34.

   A világ egy pillanat alatt kitisztult előtte. Az alkoholmámor, amit még most is érzett, egy perc alatt józanságba váltott át, a szétszóródott valóság, egy egésszé vált. A képek értelmet nyertek, ahogy a szavak is, bármilyen állapotban is volt.

   Loreleyt a derekánál fogva dobta le magáról, mielőtt a szexuális izgalma erősebb lesz a józan eszénél, ezzel csak a figyelmét akarta elterelni, ő viszont nem vágyott erre.

-          Átvertél – sziszegte, felpattanva az ágyból.

   Még magát is meglepte vele, milyen gyorsan megy neki, annak ellenére, hogy csak ittak, enni semmit nem ettek lassan ki tudja mióta, s az alvást sem vitték túlzásba pörögve az alkoholtól.

-          És te, te nem vertél át? – vágott hozzá egy párnát feldúltan.

-          Mikor? – hajította vissza az ágyra, majd idegesen a hajába túrt.

-          Azt mondtad szeretsz, hogy csak én számítok neked – vágta hozzá, újabb párna kíséretében.

   Értetlenül nézett a nőre, mintha a szavaknak nem lenne alapja, nem lenne értelme. Idegesen a hajába túrt, mintha ez megoldaná a problémát, s hirtelen megvilágosodna minden előtte, de ez semmit nem segített.

-          Ez így van – vágta rá, félig elfordulva az ágytól. – Szeretlek, és csak te számítasz nekem – fröcsögte felé a szavakat, mintha a világ legundorítóbb dolgát mondaná.

   Loreley fintorogva felhúzta az orrát, kimászott az ágy szélére és a váza felé nyúlt, de időben elkapta a kezét és megállította benne, hogy azt is hozzávágja a feldúlt kis szirén, aki inkább hasonlított egy hárpiára, semmint egy édes csábítóra.

-          Csak te kellesz – suttogta, majd durván beletúrt a hajába és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Értsd meg, nem kell más, te jelented a világot. Miért olyan hihetetlen ez? – kérdezte nagyon halkan.

-          Akkor nem lennél folyton részeg és nem az italban keresnéd a menekülést – próbált meg elhúzódni tőle, de nem engedte.

   Kicsit erősebben szorította meg a csuklóját, amitől kénytelen volt elengedni a vázát. A zúzódás nyomott figyelte a nyakán, aztán a kék szemekbe nézett, melyek megdermesztettek körülötte minden valóságosat és valótlant, amelyektől úgy érezte egyszerre repül a mennyekben és ég pokoli tüzekben.

-          Nem érthetsz meg, nem értheted ezt – simított végig az arcán. – Nem tudom elmondani miért iszom, de szükségem van rá, ahogy szükségem van rád is – magyarázta.

   Hirtelen eszébe jutott, mint mondott neki a nő, ezért durván ellökte magától, kiegyenesedett, újra idegesen hosszúra nőtt tincsei közé túrt. Egyszerűen továbbra sem tudta felfogni, hogyan vehette el tőle Loreley ilyen könnyen az álmait, hogyan tehette ezt vele, miért kell ezt tennie vele, hiszen erről álmodtak, családról, gyerekről… talán velük még másnak lenni is képes lenne.

   Annyira szeretne egy fiút vagy egy kislányt, de nem akárkitől, hanem a kék szemű sziréntől. Vele akarja felnevelni őket, nézni, ahogy járni tanulnak, beszélni… erre gondolt, ha úgy érezte muszáj megölnie magát, mert így nem mehet tovább. A nő viszont mindent egy csapásra elvett tőle.

-          Nem, neked csakis az alkoholra van szükséged – suttogta Loreley, elhúzódott az ágy másik végére és magához szorította a takarót.

-          Ez nem igaz – csattant fel dühösen. Hogy nem érti? Hogy nem érti meg, hogy rá is pont ugyanannyira szüksége van? Ahogy a levegőre, vagy a vízre, vagy éppenséggel az alkoholra, mely segít neki egy kicsit elfeledtetni vele a világ gondjait. – Rád is szükségem van, de most egyedül kell lennem, mert egy pillanat alatt, minden kibaszott álmomat eldobtad a picsába – dühöngött tovább, mint egy eszelős.

-          Én vettem el minden kibaszott álmod, te faszfej? – vágta hozzá a nő, s újabb párna repült felé, amit egyszerűen félrelökött. – Hiszen te vagy képtelen mást szeretni magadon kívül, jössz azzal, mennyire fontos vagyok, de meg sem próbálsz tenni kettőnkért, meg sem próbálsz más lenni, nem is akarsz igazán, csak azt mondod! Azt hiszed a szerelem megment, de kurvára nem és nem tudod elfogadni, hogy magadat kéne megmentened!

-          Rohadtul semmit nem tudsz – vetette oda foghegyről, majd kisétált a nappaliba.

   Szüksége volt pár perc nyugalomra, egy kis csendre, magányra és egyedüllétre, míg képes feldolgozni, hogy Loreley soha nem fog neki gyereket szülni. Olyan volt az egész gondolata, mintha kitépnének valamit a szívéből, megfosztanák a céljaitól, a vágyaitól. A bárpultból vodkát vett elő, Bam bármennyire is próbálta lebeszélni a személyzettel, hogy ne legyen bent pia, neki sikerült az egyik fiút megkennie, így nem szenvedtek hiányt ebben sem.

   Gyorsan hajtotta le, majd megfogott kettőt és a fürdőszobába zárkózott. Forró vizet engedett magának, Loreleynak nem volt igaza, semmit nem tudott, ő meg nem tudta volna megmagyarázni neki az egészet, mert az élet ilyen elbaszottul egyszerű: azt hisszük értjük a másikat, de közünk nincs hozzá, szavakkal vagdalkozunk, de jelentésük rég nincsen.

Meg se próbálta neki soha elmagyarázni, hogy miért kell neki  pia, mégis olyan könnyedén jelentette ki, hogy nem értheti, mintha teljesen buta lenne és azt se tudná mennyi kettő meg kettő. Semmibe vette megint, ostobának tartotta, valakinek, aki nem képes felfogni, amit mondanak neki, ebből pedig rohadtul elege volt.

-          Gyűlöllek – zokogott fel, mert tehetetlen volt. Rég le kellett volna lépnie vagy megölnie magát, mégis a férfi egyetlen pillantása megbénította és képtelen volt mozdulni tőle. Lassan állt fel majd botorkált a bárszekrényig, látta, hogy a férfi már lehúzott pár vodkát, így ő is inni kezdett, hátha az elmossa a bánatát. 

Egész nap nem szóltak egymáshoz, Ville nem kérdezte meg hova megy mikor lelépett a nőgyógyászhoz, hogy újabb bogyókat írasson fel magának, de mikor visszatért hozzá csak fintorogva vette tudomásul, hogy beveszi a tablettát, ami meggátolja, hogy teherbe essen tőle.

-          Miért teszed ezt? – Fogta meg hirtelen a csuklóját.

-          Mert nem akarok egy alkoholistának gyereket szülni – vágta rá fagyosan. Az alkohol és a fű, amit könnyedén be tudott szerezni a város egy lepukkant környékén, eltompította annyira, hogy ne egy remegő massza legyen az karmai közt, hanem ugyanaz, aki előtte volt. Egy érzelemmentes jégszobor. Könnyedén tépte ki magát Ville ujjai közül, aztán a fürdőbe zárkózott, hogy elszívjon még egy szál cigit, remélve, hogy az majd feldobja a kedvét annyira, hogy ne folyamatosan azon pörögjön éjjel az esze, hogy mivel vágja át a saját torkát.

-          Loreley – csapkodta a férfi az ajtót miközben ő elmerült a habokban egy üveg bor társaságában és a füle botját se mozgatta. – Lor nyisd ki. Beszéljük meg – kopogott a férfi tovább, de ő csak bután nevetgélt a habpamacsokon, amik furcsa formát öltöttek a szeme előtt.

-          Takarodj innen – nevetgélt. – Dugd meg a macáid, ők talán boldoggá tudnak tenni – túrt a hajába, majd egy rendes cigit kezdett szívni, hogy elnyomja a marihuana szagát még azelőtt, hogy Ville rátöri az ajtót.

-          Kicsim, nyisd ki. Szeretlek, engedj be – kérlelte a férfi halkan, de ő csak fintorgott az egészen.

-          Hazug disznó – suttogta maga elé, mert képtelen volt bízni benne ezek után. Elhinni, hogy bármit is számít, hogy tényleg szereti. Élénken emlékezett még rá, mikor azt mondta, hogy ketten együtt nem lehetnek boldogak, az egyiküknek meg kell halnia. Hát most versenyeztek, hogy ki lesz az, aki hamarabb távozik az élők sorából és csak remélte, hogy ő nyeri meg ezt a játszmát, a férfi pedig itt marad, hogy kísérthesse. A legnagyobb vicc az egészben, hogy mindezek ellenére Ville azért volt rá dühös, mert nem akart gyereket szülni neki. De felelőtlenség lenne, ha megtenné. Minek? Egy boldogtalan zöld szemű, alkoholista énekes és egy összetört szívű ronccsá vált nő gyereke, hogy lehetne boldog és kiegyensúlyozott, ha a szülei is ilyen elcseszettek? Pedig ezerszer elképelte a fiúkat, aki az apjára ütne és akit ugyanannyira szeretne, mint Villét. Az édes, zöldszemű kisfiú álmában kísértette, hisz annyira vágyott rá, mégis tudta, hogy nem szabad megtörténnie. Nem eshet teherbe a férfitól, nem szülhet neki egyetlen gyereket se, nem lehet anya, mert az a pici csak szenvedne, ugyanúgy, ahogy ők is szenvednek.

-          Loreley, ha nem nyitod ki, betöröm – kezdett el visszaszámolni, ő viszont nem mozdult, még azután se, hogy a zöld szemű ördög tényleg rátörte az ajtót. – Miért teszed ezt velem? – Térdelt elé, miközben fintorogva emelte fel a füves cigi martalékát.

-          Ezt én is kérdezhetném – vetette oda fagyosan, visszabújva a jégpáncél mögé, ami hosszú éveken át megóvta.

-          Beszéljük meg – simogatta az arcát, amitől jóleső borzongás futott végig rajta, de nem mutatta ki, hogy sírni tudna a gyengédségtől, amivel képes megérinteni. 

-          Beszélgetni akarsz? Furcsa eddig sose akartál – sziszegte mérgesen.

-          Lor, kérlek szépen – csukta le a férfi egy fél pillanatra a szemeit, majd olyan szomorúan nézett rá, hogy ezért nem tudott többet belé rúgni. Másért viszont…

-          Nem akarok babát – sziszegte makacsul. Minden másban hajlandó lenne engedni neki, de ebben nem.

-          Miért nem? Akartad, tudom, hogy igen – suttogta Ville rekedten, mint aki tényleg meg akarja érteni.

-          Nem akarom, hogy a fiam apja egy alkoholista legyen, az anyja meg egy idegroncs. Nem szenvedhet, inkább meg se szülessen soha – ingatta a fejét, majd a szemét megint ellepték a könnyek és egy kövér csepp végigszánkázott az arcán, amit azonnal le is törölt.

-          Nem szenvedne – mosolygott rá Ville gyengéden, mire hitetlenkedve felhorkantott.

-          Tök jó lenne neki mellettünk igaz? Egy önző seggfej vagy Ville. Mit adhatnánk mi egy kicsinek a poklon kívül? Amúgy is ha így folytatjuk a következő öt évben mindketten meghalunk. Te nem vagy hajlandó lemondani az alkoholról én pedig rólad, így elpusztítom magam, hátha így boldog leszel – nevetett fel hidegen, mire a férfi összerezzent.

-          Annyira buta vagy – suttogta mosolyogva, miközben beült mellé a kádba és szorosan magához ölelte. – Szeretlek és te is szeretsz. Ráadásul mindketten akarunk egy kisbabát – duruzsolta a fülébe, mert pontosan tudta, hogy a hangjával képes elvarázsolni és mikor így beszél hozzá, akkor teljesen elveszti a józan eszét.

-          Így nem szülök gyereket – ingatta mégis makacsul a fejét.

-          Mit akarsz egy babáért cserébe? – Kérdezte Ville nagyot sóhajtva, mintha meggyőzhetné, ő pedig elgondolkodott, aztán gyorsan összeállított egy listát a fejében.

-          Vegyél feleségül – nézett a szemébe, mire a férfi elmosolyodott.

-          Rendben – bólintott.

-          Pihenj többet – kérte halkan, mire újabb bólintás volt a válasz. – Menj el egy elvonóra és ne igyál többet. Ha leszoksz az alkoholról és nem kapsz rá a drogra, gyógyszerre, kurvákra vagy akármi más hasonló dologra helyette, annyi gyereket szülök neked ahányat csak akarsz – nézett mélyen a szemébe, miközben ismertette az utolsó pont is, Ville tekintete viszont azonnal elsötétült.

-          Miért akarsz megváltoztatni? Miért nem fogadsz el így? – Kérdezte rekedten és csalódottan.

-          Miért akarsz rendelkezni a testem felett, mikor már mindenem elvetted? – Kérdezett vissza. - Ha te ezt megteszed értem, én megadom neked a kicsit akire vágysz, de ha az alkoholt választod, nem szülök egyetlen babát se. Vagy az alkohol vagy a gyerek. Te döntesz Ville, de nem hozok világra egy kisfiút egy alkoholista apa mellé, márpedig valljuk be komoly gondjaid vannak az ivással.

   Fásultan pillantott a nőre. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, mégis olyan bonyolult volt. Imádta az alkohol adta zuhanást, egyszerűen szüksége volt rá, hogy legalább pár órán át ne lássa a világot olyan borúsnak, amilyen, s álszent boldogságba ringassa magát. Persze, Loreley mellett is boldog, ha fogja a kezét, ha megérinti, ha átöleli, ha érzi a szeretetét, de mindig ott van valami sötét démon, aki árnyékként követi minden mozdulatát és gonosz dolgokat suttog a fülébe. Kétségekről beszél, halálról, értelmetlen életről, ami ellen az ő édes szirénje sem tehet, nem fordíthatja ki a világot négy sarkából, nem adhat neki új földet, ahol minden szép és jó.

-          Elvonó nélkül is le tudnék állni a piáról – fintorgott, miközben kirakta a karjait két oldalt.

   Hátradöntötte a fejét, a forró víz elzsibbasztotta a tagjait, részeg is volt, mégis ébernek érezte magát. Gyereket akart Loreleytól, de túl sokat kért tőle, pár átmulatott éjszaka, nem a világ… még ha számára azt is jelenti.

-          Nem Ville, te alkoholista vagy – jelentette ki a nő komolyan.

   A plafonra bámult, mintha onnan válaszokat kaphatna. Nem volt alkoholista, két éven át is kibírta, hogy egy cseppet se igyon, csak azért, hogy magának is bebizonyítsa; nem függő. S ennél a két évnél szörnyűbb időszaka nem is akadt életében, folyamatosan az öngyilkosság járt a fejében, mindig ezzel kelt és ezzel feküdt, kimászni sem akart az ágyból, mert egyszerűen nem látta értelmét.

-          Nem, nem vagyok az – bámult most a habokra, majd tétován játszani kezdett velük. – Két éven át kibírtam, hogy ne igyak egy kortyot sem, aztán ittam egyszer, de utána megint két évig csak néha, pár pohár sört – mondta tovább csendesen.

-          Jelen pillanatban viszont, jó ideje iszol és szerintem függő vagy.

   Felsóhajtott, a kék szemekbe nézett, aztán megint a plafonra bámult, de az továbbra sem adott neki válaszokat. Nem tudta mit kéne mondania, mivel győzhetné meg Loreleyt, hogy szeresse, s mindent adjon meg neki, amit csak lehet.

   Az életét odaadná, akkor egy gyereket miért nem? Meg tudná állni, hogy ne igyon, az már egy másik dolog, hogy nem akarja megállni. Ez a kettő nem ugyanaz.

-          Lor, meg tudom állni, hogy ne igyak, csak éppenséggel szeretek inni – nézett újra a ragyogóan kék szemekbe. – És nem akarom megállni.

-          Pedig én ezt kérem tőled, azért cserébe, hogy gyereket szüljek neked – mondta keményen.

   Libabőrös lett a teste, utálta, amikor a nő sziklává vált vele szemben, olyan volt, mintha falat húzna kettőjük közé, bár tudta, hogy simogatással megremegtetheti a várát, hangjával megolvaszthatja a gyémántot, de nem akarta így befolyásolni, tisztán, őszintén akart vele beszélni.

-          Nem akarom megállni – nézett rá fásultan. – Egyszerűen, néha úgy érzem, felemészt ez az egész – suttogta nagyon halkan. – Mindennél jobban szeretlek és erőt adsz nekem mindennap, csak azzal, hogy mellettem vagy, de nem bírom – szörnyű kétségbeesésével, még magát is megdöbbentette, mely hangszálaiban rezget.

-          Mit nem bírsz? Mi emészt fel, Ville? – húzódott hozzá közelebb.

-          Az egész – idegesen a hajába túrt, egyszerűen nem tudta megmagyarázni, mi az, ami mindennap megöli egy kicsit, annyi minden volt egyszerre, s végül is, semmisem. – Az élet, az emberek, hogy nincs már emberség, csak aljasság, mocsok, hogy a legszívesebben a rajongóim széttépnének a színpadon, megerőszakolnának és kicsinálnának – hadarta gyorsan, de így is rettenetesnek érezte, hogy megnyílik valaki előtt ennyire.

   Lor kinyitotta a száját, ő viszont az ajkára tette az ujját, ő is közelebb húzódott hozzá, majd megrázta a fejét. Ez a beismerés nem kívánt választ, biztatást, vagy akármi mást, amit mondhatna neki. Ha válaszolna rá, akkor egyszerűen elismerné a valóságban a helyét, míg ha válasz nélkül marad, olyan, mintha ki sem mondta volna.

-          Egyszerűen nem bírom – vett mély levegőt, a forró víztől és a párától a tüdeje újra szorítani kezdte, de ez már olyan régóta nem érdekelte, mintha mindennapos dolog lenne vele kapcsolatban. – Próbáltam, erős voltam, igazán akartam, de rájöttem, hogy inkább ezt választom néha, mint azt, hogy józan maradok mindig és csak nézem, ahogy az emberek lealacsonyodnak. Inkább velük tartok, mert bár nagyon álszent is, de boldogság. Melletted is boldog vagyok, szerelmem, de sajnos, ezt a fájdalmat, nem tudod elűzni tőlem – folytatta tovább a törékeny csendben, gyorsan kapkodva a levegőt.

   A nő nem szólalt meg, igaz az ujja még mindig az ajkán volt. Nem akarta, hogy egy szót is szóljon, így akarta hagyni az egészet, nem akart megoldást keresni a problémára, ahogy nem akart megváltozni sem. Lassan húzta el tőle a kezét, utána ajkaival tapasztotta be a mézédes ajkakat, melyek másodpercek alatt a mennybe repítették.

   Lehunyta a szemét, újabb mámoros pillanat, amikor az idő megáll egy kicsit, hogy aztán újult erővel kezdjen el pörögni, fertőzve őt. Most viszont még az édes mérget ízlelgette, melyet Loreley testének közelsége, érintésének puhasága okozott, forrt minden részében, lángra gyúlt, ahogy kicsit közelebb húzódott hozzá.

   Ilyenkor kicsit, mindig úgy érezte, van remény.

Végre válaszokat kapott. Még most sem volt teljes a kép, de érezte itt a határ, ennél tovább nem faggathatja, mert a visszájára fog elsülni a dolog. A fény viszont megcsillant az út végén, hisz ráébredt nem vele van baj, nem őt nem szereti, a világgal van problémája, ő pedig kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele, hogy minden pusztul és széthullik.

Ebben volt Ville más, mint a többi ember. Nem csak nézett látott is. Látta a démonokat, a sötétséget, a halált, a szerelmek elmúlását, a fájdalmat és nem tudott róluk megfeledkezni egy pillanatra se, ez pedig teljesen kikezdte őt.

Érezte, hogy neki kell megmutatnia, hogy lehet mindent más színben is látni, hogy neki kell megtanítania arra, hogy a szépséget nézze a világon, a csodákat bámulja és ne ragadjon le a szörnyűségeknél.

Már azt is értette, hogy tőle is azért menekül sokszor, mert retteg attól, hogy ha még közelebb engedi magához, akkor egy nap, mikor a szerelmük semmivé foszlik vagy mondjuk ő meghal és Ville itt marad, csak jobban fog szenvedni, mintha valamennyire távol tartaná. Kímélni akarta magát, nem akart bízni és hinni benne, hisz már annyiszor csalódott, hogy képtelen volt megfeledkezni a kétségeiről és egyszerűen csak élvezni azt, ami köztük van. Nem akarta két kézzel habzsolni a szerelmet és a boldogságot, mert retteget attól, hogy a kanálban gusztustalan, keserű trutyivá válik az egész és azt még rosszabb lesz lenyelni, mintha meg se ízlelte volna soha, hogy milyen a legédesebb íz a földön, amit ember csak kóstolhat.

-          Ébredj – csókolgatta gyengéden mosolyogva. Tervei voltak, amiben nem szerepelt se az alkohol, se az önpusztítás. Új erőre kapott, bár kellett pár nap, míg kijózanodott és összeszedte magát annyira, hogy képes legyen mozogni és elűzze végleg az összes árnyékot, ami majdnem megmérgezte a lelkét és a szerelmüket. Esze ágában sem volt többet hagyni, hogy bármi is közéjük álljon. Már csak Villének kellett megmutatnia, hogy a világ csodálatos, hogy a szerelmük sosem múlik el, hisz ami ennyire erős az nem foszlik szét soha, nem válhat semmivé. Be kellett neki bizonyítania, hogy alkohol nélkül is lehet szép az élet, hogy csak rá van szüksége, mert boldoggá tudja tenni, el tudja űzni az árnyakat és minden kétséget, ha hagyja neki. Ha pedig sikerül, akkor akár új tárgyalást is nyithatnak a gyerektémáról. Volt rá idejük, amúgy se mostanában tervezték, az utódnemzést, így pedig optimista tudott újra lenni. – Gyerünk – simogatta a nyakát mosolyogva az orra hegyével, majd nagyon finoman megcsókolta a mézédes ajkakat.

-          Aludjunk még – dörmögte a férfi álmosan, mire halkan kuncogni kezdett. Egy kar a dereka köré fonódott, egy láb a combjait fogta le, a férfi mellkasa a hátának feszült, ő pedig olyan boldognak érezte magát, mint a legelején. A hasában pillangók repkedtek, a szíve a torkában dobogott, a lelke pedig szárnyalt.

-          Szeretném, ha eljönnél velem valahová – suttogta a félhomályba, amit a nehéz sötétítőfüggönyök biztosítottak nekik.

-          Miért vagy felöltözve? – Nyúlt Ville a ruhája alá, majd a hasát kezdte simogatni, miközben rosszallóan dünnyögött. – Utálom ezt a sok anyagot rajtad. Meztelenül kéne mellettem feküdnöd mindig – simogatta tovább a bőrét, amitől jóleső görcsbe rándult az alhasa, de tudta, hogy most nem engedhet neki.

-          Mondtam, hogy szeretnék veled sétálni, reggelizni, pillangókat kergetni – kuncogott halkan, mire érezte, hogy a férfi is elmosolyodik a háta mögött.

-          Olyan vagy, mint egy kislány ilyenkor – suttogta a fülébe.

-          Szeretlek – suttogta, miközben megfordult a karjai között és végigsimított Ville tökéletes arcán. Még most se tudott betelni vele, fel nem foghatta, hogy hogyan lehet valakinek minden vonása olyan, mint egy tökéletes műalkotás. És ez a férfi csak az övé volt, őt szerette, mellette feküdt le minden éjjel és mellette is ébredt. A világ legnagyobb mázlistájának érezte magát, amiért ez az érzékeny lelkű, makacs, kissé önző, mégis vicces és csodálatos zenész az övé.

-          Valamit nagyon akarsz – simogatta Ville álmosan mosolyogva a haját.

-          Téged akarlak minden egyes pillanatban – döntötte a hátára, majd az ölébe ült és csókolni kezdte, miközben a haja sátorként borult köréjük, a férfi keze pedig a tarkójára siklott.

-          Hogy szerethetsz még most is? – Suttogta nagy kortyokban nyelve a levegőt, az ő gyönyörű zöld szemű ördöge, miközben a nyakán már gyógyulófélben lévő zúzódásokon húzta végig a hosszú kecses ujjait. – Majdnem megöltelek - nézett rá szörnyülködve, ő viszont csak mosolyogni tudott, mert cseppet sem érdekelte, hogy a férfi bántotta. A testi fájdalom semmi volt, ahhoz képest, amit a szívében érzett, mikor azt hitte Ville nem szereti viszont. Így viszont, hogy tudta, ugyanúgy érez, semmi sem számított.

-          Nem érdekel – nyomott egy hosszú puszit a szájára. – Ha akarsz, bármikor megölhetsz. De most kelj fel – mosolygott rá, miközben az éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy bevegye a fogamzásgátlót, amit Ville megint elsötétült pillantásokkal figyelt. – Ne nézz így – kérte halkan.

-          Hogy nézzek, mikor pár napja jelentetted ki, hogy sosem szülsz nekem gyereket? – Kérdezte ingerülten, mire elkapta a férfi mindkét csuklóját, még azelőtt, hogy leborította volna az öléből és a feje fölött a matracra szegezte őket. Tudta, hogy Ville könnyedén kiszabadulhatna a fogságból, ha akarná, de mégis engedett neki, ami jó érzéssel töltötte el.

-          Talán meggondolom még magam, de ahhoz te is kellesz – csókolta meg gyengéden, továbbra is rendíthetetlenül mosolyogva.

-          Ezt meg, hogy érted? – Ráncolta össze a férfi homlokát.

-          Van még időnk a gyerektémáról vitázni. Ha rá is bólintok, akkor se most fogom eldobni a gyógyszert és te se akarsz még próbálkozni, szóval ne morogj feleslegesen. Alkuképes vagyok, talán az elvonóról is lemondok, de csak akkor, ha most felkelsz, elmész zuhanyozni és eljössz velem reggelizni.

-          És mi van a házassággal? – Húzta fel a férfi kérdőn az egyik szemöldökét, mire önkéntelenül nevetett fel.

-          Nem kell gyűrű és papír sem. Azt a múltkor se gondoltam komolyan – ingatta a fejét.

   Nehezen kelt ki az ágyból, de a parancsot megkapta és végül is kíváncsi volt rá, mit tervezett számára Loreley. Gyors csókot nyomott az ajkaira, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, gyorsan lezuhanyozott, aztán felkapta az első pár ruhadarabot, ami a kezébe került. Nem igazán izgatta az öltözködés, a nő egyébként is okosan az ágyra dobálta azokat a ruhákat, amiket felkellett vennie, amiért nagyon hálás volt, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy pusztán azért késett pár órát egy találkozóról, mert egyszerűen nem tudta eldönteni mit viseljen.

   Pedig majdhogynem minden ruhadarabja fekete volt és ugyanolyan, mégis képes volt leülni közéjük és gondolkodni rajta, melyiket vegye fel, mert ha túlzásba vitte az alkoholt, egyszerűen elveszett a döntési képessége.

-          Hova akarsz vinni, szirénem? – fogta meg a kezét, amikor indulásra késznek ítélte magát.

-          Először is reggelizni, nem fog ártani, ha legalább néha eszel egy kicsit – fordult felé, olyan ragyogó mosollyal, amitől összerándult a gyomra, szívét pedig melegség járta át.

-          Szeretlek – simított végig az arcán, aztán egy puszit nyomott az ajkára.

-          Én is – túrt bele a hajába, majd a csókúkat elmélyítette, de mikor keze lecsúszott a derekáról a fenekére, pajkos mosollyal ellépet tőle. – Menjünk le, reggelizni.

-          Gonosz szuka – villantotta rá a szemeit, azonban nem bírta ki, hogy ne mosolyogjon, hiszen látta, hogy elnehezül a másik légzése, a szemei pedig sötét vágytól csillognak.

   Hiányzott neki az alkohol, de kicsit még mindig részegnek érezte magát, hiszen tegnap is ivott pár vodkát, csak úgy, a hatás kedvéért, egyébként is napokba telt, mire teljesen kitudta heverni az alkohol hatását.

   Lent az étteremben már a többiek régen a reggelijüket tömték magukba. Bam és Migue felvont szemöldökkel fordult a kettősük felé.

-          Téged is látni ilyen korán? – kérdezte a gitáros.

   Kihúzta a széket Loreleynak, aki mosolyogva ült le, aztán ő is helyett foglalt mellette a nekik fenntartott helyen.

-          Néha ennie is kell az embernek – felelte jókedvűen.

   Ők is rendeltek a pincértől, az asztal alatt megszorította a nő kezét, azonban nem tudott nem tudomást venni Bam tekintetéről, aki úgy méregette őket, mintha azt akarná kitalálni, hívjon –e hozzájuk orvost, vagy inkább hagyja véglegesen megőrülni őket.

-          Mi az? – sóhajtott nagyot, amikor nem bírta már tovább a férfi méregetését.

-          Semmi – túrt bele a villájával az ételbe, elfordulva tőle.

-          Mondd, Bam, látom rajtad, hogy valamit nagyon ki akarsz mondani – folytatta tovább, egy pillanatra sem levéve róla a pillantását.

   A férfi lassan felnézett rá, összevonta a szemöldökét.

-          Ugye tudod, hogy nagyon ijesztő, ha így bámulsz?

-          Reméltem, hogy meg tudlak ijeszteni – villantotta rá még a fogait is, amitől tudta, hogy még ijesztőbben fest. Bam fintorgott, aztán Loreleyra pillantott.

-          Végleg megbolondult? Este koncert, jó lenne, ha előtte kiderülne, hogy be kell záratni, vagy csak utána.

-          Minden rendben van vele, ő az én kis őrültem – nyomott egy puszit az arcára vidáman, mire a többiek felnevettek.

   Megszorította kicsit a nő kezét, örült neki, amiért kiáll mellette, s nem veszi magára Bam csipkelődését, bár a nyakát igazán elfedhette volna, mert látta, hogy a többiek, akiknek fogalmuk sem volt az egészről, a halványodó zúzódás nyomott figyelik, ahogy napok óta is tették.

-          Mit csináltál? – kérdezte végül meg Burton. – Kérdeztem már pár nappal ezelőtt is, de nem nagyon tudtál válaszolni – célzott arra, hogy mennyire ki voltak ütve mindketten napokig, s pár szón egy értelmes mondatot sem tudtak összerakni.

   Loreley egyszerűen megvonta a vállát, mintha az egész semmit nem számítana, neki viszont összerándultak az izmai, ahogy eszébe jutott, mit is tett majdnem. Attól meg még inkább, hogy ezt a nő akarta is volna, azt akarta, hogy megölje. Mintha képes lenne ilyesmire… a gondolattal is eljátszott pillanatokig, hogy milyen lenne, ha… ha meghalna, s így örökre az övé maradna, csakis az övé, a birtoklás heves lángolásában.

-          Bolondok vagytok ti mindketten – csóválta meg a fejét Bam.

-          Tudod mire gondoltam ma? – pillantott rá.

-          Nem, na mire? – emelte meg kicsit a fejét, majd egy falatot tömött a szájába.

-          Elképzeltelek Burtonnel meg Gassal és azon filozofáltam, hogy vajon melyikükkel alkotnál jobb párt – vigyorgott rá.

   Látta, ahogy a férfi tekintette elsötétül, s egyik pillanatról a másikra elképzeli, amit mondd neki, aztán ki is köpte az ételt, majd dúlva-fúlva felállt az asztaltól, ők pedig röhögve nyugtázták, hogy vajon olyan szívatás, amit nem lehet soha megunni.