenni.

-          Nem szabad még – ingatta a másik a fejét.

-          De igen, az orvos is megmondta – makacskodott, mert hiába félt attól, hogy Ville véletlenül meglátja a hegét, akkor is ott akart velük lenni, hogy érezze minden rendben és van még ideje velük bőven arra, hogy éljen.

   Bár az orvos azt mondta, hogy Beatrice hazamehet, ő nagyon nem örült neki, de tudta, hogy engednie kell, mert a kórház csak rosszat tesz neki.

   A karját nyújtotta neki, amikor kiszállt az autóból, a nő viszont elutasította.

-          Ville, nem vagyok nyomorék – forgatta meg a szemét. – Már teljesen rendben vagyok – sóhajtott nagyot.

-          Akkor sem szeretnék kockáztatni – morogta, kivette a cuccait, aztán követte befele a házba.

   Alig tettek pár lépést és a kicsik már ki is robbantak az ajtón. Megrohamozták őket, főleg a nőt lábát ölelgetve.

-          Sajnálom, lehetetlen visszatartani őket – követte őket Bam. – Hogy vagy? – mosolygott a nőre, aki rögtön leguggolt a kicsikhez és hagyta, hogy ölelgessék.

-          Csak finoman – szólt a gyerekekre, de azok tudomást sem vettek róla, rögtön mászni kezdtek rá, s azt akarták, hogy vegye fel őket a karjukba, bár ezt még nem volt szabad.

-          Köszi, megmaradok – válaszolta a férfinak, míg ő bevitte a holmijait, amit még a kórházba vitt be a nőnek.

   A házat is sikerült egészen rendbe szednie a nő érkezésére, bár napokkal ezelőtt tényleg katasztrófálisan festett, hiszen Bam és az öccse sem vigyáztak túlzottan a rendre és még akkor sem szidták le a kicsiket, mikor azok a hisztijük közepén elkezdték összekeni a falat.

-          Hm, olyan mintha frissen lenne meszelve a fal – sétált be Beatrice.

-          Képzelődsz – lépett hozzá, majd egy puszit nyomott a szájára. – Nem szeretnél leülni egy kicsit? – kapta el azonnal a karját és a kanapé felé kísérte.

-          Ville, nyugodj meg, nincs semmi bajom – morogta.

   Bólintott egy aprót, hogy próbálja ezt elfogadni, de valahogy mégsem… folyamatosan aggódott miatta és ezen nem tudott változtatni. Annak a tudata, hogy akár el is veszíthette volna, teljesen kikészítette, képtelen volt feldolgozni, mert már mikor a műtőbe tolták a nőt… eltemette magában.

   Azt, hogy él, egyenesen csodaként könyvelte el.

-          Én akkor megyek is, végre együtt a család és rám semmi szükség – köszönt el tőlük Bam, majd összekócolta Leevi haját, s távozott. A kisfiú durcásan nézett utána, miközben rövid kis fürtjeit próbálta lesimogatni, erre Loreley meg kinevette és elszaladt tőle.

-          Vegyél fel – lépett Beatricehoz, aki a konyha felé indult el, valószínűleg felmérni, mekkora káoszt hagytak ott.

-          Nem kicsim, ő most nem tud felvenni téged – kapta fel azonnal.

-          Majd hamarosan – nyomott egy puszit a kicsi arcára a nő. – Váo, azt hittem már az egerek is beköltöztek – nézett körbe a csillogó – villogó konyhán és ebédlőn.

-          Igazából én is, de a kicsik segítettek takarítani – követte befele.

   Annak örömére, hogy a nő végre hazajöhetett, még ha nem is igazán örült neki, kaját rendelt az egyik étteremből, amit a sütőbe rakott be. Örült neki, hogy végre megint együtt vacsorázhatnak az asztalnál, hogy az élet nem baszott ki vele újra és vett el tőle mindent. Úgy érezte, akkor nem lett volna ereje újra kezdeni, még a kicsik miatt sem…

-          Ville, tudom, hogy aggódsz, de elég lesz – fogta a férfi arcát a két tenyere közé. – Szeretlek, de már jól vagyok, el tudok mosogatni és meg tudom fürdetni az ikreket. Tudom, hogy nem emelhetem még fel őket, de attól, hogy játszok velük nem lesz bajom, ráadásul ha így viselkedsz velem, ők is meg fognak ijedni – sóhajtott nagyot, mert Leevi már most gyanakodva nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy nem-e csak átverik-e őket a testvérével azzal a szöveggel, hogy nincs már semmi baj.

-          Majdnem meghaltál – szusszantott fel a férfi ingerülten.

-          De nem haltam meg – nézett a szemébe. – Itt vagyok és élek és élni is fogok még egy jó darabig. Valakinek gondoskodni kell rólatok – kuncogott fel, mert biztos volt abban, hogy a fal újra lett festve egy ponton és abban is, hogy Ville egyedül kissé nehezen boldogult az ikrekkel.

-          Most mi fogunk gondoskodni rólad – simogatta a férfi hátát, mire csak megforgatta a szemeit.

-          Oké, de most menjünk fel mesélni a két rosszaságnak, aztán aludjunk egy kicsit, mert elfáradtam – nyomott el egy ásítást, mert még mindig elég könnyen kimerült, bár ezt a világ minden kincséért se mutatta volna ki, mert tudta, hogy attól Ville csak még jobban lesné minden lépését, amitől bekattant volna. Alig bírta arra is rávenni, hogy ne menjen el vele fürdeni, de esze ágába se volt megmutatni a hegét, amitől még mindig undorodva borzongott meg. Az, hogy neki szembesülnie kell vele egy dolog, de a férfit nem rémisztheti el vele. Talán idővel egy kicsit szebb lesz, ebben bízott csak.

Amint befeküdt az ágyba a férfi azonnal magához húzta amit mosolyogva fogadott, de az egész teste megfeszült abban a pillanatban, hogy a hasához nyúlt. Tudta mit akar a pólója alatt simogatni a hegét, de ezt nem engedhette, hisz nem csak látványra volt ronda, tapintani sem volt kellemes, hogy az eddig makulátlan bőrén most egy hepehupás összevarrt valami van.

-          Fáj? – Nézett rá Ville aggódva.

-          Nem – csóválta meg a fejét, miközben úgy fordult, hogy a férfi ne érhessen azon az egy ponton hozzá.

-          Akkor mi a baj? – Bújt hozzá a másik mire nagyot sóhajtott.

-          Nem akarom, hogy lásd a sebet vagy megérintsd – vont vállat.

-          Most meg miről beszélsz? - fordította Ville a hátára gyengéden.

-          Ahol összekaszabolt az a hentes, elég ronda – suttogta. – Nem láthatod soha, hogy hogyan is néz ki – ingatta a fejét.

-          Ez azt jelenti, hogy soha többé nem szeretkezünk? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire megrántotta a vállait.

-          De, sötétben. Vagy pólóban. Vagy sötétben és pólóban – bólogatott nagyokat, mert ezt tartotta a legjobb ötletnek. – Vagy szerzek olyan szexi csipkés bodyt - jutott eszébe. -Abban nem látod a heget – mosolyodott el, hogy talán nincs veszve semmi.

-          Bolond vagy – ingatta a férfi a fejét, majd gyengéden megcsókolta.

-          Lehet, de inkább legyek bolond, mint, hogy kiábrándulj belőlem – bújt hozzá a meleg testhez, ami mellett mindig biztonságban érezte magát. Szerencsére Ville nem erőszakoskodott, ő pedig nem bírt elég hálás lenni ezért, bár érezte, hogy emiatt lesz még vitájuk, de abban a percben egy cseppet sem érdekelte. Csak az számított, hogy a gyerekei jól voltak, hogy ő is jól volt, érezhette a szerelme teste melegét maga mellett, nem egy kórházi szobában volt, hanem a saját ágyukban. Reggel gondoskodhat a kicsikről, főzhet kávét a férfinek, visszatérhet a saját életébe. Nem halt meg.

   Örült neki, hogy visszakapta a szeretet nőt, s nem is tudott elég hálás lenni érte, de tudta, hogy lesznek még gondjaik. Ha elment tusolni a fürdőszoba ajtaját kulcsra zárta, amit eddig soha nem tett meg, ráadásul már meztelenül sem aludt, mindig felvett egy pólót, arról nem beszélve, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy pólóban akar vele szeretkezni.

-          Kérlek – suttogta rekedten a vágytól.

   Beatrice megcsóválta a fejét, pedig az ő tekintetében is égett a szenvedély, de így ő sem tudta elengedni magát, nem tudta magát átadni az intimitásnak. Nem gondolta, hogy ennyire csúnya lenne az a heg, ráadásul ő nem tudta csúfnak látni azzal sem, hiszen az életét jelentette.

-          Szeretem és látni szeretném – határozta el magát, eddig nem erőszakoskodott a nővel, de most már kezdett elege lenni abból, hogy takargatja magát előle.

-          Nem – mondta makacsul a nő.

-          Beatrice, az a heg megmentette az életed – suttogta a szájába, majd megfogta a pólója alját, hogy felhúzza a könnyű anyagot.

-          Azt mondtam, nem – nézett rá keményen, s ő is megszorította a ruhaneműt.

   Nem akart erőszakos, vagy durva lenni. A szexben mert így cselekedni, ez viszont olyan dolog volt, amit nem akart a másikra kényszeríteni. Nagy levegőt vett, felült a nő csípőjén, elengedte a pólóját és tovább figyelte.

   Zaklatott volt a vágytól és a méregtől, amiért a nő nem akar engedni neki, amiért nem mutatja meg azt a heget, mintha az életét jelentené az, hogy ne lássa.

-          Most mi az? – mordult fel, amikor már percek óta némán figyelte.

-          Próbálom lenyugtatni magam – vonta meg a vállát.

-          És ezt nem tudnád úgy megtenni, hogy nem rajtam tehénkedsz? – folytatta tovább rosszkedvűen.

   Magabiztosan megrázta a fejét, tovább figyelte várakozóan a nőt, de ő nem mozdult, csak elfordította felőle a fejét.

-          Nem szexelünk inkább? Hiszen azt akartunk – fordult vissza felé, újabb pár perc múlva.

-          Nem, ameddig nem veszed le a pólód. Én tudok várni.

-          Ville, nem fogom levenni a pólóm és ezt már ezerszer elmondtam, erre várhatsz napestig is, nem fog megtörténni, fogadd el a döntésem!

   Igaza volt Beatricenak, nem szabadott volna erőszakosnak lenni, de ezt a helyzetet egyszerűen nem tudta kezelni. Akarta a nőt a heggel együtt, hiszen tényleg az mentette meg az életét, hogyan is undorodhatna tőle? Ahányszor belegondolt abba, hogy mi történt volna, ha csak egy kicsivel több nyugtatót adnak neki, ha nem kel fel, ha nem érzi, hogy baj van, ha nem ér vele az orvos időben a műtőbe, akkor nem lenne heg,de ő sem lenne… Meghalt volna miközben fogja a kezét és mellette alszik és abba ő is belehalt volna. Képtelen lett volna túlélni, ha még egyszer elveszíti a szerelmét. De a nő élt és most is farkasszemet nézett vele, ő pedig hálát adott a makacs kis boszorkány életéért, akkor is, ha épp az idegein táncolt, mert nem akart vele lefeküdni csak ruhában. Nem értette meg, hogy öregen és ráncosan is ő lesz a leggyönyörűbb a szemében, egy heg pedig semmit sem jelent.

   Nem túl nagy kedvvel szállt le a nőről, majd melléfeküdt és leoltotta a villanyt. Átölelte, arcát a nyakába fúrta, mérges volt rá, azonban elfogadta, hogy el kell fogadnia a döntéseit.

-          Akkor most tényleg nem fogunk emiatt szeretkezni? – fordult felé a másik.

-          Nincs hozzá kedvem – suttogta a fülébe, kicsit meg is harapta a fülcimpáját.

-          Csak nem fáj a fejed? – gúnyolódott vele halkan.

-          Talán.

   Átkarolta a nő puha testét, ha idő kell még neki, hogy megmutassa a heget, hát rendben van, ebben tényleg nem lehet erőszakos, csak elfogadhatja a másik álláspontját, talán idővel megoldódik az egész.

   Akármennyire is kívánta, tudta, hogy idegen lenne vele így szeretkezni, ebbe a csapdába pedig nem akart belesétálni.

Kezdte idegesíteni, hogy mindketten megmakacsolták magukat. Ő nem volt hajlandó megmutatni a heget, Ville pedig nem volt hajlandó úgy szeretkezni vele, hogy nem teljesen meztelen, ami még jobban kicsinálta az idegeit. Kívánta a férfit, el akart feledkezni arról, hogy majdnem meghalt az ikrekkel, de így nagyon nem ment. Csak egy kicsit élvezni akarta, hogy él a férfi viszont mégis megtagadta ezt tőle.

-          Morcos vagy – lépett mögé Ville, majd a nyakába csókolt, mire szíve szerint felsikított volna.

-          Mert nem szexelünk – mordult fel.

-          Mert nem veszed le a felsőd, mert bezárkózol a fürdőbe és nem hagyod, hogy veled feküdjek be a kádba – ölelte magához, amivel azt is el tudta felejteni, hogy az előbb miért is volt olyan nyűgös.

-          Mama – trappolt mellé Loreley egy hajgumival a kezében, mire elnevette magát. A kislány egyre több lányos dolgot akart csinálni, amiben ő mindig partner volt.

-          Csinálunk egy csajos napot? – kapta fel a gyereket, amit Ville még mindig úgy nézett végig, mintha belehalhatna. – Itt hagyjuk a fiúkat – nyújtotta ki a férfira a nyelvét, mire a gyerek bólogatni kezdett.

-          Igen, igen, igen – lelkesedett be Lor, miközben Leevi megint az apja gitárját piszkálta.

Nem mert autóba ülni a baleset óta, főleg nem a gyerekkel így gyalog indult el Loreleyal a közeli szépségszalon felé, hogy kicsit rendbe rakja magát. Hagyta, hogy a gyerek körmét egy manikűrös rózsaszínre fesse, hogy a fodrász befonja a haját és mindenféle olyan lányos dolgot művelhessen ő is, mintha felnőtt nő lenne, mert látta, hogy a gyerek mindezt élvezi.

Délutánig szépítkeztek és vásároltak, majd beültek egy cukrászdába. Élvezte, hogy Lor mindenféléről fecseg neki, hogy a bizalmába fogadja és már nem csak az apján, hanem rajta is sűrűn csüng.

-          Megjöttünk – sétált be a félig alvó kislánnyal és egy tömérdek zacskóval a karján, miközben Ville is felállt a kanapéról a bóbiskoló kisfiúval az ölében.

-          Mindketten kidőltek – kuncogott fel a férfi, miközben megcsókolták egymást, aztán letették az ikreket aludni.

-          Mi jót csináltatok? – Nézett a férfira kérdőn, miután betakarták a gyerekeket.

-          Zenéltünk és építkeztünk. Ti? Várj nem akarom tudni mennyi pénzt költöttetek el – kuncogott fel Ville, miközben átsétáltak a hálószobájukba,.

-          Oké, akkor nem lesz bemutató – vont vállat, miközben kivett egy csipkés fekete bodyt az egyik zacskóból, remélve, hogy abban elcsábíthatja a férfit. – Azt hiszem ezt is el kell pakolnom – tette be a fiókba a harisnyatartót is, de magában halkan kuncogott hisz a szoba végéből hallani lehetett, hogy a férfi mekkorát nyel.

-          Most szórakozol velem? – Jött a vágytól rekedt kérdés.

-          Te mondtad, hogy nem akarod tudni mire költöttem elé egy csomó pénzt – terítette ki maga elé a frissen vásárolt fűzőt, majd egy bólintás után összehajtotta, hogy elpakolja.

-          Átkozott kis dög – túrt Ville szenvedélyesen a hajába, majd úgy csókolta meg, hogy tudta már akár azzal is megelégszik, ha feltűrheti a hosszú ruhát, ami rajta volt, csak szeretkezhessen vele végre.

   Nem bírt magával, az elmúlt napok nem csak a nőt viselték meg, hanem őt is. Többet akart, kielégülni végre, mert a férfiassága már fájt a folyamatos hecceléstől, amit Beatrice végzett. Kezei és ajkai maguktól működtek, elképzelte a nőt a szexi bodykban és fehérneműkben, amitől egyszerűen elszállt az agya, az önuralma teljesen kikapcsolt, azt is elfelejtette miért csinálják ezt az egészet, miért kiállt magára, hogy megállj, ne folytasd…

   Ajkát a nőére tapasztotta, kezével keményen tartotta a fejét, míg a másikkal a falnak szegezte a csípőjénél fogva, neki préselte kőkemény erekcióját a hasának, hogy jól érezze mennyire is kívánja.

   Beatrice sem volt rest, hevesen csókolta vissza, közben pedig már ki is oldotta a nadrágját, s letolta az alsónadrágjával együtt, kiszabadítva az erekcióját, amit rögtön meg is szorított. A levegő tüdejében rekedt, alhasa összerándult a pusztító vágytól, ami égette az ereit. Nem tudott már gondolkodni, s nem volt erő sem, ami megállítsa.

   A nő dereka köré fonta az egyik lábát, amitől a ruhája közéjük szorult, ő viszont gyorsan feltűrte, még az sem érdekelte, hogy véletlen a nő derekába vagy csípőjébe markol véletlen. Az ösztönei fellázadtak a józan esze ellen, a magáévá akarta tenni, érezni, hogy él, s a nő is élő, nem halt meg, tényleg itt van vele és nem álmodja az egészet.

  Letépte a bugyiját, aztán utat talált magának Beatrice nedves, szűk hüvelyébe, ami magába fogadta. Egyszerre nyögtek fel, s kezdtek el mozogni, hajszolva egymást a kielégülés felé. Nem volt megállás, nem bírt koncentrálni, csakis a másikra, a nyakát harapta, mint egy állat, s bármennyire próbálta visszafogni magát, hogy ne okozzon a másikban kárt, remegett a keze, hogy szorítsa, ölelje.

   A beteljesülés hamar érte el őket, a hosszú napok kínzása, hogy a másik közelébe lehetnek, mégsem egyesülhetnek a végletekig fokozta az idegeiket, mikor farka körül megrándultak a nő belső izmai, ő is megremegett, mélyeket döfött belé, még inkább felnyársalta, keményen a falnak szorítva a törékeny testet.

   Lihegve borultak egymás nyakába, a csípőjük önkéntelenül mozgott még egy kicsit, aztán lassan leálltak.

-          Átkozott szuka – suttogta a fülébe.

   Beatrice erre csak jókedvűen felnevetett. Kezével még mindig a vállát és a csípőjét szorította, amivel próbálta még inkább magába húzni, irányítani a lökéseit… ahogy ezt újra gondolta, érezte, hogy megint kezd a vágy elhatalmasodni rajta. Gyorsan húzódott el a másiktól, zihált még, de sokkal jobban aggódott a nő miatt.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, miközben azt próbálta végig gondolni, mennyire is szorította meg, mennyire durván lökte neki a falnak.

-          Ville, minden rendben – nyugtatta meg azonnal a nő mosolyogva.

-          Örülsz, hogy elérted a célod? – vonta fel a szemöldökét. – Hogy megkaptad, amit akartál?

   Beatrice nem válaszolt azonnal, láthatta rajta, hogy valahol bántja a dolog, ami történt kettőjük között.

-          És te örülni fogsz, amikor felveszem a bodykat? – kérdezett végül vissza, rendbe téve a ruháját.

-          Nem – vágta rá.

   Nem szólt többet, levetkőzött, aztán a fürdőszobába ment, gyorsan lezuhanyozni. Zavarta, hogy a nő nem akarja megosztani magát vele, hogy a hegét még mindig egy büntetésnek fogja fel, nem pedig áldásnak. Vele akart lenni úgy, ahogy régen, nem akart többé emlékezni arra, hogy el is veszíthette volna könnyedén. Akár az ikrek is meghalhattak volna, ő is és akkor senkije nem marad.

Végül elérte amit akart, de így is csúnyán meg kellett fizetnie érte. Ville dühös volt rá, de ő akkor sem akarta, hogy úgy lássa. Szerette volna, ha úgy emlékszik a testére, amilyen pár hete volt.

-          Sajnálom – suttogta a férfi lapockái közé. – Nem tudok vele megbékélni. Talán kissé hiú vagyok, de nem szeretném ha látnád, mert félek, hogy kiábrándulnál belőlem. Eddig mondhatni egész tűrhető volt a testem, de most – borzongott meg. – Elég ha nekem kell vele szembesülnöm minden nap – nyomott egy csókot a férfi tarkójára.

-          Nem érted, hogy halott is lehetnél? Ha nem műtenek meg, most nem élnél – sziszegte a férfi.

-          Tudom – bólintott lassan.

-          Akkor? – Nézett rá Ville kérdőn.

-          Akkor szeretlek – sóhajtott fel.

-          Azt hiszem nem érted mit kaptál. Egy újabb esélyt egy apró hegért cserébe – morgott tovább, de azért átölelte, amin nem bírt nem mosolyogni.

-          Tudom – suttogta újra. – De ronda, nem akarom, hogy rondának láss, jobb ha megmaradsz abban az illúzióban, hogy mindig puha a bőröm, hogy sosem karikás a szemem, hogy én nem szőrösödöm és sosem pattan le a lakk a körmömről – kuncogott fel, mert világ életében kínosan ügyelt ezekre a részletekre.

-          A francba, felnőtt férfi vagyok, tudom mi a valóság és egy heg nem tesz rondává, főleg akkor nem, ha úgy gondolok rá, hogy az mentette meg az életed – csattant fel Ville.

-          Tudom, hogy tudod mi a valóság, de nekem fontos, hogy ne hagyjam el magam, mert eljegyeztél. Értem, hogy baromság, ésszel igen, de valahogy mégis olyan érzés, amikor azt mondod, hogy látni szeretnéd a heget, mintha azt kérnéd, hogy ne szőrtelenítsek – dünnyögte a másik mellkasába.

-          A feleségem leszel, mindent meg kell osztanod velem, a jót is meg a rosszat is – érvelt Ville tovább.

-          De a feleségedként miért ne kímélhetnélek meg attól, hogy szembesülj a rossztól, ha módomban áll? – Dobta vissza a labdát. Mindkettejüknek igaza volt kivételesen és ezért nem tudtak dűlőre jutni.

-          Gondolj arra, hogy Loreley inkább ezer heget vállalt volna, csak, hogy láthassa felnőni a gyerekeinket – játszotta ki Ville ismét a Loreley kártyát, amit ki nem állhatott. Tudta, hogy ezen a ponton neki már nincs igaza, de nem a férfival, sokkal inkább a nővel szemben nincs.

-          Megmondtam már ezerszer, hogy nem ő vagyok – ült fel kissé dühösen.

-          Tisztában vagyok vele.

-          Akkor miért hozod fel mindig, ha meg akarsz nyerni egy vitát? – Nézett rá dühösen. – Tudod, hogy vele szemben nincs lapom. Igen, ő valószínűleg azt is vállalná, hogy mindene sebes legyen azért, hogy lássa az ikreket, de ő már nincs és nem fair mindig előhúznod őt érvként, mint valami rohadt nyuszit a kalapból – pattant ki az ágyból dúlva fúlva, de mielőtt elrohanhatott volna, Ville elkapta a csuklóját.

-          Sajnálom, de nem tudom elfogadni, hogy nem vállalod magad előttem. Ilyen erővel én is takargathatnám előtted a tetoválásaim – ingatta a fejét.

-          A kettő abszolút nem ugyan az. Komolyan meddig fogunk még vitázni erről? – Sóhajtott fel fáradtan. – Élek, élünk nincs semmi bajom, ez meg lehet, hogy majd egy idő után egész szép lesz és akkor majd megmutatom – túrt a hajába fáradtan.

   A visszatérésük, így vagy úgy, de jól sikerült. Igaz a koncert közepén csapot-papot otthagyott, de a közönségnek tetszett az új stílusuk, bár eleinte meglepve fogadták, hiszen mindig ragaszkodtak a megszokott hangulat és zenevilágukhoz, jelenleg viszont egyszerűen váltottak, otthagyva a régit, valami újat keresve.

   Már nem bánta, hogy belement.

-          El kell kezdeni – mondta Bam.

-          Nem, még nem lehet – ellenkezett, majd belekortyolt a sörébe.

-          Igaza van Bamnek – kezdett bele Migué is.

   Mindannyian ott ültek a kedvenc kocsmájukban és próbálták kitalálni melyik időpont lenne a legjobb a turné elkezdéséhez. Nem akart még elmenni, hiszen alig két hónap telt el azóta, hogy a baleset történt, s bár a fiúk elég időt adtak neki, még ezt is kevésnek érezte. Még mindig nem tudta felfogni, hogy majdnem elveszítette a nőt…

-          Beatriceval kell lennem, ha menni akartok, menjetek – dőlt hátra a széken.

-          Ville, ne legyél hülye – forgatta meg a szemét Burton, aki eddig csendben ült és a sörét kortyolgatta. – Hidd el, mi is nagyon aggódtunk a mennyasszonyodért, de vége van, él és élni is fog a kicsikkel együtt. Lehet neki is jót tenne egy kis utazgatás.

   Talán a nőnek sem ártana, ha egy kicsit kikapcsolna, viszont nem igazán akarta repülőgép közelében látni. Semmilyen jármű közelében sem akarta látni, a legjobb lenne, ha el se hagyhatná a házat, nem menne ki az utcára… ahogy arra gondolt, hogy akár akkor is elütheti egy kocsi, ha lelép a járdáról, összerándult minden porcikájában és félelem kerítette hatalmába.

   A négy fal közé viszont nem zárhatta.

-          Jön és vigyázz a kicsikre, így őket sem kell nélkülöznöd – ütötte tovább Bam a vasat.

-          Nem akarom, hogy repüljön – mondta ki az aggodalmát.

   A barátai döbbenten pillantottak rá. Bam nagyot sóhajtott, mintha aki valami nagy monológba akar belekezdeni, Migué pedig a hajába túrt. Burton grimaszolva kortyolt bele a sörébe.

-          Nem zárhatod be – kezdett bele kimondva az ő gondolatait is. – Nem lesz repülőgép balesetünk, erre már most megesküszök, de arra is, ha Beatrice ismerné az ilyesfajta gondolataidat, sikítva menekülne tőled. Nem védhetted meg a világtól, néha történnek dolgok, amik nem jók, de ezeket ugyanúgy el kell fogadnunk, mint a jó dolgokat, együtt járnak. Nem vigyázhatsz rá mindig, nem lehetsz mellette a nap huszonnégy órájában. Szeretheted, de nem sajátíthatod ki. De mintha már erről beszéltünk volna párszor – fejezte be a mondandóját.

-          Köszönöm szépen Bam, hogy elmondtad, amit már tudok – próbálta meg gúnnyal elütni a témát. – Ezzel viszont nem győztél még meg, hogy kezdjük el a turnét – kacsintott rá.

   A másik az ég felé nézve sóhajtott újra, majd egy húzásra megitta a sörét. Na igen, őt meggyőzni nem volt olyan könnyű, sőt, lehetetlen volt rávenni olyan dologra, amit nem akart. Már pedig ha nem akar turnézni még, akkor nem is fognak. Bár nem is tűnt rossz ötletnek Beatricet kicsit kimozdítani, talán akkor végre közel engedi magához.

   Még mindig nem mutatta meg neki a hegét, ő pedig nem akart élete végéig úgy szeretkezni vele, hogy valami takarja. Az egész abnormálisnak tűnt. Érezni akarta, ahogy a meztelen testük teljesen egymáshoz simul, érinteni és csókolni akarta végre, gátlások és akadályok nélkül.

-          Lökj még magasabbra – követelte tőle Leevi kacagva, mire ő is elmosolyodott.

-          Igenis uram – pukedlizett egyet színpadiasan a kisfiú előtt, majd meglökte újra a hintát.

-          Engem is – követelte Loreley rögtön, mire mögé lépett és őt is újra lendületbe hozta. A zsebében rezegni kezdett a telefonja, azt hitte Ville az, de meglepve vette tudomásul, hogy Migue keresi.

-          Szia! Még nem vagyunk otthon ergo hiába kutatsz a konyhába, nincs semmi kajánk – kuncogott fel, mert mikor legutóbb telefonált neki a férfi, az azért volt, mert üres volt a hűtő, amihez semelyik srác nem volt hozzászokva mióta együtt volt Villével. Tudták, hogy bármikor jöhetnek, kapnak enni és sört is.

-          Nagyon vicces vagy B. – szólt bele a férfi jókedvűen a telefonba. Lassan kezdte megszokni, hogy csak a keresztneve első betűjével becézik, bár kezdetben kissé zavarta.

-          Mi kéne ha volna? – Kérdezte gyanakodva, miközben tovább lökte az ikreket a hintával.

-          Villét kéne észhez térítened – sóhajtott fel Migue, mire elnevette magát.

-          Hiába minden híresztelés, ennyire még én se vagyok jó édes. Azt hiszem itt az ideje bevallani, hogy képtelen vagyok csodát tenni, főleg vele, pedig hidd el megpróbáltam – kacagott hangosan, mire a gyerekek kíváncsian fordultak felé.

-          Nem akar turnét, mert nem akar a városban hagyni titeket, de azt se akarja, hogy velünk gyere, mert attól parázik, hogy valami bajod lesz – fakadt ki Migue, mire hirtelen pislogni is elfelejtett.

-          Ez baromság – ingatta a fejét, miközben újra meglökte Leevit, aztán persze Lort is.

-          Mi is ezt mondjuk neki – szólalt meg a férfi morcosan a vonal túloldalán, mire elhúzta a száját.

-          Oké, megpróbálok beszélni vele, de nem ígérek semmit. Ti is tudjátok, hogy milyen. Mostanában még az utcára se enged ki szívesen. Kezdek attól tartani, hogy testőröket fog a nyakamra küldeni, de akkor meg fogom ütni az biztos – túrt a hajába. Kezdte zavarni, hogy néha úgy érzi a férfi szíve szerint befalazná egy szobába. Nem mintha ott nem érhetné baj…

-          Ettől félhetsz is – kiabált bele Gas a telefonba, mire elmosolyodott ismét.

-          Megpróbálom, azt hiszem neki is meg nekem is jót tenne, ha kicsit kimozdulnánk a városból – pillantott az ikrek felé, akik élvezték a korai napsütést és azon versenyeztek melyikük éri el az eget hamarabb.

Csak késő délután ment velük haza, miután elvitte őket bevásárolni. Látta azonnal amint belépett a házba, hogy Ville végig aggódott miattuk.

-          Ilyen magasra röptetett minket anyu – csacsogtak az ikrek azonnal.

-          Jól vagy? – Kérdezte Ville halkan, miután a gyerekeket megpuszilta.

-          Miért ne lennék? – Cipelte a zacskókat a konyhába. – Este randi a teraszon – kacsintott a férfire, aki kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét.

-          Bajban vagyok? – Ölelte át a derekát, mire elmosolyodott.

-          Még nem tudom, ez csak rajtad áll majd – súgta a szájába, aztán megcsókolta és nekiállt vacsorát készíteni, hogy a gyerekeket minél hamarabb le tudják fektetni aludni. Beszélniük kellett a turnéról és a férfi félelmeiről is.

Amint leültek este, a férfi azonnal felsóhajtott.

-          Turnéznod kell – jelentette ki.

-          Sejtettem, hogy felhívott valamelyik marha – morogta Ville halkan.

-          Ville ne légy gyerekes. Rendben vagyok már, veletek tudok menni, képes vagyok egyedül is gondoskodni az ikrekről, nem lesz semmi baj – simogatta meg a másik arcát.

-          Ezt nem tudhatod. Amúgy, hogy mondhatod, hogy minden oké, mikor azóta is csak úgy vagy hajlandó szeretkezni velem, hogy fűző vagy valami olyan cucc van rajtad, ami eltakarja a sebed? Ez abszolút nem oké – fakadt ki, mire megforgatta a szemeit. Visszatértek a régi nótához. Ő is utált ruhában aludni a szerelme mellett, érezni akarta ő is a bőrét mindenhol, de képtelen volt elfogadni a sebhelyet, ami a hetek alatt egyre szebb lett, de tökéletesnek vagy vonzónak még most se nevezte volna.

-          Oké. Ezt akarod. Tessék – húzta fel a pólóját, hogy megmutassa miért is takargatta magát eddig. – Remélem boldog vagy, mert megint nyertél – engedte vissza az anyagot. – De ez volt az utolsó világos? Nem lehetsz erőszakos se velem, se a srácokkal. A francba is szeretünk, de nem várhatod el, hogy mindig minden úgy legyen ahogy te akarod. Tiszteletben kellett volna tartanod, hogy nem akarom, hogy lásd, mert undorító, de persze erre képtelen vagy. Viszont akkor most én mondom, hogy vagy veled vagy nélküled de én lelépek turnézni a srácokkal, ha jössz-jössz, ha nem akkor meg végigmulatjuk a fiúkkal fél Európát, mert ők legalább nem arra készülnek minden percben, hogy hogyan temessenek el, mikor még élek a fenébe is. Komolyan néha olyan, mintha csalódott lennél, mert még nem tehetsz bele egy kurva koporsóba és nem dobhatsz virágot egy gödörre, amiben holtan fekszem. Bocsi, hogy csalódást okoztam, esküszöm legközelebb jobban csinálom – öntötte el a düh, mert a férfi néha tényleg úgy viselkedett, mintha arra várna, hogy mikor hal már meg csak azért, hogy utána depressziós lehessen és sajnálhassa magát. Nem várta meg amíg még jobban összevesznek, felment az emeltre és berohant a fürdőbe, amit kivételesen nem zárt kulcsra. Minek? Most már úgyis mindegy, Ville kierőszakolta, amit akart, láthatta a hosszan húzódó, egyenetlen vágást a testén, ami még mindig vörös volt és kissé duzzadt is….

   Idegesen túrt bele a hajába. Ő nem zsarolta a nőt, nem is látni akarta a sebhelyet, hiszen ha az egész testét átvágták volna, az sem érdekli, tőle rohadhatott volna is a bőre, akkor is az életét köszönhette neki, s csupán csak annyit akart, hogy ő maga is elfogadja a sebhelyet. Leült az ágyukra, a nő még mindig nem került elő a fürdőszobából.

-          Ugye tudod, hogy nem szép dolog az embert zsarolni? – kérdezte halkan, mikor visszatért.

   Beatrice nem mondott semmit, megvonta a vállát, mire csak nagyot sóhajtott és végig feküdt keresztben az ágyukon.

-          Nem akartam kikényszeríteni, hogy megmutasd a sebhelyet – mondta halkan. – Őszintén szólva nem is érdekel – mormolta, aztán rájött, hogy talán nem jól fogalmazz. – Csak az érdekel, hogy téged zavar és ez engem is zavar. Nem kéne magad ellenem rejtegetned.

-          Én nem fogadtam el még – felelte morcosan. – És nem akartam, hogy lásd, mert én sem akartam látni, mivel csúfítottak el.

-          Látod, ez zavar – ült fel az ágyon. – Nem elcsúfítottak, megmentettek – nézett a szemébe, majd amikor a közelébe ért, felpattant, elkapta a nő karját és magához húzta, hogy ő az ágyon üljön, míg a másik szemben legyen vele.

-          Hagyj – próbálta meg elrántani tőle a kezét.

-          Mi lenne, ha egyszer terhes lennél és császármetszéssel kéne szülnöd? – vonta fel a szemöldökét. – Azt a sebhelyet is takargatnád? – suttogta a szemébe nézve. – Vagy inkább a gyereked életét látnád benne?

   Beatrice kicsit bizonytalanul pillantott rá, pontosan tudta mit mondana: hogy a gyereke életét látná abban a sebhelyben és akármilyen csúnya lenne, szeretné, hiszen azáltal születhetett meg a gyermeke.

   Kezeit a nő csípőjére tette, lassan húzta fel a pólóját, amit viselt.

-          Miért olyan hihetetlen számodra, hogy én a te életed látom benne? – csókolta meg a sebhely alját, végig a nő szemébe nézve. Látta, hogy a másik idegenkedik az érintésétől, de erősen tartotta, hogy ne tudjon elhúznod tőle.

-          És te miért…

-          Miért nem hiszem el, hogy téged meg a balesetre emlékeztet, hogy a kicsik is megsebesülhettek volna? Vagy, hogy te is meghalhattál volna? – kérdezte egyre halkuló hangon. – Tudom, hogy valahol még mindig magadat okolod a történtekért, és ez a sebhely egy gonosz emlékeztető számodra. De nem te voltál a hibás, az egész pedig elmúlt, engedd el – adott újabb puszit a sebhelyre.

-          Ne – mordult fel, majd megpróbált elhúzódni tőle.

   Erősen megfogta a csípőjét, az sem érdekelte, hogy a nő cserébe belekarmolt a kezeibe, hátha ezzel rátudja venni arra, hogy elengedje. Neki viszont esze ágában sem volt soha többet.

-          Elmegyünk a turnéra, de azt akarom, hogy akkor mindent hagyjunk itt – csendesedett el teljesen.

-          Te is itt hagysz akkor mindent? – nézett mélyen a szemébe. Válaszként megvonta kicsit a vállát.

-          Megpróbálok – suttogta a bőrébe.

   A nő kétkedve pillantott rá, ő pedig megtudta érteni miért. Nagyon nehéz volt hátrahagynia a félelmét, hogy ne akarja még a naptól is megóvni a másikat. Beatrice tudta, mennyire aggódik érte, de ha már kért, akkor adnia kell, s ha ez az ára annak, hogy újra egyensúlyba kerüljenek, hát… azért bármit képes megtenni.

-          De a kicsik nem jöhetnek a koncertjeimre – nyomott újabb puszit a másik bőrére. – De te igen, majd Bam vigyázz rájuk, jobb is, ha nem ott bohóckodik, egyébként is csak mindenkit baszogat – próbálta meg oldani a hangulatot kettőjük között és elhessegetni a feszültséget a másikból.

-          Bam nem bír velük, kell Janna is – sóhajtott fel, miközben a férfi hajába túrt. Tudta, hogy hiába minden egy jó darabig még akkor sem fogja elfogadni a heget, ha a férfi nem undorodik tőle.

-          Akkor visszük őt is – csókolta meg újra a hasát Ville, amitől ismét megborzongott. Nem akarta, hogy lássa, hogy simogassa, hogy csókolja ott, de érezte, hogy engednie kell, ahogy a másik is teszi.

-          Lehet varratok egy tetoválást rá, ha meggyógyult. Az legalább eltakarná valamennyire – sóhajtott fel, miközben a másik bőrén lévő mintákat szépen lassan körberajzolta az ujjaival.

-          Ne rontsd el a bőröd ilyen baromsággal – mosolygott rá a férfi.

-          Már úgyis mindegy – vont vállat.

-          Beatrice – szólt rá Ville figyelmeztetően, mire lecsukta a szemét és mély levegőt vett, hogy urrá tudjon lenni azon az érzésen, hogy ki akar szakadni a férfi karjai közül és elbújni előle, pusztán azért, mert látta már a műtét nyomát.

-          Oké, de nehéz. Tudod, hogy a hiúságom az egyik legnagyobb hibám és ezen is sebet ejtettek a műtőben – vett mély lélegzeteket.

-          Gyönyörű vagy így is oké? – Simogatta Ville tovább. – Ez a seb a te szexepiled – kuncogott fel a férfi, de ő cseppet sem találta mókásnak a dolgot. Persze abban is biztos volt, hogy Ville így próbálja meg oldani az egész beszélgetés feszült hangulatát. Tudta, hogy ő is fél.

-          Nem fogok meghalni még egy darabig megígérem – ült hirtelen a férfi ölébe, aztán megcsókolta hátha így tovaűzheti a rossz érzéseiket.

-          Ajánlom is – suttogta a férfi a szájába.

-          Amúgy elmeséled milyen koporsót választottál képzeletben, míg a hentesek kezében voltam? – Nézett rá kíváncsian. Valahogy érezte, hogy Ville már akkor eltemette gondolatban, amikor vért kezdett hányni.

-          Ezzel ne viccelj – szólt rá a férfi határozottan.

-          Mondd, hogy nem szervezted meg gondolatban a temetésem – nézett a szemébe. Azt akarta, hogy kimondjon mindent, hátha így neki is könnyebb lesz feldolgoznia az egészet.

-          Amikor először Bam elmondta, hogy balesetetek volt, azt hittem mind a hármótokat elvesztettem. Persze gyorsan megnyugtatott, hogy az ikrek szinte egy karcolás nélkül megúszták a dolgot, de rólad nem mondtak semmit neki – nyelt nagyot. – A kórházban úgy tűnt jól vagy, aztán hajnalban elkezdted felhányni azt a rengeteg vért, miközben olyan sápadt voltál, mint a fal – suttogta, miközben meg-megremegett az egész teste. – Azt hittem újra megismétlődik az egész. Loreley is meghalt, mert megpattant egy ér és nem alvadt a vére valamiért. Nem találták az orvosok, hogy honnan is vérzik, mire pedig meglett, már túl késő volt – suttogta rekedten. – Csak annyit mondtak, hogy belső vérzésed van és azonnal műtőbe visznek, aztán órákig semmi – fúrta az arcát a nyakába, miközben ő megnyugtatóan simogatta a férfi hátát.

-          Túléltük mind, már nem kell féltened, elmúlt – duruzsolta a férfi fülébe, hátha lehiggad. El se bírta képzelni mit érezhetett. Ő valószínűleg belehalt volna a félelembe, ha valami történt volna Villével. Képtelen lett volna elviselni, ép ésszel biztos nem. De a férfi erős volt, erősebb, mint egy szikla. Talán ezért is szerette annyira.

-          Fogalmad sincs milyen attól rettegni órákon át, hogy a nőt, akit szeretsz élve tolják-e ki a műtőből vagy sem. Próbáltam felkészíteni magam a legrosszabbra, de ettől azóta se tudtam megszabadulni – nézett a férfi kissé elveszetten a szemébe.

-          Hé, megígérem, hogy addig nem szabadulsz meg tőlem, amíg az aranylakodalmunk meg nem ültük oké? – Csókolta meg, hogy érezze a másik is, hogy a teste nagyon is eleven és akarja az övét minden percben.