33.

   Néha azt kívánta, hogy a szerelme halott legyen. Akkor nem lenne több gondja vele, mumifikálná, kitömetné, s nem kellene többet aggódnia miatta. Egyszerűen az ágyába fektetné, akkor ölelné, mikor csak akarja, nem kéne aggódnia amiatt kivel van, vagy mit csinál, ő pedig szeretné, simogatná a holttestét. Ha az ember egy hullába szerelmes, akkor végül is, mi a szerelem, ha nincs szükségünk a másik ember személyiségére hozzá?

   Ilyen és ehhez hasonló kérdések játszottak le az agyában, ahogy nézte a kék szemeket, melyeket lassan fedett le a szempilla. Annyira elege volt abból az átkozott szerelemből, amely mindig megtámadta a szívét, pusztította az agysejtjeit és a pokolba űzte, mint valami bukott angyalt. Elege volt az emberekből is, akik folyamatosan elárulták, akikben csalódnia kellett, akik fájdalmat okoztak neki újra és újra. Gyűlölte önmagát is, amiért képes újra és újra elbukni, képes továbbra is naivan hinni, amiért majd más lesz, jobb lesz, s újra és újra csalódásba dönti magát.

   Látta, ahogy a kék szemek elfelhősödnek, a szempillák végleg lecsukódnak. A döbbenetes felismerés, hogy hamarosan megöli azt a nőt, akit teljes szívéből szeret, jéghideg víz kijózanító hatásával érte. A legnagyobb szenvedést mégis az okozta számára, hogy nem bánta volna, ha jéghideg hullává válik az ő kezei között, ha miatta leheli ki a lelkét és kerül át egy sokkal jobb helyre… szerelmes lenne belé még akkor is, s talán ez a szerelem örök lenne, egy cseppet sem mulandó, mint oly sok másik.

   Nem teheti, nem végezhet vele, hiszen mégsem gyilkos. Hirtelen elengedte a hattyúnyakat, a törékeny, eszméletlen test pedig, ha nem tartja meg a földre hullt volna. Elkapta a derekát, felemelte és a kanapéhoz vitte, az, hogy mit csinált, csak most tudatosult benne igazán. A hófehér arcot simogatta, miközben szemeivel a lila zúzódást figyelte a nyakán. Olyan gyönyörű volt, mint egy földre szállt angyal és csak az övé… lehunyta a szemét, hosszan szívta be a levegőt, ujjait az ütőerére csúsztatta, szerencsére erősen dobolt a szíve, a mellkasa pedig ütemesen emelkedett és süllyedt.

   Képtelen volt ép ésszel felfogni, mit művelt… majdnem megölte, akit szeret, majdnem végzett vele. Te jó ég! A vér egy pillanatra megfagyott az ereiben, aztán olyan erővel kezdett zubogni a testében, mint a Niagara vízesés. Nyelt egyet, lassan nyitotta fel a szemeit, tovább cirógatta a hófehér arcot, majd hirtelen felállt és a telefonhoz lépett. Mentőt kell hívnia, vagy akármit, bárkit, aki tudja, mit kell csinálni az eszméletlen nővel, aki talán sérült az oxigénhiány miatt.

   Először Bamet tárcsázta, biztosan tudta, hogy neki van ötlete arra nézve, hogy mit csináljon.

-         Bam, gyere fel hozzám – szólt bele azonnal a telefonba.

-         Ajh, hagyjál, baszd meg, ki vagyok – nyögött fel a férfi. – Még mindig iszol? Én nem bírok többet, esküszöm – nyögdécselt tovább.

-         Kurvára baj van, szóval leszarom, hogyan érzed magad – sziszegte ingerülten, majd a hajába túrt.

-         Mi történt? – kérdezte sokkal éberebben, meghallva a hangjában lévő aggodalmat.

-         Gyere ide, és elmondom – azzal ki is nyomta a hívást.

   Következőleg a pultot tárcsázta, kérte, azonnal küldjenek fel hozzá egy orvost, mire letette a telefont Bam már be is robbant a szobába, rápillantott, végigmérte törülközőbe csavart testét, majd Loreleyra esett a pillantása, aki a kanapén feküdt eszméletlenül.

-         A kurva életbe, mi a faszt műveltél? – ugrott a nőhöz, sápadt arcát bámulta, majd megérintette a nyakán lévő vörös nyomokat, amin tökéletesen kivehető volt a keze.

-         Ne érj hozzá – mordult fel azonnal, mint egy állat, hiszen nem akarta, hogy más is érintse azt a gyönyörűséget, ami az övé.

-         Te beteg vagy – nézett fel rá, a kanapé mellett térdelve. – Mi a faszt műveltél? – üvöltött rá megint. – Teljesen meghülyültél? Kibaszott elmegyógyintézetbe akarsz kerülni? – tapintotta ki a pulzusát, aztán vett egy nagy levegőt. – Ugye senkinek nem szóltál? – kérdezte kissé elhűlve.

-         Mindjárt itt van egy orvos – mondta csendesen, majd végig simított a nő haján.

   Valószínűleg még mindig részeg volt, mert az aggodalom csillapodott benne, a félelem is, hogy valami baja lett a másiknak. Egyszerűen tudta, hogy jól lesz, hiszen ő még sem ölheti meg, egy olyan ember, aki annyira szereti, mint ő. A selymes tincseket simogatta, annyira szép… annyira szerelmes belé, annyira kínozza ez a szerelem, hogy azt elviselni sem lehet.

-         A picsába, ezért börtönbe is kerülhetsz, te hülye fasz – csattant fel Bam. Felvont szemöldökkel pillantott rá.

-         Nem érdekel – mondta, lassan elmosolyodva.

   Valahogy nem bírta bánni az egészet. Kis híján megölte azt a nőt, akit a saját életénél is jobban szeret, s ebben valami olyan csodálatosan gyönyörű dolgot fedezett fel, ami beragyogta az egész életet. Néha már azt hitte, hogy halott, de aki képes ennyire szeretni, hogy ölni is képes lenne, az biztos, hogy nem pusztult még el teljesen.

-         Mert mind megöljük kedvesünk, bárhogy csűrd és csavar, van, ki villámló szemmel öl, van, ki lágyan nyújtva kart, a gyáva fegyvere a csók, a bátoré a kard – suttogta nagyon halkan a klasszikust, tovább cirógatva a fekete tincseket.

-         Te teljesen megőrültél – szólalt meg teljesen elhűlve Bam és azzal az orvos is megérkezett.

Hirtelen pattantak ki a szemei, a tüdeje szúrt, a látása homályos volt és valami nagyon büdöset érzett. Zihálva kapkodott levegő után, fogalma sem volt mi történt egy fél percig. Azt hitte álmodta az egészet, az agya tompa volt és pokolian szédült, aztán rájött, hogy nem álom volt. Ville majdnem megölte.

-         Jól vagy? – hallotta meg a távolból Bam hangját, mire megint elkapta egy köhögőroham és önkéntelenül kapott a torkához, de amint megérintette, fel is szisszent azonnal a fájdalomtól. A fuldoklása csak lassan csitult el, lassan nézett körbe, bár az egész szoba forgott körülötte, a kép pedig elúszott előtte.

-         Megmaradok – bólintott rekedten suttogva, mire három hatalmas sóhaj tört fel, három különböző tüdőből. Az orvos hosszú percekig vizsgálgatta, de ő képtelen volt rá figyelni. Ville zöld szemeit nézte, amik őt vizslatták, a szemek amiket majdnem utoljára látott most is az elembajtól és a szerelemtől csillogtak. Könnyedén megölhette volna, mégse tette. Nem tudta miért. Könnyebb lett volna mindkettejüknek, ha megfojtja. Nem lett volna több kín, féltékenység, harag és fájdalom. Boldogan halt volna meg, ha ő öli meg, mégis életben hagyta. Orvost hívott hozzá, aki furcsa mód mindent rendben talált, bármennyire is nem volt semmi sem rendben. Bam kikísérte és egy nagyobb összeggel megkente a férfit, de ő nem is figyelt rájuk. Farkasszemet nézett Villével, a szerelmével, a gyilkosával.

-         Oké, gyere szépen – nyúlt a könyöke alá, mire rákapta a pillantását és értetlenül nézett a szürke szemekbe.

-         Hova? – Kérdezte rekedten.

-         Át hozzám vagy bérelünk neked egy másik szobát – magyarázta a férfi, mire még értetlenebb lett.

-         Minek? – kíváncsiskodott halkan.

-         Ville az előbb… - kezdett bele Bam, miközben úgy nézett rá, minta megőrült volna.

-         Majdnem megölt – bólintott, mert tisztában volt a történtekkel.

-         Gondoltam… - kezdett bele a férfi aggódva, mire leintette.

-         Menj el, én maradok – nézett ismét a méregzöld íriszekbe. Nem félt se Villétől, se a haláltól.

-         Majdnem megfojtott és te itt akarsz maradni? – szaladt fel Bam egyik sötét szemöldöke a homlokáig, mire elmosolyodott és aprót bólintott.

-         Legközelebb talán jobban csinálja. Kit érdekel? El tudsz képzelni szebb halált annál, minthogy az a férfi szorítja ki belőled az életet, akibe szerelmes vagy? Én nem – nézett Bamre mosolyogva, aki elhűlve pislogott rá.

-         Neked agykárosodásod van az oxigénhiánytól – suttogta. 

-         Semmi bajom. Menj el és aludj – köszörülte meg a torkát, mert a hangszálai még mindig nem akartak igazán engedelmeskedni és érezte, hogy a gégéje se érzi most túl jól magát.

-         Ti mindketten kibaszott elmebetegek vagytok – túrt a férfi a hajába, majd egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rájuk és morogva távozott a szobából.

Néma csendben ültek hosszú percekig egymással szemben, majd nagyon lassan felállt a kanapéról, még mindig szédült, de cseppet sem bánta. Könnyedén dobta le magáról a ruhát, aztán egy szál fehérneműben Ville felé vette az irányt, de út közben az üvegasztalról, felkapott egy poharat és összeroppantotta. A szilánkok a tenyerébe fúródtak, de cseppet sem érdekelte. A férfi a vérét akarta, a szívét, ő pedig képes lett volna neki odaadni mindent, hogy megnyugodjon, hogy csak egy pillanatra boldognak lássa.

-         Mit csinálsz? – Kérdezte Ville halkan, mikor a szilánkkal apró sebet ejtett a nyakán. Nem túl mélyet, de így is érezte, hogy egy csepp vér végigfolyik a nyakán, le a melléig.

-         Ezt akarod igaz? – Tette a szilánkot a csuklójához és ott is megsebezte magát. – A vérem kell – suttogta, akár egy elmebeteg. Nem eresztette a pillantását, tudatni akarta, hogy ha arra kéri, hát helyben felvágja az ereit és elvérzik előtte. Az élete az övé volt. Rendelkezhetett vele.

-         Nem félsz tőlem? – Kérdezte Ville halkan, mikor az ölébe ült és az ő vállát is megkarcolta a szilánkkal, hogy a kiserkenő vért a nyelvével ízlelhesse meg.

-         Nem, tőled nem félek. Csak attól félek, hogy nem szeretsz – suttogta az igazságot. – Tudnom kell Ville – kérlelte halkan, miközben a nyakán végigfolyó vérét letörölte az ujja hegyével és a férfi ajkai közé dugta, aki azonnal lenyalta a vöröslő cseppet és lehunyta egy fél pillanatra a szemhéjait, hogy aztán ismét az övébe fúrja a pillantását. – Tudnom kell, hogy szeretsz-e. Ha nem, akkor ölj meg – nyomta a szilánkot a férfi ujjai közé, aztán a szíve fölé húzta és finoman a bőrébe vágta. – Vágd ki a szívem, mert neked adom, akkor is, ha nem kell, csak ne kínozz tovább. Meztelen vagyok, kívülről és belülről, ez vagyok én Ville – dobta le magáról a melltartót és a bugyit is. – A tiéd a szívem, a lelkem, az eszem, a tiéd mindenem, de ha nem kellek könyörgöm ölj meg – csókolta meg gyengéden. – Ölj meg – suttogta a fülébe. – Nem akarok nélküled élni, nem akarom ezt tovább csinálni, nem akarok több pokolbéli táncot járni veled. Téged akarlak, de ha nem adod oda magad nekem, akkor vegyél el mindent és keress valakit, akit képes vagy szeretni úgy, ahogy engem nem. Ne kínozz tovább, ne zárkózz be előlem, ne tedd ezt velem, inkább vedd el az életem. A tiéd, te döntesz – csókolta végig a nyakát, miközben keményen tartotta a férfi kezét, amiben a kis szilánk volt, ami továbbra is a szíve felett fúródott finoman a bőrébe.

   Olyan bizsergető szerelmet érzett, amit még sohasem. Hogyan volt képes bántani ezt az ártatlan angyalt, aki érte szállt le a földre, hogy megmentse az örök magánytól és a félelemtől? Szíve hatalmasat dobbant, az élet megtöltötte erővel, igazinak, valósnak érezte magát, olyannak, mint még soha: embernek.

-         Az enyém vagy – suttogta nagyon halkan, szabad kezével a hajába túrt, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Csak az enyém. Nélkülem halott vagy és akaratlan, mint egy tárgy, nélküled halott vagyok és akaratlan, mint egy tárgy – mondta csendesen a fogadalmát. – Ne akarj ember lenni, már nélkülem nem lehetsz, ahogy én sem lehetek nélküled – hajolt a csábítóan rózsaszín ajkakhoz.

-         A tied vagyok – duruzsolta szájába a nő. – Csakis a tied, csak szeress!

   Gyengéden elhúzta a fehér bőről a szilánkot, aztán a saját szíve felé helyezte. Megvágta a bőrét, a tompa fájdalom egy pillanatig sem érdekelte, érezte, ahogy a forró vér végig folyik a mellkasán, ami nyugalommal töltötte el. A nő sebhelyére pillantott, aztán a sajátjára.

-         Ez öröké össze fog minket kötni – nézett végül a kék szemekbe. – Ez a mi eskünk, a gyűrű semmit nem ér, ahogy egy tetoválás sem. Ez vérrel írt szerződés – mondta karcos hangon, majd magához szorította a törékeny testet.

   Ez így volt igaz, adott már gyűrűt, de nem számított, csinált tetoválást, de azt is el kellett tüntetnie, kiégette a testéből, már Jonna emlékétől így sem szabadult meg. Talán a vér lesz a megoldás minden kínra, ha halálban fogantak, akkor a mennyben kell végezniük. Vérző szívük találkozott, a vérük egymással keveredett, a lelkük talán az idő végezetéig egymáshoz lesz így kötve, s nem lesz több kiút számukra.

   Meg fogják ölni egymást.

-         Tudod, ha ennyire szeretsz valakit, akkor az egyiknek el kell pusztulnia – suttogta nagyon halkan, továbbra is erősen tartva a nőt. Gyengéden simogatta a hátát és a haját. – Nem lehetséges ilyen érzés befogadni, megtartani, ha valakit ennyire szeretsz, az egyiknek meg kell halnia.

-         Miért kell így lennie? – kérdezte csendesen a másik, egyenesen a fülébe suttogva, amitől libabőrös lett egész testében és halk sóhaj hagyta el a száját.

-         Mert ez az érzés nem erre a világra született, nem a pillanatnak, amit az idő adhat. Ez az öröké valóságért van és a halálért – hátradöntötte a fejét, a kék szemekbe nézett újra. – Nem tudlak megölni, de te megteheted, megszabadíthatsz minden nyomorúságomtól, mindentől, amitől ember vagyok, és ami miatt úgy gyűlölöm magam. Hálás lennék érte, ha megtennéd, mert én képtelen lennék téged bántani, de az egyikünknek meg kell halnia.

   Gyengéden a torkára tette a nő kezét, amiben a szilánk volt. Nem félt soha a haláltól, nem is igazán érdekelte, ahogy az sem mi van az élet után. Az élettel elfogadjuk a halált is, benne pedig rég nem volt meg az életigenlés aprócska szikrája sem. Nem akart élni, mert tudta mi lesz ennek a szerelemnek a vége, ahogy minden szerelemé, az idő elpusztítja, mert a túlvilági örökévalóságnak szól, itt az életben nem ér többet egy pillanatnál.

-         Ez a föld nem kettőnek született – uszította tovább, reménykedve benne, hogy sokkal bátrabb nála és képes megtenni, amire ő nem képes. – De csak veled lehetek boldog és nyugodt, valahol, innen nagyon messze, egy másik létben – nézett a szemeibe. – Boldoggá akarsz tenni? – kérdezte nagyon halkan. – Akkor tedd meg! Ölj meg, mert én itt nem lehetek boldog – nézett körbe, széttárva a karjait.

-         Ville, én nem tudnálak bántani – suttogta nagyon halkan, a szemeibe nézve.

   Elhúzta picit a száját, végig simított az arcán.

-         Napról, napra bántasz, azzal, ha véget vetsz a szenvedéseimnek, csak felszabadítasz – mosolyodott el lassan. – Tedd meg, légy bátor, ha én már nem vagyok az. Tegyél boldoggá, ments meg saját magamtól, mentsd meg a szerelmünket a pusztulástól és tegyél végre nyugodttá.

   Loreley tétovázva nézett rá, látta, ahogy a kék szemekben végig pereg annak a gondolata, hogy valóban megteszi, egyszerűen átvágja a torkát, mintha a szavak, amiket használt, kifejezték volna azt a mély sóvárgást a halál iránt, amit már oly régóta érzett. A halál számára felszabadulást jelentett, béklyóktól és bilincsektől való szabadulást, egy új érzés reményét, ahol nem lesz többé fájdalom, nem lesz többé magány, nem lesz többé olyan szomorúság, amit folyamatosan éreznie kell.

-         Légy több, mint eddig bárki számomra – kérte tovább. – Légy te az, aki végezz velem, aki felszabadít, aki megadja nekem azt, amit senki nem tudott. Nem lehetsz már semmiben első, csak ebben. Megmenthetsz – suttogta.

-         Nem – ingatta meg a fejét szomorúan. – Csak én nem tudlak boldoggá tenni, valaki más viszont igen, csak még nem találkoztál vele – buggyant ki egy könnycsepp a szeme sarkán, miközben ripityára tört a szíve. Immár mindent tudott, amit tudnia kellett. – Nem szeretsz, ha ilyet kérsz tőlem – suttogta halkan. – Nem számítok semmit, ha azt akarod, hogy veszítselek el örökre. Nem lehetek több Ville, nem menthetlek meg. Lehettem volna az első gyermeked anyja, lehettem volna az első feleséged, lehettem volna az egyetlen, aki veled van míg véget nem ér az életünk, amíg minden el nem múlik, de te nem rám vágysz – nyelte vissza a könnyeit.

-         Nem érted Loreley – túrt a férfi a hajába, majd a homlokát az övének döntötte és lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókolta. Ő mégse vágyott másra csak a halálra. Ha nem elég, a számára, akkor semminek nincs értelme. Ha Ville a szerelem helyett inkább a túlvilágot választaná, akkor ideje eltűnnie örökre.

-         Csak a karjaid közt lenne elviselhető az élet már. Elvetted mindenem, előtted nem tudtam, hogy képes vagyok ennyire szeretni. Megesküdtem, hogy a tiéd vagyok – mosolyodott el, de a könnyek folyamatosan peregtek az arcán. – Megígértem, hogy soha nem leszek másé – csuklott el a hangja. – Hogy örökké szeretni foglak és én betartom a neked tett esküm – bólintott, miközben végigsimított a férfi borostás és kissé nyúzott arcán. – Te vagy az életem, az éjszakám, a nappalom Ville. A mindenem voltál – csókolta meg újra, mert még egyszer érezni akarta az ízét a nyelvén. Az átkozott mérget, ami elvette minden józan eszét, ami a pokolba küldte, miután elcsábította. Talán mégis igaz a mondás, nem érdemes az ördöggel cimborálni, beleszeretni pedig a legnagyobb hiba, amit ember csak elkövethet. Lassan állt fel az öléből, majd a hálóba sétált és belebújt a ruhába, amit pár napja a férfi nem engedett neki felvenni az ebédhez. A halál talán nem nézi meg majd benne.

-         Mit csinálsz? – Kérdezte a férfi halkan, mikor felmarkolta a cigisdobozt, aztán az erkélyre sétált és becsukta maga után az ajtót, hogy Ville ne tudjon utána menni. Véget ért. Minden véget ért, azzal, hogy rájött nem kell neki. A halált választotta volna helyette és a jövőjük helyett, amit elképzeltek régen. Hol volt már a kép a gyerekeikről, a kis finn kunyhóról ahol együtt öregednek meg? Semmibe hullt, szétfoszlott.

A hűvös hajnali szellő az arcába csapott, a haját borzolta, miközben rágyújtott egy szál cigarettára. A teste még élt, de minden más halott volt körülötte. Ville eldobta. Némán sírt megint, miközben a korlátnak dőlt és a nyolcvan emeletnyi mélységgel farkasszemet nézett. A végzete odabent volt, a halála pedig idekint. A csikket ledobta, majd új szálra gyújtott rá, miközben figyelte, hogy a kis cigarettamaradék, hogy vész el, bemutatva mi fog vele is történni perceken belül.

-         Loreley – kopogott a férfi a teraszajtón, de kizárta a tudatából a hangját. Csak a fájdalomra koncentrált, amit a mellkasában érzett. Mezítláb mászott fel a korlátra, majd leült a tetejére és kifordult, hogy a lábai a semmibe lógjanak. Fél kézzel kapaszkodott az egyik vasrúdba, míg a másikkal az utolsó cigaretta füstjét szívta magába. A mélység vonzotta, húzta magába.

-         Már csak pár slukk – suttogta mosolyogva, miközben a könnyeket a szél az arcára szárította. – Szeretlek Ville – csuklott el a hangja, miközben utoljára visszanézett a férfira, aki a teraszajtót próbálta kinyitni, sikertelenül. Nem értette miért akarja megállítani, hisz az élete semmit sem számított neki. A cigaretta füstje ismét a tüdejét mérgezte, a csikk újra a semmibe hullt, a szél megint a hajába kapott és a ruhájába, ő pedig elengedte a korlátot, hogy a mélybe zuhanjon és ne érezze többé a viszonzatlan szerelem őrjítő kínját.

A terve nem jött be, két kar hirtelen a dereka köré fonódott és visszahúzta az édes zuhanásból, nem hagyva, hogy véget érjen a szenvedése.

-         Mit csinálsz te bolond? – Kiabált rá Ville zaklatottan, mikor a földön kötöttek ki.

-         Nem élhetsz addig, amíg én élek. Te mondtad szóval engedj el és meghalok, hogy ha ez kell a boldogságodhoz – csapott a mellkasára, majd megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, de az nem engedte el.

   Úgy ringatta Loreleyt a karjában, mint egy csecsemőt. A lábai közé húzta, puszikat nyomott a feje búbjára, simogatta minden bőrfelületét. Az egész pokolian elbaszott helyzet volt, tudta, soha nem fogja megérteni őt, ahogy ő sem fogja soha megérteni a nőt. Ez egy ilyen elcseszett helyzet, ahol az emberek nem tehetnek semmit, vágynak a másikra, közben fogalmuk sincs, mire is vágynak annyira.

   Nem mehetett így tovább az egész. Vagy mindketten meghalnak, vagy véget vetnek ennek az egész hülyeségnek, s bár nem ő volt a józanabb, valószínűleg ő látott mindent józanabbul. Meghalni morbid, közhelyes és ha már nem ölte meg, akkor muszáj élnie. Vele akart élni, nélküle elképzelni sem tudta volna már a mindennapokat.

   Lassan felemelte. Bamnek igaza volt, kibaszott elmebetegek mindketten, ami nem lenne gond, ha nem élvezné annyira az őrület magas fokát, az önpusztítás kínzó édességét.

-         Ma nem halunk meg – suttogta, ahogy ágyba dugta és szorosan magához ölelte hátulról.

-         Miért nem? Hiszen erre vágysz, hogy az egyikünk elpusztuljon – suttogta a félhomályba Loreley.

-         Minden ember erre vágyik és az egész túl morbid talán – hazudta.

   Erre vágyott, de úgy érezte a másik miatt muszáj erősnek lennie, nem engedhet a vágyainak, nem engedhet a halál hívásának. Ha azt akarja, hogy Loreley éljen, neki is élnie kell, bár talán az egész helyzetet megoldotta volna azzal, ha hagyja meghalni, azonban a bűntudattal képtelen lett volna megbirkózni.

   Álomba simogatta a nőt, hallgatta a lélegzetvételét, a szívdobbanását, s addig simogatta, míg egyenletes nem lett. Apró puszikat nyomott a vállára, szorosan tartotta maga mellett, mert tartott tőle, hogy felkel, és egyszerűen újra megpróbálkozik az előbbi ostobasággal.

   Lehunyta a szemét, hamarosan őt is elnyomta a zsibbadtság és a kimerültség.

   Kopogásra ébredt fel, a nap fényesen süthetett a függönyök mögött, hiszen egészen átsejlett a sötétanyagon. Loreleyra pillantott, aki édesdeden aludt mellette, aztán óvatosan kikelt mellőle, hogy ne keltse fel.

   Hangtalanul kapott fel egy farmert és sétált ki a nappaliba, kattanás nélkül becsukva a hálószoba ajtaját.

-         Még éltek? – kérdezte Bam, majd a bárpulthoz ment és kivett belőle egy sört.

-         Nekem töményebbet adj – morogta halkan, hogy ne keltsék fel a nőt.

-         A faszt – fordult felé, indulatai érezhetők voltak a hangjában, bármennyire is visszafogta. – Soha többet nem iszol és elmész egy kibaszott pszichiáterhez, nem vagy komplett – ütögette meg a saját fejét. – Eddig is voltak kemény faszságaid, de ez, ez túltett mindenen!

   Szó nélkül ment a bárpulthoz, kivett belőle egy vodkát, lecsavarta a tetejét, míg a másik szemébe nézett, majd egy húzásra kiitta. Elhúzta a száját, ahogy Bam lemondó tekintetét figyelte.

-         Ugye azért él még, és nem a hulláját rejtegeted a hálószobában? – kérdezte lemondóan.

-         Él és virul és ha ennyire tudni akarod, reggel én mentettem meg attól, hogy kiugorjon az erkélyről, így hidd el, nem kell féltened tőlem.

   A férfi teljesen elhűlt és elsápadt ezektől a szavaktól. Csak bámult rá és pislogott nagyokat, mint aki képtelen elhinni, amit mondd neki, vagy abban reménykedik, félrehallotta az egészet.

-         Ez most komoly?

-         Ja – vonta meg a vállát, majd újabb vodkát vett elő és egy húzásra azt is elpusztította.

-         A kurva életbe, ez is egy kibaszott elmebeteg mint te, kifogjátok nyírni egymást – tépett bele a hajába és kimerevedett szemekkel nézett a hálószoba felé. – A faszomba – mondta és tovább ismételgette magában.

   Elmosolyodott. Jelen pillanatban semmit nem érzett, csak nyugodt melegséget a gyomrában, túláradó szerelmet a szívében és valami fásult kimerültséget, zsibbadt semmit. Leült a kanapéra, Bam követte, majd ledobta magát mellé és bámult maga elé.

-         Jonna is bolond volt, totál bolond, de… ezek szerint Loreley utolér téged. Remek, remek egy kibaszott pár vagytok – veregette meg a vállát. – Szerintem elkezdem megrendelni a koporsóitokat. Milyet szeretnél? Gondolom feketét és…

-         Nem akarok temetést, ha egyszer meghalok, hamvasztass el és szólj a tengerbe – vágott közbe.

-         Szuper, ez illik egy faszihoz, aki love metált játszik, jaj, de romantikus – gúnyolódott vele.

   Felröhögött, hátradőlt a kanapén. Percekig néma csendben ültek. Azon gondolkodott mi lesz ezután, meddig fogják még pusztítatni egymást, míg nem marad belőlük semmi, amiért érdemes lenne harcolnia a másiknak. Ez volt az első eset, de abban biztos volt, hogy nem az utolsó.

-         Visszamegyek hozzá, nem akarom, hogy egyedül ébredjen – mosolygott a barátjára, aztán felállt a kanapéról.

-         A faszomba – ismételte magát újra a férfi. – Most már két elmebeteg seggfejjel kell foglalkoznom. Kettőkor repülünk, addig kapjátok össze magatokat.

   Azzal ő is felállt és távozott a szobából. Megivott még egy vodkát, szüksége volt az édes érzéketlenségre, mely tovább sodorta saját beteg zavarába és mely segített neki elfelejteni, hogy mi is történt nem is olyan régen.

   Lefeküdt a nő mögé, karjára támaszkodva figyelte bájos vonásait, hófehér bőrét és a nyakán hagyott lilás-pirosas zúzódást. Megbabonázóan szépnek találta a saját tenyerének majdhogynem halálos lenyomatát.

A férfi testének melege és bőrének illata ébresztette. Azt hitte az éjszaka történteket csak álmodta, de ahogy megmozdította a fejét a nyakába éles fájdalom hasított, így pedig rá kellett jönnie, hogy nem álom volt.

A szomorúság beléhasított, mikor rájött, hogy az egész megtörtént. Ville nem szereti, mégis megmentette az életét, hogy tovább kínlódjon.

-         Szia – suttogta a férfi halkan, mikor észrevette, hogy felébredt, aztán gyengéd csókot nyomott az ajkaira.

-         Szia – csukta le a szemét, mert érezni akarta még egy kicsit azt a kellemes meleget, ami mindig elöntötte, mikor Ville mellette volt. Bár tudta, hogy már nem sokáig érezheti ezt, nem lehet tovább vele. Meg kell halnia, vagy el kell tűnnie.

-         Kettőkor tovább indulunk – simogatta a férfi gyengéden a haját.

-         Hova? – Kérdezte halkan, értetlenül. Nem akart megmozdulni, nem akart élni, mert hiába a hamis csókok, a férfi szíve nem érte dobbant. Élénken emlékezett rá, mire kérte. Hogy mennyire meg akart halni. Nem élhetnek együtt, valamelyikük életének véget kell vetni.

-         A turné következő helyszínére – magyarázta halkan.

-         Nem megyek- csóválta meg a fejét, miközben magzatpózba kuporodott, hogy legalább addig egyben tartsa magát, amíg a férfi el nem repül, elhagyva őt.

-         Miért nem? – Simogatta Ville gyengéden a vállát.

-         Mert nem kellek neked – nyögte halkan, hisz egyetlen egy szóra várt egész éjjel, Ville mégse mondta ki. Nem mondta egyszer sem, hogy szereti, hogy szerelmes belé, hogy szüksége van rá.

-         Ne beszélj bolondságokat – suttogta a férfi halkan.

-         Te meg ne nézz teljesen hülyének. Felfogtam már, hogy miattam vagy ennyire kibaszottul boldogtalan – bámult a csuklóján lévő karcolásra, amit magának okozott. Mennyivel könnyebb lett volna, ha egyszerűen átvágja az ereket és mire a mentő odaért volna, ő már rég nem lett volna sehol. – Megértettem, hogy miattam nem tudsz élni, hogy… - kezdett bele, de Ville hirtelen a hátára gördítette és egy csókkal elhallgatatta.

-         Csss – súgta a szájába, majd lágyan simogatni kezdte a bőrét, vágyat szítva benne, amivel meglepte igazán, hisz azt hitte azzal, hogy Villének nem kellett a szíve se úgy, hogy dobog, se úgy, hogy halott, minden véget ért.

Nem akart gondolkodni, utoljára érezni akarta még, hogy egyek, így a hátára fordította lecibálta róla a farmert, ledobta magáról a ruhát, aztán könnyedén magába fogadta a férfiasságát. Mindkettejük torkát halk, elégedett nyögés hagyta el, amikor a testük eggyé vált és ő lágyan ringatózni kezdett, miközben véresre karmolta a férfi mellkasát, aki úgy tűnt cseppet sem bánja semelyik sebet, amit neki okoz.

Szeretkeztek hosszú órákon át, érezve a másikat, gyengéd sebeket ejtve egymás testén, amiket talán még a haláluk után is hordani fognak.

Az egész egy agyrém volt, fogalma sem volt arról, hogy alig pár hónap leforgása alatt, egy részeges rocksztár hogyan forgathatta ki ennyire a világát a négy sarkából és őt magát a saját bőréből mégis megtörtént. A szomorúság emésztette, annak ellenére is, hogy a feje a férfi mellkasán pihent, hogy hallotta a szíve dobbanásait, a nehéz légzését, érezte a bőre nyirkosságát és édes, kissé fűszeres illatát. Igaza volt mindenkinek, a viszonzatlan szerelemnél nem létezik szörnyűbb dolog a világon.

Magában kereste a hibát, rá akart jönni, hogy mit nem adott meg neki, hogy mit rontott el, amiért nem kell neki, hisz az életénél is jobban szerette, képes lett volna leugrani az erkélyről hajnalban, pusztán azért, mert Ville azt mondta addig nem lehet boldog míg mindketten élnek, ő viszont az életét könnyedén feláldozta volna a csodás zöld szemű ördögért.

-         Nem vagy éhes? – Kérdezte a férfi halkan, miközben szorosan ölelte, mintha vigasztalni akarná, de az ő bánatára nem volt gyógyír.

-         Nem – ingatta meg a fejét, mert már az evés gondolatától is hányinger kínozta. Hogy nyeljen le egy falatot is azzal a tudattal, hogy az ember, aki elrabolta a szívét, nem akarja őt? Hogy a férfi, akiért bármire képes, csak azért tartja maga mellett, mert nem bírna megbirkózni a bűntudattal, nem pedig azért mert szereti.

A forró könnycseppek megint égetni kezdték a szemeit. Nem tudta mikor lett ilyen sírós picsa belőle, hisz mielőtt megismerkedtek volna, sosem sírt. Nem érzett. Ettől félt, ezért menekült a szerelem elől, mégis rátalált és teljesen elpusztította.

-         Ha csak játékszer voltam miért nem engedtél el Berlinbe? Ha nem szerettél soha, miért hagytad, hogy ennyire belédszeressek? Ha nem kellek, miért nem engedtél el már régen?– Suttogta csendesen, majd a választ meg sem várva felállt és a fürdőbe zárkózott. Csak pár szem nyugtatót talált a gyógyszeres szekrénybe, amit azonnal le is nyelt, de pontosan tudta, hogy ez édes kevés lesz a megváltó halálhoz. Valami mást kell kitalálnia, de mintha Ville csak érezte volna, hogy mi merül fel majd benne, ha belép a fürdőbe, eltüntette az összes borotvát.

Nagyot sóhajtva lépett be a kádba és töltötte meg az egészet vízzel, hogy ellazítsa a tagjait és kitalálja, hogyan tegyen pontot a történetük végére.

   A szerelem keringője kegyetlen dolog, két ember járja, és hol zuhannak, hol pedig együtt szárnyalnak. Két héja, kik egymás húsát tépik, aztán együtt repülnek, mintha az élet szép és jó lenne. Az élet viszont nem volt sem szép, sem jó, de még csak elviselhető sem. A mámor haldoklik, a vágy pusztul, a sóvárgás a múlté lesz, s csak hamvadó parázs marad nyomában, aminél pusztítóbbat elképzelni sem lehet.

   Tudta, hogy Loreley jelenleg kiszámíthatatlan, magát is annak érezte, a világ összemosódott álommá vált, semmi nem tűnt valóságosnak, vagy élethűnek. Újabb vodkát döntött magába, nem érdekelte hányadiknál tart, vagy hogy megint részeg, minden olyan csodálatosnak tűnt, mégis sötétnek a nappali fényben.

   Loreley fél óra múlva sem jött ki a fürdőszobából, ezért bekopogott. Nem jött válasz, lenyomta a kilincset, zárva találta az ajtót. Neki döntötte homlokát a keményfának, nehéznek találta a tagjait, zsibbadtnak érzékeit, minden csak egy kibaszott álom, ami kezd rémálommá válni. Rávert ököllel a fára, aztán felnyögött.

-         Loreley, nyisd ki a kibaszott ajtót – vert rá újra.

   Nem jött válasz. Lehunyta a szemét, újabb mély levegőt vett, köhögött, az asztmája keményen fojtogatta, még sem akart ellene tenni. Egyszerűen úgy érezte, jobb, ha ebben a pillanatban megfullad, mintha tovább kell élnie.

   Újra rávert az ajtóra.

-         Gyere ki, a kurva életbe is – csattant fel újra, s újabb dörrenés kísérte szavait.

   Életében nem káromkodott ennyit, mint ebben a pár napban, de nem érdekelte mi megy ki a száján. Az ajtó lassan nyílt ki, ő ellépett tőle, kicsit megszédült az alkoholtól és attól, hogy napok óta nem evett, ráadásul, talán két órát ha aludt.

   A kék szemek homályosak voltak, a nő törékeny testét csak egy fehér frottír fedte el, megnyalta kiszáradt ajkát. Biztosan tudta, hogy azon töri a fejét, hogyan vessen véget az életének, ő viszont ezt nem akarta hagyni.

-         Jót fürödtél? – simított végig az arcán. – Vihettél volna magaddal – hajolt közel a rózsaszín ajkakhoz.

-         Hagyj békén – lökte el magától keményen, majd kikerülte és a ruháihoz sétált.

-         Lor – sóhajtott fel, utána sétált, átölelte hátulról.

   A nő újra megpróbálta ellökni magától, de nem hagyta magát, szorosan átfogta a derekát, csókot lehelt a tarkójára, amitől érezte, hogy megremeg a karjaiban. Hűvös, kéjes elégedettség töltötte el ettől, az ő teste is megremegett a másik közelségétől, sőt, már a látványától is, olyan hatással volt rá, mintha kísérteni küldték volna le őt a földre, hogy megváltsa a bukott angyalt és örökre elnyelje a magányát. Kár, hogy ez képtelenség.

   A valóság kiesett, képek maradtak csak benne, újabb kisüveg vodka, majd az, ahogy Loreley is inni kezd, a tüdeje kemény szorítása, mámoros érintések, amiket egymásnak adnak, annak ellenére mennyire is menekülni akarnak a másiktól.

   Szörnyű kínok között vergődtek, s tudták, nem szabadulhatnak a hálóból. Bam felrakta őket a repülőre, de ők már csak nevetni voltak képesek, a nő kezében pezsgős üveg, az övében vodkás, az emberek bámulják kettősüket, ők azonban ügyet sem vetnek rájuk, csak isznak, csókokat váltanak, érintik a másikat, mintha ezek lennének az utolsó percek, mielőtt elégnek a pokol tüzén.

   Leült az egyik székre, a kis szirént az ölébe húzta, az egyik utaskísérő rájuk szól, újra nevetni kezdenek, belemarkol a hajába és szenvedélyesen csókolózni kezdenek, mintha senki nem létezne rajtuk kívül a világon.

-         Az enyém vagy – suttogta az ajkába.

-         Te meg az enyém – kuncog fel vidáman, azzal kiüríti a vodkát, újabb adag alkoholt kérnek, de már nem adnak nekik.

   Még szerencse, hogy fél óra múlva leszállnak, addig a vodkát fogyasztják az első osztályon, Bam velük iszik, de látszik rajta, hogy nem engedi el magát, s úgy néz rájuk, mintha teljesen megőrültek volna.

   Talán így is van.

   A következő képen a falnak nyomja az apró mosdóban a nőt, az ölébe kapja, szeretkeznek, ajkuk összetapad. Újra egy szálloda, újra egy átkozott nap vége, ők meg csak isznak tovább, mintha az alkoholban válaszokat találhatnának. Szorítja a tüdeje, de az inhalálóját már rég elhagyta, nem is érdekli, dögöljön meg ebben a szent boldogságban, ebben a szent szerelemben, mely a pokolban kötetett, s a földön ér véget, hogy aztán a mennyben éljen tovább.

-         Szeretlek, mindennél jobban – húzza magára a nőt.

   Loreley kacagva iszik bele a vodkába, majd megcsókolja és így az ő szájába löki az erős italt. Úgy érzi, bármire képes, bármilyen szörnyet legyőzhet, bármit megtehet, megválthatja a világot, de legfőképp megválthatja saját magát.

   Sajnálatos, hogy ezt az érzést, csak ilyenkor tudhatja a magáénak.

Végre felfogta Ville miért iszik annyit. Így elviselhetőbb minden. Nem gondol egy percig sem arra, hogy hazudik neki, mikor azt mondja mindennél jobban szereti. Inkább hisz neki, naivan, ostobán, mert hinni akar.

-         Soha nem hagyhatsz el – suttogja Ville, mire elmosolyodik és szenvedélyes csókot hint az ajkaira.

-         Soha – suttogja a szájába, miközben lágyan ringatja a csípőjét a férfi ölében.

-         A mindenem vagy – nyög fel Ville rekedten, mikor a fülcimpájába harap és tövig ereszkedik a férfiasságára.

-         Gyűlöllek – duruzsolja részegen a bőrébe, miközben keményen a hajába markol és tovább lovagol rajta. A teste gyönyört akar, olyat, amibe mindketten belehalnak. Az agya már régen nem működik, csak fogja Ville kezét és követi akár a pokolba is.

-         Ne mondd ezt – dönti a hátára, majd mozogni kezd benne, amitől halkan nyög fel. A testük egy és ez most bőven elég neki. Mégis belenéz a méregzöld íriszekbe, amik szomorúan pislognak rá, mintha fájna neki, ha azt mondja gyűlöli.

-         Miért ne? – Nyögdécsel halkan.

-         Mert szeretlek Loreley – csókolja meg a férfi gyengéden, az ő teste pedig görcsösen rángatózni kezd, mert a gyönyör lecsap rá és szinte mindenét felemészti.

Kimerülten bújnak össze és alszanak el, egymás karjai közt, olyan szorosan összetapadva, mintha megvédhetnék egymást minden bajtól. A probléma ott kezdődik, hogy a kettejük közt lévő őrület okozza számukra a legnagyobb fájdalmat.

Reggel korábban ébred, fogalma sincs melyik városban vannak, csak abban biztos, hogy imádja a mögötte fekvő, halkan szuszogó ördögöt. Zúg a feje, a teste minden porcikája fáj, a gyomra a rengeteg alkoholtól kavarog, mégse mozdul, hogy friss levegőt szívjon. Ott akar feküdni Ville karjai közt az idők végezetéig, nézni szeretné ahogy alszik, de a férfi megérzi, hogy ébren van és lassan nyitogatni kezi a szemeit.

-         Jó reggelt kicsi szirén – mosolyog rá, amitől neki is mosolyra görbülnek az ajkai.

-         Neked is – fordul meg a vékony karok édes bilincsébe, majd szájon csókolja a végzetét, aki minden nappal egyre jobban mérgezi a lelkét. – Hol vagyunk? – Kérdezi halkan.

-         Toronto – jön a rövid válasz, majd Ville a nyakába fúrja az arcát. – Szeretlek – suttogja a bőrébe, amitől hatalmasat dobban a szíve.

-         Én is szeretlek – feleli halkan és megint rájön, hogy ennél igazabb dolgot ki sem ejthetne a száján.

-         Tegnap éjjel azt mondtad gyűlölsz – simogatja a haját, amitől az egész teste elernyed. Akaratlan bábként fekszik a puha matracon, akivel a zöld szemű ördög akármit tehetne.

-         Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy néha már gyűlöllek, mert ennyire elraboltad a szívem – sóhajt nagyot, aztán hirtelen eszébe jut valami. – Kell egy orvos – mondja ki azt, amit igazából nem akar a férfi orrára kötni, mégis valahogy kicsúszik a száján az apró kis mondat.

-         Rosszul vagy? – Kapja fel Ville aggódva a fejét, mire lassan elmosolyodik.

-         Nem, csak el fog fogyni a gyógyszerem és fel kell íratni a tablettákat, még mielőtt teherbe esek – húzza el a száját. Ha eddig el is gondolkodott azon, hogy a férfinak szülne kisbabát, hetek óta elvetette ezt az ötletet. Erre a világra, két ilyen szülő mellé, nem szabad gyereket vállalni.

-         Úgy beszélsz róla, mintha a gondolattól is irtóznál – biccenti Ville kissé oldalra a fejét, ő pedig azonnal megérzi, hogy ennek megint vita lesz a vége.

-         Nem akarok gyereket – jelenti ki határozottan, mire a férfi úgy húzódik el tőle, mintha tüzes vassal égette volna meg.

-         Akarod mondani, egyenlőre nem akarsz gyereket – próbálja megadni neki a helyesbítést lehetőségét, de esze ágában sincs élni ezzel.

-         Soha nem akarok gyereket. Talán elköttetem magam, akkor nem kell a gyógyszerrel foglalkozni – von vállat hanyagul, mert pár napja minden más megvilágításba került a számára. Ville pusztítja magát, mert nem elég bátor az öngyilkossághoz, ő is elkezdte hát rombolni a szervezetét, mert neki hiába lenne mersze hozzá a férfi sosem hagyná, hogy megtegye így viszont csak idő kérdése mikor halnak meg mindketten. Nem mintha bármit is számítani, de ha netántán gyerekük lenne, akkor az megint mindent túlbonyolítana. Őt nem hagyhatnák magára a nagyvilágban csak úgy, de két alkoholfüggő szülővel se menne az a kicsi semmire. Így viszont a legegyszerűbb, ha lemond az anyaságról.

Persze erre mindenki más azt mondhatná, hogy mi van ha nem is Ville az igazi, hogy mi van ha találkozik valakivel, akit jobban fog szeretni nála és tőle akar majd gyereket, de ő pontosan tudja, hogy ez lehetetlen. Senki mástól nem akarna kisbabát csak a mellette fekvő férfitól, de tőle nem lehet. Nem szabad őt megajándékoznia egy kicsivel sem. Nem szabad egy ártatlan lényt, az ő poklukba belekényszeríteni és örök kárhozatra ítélni.

-         Ezt most nem gondolod komolyan ugye? – Ül fel Ville, miközben hitetlenkedve méregeti.

-         Teljesen komolyan gondolom. Minek nekünk kisbaba? Még egymást se tudjuk feltétel nélkül, önfeledten szeretni. Mit csinálnánk egy gyerekkel? – Néz rá kérdőn.

-         A szerelmünkből foganna, a miénk lenne – suttogja elhűlve.

-         És? Ugyanolyan elcseszett lenne, mint mi. Önzőség lenne csak, legyen elég, hogy egymást kicsináljuk, nem kell egy ártatlan babát is belekeverni a kettőnk ügyébe – ingatja a fejét.

-         Családot akartál velem. Azt mondtad egy nap hozzám jössz – szűkíti össze Ville a szemeit, mire halvány mosoly terül szét az arcán.

-         Te mondtad, hogy egy gyűrű nem számít semmit. A vérünk Ville viszont összeköt – simít végig lassan a mellkasán lévő apró kis seben, ami a férfi bőrén is ott virít. – Szeretlek – ül az ölébe majd gyengéden csókolni kezdi, így elterelve a figyelmét minden másról, amin összeveszhetnének.