34.

   A világ egy pillanat alatt kitisztult előtte. Az alkoholmámor, amit még most is érzett, egy perc alatt józanságba váltott át, a szétszóródott valóság, egy egésszé vált. A képek értelmet nyertek, ahogy a szavak is, bármilyen állapotban is volt.

   Loreleyt a derekánál fogva dobta le magáról, mielőtt a szexuális izgalma erősebb lesz a józan eszénél, ezzel csak a figyelmét akarta elterelni, ő viszont nem vágyott erre.

-          Átvertél – sziszegte, felpattanva az ágyból.

   Még magát is meglepte vele, milyen gyorsan megy neki, annak ellenére, hogy csak ittak, enni semmit nem ettek lassan ki tudja mióta, s az alvást sem vitték túlzásba pörögve az alkoholtól.

-          És te, te nem vertél át? – vágott hozzá egy párnát feldúltan.

-          Mikor? – hajította vissza az ágyra, majd idegesen a hajába túrt.

-          Azt mondtad szeretsz, hogy csak én számítok neked – vágta hozzá, újabb párna kíséretében.

   Értetlenül nézett a nőre, mintha a szavaknak nem lenne alapja, nem lenne értelme. Idegesen a hajába túrt, mintha ez megoldaná a problémát, s hirtelen megvilágosodna minden előtte, de ez semmit nem segített.

-          Ez így van – vágta rá, félig elfordulva az ágytól. – Szeretlek, és csak te számítasz nekem – fröcsögte felé a szavakat, mintha a világ legundorítóbb dolgát mondaná.

   Loreley fintorogva felhúzta az orrát, kimászott az ágy szélére és a váza felé nyúlt, de időben elkapta a kezét és megállította benne, hogy azt is hozzávágja a feldúlt kis szirén, aki inkább hasonlított egy hárpiára, semmint egy édes csábítóra.

-          Csak te kellesz – suttogta, majd durván beletúrt a hajába és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Értsd meg, nem kell más, te jelented a világot. Miért olyan hihetetlen ez? – kérdezte nagyon halkan.

-          Akkor nem lennél folyton részeg és nem az italban keresnéd a menekülést – próbált meg elhúzódni tőle, de nem engedte.

   Kicsit erősebben szorította meg a csuklóját, amitől kénytelen volt elengedni a vázát. A zúzódás nyomott figyelte a nyakán, aztán a kék szemekbe nézett, melyek megdermesztettek körülötte minden valóságosat és valótlant, amelyektől úgy érezte egyszerre repül a mennyekben és ég pokoli tüzekben.

-          Nem érthetsz meg, nem értheted ezt – simított végig az arcán. – Nem tudom elmondani miért iszom, de szükségem van rá, ahogy szükségem van rád is – magyarázta.

   Hirtelen eszébe jutott, mint mondott neki a nő, ezért durván ellökte magától, kiegyenesedett, újra idegesen hosszúra nőtt tincsei közé túrt. Egyszerűen továbbra sem tudta felfogni, hogyan vehette el tőle Loreley ilyen könnyen az álmait, hogyan tehette ezt vele, miért kell ezt tennie vele, hiszen erről álmodtak, családról, gyerekről… talán velük még másnak lenni is képes lenne.

   Annyira szeretne egy fiút vagy egy kislányt, de nem akárkitől, hanem a kék szemű sziréntől. Vele akarja felnevelni őket, nézni, ahogy járni tanulnak, beszélni… erre gondolt, ha úgy érezte muszáj megölnie magát, mert így nem mehet tovább. A nő viszont mindent egy csapásra elvett tőle.

-          Nem, neked csakis az alkoholra van szükséged – suttogta Loreley, elhúzódott az ágy másik végére és magához szorította a takarót.

-          Ez nem igaz – csattant fel dühösen. Hogy nem érti? Hogy nem érti meg, hogy rá is pont ugyanannyira szüksége van? Ahogy a levegőre, vagy a vízre, vagy éppenséggel az alkoholra, mely segít neki egy kicsit elfeledtetni vele a világ gondjait. – Rád is szükségem van, de most egyedül kell lennem, mert egy pillanat alatt, minden kibaszott álmomat eldobtad a picsába – dühöngött tovább, mint egy eszelős.

-          Én vettem el minden kibaszott álmod, te faszfej? – vágta hozzá a nő, s újabb párna repült felé, amit egyszerűen félrelökött. – Hiszen te vagy képtelen mást szeretni magadon kívül, jössz azzal, mennyire fontos vagyok, de meg sem próbálsz tenni kettőnkért, meg sem próbálsz más lenni, nem is akarsz igazán, csak azt mondod! Azt hiszed a szerelem megment, de kurvára nem és nem tudod elfogadni, hogy magadat kéne megmentened!

-          Rohadtul semmit nem tudsz – vetette oda foghegyről, majd kisétált a nappaliba.

   Szüksége volt pár perc nyugalomra, egy kis csendre, magányra és egyedüllétre, míg képes feldolgozni, hogy Loreley soha nem fog neki gyereket szülni. Olyan volt az egész gondolata, mintha kitépnének valamit a szívéből, megfosztanák a céljaitól, a vágyaitól. A bárpultból vodkát vett elő, Bam bármennyire is próbálta lebeszélni a személyzettel, hogy ne legyen bent pia, neki sikerült az egyik fiút megkennie, így nem szenvedtek hiányt ebben sem.

   Gyorsan hajtotta le, majd megfogott kettőt és a fürdőszobába zárkózott. Forró vizet engedett magának, Loreleynak nem volt igaza, semmit nem tudott, ő meg nem tudta volna megmagyarázni neki az egészet, mert az élet ilyen elbaszottul egyszerű: azt hisszük értjük a másikat, de közünk nincs hozzá, szavakkal vagdalkozunk, de jelentésük rég nincsen.

Meg se próbálta neki soha elmagyarázni, hogy miért kell neki  pia, mégis olyan könnyedén jelentette ki, hogy nem értheti, mintha teljesen buta lenne és azt se tudná mennyi kettő meg kettő. Semmibe vette megint, ostobának tartotta, valakinek, aki nem képes felfogni, amit mondanak neki, ebből pedig rohadtul elege volt.

-          Gyűlöllek – zokogott fel, mert tehetetlen volt. Rég le kellett volna lépnie vagy megölnie magát, mégis a férfi egyetlen pillantása megbénította és képtelen volt mozdulni tőle. Lassan állt fel majd botorkált a bárszekrényig, látta, hogy a férfi már lehúzott pár vodkát, így ő is inni kezdett, hátha az elmossa a bánatát. 

Egész nap nem szóltak egymáshoz, Ville nem kérdezte meg hova megy mikor lelépett a nőgyógyászhoz, hogy újabb bogyókat írasson fel magának, de mikor visszatért hozzá csak fintorogva vette tudomásul, hogy beveszi a tablettát, ami meggátolja, hogy teherbe essen tőle.

-          Miért teszed ezt? – Fogta meg hirtelen a csuklóját.

-          Mert nem akarok egy alkoholistának gyereket szülni – vágta rá fagyosan. Az alkohol és a fű, amit könnyedén be tudott szerezni a város egy lepukkant környékén, eltompította annyira, hogy ne egy remegő massza legyen az karmai közt, hanem ugyanaz, aki előtte volt. Egy érzelemmentes jégszobor. Könnyedén tépte ki magát Ville ujjai közül, aztán a fürdőbe zárkózott, hogy elszívjon még egy szál cigit, remélve, hogy az majd feldobja a kedvét annyira, hogy ne folyamatosan azon pörögjön éjjel az esze, hogy mivel vágja át a saját torkát.

-          Loreley – csapkodta a férfi az ajtót miközben ő elmerült a habokban egy üveg bor társaságában és a füle botját se mozgatta. – Lor nyisd ki. Beszéljük meg – kopogott a férfi tovább, de ő csak bután nevetgélt a habpamacsokon, amik furcsa formát öltöttek a szeme előtt.

-          Takarodj innen – nevetgélt. – Dugd meg a macáid, ők talán boldoggá tudnak tenni – túrt a hajába, majd egy rendes cigit kezdett szívni, hogy elnyomja a marihuana szagát még azelőtt, hogy Ville rátöri az ajtót.

-          Kicsim, nyisd ki. Szeretlek, engedj be – kérlelte a férfi halkan, de ő csak fintorgott az egészen.

-          Hazug disznó – suttogta maga elé, mert képtelen volt bízni benne ezek után. Elhinni, hogy bármit is számít, hogy tényleg szereti. Élénken emlékezett még rá, mikor azt mondta, hogy ketten együtt nem lehetnek boldogak, az egyiküknek meg kell halnia. Hát most versenyeztek, hogy ki lesz az, aki hamarabb távozik az élők sorából és csak remélte, hogy ő nyeri meg ezt a játszmát, a férfi pedig itt marad, hogy kísérthesse. A legnagyobb vicc az egészben, hogy mindezek ellenére Ville azért volt rá dühös, mert nem akart gyereket szülni neki. De felelőtlenség lenne, ha megtenné. Minek? Egy boldogtalan zöld szemű, alkoholista énekes és egy összetört szívű ronccsá vált nő gyereke, hogy lehetne boldog és kiegyensúlyozott, ha a szülei is ilyen elcseszettek? Pedig ezerszer elképelte a fiúkat, aki az apjára ütne és akit ugyanannyira szeretne, mint Villét. Az édes, zöldszemű kisfiú álmában kísértette, hisz annyira vágyott rá, mégis tudta, hogy nem szabad megtörténnie. Nem eshet teherbe a férfitól, nem szülhet neki egyetlen gyereket se, nem lehet anya, mert az a pici csak szenvedne, ugyanúgy, ahogy ők is szenvednek.

-          Loreley, ha nem nyitod ki, betöröm – kezdett el visszaszámolni, ő viszont nem mozdult, még azután se, hogy a zöld szemű ördög tényleg rátörte az ajtót. – Miért teszed ezt velem? – Térdelt elé, miközben fintorogva emelte fel a füves cigi martalékát.

-          Ezt én is kérdezhetném – vetette oda fagyosan, visszabújva a jégpáncél mögé, ami hosszú éveken át megóvta.

-          Beszéljük meg – simogatta az arcát, amitől jóleső borzongás futott végig rajta, de nem mutatta ki, hogy sírni tudna a gyengédségtől, amivel képes megérinteni. 

-          Beszélgetni akarsz? Furcsa eddig sose akartál – sziszegte mérgesen.

-          Lor, kérlek szépen – csukta le a férfi egy fél pillanatra a szemeit, majd olyan szomorúan nézett rá, hogy ezért nem tudott többet belé rúgni. Másért viszont…

-          Nem akarok babát – sziszegte makacsul. Minden másban hajlandó lenne engedni neki, de ebben nem.

-          Miért nem? Akartad, tudom, hogy igen – suttogta Ville rekedten, mint aki tényleg meg akarja érteni.

-          Nem akarom, hogy a fiam apja egy alkoholista legyen, az anyja meg egy idegroncs. Nem szenvedhet, inkább meg se szülessen soha – ingatta a fejét, majd a szemét megint ellepték a könnyek és egy kövér csepp végigszánkázott az arcán, amit azonnal le is törölt.

-          Nem szenvedne – mosolygott rá Ville gyengéden, mire hitetlenkedve felhorkantott.

-          Tök jó lenne neki mellettünk igaz? Egy önző seggfej vagy Ville. Mit adhatnánk mi egy kicsinek a poklon kívül? Amúgy is ha így folytatjuk a következő öt évben mindketten meghalunk. Te nem vagy hajlandó lemondani az alkoholról én pedig rólad, így elpusztítom magam, hátha így boldog leszel – nevetett fel hidegen, mire a férfi összerezzent.

-          Annyira buta vagy – suttogta mosolyogva, miközben beült mellé a kádba és szorosan magához ölelte. – Szeretlek és te is szeretsz. Ráadásul mindketten akarunk egy kisbabát – duruzsolta a fülébe, mert pontosan tudta, hogy a hangjával képes elvarázsolni és mikor így beszél hozzá, akkor teljesen elveszti a józan eszét.

-          Így nem szülök gyereket – ingatta mégis makacsul a fejét.

-          Mit akarsz egy babáért cserébe? – Kérdezte Ville nagyot sóhajtva, mintha meggyőzhetné, ő pedig elgondolkodott, aztán gyorsan összeállított egy listát a fejében.

-          Vegyél feleségül – nézett a szemébe, mire a férfi elmosolyodott.

-          Rendben – bólintott.

-          Pihenj többet – kérte halkan, mire újabb bólintás volt a válasz. – Menj el egy elvonóra és ne igyál többet. Ha leszoksz az alkoholról és nem kapsz rá a drogra, gyógyszerre, kurvákra vagy akármi más hasonló dologra helyette, annyi gyereket szülök neked ahányat csak akarsz – nézett mélyen a szemébe, miközben ismertette az utolsó pont is, Ville tekintete viszont azonnal elsötétült.

-          Miért akarsz megváltoztatni? Miért nem fogadsz el így? – Kérdezte rekedten és csalódottan.

-          Miért akarsz rendelkezni a testem felett, mikor már mindenem elvetted? – Kérdezett vissza. - Ha te ezt megteszed értem, én megadom neked a kicsit akire vágysz, de ha az alkoholt választod, nem szülök egyetlen babát se. Vagy az alkohol vagy a gyerek. Te döntesz Ville, de nem hozok világra egy kisfiút egy alkoholista apa mellé, márpedig valljuk be komoly gondjaid vannak az ivással.

   Fásultan pillantott a nőre. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, mégis olyan bonyolult volt. Imádta az alkohol adta zuhanást, egyszerűen szüksége volt rá, hogy legalább pár órán át ne lássa a világot olyan borúsnak, amilyen, s álszent boldogságba ringassa magát. Persze, Loreley mellett is boldog, ha fogja a kezét, ha megérinti, ha átöleli, ha érzi a szeretetét, de mindig ott van valami sötét démon, aki árnyékként követi minden mozdulatát és gonosz dolgokat suttog a fülébe. Kétségekről beszél, halálról, értelmetlen életről, ami ellen az ő édes szirénje sem tehet, nem fordíthatja ki a világot négy sarkából, nem adhat neki új földet, ahol minden szép és jó.

-          Elvonó nélkül is le tudnék állni a piáról – fintorgott, miközben kirakta a karjait két oldalt.

   Hátradöntötte a fejét, a forró víz elzsibbasztotta a tagjait, részeg is volt, mégis ébernek érezte magát. Gyereket akart Loreleytól, de túl sokat kért tőle, pár átmulatott éjszaka, nem a világ… még ha számára azt is jelenti.

-          Nem Ville, te alkoholista vagy – jelentette ki a nő komolyan.

   A plafonra bámult, mintha onnan válaszokat kaphatna. Nem volt alkoholista, két éven át is kibírta, hogy egy cseppet se igyon, csak azért, hogy magának is bebizonyítsa; nem függő. S ennél a két évnél szörnyűbb időszaka nem is akadt életében, folyamatosan az öngyilkosság járt a fejében, mindig ezzel kelt és ezzel feküdt, kimászni sem akart az ágyból, mert egyszerűen nem látta értelmét.

-          Nem, nem vagyok az – bámult most a habokra, majd tétován játszani kezdett velük. – Két éven át kibírtam, hogy ne igyak egy kortyot sem, aztán ittam egyszer, de utána megint két évig csak néha, pár pohár sört – mondta tovább csendesen.

-          Jelen pillanatban viszont, jó ideje iszol és szerintem függő vagy.

   Felsóhajtott, a kék szemekbe nézett, aztán megint a plafonra bámult, de az továbbra sem adott neki válaszokat. Nem tudta mit kéne mondania, mivel győzhetné meg Loreleyt, hogy szeresse, s mindent adjon meg neki, amit csak lehet.

   Az életét odaadná, akkor egy gyereket miért nem? Meg tudná állni, hogy ne igyon, az már egy másik dolog, hogy nem akarja megállni. Ez a kettő nem ugyanaz.

-          Lor, meg tudom állni, hogy ne igyak, csak éppenséggel szeretek inni – nézett újra a ragyogóan kék szemekbe. – És nem akarom megállni.

-          Pedig én ezt kérem tőled, azért cserébe, hogy gyereket szüljek neked – mondta keményen.

   Libabőrös lett a teste, utálta, amikor a nő sziklává vált vele szemben, olyan volt, mintha falat húzna kettőjük közé, bár tudta, hogy simogatással megremegtetheti a várát, hangjával megolvaszthatja a gyémántot, de nem akarta így befolyásolni, tisztán, őszintén akart vele beszélni.

-          Nem akarom megállni – nézett rá fásultan. – Egyszerűen, néha úgy érzem, felemészt ez az egész – suttogta nagyon halkan. – Mindennél jobban szeretlek és erőt adsz nekem mindennap, csak azzal, hogy mellettem vagy, de nem bírom – szörnyű kétségbeesésével, még magát is megdöbbentette, mely hangszálaiban rezget.

-          Mit nem bírsz? Mi emészt fel, Ville? – húzódott hozzá közelebb.

-          Az egész – idegesen a hajába túrt, egyszerűen nem tudta megmagyarázni, mi az, ami mindennap megöli egy kicsit, annyi minden volt egyszerre, s végül is, semmisem. – Az élet, az emberek, hogy nincs már emberség, csak aljasság, mocsok, hogy a legszívesebben a rajongóim széttépnének a színpadon, megerőszakolnának és kicsinálnának – hadarta gyorsan, de így is rettenetesnek érezte, hogy megnyílik valaki előtt ennyire.

   Lor kinyitotta a száját, ő viszont az ajkára tette az ujját, ő is közelebb húzódott hozzá, majd megrázta a fejét. Ez a beismerés nem kívánt választ, biztatást, vagy akármi mást, amit mondhatna neki. Ha válaszolna rá, akkor egyszerűen elismerné a valóságban a helyét, míg ha válasz nélkül marad, olyan, mintha ki sem mondta volna.

-          Egyszerűen nem bírom – vett mély levegőt, a forró víztől és a párától a tüdeje újra szorítani kezdte, de ez már olyan régóta nem érdekelte, mintha mindennapos dolog lenne vele kapcsolatban. – Próbáltam, erős voltam, igazán akartam, de rájöttem, hogy inkább ezt választom néha, mint azt, hogy józan maradok mindig és csak nézem, ahogy az emberek lealacsonyodnak. Inkább velük tartok, mert bár nagyon álszent is, de boldogság. Melletted is boldog vagyok, szerelmem, de sajnos, ezt a fájdalmat, nem tudod elűzni tőlem – folytatta tovább a törékeny csendben, gyorsan kapkodva a levegőt.

   A nő nem szólalt meg, igaz az ujja még mindig az ajkán volt. Nem akarta, hogy egy szót is szóljon, így akarta hagyni az egészet, nem akart megoldást keresni a problémára, ahogy nem akart megváltozni sem. Lassan húzta el tőle a kezét, utána ajkaival tapasztotta be a mézédes ajkakat, melyek másodpercek alatt a mennybe repítették.

   Lehunyta a szemét, újabb mámoros pillanat, amikor az idő megáll egy kicsit, hogy aztán újult erővel kezdjen el pörögni, fertőzve őt. Most viszont még az édes mérget ízlelgette, melyet Loreley testének közelsége, érintésének puhasága okozott, forrt minden részében, lángra gyúlt, ahogy kicsit közelebb húzódott hozzá.

   Ilyenkor kicsit, mindig úgy érezte, van remény.

Végre válaszokat kapott. Még most sem volt teljes a kép, de érezte itt a határ, ennél tovább nem faggathatja, mert a visszájára fog elsülni a dolog. A fény viszont megcsillant az út végén, hisz ráébredt nem vele van baj, nem őt nem szereti, a világgal van problémája, ő pedig kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele, hogy minden pusztul és széthullik.

Ebben volt Ville más, mint a többi ember. Nem csak nézett látott is. Látta a démonokat, a sötétséget, a halált, a szerelmek elmúlását, a fájdalmat és nem tudott róluk megfeledkezni egy pillanatra se, ez pedig teljesen kikezdte őt.

Érezte, hogy neki kell megmutatnia, hogy lehet mindent más színben is látni, hogy neki kell megtanítania arra, hogy a szépséget nézze a világon, a csodákat bámulja és ne ragadjon le a szörnyűségeknél.

Már azt is értette, hogy tőle is azért menekül sokszor, mert retteg attól, hogy ha még közelebb engedi magához, akkor egy nap, mikor a szerelmük semmivé foszlik vagy mondjuk ő meghal és Ville itt marad, csak jobban fog szenvedni, mintha valamennyire távol tartaná. Kímélni akarta magát, nem akart bízni és hinni benne, hisz már annyiszor csalódott, hogy képtelen volt megfeledkezni a kétségeiről és egyszerűen csak élvezni azt, ami köztük van. Nem akarta két kézzel habzsolni a szerelmet és a boldogságot, mert retteget attól, hogy a kanálban gusztustalan, keserű trutyivá válik az egész és azt még rosszabb lesz lenyelni, mintha meg se ízlelte volna soha, hogy milyen a legédesebb íz a földön, amit ember csak kóstolhat.

-          Ébredj – csókolgatta gyengéden mosolyogva. Tervei voltak, amiben nem szerepelt se az alkohol, se az önpusztítás. Új erőre kapott, bár kellett pár nap, míg kijózanodott és összeszedte magát annyira, hogy képes legyen mozogni és elűzze végleg az összes árnyékot, ami majdnem megmérgezte a lelkét és a szerelmüket. Esze ágában sem volt többet hagyni, hogy bármi is közéjük álljon. Már csak Villének kellett megmutatnia, hogy a világ csodálatos, hogy a szerelmük sosem múlik el, hisz ami ennyire erős az nem foszlik szét soha, nem válhat semmivé. Be kellett neki bizonyítania, hogy alkohol nélkül is lehet szép az élet, hogy csak rá van szüksége, mert boldoggá tudja tenni, el tudja űzni az árnyakat és minden kétséget, ha hagyja neki. Ha pedig sikerül, akkor akár új tárgyalást is nyithatnak a gyerektémáról. Volt rá idejük, amúgy se mostanában tervezték, az utódnemzést, így pedig optimista tudott újra lenni. – Gyerünk – simogatta a nyakát mosolyogva az orra hegyével, majd nagyon finoman megcsókolta a mézédes ajkakat.

-          Aludjunk még – dörmögte a férfi álmosan, mire halkan kuncogni kezdett. Egy kar a dereka köré fonódott, egy láb a combjait fogta le, a férfi mellkasa a hátának feszült, ő pedig olyan boldognak érezte magát, mint a legelején. A hasában pillangók repkedtek, a szíve a torkában dobogott, a lelke pedig szárnyalt.

-          Szeretném, ha eljönnél velem valahová – suttogta a félhomályba, amit a nehéz sötétítőfüggönyök biztosítottak nekik.

-          Miért vagy felöltözve? – Nyúlt Ville a ruhája alá, majd a hasát kezdte simogatni, miközben rosszallóan dünnyögött. – Utálom ezt a sok anyagot rajtad. Meztelenül kéne mellettem feküdnöd mindig – simogatta tovább a bőrét, amitől jóleső görcsbe rándult az alhasa, de tudta, hogy most nem engedhet neki.

-          Mondtam, hogy szeretnék veled sétálni, reggelizni, pillangókat kergetni – kuncogott halkan, mire érezte, hogy a férfi is elmosolyodik a háta mögött.

-          Olyan vagy, mint egy kislány ilyenkor – suttogta a fülébe.

-          Szeretlek – suttogta, miközben megfordult a karjai között és végigsimított Ville tökéletes arcán. Még most se tudott betelni vele, fel nem foghatta, hogy hogyan lehet valakinek minden vonása olyan, mint egy tökéletes műalkotás. És ez a férfi csak az övé volt, őt szerette, mellette feküdt le minden éjjel és mellette is ébredt. A világ legnagyobb mázlistájának érezte magát, amiért ez az érzékeny lelkű, makacs, kissé önző, mégis vicces és csodálatos zenész az övé.

-          Valamit nagyon akarsz – simogatta Ville álmosan mosolyogva a haját.

-          Téged akarlak minden egyes pillanatban – döntötte a hátára, majd az ölébe ült és csókolni kezdte, miközben a haja sátorként borult köréjük, a férfi keze pedig a tarkójára siklott.

-          Hogy szerethetsz még most is? – Suttogta nagy kortyokban nyelve a levegőt, az ő gyönyörű zöld szemű ördöge, miközben a nyakán már gyógyulófélben lévő zúzódásokon húzta végig a hosszú kecses ujjait. – Majdnem megöltelek - nézett rá szörnyülködve, ő viszont csak mosolyogni tudott, mert cseppet sem érdekelte, hogy a férfi bántotta. A testi fájdalom semmi volt, ahhoz képest, amit a szívében érzett, mikor azt hitte Ville nem szereti viszont. Így viszont, hogy tudta, ugyanúgy érez, semmi sem számított.

-          Nem érdekel – nyomott egy hosszú puszit a szájára. – Ha akarsz, bármikor megölhetsz. De most kelj fel – mosolygott rá, miközben az éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy bevegye a fogamzásgátlót, amit Ville megint elsötétült pillantásokkal figyelt. – Ne nézz így – kérte halkan.

-          Hogy nézzek, mikor pár napja jelentetted ki, hogy sosem szülsz nekem gyereket? – Kérdezte ingerülten, mire elkapta a férfi mindkét csuklóját, még azelőtt, hogy leborította volna az öléből és a feje fölött a matracra szegezte őket. Tudta, hogy Ville könnyedén kiszabadulhatna a fogságból, ha akarná, de mégis engedett neki, ami jó érzéssel töltötte el.

-          Talán meggondolom még magam, de ahhoz te is kellesz – csókolta meg gyengéden, továbbra is rendíthetetlenül mosolyogva.

-          Ezt meg, hogy érted? – Ráncolta össze a férfi homlokát.

-          Van még időnk a gyerektémáról vitázni. Ha rá is bólintok, akkor se most fogom eldobni a gyógyszert és te se akarsz még próbálkozni, szóval ne morogj feleslegesen. Alkuképes vagyok, talán az elvonóról is lemondok, de csak akkor, ha most felkelsz, elmész zuhanyozni és eljössz velem reggelizni.

-          És mi van a házassággal? – Húzta fel a férfi kérdőn az egyik szemöldökét, mire önkéntelenül nevetett fel.

-          Nem kell gyűrű és papír sem. Azt a múltkor se gondoltam komolyan – ingatta a fejét.

   Nehezen kelt ki az ágyból, de a parancsot megkapta és végül is kíváncsi volt rá, mit tervezett számára Loreley. Gyors csókot nyomott az ajkaira, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, gyorsan lezuhanyozott, aztán felkapta az első pár ruhadarabot, ami a kezébe került. Nem igazán izgatta az öltözködés, a nő egyébként is okosan az ágyra dobálta azokat a ruhákat, amiket felkellett vennie, amiért nagyon hálás volt, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy pusztán azért késett pár órát egy találkozóról, mert egyszerűen nem tudta eldönteni mit viseljen.

   Pedig majdhogynem minden ruhadarabja fekete volt és ugyanolyan, mégis képes volt leülni közéjük és gondolkodni rajta, melyiket vegye fel, mert ha túlzásba vitte az alkoholt, egyszerűen elveszett a döntési képessége.

-          Hova akarsz vinni, szirénem? – fogta meg a kezét, amikor indulásra késznek ítélte magát.

-          Először is reggelizni, nem fog ártani, ha legalább néha eszel egy kicsit – fordult felé, olyan ragyogó mosollyal, amitől összerándult a gyomra, szívét pedig melegség járta át.

-          Szeretlek – simított végig az arcán, aztán egy puszit nyomott az ajkára.

-          Én is – túrt bele a hajába, majd a csókúkat elmélyítette, de mikor keze lecsúszott a derekáról a fenekére, pajkos mosollyal ellépet tőle. – Menjünk le, reggelizni.

-          Gonosz szuka – villantotta rá a szemeit, azonban nem bírta ki, hogy ne mosolyogjon, hiszen látta, hogy elnehezül a másik légzése, a szemei pedig sötét vágytól csillognak.

   Hiányzott neki az alkohol, de kicsit még mindig részegnek érezte magát, hiszen tegnap is ivott pár vodkát, csak úgy, a hatás kedvéért, egyébként is napokba telt, mire teljesen kitudta heverni az alkohol hatását.

   Lent az étteremben már a többiek régen a reggelijüket tömték magukba. Bam és Migue felvont szemöldökkel fordult a kettősük felé.

-          Téged is látni ilyen korán? – kérdezte a gitáros.

   Kihúzta a széket Loreleynak, aki mosolyogva ült le, aztán ő is helyett foglalt mellette a nekik fenntartott helyen.

-          Néha ennie is kell az embernek – felelte jókedvűen.

   Ők is rendeltek a pincértől, az asztal alatt megszorította a nő kezét, azonban nem tudott nem tudomást venni Bam tekintetéről, aki úgy méregette őket, mintha azt akarná kitalálni, hívjon –e hozzájuk orvost, vagy inkább hagyja véglegesen megőrülni őket.

-          Mi az? – sóhajtott nagyot, amikor nem bírta már tovább a férfi méregetését.

-          Semmi – túrt bele a villájával az ételbe, elfordulva tőle.

-          Mondd, Bam, látom rajtad, hogy valamit nagyon ki akarsz mondani – folytatta tovább, egy pillanatra sem levéve róla a pillantását.

   A férfi lassan felnézett rá, összevonta a szemöldökét.

-          Ugye tudod, hogy nagyon ijesztő, ha így bámulsz?

-          Reméltem, hogy meg tudlak ijeszteni – villantotta rá még a fogait is, amitől tudta, hogy még ijesztőbben fest. Bam fintorgott, aztán Loreleyra pillantott.

-          Végleg megbolondult? Este koncert, jó lenne, ha előtte kiderülne, hogy be kell záratni, vagy csak utána.

-          Minden rendben van vele, ő az én kis őrültem – nyomott egy puszit az arcára vidáman, mire a többiek felnevettek.

   Megszorította kicsit a nő kezét, örült neki, amiért kiáll mellette, s nem veszi magára Bam csipkelődését, bár a nyakát igazán elfedhette volna, mert látta, hogy a többiek, akiknek fogalmuk sem volt az egészről, a halványodó zúzódás nyomott figyelik, ahogy napok óta is tették.

-          Mit csináltál? – kérdezte végül meg Burton. – Kérdeztem már pár nappal ezelőtt is, de nem nagyon tudtál válaszolni – célzott arra, hogy mennyire ki voltak ütve mindketten napokig, s pár szón egy értelmes mondatot sem tudtak összerakni.

   Loreley egyszerűen megvonta a vállát, mintha az egész semmit nem számítana, neki viszont összerándultak az izmai, ahogy eszébe jutott, mit is tett majdnem. Attól meg még inkább, hogy ezt a nő akarta is volna, azt akarta, hogy megölje. Mintha képes lenne ilyesmire… a gondolattal is eljátszott pillanatokig, hogy milyen lenne, ha… ha meghalna, s így örökre az övé maradna, csakis az övé, a birtoklás heves lángolásában.

-          Bolondok vagytok ti mindketten – csóválta meg a fejét Bam.

-          Tudod mire gondoltam ma? – pillantott rá.

-          Nem, na mire? – emelte meg kicsit a fejét, majd egy falatot tömött a szájába.

-          Elképzeltelek Burtonnel meg Gassal és azon filozofáltam, hogy vajon melyikükkel alkotnál jobb párt – vigyorgott rá.

   Látta, ahogy a férfi tekintette elsötétül, s egyik pillanatról a másikra elképzeli, amit mondd neki, aztán ki is köpte az ételt, majd dúlva-fúlva felállt az asztaltól, ők pedig röhögve nyugtázták, hogy vajon olyan szívatás, amit nem lehet soha megunni.

33.

   Néha azt kívánta, hogy a szerelme halott legyen. Akkor nem lenne több gondja vele, mumifikálná, kitömetné, s nem kellene többet aggódnia miatta. Egyszerűen az ágyába fektetné, akkor ölelné, mikor csak akarja, nem kéne aggódnia amiatt kivel van, vagy mit csinál, ő pedig szeretné, simogatná a holttestét. Ha az ember egy hullába szerelmes, akkor végül is, mi a szerelem, ha nincs szükségünk a másik ember személyiségére hozzá?

   Ilyen és ehhez hasonló kérdések játszottak le az agyában, ahogy nézte a kék szemeket, melyeket lassan fedett le a szempilla. Annyira elege volt abból az átkozott szerelemből, amely mindig megtámadta a szívét, pusztította az agysejtjeit és a pokolba űzte, mint valami bukott angyalt. Elege volt az emberekből is, akik folyamatosan elárulták, akikben csalódnia kellett, akik fájdalmat okoztak neki újra és újra. Gyűlölte önmagát is, amiért képes újra és újra elbukni, képes továbbra is naivan hinni, amiért majd más lesz, jobb lesz, s újra és újra csalódásba dönti magát.

   Látta, ahogy a kék szemek elfelhősödnek, a szempillák végleg lecsukódnak. A döbbenetes felismerés, hogy hamarosan megöli azt a nőt, akit teljes szívéből szeret, jéghideg víz kijózanító hatásával érte. A legnagyobb szenvedést mégis az okozta számára, hogy nem bánta volna, ha jéghideg hullává válik az ő kezei között, ha miatta leheli ki a lelkét és kerül át egy sokkal jobb helyre… szerelmes lenne belé még akkor is, s talán ez a szerelem örök lenne, egy cseppet sem mulandó, mint oly sok másik.

   Nem teheti, nem végezhet vele, hiszen mégsem gyilkos. Hirtelen elengedte a hattyúnyakat, a törékeny, eszméletlen test pedig, ha nem tartja meg a földre hullt volna. Elkapta a derekát, felemelte és a kanapéhoz vitte, az, hogy mit csinált, csak most tudatosult benne igazán. A hófehér arcot simogatta, miközben szemeivel a lila zúzódást figyelte a nyakán. Olyan gyönyörű volt, mint egy földre szállt angyal és csak az övé… lehunyta a szemét, hosszan szívta be a levegőt, ujjait az ütőerére csúsztatta, szerencsére erősen dobolt a szíve, a mellkasa pedig ütemesen emelkedett és süllyedt.

   Képtelen volt ép ésszel felfogni, mit művelt… majdnem megölte, akit szeret, majdnem végzett vele. Te jó ég! A vér egy pillanatra megfagyott az ereiben, aztán olyan erővel kezdett zubogni a testében, mint a Niagara vízesés. Nyelt egyet, lassan nyitotta fel a szemeit, tovább cirógatta a hófehér arcot, majd hirtelen felállt és a telefonhoz lépett. Mentőt kell hívnia, vagy akármit, bárkit, aki tudja, mit kell csinálni az eszméletlen nővel, aki talán sérült az oxigénhiány miatt.

   Először Bamet tárcsázta, biztosan tudta, hogy neki van ötlete arra nézve, hogy mit csináljon.

-         Bam, gyere fel hozzám – szólt bele azonnal a telefonba.

-         Ajh, hagyjál, baszd meg, ki vagyok – nyögött fel a férfi. – Még mindig iszol? Én nem bírok többet, esküszöm – nyögdécselt tovább.

-         Kurvára baj van, szóval leszarom, hogyan érzed magad – sziszegte ingerülten, majd a hajába túrt.

-         Mi történt? – kérdezte sokkal éberebben, meghallva a hangjában lévő aggodalmat.

-         Gyere ide, és elmondom – azzal ki is nyomta a hívást.

   Következőleg a pultot tárcsázta, kérte, azonnal küldjenek fel hozzá egy orvost, mire letette a telefont Bam már be is robbant a szobába, rápillantott, végigmérte törülközőbe csavart testét, majd Loreleyra esett a pillantása, aki a kanapén feküdt eszméletlenül.

-         A kurva életbe, mi a faszt műveltél? – ugrott a nőhöz, sápadt arcát bámulta, majd megérintette a nyakán lévő vörös nyomokat, amin tökéletesen kivehető volt a keze.

-         Ne érj hozzá – mordult fel azonnal, mint egy állat, hiszen nem akarta, hogy más is érintse azt a gyönyörűséget, ami az övé.

-         Te beteg vagy – nézett fel rá, a kanapé mellett térdelve. – Mi a faszt műveltél? – üvöltött rá megint. – Teljesen meghülyültél? Kibaszott elmegyógyintézetbe akarsz kerülni? – tapintotta ki a pulzusát, aztán vett egy nagy levegőt. – Ugye senkinek nem szóltál? – kérdezte kissé elhűlve.

-         Mindjárt itt van egy orvos – mondta csendesen, majd végig simított a nő haján.

   Valószínűleg még mindig részeg volt, mert az aggodalom csillapodott benne, a félelem is, hogy valami baja lett a másiknak. Egyszerűen tudta, hogy jól lesz, hiszen ő még sem ölheti meg, egy olyan ember, aki annyira szereti, mint ő. A selymes tincseket simogatta, annyira szép… annyira szerelmes belé, annyira kínozza ez a szerelem, hogy azt elviselni sem lehet.

-         A picsába, ezért börtönbe is kerülhetsz, te hülye fasz – csattant fel Bam. Felvont szemöldökkel pillantott rá.

-         Nem érdekel – mondta, lassan elmosolyodva.

   Valahogy nem bírta bánni az egészet. Kis híján megölte azt a nőt, akit a saját életénél is jobban szeret, s ebben valami olyan csodálatosan gyönyörű dolgot fedezett fel, ami beragyogta az egész életet. Néha már azt hitte, hogy halott, de aki képes ennyire szeretni, hogy ölni is képes lenne, az biztos, hogy nem pusztult még el teljesen.

-         Mert mind megöljük kedvesünk, bárhogy csűrd és csavar, van, ki villámló szemmel öl, van, ki lágyan nyújtva kart, a gyáva fegyvere a csók, a bátoré a kard – suttogta nagyon halkan a klasszikust, tovább cirógatva a fekete tincseket.

-         Te teljesen megőrültél – szólalt meg teljesen elhűlve Bam és azzal az orvos is megérkezett.

Hirtelen pattantak ki a szemei, a tüdeje szúrt, a látása homályos volt és valami nagyon büdöset érzett. Zihálva kapkodott levegő után, fogalma sem volt mi történt egy fél percig. Azt hitte álmodta az egészet, az agya tompa volt és pokolian szédült, aztán rájött, hogy nem álom volt. Ville majdnem megölte.

-         Jól vagy? – hallotta meg a távolból Bam hangját, mire megint elkapta egy köhögőroham és önkéntelenül kapott a torkához, de amint megérintette, fel is szisszent azonnal a fájdalomtól. A fuldoklása csak lassan csitult el, lassan nézett körbe, bár az egész szoba forgott körülötte, a kép pedig elúszott előtte.

-         Megmaradok – bólintott rekedten suttogva, mire három hatalmas sóhaj tört fel, három különböző tüdőből. Az orvos hosszú percekig vizsgálgatta, de ő képtelen volt rá figyelni. Ville zöld szemeit nézte, amik őt vizslatták, a szemek amiket majdnem utoljára látott most is az elembajtól és a szerelemtől csillogtak. Könnyedén megölhette volna, mégse tette. Nem tudta miért. Könnyebb lett volna mindkettejüknek, ha megfojtja. Nem lett volna több kín, féltékenység, harag és fájdalom. Boldogan halt volna meg, ha ő öli meg, mégis életben hagyta. Orvost hívott hozzá, aki furcsa mód mindent rendben talált, bármennyire is nem volt semmi sem rendben. Bam kikísérte és egy nagyobb összeggel megkente a férfit, de ő nem is figyelt rájuk. Farkasszemet nézett Villével, a szerelmével, a gyilkosával.

-         Oké, gyere szépen – nyúlt a könyöke alá, mire rákapta a pillantását és értetlenül nézett a szürke szemekbe.

-         Hova? – Kérdezte rekedten.

-         Át hozzám vagy bérelünk neked egy másik szobát – magyarázta a férfi, mire még értetlenebb lett.

-         Minek? – kíváncsiskodott halkan.

-         Ville az előbb… - kezdett bele Bam, miközben úgy nézett rá, minta megőrült volna.

-         Majdnem megölt – bólintott, mert tisztában volt a történtekkel.

-         Gondoltam… - kezdett bele a férfi aggódva, mire leintette.

-         Menj el, én maradok – nézett ismét a méregzöld íriszekbe. Nem félt se Villétől, se a haláltól.

-         Majdnem megfojtott és te itt akarsz maradni? – szaladt fel Bam egyik sötét szemöldöke a homlokáig, mire elmosolyodott és aprót bólintott.

-         Legközelebb talán jobban csinálja. Kit érdekel? El tudsz képzelni szebb halált annál, minthogy az a férfi szorítja ki belőled az életet, akibe szerelmes vagy? Én nem – nézett Bamre mosolyogva, aki elhűlve pislogott rá.

-         Neked agykárosodásod van az oxigénhiánytól – suttogta. 

-         Semmi bajom. Menj el és aludj – köszörülte meg a torkát, mert a hangszálai még mindig nem akartak igazán engedelmeskedni és érezte, hogy a gégéje se érzi most túl jól magát.

-         Ti mindketten kibaszott elmebetegek vagytok – túrt a férfi a hajába, majd egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rájuk és morogva távozott a szobából.

Néma csendben ültek hosszú percekig egymással szemben, majd nagyon lassan felállt a kanapéról, még mindig szédült, de cseppet sem bánta. Könnyedén dobta le magáról a ruhát, aztán egy szál fehérneműben Ville felé vette az irányt, de út közben az üvegasztalról, felkapott egy poharat és összeroppantotta. A szilánkok a tenyerébe fúródtak, de cseppet sem érdekelte. A férfi a vérét akarta, a szívét, ő pedig képes lett volna neki odaadni mindent, hogy megnyugodjon, hogy csak egy pillanatra boldognak lássa.

-         Mit csinálsz? – Kérdezte Ville halkan, mikor a szilánkkal apró sebet ejtett a nyakán. Nem túl mélyet, de így is érezte, hogy egy csepp vér végigfolyik a nyakán, le a melléig.

-         Ezt akarod igaz? – Tette a szilánkot a csuklójához és ott is megsebezte magát. – A vérem kell – suttogta, akár egy elmebeteg. Nem eresztette a pillantását, tudatni akarta, hogy ha arra kéri, hát helyben felvágja az ereit és elvérzik előtte. Az élete az övé volt. Rendelkezhetett vele.

-         Nem félsz tőlem? – Kérdezte Ville halkan, mikor az ölébe ült és az ő vállát is megkarcolta a szilánkkal, hogy a kiserkenő vért a nyelvével ízlelhesse meg.

-         Nem, tőled nem félek. Csak attól félek, hogy nem szeretsz – suttogta az igazságot. – Tudnom kell Ville – kérlelte halkan, miközben a nyakán végigfolyó vérét letörölte az ujja hegyével és a férfi ajkai közé dugta, aki azonnal lenyalta a vöröslő cseppet és lehunyta egy fél pillanatra a szemhéjait, hogy aztán ismét az övébe fúrja a pillantását. – Tudnom kell, hogy szeretsz-e. Ha nem, akkor ölj meg – nyomta a szilánkot a férfi ujjai közé, aztán a szíve fölé húzta és finoman a bőrébe vágta. – Vágd ki a szívem, mert neked adom, akkor is, ha nem kell, csak ne kínozz tovább. Meztelen vagyok, kívülről és belülről, ez vagyok én Ville – dobta le magáról a melltartót és a bugyit is. – A tiéd a szívem, a lelkem, az eszem, a tiéd mindenem, de ha nem kellek könyörgöm ölj meg – csókolta meg gyengéden. – Ölj meg – suttogta a fülébe. – Nem akarok nélküled élni, nem akarom ezt tovább csinálni, nem akarok több pokolbéli táncot járni veled. Téged akarlak, de ha nem adod oda magad nekem, akkor vegyél el mindent és keress valakit, akit képes vagy szeretni úgy, ahogy engem nem. Ne kínozz tovább, ne zárkózz be előlem, ne tedd ezt velem, inkább vedd el az életem. A tiéd, te döntesz – csókolta végig a nyakát, miközben keményen tartotta a férfi kezét, amiben a kis szilánk volt, ami továbbra is a szíve felett fúródott finoman a bőrébe.

   Olyan bizsergető szerelmet érzett, amit még sohasem. Hogyan volt képes bántani ezt az ártatlan angyalt, aki érte szállt le a földre, hogy megmentse az örök magánytól és a félelemtől? Szíve hatalmasat dobbant, az élet megtöltötte erővel, igazinak, valósnak érezte magát, olyannak, mint még soha: embernek.

-         Az enyém vagy – suttogta nagyon halkan, szabad kezével a hajába túrt, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Csak az enyém. Nélkülem halott vagy és akaratlan, mint egy tárgy, nélküled halott vagyok és akaratlan, mint egy tárgy – mondta csendesen a fogadalmát. – Ne akarj ember lenni, már nélkülem nem lehetsz, ahogy én sem lehetek nélküled – hajolt a csábítóan rózsaszín ajkakhoz.

-         A tied vagyok – duruzsolta szájába a nő. – Csakis a tied, csak szeress!

   Gyengéden elhúzta a fehér bőről a szilánkot, aztán a saját szíve felé helyezte. Megvágta a bőrét, a tompa fájdalom egy pillanatig sem érdekelte, érezte, ahogy a forró vér végig folyik a mellkasán, ami nyugalommal töltötte el. A nő sebhelyére pillantott, aztán a sajátjára.

-         Ez öröké össze fog minket kötni – nézett végül a kék szemekbe. – Ez a mi eskünk, a gyűrű semmit nem ér, ahogy egy tetoválás sem. Ez vérrel írt szerződés – mondta karcos hangon, majd magához szorította a törékeny testet.

   Ez így volt igaz, adott már gyűrűt, de nem számított, csinált tetoválást, de azt is el kellett tüntetnie, kiégette a testéből, már Jonna emlékétől így sem szabadult meg. Talán a vér lesz a megoldás minden kínra, ha halálban fogantak, akkor a mennyben kell végezniük. Vérző szívük találkozott, a vérük egymással keveredett, a lelkük talán az idő végezetéig egymáshoz lesz így kötve, s nem lesz több kiút számukra.

   Meg fogják ölni egymást.

-         Tudod, ha ennyire szeretsz valakit, akkor az egyiknek el kell pusztulnia – suttogta nagyon halkan, továbbra is erősen tartva a nőt. Gyengéden simogatta a hátát és a haját. – Nem lehetséges ilyen érzés befogadni, megtartani, ha valakit ennyire szeretsz, az egyiknek meg kell halnia.

-         Miért kell így lennie? – kérdezte csendesen a másik, egyenesen a fülébe suttogva, amitől libabőrös lett egész testében és halk sóhaj hagyta el a száját.

-         Mert ez az érzés nem erre a világra született, nem a pillanatnak, amit az idő adhat. Ez az öröké valóságért van és a halálért – hátradöntötte a fejét, a kék szemekbe nézett újra. – Nem tudlak megölni, de te megteheted, megszabadíthatsz minden nyomorúságomtól, mindentől, amitől ember vagyok, és ami miatt úgy gyűlölöm magam. Hálás lennék érte, ha megtennéd, mert én képtelen lennék téged bántani, de az egyikünknek meg kell halnia.

   Gyengéden a torkára tette a nő kezét, amiben a szilánk volt. Nem félt soha a haláltól, nem is igazán érdekelte, ahogy az sem mi van az élet után. Az élettel elfogadjuk a halált is, benne pedig rég nem volt meg az életigenlés aprócska szikrája sem. Nem akart élni, mert tudta mi lesz ennek a szerelemnek a vége, ahogy minden szerelemé, az idő elpusztítja, mert a túlvilági örökévalóságnak szól, itt az életben nem ér többet egy pillanatnál.

-         Ez a föld nem kettőnek született – uszította tovább, reménykedve benne, hogy sokkal bátrabb nála és képes megtenni, amire ő nem képes. – De csak veled lehetek boldog és nyugodt, valahol, innen nagyon messze, egy másik létben – nézett a szemeibe. – Boldoggá akarsz tenni? – kérdezte nagyon halkan. – Akkor tedd meg! Ölj meg, mert én itt nem lehetek boldog – nézett körbe, széttárva a karjait.

-         Ville, én nem tudnálak bántani – suttogta nagyon halkan, a szemeibe nézve.

   Elhúzta picit a száját, végig simított az arcán.

-         Napról, napra bántasz, azzal, ha véget vetsz a szenvedéseimnek, csak felszabadítasz – mosolyodott el lassan. – Tedd meg, légy bátor, ha én már nem vagyok az. Tegyél boldoggá, ments meg saját magamtól, mentsd meg a szerelmünket a pusztulástól és tegyél végre nyugodttá.

   Loreley tétovázva nézett rá, látta, ahogy a kék szemekben végig pereg annak a gondolata, hogy valóban megteszi, egyszerűen átvágja a torkát, mintha a szavak, amiket használt, kifejezték volna azt a mély sóvárgást a halál iránt, amit már oly régóta érzett. A halál számára felszabadulást jelentett, béklyóktól és bilincsektől való szabadulást, egy új érzés reményét, ahol nem lesz többé fájdalom, nem lesz többé magány, nem lesz többé olyan szomorúság, amit folyamatosan éreznie kell.

-         Légy több, mint eddig bárki számomra – kérte tovább. – Légy te az, aki végezz velem, aki felszabadít, aki megadja nekem azt, amit senki nem tudott. Nem lehetsz már semmiben első, csak ebben. Megmenthetsz – suttogta.

-         Nem – ingatta meg a fejét szomorúan. – Csak én nem tudlak boldoggá tenni, valaki más viszont igen, csak még nem találkoztál vele – buggyant ki egy könnycsepp a szeme sarkán, miközben ripityára tört a szíve. Immár mindent tudott, amit tudnia kellett. – Nem szeretsz, ha ilyet kérsz tőlem – suttogta halkan. – Nem számítok semmit, ha azt akarod, hogy veszítselek el örökre. Nem lehetek több Ville, nem menthetlek meg. Lehettem volna az első gyermeked anyja, lehettem volna az első feleséged, lehettem volna az egyetlen, aki veled van míg véget nem ér az életünk, amíg minden el nem múlik, de te nem rám vágysz – nyelte vissza a könnyeit.

-         Nem érted Loreley – túrt a férfi a hajába, majd a homlokát az övének döntötte és lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókolta. Ő mégse vágyott másra csak a halálra. Ha nem elég, a számára, akkor semminek nincs értelme. Ha Ville a szerelem helyett inkább a túlvilágot választaná, akkor ideje eltűnnie örökre.

-         Csak a karjaid közt lenne elviselhető az élet már. Elvetted mindenem, előtted nem tudtam, hogy képes vagyok ennyire szeretni. Megesküdtem, hogy a tiéd vagyok – mosolyodott el, de a könnyek folyamatosan peregtek az arcán. – Megígértem, hogy soha nem leszek másé – csuklott el a hangja. – Hogy örökké szeretni foglak és én betartom a neked tett esküm – bólintott, miközben végigsimított a férfi borostás és kissé nyúzott arcán. – Te vagy az életem, az éjszakám, a nappalom Ville. A mindenem voltál – csókolta meg újra, mert még egyszer érezni akarta az ízét a nyelvén. Az átkozott mérget, ami elvette minden józan eszét, ami a pokolba küldte, miután elcsábította. Talán mégis igaz a mondás, nem érdemes az ördöggel cimborálni, beleszeretni pedig a legnagyobb hiba, amit ember csak elkövethet. Lassan állt fel az öléből, majd a hálóba sétált és belebújt a ruhába, amit pár napja a férfi nem engedett neki felvenni az ebédhez. A halál talán nem nézi meg majd benne.

-         Mit csinálsz? – Kérdezte a férfi halkan, mikor felmarkolta a cigisdobozt, aztán az erkélyre sétált és becsukta maga után az ajtót, hogy Ville ne tudjon utána menni. Véget ért. Minden véget ért, azzal, hogy rájött nem kell neki. A halált választotta volna helyette és a jövőjük helyett, amit elképzeltek régen. Hol volt már a kép a gyerekeikről, a kis finn kunyhóról ahol együtt öregednek meg? Semmibe hullt, szétfoszlott.

A hűvös hajnali szellő az arcába csapott, a haját borzolta, miközben rágyújtott egy szál cigarettára. A teste még élt, de minden más halott volt körülötte. Ville eldobta. Némán sírt megint, miközben a korlátnak dőlt és a nyolcvan emeletnyi mélységgel farkasszemet nézett. A végzete odabent volt, a halála pedig idekint. A csikket ledobta, majd új szálra gyújtott rá, miközben figyelte, hogy a kis cigarettamaradék, hogy vész el, bemutatva mi fog vele is történni perceken belül.

-         Loreley – kopogott a férfi a teraszajtón, de kizárta a tudatából a hangját. Csak a fájdalomra koncentrált, amit a mellkasában érzett. Mezítláb mászott fel a korlátra, majd leült a tetejére és kifordult, hogy a lábai a semmibe lógjanak. Fél kézzel kapaszkodott az egyik vasrúdba, míg a másikkal az utolsó cigaretta füstjét szívta magába. A mélység vonzotta, húzta magába.

-         Már csak pár slukk – suttogta mosolyogva, miközben a könnyeket a szél az arcára szárította. – Szeretlek Ville – csuklott el a hangja, miközben utoljára visszanézett a férfira, aki a teraszajtót próbálta kinyitni, sikertelenül. Nem értette miért akarja megállítani, hisz az élete semmit sem számított neki. A cigaretta füstje ismét a tüdejét mérgezte, a csikk újra a semmibe hullt, a szél megint a hajába kapott és a ruhájába, ő pedig elengedte a korlátot, hogy a mélybe zuhanjon és ne érezze többé a viszonzatlan szerelem őrjítő kínját.

A terve nem jött be, két kar hirtelen a dereka köré fonódott és visszahúzta az édes zuhanásból, nem hagyva, hogy véget érjen a szenvedése.

-         Mit csinálsz te bolond? – Kiabált rá Ville zaklatottan, mikor a földön kötöttek ki.

-         Nem élhetsz addig, amíg én élek. Te mondtad szóval engedj el és meghalok, hogy ha ez kell a boldogságodhoz – csapott a mellkasára, majd megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, de az nem engedte el.

   Úgy ringatta Loreleyt a karjában, mint egy csecsemőt. A lábai közé húzta, puszikat nyomott a feje búbjára, simogatta minden bőrfelületét. Az egész pokolian elbaszott helyzet volt, tudta, soha nem fogja megérteni őt, ahogy ő sem fogja soha megérteni a nőt. Ez egy ilyen elcseszett helyzet, ahol az emberek nem tehetnek semmit, vágynak a másikra, közben fogalmuk sincs, mire is vágynak annyira.

   Nem mehetett így tovább az egész. Vagy mindketten meghalnak, vagy véget vetnek ennek az egész hülyeségnek, s bár nem ő volt a józanabb, valószínűleg ő látott mindent józanabbul. Meghalni morbid, közhelyes és ha már nem ölte meg, akkor muszáj élnie. Vele akart élni, nélküle elképzelni sem tudta volna már a mindennapokat.

   Lassan felemelte. Bamnek igaza volt, kibaszott elmebetegek mindketten, ami nem lenne gond, ha nem élvezné annyira az őrület magas fokát, az önpusztítás kínzó édességét.

-         Ma nem halunk meg – suttogta, ahogy ágyba dugta és szorosan magához ölelte hátulról.

-         Miért nem? Hiszen erre vágysz, hogy az egyikünk elpusztuljon – suttogta a félhomályba Loreley.

-         Minden ember erre vágyik és az egész túl morbid talán – hazudta.

   Erre vágyott, de úgy érezte a másik miatt muszáj erősnek lennie, nem engedhet a vágyainak, nem engedhet a halál hívásának. Ha azt akarja, hogy Loreley éljen, neki is élnie kell, bár talán az egész helyzetet megoldotta volna azzal, ha hagyja meghalni, azonban a bűntudattal képtelen lett volna megbirkózni.

   Álomba simogatta a nőt, hallgatta a lélegzetvételét, a szívdobbanását, s addig simogatta, míg egyenletes nem lett. Apró puszikat nyomott a vállára, szorosan tartotta maga mellett, mert tartott tőle, hogy felkel, és egyszerűen újra megpróbálkozik az előbbi ostobasággal.

   Lehunyta a szemét, hamarosan őt is elnyomta a zsibbadtság és a kimerültség.

   Kopogásra ébredt fel, a nap fényesen süthetett a függönyök mögött, hiszen egészen átsejlett a sötétanyagon. Loreleyra pillantott, aki édesdeden aludt mellette, aztán óvatosan kikelt mellőle, hogy ne keltse fel.

   Hangtalanul kapott fel egy farmert és sétált ki a nappaliba, kattanás nélkül becsukva a hálószoba ajtaját.

-         Még éltek? – kérdezte Bam, majd a bárpulthoz ment és kivett belőle egy sört.

-         Nekem töményebbet adj – morogta halkan, hogy ne keltsék fel a nőt.

-         A faszt – fordult felé, indulatai érezhetők voltak a hangjában, bármennyire is visszafogta. – Soha többet nem iszol és elmész egy kibaszott pszichiáterhez, nem vagy komplett – ütögette meg a saját fejét. – Eddig is voltak kemény faszságaid, de ez, ez túltett mindenen!

   Szó nélkül ment a bárpulthoz, kivett belőle egy vodkát, lecsavarta a tetejét, míg a másik szemébe nézett, majd egy húzásra kiitta. Elhúzta a száját, ahogy Bam lemondó tekintetét figyelte.

-         Ugye azért él még, és nem a hulláját rejtegeted a hálószobában? – kérdezte lemondóan.

-         Él és virul és ha ennyire tudni akarod, reggel én mentettem meg attól, hogy kiugorjon az erkélyről, így hidd el, nem kell féltened tőlem.

   A férfi teljesen elhűlt és elsápadt ezektől a szavaktól. Csak bámult rá és pislogott nagyokat, mint aki képtelen elhinni, amit mondd neki, vagy abban reménykedik, félrehallotta az egészet.

-         Ez most komoly?

-         Ja – vonta meg a vállát, majd újabb vodkát vett elő és egy húzásra azt is elpusztította.

-         A kurva életbe, ez is egy kibaszott elmebeteg mint te, kifogjátok nyírni egymást – tépett bele a hajába és kimerevedett szemekkel nézett a hálószoba felé. – A faszomba – mondta és tovább ismételgette magában.

   Elmosolyodott. Jelen pillanatban semmit nem érzett, csak nyugodt melegséget a gyomrában, túláradó szerelmet a szívében és valami fásult kimerültséget, zsibbadt semmit. Leült a kanapéra, Bam követte, majd ledobta magát mellé és bámult maga elé.

-         Jonna is bolond volt, totál bolond, de… ezek szerint Loreley utolér téged. Remek, remek egy kibaszott pár vagytok – veregette meg a vállát. – Szerintem elkezdem megrendelni a koporsóitokat. Milyet szeretnél? Gondolom feketét és…

-         Nem akarok temetést, ha egyszer meghalok, hamvasztass el és szólj a tengerbe – vágott közbe.

-         Szuper, ez illik egy faszihoz, aki love metált játszik, jaj, de romantikus – gúnyolódott vele.

   Felröhögött, hátradőlt a kanapén. Percekig néma csendben ültek. Azon gondolkodott mi lesz ezután, meddig fogják még pusztítatni egymást, míg nem marad belőlük semmi, amiért érdemes lenne harcolnia a másiknak. Ez volt az első eset, de abban biztos volt, hogy nem az utolsó.

-         Visszamegyek hozzá, nem akarom, hogy egyedül ébredjen – mosolygott a barátjára, aztán felállt a kanapéról.

-         A faszomba – ismételte magát újra a férfi. – Most már két elmebeteg seggfejjel kell foglalkoznom. Kettőkor repülünk, addig kapjátok össze magatokat.

   Azzal ő is felállt és távozott a szobából. Megivott még egy vodkát, szüksége volt az édes érzéketlenségre, mely tovább sodorta saját beteg zavarába és mely segített neki elfelejteni, hogy mi is történt nem is olyan régen.

   Lefeküdt a nő mögé, karjára támaszkodva figyelte bájos vonásait, hófehér bőrét és a nyakán hagyott lilás-pirosas zúzódást. Megbabonázóan szépnek találta a saját tenyerének majdhogynem halálos lenyomatát.

A férfi testének melege és bőrének illata ébresztette. Azt hitte az éjszaka történteket csak álmodta, de ahogy megmozdította a fejét a nyakába éles fájdalom hasított, így pedig rá kellett jönnie, hogy nem álom volt.

A szomorúság beléhasított, mikor rájött, hogy az egész megtörtént. Ville nem szereti, mégis megmentette az életét, hogy tovább kínlódjon.

-         Szia – suttogta a férfi halkan, mikor észrevette, hogy felébredt, aztán gyengéd csókot nyomott az ajkaira.

-         Szia – csukta le a szemét, mert érezni akarta még egy kicsit azt a kellemes meleget, ami mindig elöntötte, mikor Ville mellette volt. Bár tudta, hogy már nem sokáig érezheti ezt, nem lehet tovább vele. Meg kell halnia, vagy el kell tűnnie.

-         Kettőkor tovább indulunk – simogatta a férfi gyengéden a haját.

-         Hova? – Kérdezte halkan, értetlenül. Nem akart megmozdulni, nem akart élni, mert hiába a hamis csókok, a férfi szíve nem érte dobbant. Élénken emlékezett rá, mire kérte. Hogy mennyire meg akart halni. Nem élhetnek együtt, valamelyikük életének véget kell vetni.

-         A turné következő helyszínére – magyarázta halkan.

-         Nem megyek- csóválta meg a fejét, miközben magzatpózba kuporodott, hogy legalább addig egyben tartsa magát, amíg a férfi el nem repül, elhagyva őt.

-         Miért nem? – Simogatta Ville gyengéden a vállát.

-         Mert nem kellek neked – nyögte halkan, hisz egyetlen egy szóra várt egész éjjel, Ville mégse mondta ki. Nem mondta egyszer sem, hogy szereti, hogy szerelmes belé, hogy szüksége van rá.

-         Ne beszélj bolondságokat – suttogta a férfi halkan.

-         Te meg ne nézz teljesen hülyének. Felfogtam már, hogy miattam vagy ennyire kibaszottul boldogtalan – bámult a csuklóján lévő karcolásra, amit magának okozott. Mennyivel könnyebb lett volna, ha egyszerűen átvágja az ereket és mire a mentő odaért volna, ő már rég nem lett volna sehol. – Megértettem, hogy miattam nem tudsz élni, hogy… - kezdett bele, de Ville hirtelen a hátára gördítette és egy csókkal elhallgatatta.

-         Csss – súgta a szájába, majd lágyan simogatni kezdte a bőrét, vágyat szítva benne, amivel meglepte igazán, hisz azt hitte azzal, hogy Villének nem kellett a szíve se úgy, hogy dobog, se úgy, hogy halott, minden véget ért.

Nem akart gondolkodni, utoljára érezni akarta még, hogy egyek, így a hátára fordította lecibálta róla a farmert, ledobta magáról a ruhát, aztán könnyedén magába fogadta a férfiasságát. Mindkettejük torkát halk, elégedett nyögés hagyta el, amikor a testük eggyé vált és ő lágyan ringatózni kezdett, miközben véresre karmolta a férfi mellkasát, aki úgy tűnt cseppet sem bánja semelyik sebet, amit neki okoz.

Szeretkeztek hosszú órákon át, érezve a másikat, gyengéd sebeket ejtve egymás testén, amiket talán még a haláluk után is hordani fognak.

Az egész egy agyrém volt, fogalma sem volt arról, hogy alig pár hónap leforgása alatt, egy részeges rocksztár hogyan forgathatta ki ennyire a világát a négy sarkából és őt magát a saját bőréből mégis megtörtént. A szomorúság emésztette, annak ellenére is, hogy a feje a férfi mellkasán pihent, hogy hallotta a szíve dobbanásait, a nehéz légzését, érezte a bőre nyirkosságát és édes, kissé fűszeres illatát. Igaza volt mindenkinek, a viszonzatlan szerelemnél nem létezik szörnyűbb dolog a világon.

Magában kereste a hibát, rá akart jönni, hogy mit nem adott meg neki, hogy mit rontott el, amiért nem kell neki, hisz az életénél is jobban szerette, képes lett volna leugrani az erkélyről hajnalban, pusztán azért, mert Ville azt mondta addig nem lehet boldog míg mindketten élnek, ő viszont az életét könnyedén feláldozta volna a csodás zöld szemű ördögért.

-         Nem vagy éhes? – Kérdezte a férfi halkan, miközben szorosan ölelte, mintha vigasztalni akarná, de az ő bánatára nem volt gyógyír.

-         Nem – ingatta meg a fejét, mert már az evés gondolatától is hányinger kínozta. Hogy nyeljen le egy falatot is azzal a tudattal, hogy az ember, aki elrabolta a szívét, nem akarja őt? Hogy a férfi, akiért bármire képes, csak azért tartja maga mellett, mert nem bírna megbirkózni a bűntudattal, nem pedig azért mert szereti.

A forró könnycseppek megint égetni kezdték a szemeit. Nem tudta mikor lett ilyen sírós picsa belőle, hisz mielőtt megismerkedtek volna, sosem sírt. Nem érzett. Ettől félt, ezért menekült a szerelem elől, mégis rátalált és teljesen elpusztította.

-         Ha csak játékszer voltam miért nem engedtél el Berlinbe? Ha nem szerettél soha, miért hagytad, hogy ennyire belédszeressek? Ha nem kellek, miért nem engedtél el már régen?– Suttogta csendesen, majd a választ meg sem várva felállt és a fürdőbe zárkózott. Csak pár szem nyugtatót talált a gyógyszeres szekrénybe, amit azonnal le is nyelt, de pontosan tudta, hogy ez édes kevés lesz a megváltó halálhoz. Valami mást kell kitalálnia, de mintha Ville csak érezte volna, hogy mi merül fel majd benne, ha belép a fürdőbe, eltüntette az összes borotvát.

Nagyot sóhajtva lépett be a kádba és töltötte meg az egészet vízzel, hogy ellazítsa a tagjait és kitalálja, hogyan tegyen pontot a történetük végére.

   A szerelem keringője kegyetlen dolog, két ember járja, és hol zuhannak, hol pedig együtt szárnyalnak. Két héja, kik egymás húsát tépik, aztán együtt repülnek, mintha az élet szép és jó lenne. Az élet viszont nem volt sem szép, sem jó, de még csak elviselhető sem. A mámor haldoklik, a vágy pusztul, a sóvárgás a múlté lesz, s csak hamvadó parázs marad nyomában, aminél pusztítóbbat elképzelni sem lehet.

   Tudta, hogy Loreley jelenleg kiszámíthatatlan, magát is annak érezte, a világ összemosódott álommá vált, semmi nem tűnt valóságosnak, vagy élethűnek. Újabb vodkát döntött magába, nem érdekelte hányadiknál tart, vagy hogy megint részeg, minden olyan csodálatosnak tűnt, mégis sötétnek a nappali fényben.

   Loreley fél óra múlva sem jött ki a fürdőszobából, ezért bekopogott. Nem jött válasz, lenyomta a kilincset, zárva találta az ajtót. Neki döntötte homlokát a keményfának, nehéznek találta a tagjait, zsibbadtnak érzékeit, minden csak egy kibaszott álom, ami kezd rémálommá válni. Rávert ököllel a fára, aztán felnyögött.

-         Loreley, nyisd ki a kibaszott ajtót – vert rá újra.

   Nem jött válasz. Lehunyta a szemét, újabb mély levegőt vett, köhögött, az asztmája keményen fojtogatta, még sem akart ellene tenni. Egyszerűen úgy érezte, jobb, ha ebben a pillanatban megfullad, mintha tovább kell élnie.

   Újra rávert az ajtóra.

-         Gyere ki, a kurva életbe is – csattant fel újra, s újabb dörrenés kísérte szavait.

   Életében nem káromkodott ennyit, mint ebben a pár napban, de nem érdekelte mi megy ki a száján. Az ajtó lassan nyílt ki, ő ellépett tőle, kicsit megszédült az alkoholtól és attól, hogy napok óta nem evett, ráadásul, talán két órát ha aludt.

   A kék szemek homályosak voltak, a nő törékeny testét csak egy fehér frottír fedte el, megnyalta kiszáradt ajkát. Biztosan tudta, hogy azon töri a fejét, hogyan vessen véget az életének, ő viszont ezt nem akarta hagyni.

-         Jót fürödtél? – simított végig az arcán. – Vihettél volna magaddal – hajolt közel a rózsaszín ajkakhoz.

-         Hagyj békén – lökte el magától keményen, majd kikerülte és a ruháihoz sétált.

-         Lor – sóhajtott fel, utána sétált, átölelte hátulról.

   A nő újra megpróbálta ellökni magától, de nem hagyta magát, szorosan átfogta a derekát, csókot lehelt a tarkójára, amitől érezte, hogy megremeg a karjaiban. Hűvös, kéjes elégedettség töltötte el ettől, az ő teste is megremegett a másik közelségétől, sőt, már a látványától is, olyan hatással volt rá, mintha kísérteni küldték volna le őt a földre, hogy megváltsa a bukott angyalt és örökre elnyelje a magányát. Kár, hogy ez képtelenség.

   A valóság kiesett, képek maradtak csak benne, újabb kisüveg vodka, majd az, ahogy Loreley is inni kezd, a tüdeje kemény szorítása, mámoros érintések, amiket egymásnak adnak, annak ellenére mennyire is menekülni akarnak a másiktól.

   Szörnyű kínok között vergődtek, s tudták, nem szabadulhatnak a hálóból. Bam felrakta őket a repülőre, de ők már csak nevetni voltak képesek, a nő kezében pezsgős üveg, az övében vodkás, az emberek bámulják kettősüket, ők azonban ügyet sem vetnek rájuk, csak isznak, csókokat váltanak, érintik a másikat, mintha ezek lennének az utolsó percek, mielőtt elégnek a pokol tüzén.

   Leült az egyik székre, a kis szirént az ölébe húzta, az egyik utaskísérő rájuk szól, újra nevetni kezdenek, belemarkol a hajába és szenvedélyesen csókolózni kezdenek, mintha senki nem létezne rajtuk kívül a világon.

-         Az enyém vagy – suttogta az ajkába.

-         Te meg az enyém – kuncog fel vidáman, azzal kiüríti a vodkát, újabb adag alkoholt kérnek, de már nem adnak nekik.

   Még szerencse, hogy fél óra múlva leszállnak, addig a vodkát fogyasztják az első osztályon, Bam velük iszik, de látszik rajta, hogy nem engedi el magát, s úgy néz rájuk, mintha teljesen megőrültek volna.

   Talán így is van.

   A következő képen a falnak nyomja az apró mosdóban a nőt, az ölébe kapja, szeretkeznek, ajkuk összetapad. Újra egy szálloda, újra egy átkozott nap vége, ők meg csak isznak tovább, mintha az alkoholban válaszokat találhatnának. Szorítja a tüdeje, de az inhalálóját már rég elhagyta, nem is érdekli, dögöljön meg ebben a szent boldogságban, ebben a szent szerelemben, mely a pokolban kötetett, s a földön ér véget, hogy aztán a mennyben éljen tovább.

-         Szeretlek, mindennél jobban – húzza magára a nőt.

   Loreley kacagva iszik bele a vodkába, majd megcsókolja és így az ő szájába löki az erős italt. Úgy érzi, bármire képes, bármilyen szörnyet legyőzhet, bármit megtehet, megválthatja a világot, de legfőképp megválthatja saját magát.

   Sajnálatos, hogy ezt az érzést, csak ilyenkor tudhatja a magáénak.

Végre felfogta Ville miért iszik annyit. Így elviselhetőbb minden. Nem gondol egy percig sem arra, hogy hazudik neki, mikor azt mondja mindennél jobban szereti. Inkább hisz neki, naivan, ostobán, mert hinni akar.

-         Soha nem hagyhatsz el – suttogja Ville, mire elmosolyodik és szenvedélyes csókot hint az ajkaira.

-         Soha – suttogja a szájába, miközben lágyan ringatja a csípőjét a férfi ölében.

-         A mindenem vagy – nyög fel Ville rekedten, mikor a fülcimpájába harap és tövig ereszkedik a férfiasságára.

-         Gyűlöllek – duruzsolja részegen a bőrébe, miközben keményen a hajába markol és tovább lovagol rajta. A teste gyönyört akar, olyat, amibe mindketten belehalnak. Az agya már régen nem működik, csak fogja Ville kezét és követi akár a pokolba is.

-         Ne mondd ezt – dönti a hátára, majd mozogni kezd benne, amitől halkan nyög fel. A testük egy és ez most bőven elég neki. Mégis belenéz a méregzöld íriszekbe, amik szomorúan pislognak rá, mintha fájna neki, ha azt mondja gyűlöli.

-         Miért ne? – Nyögdécsel halkan.

-         Mert szeretlek Loreley – csókolja meg a férfi gyengéden, az ő teste pedig görcsösen rángatózni kezd, mert a gyönyör lecsap rá és szinte mindenét felemészti.

Kimerülten bújnak össze és alszanak el, egymás karjai közt, olyan szorosan összetapadva, mintha megvédhetnék egymást minden bajtól. A probléma ott kezdődik, hogy a kettejük közt lévő őrület okozza számukra a legnagyobb fájdalmat.

Reggel korábban ébred, fogalma sincs melyik városban vannak, csak abban biztos, hogy imádja a mögötte fekvő, halkan szuszogó ördögöt. Zúg a feje, a teste minden porcikája fáj, a gyomra a rengeteg alkoholtól kavarog, mégse mozdul, hogy friss levegőt szívjon. Ott akar feküdni Ville karjai közt az idők végezetéig, nézni szeretné ahogy alszik, de a férfi megérzi, hogy ébren van és lassan nyitogatni kezi a szemeit.

-         Jó reggelt kicsi szirén – mosolyog rá, amitől neki is mosolyra görbülnek az ajkai.

-         Neked is – fordul meg a vékony karok édes bilincsébe, majd szájon csókolja a végzetét, aki minden nappal egyre jobban mérgezi a lelkét. – Hol vagyunk? – Kérdezi halkan.

-         Toronto – jön a rövid válasz, majd Ville a nyakába fúrja az arcát. – Szeretlek – suttogja a bőrébe, amitől hatalmasat dobban a szíve.

-         Én is szeretlek – feleli halkan és megint rájön, hogy ennél igazabb dolgot ki sem ejthetne a száján.

-         Tegnap éjjel azt mondtad gyűlölsz – simogatja a haját, amitől az egész teste elernyed. Akaratlan bábként fekszik a puha matracon, akivel a zöld szemű ördög akármit tehetne.

-         Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy néha már gyűlöllek, mert ennyire elraboltad a szívem – sóhajt nagyot, aztán hirtelen eszébe jut valami. – Kell egy orvos – mondja ki azt, amit igazából nem akar a férfi orrára kötni, mégis valahogy kicsúszik a száján az apró kis mondat.

-         Rosszul vagy? – Kapja fel Ville aggódva a fejét, mire lassan elmosolyodik.

-         Nem, csak el fog fogyni a gyógyszerem és fel kell íratni a tablettákat, még mielőtt teherbe esek – húzza el a száját. Ha eddig el is gondolkodott azon, hogy a férfinak szülne kisbabát, hetek óta elvetette ezt az ötletet. Erre a világra, két ilyen szülő mellé, nem szabad gyereket vállalni.

-         Úgy beszélsz róla, mintha a gondolattól is irtóznál – biccenti Ville kissé oldalra a fejét, ő pedig azonnal megérzi, hogy ennek megint vita lesz a vége.

-         Nem akarok gyereket – jelenti ki határozottan, mire a férfi úgy húzódik el tőle, mintha tüzes vassal égette volna meg.

-         Akarod mondani, egyenlőre nem akarsz gyereket – próbálja megadni neki a helyesbítést lehetőségét, de esze ágában sincs élni ezzel.

-         Soha nem akarok gyereket. Talán elköttetem magam, akkor nem kell a gyógyszerrel foglalkozni – von vállat hanyagul, mert pár napja minden más megvilágításba került a számára. Ville pusztítja magát, mert nem elég bátor az öngyilkossághoz, ő is elkezdte hát rombolni a szervezetét, mert neki hiába lenne mersze hozzá a férfi sosem hagyná, hogy megtegye így viszont csak idő kérdése mikor halnak meg mindketten. Nem mintha bármit is számítani, de ha netántán gyerekük lenne, akkor az megint mindent túlbonyolítana. Őt nem hagyhatnák magára a nagyvilágban csak úgy, de két alkoholfüggő szülővel se menne az a kicsi semmire. Így viszont a legegyszerűbb, ha lemond az anyaságról.

Persze erre mindenki más azt mondhatná, hogy mi van ha nem is Ville az igazi, hogy mi van ha találkozik valakivel, akit jobban fog szeretni nála és tőle akar majd gyereket, de ő pontosan tudja, hogy ez lehetetlen. Senki mástól nem akarna kisbabát csak a mellette fekvő férfitól, de tőle nem lehet. Nem szabad őt megajándékoznia egy kicsivel sem. Nem szabad egy ártatlan lényt, az ő poklukba belekényszeríteni és örök kárhozatra ítélni.

-         Ezt most nem gondolod komolyan ugye? – Ül fel Ville, miközben hitetlenkedve méregeti.

-         Teljesen komolyan gondolom. Minek nekünk kisbaba? Még egymást se tudjuk feltétel nélkül, önfeledten szeretni. Mit csinálnánk egy gyerekkel? – Néz rá kérdőn.

-         A szerelmünkből foganna, a miénk lenne – suttogja elhűlve.

-         És? Ugyanolyan elcseszett lenne, mint mi. Önzőség lenne csak, legyen elég, hogy egymást kicsináljuk, nem kell egy ártatlan babát is belekeverni a kettőnk ügyébe – ingatja a fejét.

-         Családot akartál velem. Azt mondtad egy nap hozzám jössz – szűkíti össze Ville a szemeit, mire halvány mosoly terül szét az arcán.

-         Te mondtad, hogy egy gyűrű nem számít semmit. A vérünk Ville viszont összeköt – simít végig lassan a mellkasán lévő apró kis seben, ami a férfi bőrén is ott virít. – Szeretlek – ül az ölébe majd gyengéden csókolni kezdi, így elterelve a figyelmét minden másról, amin összeveszhetnének.