2016. február 29., hétfő

48.





   Berakta a lábát az ajtóba, hogy a nő ne tudja rázárni. Könnyedén nyomta be, majd sétált be, míg Beatrice szemei elfelhősödtek.
-         Megmondtam, hogy húzz el! – sziszegte, ő viszont tett rá, mit akar, becsukta maga mögött az ajtót.
   Mérges volt, dühös és nagyon ideges. Teljesen kikészült, amikor Bam vigyorogva bejelentette neki, hogy holnap a nővel vacsorázik, már rá is kérdezett, nem zavarja –e a dolog, hiszen ő úgyis csak dugott vele. A legszívesebben azonnal behúzott volna neki, de ehelyett csak elnyomta az érzéseit, s kedvesen megkérte, vigyázzon a kicsikre, mert neki elintéznivalója van.
   Valószínűleg tudta micsoda, azonban csak vigyorogva bólintott egyet, amitől még jobban viszketett a tenyere.
-         Akkor magyarázd el, miért pont Bammel kell elmenned vacsorázni – dühöngött tovább, le kellett volna állnia, de túlságosan bepörgött már ahhoz, hogy magára tudjon parancsolni.
-         Nem mindegy neked? Te nem jöttél el velem, ráadásul megbeszéltük, hogy nem találkozunk, ezért újra mondom, takarodj a picsába – lépett hozzá közelebb fenyegetőn.
-         Annyi pasival elmehetnél, miért pont vele kell? Engem akarsz felhúzni? – lépett hozzá közelebb ő is, így alig pár centi választotta el őket egymástól, de fel sem tűnt neki a másik közelsége, annyira lefoglalta a haragja.
-         Meghívott, igent mondtam, ennyi – sziszegte. – Azzal megyek el, akivel csak akarok, ismétlem, kurvára semmi közöd nincs hozzá!
   A fogait csikorgatta dühében, igaza volt a másiknak, valóban semmi köze nem volt hozzá, ugyanakkor, majd felrobbant amiért mással randizik, ráadásul a legjobb barátjával. Senkivel nem kéne randiznia, főleg nem vele.
-         Miért akarsz direkt felidegesíteni? – folytatta tovább, meg sem hallva a másikat, aki újra felszólította, hogy minél előbb takarodjon el a lakásából.
-         Nem akarlak felidegesíteni, neked nem kellettem, mert egy ócska ribancnak tartasz – tárta szét a karját értetlenül és dühösen. – Mit kéne csinálnom, telesírnom a kispárnámat, mert Ville Valo úgy döntött nem vagyok elég jó neki? Brühühü – sírt színpadiasan, aztán az arcvonásai újra megkeményedtek. – Húzz el!
-         Nem, direkt szívatsz – lépett hozzá annyira közel, hogy a mellkasuk összeért.
-         Higgy amit akarsz, de most menj el – bökte mellkason.
   Erősen, mégis gyengéden elkapta a másik karját, s mielőtt kettőt pislanthatott volna, neki fordította a falnak. Nem igazán tudott higgadt maradni a másik környezetében, magát sem értette, hogyan változhatott meg ennyire, hiszen soha nem volt egy túlságosan erőszakos természet, vagy éppen dühöngő típus, de Beatrice mintha ismert volna hozzá valami gombot, amit ha benyom, egyszerűen elkattan az agya.
-         Nem, nem megyek el, nem fogsz vele randizni – mutatott nemet a fejével is.
   A nő gúnyosan felkacagott.
-         Persze, szerinted mióta teszem azt, amit mondasz? – vonta fel a szemöldökét, aztán megpróbált a fogságából szabadulni.
-         Nem fogsz vele találkozni és kész, felhívod, hogy lemondd – sziszegte.
-         És mégis milyen indokkal? Jaj, Bam, sajnálom, nem találkozhatunk, mert a seggfej haverod rám törte az ajtót és megfenyegetett?
-         Nem fenyegettelek meg – morogta. – Leszarom milyen indokkal mondod le, mondd le és kész!
-         Én meg ismétlem, nem érdekelsz és nem fogom lemondani! – rázta meg a fejét.
-         Oké – vágta rá hirtelen.
-         Tessék? – lepődött meg Beatrice, hiszen már készült volna valami visszavágással.
-         Azt mondtam oké – ismételte meg magát.
   A nő kinyitotta az ajkát, hogy mondjon valamit, de ezt már nem tehette meg, mert kezét a derekára csúsztatta, csípőjével neki nyomta a falnak, szájával pedig az övére tapadt.






Már megint ott tartottak ahol mindig, amikor összevesztek. Hevesen csókolták egymást, miközben a kanapé felé botorkáltak, fél kézzel a másik testébe kapaszkodtak, a másikkal meg a ruhákat szaggatták le egymásról. Nem bírt neki ellenállni. Ahányszor a közelébe ment a józan esze szabadságot vett ki. A mérgét pedig úgy vezette le, hogy szétbontotta a férfi övét, letolta róla a nadrágot, lökött rajta egyet, hogy Ville a kanapén kössön ki, ő pedig meztelenül az ölébe mászott, hogy harapja, csókolja, karmolja, marcangolja és olyan erővel túrjon a hajába, hogy a másik már sziszegjen a fájdalomtól, amikor hátrarántja a fejét, hogy hozzáférjen a nyakához és végighúzza a nyelve hegyét az ütőerén, ami hevesen pulzál. Cseppet sem bírták visszafogni magukat, az állatias ösztönök eluralkodtak rajtuk, a férfi keményen markolt a fenekébe, majd megemelte annyira, hogy egy határozott lökéssel tövig merülhessen a testébe, amitől mindketten elégedetten nyögtek fel, az őrült hajsza pedig elindult. A bőrük nyirkos volt az izzadtságtól, alig pár perc utána, a nyelvük összegabalyodott, követelőzve szorították a másik testét, mintha összetartoznának és ezt meg akarnák mutatni az égnek is, a szívük pedig hevesen vert, akár két versenylónak, akikből kihajtották az utolsókat is.
A kielégülésre nem kellett sokat várniuk, ha máshol nem is hát az ágyban igazán egymásra voltak hangolva, mindketten ösztönösen érezték, hogy okozhatnak egymásnak pokoli gyönyöröket, így nem is lepődött meg azon, hogy ismét egy heves szeretkezésen voltak túl, aminek a végén úgy érezte rászakad a mennyezet. A férfi ajkába harapva, zihálva élvezett el, míg a másik a vállába mélyesztette a fogait a beteljesülés pillanatában.
Lihegve dőltek el a kanapén, egymáshoz bújtak, a lila köd pedig csak lassan ereszkedett le az agyáról.
-         Szóval ezért jöttél? Félsz, hogy a kedvenc ribancod nem kefél veled többet? – Kérdezte halkan, mire Ville teste megfeszül.
-         Nem akarom, hogy vele randizz és kész – engedte el a füle mellett, amit mondott, mire nagyot sóhajtott, lekászálódott róla, belebújt a hálóingébe és a hűtőhöz sétált egy üveg sörért.
-         Nincs beleszólásod az életembe. A gyerekeidre vigyázok hozzád pedig semmi közöm. Nem vagyok senkid Ville éppen ezért nem mondhatod meg, hogy kivel, mikor és hova mehetek el – vett mély levegőt, hogy továbbra is nyugodt tudjon maradni.
-         Csak azért mész el Bammel, hogy engem bosszants – csattant fel a férfi, miközben magára rángatta a nadrágját, neki pedig megint kezdett elszállni az agya.
-         Miért hiszed, hogy körülötted forog a világom? A fenébe is, kedvelem Bamet és elhívott vacsorázni, neked ehhez mégis hol van közöd? – Kiabált rá.
-         Ő az én legjobb barátom – fakadt ki Ville.
-         És? Ha más legjobb barátjával megyek el, az se jön ide üvölteni velem, hogy nem mehetek. A helyzet az, hogy már megint kibaszottul féltékeny vagy rám – mosolyodott el, ahogy leesett neki, hogy mi a helyzet.
-         Nem vagyok féltékeny – jelentette ki a másik határozottan, mire még jobban vigyorogni kezdett.
-         Ha nem lennél, akkor nem zavarna, hogy elmegyek Bammel vacsizni, nem rontanál be hozzám és nem próbálnál szexel meggyőzni, hogy mondjam le a randit. Féltékeny vagy ha elismered, ha nem. És tudod miért? Mert érzel irántam valamit, bármennyire is azt szajkózod, hogy Loreleyba vagy még mindig szerelmes. Tudod azt hitted szerintem, hogy soha többé egy nő se fog megmozgatni benned semmit, de tévedtél, mert én felcsigáztalak. Akarsz engem csak félsz és azt hiszed elárulod az emlékét, ha megpróbálsz egy másik nővel egy normális kapcsolatot kiépíteni – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, miközben kiadta magából, hogy mire is jött rá a férfival kapcsolatban.
-         Ez hülyeség – ingatta Ville a fejét.
-         Tényleg? Akkor menj el, én pedig elmegyek Bammel vacsorázni. Szerintem őt nem fogja zavarni, hogy lefeküdtem már a legjobb barátjával párszor, mert felnőtt férfi, viszont ha téged idegesít, az sajnos azt jelenti, hogy igenis féltékeny vagy. Na most, ha nem miattam van, akkor azt kell hinnem, hogy Bam iránt érzel többet, mint barátság – vigyorodott el, mire Ville látványosan megborzongott.
-         Hülyeségeket beszélsz. Én csak nem értem miért akarsz engem bosszantani azzal, hogy vele randizol. Ezer meg egy másik pasi rohangál a városban – rántott vállat, de az arca sok mindent elárult.
-         És ebből egyet már kiiktattál, pedig Timu nem volt a legjobb barátod – vágta rá, majd megeresztett egy gúnyos mosolyt. – De amúgy is tudod, hogy én vagyok a helyi ribanc, lehet, hogy csak tesztelni akarom, hogy milyen Bam az ágyban – sziszegte.
-         Nem fogsz lefeküdni vele – csattant fel a férfi idegesen.
-         Csak egy jó okot mondj, hogy miért ne tenném – nézett mélyen a zöld szemekbe kihívóan.





   Kezdett teljesen az idegeire menni a nő, direkt idegesítette, de akármennyire is tisztábban volt ezzel, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, elég volt csak elképzelnie, hogy lefekszik Bammel és a legszívesebben beverte volna a barátja fejét.
   Féltékeny. Teljesen mindegy mit érez, Beatrice akkor sem fekhet le a férfival, nem is randizhat vele, mert nem és kész.
-         Mert azt mondtam – válaszolta ingerülten, majd a hajába túrt.
   Erre a nő gúnyosan felnevetett. Itt voltak megint, lefeküdtek dühük kellős közepén, aztán tovább folytatták a vitatkozást, mintha a köztük lévő tűz, nem tudna kialudni, a láng nem lenne képes parázzsá válni.
-         Oké, akkor húzz el – ismételte magát.
-         Csak ha megígérted, hogy nem találkozol vele – fonta keresztbe a mellkasa előtt a karjait. Kielégült volt az előbbi együttlét után, a düh viszont továbbra is ott égett benne.
-         Mondtam, egy jó indokot mondjál, hogy miért ne – morogta rosszkedvűen, majd belekortyolt a sörébe.
-         Mert a legjobb barátom – nézett rá értetlenül. Ezt hogy nem lehet felfogni?
-         Ki a szart érdekel? – nézett rá a másik ugyanolyan értetlenül.
   Mély levegőt vett, beletúrt a hajába, mit mondhatna még? Ne találkozzon vele és kész, randizzon másokkal, miért pont Bammel kell neki? A férfi ráadásul valószínűleg direkt szívatja, egyébként nem kezdett volna ki a nővel, ez egy régi megegyezés volt kettőjük között… egyszerűen a másik nője tabu, aszexuális lény, vagy akár férfi, mindegy, de nem olyan, akire nőként tekintesz.
-         Bam csak engem akar idegesíteni, ahogy te is – mondta végül, kicsit higgadtabban, mint ahogy eddig beszélt.
-         Nem fogod fel, hogy neked ehhez semmi közöd? Egyszerűen csak jól kijövünk egymással – csóválta meg a fejét. – Ebben a hármasban nem osztottak neked szerepet, nem akar egyikünk se téged bosszantani, teszünk rád – vonta meg a vállát.
-         Na persze – horkantott fel.
   A feszültség kezdett tovább növekedni benne. Mi van, ha Beatrice tényleg lefekszik Bammel? Nem mintha a férfi ilyen messzire menne, de hát kitudja, mégis csak farka van, amit köztudottan nehezen befolyásol. A hűtőhöz sétált, kivett egy sört, felnyitotta, majd belekortyolt és várakozóan nézett a másikra.
-         Továbbra sem szeretnél távozni? – tette fel gúnyos udvariassággal a kérdést.
-         Nem, továbbra sem szeretnék távozni – válaszolta ugyanolyan hangnemben.
-         Rendben van, akkor lefekszem aludni – indult el a szobája felé.
   Elkapta a karját, mielőtt faképnél hagyhatta volna, erősen fogta, mégis gyengéden, a másik rögtön megpróbált szabadulni a szorításából, viszont nem engedett neki. Lerakta az italát a pultra, egy másodpercre sem érdekelte, hogy autóval jött, s az ittas vezetés nem jó ötlet.
-         Ígérd meg és azonnal el is tűnök – nézett a szürke szemekbe, melyek újra kezdtek elsötétedni.
-         Nem ígérem meg, nincs köztünk semmi, azon kívül, hogy párszor dugtunk, leszarom a féltékenységed, ameddig nem vagy képes beismerni, hogy vonzódsz hozzám és többet szeretnél tőlem, azért akaszt ki ennyire, hogy Bammel randizom – sziszegte.
-         Nem ismerek be olyat, ami nem igaz – vágta rá, kicsit visszanyert az önuralmából, de az egész olyan hihetetlen volt a számára… - Rendben van, talán vonzódom hozzád és nem akarom, hogy a legjobb barátommal is dugjál, miután már velem is keféltél, így megfelel?
   Beatrice gúnyos mosollyal pillantott rá.
-         Nem akartam lefeküdni vele, de ezek után biztosan lefogok.
-         Nem fogsz – sziszegte indulatosan. Fogalma sem volt mi az, ami ennyire kiborítja a másikban, de egyszerűen nem tudott mellette higgadt maradni, mintha egy pólus két oldala lennének, s folyamatosan egy adag feszültség húzódna közöttük.
-         De igen, le fogok, ez egy olyan dolog, amit nem tudsz megakadályozni, ráadásul semmi közöd nincs hozzá, nincs beleszólásod – ráncigálta meg újra a karját, ő viszont nem engedett.
-         Nem fogsz vele semmit csinálni, mert az ikrekre fog vigyázni, te pedig eljössz velem vacsorázni – nyomta meg a velem szót elég erősen.
   A nő erre gúnyosan felkacagott, incselkedve nézett rá, majd mikor nem figyelt, kirántotta karját a szorításából.
-         Kapd be, nem megyek veled vacsorázni, mert egy seggfej vagy – indult el újra a szobája felé.
   Hagyta, hogy menjen, távozott a lakásából. Ha az egyik felet nem tudja meggyőzni, Bam biztosan vevő lesz rá, hogy helyet cseréljenek, hiszen az egészet azért csinálta, hogy őt felhúzza.





Dühöngve húzta a fejére a takarót, nem értette mit akar tőle Ville, miért csinálja ezt folyamatosan és főleg azt nem fogta fel, hogy miért hiszi azt, hogy miatta vesz egyáltalán levegőt is.  Amennyire vonzotta, a sármos zöld szemű férfi, ugyanannyira taszította is, mert állandóan egy seggfejként viselkedett vele és még azt se volt hajlandó elismerni, ami teljesen egyértelmű volt. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor leribancozta és úgy is bánt vele, mint a saját külön bejáratú kis kurvájával. Persze ebben ő is hibás volt, nem kellett volna állandóan elvesztenie egy csókjától a fejét és hagyni neki, hogy használja, majd eldobja.
Másnap elég rossz hangulatban sikerült ébrednie, amire ezer éve nem volt példa. Ezért csak még jobban gyűlölte a férfit, mert tudta, hogy miatta morcos, miatta nem örül a kávé illatának, a napfénynek és hasonló apróságoknak, ráadásul abban sem volt biztos, hogy Bammel áll-e még a vacsorája, amire most már végképp el akart menni. Felhívta a férfit telefonon, biztos, ami biztos alapon, aki nevetve nyugtatta meg, hogy Ville megpróbálta megfenyegetni őt is, hogy mondja le a randit, de esze ágában sincs. Ahogy arra se volt hajlandó szerencsére, hogy helyet cseréljen a barátjával és ő vigyázzon az ikrekre, míg őt Ville boldogítja.
Őszintén hálás volt Bamnek, amiért nem szabadította a nyakára a félnótás barátját, így mosolyogva és kissé incselkedve megjegyezte, hogy mégse farmerben megy, hisz ha már randiznak megadja a módját.
Késő délután készülődni kezdett, fogalma sem volt arról, hogy mit vár ettől az egésztől, mert tényleg nem bírta elképzelni, hogy Bam és ő valaha egy párt alkossanak, még akkor sem, ha jól kijöttek és meg tudták bármikor nevettetni egymást. Egyszerűen nem működött köztük a kémia és hitt abban, hogy ezt nem csak ő látja így.
Bam furcsa mód teljesen pontos volt, ami nem volt jellemző rá, ő pedig mezítláb rohant ajtót nyitni neki.
-         Szia – nyomott mosolyogva egy puszit az arcára. – Gyere be, még kell két perc, de aztán indulhatunk – hívta be a lakásba, majd elrohant a fürdőbe, hogy parfümöt fújjon a nyakára és a csuklóira, aztán a hálóba bedobálta a táskájába a legfontosabbakat és egy utolsó pillantást vetett a tükörképére. Nem volt se túl kihívó, se túl szolíd, sikerült megtalálni a bordó ruhával az arany középutat, így elégedetten szemlélte az eredményt egy fél percig, majd belebújt a kedvenc cipőjébe és kisietett Bamhez, aki eddig még szóhoz sem jutott.
-         Igazán gyönyörű vagy – mosolygott rá a férfi, mire ő is elmosolyodott, aztán megköszönte a bókot. Bam egy őrült volt, de vele legalább mindig kedvesen bánt. Meglepte, hogy gavallérként előre engedte az ajtóban, majd a karját is felkínálta neki, azon pedig végképp leesett az álla, hogy a kocsi ajtaját is kinyitotta neki.
-         Nem hittem, hogy ennyire úriember vagy – kuncogott fel halkan, mikor Bam beszállt mellé és elindult a parton lévő étterem felé.
-         Tanultam Villétől egy-két dolgot. Randi előtt alsógatyát váltunk, zuhanyozunk, fogat mosunk és kedvesek vagyunk a hozzád hasonló szép hölgyekkel. De szerintem nem akarsz arról a hülye kreténről beszélni – röhögött fel retardáltan, mire ő is kuncogni kezdett.
-         Eltaláltad – bólintott, majd mindenféle más dologról kezdtek diskurálni, míg az étteremhez nem értek, ami előtt mindketten elszívtak egy-egy szál cigarettát, aztán bementek. A pincér egy eldugott asztalhoz kísérte őket, majd miután leadták a rendelést, tovább beszélgettek. Nem voltak feszélyezve, egyszerűen baráti volt az egész. Bam nem próbálkozott, ő pedig meg se próbált flörtölni vele, hogy változtasson a helyzeten.
-         Remélem nem zavarok – vágódott ki hirtelen mellettük az egyik szabad szék, amire Ville vetődött le. Sör, vodka és cigaretta szaga volt, a szemeivel pedig villámokat szórt.
-         Te meg mit keresel itt? – Nézett rá Bam értetlenül.
-         Vacsorázom – kapta fel pofátlanul a borospoharat, majd lehajtotta az egészet. – Megdugtad már? – Nézett a barátjára kérdőn, miközben a szavaiból is áradt a féltékenység.
-         Dögölj meg – dobta le az evőeszközeit. – Ehhez nem volt jogod, hallod? – Sziszegte visszafogva magát, mert nem akart jelenetet rendezni egy hangulatos kis étteremben, ahol egészen a férfi megjelenéséig jól érezte magát. – Nem vagyok a kurvád, se a barátnőd, se a tulajdonod, hogy ide gyere és jelentet rendezz. Felnőtt emberek vagyunk és eldöntöttük ketten, hogy randizni akarunk egymással. Ketten érted? Nem veled – hajolt közel a férfihez, miközben dühösen nézett a szemébe. – De akkora egy önző barom vagy, hogy képtelen vagy felfogni ezt. Te Loreleyba vagy szerelmes, rendben van, de nem értem, hogy ha Bamet tartod a legjobb barátodnak, akkor miért nem adsz neki esélyt, hogy jól érezze magát valakivel, aki jelen esetben, én vagyok. Te mondtad, hogy nem jelentek számodra semmit, mégis idejöttél, részeg vagy és tönkretetted az esténk, miközben mi nem miattad találkoztunk és nem is azért, hogy bosszantsunk. Nőj már fel az ég szerelmére, mert nem körülötted forog a föld – húzta ki magát, majd egy puszit nyomott Bam arcára. – Sajnálom, de én inkább hazamegyek, majd talán máskor bepótoljuk a desszertet – mosolyodott el szomorúan, mert nem értette Ville miért csinálta már megint ezt. Ha nem akar tőle semmit, miért nem képes békén hagyni egyszerűen?
-         Behajtom – súgta Bam a fülébe. – De hazaviszlek – állt fel, mire megcsóválta a fejét.
-         Maradj csak, fogok taxit, most inkább egyedül lennék – szedte össze a cuccait. – Remélem kibaszottul elégedett vagy magaddal te idióta – vetette oda még Villének, aki kissé bűnbánóan nézett rá, de nem volt olyan állapotban, hogy bármit is visszavághasson neki. 




   Tudta, hogy igazi seggfejként viselkedett, de valahogy annyira irritálta Bam és Beatrice randija, hogy nem tudott uralkodni magán. Oda kellett mennie, nem oda akart menni, hanem muszáj volt, mielőtt felrobban a saját hülye gondolataitól. A vodka nem nyugtatta le, csak még feszültebb lett tőle és nem tudta mit is csinálhatna, hogy azt a pár órát, amíg azok ketten találkoznak, szexelnek, hogy úszhatná meg ép idegekkel.
   Ezért ment oda, mert nem tudott mást tenni saját őrülete ellen. Felállt az asztaltól, amikor Beatrice távozott, egy igazi balfasz az biztos, de hát ez van…
-         Maradj Ville, ezt jól elkúrtad már – kapta el Bam a karját.
-         Tudom – túrt bele a hajába. – De azért megpróbálhatom helyrehozni – morogta rosszkedvűen.
-         Ülj vissza és hagyd békén Beatricet – rántott rajta egyet a férfi.
-         Most tényleg verekedni akarsz? – vonta fel a szemöldökét higgadtan.
-         Teljesen meghülyültél? Eddig is kattant voltál, de kezdesz még magadhoz képest is sok lenni – állt fel hirtelen a másik, alig pár centire tőle. – Jól halad a lemez, a turnét már szervezik, mégis mi a franc bajod van? – sziszegte fojtottan.
-         Az, hogy neked is pont őt kell elhívnod vacsorázni, nem? – mászott a férfi képébe. – Nem tudtál volna más nőt randizni hívni ebben az apró országban, ugye? – folytatta tovább egyre ingerültebben.
   Sokáig néztek egymással farkasszemet, a kérdés csak az volt, hogy egymásnak mennek –e vagy sem. Bam zöld szemei ijesztően villantak rá, nem mintha törődött volna vele, túl részeg volt, s túl ideges, hogy akármivel is meglehessen rémiszteni, ráadásul szívesen behúzott volna a másiknak.
-         Mégis mit jelent neked? – kérdezte pár fokkal nyugodtabban a másik. – Mert az biztos, hogy nem csak dugtatok, ha ennyire felhúzod magad.
-         Semmit, de akkor sem volt fair a legjobb barátomtól, hogy őt vitte el randizni – sziszegte.
-         Féltékeny vagy. Kedveled, legalább valld be, ha másnak nem is, magadnak, te balfasz – vetette oda. – Szánalmas, hogy ennyit sem tudsz elismerni!
-         Fogd be, nem tudsz te semmit – vetette még oda, aztán elindult a bejárat felé, kikerülve a másikat.
   Beatrice alig pár perce távozott az étteremből, akármelyik taxinak legalább tíz- tizenöt perc kell, ameddig oda ér. Nem tudta mit fog neki mondani, egy bocsánatkéréssel viszont minimum tartozott a nőnek.
   Amint kilépett, meglátta az étterem mellett álldogálni. Mély levegőt vett, felkészítette magát a nő kiborulására, s egy újabb vitára, mikor megállt mellette.
-         Sajnálom – szólalt meg, miközben arrafele nézett, mint a másik. – Nem kellett volna idejönnöm.
-         Ezt kurva jól látod – szisszent fel a másik, de közben nem fordult felé.
-         Nem akartam, tényleg – sóhajtott. – Egyszerűen csak nem tudtam mást tenni, úgy éreztem beleőrülök, ha otthon kell maradnom – morogta.
-         Miért? – fordult hirtelen felé a másik, szürke szemeit az övébe fúrva.
   Beletúrt a hajába, fogalma sem volt, mi lehet erre a válasz. Lehet, tényleg féltékeny volt. Nagyon féltékeny. Csak azt nem értette miért, hiszen… elgondolkodva pillantott az úttest felé. Egyszerűen megvonta a vállát a másik szemébe nézve, mire az halkan, gúnyosan fújtatott egyet.
-         Persze, soha nem ismerd be, ha neked így jó, de egyszer muszáj lesz – jegyezte meg lemondóan.
-         Jó beismerem – tárta szét a karját. – Kedvellek és vonzódok hozzád, és nem akarom, hogy másokkal randizz – nézett rá komolyan.
   Beatrice várakozóan nézett rá, mintha még várna valamire, de ő nem tudott mást mondani ezenkívül. Így is összeszorult a szíve ezektől a szavaktól, s rossz érzés töltötte el.
-         Akkor már randizz velem, akármekkora balfaszként is viselkedek – nézett a taxira, mely leparkolt előttük. Egyszerűen kinyitotta az ajtót a nőnek, aztán ő is beszállt.
-         Nem mondtam, hogy velem jöhetsz – morogta a másik.
-         Nem kérdeztem – vágta rá. – Bocs – tette hozzá rögtön, felfogva, hogy milyen bunkóként viselkedik megint.
   A taxisnak a nő címét mondta be, ott ültek egymás mellett, de olyan volt, mintha egy szakadék választaná el őket. Tényleg nem értette, hogyan cseszhette el így ezt, vagy miért, vagy egyáltalán miért érdekli mit cseszett el és mit nem. Mindenesetre abban biztos volt, hogy nem akarja a nőt elveszíteni, akármennyire hülyén is hangzik ez a számára.



Ha mást nem is, de legalább azt elérte, hogy Ville kimondja, kedveli. Na nem, mintha ezzel sokra ment volna, a férfi továbbra is seggfej volt, ő pedig le akarta tépni a fejét, amiért elcseszte az estéjét.
Azon a felvetésen pörgött, hogy vele menjen randizni, de ahányszor átgondolta az agya azt sikoltotta, hogy ne legyen ekkora marha. A baj az volt, hogy a szíve két szép szótól is olvadásnak indult, amit nem tudott mire vélni, így tovább mérlegelt.
Akar-e egy balfasszal vacsorázni, aki már le is kurvázta? Nem…
Akar-e egy két gyerekes apukát, aki még mindig egy szellemet kerget? Nem…
Akar-e valakit, aki piál és depressziós és nem beszél a problémáiról, ráadásul csípőből elutasítja a segítséget? Nem…
Akarja-e a mellette ülő szexistent, aki mellett elveszíti a fejét, aki gyönyörű, aki csodás apja az ikreinek, aki tele van szenvedéllyel és tehetséggel, ráadásul képes belőle kihozni a legrosszabbat és ugyanakkor a legjobbat is? Igen…
És ez az egy igen, képes lett volna megdönteni az összes többi kétségét, mégse bírt megszólalni. Túl dühös volt. A taxit Villét beelőzve ő fizette ki, aki erre csak halkan morgott, de nem szólalt meg, mintha érezné, hogy így is túl vékony jégen táncol.
-         Menj haza, ki vigyáz az ikrekre? – Jutott eszébe, hogy ha se ő, se a férfi, se Bam nincsenek velük, akkor mégis kire bízta Leevit és Lort.
-         Az öcsém – jött a kurta válasz. – Beszéljünk – nézett Ville mélyen a szemébe mire felsóhajtott.
-         Részeg vagy és nem akarok ma már veled beszélni. Épp elég volt belőled így estére – gyújtott rá egy cigire, miközben próbált nem kiabálni.
-         Mit vársz? Beismertem, hogy kedvellek – túrt Ville a hajába, mire megforgatta a szemeit.
-         Totál részeg vagy, holnapra meg fogod bánni és megint a fejemhez vágod majd, hogy egy senkiházi ribanc vagyok, aki iránt semmit sem érzel, aki semmit sem jelent, aki csak egy babysitter, akit szívesen dugsz – nézett bele a zöld szemekbe.
-         Nem fogok ilyet mondani – csóválta a férfi a fejét, mire felhúzta az egyik szemöldökét, majd letüdőzte és kifújta a káros füstöt.
-         Tudod, amúgy a mai este után már azt se tudom, hogy nincs-e túl késő ahhoz, hogy mindezeket beismerd. Szarul bántál velem és egy igazi faszfej módjára viselkedtél annak ellenére is, hogy nem tettem ellened semmit – babrált folyamatosan a kulcsával, mert menekülni akart ebből a beszélgetésből. – Nincs szükségem egy ilyen emberre. Szeretem az ikreket, jó veled a szex, de azt hiszem, hogy totálisan nagy hülyeség lenne, ha veled kezdenék. Ragaszkodsz még mindig valakihez, aki már nincs és elbaltázod a kapcsolatod azokkal, akik még itt vannak és szeretnek vagy szerethetnének. Nem akarlak megmenteni, te se akarod, hogy megmentselek, egyedül kell túllenned rajta és kigyógyulnod Loreley halálából, de nem piával befoltozva a sebed. Nézz vele szembe és ha sikerült elfogadnod, hogy ő már nincs, ha tényleg akarsz majd valamit tőlem szexen kívül, keress meg és majd meglátjuk – tette a kulcsot a zárba.
-         Segíts – kapta el Ville a karját kétségbeesetten.
-         Nem tudok segíteni – ingatta a fejét szomorúan. – Nem leszek pótlék és nem fogok versenyezni vele. Vagy őt engeded el, vagy engem. Félre ne értsd, nem azt kérem, hogy felejtsd el, hisz ő a gyerekeid anyja, nem léphetek soha a helyébe, de nem akarok veled és vele ülni egy asztalnál, nem akarom, hogy őt lásd, ha lefekszel velem vagy bűntudatod legyen, mert megcsókolsz vagy elviszel sétálni. Ha nem megy, akkor sincs semmi, de te döntesz – sóhajtott fel, majd arcon puszilta, mert amennyire dühös volt rá, alig fél órája, most annyira meg akarta ölelni. Épp átlépte volna a küszöböt, mikor Ville megfordított beletúrt a hajába és megcsókolta. Ez más volt, mint a többi csókjuk, sokkal több kétségbeesés áradt belőle, sokkal több érzelem, nem dühből fakadt és nem is eszeveszett vad szenvedélyből, annak ellenére sem, hogy volt benne tűz. Ez valami más volt, amitől görcsbe rándult a gyomra és bízott benne, hogy ha nem is mostanában, de egyszer majd beállít hozzá a férfi Loreley szelleme nélkül és tényleg őt akarja majd.
-         Felhívhatlak míg gyógyulok? – Nyögte Ville a szájába, mire kábán bólintott, erre pedig egy újabb csók volt a válasz. – Jó éjt Beatrice és sajnálom – simított végig a férfi az arcán, mire megkövülten pislogott rá. – Jóváteszem – suttogta, mire megint bólintott, aztán belépett a házba és becsukta a kaput maga után. A szíve ezerrel dübörgött a mellkasában, a feje kótyagos volt és ahogy elindult az emelet felé úgy érezte lebeg, amitől csak még jobban összezavarodott, mert nem tudta mit tett vele Ville, abban volt csak biztos, hogy úgy érzi magát, mintha be lenne lőve.




   A helyzetét katasztrofálisan szarnak ítélte. Beatriceal továbbra sem találkozott, telefonon néha felhívta, amikor könnyed hangnemben órákat tudtak beszélni, sokszor még a semmiről is. A lemez jól haladt, már csak egy számot kellett felvenniük, s az első koncert időpontja is közeledett. Igazából azt mondhatta volna, csodálatos az élete, nincsen semmi gondja, hiszen van két édes, egészséges gyereke és egy nő, aki szívesen vár rá, ezenkívül pedig elismert zenész.
   Minden a helyén, csak éppen ő egy túl nagy balfasz, hogy ezt értékelni tudja, vagy az élet baszott ki vele kegyetlenül.
   Minden a helyén, a szíve az egyetlen, ami nincs a helyén és talán soha nem is lehet. Loreleyról elfelejtkezni… majdnem lehetetlennek tűnt a számára. Ha nem annyira fáradtan dőlt be az ágyba, hogy megmozdulni is alig bírt, akkor ő volt az utolsó gondolata lefekvés előtt, míg mikor felkelt, rögtön az jutott az eszébe, hogy felhívhatná Beatricet. A két nő már-már tökéletesen megfért benne egymás mellett, ameddig a bébiszitter nem követelt többet, mint szex, s nem húzta fel annyira a Bammel való randizásával, amit szerencsére, azóta sem pótoltak be.
-         Figyelnél egy kicsit? – morogta Migue morcosan.
-         Figyelek – forgatta meg a szemét.
-         Persze, azt se tudod, melyik számot játsszuk, arról nem beszélve, hogy elcseszted a szöveget – csattant fel mogorván, amiért már két órája ott voltak a próbateremben, nagyrészt csak miatta.
-         A szövegeket mindig elcseszem – vonta meg a vállát, majd rágyújtott egy cigire.
-         Legyél magadra büszke, hogy miután megírod, képes vagy elbaszni – sóhajtott fel Migue, majd leült a kanapéra és belekortyolt a sörébe.
   Inkább nem tett semmilyen megjegyzést, koncentrálnia kellett volna, hiszen tényleg mindig ő szúrta el a próba során az összes számot, míg a többiek szokás szerint remekeltek, a figyelme viszont folyamatosan elkalandozott.
-         Ráadásul dohányozz kevesebbet, hallani, ahogy majd megfulladsz az egyik refrén közben – tette hozzá Burton, aki levetődött a gitáros mellé.
-         Köszi, papa és mama – jegyezte meg enyhe gúnnyal, azzal ő is felkapott egy sört és kinyitotta.
-         Nincs mit, picikém – dobott puszit neki a szintis pajkosan.
   Elhúzta a száját, legalább annyira nem haragszanak rá, mint amennyire mutatják. Naponta négy-öt órát próbáltak, hogy minden számot rendesen be tudjanak gyakorolni, lassan már vagy egy hónapja, ami idő alatt a kicsik Beatricenel voltak. Eddig Bam vitte oda őket, mert próbálta betartani az első megállapodásukat, de a férfi hazautazott, s most neki kell majd értük mennie, mert a többiek nem érnek rá.
   Bele sem gondolt igazán, hogy két hete nem találkozott a nővel, abba sem, milyen lesz újra látnia, s ha nem veszekednek, akkor végül megint a kanapén vagy az ágyon fognak –e kikötni… amit egyáltalán nem bánt volna.
-         Már megint hol jár szerintettek? – tette fel a költői kérdést Gas, mire rávillantotta a szemeit.
-         Szerintem a bébiszitterről szedi le a ruhákat – pillantott rá Migue vigyorogva.
-         Azon már túl lehet – toldotta meg Linde.
-         Fejezzétek már be – csattant fel. – Rohadtul nem vagytok viccesek, a magánéletem pedig nem tartozik rátok!
   Az enyhe ingerültségén a többiek jókedvűen felnevettek.
-         Hát remélem, valóra válik, amit elképzel, hátha akkor könnyebb lesz vele dolgozni – dőlt hátra a kanapén a fekete hajú billentyűs.
-         Ráadásul te is tudod, hogy a magánéleted ránk is tartozik, mert hülye vagy, ha szar – mutatott rá az igazságra a dobos.
   Morgott valamit az orra alatt, de inkább a sört fogyasztotta el a pihenő időben. A többiek jókedvűen viccelődtek rajta, amit igazság szerint nem nagyon bánt, nem is igazán figyelt rájuk, a gondolatai teljes mértékben Beatrice körül jártak, bár tudta, hogy inkább a zenére kéne összpontosítania, hogy haladni tudjanak, hiszen a fellépésükig alig volt hátra egy hét, s mondhatni sehol nem tartottak még.



-         Borítsd bele – adta az egyik tálat Leevi apró kezébe, aki a pulton ült és figyelte hogyan süt sütit. A kisfiú nevetve hajította a barackokat a nagyobb edénybe, mire ő is felnevetett. Imádott velük lenni, bár ahogy egyre nőttek úgy kellett egyre jobban figyelni rájuk. Mindig valami rosszaságon törték a fejüket és hajlamosak voltak ketten hatfelé szaladni, ha éppen arról volt szó, de minden csínytevést olyan ártatlan képpel műveltek, hogy képtelenség volt rájuk haragudni. – Mindjárt kész a ti uzsitok is – nézett rá a főzelékre, ami már kihülő félben volt. Újabban egyre több dologgal kísérletezett, kíváncsi volt mi ízlik nekik és mi nem, úgy tűnt az édes dolgokat, mint minden gyerek kifejezetten kedvelik, a bébiételeket viszont már egyre kevésbé ették meg, így kénytelen volt ő főzni rájuk, amit persze nem bánt.
Tudta, hogy Ville fog értük jönni, izgatott is volt miatta, elvégre hetek óta nem találkoztak és hát mikor utoljára látta abban sem volt köszönet, azelőtt meg szintén sokáig nem beszéltek. A csengő pont akkor szólalt meg mikor az ikrek az evés közepén jártak, így tudta, hogy tovább fog tartani a dolog, mint egy egyszerű szia, hogy vagy.
-         Megjött apu – simogatta meg Lor buksiját, aki teli szájjal nevetett rá, majd türelmetlenül csapkodni kezdett, amikor ahelyett, hogy újabb falatot adagolt volna a szájába elment ajtót nyitni.
-         Hello – köszönt Ville rekedten, miközben a pillantása végigsiklott az egész testén, ő pedig csak arra tudott gondolni, hogy mi lenne, ha mindhárman nála aludnának, ha éjjel nem az üres lakásban lenne egyedül, hanem a férfi ölelné magához, miután lerángatták egymásról az összes ruhát. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ugyanarra gondolnak, így gyorsan összemosolyogtak.
-         Szia, épp esznek – nyomott egy puszit az arcára, majd mélyen beszívta magába a férfi arcszeszének és parfümének bódító illatát, amitől azt hitte az ikrek előtt fog azon nyomban nekiesni, de időben elhúzódott tőle.
-         Segítek – lépkedett beljebb Ville, miközben láthatatlanul végigsimított a dereka vonalán, majd az ikreknek adott egy-egy puszit és magyarázni kezdett arról, hogy mit csinált a stúdióban a többiekkel úgy, mintha a kicsik értenék, de ők csak vigyorogtak és fürödtek az apjuk figyelmében, aki szerzett még egy kanalat és a fia elé ülve etetni kezdte Leevit, így rá maradt Loreley, aki kifejezetten türelmetlennek bizonyult. – Amúgy ez micsoda? – Szagolta meg Ville a tálban lévő főzeléket, mire elnevette magát.
-         Tök – adott egy kanállal Lor szájába, aki elégedetten nyammogott, míg Ville látványosan megborzongott.
-         Fúj és ti ezt megeszitek? – Fintorgott, majd undorodó arckifejezéssel egy adagot tett a fia szájába. – Hát ebben tuti nem rám ütöttetek – jelentette ki, mire elnevette magát.
-         Ha rád ütöttek volna étkezés terén gyorséttermi kínait ennének és sört innának csak – törölte meg a kislány száját.
-         Ez nem is igaz – kérte ki magának a férfi. – Amúgy, hogy vagy? – Kérdezte halkan, mire elmosolyodott.
-         Semmi változás tegnap óta – felelte halkan. – És ti? Milyen volt a próba?
-         Még bele kell jönnöm. Rég játszottunk utoljára, de a koncert egy hét múlva lesz. Eljössz? – Nézett ré Ville kérdőn, mire nagyot sóhajtott.
-         Nem hiszem, hogy jó ötlet – intett nemet a fejével. – És amúgy is valószínűleg nekem kell vigyáznom az ikrekre, amíg apu színpadon van – ürítette ki a kistányért, majd az utolsó falatot is Lor szájába tette.
-         Majd anyu vigyáz rájuk – nézett rá a férfi kérlelően, miközben ő felállt, hogy az üres edényeket a mosogatóba tegye, majd elkezdje összeszedni az ikrek cuccait, hogy Ville hazavihesse őket.
-         Megbeszéltük, hogy nem találkozunk, amíg helyre nem jössz – nézett bele a zöld szemekbe, miközben újra visszautasította az ajánlatát annak ellenére is, hogy kíváncsi volt milyen lehet a férfi a reflektorfényben.
-         És ha sose jövök helyre? – Nézett rá a férfi kétségbeesetten, miközben átölelte a derekát.
-         Akkor jön majd valaki más – jelentette ki határozottan, mire Ville homloka ráncba szaladt.
-         Nem tudok tőle szabadulni, csak ha mellettem vagy – ingatta a fejét.
-         Mondtam, hogy nem leszek pótlék Ville – sóhajtott fel, miközben megpróbált kibontakozni az ölelésből, de a másik nem engedte. – Nem menthetlek meg, ezzel neked kell szembenézned. Egy darabig itt vagyok, amíg nem jön jobb ajánlat, de ha befut egy férfi, akinek kellek és aki szintén kell nekem, akkor… - suttogta halkan, de a férfi a mutatóujját a szája elé tette.
-         Ne – kérte halkan.
-         Mennetek kéne, az ikrek lassan elalszanak – próbált meg újra elszabadulni a másik közeléből, de az nem hagyta.
-         Mi lenne, ha ma együtt lennénk? Csak te meg én és a kicsik. Nem a szex miatt csak aludjunk együtt, csak… Nem tudom – kérte Ville, mire nem tudott mit mondani, hisz nem tudta azt se, hogy pontosan mit akar a másik.
-         Csak mi? – Kérdezte halkan.




 

   Pontosan ő maga sem tudta, mit akart mondani. Egyszerűen csak Beatriceal akart lenni annyi idő után, akarta a nyugalmat, amit a közelsége add, s ami elfelejteti vele Loreleyt, megszabadítja a kínzó emlékétől. A nő is azt akarná, hogy boldog legyen… biztosan tudta, nem akarná, hogy miatta szenvedjen és rá várjon, mintha még élne. Az emlékeknél kegyetlenebb szerető viszont nem létezik.
-         Csak szeretnék veled lenni – suttogta csendesen, mélyen a szürke szemekbe nézve. Ez volt az igazság, ha nem is fekszenek le, szerette volna maga mellett érezni a másik meleg testét, nyugalmat jelentő közelségét.
   Beatrice kételkedve nézett rá, látta rajta, hogy komolyan mérlegei annak a lehetőségét, hogy a lakásában tartja mindhármukat. Nagyon remélte, végül erre a döntésre jut, semmi kedve nem volt hazamenni az üres toronyba, az üres ágyába.
   Egy mászókát egyébként is áthozatott már Bammel, abban nyugodtan elalhattak volna az ikrek. Megnyalta az ajkát, ahogy a másik tekintetét figyelte, s próbálta kitalálni mire gondolhat.
-         Ez nem jó ötlet – rázta meg kicsit a fejét végül.
-         Nem hiszem, hogy te vagy én a jó ötleteinkről lennénk híresek – húzta el kicsit a száját, kezét a másik derekára simította.
   Egyszerűen érezte, Beatrice is azt akarja maradjanak ott mindannyian, s ne egyedül kelljen lefeküdnie aludni, egyszerűen csak tartott attól, hogy Loreley pótléknak akarja használni. Gyengéden magához húzta a másikat, aki csak egy pillanatra feszült meg a karjában és ellenkezett a közelsége ellen.
-         Lefeküdnünk sem kell – ajánlotta apró mosollyal, miközben kisimított egy szőke tincset a másik arcából.
-         Aha, szóval csak itt akarsz maradni? – kérdezte csendesen a másik, a hangja enyhén remegett, a levegőt is gyorsabban vette, pillantása pedig folyamatosan a szájára kalandozott.
-         Igen, akár a kanapén is alszom, ha neked az úgy jobb – bólintott egyet, mindentudó mosollyal.
-         Hogy te milyen vagy! – vágott rá a nő gyengéden a mellkasára.
   Halkan nevetve húzódott el tőle, majd az ikrekre pillantott, akik elaludtak a kanapén. Neki dőlt a pultnak, aztán a nőre pillantott.
-         Tényleg lenne szíved így kirakni őket? Fel fognak kelni és nyűgösek lesznek – fordította felé a fejét.
-         Velük akarsz megzsarolni? – sétált mellé Beatrice.
-         Hát ha erre van szükséged – vonta meg a vállát könnyedén, majd színpadiasan elnyomott egy ásítást. – Arról nem beszélve, hogy ittam és talán nem kéne így vezetnem, gyerekekkel a hátsó ülésen.
-         Tessék? – kérdezte kicsit élesebben.
-         Reméltem, hogy befogadsz – nézett rá kiskutya szemekkel remélve, hogy legalább ez beválik majd.
   Beatrice csak a fejét csóválta, aztán az ikrekhez ment, óvatosan felemelte Loreleyt, intett neki, majd abba a szobába ment, amit ő is használt egy ideig. A mászóka ott volt a szoba közepén, utánuk vitte Leevit, követve a másikat helyezte a párnára.
-         Tényleg a kanapén kell aludnom? – kérdezte halkan, magához képest egészen vidáman.
-         Igen – vágta rá azonnal csendesen, közben kitessékelve a szobából, aminek nyitva hagyta az ajtaját.
-         Szívtelen vagy – rúgta le a cipőjét. – Akkor legalább valami pokrócot, meg párnát adjál.
-         Oldd meg – indult el a fürdőszoba felé.
-         Talán nekem is fürdenem kell előtte – sétált utána könnyedén, ledobva a pólóját.
   Beatrice szembefordult vele, talán azt akarta mondani, hogy nem így egyeztek meg, vagy kitudja, egyenesen belé ütközött, ő meg átkarolta a derekát, és magához vonta mielőtt elesik. Fél másodpercig csak néztek egymás szemébe, aztán egyik pillanatról a másikra szétválaszthatatlanul egymásra forrt az ajkuk.
   A kanapén alvás, talán viccnek megfelelt, de semmi másra nem volt jó. Mindketten kívánták a másikat, ahogy egymásra néztek, a feszültség csak úgy áramlott közöttük. Beletúrt a mézszőke hajzuhatagba, másik kezével pedig felsimított a nő karcsú derekán, miközben úgy fordult, hogy a másik háta a hideg csempének nyomódjon.




-         Miért nem vagyok meglepve? – Tette fel lihegve a költői kérdést, miközben úgy tapadt Ville testéhez, akár egy pióca. Mindkettejük bőre nyirkos volt az izzadtságtól, ziháltak, a hajuk kócos volt, az arcuk kipirult. Ville szemeiben olyan csillogást látott, mint amilyet még soha, ettől pedig nagyot dobbant a szíve.
-         Azon, hogy nem a kanapén alszom? – Vigyorodott el a másik, mire ő is elnevette magát, aztán a mellkasára hajtotta a fejét.
-         Azon, hogy nem bírjuk ki egymás közelében anélkül, hogy össze ne feküdnénk – cirógatta a férfi karját gyengéden, miközben valami furcsa nyugalom szállta meg.
-         Kurva jó vagyok az ágyban és nem bírsz nekem ellenállni csak ez az oka az egésznek – felelte a férfi komolynak tűnő hangon, de a szemeiben játszó pajkos fény elárulta, hogy nem ekkora egoista. Nem bírta ki nevetés nélkül.
-         Megcáfolnám, de sajnos ez tény – dőlt mellé, miután kipihegte magát, aztán megcsókolta. – Aludjunk – ásított egyet, majd hagyta, hogy a férfi illata újra álomba ringassa.
Reggel hiába tapogatózott maga mellett csak a hideg lepedőt markolta. Kezdte azt hinni, hogy álmodta az egészet, hogy Ville elvitte este az ikreket és nem töltötte vele az éjjelt és csak az agya játszik vele, mikor a párnába fúrva az arcát a férfi illatát érzi. Lassan nyitogatta a szemeit, mikor megnyikordult az ajtaja és Ville lépett be a szobájába a két gyerekkel a karján egyensúlyozva egy szál alsónadrágba, borostásan kócosan és szexin, ő pedig kezdett rájönni, hogy nagyon is belegabalyodott ebbe a zöld szemű pasasba.
-         Jó reggelt – ült le mellé, majd könnyedén szájon csókolta, miután letette a kicsiket az ágyra.
-         Azt hittem csak álmodtalak – sóhajtott fel, mire egy mosolyt kapott válaszul, aztán Leevi rámászott.
-         Mi dolgod van ma? – Kérdezte a férfi halkan.
-         Semmi – nézett rá, miközben átkarolta a piciket, akik úgy döntöttek rajta akarnak feküdni.
-         Nem csinálunk valamit négyen? – Kérdezte Ville halkan, mire lehunyta a szemeit. Megint azt akarta rávágni erre a kérdésre, hogy igen, de tudta, hogy nem lehet.
-         Nem vagy túl rajta – nézett a zöld szemekbe.
-         De így nem is leszek túl soha. Nem akarom, hogy valami seggfej lecsapjon a kezemről, de nem tudok meggyógyulni, ha nem vagy velem – jelentette ki, miközben melléjük feküdt. – Az se biztos persze, hogy ha mellettem vagy menni fog. Szerettem, jobban, mint a saját életem és az én hibám, hogy meghalt, nincs olyan nap szinte, hogy ne látnám azon az asztalon holtan, miközben küzdenek az életéért, de már nem tehetnek semmit – szomorodott el, mire megfogta a kezét.
-         Nem a te hibád – suttogta. El nem tudta képzelni mit érezhetett akkor Ville, hogy milyen lehetett elvesztenie az újszülött gyerekei anyját.
-         Én akartam gyereket – simított végig Loreley fején, akinek a szemei zöldek lettek, nem úgy mint Leevinek, aki biztos volt benne, hogy az anyja szemszínét örökölte.
-         Ő is akarta őket – suttogta halkan, hátha felfogja végre a férfi, hogy nem ő tehet róla és nem az ő bűne. Ha végre ezt megérti, akkor talán sikerül elfogadnia, hogy a lány elment és tovább kell lépnie.
-         Veszélyes volt, alig volt esély arra is, hogy teherbe esik, évekig próbálkoztunk, még a mesterséges megtermékenyítés se jött be, aztán puff. Két pici egyszerre. Az se volt biztos, hogy megmaradnak, de egész végig nem volt semmi probléma, ő mégis elvérzett, amint megszülettek – suttogta rekedten Ville, ő pedig csendben hallgatta, mert tudta, hogy ezeket még soha nem mondta ki hangosan se. – Azt hiszem érezte, amint elfolyt a magzatvíz, hogy baj lesz – ölelte magához a kislányát, aki az apjához mászott mintha vigasztalni akarná.
-         Szeretett és őket is szerette. Nem a te hibád és nem is az övé. Nem tudhattátok – mosolygott Leevire, aki a takaró szélét próbálta a szájába tuszkolni.
-         Hiányzik – suttogta a férfi, mire összeszorult a gyomra.
-         Élhetsz vele és az emlékével vagy elengedheted és őrizheted a szerelemetek egy darabkáját a szívedben, miközben megpróbálsz normális kapcsolatot kialakítani mással - sóhajtott fel.
-         Tudnád őket úgy szeretni, mintha te lennél az anyjuk? – Nézett rá Ville kérdőn, mire hirtelen nem bírt megszólalni, hisz fogalma sem volt arról, hogy jött ez ide.
-         Már most is majdnem úgy szeretem őket, de sosem leszek a vér szerinti anyukájuk – felelte a két picire nézve.




   Nevetve dobta fel Leevit, aki nevetve sikongatott örömében. Imádtak a közeli parkban lenni Loreleyal, ő pedig próbálta őket minél többször kihozni, hiszen hamarosan annyira le fog hűlni a levegő, hogy lehetetlen lesz akár percekig kint maradni, már így is kezdett beköszönteni a tél, hamarosan a kicsik egy évesek lesznek, ami egyszerre volt csodálatos és rettenetes nap a számára. Eldönteni sem tudta, gyászoljon, avagy ünnepeljen azon a napon.
-         Min gondolkozol? – tette Beatrice fejét az ölébe.
   Megrázta kicsit a fejét. A nő csak nagyon nehezen fogadta el az ajánlatát, hogy jöjjenek ki együtt, megértette, hogy tart attól, hogy vele legyen, bár azt nem igazán értette, miért. Talán mert ő is többet érez, mint egy kis kaland? Eddig ezen még nem is gondolkodott, pedig így kellett lennie, ha annyira megsértődött azon, amit mondott.
-         Ville – kérte csendesen. Lepillantott rá, Loreley jókedvűen tépkedte a fűszállakat mellettük, s próbálta a szájába nyomni, amit rendre leállítottak, míg Leevi újra a lábait próbálgatta, míg ő a kezét fogadta.
-         Hamarosan egy évesek lesznek – szólalt meg halkan, szabad kezével kisöpörve egy tincset a nő arcából.
   Nem kellett többet mondania, a nő azonnal felfogta, mit akar ez jelenteni, hiszen tisztábban volt vele, hogy mikor megszülettek a kicsik, Loreley akkor halt meg.
-         És most nem tudod, hogy ünnepelj, vagy gyászolj – szólalt meg halkan, elnézve az ég felé, melyen fényesen sütött a nap.
-         A kicsik miatt muszáj lesz ünnepelni – adott puszit a kisfiú homlokára. – A gyerekeknek fontos a születésnap, ha nagyobbak lesznek, azt mondom majd nekik, hogy végül is Loreley éjfél után halt meg, hogy könnyebb legyen nekik és ez a két dolog ne kapcsolódjon össze nekik.
-         Okos – felelte a nő, mire az ő homlokára is adott egy puszit. – Mi az, kiosztás van? – kuncogott fel halkan.
-         Várj, még Lor kimaradt – kapta fel a kislányt, aztán a karjára ültette, s őt is megpuszilta.
   Hirtelen Beatrice felvette róla a fejét, aztán távolságtartón felült mellette. Először nem is értette a hirtelen mi történt, körbe pillantott, s azonnal kiszúrta a fotóst, aki róluk csinált képeket az utca másik feléről.
-         Zavarnak? – kérdezte csendesen.
   Eleinte őt is irritálták a riporterek, újságírók és fotósok, de mostanra teljesen hozzászokott, hogy imádják az ikreket, nem beszélve arról, hogy most, hogy készült az új lemezük, s új koncertet jelentettek be, folyamatosan rajtuk lógtak. Legalább már nem környékezték meg a hülye kérdéseikkel.
-         Kezdem megszokni, csak gondolom, nem akarod, hogy veled lássanak – vonta meg kicsit a vállát.
-         Nem igazán zavar – fordult felé. – Az se, hogy mit írnak majd rólad vagy rólam – nézett komolyan a szürke szemekbe.
-         Megint Loreley pótléknak fognak nevezni – húzta el a száját keserűen.
   Lustán elmosolyodott, majd megsimogatta a másik arcát, végül a hajába túrt és közel húzta magához.
-         Hogy legyen mit fotózniuk – suttogta az ajkának, aztán gyengéden, röviden megcsókolta.
-         Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte csendesen a másik, miután elhúzódott.
-         Soha nincsenek jó ötleteim – vigyorgott jókedvűen. – És nem, nem volt jó ötlet, mert ha anyám meglátja az újságot, ki lesz borulva, amiért nem mutattalak még be nekik – fordult vissza az ikrek felé, akik körülöttük kúsztak-másztak, vagy éppen járni próbáltak.
   Miután a parkban végeztek, elmentek fagyizni, bár a kicsik együtt kaptak csak egy gombócot, azt is csak Beatrice miatt, mert ő nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy már most ennyi édességet egyenek, ráadásul hideget, utána hazavitte a nőt, s lerakta náluk a kicsiket, mert újabb próba volt, ahogy mindennap.
-         Jövök értük este – búcsúzott mosolyogva, aztán puszit nyomott a másik szájára.
-         És megint a kanapén akarsz majd aludni? – vonta fel incselkedve a szemöldökét Beatrice, mire elnevette magát.
-         Akár, ha felkínálod – intett neki. – Ja, és készülj fel, hogy ezek után, találkoznod kell majd az anyámmal – tette hozzá jókedvűen, majd eltűnt a lépcsőházból, hogy elmenjen a próbájukra.




Az anyjával? Találkozni? Azt már nem, még a sajátjának se beszélt arról, hogy mondhatni van valakije. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tud róla… Az ő anyukája mindig mindenről tud és ha külföldön is megírták a lapok, hogy ő és Ville…
Igazából azt se tudta mit csinálnak csak abban volt biztos, hogy egyre többet és többet jelent a számára és az ikreket is napról napra jobban szereti.
-         A papátok teljesen abnormális – sóhajtott fel, majd összeráncolta a homlokát. Kezdhetett azon gondolkodni, hogy elment a józan esze, ha két kisbabához beszél, így inkább leült melléjük a szőnyegre és különböző dolgokat pakoltak egymásra, amit mindkét pici élvezett, majd egyszerűen játék közben kidőltek, ő meg lefektette őket a kiságyba. Nem tudta, hogy akarja-e, hogy Ville aznap is vele aludjon. A szíve azt súgta az lenne a legjobb, ha minden nap együtt lennének, de ez lehetetlen volt. Nem, amíg Loreley szelleme kettejük közé állt. Bár az tény volt, hogy Ville egyre többet beszélt neki róla mégis érezte, hogy ez nem jelent semmit. Idő kellett mindkettejüknek, de pont az nem állt a rendelkezésükre. A turné nemsokára indul, a férfi elmegy, viszi a piciket is minden bizonnyal, neki pedig itt kell maradnia, mert van még egy éve hátra az egyetemből. Lehet, hogy amíg Ville úton van talál valaki mást, azt se tudta mennyi ideig tart egy ilyen turnézás pontosan, de azzal tisztában volt, hogy több neves zenekar évekig is járta a világot. Mi van, ha évekig ők sem találkoznak? Képes lenne ennyi ideig várni? Nem valószínű, hisz soha nem a türelméről volt híres.
Mégis úgy viselkedett, mint egy rendes felség. Vacsorát főzött, összepakolt a picik után, bevetette az ágyat, lezuhanyozott, hajat mosott, hogy a mindennapi valósággal ne kelljen szembesülnie Villének. Szerette volna ha mindig szépnek látja.
-         Szia – csókolta meg a férfi abban a pillanatban, hogy kinyitotta neki az ajtót, mire azonnal az ölébe ugrott. Egyszerűen egy egyszerű sziával és egy könnyednek induló csókkal is olyan heves vágyat tudott gyújtani benne, mint senki más.
-         Hello – szedte le róla az inget, majd nekiesett, mint egy kiéhezett vadállat, mintha ezer éve nem lettek volna együtt. A konyhapultig jutottak, amire Ville könnyedén ültette fel, majd ugyanolyan hévvel, mint amilyennel ő, leszedte róla a ruhát, hogy aztán a mennybe jutassa. Kielégülten vigyorogtak egymásra, a homlokukat a másikénak döntve ziháltak és remegetek, miközben hosszabb rövidebb csókokat váltottak és próbálták megregulázni a szívük ritmusát. A légzésük csak lassan állt vissza a normálisra, mire Ville vigyorogni kezdett.
-         Szia – köszönt újra, mire elnevette magát, a lábaival átölelte a derekát, a fejét pedig a nyakába fúrta. – Tudod azon gondolkodtam, hogy ha egy egyszerű szia miatt így nekem esel – suttogta a férfi, miközben a gerince vonalát simogatta az ujja hegyével, olyan finoman, hogy folyamatosan borzongott tőle az egész teste. – Mi lenne, ha úgy jönnék be hozzád, hogy szép jó napot kívánok azt itt lakó gyönyörű hölgynek – kuncogott Ville, mire ő is vigyorogni kezdett, aztán eltávolodott tőle annyira, hogy a szemébe nézhessen.
-         Nem hagynám, hogy ezt végigmondd – csókolta meg. – Nem vagy éhes? – Simított ki egy göndör tincset a másik homlokából.
-         Kicsit, de téged is akarlak – morfondírozott, mintha nem tudná mit válasszon, a gyomra korgása viszont elárulta, hogy valószínűleg eddig szinte semmit nem evett, füstön és kávén kívül.
-         Vacsorázunk – tolta el magától, hogy aztán magára kapja a másik ingét és szedjen neki, aztán leültek egymással szembe enni és, mint egy normális pár beszélgettek arról, hogy halad az új album, hogy mik vannak még hátra mielőtt megjelenik.
-         Néha fárasztó és egy csomó dologban kell dönteni, de nincs kedvem döntéseket hozni – dőlt hátra Ville a széken, majd megsimogatta a lapos hasát, amin jót mosolygott. – Fáradt vagyok – sóhajtott fel.
-         Fürödj meg addig ránézek az ikrekre – mosta el a tányérjaikat, majd amikor megfordult volna Ville hátulról hozzásimult.
-         Jobb ötletem van. Nézzük meg a két rosszaságot együtt, aztán engedjük tele a kádad vízzel nyissunk egy üveg bort vagy sört és dőljünk el – suttogta a fülébe, majd finoman bele is nyalt a fülkagylójába, amitől kirázta a hideg.
-         Mi a fenét művelünk mi? – Sóhajtott fel halkan, miközben nekidőlt a másik mellkasának és hagyta, hogy a hosszú karok átöleljék a derekát.
-         Nem tudom – jött az őszinte felelt, mire elmosolyodott.
-         Ez remek – bólintott, majd megfordult a férfi ölelésében. – Mit akarsz tőlem? – Szegezte a torkának a kérdését. – Nem veszekedni akarok csak tudni, hogy mire számítsak – csitította azonnal, amint meglátta, hogy a zöld szemek kezdenek elhomályosulni, de nem csak a vágytól, ami mindig ott ég bennük, amikor ránéz, hanem a dühtől is, amit szintén pillanatok alatt ki tudott váltani belőle. – Kedvellek, kedvelem a gyerekeid, de el fogsz menni turnézni és nem tudom, hogy akkor most használjam-e ki a maradék időt és búcsúzzak-e el tőletek vagy vissza fogsz jönni valamikor. És ha vissza is jössz ideig vagy óráig teszed-e vagy nem – sóhajtott fel, miután megosztotta az összes kétségét a másikkal és csak remélni merte, hogy kap pár választ, ami alapján könnyebb lesz döntenie.




   Megcirógatta a másik arcát, hogy megnyugodjon, Beatrice meg ő is, nem akarta felkapni a vizet, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit tényleg át kellett beszélniük. Akármennyire nem gondolt a turnéra, a kezdés időpontja egyre közeledett. Szerencsére egyre jobban tudott koncentrálni a próbákon, a gondolatai nem kalandoztak el minden pillanatban, így remélte, hogy az egész jól fog elsülni, arra viszont nem is gondolt, hogy itt kell hagynia a nőt, a kicsiket meg magával vinnie… egyáltalán ki fog vigyázni rájuk?
-         Vissza fogok jönni, mindig is Finnország marad az otthonom – adott egy gyengéd csókot a másik homlokára.
-         És örökre maradsz, vagy aztán megint turnézni fogsz? Meddig tart egyáltalán? – nézett rá enyhe kétségbeeséssel a másik.
-         Ez csak egy évig és ez a munkám, egy-két turné még lehet, belefér az életembe, mielőtt végleg kiszállok – simogatta tovább a nő karját.
   Beatrice mély levegőt vett, elfordult tőle, majd megpróbált elhúzódni tőle, de nem engedett neki. Az lett volna a legjobb, ha halaszt egy évet és velük tart, így a gyerekkérdés is meg lenne oldva.
-         Nem halasztasz egy évet? Akkor velünk jöhetnél és az ikrekre is vigyázhatnál – ajánlotta fel hirtelen, neki semmi szokatlan nem lenne abban, hogy megint egy nő van mellette, hiszen nem ez lenne az első, de még csak a második eset sem.
-         Ezt át kéne gondolnom – vonta össze a szemöldökét. – Már csak egy éven van és…
-         Úgysem tudod, mit akarsz csinálni – vágott közbe – Legalább körbejárhatod az egész világot, hátha lesz valami jó ötleted arra kifolyólag, mihez kezdenél magaddal – ütötte tovább a vasat.
-         Igen, de… - kezdett bele bizonytalanul, mire azonnal újra a szavába vágott.
-         Beatrice, ez egy remek lehetőség, sem engem, sem a többieket nem zavarnál, ráadásul nem kéne más bébiszittert keresnem a kicsiknek, talán a környezetváltozás sem érintené meg őket annyira, ha te mellettük lennél. Gondold át, de szerintem neked is jó lenne, nem csak nekem, ha velünk tartanál, arról sem kéne akkor gondolkodnod, hogy megvárj –e vagy elbúcsúz –e tőlünk – nézett a szemébe.
   A nő megnyalta az alsó ajkát, bizonytalannak tűnt, megértette, hogy nem vágja rá azonnal, hogy igen vele tart, halaszt egy évet és kész, ugyanakkor nyugodtan kihasználhatta volna a lehetőséget, amit felajánlott neki.
-         Gondolkodom rajta – mondta végül.
-         Rendben van. Estére meg maradok – vigyorgott rá jókedvűen, s azonnal el is indult a fürdőszoba felé, hogy egy nagy kád vizet engedjen kettőjüknek.
   Megengedte a csapot, aztán visszament a nappaliba, s megszabadult a cipőitől. Benyitott a különszobába, ahol már a kicsik aludtak, Beatrice mosolyogva követte befele, s ketten nézték meg az alvó apróságokat, akik mosolyogva feküdtek egymás mellett. Úgy tűnt, jobb helyen nem is lehetnének.
-         Na, gyere fürdeni, te boszorkány – kapta el Beatrice derekát, amikor kiléptek a szobából. Egy könnyed mozdulattal az ingjétől is sikerült megszabadítania, hogy aztán meztelen testet követve kössenek ki mindketten a fürdőbe.
-         Ha én boszorkány vagyok, akkor te mi vagy? – búgta halkan, szorosan a testéhez simulva.
-         Ördög? – találgatott grimaszolva, mire a másik felnevetett, a hajába túrt és hevesen szájon csókolta, amitől kihagyott egy ütemet a szívverése, a lélegzette meg elakadt.
   Beatrice lassú mozdulatokkal simogatta a testét így tovább szítva újra lángoló vágyát, letolta róla a farmernadrágot, aztán az alsót is. Ajkával végig csókolta az arcát, nyaka vonalát, mellkasát, hasát, végül pedig a combjait. Újra és újra elakadt a lélegzette, ahogy figyelte, hogyan ereszkedik térdre előtte, majd veszi a szájába férfiasságát.
   Felsóhajtott, ahogy ajkaival körbe ölelte erekciót, nyelvével pedig az érzékeny bőrfelületen kezdett játszani. Gyengéden beletúrt a hajába, lehunyta a szemét, száját akaratlan nyögések hagyták el, ahogy szépen lassan teljesen magába engedte.
-         Oh, Lor… - hirtelen elharapta a szót, mielőtt kibukott volna belőle, felnyitotta a szemeit, hogy a másikra nézzen, mennyit hallott abból, amit véletlen majdnem kimondott.




Keserűen nevetett fel, miután felállt, az egésztől elment a kedve, mikor rájött az összes újságírónak igaza van. Ő semmi több csak egy pótlék, egyszerűen Ville becsomagolta az egészet és próbálta elhitetni vele, hogy fontos a számára, az igazság viszont az volt, hogy továbbra sem jelentett neki többet, mint egy ribanc, aki vigyáz a gyerekeire, aki ostoba módon vele akar lenni, aki főz rá, aki várja, aki időt ad neki és próbálja begyógyítani a sebeit. Soha nem érezte magát ennyire megalázva. Vele van és rá gondol.
-         Menj most el – suttogta, miközben belebújt a köntösébe és kisétált az erkélyre, hogy rágyújtson egy cigire. Hányingere volt az egésztől, de tudta, hogy még hányni is képtelen lenne, egyszerűen csak remegett a visszafojtott indulattól.
-         Nem úgy gondoltam – ment utána Ville, mire felkapta a hamutálat és hozzávágta, de a férfi időben elhajolt előle, így az üveg, a falon csattant, majd apró szilánkokra tört, ahogy ő is, mikor más nevét mondta.
-         Ha nem rá gondoltál, akkor a lányodra? Elég beteg lenne, te faszfej – fakadt ki, pedig tényleg próbálta visszafogni magát. – Bárhogy is legyen, az biztos, hogy én nem vagyok Lor és esélytelen, hogy  a Beatricet bárki is így becézze szóval takarodj innen – sziszegte.
-         Beatrice kérlek – lépett hozzá közelebb Ville, de mielőtt hozzáérhetett volna, ellépett tőle.
-         Hozzám ne merj nyúlni – sziszegte fenyegetően. – Végeztem veled érted? Hányszor gondoltál rá szex közben?  Minden egyes alkalommal mikor engem keféltél őt láttad igaz? – Nevetett fel hisztérikusan.
-         Nem, dehogy én csak… - kezdett bele Ville, de esze ágába se volt végighallgatni. Ezt nem lehetett megmagyarázni.
-         Soha többé nem akarlak látni, húzz el innen. Hogy nézhettél ennyire idiótának? – Fakadt ki teljesen, mikor eljutott a tudatáig, hogy egész eddig a férfi csak játszott vele, mert kényelmes volt számára, hogy kielégítheti a testi vágyait vele, vigyáz a gyerekeire, megkap tőle mindent és cserébe semmit nem kell adnia.
-         Hallgass meg – nyúlt érte megint Ville, de ellépett tőle ismét.
-         Nem érdekel, amit mondani akarsz. Elegem van belőled érted? Soha az életbe nem aláztak meg ennyire. Soha senki nem hülyített ennyire. Átvágtál, az újságíróknak mind igazuk volt. Csak egy pótléknak használsz. Én voltam kéznél, a kisujjad se kellett mozgatnod, hogy megdughass. Megmondtam Ville, hogy nem vagyok ő és nem is leszek soha, ráadásul eszem ágában sincs versenyezni vele. Te tisztára beteg vagy – túrt idegesen a hajába, miközben szíve szerint az egészet kitépte volna. – Loreley halott érted? A kibaszott földben rohad a teste, ha csak nem elhamvasztattad és egy kurva urnában őrzöd a hamuját, amit ezek után simán kinézek belőled. Vagy preparáltattad és a pincédbe őrzöd szentélyt emelve neki? Talán vele is alszol, hozzábújsz minden éjjel, amikor nem velem vagy, bár ha engem ölelsz akkor is rá gondolsz, szóval lényegében tök mindegy – jelentek meg előtte a beteg képek, de ezek után tényleg kinézte a férfiból, hogy ilyeneket tesz. – Így legalább majd be is mutathatod a gyerekeiteknek. Komolyan mondom nem vagy normális, kezeltetned kéne magad, mert rohadtul beteges, hogy miközben valaki éppen leszop a halott menyasszonyodra gondolsz. Klónoztasd, neveld fel és akkor visszakapod a mását – vágta a férfi képébe, bár tudta, hogy kezd ő is elmebetegként viselkedni, de nem bírta türtőztetni magát. – De ezennel én befejeztem, keress másik ágymelegítőt magadnak, aki elviseli, hogy ha épp dugod Loreleynak képzeled vagy szedj fel egy Loreley nevű csajt, annak nyögheted bátran a nevét, de innen húzz el és soha a büdös életbe ne gyere többet vissza, hallod? Hányingerem van tőled – remegett meg a teste újra, majd újabb cigire gyújtott rá, beviharzott a szobába felmarkolta a férfi dolgait és egyesével hozzávágta őket.
-         Beatrice higgadj le – indult meg felé Ville.
-         Kibaszottul higgadt vagyok – tépte fel a hűtő ajtaját, majd elővette a vodkásüveget, amit csak a férfi miatt tartott, lecsavarta a kupakot és nagy kortyokban nyelni kezdte az erős italt, hogy úrrá tudjon lenni a hányingerén, de az egész csak rosszabb lett.  – Takarodj már el – dobott hozzá egy almát a kosárból, ami a férfi mellkasán csattant.
-         Beszéljük meg – kérlelte Ville halkan, mire a fülére tapasztotta a tenyerét.
-         Fogd be a szád és húzz el innen a picsába. Kergesd a kibaszott szellemed máshol és hülyíts valami másik marhát. Nincs ezen mit megbeszélni. Kihasználtál, játszottál velem és sikerült a végére porig is aláznod, soha a büdös életbe nem éreztem még magam ilyen szarul érted? Végeztem veled örökre, mert képtelen vagy túllépni rajta és soha nem is leszel túl rajta. Tudod miért? Mert nem akarod elengedni, de nekem egy ilyen pasas nem kell. Ezerszer jobban jártam volna Bammel, mint veled – vágta a férfi képébe, amit gondolt újra.
-         Sajnálom, de… - mentegetőzött újra Ville, ő viszont nem akart már többet hallani.
-         Mindent elmondtál miközben szoptalak, pedig csak három rohadt betűt ejtettél ki a szádon, szóval húzz el. Te mit gondolnál, ha más nevét nyögtem volna, miközben veled vagyok? Látni sem bírlak – kapta fel a mackónadrágját, majd belebújt egy pólóba és egy cipőbe. – Mire visszaérek, se te, se az ikrek ne legyetek itt és ne merj még egyszer megkeresni világos? – Markolta fel a kulcsát aztán elviharzott, mielőtt a másik megint megpróbált volna magyarázkodni.