54.

-          Hé, hé, hé, hé, hé ne, olyan gyorsan – kapta el a férfi karját. – Menjünk ki a teraszra – fogta meg a kezét mosolyogva. Most, hogy már tudta miért morog a másik, úgy érezte épp itt az ideje megoldaniuk a dolgot. – Kérlek – simított végig Ville arcán gyengéden, remélve, hogy nem löki el és szalad olyan messzire amennyire csak bír. A férfi nagyot sóhajtva engedett neki, majd letelepedett a teraszon lévő székbe, ő pedig követte a példáját. Mindketten úgy fordultak, hogy rálássanak a gyerekekre, nehogy véletlenül valamelyikük megsérüljön, míg ők egymással beszélgetnek.

-          Nem akarok erről beszélni – jelentette ki a férfi határozottan, mire elnevette magát. Csökönyös, büszke, makacs szamár volt, ráadásul hihetetlenül érzékeny és mégis annyira erős, mint senki más, akit ismert. Tisztelte, csodálta és kimondhatatlanul szerette az összes hibája ellenére is.

-          Szóval tényleg ez a bajod – mosolygott, miközben a másik egyre dühösebb lett. – Szeretlek Ville és ha nem tűnt volna fel már most a feleséged vagyok – csóválta fejét. Hát nem veszi észre, hogy az övé? Nem kell ehhez se papír, se pap, mindenkinek teljesen világos az egész, hogy összetartoznak.

-          Nem vagy az – mordult fel a másik, mire mély levegőt vett.

-          Hivatalosan nem, ez igaz – bólintott. – De komolyan szükséged van egy gyűrűre, hogy tudd életem végéig csak a tiéd akarok lenni? Hogy örömmel nevelem fel a gyerekeink, hogy boldogan készítek minden este vacsorát és, hogy veled akarok tölteni minden éjszakát és nappalt, míg meg nem halok? – Simogatta a másik hosszú ujjait. – Szeretjük egymást, boldoggá tesszük a másikat és ehhez semmi nem kell csak mi.

-          Loreley hozzám akart jönni – suttogta a férfi, mire hirtelen féltékeny lett a másik nőre megint. Hiába halt meg, mégis ott volt, amit többnyire nem bánt, de most a férfi olyan kártyaként használta, ami ellen neki egy lapja sem volt. Nem volt fair egy halott szerelemmel előjönni.

-          Nem vagyok Loreley – jelentette ki komoran.

-          Nem úgy értettem – nézett rá Ville bocsánatkérően, mire aprót bólintott. Tudta, hogy nem úgy, mégis sikerült az elevenébe vágnia ezzel.

-          Tudod, hogy már voltam házas – sóhajtott fel újra. – Nem működött és elváltam. Néha mi sem működünk, de azt gondolom, hogy egy házasság az valami olyan, ami hiába nem jelent semmit, mégis mindent jelent. Nem attól félek, hogy elkötelezem magam feléd, hogy örök hűséget esküdök neked vagy, hogy veled kell leélnem az életem, hisz ezt akarom Ville. De nem bírnám ki megint érted? Ha valami esetleg nem úgy sül el, ahogy most azt képzeljük, nem bírnám ki, hogy mindaz, amit megígérünk egymásnak, egy nap porba hulljon, hogy papírokat tépjünk, hogy ügyvédet fogadjunk, hogy elosszuk kié micsoda, hogy végig kelljen néznem, hogy mindaz, amit felépítettünk, egyszerűen semmivé válik, főleg azért nem, mert az azt jelentené, hogy elvesztettelek és képtelen lennék végignézi ezt az egészet. Ha attól félsz, hogy ragaszkodom a függetlenségemhez, hát akkor tudd meg, hogy ez baromság. Ha ragaszkodnék hozzá, nem egy kétgyerekes apukával kezdek kapcsolatot – kuncogott fel. – Viszont nem titok, hogy szerelmes vagyok beléd és azt akarom, hogy boldog legyél. Szóval érdekelne, hogy te, hogy gondolkodsz a házasságról, hogy neked miért ennyire fontos, hogy gyűrűt húzz az ujjamra egy szertartáson és miért gondolod úgy, hogy mindez, amink most van nem elég? – Nézett rá kérdőn, mert igenis érdekelte a férfi álláspontja. Bízott benne, hogy ki tudnak találni valamit, ami mindkettejüknek megfelel és véget ér ez a puffogós korszak.

   Megvonta a vállát. Csak többet akart. Örökre szóló ígéretet. Tudta, hogy hatalmas döntés, hogy talán tényleg várniuk kell vele és talán nem is kéne rajta gondolkodniuk, de akkor is… akarta azt az igent, főleg most, hogy a nő azt mondta nem akar megházasodni vele.

-          Mindegy – vonta meg a vállát.

   Fel akart állni, de mielőtt otthagyhatta volna Beatricet, az megfogta a karját. Lehunyta egy pillanatra a szemét, majd visszaült.

-          Ville, ezt meg kell beszélnünk – mondta csendesen.

   Igaza volt, neki viszont akkor sem fűlött a foga a beszédhez. Úgy érezte a nő részéről az egész túl van tárgyalva, s nincs mit már mondani erről. Ő nem akarja a házasságot, kitudja miért, ő meg akarja. Ez vagy elrendeződik valamikor, vagy sem…

-          Azt mondod, félsz, hogy elveszítesz – tört ki belőle. – És minden összeomlik, amit felépítettünk, de ha meg se próbáljuk, akkor nincs mit elveszíteni, a dolgoknak kell, hogy súlya legyen, kell, hogy eltudjunk veszíteni mindent, nem azért mert megtörténik valaha, hanem azért, hogy érezzük, mindenünk meg van. A szeretetet nem tudjuk addig értékelni, míg egyszer el nem veszítettük, vagy nem gyűlöltünk – hirtelen a másik szemébe nézett. – Ha nem mentünk volna szét, akkor nem félnénk most annyira a másik elvesztésétől, nem tudnánk mit jelent az, ha a másik nincs velünk. Most viszont tudjuk milyen a másik nélkül élni és pont ezért tudjuk értékelni, ami most történik kettőnk között – széttárta a karját. – Ha összeházasodnánk, értéke lenne. Én elveszítettem már egy családot, hidd el, a mostaniért akár a pokolba is lemennék. Arról nem beszélve, hogy azt akarom, jogod legyen a kicsikhez. Ha összeházasodunk és végül a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy szeretnénk, talán bekattanok, de nem tudnálak megfosztani végérvényesen tőlük. Már pedig ismersz, ismerem magam, tudom, hogy néha nagyon messzire eltudok menni.

   Beatrice figyelmesen hallgatta, ahogy befejezte a monológját, nagyot sóhajtott, s kibámult a kertre. Itt volt minden, amit el akart mondani, akarta a nőt, ő is tudta, hogy vége lehet mindennek, minden összeomolhat, elmúlhat. Viszont annak, ami köztük volt, akkora értéke volt, ami megért egy házasságot.

   Megérte a kockázatott.

   Megérte a csalódást.

-          Az anyjuk vagy. Nem vér szerinti, de az anyjuk vagy, testestül-lelkestül és ha összeházasodunk, akkor ugyanannyi jogod lesz hozzájuk, mintha valóban te szülted volna meg őket – suttogta halkan.

   Hátradőlt a széken. Hatalmas lépés volt ez tőle, nem hitte volna, hogy lesz egy nő, aki ennyire közel enged majd magához, nem hogy a kicsikhez, Beatrice viszont megérdemelte, hogy a gyerekek az anyjuknak hívják, ő meg a feleségének.

-          Erre akár szerződést is írhattunk – jegyezte meg csendesen. – Arról nem beszélve, hogy ha még sem jól sikerülnének a dolgok, akkor egyszerűen csak nem tiltod meg, hogy ne láthassam őket.

-          Ezért mondtam, hogy néha nagyon betudok kattanni és kitudja, hogyan válnánk el – kezdte el a halántékát masszírozni. - Vagy mi van, ha meghalok? – játszotta ki az adu ászt, ami a legfontosabbá tette a kérdést. – A szüleim idősek már hozzá, hogy felneveljenek két gyereket, mégis az ő felelőségük lenne. Persze, biztos beleegyeznének, hogy te is besegíts, de ha meghalnék, akkor azt akarnám, hogy te neveld fel őket.

-          Nem kéne a halálra gondolnod… - fogta meg a kezét.

-          Attól, hogy nem gondolhattok rá, bármikor megtörténhet – nézett komolyan a szemébe. – Nem akarsz a feleségem lenni, de az élet kiszámíthatatlan és rövid.

   Beatrice beharapta az alsó ajkát, ami majdnem elterelte a figyelmét a beszélgetésről. Nem tudhatta mennyire vágyik már végre arra, hogy megállapodjon.

-          Ha hozzám jössz, biztonságban leszel te is, és a gyerekek is – szorította meg kicsit a kezét, aztán elengedte és felállt, hogy bemenjen a kicsikhez és hagyhassa gondolkodni a nőt.

Fogalma sem volt arról mi tévő legyen. Ville úgy tűnt a gyerekeit akarja biztonságban tudni, amit meg tudott érteni, de egy házasság nála a sírig tartó szerelemről szólt és nem egy puszta szerződésről két fél közt. Szerette és megértette, amit mondani akart neki, mégis ódzkodott az egésztől. Neki tökéletesen megfelelt így is a felállás, boldog volt ebben a kapcsolatban papír nélkül is. Nem volt szüksége ígéretekre és semmire ahhoz, hogy érezze a másik szereti és szeretni is fogja, ugyanúgy ahogy ő. Mégis Villének fontos volt a papír. talán, mert Loreleynak nem volt ideje hozzámenni, mert ő nem tudta milyen házasnak lenni, nem érette ez milyen súlyt rak a másik vállára, hogy milyen teherrel jár az egész. Persze voltak a dolognak szépségei is. Elkötelezni magad valaki iránt egy életre, igenis komoly dolgot jelentett és cseppet sem bánta volna, ha ezért teszik meg. Szeretik egymást a francba is! Nem fognak elválni. Miért is válnának?

Nagyot szusszantva ment a férfi és a kicsik után, majd leült közéjük. Nem mondott semmit csak figyelte a gyerekeket és a férfit, akik az élete értelmei voltak és akiktől sosem akart elválni többé.

Miután a piciket lefektették és ők is bebújtak a paplan alá érezte, hogy ideje lesz megszólalnia. Csak egy megoldás jutott az eszébe, semmi több, ahhoz, hogy mindenki boldog legyen egyenlőre.

-          Most még nem megyek hozzád – nézett fel a férfi szemébe.

-          Ezt, hogy érted? – Nézett rá Ville kérdőn.

-          Nem vagyok kész és te sem, azaz sokkal inkább mi sem – vett mély levegőt. – Bár meg se kérted a kezem – kuncogott fel halkan, hisz megint valami olyasmiről vitáztak, ami abszolút nem volt aktuális. Elvégre nem a házassági ajánlatát utasította vissza, miközben térdre ereszkedett egy gyűrűvel a kezében… - Szerelmes vagyok beléd, szóval egyezzünk meg most annyiban, hogy beszélgethetünk majd később arról, hogy összeházasodunk, de még nem most – kérte halkan.

-          Nem mindegy, hogy mikor? – Nézett rá a másik türelmetlenül, mire elmosolyodott.

-          Kompromisszum. Én nem utasítom el a házasság gondolatát teljesen, te pedig hajlandó vagy egy kicsit még várni ezzel – fordult rá a másik testére majd szájon csókolta.

-          Akarlak – nézett Ville mélyen a szemébe, neki pedig kétsége se volt afelől, hogy igazat mond.

-          Ahogy én is téged – bólintott egy újabb csók után. – De nézzük meg, hogy működik az, hogy együtt élünk és majd aztán tárgyalunk erről újra rendben? – Csókolta végig az álla vonalát, mert tudta, hogy ilyesfajta kényeztetéssel bármire képes rávenni.

-          Boszorkány – nyögött fel a férfi halkan, mire elnevette magát.

-          Ha engedsz, holnap éjjelre lepasszolom Jannának az ikreket és te azt tehetsz velem, amit csak szeretnél – súgta a fülébe az ajánlatát.

-          Aljas vagy – nyöszörgött a férfi, miközben tovább csókolgatta a bőrét, amivel képtelen volt betelni.

-          És amúgy ideje lenne kibékülnöd Bammel is – súgta a fülébe, mire a másik teste megmerevedett.

-          Nem békülünk ki – morogta.

-          Hiányzik neked és biztos vagyok benne, hogy te is hiányzol neki. Ne legyél ilyen büszke és makacs, te is tudod, hogy neki sosem ajánlanék fel ilyesmit – nézett a szemébe, miközben tovább simogatta a testét.

-          Azt próbálnád meg – morrant fel Ville, mire nevetni kezdett.

-          Féltékeny szörnyeteg. Valld be, hogy csak azért akarsz elvenni, hogy jogot formálhass rám – kuncogta a hátára fekve, mire a férfi azonnal fölé kerekedett.

-          Ez pontosan így van – csapott le az ajkaira, ő meg azonnal belenyögött a szenvedélyes csókba.

-          Beszélj vele – sóhajtott fel ismét, mikor a másik ajkai járták be az egész testét.

-          Nem – morogta a köldökébe, mire elmosolyodott.

-          Most már rendben vagyunk? – Túrt bele a barna tincsekbe, hogy még egy fél percre magára irányítsa Ville figyelmét.

-          Egyenlőre – bólintott a férfi, majd visszatért a teste kényeztetéséhez, amit egy pillanatig se tudott bánni.

   Bele kellett nyugodnia a nő válaszába, még nem, majd talán később. Ez nem igazán nyugtatta meg, de ha nem akart több vitát, akkor el kellett fogadnia. A másik nagy kérdés Bam helyzete volt, úgy tűnt a lemezből semmi sem lesz, ha a férfi nem kerül vissza a bandába és nem tölti be a szerepét.

-          Szia – fogott kezet a férfival, amikor belépett a kávézóba.

-          Hello – ült vissza a helyére Bam.

   Idegesnek és feszélyezettnek tűnt, ahogyan ő is érezte magát. Kihúzta magának a széket, aztán ő is leült. Fogalma sem volt mit mondhatna, igazából, azt se nagyon tudta mit keres itt. Beatrice és a többiek nyomására volt itt, a találkozót sem ő szervezte le, hanem Linde, akinek a töke tele volt velük. Amit valahol tökéletesen megtudott érteni. Nem jutottak egyről a kettőre, és ez nem csak a lemezt, hanem lassan a zenekart is veszélyeztette.

-          Hogy vagy? – törte meg a csendet végül a férfi, miután rendeltek maguknak két sört.

-          Megvagyok – felelte tömören és röviden.

   Mit mondhatna? Bam választott a múltkor és ez nem csak a féltékenység miatt fájt neki, hanem mert őt volt képes dobni. Persze tudta, hogy miért tette, mégse esett neki jól, hogy inkább Beatricet választotta helyette. Annak ellenére sem, hogy tudta a nő szórakoztató, okos, kedves, vicces és minden marhaságban benne van. Nem véletlenül illeszkedett be pillanatok alatt a barátai közé. Nem véletlenül szeretetett bele.

-          Az jó – túrt zavartan a hajába.

-          Ja – bólintott aprót, mert fogalma sem volt, hogyan lehetne kevésbé kínos az egész.

   Percek, vagy akár órák teltek el, míg ők némaságba burkolóztak. Kihozták a sörüket, kortyonként itták az édes nedűt, neki viszont még az ital sem tudta elterelni arról a gondolatait, hogy kurva szar ez a találkozó.

-          Elég kínos, mi? – röhögte el magát Bam végül.

-          Hát, nem mondom – nézett a szemébe, eddig kerülték a másik tekintetét, most viszont végre sikerült egymásra pillantaniuk.

-          Hogy halad a lemez?

-          Szarul – vonta meg a vállát.

-          Mondta Linde, hogy képtelen vagytok együtt dolgozni – vigyorgott jókedvűen.

   Összevont szemöldökkel pillantott fel rá.

-          És te most ennek örülsz? – mordult fel.

   Bam hatalmas vigyorral az arcán bólintott, aztán újra elnevette magát. Nem haragudott rá, tényleg szánalmas volt a helyzet és a férfi igazából ezzel pontosan tisztában volt. Nem egyszer ült már velük le a beszélgetéseikre, s néha hagyta, hogy megbeszéljék egymással a problémájukat. Amit aztán végig ivott és röhögött, mert szórakoztatta őt az értelmetlen vitáik.

-          Tudom, milyenek vagytok és most elképzeltem, persze, hogy szórakoztat – dőlt hátra a széken. – Na, gyere te fasz – emelte fel a poharát. – Jó, nagy hülye vagy, de már megszoktam. Igyunk erre!

-          Rohadj meg – emelte fel ő is a poharát, majd koccintottak.

-          Holnap én is átnézek, hogy valami történjen is már a lemezzel – tette hozzá, kedves mosoly kíséretében, ő pedig hálás volt érte, amiért ilyen könnyen megoldották a problémáikat. Talán beszélniük kellett volna arról, miért is történt az egész…

   De talán teljes mindegy. Ha normális kapcsolatot akar Beatriceal, változtatnia kell a hozzáállásán, el kell fogadnia a nő döntéseit, a véleményét, s nem zárhatja be egy ketrecbe, nem ölheti meg, hogy csak az övé legyen. Teret kell neki adnia, ha valóban szerelmes belé, akkor úgy sem megy messzire. Vagy ha el is megy, végül úgy is visszamegy hozzá.

-          Azért nem mondom, tényleg jó nagy barom vagy – kérte ki az újabb kört a férfi.

-          Te sem panaszkodhatsz, tehát hülyeség ezen vitázni – vonta meg sztoikus nyugalommal a vállát.

-          És már nem azért, kell a turné, akármennyire is nem akarod – kezdett bele a munkájába Bam.

   Megrázta a fejét.

-          Tőlem a többiek turnézhatnak, de én nem hagyom itt a családom.

-          Akkor jönnek veled – ajánlotta fel.

   Ja, nem is rossz ötlet, csak hogy kitudja erről a kérdésről Beatrice hogyan vélekedik.

-          Fáradt vagyok – dőlt bele a férfi ölébe, miközben lehunyta a szemeit. Semmi másra nem vágyott csak egy kiadós alvásra, miközben hallja a szeretett férfi szívének dobbanásait, érzi a feje alatt, hogy hullámzik a mellkasa miközben veszi a levegőt és közben simogatja a bőrét. Jojózott már a szeme az egész napos tanulástól, munkától és az ikrek sem voltak soha tekintettel arra, hogy vasárnap ő is szívesen kialudná magát. Nem bánta, hogy Ville a lemez miatt mindig rábízza őket, de érezte, hogy kezd totálisan kimerülni.

-          Én is – jött a másiktól a kurta válasz, mire elmosolyodott. Elhitte, hogy így van, egész nap az ikrek után rohangált ő is, közben pedig az albumon dolgozik sokszor éjszakába nyúlóan. Kezdtek a totális kimerülés szélére kerülni mindketten, úgy érezte kicsit túlvállalták magukat és ideje lenne lelépniük valahová, ahol senki sem cseszegeti őket még telefonon sem.

-          Szökjünk meg – sóhajtott fel.

-          Nem rossz ötlet – ásított fel Ville is, mire a gyerekszobából hangosan sírni kezdett az egyik kicsi, amibe pár másodperccel később a másik is bekapcsolódott. Mindketten egyszerre nyögtek fel, alig tették le őket aludni és máris magukhoz tértek. Nem tudta elképzelni mi lehet a baj, hisz egész nap velük foglalkoztak. – Mondjuk most? – Pillantott le rá Ville, mire elnevette magát, aztán felkelt az öléből és elindult a gyerekek szobája felé. Úgy tűnt Loreley csak rosszat álmodott, Leevi pedig megijedt attól, hogy a testvére sír, így azonnal a kislányhoz ment, mert tudta, hogy ha őt megnyugtatja, akkor Leevi is le fog csillapodni.

-          Nyugalom édesem, itt vagyunk, nincs semmi baj – simogatta gyengéden a kislány hátát, miközben élvezte, hogy a gyerek hozzábújik, mintha ő tényleg mindentől meg tudná védeni. Ville is beérte őt lassan és a fia kiságyához sétált, majd megsimogatta a gyerek fejét, aki már nem pityergett, elvégre a feladatát ő is ellátta. Riasztotta mindkettejüket, mert a testvérének baja volt, tehát aludhatott is tovább.

-          Mostanában mindig felkelnek éjjel is – karolta át őket a férfi.

-          Gyerekek, akik hajlamosak úgy viselkedni, mint egy ijedt cica, már attól is, ha meglibben a függöny – nyomott egy puszit a pici homlokára, aki lassan visszaaludt a karjában.

-          Bam azt akarja, hogy turnézzunk az albummal – nézett rá Ville hirtelen, mikor letette a kislányt és betakarta.

-          Ez azt jelenti, hogy el fogsz menni – suttogta, miközben összefacsarodott a szíve már a gondolattól i, hogy egyedül hagyja, hónapokra, de az is lehet, hogy évekre. És viszi megint magával a kicsiket is? Vagy rábízza őket? Hirtelen ezer meg egy kérdés bukkant fel benne, de amint Ville karjai a dereka köré tekeredtek úgy érezte semmi sem számít.

-          Csak ha velem jössz – súgta a férfi a fülébe.

-          Tessék? – Nézett rá hitetlenkedve.

-          Gyere velem – mosolygott rá a másik.

-          Ez nem ilyen könnyű – sóhajtott nagyot. Már csak fél év és végezne az iskolával, de ha elmegy, akkor ki tudja mikor tudja majd befejezni. 

-          Tudom, de megoldjuk – győzködte a másik azonnal, mire elmosolyodott.

-          Úgyis elegem van a könyvekből – dőlt neki Ville mellkasának. – De előtte akarok egy hetet, amikor nincs telefon, nincs újság, nincs semmi csak mi ketten – ajánlott újabb alkut, bár abban biztos volt, hogy ez ellen a másiknak semmi kifogása sem lesz.

   Kezdett az agyára menni az egész új lemez dolog. Interjúk követték egymást folyamatosan, ráadásul a felvételek sem olyan tempóban haladtak, ahogy szerették volna. Persze Bam folyamatosan próbálta oldani a helyzetet, de Miguével még így sem jutottak előrébb, hiszen ő kicsit változtatni akart, ő viszont a megszokások híve volt.

-          Vegyük fel úgy, ahogy én akarom – tette le a gitárját a férfi. – Csak vegyük fel Ville, meghallgatjuk és ha nem jó, akkor nem azt rakjuk bele, rendben van?

-          Nem – mordult rá.

-          De – kötötte az ebet a karóhoz.

   Megforgatta a szemét, végül is, felvehetik, aztán majd rámondja, hogy nem tetszik és kész. Veszíteni nem veszítenek semmit, hiszen ő próbálta annyira elhúzni az egészet, amennyire csak lehet, hogy Beatrice végre elvégezhesse az egyetemét, s csak utána kelljen elmenniük a turnéra.

-          Na, Ville cica, csak egyszeeeer, naaaa, kéééérleeeek, annyiiiiraaaa csak nem lehet rossz ötlet, nem? – sétált be Bam is és kezdett bele a nyávogásba.

   Olyan arcot vágott, mint akinek a fogát húznák, pedig már magában eldöntötte, hogy belemegy a dologba, még sem akarta olyan könnyen beadni a derekát. Még a végén azt hiszik, hogy papucs lett belőle Beatrice mellett.

   Fintorgott, de mégis bólintott.

-          Rendben van, egy próba – intett Miguének.

   A gitáros vigyorogva vette fel a hangszerét, Gas pedig rácsapott a dobokra örömében. Igazából mindenki akarta a változást rajta kívül, de énekes nélkül nem sok mindent tehetnek. Nem kellett sok, hogy rátaláljon a ritmusra, amit a többiek diktáltak neki, annyira nem is volt szörnyű, mint elsőre képzelte.

-          Na, hogy tetszik? – kérdezte Bam, amikor már kint álltak és újra hallgatták a számot.

   Elhúzta a száját, valóban nem is volt olyan rossz… már felvették a fél lemezt, de ha áttérnek erre a stílusra, hónapokat nyerhet, hiszen minden számot újra fel kell venniük.

   És annyira tényleg nem volt félelmetes, mint amennyire gondolta, hogy majd a változás az lesz.

-          Nem is tudom – simogatta a nem létező szakállát. Jól esett húznia a többiek agyát, akik nagyon lelkesnek tűntek, s már csak az ő beleegyezésére váltak.

-          Ville, ez nem válasz – mordult rá Bam, akinek a leginkább tetszett a stílusváltás ötlete.

-          Tudjátok mit? – pillantott az órájára. – Döntsék el a kicsik.

-          Kik? – vágott ijedt képet Migue.

-          A gyerekeim – tárta szét a karját. – Már itt is vannak – fordult az ajtó felé.

   Csókkal köszöntötte Beatricet, aki megígérte, hogy ötre beviszi neki a gyerekeket, hogy aztán ő nyugalomban tovább végezhesse a dolgát. Az ikreknek is adott egy –egy puszit a duplaüléses babakocsiban, aztán a többiek felé fordult.

-          Ha nem sírják el magukat rajta, akkor benne vagyok – vigyorgott rájuk. – Indítsátok el!

-          Hé, ez nem jó ötlet, ők nem nagyon bírják a zenénket – harapta be a száját Bam és kétségbeesetten nézett a gyerekekre, akik felé nyújtózkodtak, hogy végre vegye fel őket.

   Vigyorogva figyelte a zenekart, úgy tetszett egyikük se lelkesedik különösebben az ötletért, Beatrice pedig értetlenül pillantott rá.

-          Adtam egy esélyt, indítsátok el – szólt újra.

   A zene az előbbiekhez képest halkan zendült fel újra, a kicsik hol rá, hol a nőre pillantottak, mintha próbálnák kitalálni mi is történik körülöttük. A zenekar többi tagja pedig valószínűleg imádkozott, hogy ne kezdjenek el bömbölni.

   Leevi szája lekonyult, mire Bam azonnal letérdelt elé és pofákat kezdett vágni, mire mindkét kicsi nevetésben tört ki. S végül, az egész szám alatt nem sírták el magukat.

-          Döntöttek – adott pacsit Miguenak, aki le-fel ugrált, amin persze a gyerekek még tovább kacagtak.

-          Tetszik az új dal – suttogta álmosan, mikor Ville hajnal négykor befeküdt mellé végre az ágyba. Napközben az apjukkal voltak a gyerekek, délután felváltotta, hogy a férfi dolgozni tudjon a stúdióban és el tudjon menni az egyre sűrűsödő interjúkra, rádiós és tv-s fellépésekre, amihez nem füllött a foga, de kényetlen volt vállalni ezeket a megjelenéseket.

-          Neked írtam – karolta át a másik a derekát, mire elmosolyodott és a lehető legközelebb fészkelte magát hozzá. Csak perceik voltak az utóbbi időben egymásra, a munka, az iskola és gyereknevelés közben. Mikor ő kelt a férfi még aludt, mire Ville hazaért, addigra pedig már ő szunyókált. Hiányzott neki a másik közelsége, a teraszos, borozgatós akár hajnalba nyúló beszélgetéseik. A hétköznapok lassan felőrölték őket. Szeretkezni is alig jutott idejük, csak pár perces gyors menetekre volt idejük a tus alatt vagy a stúdióban lévő kis irodában. Persze próbálták jelezni így is, hogy ott vannak egymásnak. Ville előző este töltötte fel a telefonjára a legújabb dalát, amit iskolába menet sikerült meghallgatnia, de ez nem volt elég. A szerelmük még olyan friss volt, több időt kellett volna együtt tölteniük, de nem tehették, hiába próbáltak meg mindent, képtelenség volt összeegyeztetni a naptárukat. Ha nem költöztek volna össze, talán már hetek óta nem is találkoztak volna. Elképzelni sem tudta mi lesz ennek a vége, csak túl akart lenni az életük ezen szakaszán. Minden percét a másikkal akarta tölteni, hisz lelkileg és fizikailag egyaránt szüksége volt rá.

-          Hiányzol – fordult a férfival szemben szomorúan, aki gyengéden simított végig az arcán.

-          Te is nekem, de lassan befejezzük a lemezt és neked is véget ér a suli, turné közben pedig éjjel-nappal együtt leszünk – súgta az ajkai közé, majd gyengéden megcsókolta, amire oly’ nagy szüksége volt már.

-          Olyan mintha sose lenne vége – sóhajtott fel, miközben a másik selymes bőrét cirógatta. Tudta, hogy mindketten fáradtak, hogy Villének pihennie kéne és neki is, de érezni akarta a súlyát a testén, a csókjait a bőrén.

-          Túl leszünk rajta – sóhajtott fel a férfi, miközben egyre izgatóbban simogatta.

-          Szeretkezni akarok veled – ült az ölébe. Látta a sötét karikákat a másik szemei alatt, amik ugyanolyanok voltak, mint amiket akkor látott mikor tükörbe nézett. El akarta legalább addig űzni a kegyetlen hétköznapok árnyait kettejük közül, míg együtt vannak. Ville teste lassabban reagált, amitől elszorult a torka. Tudta, hogy a fáradtság az oka, mégis megrémisztette, hogy el fognak távolodni egymástól, hogy a tűz, ami eddig mindkettejüket olyan hevesen égette, ki fog hunyni. Kétségbeesetten fúrta a nyelvét a férfi szájába, aki felült, hogy magához tudja szorítani, miközben csókolóznak. A hosszú ujjak a hátát cirógatták, míg ő a másik tarkóját simogatta. Amint egyesült a testük, elkezdett megnyugodni. Együtt vannak, szerelmesek, Ville az ő bőrét borítja el azokkal az imádnivaló forró csókokkal, miközben ő lassan mozog a férfiasságán, minden pillanatot és mozdulatot maximálisan kiélvezve. A zöld szemek homályosak voltak a vágytól és a szerelemtől, miközben egymás szájába lihegtek.

-          Annyira gyönyörű vagy – súgta Ville halkan, miközben kisöpört egy izzadt tincset az arcából. Az ujjai az ajkain is végigsiklottak, miközben ő tovább lovagolt rajta, szorosan a másik testéhez tapadva, majd a keze helyét az ajkai vették át, a fenekén pedig megérezte a másik tenyerét. Nem tudott és nem is akart tovább gondolkodni, csak arra figyelt, hogy élvezetet okozzon a másiknak, miközben ő is a mennybe jut vele. Kimerülten dőltek el a matracon, egész testével a férfi mellkasához bújt, ami hevesen emelkedett és süllyedt, miközben szorosan ölelte magához. Ez hiányzott neki annyira, ez a meghitt összebújás, amikor nem számít semmi csak az, hogy hallja az imádott férfi szívének erős dobbanásait. Ville ajkai finoman a homlokához értek, mire elmosolyodott és felnézett a gyönyörű szemekbe.

-          Szeretlek – simogatta meg az arcát. Szerette látni a másik elégedett, nyugodt vonásait, amit egyre közelebbről csodálhatott meg, mert a férfi szavak helyett egy heves csókkal tudatta vele, hogy hogyan érez, ami sokkal többet mondott neki.

Reggel persze még kimerültebben ébredt. Kezdett azon gondolkodni, hogy otthagyja a sulit a francba, de tudta, hogy most már ostobaság lenne. Ville még mélyen aludt, mikor egy forró zuhany után visszasétált a hálóba, hogy felöltözzön.

-          Hova mész? - dünnyögte a férfi az arcát a párnába fúrva, mire mosolyogva fordult felé. – Gyere ide – nyújtotta felé a kitetovált karját, mire lassan az ágyhoz sétált és egy szál farmerben meg melltartóban ült az ágy szélére.

-          Suliba – nyomott egy gyors puszit Ville szájának a sarkába, aki nem elégedett meg ennyivel, a hajába túrva hosszabb csókot követelt.

-          Feküdj vissza és maradj itthon ma velem – húzta vissza a másik az ágyba, mire halkan felkuncogott. Kecsegtető volt az ajánlat, főleg úgy, hogy a másik meztelenül feküdt, a takaró pedig alig takart valamit a testéből, amit cseppet sem bánt. Korán reggel igencsak jó látványt nyújtott, még kócosan és gyűrötten is.

-          Nem lehet – nyögött fel szomorúan, pedig semmi vágya nem volt csak a hosszú karok közé bújni és beszívni a férfi fűszeres illatát.

-          Kérlek – nézett rá Ville bociszemekkel, amiknek majdnem megadta magát, de tudta, hogy sok múlik azon, hogy bemegy-e.

Beatrice az iskolát választotta, ami kicsit bántotta, mégis megértette. Tudta, hogy ha végez, minden idejét vele fogja tölteni, ám hiányzott neki a nő. A gyerekek szerencsére hagyták, hogy nyolcig aludjon, utána viszont kegyetlenül kikövetelték maguknak a teljes figyelmét. Rajtuk is érezte, hogy hiányolják esténként, de muszáj volt haladni a lemezzel. Őt is bűntudat fogta el minden egyes hajnalban, amikor hazaesett és ránézett a két alvó apróságra. Nem ő mondott mesét este, nem ültek le egy asztalhoz közösen vacsorázni, nem ő fürdette a gyerekeit és a nő is mélyen aludt többnyire mire bebújt mellé az ágyba. Tudta, hogy egy rendes család nem így működik, de ez volt a munkája, csak ehhez értett világ életében és talán ez az utolsó lemezei egyike. Hisz ő is öregszik, a rivaldafény helyett nyugalomra vágyik. Arra, hogy végre Beatrice rábólintson a házasságra és esetleg szüljön neki egy újabb kisbabát.

Napközben próbálta bepótolni az ikrekkel, ami délután és este elmaradt lassan két hónapja. Imádta nézni őket, ahogy a szőnyegen játszanak, ahogy egyre szebben beszélnek, ahogy napról napra nőnek és fejlődnek. Néha, amikor rájuk nézett eszébe jutott Loreley, hisz a gesztusaikban, a mosolyukban, a tekintetükben felfedezni vélte a nőt, akit egykor annyira szeretett, ám már nem érzett lelkiismertfurdalást azért, mert elkezdett élni az élettől kapott lehetőséggel és megpróbál boldog lenni egy új szerelem mellett, ami egyre erősebb és erősebb lett.

A stúdióban persze semmi nem úgy sült el, ahogy tervezte, pedig végre emberi időben akart hazaérni a családjához, ám ismét hajnal három is elmúlt mire végeztek. Nem tudtak dűlőre jutni sok kérdésben a bandatagokkal, egyre többet veszekedtek, a határidő a nyakukon volt, elfáradtak mind, ráadásul a menedzserek egyre több és több promóciós megjelenést kényszerítettek rá, amihez semmi kedve sem volt, hisz már a hétvégéit is kezdték teljesen betáblázni, ami azt jelentette, hogy még kevesebb ideje van a családjára.

Dühösen csapta le a kulcsait mikor hazaért egy vasárnapi interjú után. Beatrice épp telefonált valakivel, ami cseppet sem tetszett neki, hisz feltűnően jókedvű volt és ahogy kivette a beszélgetésből, nem az egyik barátnőjével fecsegett.

Az első tíz percben még lefoglalta magát azzal, hogy átöltözzön és megigyon egy bögre kávét, de mikor a nő még azután se tette le  a mobilját, hogy az ölébe húzta és a nyakát kezdte csókolgatni, hanem helyette eltolta magától kiakadt. Még vasárnap is hülye riporterek, hülye kérdéseire kell válaszolgatnia, akik nem szégyellik felhozni neki a halott menyasszonyát, a gyerekeit és a Beatriceal való kapcsoltában is szívesen turkálnának, este mehet be a stúdióba, van pár órája otthon a nővel, aki viszont eltolja magától, pedig majdnem egy hete nem voltak együtt és tovább beszél egy ismeretlen pasival?

Idegesen kapta ki a lány kezéből a telefont, majd egyszerűen kinyomta a hívást.

-          Ez most miért csináltad? – fakadt ki Beatrice, aki azonnal vissza is hívta volna a srácot, ha hagyja.

-          Komolyan az orrom előtt beszélgetsz valami ficsúrral már negyed órája? – Fakadt ki, miközben szorosan a markában tartotta a mobilt, hogy a nőnek esélye se legyen használni. Persze a készülék csörögni kezdett a kezében, a kijelzőn egy Joel nevű fickó neve villogott a képével ellátva. Napok óta feszült volt, de most a féltékenység végképp elpattintott nála valamit. Nem elég, hogy aggódik a lemezért, hogy időben végeznek-e, hogy idegesítik a riporterek, hogy nincs eleget a gyerekeivel, most még attól is tartania kell, hogy annyira elhanyagolja Beatricet a munka miatt, hogy keres magának valaki mást? Valakit, akivel nyugisabb, akinek van ideje moziba vinni, ahová nem követik fotósok… Muszáj volt leállítani a rémképeket, amik megjelentek lelki szemei előtt, mert már csak a gondolattól is rosszul volt, hogy elveszíti a nőt. A mobilt egy könnyed mozdulattal kikapcsolta, ezzel megszüntetve a csörgést.

-          Az ég szerelmére csak egy csoporttársam – túrt a nő a hajába.

-          És nem találkoztok eleget az egyetemen? – fakadt ki. – Itthon vagyok végre, veled akarom tölteni a szabad perceim és nem azzal, hogy a nevetgélésed hallgatom valami seggfejjel – túrt idegesen a hajába, mire Beatrice elképedve nézett rá.

-          Végre hazaestél egy órára napközben, két hónap után és most hasra kéne esnem ettől a csodás ténytől? – Sziszegte.

-          Jelent neked valamit ez a pasi? – Kérdezte a tarkóján összekulcsolva a remegő kezeit. Ha igent mond, abba belehal. Nem veszítheti el őt is. Szereti, talán jobban is, mint Loreleyt, már ha az lehetséges.

-          Elment az eszed Ville? – Nézett rá a nő úgy, mintha tényleg nem lenne normális, ami minden bizonnyal igaz is volt, ám hallania kellett a szájából, hogy őrült és képzeleg csak.

-          Válaszolj – parancsolt rá, mire Beatrice homloka ráncba szaladt.

-          Te tiszta őrült vagy ha azt hiszed, hogy megcsallak vagy mást szeretek – túrt a nő is a hajába, ő pedig azonnal megkönnyebbült. Beatrice sosem hazudott, ő pedig két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, hogy megcsókolja végre.

Hiába várt már két órája, Ville nem érkezett meg. Pedig együtt akart végre vacsorázni vele, a férfi pedig megígérte, hogy hazajön. Megbeszélték már három napja, hogy ez az este az övék. Hiába hívta a másik nem vette fel, neki meg összeszorult a gyomra attól, hogy újabb hetek teltek el úgy, hogy alig látták egymást. Nem ezt tervezte, nem így képzelte el a kapcsolatuk. Nem volt elég neki az a pár perc, amit együtt töltöttek. Már azt se tudta, hogy hogyan halad a lemez, hogy hol jár és mit csinál a másik. Bántotta, hogy ő mindent úgy szervezett, hogy legalább ezen az estén együtt lehessenek, Ville viszont cserbenhagyta. Nem őt választotta, hanem valami mást, a kapcsolatuk helyett.

Elment az étvágya, pedig a közös kedvencüket főzte. Csak a bort nyitotta ki, miután lemosta a sminkjét, amivel annyit bajlódott, lófarokba kötötte a haját és a csinos ruhát mackónadrágra cserélte.

Az erkélyen cigizve iszogatott, a gyerekek már aludtak, ő meg azon morfondírozott mikor siklott minden ennyire félre és hogyan állíthatta volna meg ezt a folyamatot… Tehetett volna bármit is annak érdekében, hogy ne így végezzék? Mert azt érezte, hogy most egy ezerrel a vég felé száguldó vonaton ül és nincs megállás.

Elhidegülnek, szakítani fognak. A szíve még a gondolattól is összefacsarodott. Talán a barátainak igaza volt. Ő nem arra lett teremtve, hogy egy elfoglalt rocksztár mellett éljen, mellőzötten. Magányos volt és szomorú, de a másik ebből mit sem fogott fel. Nem akarta érezni ezt a jeges hideget, ami a belsőjét uralta el, miután rájött, hogy Ville felültette. Hiába minden ígéret, nincs ott, nincs vele. Mintha visszaminősítette volna egy bentlakásos babysitterré, akire ha van tíz perce esetleg megdugja, de neki ez nem volt már régen elég.

Az üveg bort lassan pusztította el, majd egy újabb cigi elszívása után felállt és a kicsik szobájába sétált, hogy ne érezze magát olyan egyedül.

Nem bírt nem mosolyogni, ahogy két apró angyalt nézte az ágyukban csendesen szuszogva, a kedvenc plüsseiket szorongatva. Mi lesz, ha szétmennek? Láthatja őket? Ville nem tilthatja meg neki, hisz ő az anyukájuk, hiába nem ő szülte meg őket. Imádta mindkettőt, mellettük minden értelmet nyert a számára.  A földre ülve, beburkolta magát egy vastag plédbe és nézte a kicsiket. Megnyugtatta, hogy a közelében vannak, hogy hiába hagyja el Ville, a gyerekek szeretik őt, szükségük van rá. Szükségük van az anyukájukra.

-          Anya – riadt fel Loreley, mire azonnal mellé telepedett.

-          Itt vagyok kicsim – simogatta a gyerek fejét, aki átkarolta a nyakát és nem is engedte el, amit cseppet sem bánt. Ugyan alapszabály volt, hogy a kicsik nem alhatnak a hálószobájukban, ő mégis úgy döntött, hogy ma este szüksége van a két szuszogó angyalra, így Leevit is felvette és a vendégszobába ment velük, hogy aztán élvezze, ahogy a puha kis testükkel hozzá simulnak a takaró alatt.

Éppen elbóbiskolt volna, mikor meghallotta a lépcső recsegését. Hallotta, hogy Ville először a hálójukba nyit be, majd azonnal ki is fordul az ajtón és a gyerekekhez indult. A villany felkapcsolódott a folyosón, így a másik megláthatta, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van, hisz alig fél perc múlva megjelent az ajtóban. Amint konstatálta, hogy mind a házban vannak, reszketegen kifújta a levegőt.

-          Betarice – suttogta, mikor a tekintetük találkozott.

-          Menj aludni – fordította el a fejét, miközben még szorosabban húzta magához az ikreket, akik szerencsére nem ébredtek fel.

-          Sajnálom – lépkedett be az ágyig a férfi, de neki semmi kedve nem volt egy újabb üres sajnálomhoz.

-          Menj vissza a szobádba és aludj – sóhajtott fel.

-          Kicsim én… - kezdett bele a magyarázkodásba, de ő nem akarta hallani, így is hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát.

-          A vacsora a konyhában vár, a bort megittam, de van még egy pár üveggel, ha ettél tedd be a mosogatóba az edényed és feküdj le aludni vagy csinálj amit akarsz csak ma ne gyere a közelembe. A gyerekek jól vannak, nem kell aggódnod – nézett a férfi szemébe, amiben bűntudatot látott. – Velük akarok csak lenni – suttogta, mire a másik lefagyott, aztán aprót bólintott, végigsimított az ikrek fején és megpróbálta az ő arcát is megcirógatni, de elhúzódott az érintése elől. Nem bírta volna ki. A másik percekig nem mozdult, aztán pedig nagyon lassan fordult ki a szobából, ő meg némán sírta álomba magát.

Tudta, hogy elszúrta, de, hogy ennyire… Beatrice mindig mellette aludt, akkor is, ha összevesztek, most viszont, átköltözött a kicsikkel a vendégszobába, ahelyett, hogy hozzá bújt volna. Még azt se hagyta, hogy megsimogassa a bőrét, pedig szüksége lett volna a selymes bőr érintésére. A szürke szemekben lévő szomorúságtól összeszorult a szíve. A konyhába csak egy pohár vízért ment le, de amint meglátta, hogy a nő a kedvencét készítette el, gyertyát gyújtott és még az ikrek etetőszékét is elhúzta az útból, az arcát a kezeibe temette. A francba, amiért nem nézte az időt, a francba, amiért a hangmérnök nem szólt, hogy induljon el, mert túl jól haladtak az anyaggal, hogy elengedje.

Semmi étvágya nem volt, az ételt a hűtőbe tette, majd felment az emeletre. A folyosón hosszan vacilált, hisz minden vágya az volt, hogy az imádott nő és a gyerekei mellett feküdhessen le, de nem akart még jobban felhúzni Beatricet, így a hálószobájukba sétált be végül, akkor is, ha a fél karját odaadta volna azért, hogy a három legfontosabb személyt a karjaiban tudhassa.

Az ágyon meglátott egy csinos kis ruhát, szépen kiterítve, amitől még pocsékabbul érezte magát. Beatrice készült, ő meg elszúrta.

Érezte, hogy a nőnek sok lesz, talán már az is megfordult a fejében, hogy elhagyja, amitől fájdalmas görcs kezdte szorongatni a gyomrát. Szerette, de a zenét nem bírta háttérbe szorítani még érte se.

Hideg volt az ágy, mikor lefeküdt, nem volt kit magához ölelnie, csak a lány illatát érezte a párnán. Vajon megéri az új lemez azt, hogy talán elveszíti a nőt, akit szeret? Ugyan tudta, hogy Beatrice kitartó, de azt is, hogy semennyi ideig nem tartana neki valakit találni, aki mindent megad neki, amit ő most nem. Hisz gyönyörű, okos, vicces.

Még mielőtt ismét belelovallta volna magát a rossz gondolatok közé, lehunyta a szemét, de csak órákon át tartó forgolódás után sikerült elaludnia. Hiányzott a karcsú test a karjai közül.

Reggel álmosan botorkált le a konyhába, Beatrice már a gyerekeket etette, de ő sem tűnt túl kipihentnek. A nő fenekén finoman feszült meg a farmer, ahogy nevetve Leevi elé guggolt, hogy rá figyeljen és az evésre. Annyira gyönyörűek voltak, így hárman, a nő halkan kuncogva beszélt hozzájuk, a kicsik pedig teljesen boldognak tűntek attól, hogy az anyjukkal vannak. Mert kétségtelenül Beatrice lett az anyjuk, ő volt velük a legtöbbet, ő tanítgatta mindenre az ikreket, ő volt ott mikor betegek voltak vagy nyűgösek. Nem bírt elég hálás lenni neki mindezért. Fogalma sem volt arról, hogy mit kezdene magával és a kicsikkel, ha a lány lelépne.

-          Jó reggelt – szólalt meg felhívva magára a figyelmet, mire a nő egész testében megfeszült, aztán villámokat szóró szemekkel nézett rá. Loreley az apró kezével az arcához nyúlt, mire a vonásai azonnal megenyhültek és a kislány felé fordult.

-          Szia – morogta vissza, a hangján érezni lehetett, hogy meg bírná ölni, mégis mosolygott az ikrek miatt.

-          Megmagyarázom – ült le a kicsik mellé, egy bögre kávéval, hogy a nő legalább ránézzen, amit el is ért, de ha szemmel ölni lehetett volna ott vérzett volna el a saját konyhájában.

-          Mégis mit Ville? Hogy felültettél megint? Hogy visszaminősítettél bentlakásos kurvának és babysitternek? Mit akarsz megmagyarázni? – Kérdezte jeges hangon, amitől kirázta a hideg.

-          Nem minősítettelek vissza, egyszerűen csak elhúzódott a felvétel, ez a munkám és… - kezdett bele, ám így kimondva még magának is be kellett vallania, hogy nagyon rossz kifogásokat talál. Ránézhetett volna maga is az órára, ha akar. Befejezhette volna, mégse tette.

-          Nem érdekel – emelte fel a nő a kezeit, ezzel elhallgattatva. – Három napja megbeszéltük, hogy szánsz rám három órát az elfoglalt életedből, de te nem voltál itt. Elméletileg a barátnőd vagyok és nem azért lakom itt, hogy a gyerekeidre vigyázzak, meg mert neked kurva kényelmes, hogy ha épp van tíz perced a zuhany alatt megdughatsz és alhatsz is utána. Elméletileg ez egy kapcsolat, amiből te most marhára nem veszed ki a részed. Mikor fektetted le utoljára őket? Miért sírnak szerinted két hete minden altatás előtt egy órán át, míg ki nem merülnek teljesen? Mit csináltam az elmúlt héten? Szart se tudsz rólunk hetek óta és még csak fel se tűnik neked, hogy mennyire nem vagy itt velünk, akik elvileg a családod vagyunk – állt fel a nő, majd a mosogatóhoz lépve elöblítette az ikrek kanalait és tálját, benne meg ismét fellángolt a bűntudat. – Elhiszem, hogy kényelmes Ville, hogy itt vagyok és mindent megteszek azért, hogy ezt a családot összetartsam, de rohadtul elegem van. Egy vacsorát kértem tőled, semmi többet és te nem voltál képes ennyi időt sem rám áldozni – sziszegte keserűen.

-          Ez az életem Beatrice. Tudtad, hogy mit vállalsz, mikor összejöttünk, tudtad, hogy a zene a mindenem – nézett a nő szürke szemeibe.

-          Már nem csak rólad van szó Ville. Sőt nem is az a lényeg, hogy velem nem törődsz, hanem az, hogy elszigeteled magad tőlem és tőlük is – pillantott a kicsikre. Nem bírta tovább, tudta, hogy a másiknak igaza van. Felállt és a karjába húzta a nőt, aki kissé mereven fogadta a közeledését, de, mikor az álla alá nyúlt és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, kissé elernyedt.

-          Szeretlek Beatrice és sajnálom, ami történt – simogatta meg az arcát.

-          Nem vagyok alkalmas a játékbaba szerepre. Engem nem mellőzhetsz csak úgy, nem vehetsz le csak akkor a polcról, amikor kedved tartja hozzá – ingatta a nő a fejét, mire elmosolyodott. – Nem tudom az előző nőid ezt, hogy kezelték, de velem ezt nem teheted meg – nézett szigorúan a szemébe.

-          Tudom – sóhajtott fel.

Látta Villén, hogy tényleg bánja, az előző estét, de ez nem nyugtatta meg. Vele akart lenni és azt akarta, hogy családként működjenek. Persze tisztában volt vele, hogy sosem lesz normális életük, de ezt nem is bánta. Szerette, hogy egy zenész mellett él, akkor is, ha elég extrém időbeosztással dolgoztak, mióta megismerkedtek. A stúdiózás viszont kicsinálta az idegrendszerét, mert látta, hogy az ikreket mennyire megviseli, hogy az apukájuk nincs velük eleget, ráadásul munka és tanulás mellett az ikrek teljesen rámaradtak. Imádott az anyukájuk lenni, mégsem volt egyszerű két kisbabát, pelenkázni, etetni, fürdetni, altatni és szórakoztatni egyszerre. Neki nem volt meg az a rutinja, amivel Ville rendelkezett, ráadásul a lábaikat próbálgatva az ikrek még több figyelmet igényeltek.

-          Itthon is szükség van rád – túrt a hajába. A dühe kezdett csillapodni, miközben magába szívta a másik illatát és nézte az ikreket. – Nem hagyhatsz magamra – ingatta a fejét.

-          Tudom – húzta magához még szorosabban a férfi. – Hálás vagyok, amiért itt vagy és segítesz és tudom, hogy elhanyagoltalak, de megoldjuk, ígérem.

-          Nem akarom, hogy ígérgess, azt akarom, hogy itt legyél – nézett a zöld szemekbe, miközben a kezei fellázadtak ellene és Ville dereka köré kulcsolódtak. – Nem érdekel, hogy mi volt előttem a rend, mikor stúdióztál, nem érdekel, hogy más nők ezt, hogy kezelték, rám igenis időt kell szakítanod vagy.. – harapta el hirtelen a mondat végét, hisz az üres fenyegetőzés nem volt az ő asztala, át se gondolta a mondatot, de nem úszta meg a faggatózást. Ville mélyen a szemébe nézett.

-          Vagy mi? – Kérdezett rá nyíltan, ő meg az alsó ajkába harapott. Képes lenne rá? Képes lenne elhagyni őket, mert elhanyagolva érzi magát? Minden bizonnyal igen. Az ikreknek persze mindig ott lenne és a szíve szakadna meg, ha így érne véget, de igen. Villét elhagyná, ha azt érezné, hogy nem fontos már.

-          Te is tudod – suttogta, mire a másik karjai megfeszültek.

-          Mit? – Kérdezte halkan, feszülten. Tudta, hogy ki kell mondania, annak érdekében, hogy a szavainak tényleg súlya legyen.

-          Vagy vége. Nem vagyok egy dísztárgy, amit bezárhatsz ide, nem vagyok a kurvád, akit akkor dugsz, amikor épp időd van rá, nem vagyok a babysittered, aki azért van itt, hogy a kicsikre vigyázzon, nem vagyok egy hülye szobanövény, akire akkor nézel, ha épp kedved tartja. A családod része vagyok – mormolta.

-          Tehát megfordult a fejedben, hogy elhagysz – lépett távolabb tőle a férfi, miután lehulltak a kezei róla, miközben furcsa képet vágott. Kétségbeesettnek tűnt, dühösnek, szomorúnak és mintha meg is ijedt volna.

-          Nem – ingatta a fejét, miközben ő közeledett hozzá és ismét átölelte. – Eszembe se jutott eddig, hogy elmenjek, de ha őszinte akarok lenni, az már megfordult a fejemben, hogy ezt nem fogja kibírni a kapcsolatunk – vallotta be őszintén. – Alig pár hónapja vagyunk együtt és nézz meg minket – keseredett el. – Mint egy elhidegült házaspár, akik éveket húztak le együtt. Éjjel-nappal dolgozol, én gyereket nevelek, suliban vagyok és melózom szintén, mire hazaérsz alszom, mikor elmegyek, alszol, nem beszélgetünk, nem vagyunk együtt – csuklott el a hangja szomorúan, mire a férfi magához szorította.

-          Beatrice, ne kételkedj abban, hogy szeretlek. Ez egy szar időszak, de a stúdióidő ki van fizetve, muszáj felvennünk az albumot, muszáj promótálni az egészet. Talán ez az utolsó albumunk, azt akarom, hogy jó legyen, nagyon jó. Tisztában vagyok vele, hogy megvisel ez az egész, de szeretlek és te vagy a legfontosabb meg a gyerekek, akkor is, ha éppen nem ezt érzed. Túl fogjuk élni, mert erősek vagyunk és hiába vesz el a zene, ennyi időt a szerelmünktől, ha vége ennek az őrületnek, csak még szorosabb lesz a kapcsolatunk – suttogta, miközben ott a konyhában szorosan ölelték egymást. A férfi a haját simogatta, amivel sikerült elérnie, hogy valamennyire megnyugodjon. érezte, hogy szereti, ahogy ő is szerette.

-          Őrülten szeretlek és csak magamnak akarlak – motyogta a férfi vállába.

-          Ahogy én is téged – csókolta meg és az a csók, tényleg mindent elfelejtetett vele, egészen addig míg az ikrek gagyogni nem kezdtek, felhívva magukra a figyelmet. Mosolyogva váltak el, tudta, hogy még nincs minden rendben köztük, de jó irányba haladhatnak innentől. Ville Loreleyt kapta fel először, az etetőszékből, majd a segítségével Leevi is az apjához tudott bújni végre, amit nevetve vettek tudomásul. – Persze titeket is apróságok – puszilta meg az ikreket, ő meg megnyugodott és csak nézte, hogy táncolja körbe Ville a konyhát, halkan duruzsolva a kicsiknek, akik hangosan kacagtak azon, hogy az apukájuk pofákat vág nekik.

-          Hazamegyek – dőlt el a kanapén egy sör társaságában. Este hét volt, haza akart érni a fürdetésre és annyi idő után, ő akarta az ikreket ágyba dugni. Beatricenek igaza volt, elhanyagolta őket és ezt már a kicsik is megsínylették, akik mindennél fontosabbak voltak a számára.

-          Még nem végeztünk – parancsolt rá az albumuk producere, mire a levegő megfagyott a stúdióban. Mige idegesen pillantott körbe, Linde kimenekült Burton társaságában cigizni, Gas pedig már otthon volt rég, a családjával, mert a kislánya lebetegedett.

-          De végeztünk – állt fel, majd a hátizsákjába kezdte gyűrni a cuccait. Eddig se volt szimpatikus Jukka a számára, de az, hogy megmondja neki mikor mehet haza, több volt a soknál.

-          Még fel kéne venni pár dolgot, jól haladunk – nézett rá, mire hidegen elmosolyodott.

-          Lehet, de most haza akarok menni a barátnőmhöz – vont vállat. Hirtelen elkapta a vágy, hogy a nővel legyen.

-          A hisztis hülye csajod miatt nem haladunk? – Mordult fel Jukka.

-          Ha még egyszer így beszélsz róla, kitépem a nyelved – paprikázta fel magát. Beatrice volt az élete és az ikrek, a nőnek köszönhette, hogy egyáltalán betette a lábát a stúdióba, hogy tud újra dalokat írni, hogy életben van és nem csak vegetál, ráadásul azt se tudta, hogy hogyan nevelné az ikreket, ha a nő nem lenne a társa és egyben a gyerekei anyja is. Mit tenne, ha nem vette volna át tényleg ennyire Loreley szerepét, ha nem érezné a nő azt, hogy Leevi és Lor az ő gyerekei is?

-          Csak egy nő, ne legyél már papucs – gyújtott rá Jukka, a cigit viszont szíve szerint letuszkolta volna a pasi torkán.

-          Állj le – szólt rá Migue a producerre, mert látta rajta, hogy kezd eldurranni az agya.

-          Ha tudni akarod, Beatrice nem csak egy nő. Ő a társam, a gyerekeim anyja, akinek rohadtul én akasztottam a nyakába a felelősséget, hisz nem ő szülte az ikreket, de szeret annyira, hogy vállalja őket is, pedig elhiheted, két kisbabával rohadtul nem könnyű az élet. Neki még buliznia kéne a csoporttársaival és ehelyett tudod mit csinál? A gyerekimnek olvas mesét, miután suliban volt, dolgozott és elintézett mindent, hogy mire hazaesek, ne kelljen semmivel törődnöm. A szerelmem, akinek szüksége van rám és most haza is megyek hozzá meg a gyerekeimhez, akiket mostanában szintén nem én fürdettem és fektettem le aludni – bújt bele a kabátjába, aztán Miguetől elköszönt és kisétált az ajtón. Nem érdekelte semmi, csak a családja. Nem kockáztathatta meg, hogy minden összeomoljon, ehhez pedig igenis erőfeszítéseket kell tennie és a munkára kell nemet mondania, nem pedig a családjára. Jukka mégis felhúzta, ő is tudta, hogy haladniuk kell, de nem bírt kettészakadni, akkor sem, ha akart. Ha a stúdiónak enged, a kapcsolata sínyli meg, ha Beatricet részesíti előnyben, akkor azért ideges, mert nem dolgozik. Ördögi kör, amiből nem volt kiszállás még egy darabig. Hazaérve a gyerekek kacagását hallotta meg először, így azonnal elmosolyodott. A kulcsait a tálba dobta, a kabátját felakasztotta és beljebb sétált a nappaliba, ahol a kicsik visítva hemperegtek a vastag szőnyegen, miközben a nő csikizte őket. Nem volt náluk szebb látvány az egész világon. Pecekig állt és nézte őket, hallgatta, hogy nevetnek és hálát adott, amiért egy ilyen nő van mellettük, aki képes feladni a szabadságát, a függetlenségét, azért, hogy két olyan gyerekkel játszhasson, akiket nem ő vállalt, nem ő szült, mégis tökéletes anyjuk lett. Nem akart tovább kimaradni a mókából, bevetette magát melléjük, Beatrice meglepetten fogadta, de mikor a hajába túrt, hogy csókkal köszöntse rámosolygott és ezt a mosolyt le se tudta vakarni az arcáról. Az ikrek is nyugodtnak tűntek attól, hogy ott volt, hogy végre annyi idő után ő fürdette meg őket, ő mesél mesélt, míg álomba nem szenderülnek. Hiányzott neki a hármasuk, hisz annyi időt töltött velük. Mikor megszülettek minden este ott ült a gyerekszobában és nézte őket, ahogy abban a percben is. Finoman húzta rá Leevi hátára a takarót, majd megcirógatta az arcát és Lorhoz lépett, akit szintén betakart. Olyanok voltak, mint az angyalok, akik minden napot képesek voltak szebbé tenni. Beatricera, a tus alatt talált rá, nem habozott bemászni mellé és a nedves, karcsú testet a karjába vonni.

-          Szeretlek – súgta a nő bőrébe, aki megfordult, a nyakába kulcsolta a kezeit és olyan hévvel csókolta meg, amiben benne volt minden érzése. A félelmeit érezte a nyelvén, hogy nem éli túl a kapcsolatuk ezeket az időket, érezte a hálát, amiért időben hazament, érezte azt a lángoló, vad szerelmet, ami őt is pusztította. Amikor elengedte és a szemébe nézett viszont csak a szerelem maradt és a vágy, aminek mindketten megadták magukat.

Már megint sikerült istenesen hajbakapniuk, ő meg elmenekült. Ville napról napra feszültebb lett az új album miatt és hajlamos volt rajta leverni mindent, amit képtelen volt kezelni, ráadásul ismét egyre többször hagyta magára éjszakára is, amitől feltámadt benne a zöld szemű szörny.

Bár tudta, hogy az egész nem csak erről szól. Az ikrek lassan két évesek lesznek és ez még mindig érzékenyen érinti a szerelmét, elvégre Loreley valahol még mindig benne élt. Mindketten feszültek voltak, ő a suli miatt, Ville a munka miatt és képtelenek voltak kilábalni a gödörből, amibe kerültek..

Haza akart menni, átölelni a másikat, a karjai közé bújni és megnyugodni végre egy kicsit, de a büszkesége nem hagyta.

Nem vacsorázgathat semmilyen riporterrel és kész. Soha életében nem volt még ilyen féltékeny, bár tudta, hogy ostobaságot csinál, mert ezzel a kiborulásával csak ront a helyzeten.

-          Hol vagy? – Szólt bele a férfi a telefonba mikor felvette.

-          Fogalmam sincs – nézett körbe a kihalt utcán. Egyszerűen csak elindult és ment amerre a lába vitte.

-          Beatrice – szólt rá figyelmeztetően a férfi, mintha nem hinné el amit mondd, de most már ő is eljutott arra a pontra, hogy bármelyik percben képes volt bombaként robbanni.

-          Mondtam már, hogy nem tudom a francba is. Mi van, újabb kis riporterrel lesz randid és kellek, hogy vigyázzak az ikrekre? – csattant fel.

-          Baromságokat beszélsz – mordult fel a másik.

-          Ó tényleg? Te mégis mit szólnál hozzá, ha lelépnék valakivel vacsizni és nem szólnék róla neked? – Kiabált tovább, mert idegesítette, hogy nem mondott semmit a másik, mintha nem is lenne semmi köze ahhoz, hogy mit csinál és kivel.

-          Mondtam már, hogy nem így terveztem – sóhajtott fel Ville.

-          Nem érdekel – vágta rá, miközben leült egy padra és úgy érezte azonnal elsírja magát. Nem érette mi baja van, tudta, hogy kezd kimerülni teljesen és az se tesz jót, hogy Ville mindig rá morog otthon, ha a fiúkkal valami nem úgy alakul, ahogy ő tervezte. Az ikrek szintén egyre több figyelmet követeltek, ő meg úgy érezte szétszakad és nem tud minden szerepben megfelelni. Pocsék barátnő, pocsék anya, pocsék tanuló…. 

-          Gyere haza – szólt rá a férfi halkan.

-          Tényleg nem tudom hol vagyok – kacagott fel, mint valami eszelős. – Hívok egy taxit – sóhajtott fel, mert kezdett fázni is. Be akart feküdni egy kád vízbe és aludni.

Hazaérve a férfi kérdőn pislogott rá, de csak leintette. Felment az emeltre és befeküdt az óriási kádba. Fogalma sem volt mikor volt arra példa utoljára, hogy egy kicsit kieresztette a gőzt, de úgy érezte itt lenne ennek is az ideje. Elmenni táncolni, inni, vacsorázni vagy akármit csinálni. Elengedni magát, mielőtt teljesen megőrül ettől az élettől, amit most él, amire talán nem is alkalmas. Mi van, ha ő nem anyának való? Ha nem tud a tisztességes feleség szerepébe bújni? Ha képtelen Ville társa lenni? Mi van, ha túl önző mindehhez? Mert igenis, akart egy kis időt magára fordítani, el akart menni Villével moziba, vacsorázni, sétálni. Ki akart mozdulni a négy fal közül, körmöt festeni, fecsegni a barátnőivel, de per pillanat bele volt kényszerítve egy olyan mókuskerékbe, amire nem volt felkészülve. Hiába imádta a kicsiket és a férfit, hiába szerette, hogy családja van, nem bírta tovább ép ésszel elviselni, hogy csak a gyerekekkel tud beszélgetni hetek óta, miközben a másik ki tudja hol jár.

Az ajtó lassan kinyílt a férfi pedig besétált és megállt az ajtóban.

-          Nem csallak meg – sóhajtott nagyot Ville.

-          Tudom – bólintott csukott szemmel.

-          Akkor mi a baj? – Guggolt mellé, mire megvonta a vállát. Fogalma sem volt róla, hogy mi az igazi baja.

   Nem tudta mi történt Beatricecal, ő benne is egyre inkább kezdett felhalmozódni a feszültég, de úgy tűnt, a nőnél még inkább betelt a pohár. Lassan kinyúlt a kezével, s egy hajtincset kisimított a homlokából. Beatrice nem mozdult meg, de látta rajta, hogy a legszívesebben elhúzódna tőle, de mintha még ehhez sem lett volna ereje.

   Hülyeség volt, hogy nem szólt neki a vacsoráról, viszont teljesen kiment a fejéből, hogy nem említette. Annyi minden történt körülötte, s annyi mindent kellett fejben tartania… egy interjú teljesen elnézhető apróságnak számított az életében mostanság, hiszen mindennapra jutott neki valami, amihez se kedve, se ereje nem volt, viszont a menedzsere kierőszakolta tőle.

-          Hosszú volt ez a nap – mondta csendesen. – Sajnálom, hogy nem szóltam az interjúról, de teljesen kiment a fejemből. Nem vacsora közben terveztük, de majdnem éhen haltam, muszáj volt beülnünk valahova, ha nem akarok összeesni.

   Beatrice fáradtan pillantott rá, a szemeiből viszont kitalálta, hogy egy szavát se hiszi el.

-          Persze – morogta csendesen, majd hátradöntötte a fejét. – Arról viszont tudtál szólni, hogy vigyázzak az ikrekre.

-          Azt hittem mondtam, hogy hova megyek – sóhajtott nagyot. – Nem szeretnék veszekedni és magyarázkodni sem, sokszor már nem tudom kinek mit mondtam. Egy-két hónap és vége lesz a felvételeknek, utána ígérem, hogy elviszlek egy gyönyörű helyre – nyomott egy puszit a homlokára.

   A nő újra rápillantott, amikor kiegyenesedett mellette, majd inkább még jobban becsúszott a fürdőkádba. Mindkettőjükre ráfért volna a pihenés, de nem tehette meg, hogy most leáll, és azt mondja szüksége van egy hétre, hogy összeszedje magát, s rendezze a gondolatait.

   Míg a nő fürdött, lefektette a kicsiket, majd felhívta Bamet, aki szokás szerint megint Janával volt, megkérte, hogy holnap fogadják be a két apróságot, míg ő elviszi vacsorázni Beatricet.

   Az este folyamán nem nagyon szóltak egymáshoz, az ágyban sem feküdtek igazán egymás mellett, míg ő aludni próbált Beatrice a könyveivel volt elfoglalva, tudta, hogy a vizsgáira készül és sokszor hajnalig tanult. Úgy érezte kezdenek eltávolodni egymástól, amit nem akart hagyni, hiszen nem rég kezdték csak újra… nem akarta, hogy így legyen vége, hogy az élet, a valóság válassza el őket egymástól. A vacsora remek megoldásnak tűnt, ahol végre kicsit kettesben lehetnek újra, pihenhetnek, és újra egymásra találhatnak.

-          Szia, merre vagy? – hívta fel délben Beatricet, hiszen korán reggel el kellett mennie az egyetemre, míg ő otthon maradt a gyerekekkel.

-          Szerinted? – kérdezett vissza, abban a stílusban, amit nem túlzottan szeretett tőle.

-          Gondolom az egyetemen, de már haza kellett volna érned – dőlt hátra a kanapén, a gyerekeit figyelve.

-          Most számon kérsz? Ennek inkább fordítva kéne működnie – mondta nyugodtan, ugyanakkor érezte benne a szemrehányást.

   Megforgatta a szemeit, s hálát adott az égnek, hogy ezt a nő nem láthatja a telefonon keresztül.

-          Szeretnélek elvinni vacsorázni este. Bam és Jana vigyáznának a kicsikre – terelte el a témát inkább, mielőtt újra veszekedni kezdenek.

-          Aha – jött a sztoikus válasz.

-          Ez most mit akar jelenteni? – kérdezte kicsit ingerülten, hiszen ő csak jót akart maguknak, a nő viszont úgy tűnt nem díjazza az egészet.

-          Az egyik csoporttársamnál fogunk tanulni. De már mondtam.

   Na bamm. Úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Biztos volt benne, hogy Beatrice nem említett számára semmi ilyesmit, hiszen akkor be kellett volna számolnia róla, hogy kivel és hol fognak tanulni. Erről nem tudott leszokni, mindig tudni akarta hol jár a nő és kivel, akkor érezte magát nyugodtnak, ha biztonságban tudta.

-          Jó, szia – köszönt el tőle, mielőtt újabb veszekedésbe keverednek, vagy véletlenül nem tudja visszafogni a haragját és olyat mondd neki, amit nem kéne. Vajon hova mehet? Kivel? Talán késő és talált magának valakit? Ha megcsalta? Ismerte magát, soha többé nem tudna megbízni benne, képtelen lenne elfogadni, hogy valaki mással is ágyba bújt, még a képzeletében lévő pasit is meg tudta volna ölni, amiért hozzá ért. Az olyan törés lenne, amit tényleg nem hevernének ki.