58.

   Tudta, hogy boldognak kéne lennie, a nővel örülnie… de csak félelmet érzett, mardosó, pusztító félelmet, ami nem engedte, hogy boldog legyen. Örülnie kellett volna a gyereknek, akit ők hoztak össze, de az öröm helyett csak fájdalom, félelem és bűntudat támadt fel a lelkében.

   Beatrice nem szólt hozzá, s talán jobb is volt így, hogy hagynak a másiknak egy kis gondolkodási időt. Bár ő egyáltalán nem kívánt az elhatározásán változtatni. Az abortusz bűn, és megbolondult a gondolattól, hogy a közös gyereküket el kell vetetniük, de… inkább Beatricet választja, ha már választania kell.

   Egy nőt elvesztett, még egyet nem volt hajlandó, akkor sem, ha amit a világra készült hozni, felért egy egész világgal. Egyik cigit szívta a másik után, gondolkodni akart, de a gondolatai képtelennek voltak elszakadni a terhességtől való félelmétől.

   Őrültség az egész, mégis… mit tenne, ha belehalna a szülésbe? Egyedül maradna három anyátlan gyermekkel… és mégis, hogy számolna el a lelkiismeretével, ha Beatrice valóban elvetetné a gyermekét? Amit minden bizonnyal sosem tesz meg. Inkább őt öli meg, mint a babát. Talán jobb is lenne úgy.

   Lehunyta a szemét, mélyen leszívta a cigifüstöt, de még ez sem hozott megnyugvást a lelkének. Ezt nem oldja meg egy vagy két szál cigaretta, de még egy-két doboz sem. És az idő sem, hiszen a kis magzat már ott növekedik Beatrice méhében, a közös gyerekük, a vérükből, az ikrek kistestvére, akit a baleset előtt ő is annyira akart, akit remélte ugyanannyira fognak szeretni, mint egymást, még ha tudta, hogy az ikrek között mindig különös kötelék van.

   A konyhában ott várt a vacsora rájuk, még sem ült le egyikőjük sem az asztalhoz. Mikor bement nem látta sehol a nőt, így a hálószobájukba ment. Beatrice ott feküdt az ágyon, az ablakon bámult kifele és talán teljes öntudatlanságban az alhasát simogatta.

   Elszorult a szíve, ahogy a kegyetlen helyzetre gondolt. Hiszen ő is akart egy közös gyermeket… de egyszer már majdnem elveszítette a nőt, lehet, hogy sok-sok hónappal ezelőtt volt, ez azonban mit sem változtatott a történtek súlyosságán. A kórházban majdnem megőrült várakozás közben, nem tudja megint végigcsinálni.

-          Szia – szólalt meg halkan, az ajtóból, miközben bámulta, ahogy az ágyukon fekszik, a bőrén át a közös kisbabájukat simogatva, már most imádva, ahogy neki is tennie kéne.

   Beatrice nem fordult felé, nem is szólalt meg. Halkan lépdelt az ágyhoz, majd leült rá, nem tudta mit mondhatna, mit kéne mondania, ebben a helyzetben nem voltak szavak, vagy tettek, amik elárulhatták volna azt a félelmet, amit érzett.

-          Nagyon szeretlek – szólalt meg végül halkan. – Elképzelni sem tudod mennyire.

-          Ha szeretnél, akkor őt is szeretnéd – fordult hirtelen a hátára. – Fogalmam sincs mi ütött beléd, hiszen te is akartál tőlem gyereket.

-          De még… olyan korai. Hiszen nem rég még baleset volt és majdnem meghaltál – fordult felé ő is.

-          Nem rég? Ville, több mint egy éve volt, lassan kettő – kelt fel az ágyon.

   Nagyot sóhajtott, hogyan mondhatná el azt a pusztító félelmet, amit érez?

-          Belehalhatsz, fogalmad sincs mennyi bonyodalommal és aggódással jár egy terhesség, vagy egy szülés. A legszívesebben én hordanám ki a gyermekünk, de ez nem lehetséges és…

-          És én miért nem tehettem meg? – vonta fel a szemöldökét. – Ezerszer elmondtam már, nem Loreley vagyok – rázta meg a fejét. – Nem fogok ott maradni, és még szülni fogok neked két gyereket legalább, ha nem vagy ekkora seggfej!

-          Mi lesz a munkával? – hozott fel egy újabb érvet, hiszen tudta, mennyire örült neki a nő. – Végre megkaptad és rögtön szülési szabadságra akarsz menni?

-          Komolyan azt hiszed, hogy jobban érdekel a munka, mint a gyerekünk? – kerekedtek el a szemei. – Ráadásul te is tudod, hogy hónapokig kell egy-egy könyvvel itthon dolgoznom és csak azután kell bemennem a színházba, tehát meg tudom oldani - nézett rá elképedve. Nem érette mi ütött Villébe. Sejtette, hogy még mindig fél, de arra kérni, hogy ölje meg a testében növekvő magzatot, több volt a soknál. Az a kicsi az övé, benne él, neki kell rá vigyáznia bármi áron és ha kell meg kell védenie még a szerelmétől is. Őt választotta az anyukájának, a sors akarta, hogy megfoganjon, ő pedig örömmel fogadta akkor is, ha Ville teljesen megőrült a hírtől.

-          Nem tarthatjuk meg – ingatta a férfi a fejét.

-          Ezt most nem te fogod eldönteni – makacsolta meg magát.

-          Mit kezdenének az ikrek nélküled? Mit kezdenék én nélküled? – Csattant fel a férfi. – Miért nem gondolsz ránk?

-          Nem fogok meghalni – tagolta. – Egészséges vagyok, Loreleynál már az is csoda volt, hogy teherbe esett. A műtétem semmit nem befolyásol, az orvos is megmondta. Komolyan nem hiszem el, hogy erről vitatkozunk – túrt idegesen a hajába.

-          A férjed vagyok, azt kell csinálnod, amit mondok – sziszegte Ville ellentmondást nem tűrően, mire kínjában felnevetett.

-          Elfelejtetted, hogy ez nem a középkor és nem parancsolsz nekem. Megtartom a babát, ha tetszik, ha nem – jelentette ki.

-          Én pedig nem fogom végignézni megint, ahogy műtőbe tolnak. Nem csinálom ezt végig még egyszer – nézett rá Ville szigorúan, ő pedig azt hitte, hogy megőrült. Lehetetlen, hogy a férfi, akit szeret, nem akarja a közös gyereküket egy ekkora baromság miatt. Tudta, hogy félti, de hát nem ő az első nő, aki teherbe esett és nem is az utolsó.

-          Az ég szerelmére Ville, nem a kőkorszakban vagyunk, nem itthon fogok szülni, hanem egy kórházban, ahol vigyáznak rám is és a kicsire is – ingatta a fejét.

-          Loreley is ezt hitte – sziszegte a férfi.

-          Nem vagyok Loreley – ismételte el újra, hátha végre felfogja, hogy a két esetnek semmi köze egymáshoz.

-          De te sem tudhatod, hogy mennyire terheli meg egy baba a szervezeted. Legyengülhetsz és akármi történhet – hozott fel egy újabb indokot a másik.

-          Vagy épp örülhetünk, hogy babánk lesz és foghatod a kezem miközben megszülöm, aztán együtt nevelhetjük fel és pár év múlva újrakezdhetjük az egészet egy másik kicsivel – tárta szét a karját. Komolyan nem értette, hogy fajulhattak eddig a dolgok. Ő azt hitte, hogy Ville ki fog ugrani a bőréből örömében, ha megtudja, hogy a közös gyerekükkel várandós, akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a múlt árnyékai még mindig vele vannak.

-          Vagy meghalsz és itt maradok három gyerekkel egyedül, miközben összeroppanok. Te tudod milyen voltam Loreley halála után. Ráadásul mi van, ha a sors annyira ki akar velem baszni, hogy se te, se a gyerek nem élitek túl? A műtéted nem volt vicc és hónapokig szedtél utána gyógyszereket, hogy ne legyen bajod – állt fel a férfi idegesen.

-          De már vége van. Elmúlt. Jól vagyok. Az összes orvos szerint meggyógyultam és a heg is alig látszik már – vett egy mély levegőt.

-          Akkor sem kockáztatunk, ha kell magam cibállak egy klinikára – nézett rá Ville úgy, mint akinek végleg elment az esze.

-          Akkor inkább ölj meg engem is – állt fel harciasan. Az anyai ösztönök már most munkálkodtak benne és esze ágába se volt hagyni, hogy annak az apró babszemnek a hasában baja essen.

-          Nem csinálhatod ezt Beatrice. Nem kényszeríthetsz arra, hogy végignézzem, hogy meghalsz – csóválta Ville a fejét.

-          Te meg nem kényszeríthetsz arra, hogy elvetessem a babánk – nyelte le a könnyeit. Együtt kéne örülniük, nem pedig ilyen abszurd dolgon vitázniuk. – Akkor?

-          Vagy én és az ikrek vagy a baba – nézett a férfi elszántan a szemébe, mire azt hitte el fog ájulni a kegyetlen szavak hallatán. Kellett neki egy jó perc amíg megacélozta magát.

-          Rendben – lépett a szekrényhez, hogy összecsomagolja a cuccait. Az ikreknek ott van Ville, a házassági szerződésükben ki van kötve, hogy ha valaha szét is válnak útjaik, akkor is láthatja a gyerekeket, viszont a testében növekvő babának, csak ő volt. Csak ő védhette meg. Nem akarta elhinni, hogy ez történik, de mégis, mikor behúzta a bőröndjén a cipzárt, akkor rájött, hogy Ville hiába minden ígéret nem fogja megállítani és inkább szélnek ereszti, minthogy vele együtt örüljön a közös babájuknak. Nem szólt egy szót sem a férfi, mikor kilépett a házból és ő se mondott semmit. Csak a taxiban sírta el magát, amivel egy hotelbe vitette magát, hogy majd ott találja ki hogyan tovább most, hogy egyik percről a másikra az egész élete romokba dőlt.

   Nem tudta, hogyan tovább. Őrültség volt, amit csinált, de nem tudott más kiutat a helyzetből. Ha egy helyzetre nincs megoldás, akkor meg… marad az alkohol. A problémát nem biztos, hogy megoldja, sőt, biztos volt benne, hogy nem, azonban segít elfelejteni magát a problémát.

   Ezzel az elhatározással neki is kezdett egy üveg whiskynek, aminek gyorsan a feléhez ért. A problémára sajnos még mindig emlékezett, csak tompa üvegen át szemlélte azt, s fáradt zsibbadtság uralkodott el a testén.

   Beatrice így vagy úgy, de meg fogja szülni a gyermekét, ő csupán nem fogja látni, ahogy odaveszik… vagy túlélik mindketten. Féltette a nőt, s ez a féltés a sorssal szemben egyre csak erősebb lett, ahelyett, hogy elengedte volna, teljesen bekebelezte.

-          Mit akarsz? – vette fel a telefont Bamnek, bár fogalma sem volt, miért is keresi. Talán beszélt volna Beatriceal?

-          Csak megkérdezni, hogy nem adnád –e kölcsön a xboxod, te már úgysem használod – felelte a férfi.

-          De – válaszolta, majd le akarta tenni, de a férfi újra beleszólt.

-          Átmehetek érte most? Hé, neked mi bajod van?

-          Semmi. Gyere, ha akarsz – azzal lerakta a telefont.

   Nem volt kedve senki társaságához. Főleg nem Baméhez, aki rögtön rá fog jönni, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendben és rá fog szállni, nem fogja békén hagyni… újra fel akarta hívni, hogy még sem jó neki jelenleg. Letett a dologról, akkor is biztos átmegy a férfi, mert meglepné, hogy miért mondja le.

   Az egyetlen lehetősége, ha annyira lerészegedik, hogy beszélni sem fog tudni, mire a férfi megjelenik a házban. Már ki sem öntötte pohárba a whiskyt, üvegből itta tovább, nem akarta ízlelgetni, vagy élvezni, az alkohol csak egy eszköz volt, aminek segítségével messze menekülhetett a valóságtól.

   Remélhetőleg nagyon-nagyon messze. Elfeküdt a kanapén, a plafont bámulta, újra kortyolni akart az italból, de abban már egy csepp sem volt. Nagyon lassan mozdult meg, hogy újabb üveget szerezzen, s mikor végre sikerült magát álló helyzetbe tornáznia, az egész világ megfordult vele együtt.

   Zúgott a feje, a füle hangosan sípolt, a szeme előtt pedig teljesen kezdett elhomályosodni előtte a világ. Megtámaszkodott a kanapéban, vagyis azt hitte, megtámaszkodott, igazából viszont félrenyúlt és neki esett a nehéz bútordarabnak.

   Szorította a tüdeje, alig tudott pár csepp levegőt lepréselni a tüdején… vajon a halál is ilyen, vagy hasonló? Engedni akarta a testét, hogy belezuhanjon a mámoros zsibbadtságba, mely az egész testét átjárta, nem volt ereje küzdeni érte, vagy valamiért is, hiszen elvesztette azt a nőt, aki mindent jelentett számára.

-          A kurva életbe, jól vagy? – lépett mellé Bam, miután kopogás nélkül lépett be az ajtón.

   Válaszolni akart, mondani valamit, de nem tudott szavakat formálni, nem tudott levegőt venni, melyek segítették volna ebben a műveletben. A férfi átkarolta a derekát, ő pedig megpróbált a segítségével kiegyenesedni, hogy végre ne a kanapé felett görnyedjen, a hatás viszont elmaradt, ahogy valamennyire felemelte a fejét, minden teljesen elsötétedett előtte.

   Ha ilyen a halál, akkor végre megnyugodhat.

-          Hol a francban vagy? - Kiabált vele Bam, mikor felvette neki a telefont.

-          Egy hotelben – törölte le a könnyeit.

-          Mi a frász folyik itt? – Üvöltözött tovább a férfi, ő meg nem értette, hogy miért is ilyen feldúlt. – Mi a picsát csinálsz te egy hotelben? Mi a faszom történt köztetek megint? – Őrjöngött Bam a túloldalon.

-          Ville nem mondta el? – Kérdezte a sírástól rekedt hangon.

-          Ville jelenleg nem tud beszélni, mert épp most tolták be egy kórházi szobába, ugyanis olyan súlyos asztmarohama volt, hogy elájult. Ráadásul bűzlik a whiskytől, te meg nem voltál sehol és bassza meg gyere ide – parancsolt rá, de ezt nem kellett kétszer mondania. Ha össze is vesztek, akkor se számított más csak, hogy Ville kórházban van egy asztmaroham után. Bamet nem sűrűn hallotta aggódni, de most tudta, hogy bepánikolt, ami semmi jót nem jelentett. Ville rég nem kapott rohamot és rég nem is ivott. Vajon mennyire lehet súlyos, ha az inhalátor nem segített és kórházba kellett vinni? Gondolkodás nélkül vágta magát taxiba, hogy a férje mellett lehessen még akkor is, ha haragudtak egymásra.

-          Hol van? – Nézett Bamre kérdőn, aki a folyosón ácsorgott.

-          Most ment be hozzá a doki megint. Oxigént kap, megmarad. Te viszont addig amíg újra megnézik, hogy mi van vele elmesélnéd, hogy mégis mi a büdös picsa történt köztetek? – Káromkodott tovább, mire nagyot sóhajtott.

-          Terhes vagyok – bökte ki. Előbb utóbb úgyis megtudnák.

-          De hát ez jó hír – vigyorodott el a férfi.

-          Villének nem. Azt akarja, hogy vetessem el, de nem fogom. Azt mondta, hogy vagy ő és az ikrek vagy a kicsi. Elmentem egy szállóba, aztán visszaköltözöm a lakásomba csak a bérlőimmel előbb fel kell bontanom a szerződésem – hajtotta le a fejét. Nem akart már megint sírni.

-          Na jó ezt nem értem. Ville miért akarja, hogy elvetesd? – Nézett rá a férfi értetlenül.

-          Mert a fejébe vette, hogy bele fogok halni a szülésbe – túrt a hajába idegesen.

-          Ez hülye – pislogott Bam döbbenten, mire aprót bólintott, aztán meglátta az orvot, aki a férfi szobájából jött ki.

-          Mi van vele? – Támadta le rögtön.

-          Maga ki? – Nézett rá a doki kérdőn.

-          Beatrice, a felesége – nyújtott kezet, bár nem tudta, hogy még mennyi ideig mondhatja el magáról, hogy Ville felesége. Ha a férfi nem tér észhez, akkor mindennek vége? Képtelenség. Észhez fog térni. Most csak riadt, de be fogja látni, hogy hülyeséget csinál, ő pedig megbocsát neki, hisz tudja, hogy nem a rossz szándék vezérli ezekre az őrült cselekedetekre.

-          Á, értem. A férjének le kéne szoknia a cigiről és az alkohol, amit magába döntött… Tudom, hogy hozzá volt szokva a szervezete, de ha jól sejtem régóta nem ivott meg pár óra leforgása alatt egy egész üveg whiskyt együltő helyében – mosolygott rá az orvos, neki pedig leesett, hogy a férfi nem először kerül a kezei közé. – A szervezete nem igen tolerálta ezt a húzását, de kap oxigént és folyadékot, reggelre rendben lesz, most alszik – magyarázta el neki, hogy mi is a helyzet, mire nagyot sóhajtott.

-          Bemehetek hozzá? – Kérdezte halkan, mire az orvos aprót bólintott, ő pedig kinyitotta az ajtót. Ville sápadt volt és nyúzott, meg tudta érteni ő is pocsékul érezte magát, de ő most nem ihatott meg egy egész üveg vodkát, hogy legalább egy kicsit elfeledkezzen az egész szarságról. Ölni tudott volna egy cigiért, de a baba miatt lemondott erről is. Ahogy talán az ágyon fekvő, nehezen lélegző csodás pasasról is.

-          Olyan bolond vagy – suttogta bár tudta, hogy a másik nem hallja. – És én így is szeretlek – sírta el magát. Nem értette mire jó ez az egész, de tudta, hogy nem fog lemondani a piciről.

Egész éjjel bent volt Villénél. Fogta a kezét, nézte ahogy alszik, aztán reggel felállt és egy a homlokára adott puszi után kiment a teremből. Tudta, hogy vigyáznak majd rá, hogy minden rendben lesz.

-          Hogy van? – Lépett mellé Bam, majd átölelte a vállát.

-          Most már rendesen lélegzik szóval én visszamegyek a hotelbe mielőtt felkel. Az ikrek a szüleinél vannak, beugrok hozzájuk, te pedig ne mondd el neki, ha felkel, hogy egész éjjel itt voltam, de ha bármi történik rögtön hívj fel rendben? Ha eljár a szád esküszöm, hogy elintézem, hogy Janna három hétig ne szexeljen  veled – fenyegette meg.

   Lassan ébredezett, azt se tudta hol van igazán, mikor kinyitotta a szemét. Az üres, hideg kórtermet viszont másodpercek alatt felismerte, ahogy magához tért. Felült, bár minden porcikája sajgott, nem sok kedve volt az élethez, s ehhez jött még az is, hogy az előző nap történtek is eszébe jutottak. Így még kevésbé volt hozzá kedve, de nem hogy kedve, ereje sem akadt, hogy újra elkezdje a napot, vagy az életet.

   Felkelt az ágyból, megkereste a ruháit, s nehezen lélegezve, elkezdett felöltözni. Nem akart több időt bent tölteni, minél előbb távozni szeretet volna, még ha az orvosa mást is javasol neki. Elég sokszor járt már itt, saját felelősségre, amint magánál van, távozhat is.

-          Ugye nem arra készül, amire gondolok? – lépett be a férfi, mikor felhúzta a pólóját.

-          Sajnálom, még mindig nem bírom a kórházakat – válaszolta kicsit megvonva a vállát, de az ösztönös mozdulattól azonnal újabb kisebb köhögő rohamot kapott.

-          Örülnék neki, ha bent maradna még egy-két napot, még ha most jól is van – nézte meg az adatait. – Legalább a másnaposságot megúszta.

   Lassan elmosolyodott, na igen, mire nem jó az infúzió… rögtön hidratálja a szervezetet.

-          Hova tűnt a felesége? – nézett körbe a kórterembe. – Igazán csinos, nem gondoltam, hogy újra megállapodik – kacsintott rá.

-          Járt itt? – kapta felé a fejét.

-          Egész éjjel itt volt – bólintott nagyot.

   Megszédült bár nem igazán tudta, hogy ez attól van, mert kevésbé kap levegőt, vagy mert a nő bent járt nála. Sőt, az egész estét bent töltötte, ha minden igaz. Fogalma sem volt, hogyan kezelje a helyzetet, még mindig nem kapott választ, vagy megoldást az égtől, esetleg az alkoholtól, amit magába döntött.

-          Ha elmegy, kérem, ne igyon ennyit, ilyen rövid idő alatt, a sprayt meg tartsa magánál – írta végül alá a papírjait az orvos.

-          Köszönöm, próbálkozom – villantott rá egy gyors mosolyt, majd zsebre rakta a papírt és elindult kifele.

   A tüdeje még mindig fájt a megerőltetéstől, s nagyon nehezen tudta csak kilélegezni a levegőt, amit be is jutatott. Tapasztalatból tudta, hogy kelleni fog neki még pár nap, ameddig igazán helyre áll.

   Épp a kórházból lépett ki, amikor Bamba futott, akinél egy zacskó volt.

-          Hova mész máris? – állt elé. – Hoztam reggelit – emelte fel a kezében tartott fehér zacskót.

-          Nem tudom – vonta meg a vállát, mert ez volt az igazság. A legszívesebben hazasétált volna, még ha az otthona jó húsz kilométerre is volt a kórháztól. Egy kicsit sem érdekelte, mi történik körülötte, vagy vele.

-          Ez remek cél, elvihetlek azért?

-          Beatrice bent volt egész este? – nézett egyenesen a másik szemébe. – Mit mondott neked?

-          Azt, hogy egy hülye fasz vagy, de ez nem újdonság és a legszívesebben elvernélek, de elég szarul festesz, szóval várok még vele egy kicsit.

   A legszívesebben gúnyolódott volna a férfival, de ehhez sem volt igazán ereje. Semmihez sem volt, mintha mindent kiszipolyoztak volna belőle, egyetlen szóval, egyetlen kijelentéssel. Hogy mondhat le róla a nő csak így? Mi lesz az ikrekkel? Mi lesz a családjukkal, a házasságukkal, a szerelmükkel, az otthonukkal? Újra megszédült, de Bam megfogta a karját, mielőtt szánalmas módon összeesik.

-          Egyél, beszélünk közbe – nyújtotta felé megint a zacskót.

-          Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét magabiztosan.

-          Oké, de arról viszont beszélnünk kell, miért őrültél meg teljesen. Oké, eddig sem voltál százas és voltak komoly kiugrásaid, de ez már több a soknál – nézett rá komolyan.

-          Én tényleg nem tudom, mi lenne a helyes – suttogta nagyon halkan az igazságot.

-          Félsz kockáztatni, félsz élni, mert félsz, hogy sérülsz. De élni csak úgy lehet, ha vállaljuk a sérüléseket és elfogadjuk őket.

Nem volt túl sok választása. Talpra kellett állnia. Ha nem is magáért, de a babáért mindenképp. Muszáj volt folytatnia az életét és vigyáznia a kicsire, még akkor is ha az első pár hétben arra se érzett magában erőt, hogy kidugja az orrát a lakásából, amit szerencsére gyorsan visszakapott. Aztán jött egy munka, ott voltak az ikrek, akik semmit nem értettek és a barátai is állandóan felügyelték, de neki nem rájuk lett volna szüksége, hanem Villére, akiről semmit nem tudott.

Nem akarta tudni, úgy érezte akkor nem fog fájni annyira, hogy arra kérte válasszon a kisbabájuk és a már meglévő családja közt. Szerencsére a gyerekeket nem tiltotta el tőle, Bam minden héten kétszer beállított velük, amiért nem győzött elég hálás lenni.

-          Nincs szükségem felügyeletre – sóhajtott nagyot mikor Burton lépett be a lakásába. Már meg se lepődött azon, hogy immár a férfinek is van kulcsa hozzá.

-          Ha az a faszfej nincs itt, akkor majd mi vigyázunk rátok – vont vállat Burton, miközben egy zacskót tett a pultra, ami tele volt gyümölccsel, ő meg csak mosolygott rajta már. Minél nagyobb volt a pocakja, annál sűrűbben váltották egymást nála a srácok. Helyettesíteni akarták Villét, de ők is tudták, hogy ez lehetetlen. Hiányzott neki nagyon és gyűlölte is, amiért képes volt minderre. Ahelyett, hogy együtt várnák a kicsit, külön vannak. Az ikreket ide-oda hurcibálják a barátaik, akik az első két hónapban nem igazán értették meg mi történik. Úgy tűnt Ville eldöntötte, hogy vége a kapcsolatuknak, pusztán azért, mert nem volt hajlandó elvetetni a kicsit.

-          Jól vagyunk mindketten – simított végig a hasán. Szerelmes volt már most a babájába, annak ellenére is, hogy az érkezése mindent összekuszált az életében és a szerelme elhagyta, minden bizonnyal örökre miatta, hiába volt az övé is a pici.

-          Holnap Linde megy veled ultrahangra - kacsintott rá Burton, mire megforgatta a szemeit. Tudta, hogy kár vitatkoznia.

-          Egyedül is el tudok menni – vett el egy fürt szőlőt, majd leült a kanapéra.

-          Nem fogjuk hagyni, hogy egyedül csináld végig. A családunk része vagy – ölelte át a férfi a vállát, mire hálásan rámosolygott. Jól esett neki, hogy mellette állnak, legalább ők, ha már a férfi akinek vele kéne lennie, kiszállt a saját félelmei miatt az egészből és élete legboldogabb, legfélelmetesebb és egyben legizgatottabban telt hónapjain egyedül hagyta, mintha semmit sem érne, se ő, se a babájuk. Hiába próbált nem gondolni rá, képtelen volt erre. Állandóan kísértette, a fájdalom az ereit marta, ha nem lett volna odabent egy napról-napra egyre jobban izgő-mozgó kis valaki, akit ők ketten hoztak össze, biztos volt benne, hogy belehalt volna a szomorúságba. Csak most értette meg, hogy ő tényleg halálosan beleszeretett és nagyobb szüksége van rá, mint a levegőre. Érezte, hogy le kéne vennie lassan a gyűrűit, ami mindig rá emlékeztetik, de nem ment. Nem akarta elengedni, akkor sem, ha tudta, hogy vége van az egésznek. Nem volt ereje arra, hogy ügyvédet fogadjon és elindítsa a válást és úgy tűnt Ville is így van ezzel, mert nem kapott idézést. Hát ezért nem akart hozzámenni… Érezte, hogy ez lesz, hogy minden romba fog dőlni, ő meg félig meddig belehal majd.

-          Mozog a hasad – nézett rá Leevi hatalmas szemekkel, mire elnevette magát.

-          Mert a kisöcséd épp mozgolódik odabent – nyomott egy puszit a gyerek fejére vigyorogva. Három napja tudta már, hogy kisfia lesz és csak remélni merte, hogy legalább olyan csodás lesz, mint Leevi.

-          Lenyelted? – Pislogott nagyokat Loreley is, mire újra nevetnie kellett.

-          Nem drágám – felelte türelmesen, miközben hagyta, hogy a kicsik a hasát tapogassák, ami már elég látványos volt. – Ő ott bent lakik, még pár hónapig, aztán beköltözik abba a szobába – bökött az ajtóra.

-          Mikor jössz haza anyu? – Nézett rá Leevi kérdőn, mire nagyot sóhajtott.

-          Nem hiszem, hogy hazamegyek veletek valaha is, de ti itt is mindig otthon lesztek oké? De apának kellettek, hogy nagyon-nagyon vigyázzatok rá – ölelte át az ikreket, miközben próbált nem sírni, de elég nehezen ment.

-          Mindenki azt hiszi, hogy azért mentetek külön, mert megcsaltad Villét és, hogy a baba nem is az övé – robbant be Janna dúlva-fúlva, de ő csak megrántotta a vállát. Nem érdekelte semmi, bár titkon hálás volt, hogy azelőtt érkezett meg, hogy a gyerekek még több olyan kérdést tettek volna fel neki, amire nem tudott válaszolni. Nem érdekelte mit írnak, hogy az anyja állandóan hívogatja, ő csak békét akart már maga körül és végre a karjában tartani a gyerekét, na meg elfeledkezni a fájdalomról, amit a másik hiánya okozott.

   Ha egy helyzettel nem lehet mit kezdeni, akkor ne is kezdjünk vele semmit sem.

   Ha egy helyzetre nincs megoldás, hagyjuk a picsába, hátha az idő helyrehozza.

   Az idő viszont nem mindig hoz helyre mindent, sőt, van, hogy több kárt tesz az emberben, mint jót.

   Álmosan kortyolt bele a kávéjába, a kicsik Beatricenel voltak, a szoba és a ház is kihalt volt, minden értelmetlené vált számára. Persze, ott voltak az ikrek, akikért még érdemes felkelnie, a boldogságot viszont kiszívták a napjaiból.

   Védeni akarta magát, az ikreket, de az egész önpusztításba csapott át. Már azt sem tudta igazán, mitől akarja megvédeni magát, mert ezzel a pár hónappal semmire nem ment. Folyamatosan kérte a híreket a nőről a barátaitól, egyébként megőrült volna, hiszen így is aggódott érte. Mintha el sem váltak volna egymástól… mindig ott volt benne lélekben, a házban szó szerint érezte a jelenlétét. Minden sarok, minden felület rá emlékeztette. Olykor, mikor egyedül volt megelevenedett előtte, hogy dúdol a lány főzés közben, milyen volt mikor a kicsiket fürdette vagy rá várt az ágyukban. Olyan valóságosak voltak a képek, hogy szinte elhitte, hogy megint ott van, ám amikor egy lépést tett a délibáb felé, szertefoszlott, neki meg a fájdalom maradt csak.

   S ha a saját bánata nem lett volna elég, ott voltak az ikrek, akik egyre több szót ismerve, folyamatosan róla kérdezgették és ő? Semmit nem tudott mondani.

   Csengetés nélkül jött be a házba Bam, mire felkelt végre a székről, amiben talán órák óta ült, az ikrek rögtön a lábához szaladtak. Végre fellélegezhetett, hiszen végre kapott valami értelmet a napja.

-          Hogy van? – kérdezte azonnal a férfitól, mikor meglátta.

-          Szarul, szerinted mégis hogy lenne? – morogta rosszkedvűen. Mindenki haragudott rá, a barátai, a szülei, néha még Leevi és Loreley szemében is meglátta az elítélést, mintha pontosan tudnák, hogy az ő hibája az egész, hogy miatta nincs velük az anyukájuk mindig, de a gyerekei együtt érzőek is voltak. Ráéreztek, hogy mikor fordul be teljesen és akkor hozzábújtak, ami megnyugtatta és kicsit csillapította a benne égő fájdalmat, amit a nő hiánya okozott. Olyankor nem érezte magát magányosnak, mikor a gyerekek este belopóztak mellé az ágyba, ahol a feleségével kéne feküdnie, ahova sosem engedték be az ikreket, de most úgy érezte talán sokkal nagyobb szüksége van a két rosszaságra, mint nekik rá. Mellettük képes volt pár órát aludni.

-          Apu, mit jelent, hogy szarul? – bámult rá rögtön Leevi nagy szemekkel.

-          Semmit, édesem, csak Bam bácsi szeret értelmetlen dolgokat beszélni – villantotta a másikra a szemeit, figyelmeztetve, hogy fogja magát vissza a gyerekek előtt.

   Loreley a póniját nyomta a kezébe, miközben a férfi behozta a csomagjaikat. Olyanok voltak, mint egy félig-meddig elvált pár. Csakhogy elválni egyáltalán nem voltak képesek, sem ő nem adta be a válópert és a nő sem. Eszébe sem jutott, hogy valami ilyet aláírna.

-          Apu, képzeld anyu pocakja már ekkora – mutatta a kislány a kezével a saját hasán a méretet.

-          Lesz az még nagyobb is – próbált egy mosolyt kipréselni magából, de ez napról-napra nehezebben ment neki. – Jól van? – pillantott Bamre, aki aprót bólintott.

   Az ikrek elszaladtak a szoba közepére, ahol a játékaik ki voltak szórva, s már ment a tévé a kedvenc gyermekműsorukkal.

-          Mégis mit csinálsz? – lépett hozzá olyan közel a férfi, hogy csak egymást hallják.

   Megvonta a vállát, mert erre jobb választ hosszú idők óta nem tudott adni. Ha valaki tudja mit csinál, akkor csinálja, de ő éppenséggel az égadta világon semmit nem csinált, mert sejtése sem volt róla, hogy mit kéne.

-          Vagyok – mondta végül. – Kérsz kávét?

-          Nem, megyek Jannához, most, hogy letudtam a kötelező körömet – sóhajtott nagyot. – Jó lenne, ha végre összeköltöznétek újra, mert kezd unalmas lenni ez az egész.

   Inkább nem mondott semmi választ. Igen, ő is maga mellett akarta tudni a nőt, vele feküdni le aludni, mellette kelni, minden percben élvezni a közelségét.

   Nagyon nehezen fektette le az ikreket aludni, igaz, hogy egésznap kifárasztotta őket, de még így is maradt energiájuk este nyolcra, hogy olyan kérdéssekkel traktálják, amikre nem tudott választ adni. Mire ágyba került, annyira zsibbadtnak érezte magát, hogy rögtön elaludt.

   A vonalas telefon csörgésére ébredt. Azt se tudta mi történik, hiszen annak a számát, csak a szülei tudták. Tudta, hogy baj van, pedig még a kagylót sem vette fel.

-          Tessék? – szólt bele álmosan.

-          Ville Valo? – kérdezte a hang, azonnal válaszolt, mire folytatta a női hang, ő pedig ezt a pár másodperces várakozást alig bírta ki. – A felesége miatt hívom, ez a szám volt megadva azonnal értesítésre baj estén. Elesett és nagy valószínűséggel meg kell műtenünk, de nincs eszméleténél. Be tudna jönni…

   De a végét már nem várta meg, amitől félt s retteget, amit minél jobban el akart kerülni és megóvni magát tőle, bekövetkezett. Még ha nem is volt a nővel, nem léteztek sáncok, amik megvédték volna őt ettől, de az idő sem segített neki felkészülni.

   Rögtön hívta Bamet, hogy egy perce van oda érni, vigyázni az ikrekre, míg ő a kórházba megy.

Nagyobb volt a riadalom, mint a tényleges baj, főleg, mert percekig nem volt magánál. Mindenki körülötte sürgött, de ő érezte, hogy nem lesz baj. Nem lehet baj. Főleg nem a babával. Elvégre neki már csak ő van. És az ikrek persze… Legalábbis félig-meddig.

-          Görcsök? – Nézett rá az orvosa, mire megcsóválta a fejét.

-          Minden rendben. A bokám, a fejem és a derekam egy kicsit fáj, de ő rendben van – vont vállat, miközben mosolyogva simogatta a hasát, mert csak az volt a lényeg, hogy a gyereke mocorgását érezte.

-          Én is úgy látom, hogy jól vagytok – mosolyodott el a doki is. – De most három napig itt maradsz. Ha továbbra sem görcsölsz, ha nem vérzel és a baba értékei is rendben maradnak hazamehetsz, de nincs több ugrálás – kacsintott rá, mire nagyot bólintott.

-          Igenis főnök – tisztelgett egyet színpadiasan, majd elnevette magát, mikor Ray berobbant az ajtón.

-          Jól vagy? – Fogta meg a kezét idegesen.

-          Minden rendben – bólogatott.

-          Mi a fene történt, azt mondták lehet, hogy műteni kell, mert elestél és nem vagy magadnál – nézett rá értetlenül.

-          Csak felfújták. Bementem a színházba, dolgoztunk késő estig, aztán elindultam haza, de valami végig volt folyva a padlón, amin elcsúsztam, bevertem a fejem és pár képkocka kimaradt – sóhajtott fel. – Azt hitték a baba is sérült – simogatta tovább a hasát.

-          De akkor semmi gáz? – Nézett rá kissé nyugodtabban, mire felkuncogott.

-          Semmi csak fáradt vagyok, órák óta nyúznak minket – ásított fel, mert tényleg kimerült volt. Az ajtó hirtelen újra kinyílt és Linde meg Migue robbantak be rajta, hogy ők is kifaggassák, de csak a szemét tudta forgatni.

-          Pihenned kell – nyomta le Migue aggodalmaskodva a párnára.

-          Hát lehet, hogy a vér szerinti apukáját bukta, de azt hiszem nyert helyette hat másikat – somolygott, bár fájt neki, hogy mindenki ott van vele, lesi a kívánságait, csak a férje nem. Az akit még most is tiszta szívből szeret és akit az sem érdekel, hogy mi van velük.

-          Ville is itt van – suttogta Linde halkan, mire azt hitte, hogy nem hall jól.

-          Hogy mi? – Nézett a srácokra kérdőn.

-          A folyosón ül – hajtotta le a fejét Burton, aki idő közben szintén megérkezett a riadóláncnak hála, amit a volt férje volt olyan kedves megindítani.

-          Csodás – túrt a hajába.

-          Szóljak neki, hogy jöjjön be? – Állt fel Ray, mire elkapta a csuklóját.

-          Nem akarom, hogy itt legyen. Semmi köze nincs már ehhez a babához azután, hogy azt akarta, hogy elvetessem, így pedig hozzám se – sziszegte dühösen. Arra se volt képes, hogy bejöjjön? Inkább leült a folyosóra? Hogy tehet ilyen vele, velük? Mit vétett, hogy ezt érdemli attól akit szeret? Meg se érdemli őket.

-          Talán beszélnetek kéne – suttogta a volt férje halkan, mire felmordult. Nem volt már miről beszélniük. Mindent elmondtak, amit akartak.

-          Küldd el innen – kérte halkan. – Nem akarom többé látni. Persze a gyereket, ha megszületett láthatja, mikor Leevi és Lor nálam vannak, ha akarja, de ennyi – bámult le a fehér takaróra, majd nagyon lassan a gyűrűi után nyúlt, hogy levegye őket.

-          Ne – fogta meg Linde a kezét kétségbeesetten, mikor rájött, hogy mire készül.

-          Már nincs jelentőségük. Megszegtük az eskünk – húzta el a száját keserűen, mikor arra gondolt, hogy egyszer megesküdtek, hogy jóban rosszban együtt lesznek és szeretni fogják egymást. Támogatni. Elfogadni. Ville akarta az esküvőt és ő megadta neki, mégis a férfi szegte meg elsőként a fogadalmát. – Add neki vissza – tette Ray kezébe a gyűrűket, aki hitetlenkedve nézett rá, de aztán láthatott valamit a szemében, ami miatt homlokon puszilta aztán kiment a teremből. Furcsa jegesség öntötte el a gyomrát, mikor rájött, hogy ennek a házasságának is vége, de nem akart erre koncentrálni, addig nem míg a gyereke meg nem született épen és egészségesen.

   Migué lépett ki először a szobából. Az orvos már elmondta neki, hogy semmi bajuk, mégis, a szíve hevesen vert, szédült, s amúgy is falfehér volt. Elég szarul festhetett, mert az orvos még azt is megkérdezte tőle, hogy nem szeretné –e, ha megnézné. Alig kapott levegőt, tehát gondolta mennyire szarul festhet, a szája kiszáradt, vér pedig mindenhol volt benne, csak a fejében nem, amitől forgott vele az egész világ.

   A helyéről viszont akkor sem mozdult, mikor az orvos válaszát meghallgatta.

   Ray volt a következő, aki megjelent az ajtóból, rámosolygott, azonban nem tűnt túl jókedvűnek.

    Hiszen jól van a nő, nem? Belepusztul, ha valami baja lesz… nem ezért hagyta el? Hogy ne sérüljön? Nem magát és az ikreket akarta védeni?

-          Mi az? – emelte fel a fejét, mert a tagjaiban nem érzett ahhoz erőt, hogy felálljon.

-          Sajnálom – mondta halkan, miközben kinyújtott kezében felé mutatta a nő gyűrűit.

   Elhúzta kicsit a száját. Ez a színpadiasságra a nőre vallott. Ha nem kell neki, akkor vegye le, dobja ki, de ilyet küldözgetni igazából csak közönségnek szól.

-          Mondd meg neki, hogy ne hordja vagy dobja ki, ez nevetséges és egyben szánalmas – felelte nagyon csendesen.

-          Ezt nem szeretném átadni szó szerint – gondolkodott el a férfi, miközben a tenyerébe zárta a két ékszert.

-          Akkor szépíts rajta – vonta meg a vállát. – De a lényeg legyen benne – dőlt hátra a székben.

-          Nem akarsz bemenni hozzá?

-          Nem hiszem, hogy látni akar és jelen helyzetben nem is hiszem, hogy tanácsos lenne – tette karba a kezeit a mellkasa előtt. – A gyűrűket viszont vidd vissza. Felesleges színpadiasság küldözgetnie, nem érdekel, ha nem hordja, de még az sem, ha kidobja, nem értem, mit kezdhetnék én vele – mondta el újra, amit akar.

-          Én nem vagyok ilyen béke galamb – tette fel két kezét a másik. – Mi lenne, ha ti ketten…

-          Nem – vágta rá azonnal, s olyan tekintettel nézett a másikra, ami nagyon hasonlított sokak szerint a szemmel öléshez.

   Bevált a módszerre, Ray nem mondott többet, csupán szó nélkül hátraarcot vett és visszament a szobába. Az ajtóra meredt, ez a színpadiasság nem igazán kavarta fel, feleslegesnek és értelmetlennek tartotta, azt sem értette miért a többiek előtt kell ezt csinálnia, Bammel is elküldhette volna régebben, bár akkor is ugyanígy cselekedett volna; egyszerűen visszaküldeti.

   Ezek az ékszerek nem az övéi, nem hozzá tartoznak, nem is értette miért akarja a nő így tudtára adni, hogy már semmit nem akar tőle.

   Persze elég erős gesztus, ugyanakkor értelmetlen.

   Fél óra múlva a többiek együtt jöttek ki Ray kivételével, az egész banda itt volt, hogy vigyázzanak a nőre, ha már ő nincs mellette.

-          Te nem jössz, Ville? – kérdezte Burton.

   Megrázta a fejét válaszként.

-          Miért? – vonta fel a szemöldökét Linde is.

-          Még három napig bent lesz, azt mondta az orvos – nyújtóztatta ki a lábait.

-          Ezért most három napig itt fogsz szobrozni a szobája előtt? – kérdezte meg Migue magas hangon, úgy érezte a gitáros kezd teljesen kiborulni. – Ne is válaszolj, látom a beteg arcodon, hogy mit akarsz mondani, jól van akkor, sorvadj el ezen a széken! – köszönt el tőle mérgesen.

   A többiek azért kedvesebben vettek tőle búcsút, de nem igazán érdekelte a gitáros kiakadása sem…

Nem lepődött meg azon, hogy a férfi visszaküldte a gyűrűket és megpróbálta valami gyerekes húzásnak beállítani, amivel csak még több figyelmet akar kierőszakolni. Az igazság viszont ettől nagyon távol állt. Már elege volt abból, hogy mindenki minden lépését úgy bámulja, mintha porcelánból lenne és seperc alatt összetörhetne. Elege volt az újságírókból is akik folyton zaklatták, hogy mondja el mi történt köztük, neki viszont esze ágában sem volt beszélni.

-          Hagyj egy kicsit egyedül jó? – Nézett kérlelően Bamre, aki hazavitte a kórházból.

-          Ha valami bajod lesz… - kezdett bele a férfi, mire elvesztette minden önuralmát.

-          Nagykislány vagyok, nem lesz semmi bajom, de kezdem úgy érezni, hogy alig várjátok, hogy mikor fog történni valami. Legalább Ville mondhatná, hogy ő megmondta – mordult fel, aztán rájött, hogy baromságokat beszél. Hálásnak kell lennie, elvégre a srácok nem hagyják egyedül. Segíteni akarnak neki, vigyázni rá és a babájára is. A baj viszont ott kezdődik, hogy nem rájuk van szüksége, hanem a szerelmére. – Sajnálom – suttogta.

-          Hormonok – röhögött fel Bam, mire elmosolyodott. Egyre többször játszottak vele, pedig azt hitte, hogy lassacskán el fog múlni. – Tudod már mi lesz a neve? – Kérdezte a férfi halkan.

-          Még nem – csóválta meg a fejét. Ez olyan dolog, amiről a párok együtt szoktak dönteni, de Ville nem volt sehol.

-          A Bam szép név – kacsintott rá a férfi, mire halkan felkuncogott.

-          Menj haza Bam, Janna már vár, ha bármi van hívlak, de megmondta a doki is, hogy teljesen rendben vagyunk – simította a hasára a tenyerét újra és ösztönösen simogatni kezdte az odabent rúgkapáló kisfiút, aki az esése óta is lelkesen tudatta, hogy ott van és minden rendben van vele.

A kicsi szobájába ment, amint a férfi távozott a házból. Még csak pár dolog volt bent, amit a szülei küldtek főleg, na meg Ville anyukája, aki szintén alig várta, hogy újra nagymama legyen. Lassan ült le a szoba sarkában lévő fotelba, majd a gyűrűire meredt és érezte, hogy lassan lefolyik egy sós csepp az arcán. Hiányzott neki a férfi, azt akarta, hogy vele legyen, hogy ölelje át és csókolja meg, hogy simogassa ő is a pocakját és fogja a kezét mikor elkezd félni, de ő nem volt sehol. Nem értette, hogy lehet ilyen, hogy miért teszi ezt. Ő egészséges volt és erős, ahogy a közös kisbabájuk is, megérdemelték volna mindketten, hogy a férfi mellettük legyen végig, de ő képes volt eldobni magától. Dühös volt rá és újra belémart a féltékenység Loreley miatt. Mellette persze kitartott… Pedig semmi jóval nem kecsegtették az orvosok. Neki fogta a kezét végig, bement vele a szülőszobába, együtt rendezték be az ikrek szobáját…. Hirtelen fellobbant benne a gyűlölet a halott lány iránt, de ki is aludt rögtön. Nem az ő hibája. Talán senki nem hibás. Talán szeretni tényleg csak ennyire nehéz vagy az is lehet, hogy Ville sosem szerette őt annyira, mint Loreleyt. Hiába vette el és hiába minden… Talán ha választhatna köztük, őt választaná. Ha lehetséges lenne feltámasztania a nőt, minden bizonnyal megtenné és ő ugyanúgy egyedül lenne, mint most. Sose érezte még magát annyira magányosnak és elveszettnek mint abban a pillanatban.

Gyorsan leállította a gondolatait, mert úgy érezte meg fog őrülni, márpedig a gyerekének szüksége volt egy legalább félig-meddig épelméjű anyára, így inkább elment aludni, mielőtt kikészíti magát.

Másnap az ikrek végig vele voltak, simogatták a hasát, játszottak vele, ő pedig rájött, hogy mit akar tenni a gyűrűivel. Fel is keresett egy ékszerészt, aki megcsinálta neki a medálokat a beolvasztott fémből. Mosolygott mikor megkapta a három apró ékszert, egyet félretett a még meg se született picinek, a másik kettőt viszont odaadta az ikreknek, remélve, hogy ha már így is alakultak a dolgok, ha már nem teljesen együtt nőhetnek fel az öccsükkel, akkor is jó testvérek lesznek majd és vigyáznak egymásra mindig, hisz ők hárman még akkor is ha csak féltestvérek összetartoznak, ha a családjuk ilyen elcseszett is.

   Ha valamit elszúrunk és erre nem jövünk rá időben, akkor nem marad más, minthogy szenvedünk saját balfaszságunk miatt. Nem tudta, mivel tudná jobbá tenni a dolgokat vagy hogyan kaphatná vissza a nőt.

   Ez nem volt rendben, hiányzott neki és nélküle úgy érezte megpusztul, értelmetlen felkelnie, értelmetlen élnie, túlságosan félt, hogy vele is baj történik, mégis, ha nincs vele, akkor is megeshet a baj… elcseszte az egészet, de már késő volt, hogy jóvátegye.

-          Beatrice üzeni, hogy ne küldj több babaholmit neki – hívta fel Bam. – És örülnék neki, ha nekem sem kéne üzenetküldő galambnak beállnom, Migué is megutálta már a helyzetet, szóval ha velem akarsz még beszélgetni, akkor ajánlom, hogy hívd fel végre!

   S ezzel rá is csapta a telefont. Sajnos nem tudott mit tenni, nem bírta felhívni a nőt, hiszen tudta, hogy gyűlöli, és soha többé nem akarja látni. A babaholmikat meg csupán… azért küldte, mert a gyerek, aki a szíve alatt nevelkedett az övé is volt. Az ő fia is. Velük akart lenni, visszakapni a családját, újrakezdeni mindent, ha az még lehetséges.

   De már talán elbukta az egészet.

   Látta azt is, hogy végül Beatrice mit csinált a gyűrűivel, s ezt viszont az egyik legjobb döntésnek tartott, amit tehetett vele, azonban ez méltán mutatta, mit is jelent már csak neki: három gyereket, semmi mást.

   Egész életében mindig küzdött, akkor is, mikor ő nem hibázott. Aztán beleunt abba, hogy mindig neki kell cselekednie, mindig neki kell kitartania, jónak lennie. Most viszont ő hibázott, s neki kellett küzdenie, csak már talán semmi értelme nem volt, s így belevágni valamibe nem tűnt túl biztatónak.

-          Ne így, édesem – vette el Loreleytól a kanalat, aki megint rosszul fogta meg, megigazította a kezében, majd hagyta, hogy magától próbálkozzon az evéssel.

-          Én ezt nem szeretem – mordult fel Leevi közben. – Palacsintát akarok – tette karba durcásan a kezét.

-          Sajnálom, azt oda égettem – nézett a tűzhely felé kétségbeesetten. – De ígérem, holnap kapsz palacsintát – bólintott nagyot, de magában azért hozzátette, hogy akkor két órával előbb fel kell kelnie, hogy az első pár adagot odaégethesse félálomban.

-          Én most akarok – ismételte erőszakosan a kisfiú.

-          Nem lehet – simogatta meg a fejét, mire lekonyult a szája, s látta, hogy hamarosan bömbölni kezd.

-          Anyu mindig ad palacsintát – kezdte el a hatalmas krokodil könnycseppeket törölgetni az arcán.

-          Az sokkal finomabb, mint ez – kezdett bele Loreley is, eldobva a kanalát. Tudta, hogy az egész nem a palacsintáról szól. Az anyjukat akarták, a reggeli csak ürügy volt.

   Kezdett rájönni, hogy a gyerekek tényleg csak addig aranyosak, míg nem tudnak elég jól beszélni. Bár a kicsik egymást uszították és szították ebben, mint minden másban is.

-          Anyut akarom – folytatta tovább Leevi.

-          Miért nincs itt? – kérdezte a kislány, s közben egyikőjük sem akarta abbahagyni a sírást.

-          Nem tudom – mondta csendesen, mert erre a kérdésre, magának sem tudott választ adni, nagyon hosszú idő óta.

   És akkor már biztosan tudta, hogy ha nem is sikerül visszaszereznie a nőt, akkor is meg kell próbálnia, nem csak a kicsik miatt, hanem saját maga miatt is, mert egyébként az élete teljesen értelmetlené válik, a napok szürkévé és a reggelei még rosszabbak lesznek. Ez így nem volt család, s nem az volt, amit Beatricevel együtt elképzeltek.

   Pont ezt akarták elkerülni és ő mindent elrontott, egy őrültséggel.

-          Hagyj – kacagott hangosan, miközben Daniel egy kanál fagylaltot tett a szájához. A férfi a színházban dolgozott, jóképű volt és ő hívott mentőt hozzá mikor elesett, aztán mikor hazaengedték felbukkant a lakásánál és azóta úgy tűnt ő is önként és dalolva beállt a testőrségébe.

-          Meg kell enned – bólogatott a férfi bőszen, miközben a kék szemeivel őt bámulta.

-          Így is akkora vagyok, mint egy ház – sóhajtott nagyot, bár cseppet sem bánta, hogy úgy néz ki, mintha lenyelt volna egy fél dinnyét.

-          Szerintem elég dögös vagy így is – vonta meg a férfi a széles vállait, majd megette az édességet, nem erőltetve tovább a dolgot, amiért kifejezetten hálás volt. Végre valaki, aki nem akarja félpercenként megtömni, aki hagyja, hogy magától sétáljon, vásároljon és nem veszi el tőle még a pillekönnyű zacskót is, mondván nem szabad majdnem hét hónapos terhesen nehezet emelnie.

-          Baj van a szemeddel? – Vigyorgott.

-          Nem hinném – csóválta Daniel a fejét. – Hülye a férjed amiért lemondott rólad. Ha terhesen így nézel ki, nem tudom milyen lehet, amikor nem vársz babát – kacsintott rá, ő meg kezdett zavarba jönni, ráadásul annak se örült, hogy Ville megint szóba került. Örült neki, ha sikerült két percig nem rá gondolnia, erre tessék.

-          Most udvarolni próbálsz? – Nézett rá kérdőn, bár nagyon remélte, hogy a férfi kineveti.

-          Ha azt mondom, hogy igen sikítva rohansz el? – Nézett egyenesen a szemébe, mire elhúzta a száját.

-          Talán – suttogta.

-          Akkor talán udvarolni próbálok, talán meg nem – villantotta ki Daniel a hófehér fogsorát, mire megcsóválta a fejét.

-          A saját érdekedben mondom, hogy ha talán igen a válaszod inkább, tegyél le róla – dőlt hátra.

-          Ó láttam hányan védenek – nevetett fel a férfi. – De bátor ember vagyok.

-          Én meg házas és terhes – bökött a hasára.

-          Feltűnt, de a férjed egy farok, a gyerek meg nem akadály – jelentette ki a másik, ő pedig nem értette, hogy ártatlan fagyizásból, hogy is lett ez.

-          Van még két gyerekem rajta kívül is – mosolyodott el ahogy a kicsikre gondolt.

-          Megírták az újságok – bólintott, mire úgy döntött jobb ha a színház felé tereli a témát és inkább a darabról beszélgetnek, amit ő fordított le és aminek Daniel kapta a főszerepét.

Másnap persze az összes lap arról írt, hogy új férfit talált, de már cseppet sem érdekelte az egész. Elfogadta, hogy egész Finnország szerint ő a világ legnagyobb ribanca és csak a pénzéért ment hozzá Villéhez, ami persze nevetséges feltételezés volt, hisz aláírta a házassági szerződést zokszó nélkül, amit Bam nyomott az orra alá és amiben ki volt kötve, hogy ha elválnak egy vasat se kap a másik vagyonából, amire nem is tartott egy percig se igényt. Őt akarta, csak őt, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok egyre dühösebb lett, amiért képes volt erre az egészre. Talán ha az első három hónapban meggondolja magát, ha beállít hozzá, akkor önként és dalolva ugrik a nyakába vagy ha bemegy hozzá a kórházba, miután elesik és nem csak a folyosón ül három teljes napig… Minden más lehetne.

Azt se értette Ville miért küldözget folyamatosan holmikat a picinek, elvégre azt se akarta, hogy megszülessen. Ha rajta múlik…. Bele se akart gondolni az egészbe.

-          Interjút akarnak veled csinálni – szambázott be Bam a lakásába, mire megforgatta a szemeit.

-          Nem nyilatkozom. Koptasd le rólam az összes firkászt – túrt a hajába.

-          Túl jó témát szolgáltattok nekik. Nem kellett volna azzal a szőke majommal fagyiznod tegnap – nézett rá szúrósan.

-          Csak együtt dolgozunk – védekezett azonnal, aztán leesett neki, hogy mire ment ki a játék de már túl késő volt. – Ville küldött – sziszegte.

-          Kicsit kiakadt – vont vállat Bam vigyorogva, mire megfogta az első keze ügyébe akadó újságot és hozzávágta.

-          Húzz el, te áruló, Villének meg mondd meg, hogy már semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok és kivel. Kerítek egy hülye ügyvédet és mire a gyerekünk megszületik talán már el is váltunk – csattant fel.

-          Sose fog belemenni a válásba – vigyorgott rá a férfi, mire ő a díszpárnákat is egyesével hozzávágta mérgében, míg Bam ki nem menekült a lakásából. Tudta, hogy nem marad, elvégre kihúzta belőle, hogy nincs közte és Daniel közt semmi és csak erre volt kíváncsi.

   Bam szerint nem jártak. Ez viszont semmit nem jelentett, az a faszfej ráindult, ő pedig viszonozta a vonzódását. Az egyenlet tiszta volt; a nő semmit nem akart már tőle, s ha jól sejthette és a gyereke megszületik, akkor talán soha nem is láthatja a közös fiúkat. Csak a barátai elbeszéléséből tudhatja, mikor állt fel először, hogy mik voltak az első szavai…

   Ez nem mehetett így tovább, de ő maga nem tudta, hogyan küzdhetne érte, ráadásul egy alapvetően elveszett ügyért kellett volna.

-          Szar ötlet volt – kortyolt bele a whiskyjébe.

-          Nem volt olyan szar, na – lépett be a lakásba Bam.

   A kicsik Beatricenel voltak, így neki is jutott egy kis szabadidő. Amit legtöbbször végig ivott, aztán pedig totál másnaposan próbált a kicsikkel foglalkozni, mikor visszakerültek hozzá. Talán változtatnia kellett volna rajta, azonban ezekben az unalmas órákban semmi más dolga nem volt.

-          De, nagyon is az volt – dőlt hátra a kanapén.

-          Nem – dobott elé egy újságot a férfi, majd a konyhába ment sörért.

   Most, hogy a gyerekeit egyedül nevelő családapává vált, neki kellett gondoskodnia rengeteg mindenről, így például a bevásárlásról is. Amit gyűlölt. Ahogy főzni is utált, még ha pár fogást a kicsik miatt meg is tanult. Hetente kétszer járt egy takarítónő, amikor az ikrek épp az anyjuknál voltak, mert azt viszont akkor sem vállalta volna, ha megkínozzák érte.

-          Inkább rá sem nézek – fordult el az újságtól.

-          Szerintem vicces, ahogy rólatok írnak – vigyorgott Bam, majd leült mellé. – Jól van, te döntötted el, hogy visszaszerzed Beatricet, máris feladtad?

-          Nem, de kibaszott hülye ötlet volt elmenni vacsorázni egy riporterrel – dőlt hátra, majd a plafonra bámult.

-          Hogy beszélsz – torkollta le a férfi.

-          Nincsenek itt a gyerekek, drágám – grimaszolt neki, majd lehúzta a whiskyt.

-          Igaz – húzta meg a sörét, majd ő is hátra dőlt a kanapén és felrakta a lábát az asztalra.

   Némán töltött magának újra, s közben még a tekintetével is kerülte az újságot, amit a férfi hozott. Bam tanácsára elment egy randira, ami egyrészt kínos volt a számára, másrészt baromira szánalmas, hogy ezzel próbálta féltékennyé tenni a nőt. A nő maga csinos és szép volt, ugyanakkor egy percét sem élvezte a találkozásnak, csak a feleségén járt az agya, a barátja szerint hamarosan megérkeznek a válási papírok, de azt biztos, hogy csak tüzelőnek fogja használni.

-          Mégis, szerinted volt valami értelme ennek az egésznek? – pillantott a barátjára, aki megvonta a vállát. – Szerintem ne csapj fel kerítőnek – csóválta meg a fejét.

-          Mi bajod van? Jó csaj és azt írják, hogy egy taxival távoztattok – vigyorgott. – Oké, hogy ott van Beatrice, de kicsit kikapcsolhatsz, végül is egy éjszaka…

-          Na fogd be, te is tudod, hogy nem csalnám meg – mordult rá, mielőtt tovább folytatja a marhaságait, mert ilyesmibe még belegondolni se nagyon akart.

-          És ha ő igen?

-          Tessék? – sziszegett rá, aztán hirtelen lenyugodott. – Lassan hét hónapos terhes, nem szexel mással – itta ki a whiskyjét.

-          Mit csinálunk ma? Janna lekoptatott, szóval egésznap a tied vagyok – itta ki egy húzásra a sörét a férfi.

   Válaszként felemelte az üveg whiskyt, hiszen neki sem jobb, sem másabb terve nem volt. Bam jókedvűen töltött magának belőle, bár azt jól tudta, hogy nem tanácsos már délben berúgni, erre újra rájöhetett, hiszen estére már egy kocsmában ittak tovább, próbálva minél több embert maguk köré csődíteni.

   A legrosszabb viszont nem a másnapossággal járó fejfájás vagy rosszullét volt, amikor felkelt, hanem a telefonja, amit egyenesen átkozott, amiért magával vitt, hiszen a részegen írt szeretlek, gyere vissza, legyünk egy család és ennek cifrázásai valahogy nem tűntek józanon már annyira jó ötletnek.

Ki akarta tépni a kis szuka torkát, de helyette csak egész testében remegett. Hát ennyit a nagy szerelemről, aztán meg még van képe olyanokat írogatni neki, hogy szereti és menjen vissza hozzá. Addig ne vegyen levegőt, míg így lesz.

Képes volt megcsalni, pedig pontosan tudta, hogy ő nem jár Daniellel, hisz Bam felvilágosította. De ki tudja, lehet, hogy már akkor is megcsalta, amikor még együtt éltek.

-          Nyugodj meg – simogatta Janna a hátát, de képtelen volt rá. Az ikrek még aludtak szerencsére, lefárasztotta őket előző nap eléggé ahhoz, hogy ne akarjanak kikelni az ágyból, így nem láthatták, hogy az apjuk mekkora fájdalmat is okozott neki.

-          Nem akarok több újságot a házban látni – túrt a hajába.

-          Ha nem higgadsz le, fél percen belül meg fogsz szülni – sóhajtott Janna nagyot, de neki csak hányingere volt az egésztől.

-          Vigyázok rá – vett mély levegőket, mielőtt felrobban az idegességtől, amit a baba is megérzett, hisz ficánkolni kezdett odabent. Tudta, hogy nem tesz neki jót, ha ennyire felhúzza magát, de nem tudott mit tenni ellene. Meg akarta ölni azt a bigét, aki az ő férjével vacsorázott. Bár már nem is voltak igazán házasok… Rá kellett jönnie, hogy feleslegesen árt a babájának azzal, hogy felhúzza magát Ville miatt. Már nincs köztük semmi, a férfi elhagyta, ő meg elment, hogy megvédje a kicsit, aki azt hitte, hogy szerelemből fogant, de most már tényleg rá kellett jönni, hogy az egész csak arról szólt, hogy a férfi félt a magánytól. Egy percig se szerette vagy talán egy időben elhitette ezt még saját magával is, ahogy vele is tette, de a valóság távol állt ettől. Az igazi szerelme Loreley volt, aki meghalt, ő pedig egy pótlék volt végig, ahogy mindig is sejtette. Lényegét tekintve csak annyi történt, hogy a pótlékot is pótolnia kellett a férfinek.

-          Tudom, hogy vigyázol rá – fogta meg Janna a kezét. – Ki fogom nyírni azt a faszfejet – dühöngött a barátnője halkan, de ő csak megcsóválta a fejét.

-          Rendben van ez így. Amíg láthatom az ikreket oké – bólintott magának, mire Janna szemei elkerekedtek.

-          Ezt nem mondod komolyan – suttogta.

-          De. Új életet kezdett, mert ezt akarta, én is ezt fogom tenni. Nekem is lesz majd más, ahogy neki is itt van most ez a lány – fintorgott, ahogy a képre nézett, amit címlapon hoztak le az újságok. – A gyerekek pedig a közös nevezők lesznek – vont vállat, bármennyire is fájt neki ezeket a szavakat kimondani.

-          Megengeded, hogy lássa? – Kerekedtek el a barátnője szemei, amit nem tudott mire vélni.

-          Az ő fia is – magyarázta halkan.

-          Azt akarta, hogy vetesd el – nézett rá Janna értetlenül.

-          Tudom, de ez mit sem változtat a tényen, hogy az ő gyereke is. Én is láthatom az ikreket, ő is láthatja a fiát, ha akarja. Nem fogom megtiltani neki – csóválta a fejét, mert úgy érezte, hogy bármi is történt köztük ez így helyes. Ville is megengedte neki, hogy az ikrek nála aludjanak, hiába nem a vér szerinti anyjuk, neki is meg kell engednie, hogy láthassa a kisfiát bármi történjék is.

-          Szia szépségem – állított be Daniel hozzá egy nagy csokor virággal, mire megforgatta a szemeit. A férfi egyre többet járt a nyakára, de ő nem akart tőle semmit. Még nem volt kész egy új kapcsolatra és amúgy is, ahogy egyre jobban közeledett az ideje annak, hogy életet adjon a pocakjában fejlődő kisbabának, annál jobban nem akart mással foglalkozni, főleg nem a szerelmi életével, ami nem is volt igazán.

-          Komolyan befejezhetnéd ezt – csóválta meg a fejét, mire Leevi álmosan kitrappolt a szobájából, ő meg mosolyogva állapította meg, hogy nagyon is hasonlít Villére, főleg kora reggel.

-          Ki ez a bácsi anyu? – Bújt hozzá a gyerek, mire hirtelen nem tudta mit mondjon neki.

-          Egy barátom – felelte végül.

-          Miért hoz neked virágot? – Kérdezte a kisfiú kíváncsian és talán kissé féltékenyen is, mire elmosolyodott.

-          Mert az anyukád gyönyörű és a gyönyörű nőknek virágot szoktak vinni – guggolt le Leevi elé a férfi, de ő cseppet sem örült neki, hogy találkozik az ikrekkel.

-          A gyerekeimmel szeretnék lenni, van velük még pár órám – sóhajtott fel, miközben felállt, hogy gyümölcslevet adjon a gyereknek.

-          Ez azt jelenti, hogy menjek el? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét a férfi, mire az alsó ajkába harapott, de végül bólintott egyet, jelezve, hogy ezt szeretné. Nem akarta, hogy az ikrek azt higgyék van az apjukon kívül valaki más is az életében és talán azt sem szerette volna titkon,. ha a gyerekek elmondják Villének, hogy a férfi virágot vitt neki már reggel.

   Homlokát dörzsölte, próbálta összeszedni magát, viszont megmozdulni sem volt ereje. Hamarosan megérkeznek az ikrek, ő pedig a szokásosnál is szarabbul érezte magát, forgott a gyomra, lüktetett a halántéka, ráadásul nem tudta, hogy az sms –ek bántják –e jobban, vagy az, hogy a nő nem válaszolt rájuk semmit.

   Semmit. Mintha nem számítanának. Bár valószínűleg sejtette, hogy tök részegen írta őket, valami kommentet viszont így is – úgy is kiérdemeltek volna.

   Áttért a halántéka masszírozására, majd nagyon lassan felkelt az ágyból és beállt a zuhany alá. Először forró vízzel lazította el az izmait, aztán jöhetett a kegyetlen hideg zuhany, amitől némi józanságot remélt, mert bár nem volt még részeg, a világ forgott körülötte, mintha egy óriáskerékben ülne.

   A hideg víz után menekült ki a fürdőből, felöltözött, kávét főzött és müzlit evett, mert a kicsik mellett rájött, mennyire csodálatos étel is a müzli, amihez csak tejet kell önteni és már készen is van. A világ egyik nagy csodája, ami az életét is megmentette, mert legalább a hasa már nem fájt annyira és legalább egy kis reménye volt arra, hogy nem alszik el az ikrek mellett, akik biztosan fellesznek pörögve.

-          Élsz még? – hívta fel Bamet, hiszen fogalma sem volt a férfi végül hogyan került egyáltalán haza, vagy akárhova.

-          A vendégszobában vagyok, baromarcú – morogta bele a telefonba, majd ki is nyomta.

   Akaratán kívül elröhögte magát, majd töltött még egy adag kávét és bement a vendégszobába, ahol tényleg a férfi feküdt az ágyon és nyögdécselve próbált felkelni. A kezébe adta a bögrét.

-          Kösz, mama – kelt fel, hogy belekortyoljon az italba, hogy aztán egy fintorral is meglepje. – Mégsem.

-          Örülj hogy van. Hogy kerülsz ide? – húzta le az ital maradékát. Ebből még jó pár elfog neki kelleni a napra.

-          Egy taxival jöttünk haza – túrt bele a kócos hajába. – Emlékszel valamire az estéből?

-          Nem. De írtam smst Beatricenak – vallotta be nem túl nagy lelkesedéssel.

-          A kurva életbe – szisszent fel. – Eltudom képzelni, miket. Válaszolt valamit?

-          Nem – csóválta meg a fejét. – Na szedd össze magad, mindjárt ide kell hoznod a gyerekeimet – pillantott az órára. – Vagy inkább ne, te ne vezess – nézett végig a férfin, aki ahogy próbált felállni még mindig elég részegnek tűnt.

-          Megkérem Jannát – vette elő a telefonját.

   Aprót bólintott, majd visszament a konyhába. Az idő még mindig nem volt túlságosan elviselhető kisgyerekek számára, pedig szerette volna kivinni őket a szabadba, de így valami benti programot akart kitalálni nekik, hogy ne csak a tévén lógjanak.

-          Tudsz valami jó társaságjátékot kicsiknek? – nézett Bamre, mikor az megjelent az ajtóban.

-          Ne hülyítsél már – grimaszolt. – Mindjárt itt van Janna – tette hozzá.

-          Kérsz müzlit?

-          Te még részeg vagy? Normális kajákat eszek – rázta meg a fejét.

   Megvonta a vállát, ő csak próbált kedves lenni. Janna valóban tíz percen belül megérkezett a kicsikkel, Bammet csókkal köszöntötte, rá viszont rá sem nézett, mintha az anyját ölte volna meg.

   A férfitól később megkérdezi mi baja van vele.

-          Na és milyen volt anyunál? – szedte le a kabátot Loreleyról.

-          Kapott virágot egy bácsitól – felelte Leevi. – Én is akarok adni anyunak virágot!

   Úgy érezte a fejében való lüktetés még jobban megerősödik ennek a pár szónak a hallatán és a másnaposság újra kezdődött az agyában.

-          Én is kérek virágot – biggyedt le a kislány szája. – Tőled – bökte meg az ujjával.

-          Rendben van, csak kérlek, ne sírj – vette le Leeviről is az apró kabátot.

   Bekapcsolta gyorsan a tévét, legalább ezzel eltudta terelni mindkettőjük figyelmét és a kislány nem kezdett el sírni, amiért nem kapott tőle virágot, mert azt nem könnyen szerzett volna.

   Az ajtóból nézte a gyerekeket, miközben Bamet tárcsázta, minél hamarabb meg akarta tudni, mégis mi a francot találkozott a gyerekeivel az a barom. Ennyire komoly lenne közte meg a nő között?

-          Nem mondom még egyszer, hogy húzz el a lakásomból – sziszegte ingerülten. Tudta, hogy mire megy ki a játék, az ikrek fecsegtek, Bam meg jött ellenőrizni…

-          De én csak… - kezdett bele a férfi a hazudozásba, amitől már rosszul volt.

-          Te csak semmi – csattant fel. – Elegem van világos? Vállalom, hogy én legyek Helsinki főribanca, mert egy büdös mukkot se mondok arról a kibaszott sajtónak, hogy a drága barátod azt akarta, hogy vetessem el a közös gyerekünk, mert a fejébe vette, hogy meg fogok halni, ami persze baromság, mert tök jól vagyok. Itt állnak az ablakom alatt, követnek mindenhova, de bezzeg azzal basztok foglalkozni, hogy végre lekopjon az a sok idióta rólam – kiabált hangosan. – Ville arra kényszerített, hogy válasszak a már meglévő gyerekeim és a még meg sem született között, baszott rám végig a terhességem alatt, hülye babaholmikat küldözgetett, de arra nem volt képes, hogy bejöjjön hozzám a szobámba, amikor kórházban voltam. Rám állított téged és az egész bagázst, hajnalban sms-t küldözget, hogy szeret és vissza akar kapni, közben valami picsával vacsorázgat és egy taxival megy vele haza, gondolom dugni és most, hogy tudja, hogy kellek valakinek terhesen is ideküldd téged, hogy megtudd mi van – üvöltött torka szakadtából, mert ezt nem bírta tovább elviselni. Túl sok volt a megaláztatásból és az egész elmebajból.

-          Ez nem teljesen így van – védekezett rögtön Bam.

-          Nem érdekel. Nyugalmat akarok, mert ha nem tűnt volna fel pár hónap és szülök. Nincs szükségem az idiótaságaitokra, így is van épp elég gondom. Ha tudni akarja, hogy mi van velem, jöjjön ide és akkor szívesen elmesélem neki, hogy van egy rendes srác, aki figyel rám, virágot hoz és akire annak ellenére is tudom, hogy számíthatok, hogy nem ő a férjem és nem is ő ejtett teherbe, de nem kezdek vele semmit, mert per pillanat csak a babára akarok koncentrálni. Viszont abban biztos lehet, hogy ha megszületett a kicsi elválok tőle, aláírunk egy papírt miszerint mikor viheti el a fiát úgy, mint én az ikreket és újra fogom kezdeni az életem. Lehet, hogy Daniellel, lehet, hogy mással – vont vállat. – Neki ehhez már semmi köze nincs. Lemondott rólam – vett mély levegőket, miközben a hasát simogatta, mert a gyerek odabent érzékenyen reagált mindig arra, ha felhúzta magát. Nem teheti ki a kicsit ennek az egész elmebajnak. Ő nem tehet semmiről. Ahogy az ikrek se.

-          Beatrice, ez nem ilyen könnyű – ingatta a férfi a fejét.

-          Ne akarj fogadni arra, hogy mennyire is könnyű egy olyan pasit találnom, aki szeret, aki nem hagy el, aki nem totálisan elmebeteg, akire biztos, hogy számíthatok és aki nem akar arra kényszeríteni, hogy menjek abortuszra abban a percben, hogy megtudja a gyerekét várom – vágta rá, miközben érezte, hogy a szemei villámokat szórnak Bam felé. Bár igazán nem is rá volt dühös. Ville húzta ki nála a gyufát ismét, pedig azt hitte, hogy lassan képes lesz arra, hogy nem hergeli fel magát ha szóba kerül.

-          Sosem hagyná, hogy mással legyél – ingatta a férfi a fejét.

-          Hát akkor ezúton közlöm, hogy nem érdekel mit hagy és mit nem, mert szabad nő vagyok, egy szabad országban és azzal randizok vagy kefélek, akivel csak akarok – sóhajtott fel.

-          Szereted – mosolygott rá Bam.

-          Kár, hogy ez a szerelem egyoldalú, de tudod majd elmúlik, Ville elég jó úton halad, hogy ennek az érzésnek a csíráját is sikeresen kiölje belőlem. Most viszont menj el, egyedül akarok lenni és ne gyere többet pusztán azért, mert ő ideküld, hogy megtudd matat-e valaki a bugyimban vagy sem – küldte el a férfit. Annak ellenére, hogy Bam elment, nem tudott megnyugodni. Tudta, hogy ostobaságot tesz, mégis felhívta a férfit, hogy őt is elküldhesse végre pokol legmélyebb bugyrába.

-          Szia – szólt bele a férfi rekedten.

-          Jól figyelj arra, amit most mondok Ville, mert nem ismétlem el még egyszer. A gyereket ha akarod, majd láthatod, de hozzám innentől kezdve semmi közöd, szóval ne ellenőrizgess, ne küldj üzeneteket és abszolút ne érdekeljen, hogy ki hoz nekem virágot. Egyáltalán semmi ne érdekeljen téged, ami velem kapcsolatos a gyerekeket leszámítva. Épp eléggé megbántottál és épp elég fájdalmat is okoztál, hogy elég legyen, az se érdekel, hogy hányan aláznak meg nyilvánosan, a te faszságod miatt, de nem is számít, én nem fogom senkinek elmondani, hogy te voltál a hülye, aki eldobta a nőt, aki mindennél jobban szerette és a gyerekét, aki meg se született szóval maradhatsz az országod szentje, én meg leszek a kurva. Törődj az új csajoddal engem meg felejts el én is ezt fogom tenni – sziszegte, majd mielőtt a másik bármit is felelhetett volna kinyomta a hívást.