30.

   Nem akart a kórházban maradni, természetesen, de vitába sem akart szállni a nővel. Ráadásul, ha megtudná, mi jár a fejében… valószínűleg kikötözné az ágyhoz és nem engedné megmozdulni többet. Az oxigén enyhítette a tüneteit, a vénájába kapott magnéziumtól pedig engedett a tüdeje görcsös szorítása, s már a maszkra sem volt szüksége, hogy normálisan kapjon levegőt. Legalábbis, magához képest normálisan.

-          Loreley, a repülőgépeken van oxigén maszk – mosolygott rá, majd óvatosan cirógatni kezdte a bőrét, hogy megnyugtassa.

-          Akkor is – kötötte az ebet a karóhoz makacskodva.

   Picit elhúzta a száját, amikor így viselkedett a legszívesebben mindig hanyatt döntötte volna, ennek viszont nem most volt itt az ideje, mert egy kórházi ágyon feküdtek, bár… kit érdekelne? Vagy éppenséggel kit zavarna? Megnyalta az izgalomtól kiszáradt ajkát, miközben a kavargóan kék szemekbe bámult, melyek örökre megbabonázták a szívét.

-          Édesem, turné van, mennünk kell tovább – sóhajtott nagyot.

-          Van pár szabad napod, azt eltölthetjük itt is – kötekedett tovább.

-          De én tényleg szeretném megismerni a bátyádat – húzta magához szorosan. – Hogyan bizonyítsam be, hogy már semmi bajom nincs, és könnyedén kibírok egy fél órás repülőutat? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem. Itt maradsz és kész – vágta rá. – Ha elmersz innen mozdulni, akkor…

-          Akkor mi lesz? – vigyorgott rá pajkosan, de a másik nem vette a lapot.

-          Bezárlak ide – morogta.

   Játékosan megforgatta a szemét, majd beletúrt a selymes, fekete tincsek közé, magához húzta és megcsókolta az édes szépséget, minden pusztító szenvedélyét belesűrítve. Loreley vágytól elhomályosult szemekkel nézett rá, mikor elvált tőle, halkan pihegett, amitől a gyomra összerándult, a férfiassága pedig megkeményedett.

-          Ha velem maradsz, még arról is lehet szó – simított ki egy tincset az arcából. – Szeretlek – suttogta a csókjuktól megduzzadt ajkának.

-          Én is – adott neki egy puszit, amitől egyszerre járta át a hideg és a meleg.

-          Akkor szólnál Bamnek, hogy jöjjön be? Meg kéne beszélni mi legyen.

-          Rendben van, a kórházat viszont biztos, hogy nem hagyod el ma – mondta határozottan.

-          Ebbe a vitába nem szeretnék belemenni – mordult fel. – Hoznál egy kis gyümölcslét is? Az oxigéntől kapar a torkom.

-          Persze – mosolygott rá.

   Egy puszit nyomott még a homlokára, aztán lekászálódott az ágyról és távozott a szobából, míg ő azt figyelte, mennyire lágyan is ring a csípője, ahogy elsétál. Ahogy becsukódott az ajtó felkelt, megfogta az infúziós állványt, aztán a nadrágja zsebéből elővette a cigijét és az ablakhoz sétált.

   Amikor az orvossal közölte, hogy gyakran napi másfél doboz cigit is elszív, legalább egy napra eltiltotta a cigarettától. Csakhogy túlságosan régóta szívta és túlságosan vágyta a szervezete a nikotint, semhogy ezt be tudja tartani. Ráadásul a másfél doboz nála nem is számított soknak. Kinyitotta az ablakot, aztán kihajolt, nehogy véletlen beindítsa a füstjelzőket, majd rágyújtott egy szálra. Loreley valószínűleg letépné a fejét, ha ezt meglátná, vagy csak megtudná. Csakis remélni merte, hogy mire visszaér kiszellőzik a szoba, vagy már annyi időt töltött mellette, hogy nem érzi meg a dohány jellegzetes illatát.

   Hosszan szívta le a füstöt, lehunyta a szemét, élvezve a tüdejébe leáramló káros anyagokat. Igazából nem is kellett neki gyümölcslé, csak azt remélte, a nő így tovább lesz távol. Elszívta a szálat, elnyomta a párkányon, aztán oda rakta a kívül eső oldalra. Nem igazán akarta eldobni, de a kukába sem vihette be. Az ablakot nyitva hagyta, aztán visszaindult az ágyhoz, el sem érte, amikor Loreley nyitotta ki az ajtót.

   Próbált úgy tenni, mint aki csak kicsit az ablakhoz állt friss levegőért, ártatlanul pillantott rá, a kis szukát viszont nem lehetet becsapni, a szemei villámokat szórtak, ahogy megérezte a levegőben terjengő cigiszagot.

-          Ville, mégis mi a francokat képzelsz?! – csattant fel azonnal. – Ezért küldtél ki gyümölcsléért meg Bamért? – sziszegte indulatosan, majd az ágy mellett lévő szekrényhez sétált és levágta rá az ananászlét.

-          Gyümölcsléért igen, emiatt, Bamért nem – csóválta meg a fejét beismerve az igazságot, amit felesleges lett volna tagadni.

-          Hol van? – Nézett rá kérdőn, de a választ inkább meg se várta, dühösen tépte fel az ágy melletti szekrény fiókjait, de ott nem talált semmit, így a férfi ruháihoz lépett, a nadrágja zsebében pedig meg is találta a cigit, amit a fürdőbe vitt, és a csap alá tartott.

-          Mi a fenét csinálsz? – Nézett rá Ville dühösen.

-          Te mi a francot csinálsz? – Támadt neki. – Reggel majdnem megfulladtál, most meg bagózol, mikor pontosan tudod, hogy ez nem tesz jó neked? Elment az eszed? Meg akarsz fulladni vagy megint rosszul lenni? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – Kiabált rá, miközben az eláztatott cigis dobozt a kukába hajította.

-          Ezer éve dohányzom, az asztmám miatt ez nem fog változni – nézett rá Ville kissé mérgesen.

-          Pedig talán jobb lenne, hogy ne patkolj el idő előtt. Hogy voltál képes átverni a hülye bagó miatt? – Sziszegte dühösen.

-          Tudtam, hogy meg akarsz majd változtatni és kiakadsz, mert nem szokom le a cigiről – sóhajtott fel a férfi, mire hitetlenkedve kezdte ingatni a fejét.

-          Nem akarom, hogy megváltozz, azt akarom, hogy egészséges legyél és vigyázz magadra legalább akkor, amikor kórházba vagy – vágta csípőre a kezeit, miközben úgy érezte könnyedén le tudná tépni Ville fejét dühében.

-          Azaz dobjam el a cigit – nézett rá a férfi is hasonlóan idegesen.

-          Nem mondtam, hogy dobd el a cigit. Dohányozni akarsz, oké dohányozz, de ne akkor amikor alig pár órája volt egy súlyos rohamod. Tudod milyen ijesztő végignézni, hogy akit szeretsz majdnem megfullad melletted és te kurvára nem tehetsz semmit? – Üvöltött tovább, mire hirtelen kinyílt az ajtó és Bam lépett be.

-          Itt meg mi folyik? – Nézett rájuk kérdőn, miközben ő egymással néztek farkasszemet és olyan dühösen fújtattak a másikra, ahogy csak tudtak.

-          A barátod egy faszfej – rázta meg a fejét a nő, aztán kirohant a szobából, mert félő volt, hogy tényleg le fogja tépni Ville fejét, ha tovább bent marad. Nem értette miért csinálja ezt, miért fontosabb a cigi, mint az egészsége. A büfébe száguldott majd leült az egyik asztalhoz egy bögre kávé mellé. Mérges volt és fáradt, de azt is tudta, hogy képtelen lenne otthagyni, azt a nagyra nőtt barmot, aki képes volt fél perc alatt a plafonig felhúzni.

Utálta azért is, mert képes volt kihasználni, hogy örömmel lesi minden kívánságát, hogy naivan hisz benne és egyszerűen kijátszotta.

-          Itt bujkálsz? – Ült le mellé Burton és Mige mosolyogva, mire nagy levegőt vett.

-          Az agyamra fog menni – nézett rájuk, mire mindketten röhögni kezdtek. Csak most jött rá, hogy igazán eddig semelyikükkel nem beszélgetett, Ville minden percét lefoglalta és állandóan kikövetelte a teljes figyelmét. Mintha még tőlük is féltené, pedig ez aztán igazán nagy baromság lett volna.

-          Ne aggódj, néha mi is így vagyunk vele – kuncogott fel Burton, miközben a vállára tette a kezét, mintha vigasztalni akarná, aztán finoman megszorította.

-          Sosem volt könnyű eset, de hozzá lehet szokni – biztatta Mige is, mire megforgatta a szemeit.

-          A sírba visz – nyögött fel. – Miért csinálja ezt? – Nézett rájuk kérdőn, hátha tőlük megtudja a választ.

-          Mert ő ilyen elcseszett művészléleknek tartja magát, bár igazság szerint csak egy balfasz. Nyugi egy idő után rá fogsz jönni, hogy vicces meg romantikus is, nem csak egy barom – kacsintott rá Mige, mire elnevette magát.

-          Tartanánk már ott – túrt a hajába, mire hirtelen Bam vetődött melléjük.

-          Szóval itt vagy. Basszus – kezdett el telefonálni azonnal, majd miután közölte valakivel, hogy hol is vannak, kifújta a levegőt. – Vissza kell jönnöd velem, azt hiszi, hogy leléptél – fogta meg a csuklóját és megpróbálta felrángatni a székről, de Burton megfogta a másik kezét és nem hagyta.

-          Hagyd főni a saját levébe, meg kell tanulnia egyszer már, hogy a tetteinek következményei vannak – szólt rá a mellette ülő.

-          Aha, csak őrjöng és ez így nem poén – sziszegte Bam, ő meg kezdte magát valami játék babának érezni, akin az ovisok épp most fognak összeveszni. – És rohadtul el kéne engednünk a kezét, mert ott áll az ajtóban és ha pillantással ölni lehetne mind a ketten kurvára halottak lennénk – eresztette el a kezét Bam, mint aki tényleg igazán fél a zöld szemű ördögtől.

   Nem bírta elviselni, hogy Loreley egyszerűen csak lelépett, de éppenséggel a közelében sem tudta elviselni, mert a plafonra kergette azzal, hogy ne cigizzen. Oké, megértette, nem jó dolog, főleg nem egy kórházban egy súlyos roham után, de a kockázatott magától is tudta mérlegelni, nem egy kisgyerek, akinek meg kell mondani mit tegyen, mert önmagától nem képes dönteni.

   Amikor Bam elszaladt a nő után és percek múlva sem tért vissza, egyszerűen kihúzta a karjából az infúziót és felöltözött. Sem kedve, sem affinitása nem volt ahhoz, hogy még többet tartózkodjon a kórházban, ráadásul kellett neki Loreley, még ha annyira fel is húzta.

   A barátai karjai között találta meg, neki dőlt a falnak és mereven figyelte őket, várva, mi lesz a végeredménye a huzavonának, bár azt nem tagadhatta magának sem, felidegesítette, hogy mások is hozzá érnek a nőhöz, aki az övé.

   Bam idegesen pillantott rá, míg Burton csak felvonta a szemöldökét és jót mosolygott, miközben elengedte Loreley kezét, aki mérgesen nézett rá. Leengedte a mellkasa előtt keresztbefont karjait, aztán lassan elindult feléjük.

-          Az előbb még egy tű volt benned – jegyezte meg Migé vidáman, hogy oldja a feszültséget.

-          Kihúzták belőlem – vonta meg a vállát könnyedén, az apró piros pontra pillantva a könyökénél.

-          Nem te vetted inkább ki? – mordult fel Bam, majd leült Loreley mellé és a telefonjával kezdett bajlódni.

-          Ismerd be, hogy nekem volt igazam és tényleg a szemétbe valóak – jegyezte meg a telefonra célozva, egy előző vitájukra utalva, ahol azt bizonygatta, miért felesleges dolog a mobil.

-          Te megteheted, én nem – mutatott rá, aztán meg magára, ő viszont már nem figyelt, Loreleyra nézett.

   A nő kék szemei sötétek voltak a dühtől, a keze is megremegett visszafojtott indulataitól. Megnyalta az ajkát, igazán nem akart vele veszekedni, de úgy tűnt ez vár ma rá. El tudja dönteni, mi jó neki és mi nem, van belátása magával szemben, nem nyírná ki magát olyan könnyen.

-          Mikor indulunk? – kérdezte hirtelen Bam.

-          Az esti gépet még elérjük, nem? – kérdezett vissza.

-          Nem mész innen sehova – szisszent fel hirtelen a nő.

   Mereven nézett a kék szemekbe, az egy dolog, ha négyszemközt vitatkoznak, de a többiek előtt úgy érezte nincs joga rendreutasítani. Látta, hogy Migé mellette alig bírja visszafogni a röhögését, Burton pedig az alsó ajkát harapdálta, így elfojtva a kitörni vágyó nevetését. Remek.

-          Már az infúziót is kivették a karomból, az orvos is azt mondta, hogy elmehetek – válaszolta higgadtan. – Nem értem, miért kéne még maradnom.

-          Nem repülhetsz így! – csattant fel újra rávillantva a szemeit.

-          Mondtam, hogy a repülőgépeken van oxigén maszk, magnézium és adrenalin is, ha rosszul lennék, el tudnának látni, de ez a legrosszabb eset. A fejemet tenném rá, hogy semmi gond nem lesz – folytatta tovább nyugodtan.

-          Lehet, hogy tényleg a fejedbe fog kerülni – vágta rá.

   Migé eddig bírta, elkezdett röhögni, míg ő felvont szemöldökkel bámult a nőre. Burton sem bírta tovább, kirobbant belőle a jóízű kacagás, ők pedig közben mereven egymás szemébe néztek, mint két vadállat, akik nem tudják, melyikük fog előbb engedni, egy lépést tenni a másik felé és így elveszíteni a küzdelmet.

    Egyszerűen erre a helyzetre nem volt jó megoldás. Vagy enged és akkor itt kell bent döglenie, a saját akarata ellenére, vagy nem enged, ezzel meg bántja Loreleyt, viszont nem kell feladnia az akaratát és Migéék előtt sem fog egy papucsnak látszani. Nem mintha számított volna, ők milyennek látják, hiszen jól ismerték már, talán jobban, mint bárki más, a sok próba és turné egy csapattá kovácsolta őket.

-          Este mehetünk – nézett hirtelen Bamre, aki aprót bólintott, miszerint vette az infót.

   Loreley nem mondott semmit, egyszerűen kitolta a székét és felállt az asztaltól, aztán hátat fordított nekik és kihúzva magát elsétált. Hosszan fújta ki a levegőt, majd a tenyerébe temette az arcát.

-          Ezt elbasztad, szokás szerint – csapta hátba gyengéden Migé.

-          Kösz.

-          Ami igaz, az igaz, balfasz vagy, ezek után csodálnám, ha szóba állna veled – vigyorgott Burton is. – Rád férne már, hogy valaki helyre tegyen.

-          Utállak titeket – emelte fel a fejét, azzal ő is kitolta a székét. – Megyek és kibékítem – grimaszolt a többieknek, aztán a nő után indult.

   Nem volt a legjobban, de a halálán sem érezte magát, ami indokolt volna még pár napos kórházi bent tartózkodást. Teljesen feleslegesnek találta.

   Végig vágtatott a folyóson a nő után, de már csak a kórház kertjében érte utol. Megragadta a felkarját, mire Loreley villámló szemekkel fordult szembe vele.

-          Sajnálom, édesem, de tényleg…

-          Nem érdekel, egy makacs, önző, beképzelt barom vagy, akit egy kicsit sem érdekel, hogy én mit akarok! – sziszegte felé.

-          De igen, érdekel – nyalta meg idegesen a kiszáradt ajkát. – Csak…

-          Csak az jobban érdekel, hogy te mit akarsz – húzta el a száját.

-          Nem, de hamarosan negyven éves vagyok és eltudom dönteni mi jó nekem és mi nem – mondta komolyan, próbálva nyugalmat erőltetni magára.

-          Ó, tényleg? Szóval szerinted kurvára jót tesz neked, hogy egy súlyos asztmaroham után, mikor is kórházba kellett hozni és hordágyon vittek be az épületbe, mert járni se tudtál rágyújtasz? Jó lesz az is, hogy repülőre ülsz, mikor pihenned kéne? Most voltál beteg, ki kéne magad aludni és ne mondd nekem, hogy nem te szedted ki a karodból az infúziót, mert tudom, hogy hazudsz, miközben azt mondtad nem is olyan régen, hogy nem szoktál. Vagy az is hazugság volt? Ahogy talán az is, hogy szeretsz és már nem vagy szerelmes Jonnába – sziszegte, bár tudta, hogy az utóbbit kár volt a férfi fejéhez vágnia, de mérgében és csalódottságában nem tudott gondolkodni. – Mostantól ez lesz? Erre kell számítsak? Át fogsz verni és nekiállsz hazudozni? Igazán remek, tényleg egy érett majdnem negyven éves férfihoz méltó – horkantott fel ingerülten.

-          Tudtam, hogy kiakadsz – sóhajtott Ville nagyot.

-          Kiakadni? Nem, nem akadtam ki még. Kibaszottul mérges vagyok, mert egyetlen éjszakát sem bírsz ki míg helyre nem jössz és mert hazudtál nekem, a mai nap során már kétszer. Hogy mered azt mondani, hogy neked kell idő ahhoz, hogy bízz bennem, mikor te vagy az aki kihasználtad, hogy féltelek és bármit megtennék érted és mocskos módon átvert, hogy cigizhess? Hogy a francba papolhatsz így a bizalomról, mikor pofátlanul a képembe mered mondani, hogy kiszedte valaki a karodból az infúziót, miközben az igazság az, hogy te szedted ki igaz?– Nézett rá kérdőn, bár annyira egyértelmű volt az egész, hogy választ nem is igazán várt.

-          Sajnálom, nem akartalak átverni, de tudtam, hogy veszekedni fogunk, ha elmondom az igazat. Hidd el, hogy nem lesz bajom és el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem – fogta a két puha meleg tenyere közé az arcát, de a csalódottság érzése ismét eluralkodott rajta.

-          Kocsival megyek New Yorkba, per pillanat utállak, amiért ennyire idiótának néztél és átvertél, mikor tényleg nem kértem mást tőled, csak, hogy ne hazudj nekem és ne játssz velem. Hogy bízzak benned ezek után Ville? – Kérdezte halkan, mert rájött, hogy a kiabálással úgyse mennek már semmire.

-          Bocsáss meg, nem fordul elő többé – ingatta a fejét.

-          Egy elnézést kéréssel, bármennyire értékelendő gesztus is nem oldasz meg semmit érted?

-          Mit akarsz mit mondjak? – Nézett rá a férfi kissé ingerülten.

-          Semmit, ne mondj semmit. New Yorkban találkozunk, hívlak ha odaértem – tolta el magától Ville testét, aztán elindult, hogy taxit fogjon, majd a reptéren autót béreljen, amivel eljuthat a bátyja házáig, mert esze ágában sem volt a férfi mellett maradni éjjel. Gondolkodni akart arról, hogy mi van ha már pár napja is csak hazudott neki Jonnáról, hogy hogyan kéne bíznia benne, hogy miért ennyire önző a férfi és, hogy ő miért is van ennyire halálosan belezúgva.

Hosszú órákon át vezetett és bömböltette az autó rádióját, hogy ezzel hátha el bírja terelni a gondolatait, de amint meglátta a táblát, hogy már csak egy kicsi van hátra, azonnal a gázra taposott. Hiányzott neki a testvére, a keresztlánya és az egyetlen olyan nőnemű személy, akit a barátjának nevezhetett, aki nem mellékesen a bátyja felesége volt.

Ott akart lenni velük, békét akart, egy kis nyugalmat és megint úgy érezte, hogy szüksége van egy kis távolságra, mert Ville már így is jobban összezavarta a fejét, mint kellett volna.

A kedvenc hamburgeresénél azért megállt, hogy onnan telefonáljon Villének.

-          Szia, minden rendben? – Szólt bele a férfi éberen a telefonba, mikor felvette.

-          Nincs semmi bajom. Megérkeztem – túrt a hajába, miközben egy sültkrumplit dugott a szájába.

-          Hol vagy? – Kérdezte Ville halkan.

-          Egy étterembe – felelte szűkszavúan. Szerette, de még mindig túlságosan dühös volt rá.

-          Mikorra érsz a hotelbe? – Kérdezgette tovább, mire a hajába túrt.

-          Holnap. Ma bejelentkezek egy motelbe, holnap elugrok az itteni boltba délelőtt, aztán megyek hozzád, de lehet előtte még felugrok a testvéremhez is – gondolkodott, bár tudta, hogy ez a terv cseppet sem fog tetszeni a férfinak.

-          Úgy volt, hogy együtt megyünk.

-          Úgy volt, hogy nem hazudsz nekem – vágta rá, majd mély levegőt vett. – Nincs kedvem veszekedni, fáradt vagyok és álmos éppen ezért nem alszom veled. Valószínűleg egyszerűen letépném a fejed álmodba, amiért már megint ezt csináltad velem.

-          Ne így büntess – kérte Ville rekedten.

-          Nem büntetlek, muszáj lehiggadnom és feldolgoznom, hogy egy önző faszba szerettem bele, akinek fontosabb a cigi, mint a saját egészsége és képes lazán átverni, hogy ennek a csodás szenvedélynek hódolhasson – sziszegte. – Viszont ha büntetnélek, azt is megérdemelnéd. A francba is, nem játszhatsz így, nem papolhatsz nekem a bizalomról és nem mondhatod, hogy idő kell hozzá, míg beengedsz, ha közbe te csinálod a fesztivált folyamatosan. Szeretlek még ennek ellenére is, de most kicsit elegem van belőled. Csalódtam benned és most nekem kell idő ahhoz, hogy visszaengedjelek, hogy ismét bízzak benned, de ezt magadnak köszönheted – sóhajtott nagyot. – Pihenj, holnap hívlak és találkozunk – suttogta, majd egyszerűen kinyomta a hívást, hogy aztán kivegyen egy szobát és lefeküdjön végre aludni, hogy legalább addig ne gondolkodjon kettejükön, azon, hogy mi lesz vagy miben hazudhatott még neki a férfi egészen eddig. Talán mindenben, talán ez volt az első alkalom. De honnan is tudhatná?

A több órás vezetés, az egész napos aggodalom és kimerültség megtették a hatásukat, amint a feje a párnához ért azonnal el is aludt, még annak ellenére is, hogy Ville nem volt mellette, így pedig előre tudta, hogy nem lesz nyugodt az álma.

    Letette a telefont, aztán keserű mosolyra húzta a száját. Elbaszta. Alaposan. Bár az nem fért a fejében, miért veszi magára ennyire a nő az egészet, hiszen csak egy kibaszott gyümölcsléért küldte le, mert nem akart vitázni, azt meg, hogy egy nővér szedte ki az infúziót, nem is neki, hanem Migének mondta.

-          Mi van? – kérdezte Bam, miközben kinyitott egy sört, aztán leült mellé a kanapéra, amin terpeszkedett.

-          Durcás – húzta el a száját.

   Összerándult a gyomra a bűntudattól, lehet, hogy nem volt igaza Loreleynak és eltúlozta az egészet, de akkor is miatta volt az egész, mert nem is gondolta át mit tesz.

-          Aha, az nem jó – bólintott egyet.

-          Nagyon nem, idegesítő – mordult fel, majd a térdeire könyökölt és a falra bámult. - Komolyan képes lennék elkapni és néha megfojtani, mi a francért húzza fel magát egy ilyen hülyeségen? Mintha megöltem volna a macskáját, úgy csinál. Egy kis füllentés nem hazugság.

-          Jól van, nyugodj már le – sóhajtott fel Bam. Felállt, a bárszekrényből egy sört vett elő és belekortyolt a hideg italba, ami némileg csillapította lázas érzéseit.

-          Nem tudok – sétált vissza a kanapéhoz. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy kaphatta fel a vizet ennyire azon az apróságon, hogy cigiztem, meg leküldtem gyümölcsléért – tárta szét a karját. – Nem hazudtam neki, csak elküldtem egy hülyeséggel, áhh, nem értem én ezt.

   Azzal beleivott inkább a sörre és próbált arra koncentrálni, ahelyett, hogy a nőre gondol, aki nélküle fekszik most le aludni. Vagyis… talán nem is nélküle. Lehet, direkt koptatta le, mert itt van az egyik volt pasija és vele…

-          Ville, látom rajtad, hogy megint kombinálsz, állj le, mielőtt belehajszolod magad – szólalt meg hirtelen Bam.

   Hosszan szívta be a levegőt, lehunyta a szemét, majd az orrnyergét kezdte dörzsölni. Tudta, hogy baromság az egész, még sem tudott mit kezdeni vele, a gondolatok már csak ilyenek, addig gyötrik az embert, ameddig bele nem őrül. Ő meg ehhez nagyon is közel állt, akárhányszor Loreley nem mellette volt.

-          Mindegy – egy húzásra kiitta a pár decis sört, aztán újabbért ment, végül viszont valami tömény mellett döntött. Ki akarta kapcsolni az agyát, s erre a legjobb megoldásnak a részegséget találta.

-          Nem kéne innod, most jöttél ki a kórházból, lehet…

-          Ne kezd már te is – nyögött fel. – Komolyan, mi lesz a következő? Felcsaptok anyucikáknak és én leszek a kisgyerek, akinek meg kell mondani, mit csináljon?

-          Nem, dehogy, csak gondoltam, szólok – vonta meg a vállát, aztán hirtelen rávigyorgott. – Szívesen berúgok veled – mutatta felé a sörét.

   Koccintottak, aztán lehajtotta a pohárba töltött vodkát, majd neki állt még egy sörnek. Nem igazán akart nagyon berúgni, de le kellett zárnia az agyát, mert egyébként megbolondul a szerelmének hiányától és a bűntudattól, hogy miatta nincs vele, ő tehet az egészről.

   Még hogy kitart mellette… ilyeneket mondott szenvedélyes őrületében, aztán egy ilyen apróság miatt képes lemondani a bátyával való találkozást, sőt, még azt is, hogy vele legyen.

   Az élet kegyetlen, de a szerelem sokkal jobban. Hideg, kőszívű, mely pusztítani vágyik, míg a naivak azt hiszik, majd épít. A szart.

-          Mire igyunk? – kérdezte Bam.

-          A kurva szerelemre – érintette újra össze a poharukat, a férfi jókedvűen felnevetett, de neki semmi kedve nem volt nevetni.

   Az embernek két jó oka lehet az ivásra: az öröm és a szomorúság. Neki igazából egyikre sem volt szüksége ahhoz, hogy alaposan berúgjon, az ilyesmik csak kifogások, mint a szülinap, a fiataloknál meg a péntek vagy a szombat.

-          Az átkozott szerelemre – ragozta tovább a következő körnél.

   S valahogy így kezdődött el az éjszaka…

Nagy levegőt vett mielőtt lehúzta volna a mágneskártyát a hotelszobánál. Fogalma sem volt mire kéne számítania,  hogy mi lesz ha belép, hogy Ville mérges lesz-e mert nem vele aludt vagy megérti végre, hogy hülye volt, de azzal aztán tényleg nem számolt, hogy a szoba megint vodka és cigaretta szagot fog magából árasztani és, hogy Ville és Bam a földön fekszik majd, csatak részegen, magzatpózban, mikor belép.

Szíve szerint azzal a lendülettel fordult is volna ki a szobából, amivel belépett, de tudta, hogy a menekülés egyszerűen nem megoldás a problémájukra.

Némán nyitotta ki az ablakot és rakott rendet a két alvó férfi mellett, akik üvegeket törtek az éjjel és látszólag elég jól mulattak. Pedig azt hitte Ville legalább egy éjszakára kicsit magába száll. De mit is várt? Lehet, hogy elmúlt harminc bőven, mégis úgy viselkedett akár egy idétlen kiskamasz.

Miután végzett a pakolással halkan rendelt egy kávét és reggelit a két rossz gyereknek, akik továbbra se mozgatták a fülük botját sem, majd mikor ezzel is kész volt, összecsapta a két tenyerét, hogy az éles hanggal felébressze őket.

-          Jó reggelt részeg disznók – kiáltotta el magát, mikor mindkét férfi fájdalmas nyöszörgésbe kezdett.

-          Baszd meg – morogta Bam, miközben a fejére húzta az egyik díszpárnát.

-          Baszd meg te édesem. Legalább neked lehetne több eszed és vigyázhatnál a barátodra, akinek nem hinném, hogy jót tett a tegnapi kis mulatozásotok – sziszegte fagyosan, miközben azt figyelte, hogy a zöld szemű ördög, hogy ül fel, fájdalmasan sziszegve, majd nyúl azonnal az inhalátoráért. – Lám, lám, a felnőtt férfi megint el tudta dönteni, hogy mi a jó tüdejének – gúnyolódott, miközben visszabújt a jégpáncél mögé és esze ágában sem volt egy jó darabig kibújni onnan. Azért így is árgus szemekkel nézte, hogy hat-e a gyógyszer, amit Ville a tüdejébe pumpált, de amikor észrevette, hogy nem lesz baj, eltüntette ezt a kicsi érzelmet is magából, majd ajtót nyitott a szobapincérnek és kiosztotta a reggelit meg a kávét a két férfi között, aztán kivonult az erkélyre és becsukta maga után az ajtót, hogy pár percig semelyik jómadár se tudjon a közelébe menni. Úgy döntött, hogy ezek után rá is ráfér egy cigaretta így kiszolgálta magát, a kint hagyott dobozból és némán nézte a nyüzsgő várost, egészen addig míg valaki ki nem kopogott. A teraszajtó másik oldalán viszont nem Ville, hanem Bam állt, majd intett a fejével, hogy menjen ki.

-          Bajban van? – Nézett rá a férfi kérdőn.

-          Nincs, már nem érdekel mit csinál, úgyse érdekli a véleményem, vagy az, hogy féltem és aggódok érte, felesleges felhúzni magam ilyeneken igaza van, úgyis azt csinál amit akar, mert egy önző barom, aki képtelen megérteni, hogy fáj amit tesz. Ha ki akarja nyírni magát hajrá, de te… Basszus Bam, azt hittem, hogy… - túrt a hajába, miközben elharapta a mondat végét, mert fogalma sem volt arról, hogyan is kéne megfogalmaznia mit is várt tőle. – Hagyjuk, hülye voltam megint – suttogta hidegen, miközben rájött, hogy semelyik férfi nem képes éretten viselkedni, vagy vigyázni a másikra, de azt azért mégis elvárják, az ilyen faszságaik után is, hogy felnőttként kezeljék őket. Legyen… Rajta aztán nem fog múlni.

-          Szeret téged – suttogta Bam.

-          Sajátosan mutatja ki – horkantott fel. – Nem akarok beszélgetni, menj vissza a saját szobádba és aludd ki magad – szólt rá halkan.

-          Veszekedni fogtok? – Kérdezett vissza Bam.

-          Nem. Minek? Ha veszekszem vele azzal se megyek semmire, ha megértő vagyok azzal se – vont vállat, miközben a bőröndjéhez lépett és elővette a félkész terveit, hogy a csalódottságáról a rajzolással terelje el a figyelmét.

-          Oké – suttogta a férfi, majd kiment a szobából, ő pedig leült az asztalhoz és elkezdte befejezni a már félig megálmodott ruháit. Ville illata persze azonnal belengte a szobát, amint kilépett a fürdőből és ez egy fél percre kizökkentette, szíve szerint megcsókolta volna, de nem akart megint ő lenni a simulékony, a kedves, a bolond szerelmes picsa, akivel bármit meg lehet csinálni, így megacélozta magát és inkább rá se nézett.

-          Hol voltál este? – Kérdezte a férfi halkan, jó pár perc csend után, de a feszült némaságban is érezte, hogy figyeli minden mozdulatát.

-          Egy hotelben innen pár sarokra – felelte szűkszavúan.

-          Egyedül? – Jött a következő kérdés, mire megremegett a kezében a ceruza, a dühtől, ami megint kezdte elborítani.

-          Nem, orgiát rendeztem, hat pasival meg négy lánnyal. Isteni volt – felelte teljesen komolynak tűnő hangon, de tudta, hogy a férfi leveszi belőle, hogy mi az igazság.

-          Haragszol még mindig? – Jött a következő kérdés, mire majdnem felhorkantott.

-          Nem, halálosan boldog vagyok – vágta rá gondolkodás nélkül, továbbra is ugyanolyan fagyos hangot megütve, mint addig. 

-          Voltál a bátyádnál? – Kérdezte halkan Ville újabb pár perc után.

-          Nem, gondoltam megbeszéljük a tegnapit, aztán majd együtt, de most inkább rajzolok – sóhajtott fel, miközben tényleg a terveire koncentrált és úgy válaszolgatott az összes kérdésre, mintha egy idegennel beszélne, hátha a férfi rájön, hogy képes alkalmazkodni a játékszabályaihoz és ha ő úgy viselkedik vele, ahogy, akkor ő is képes faszfej lenni, még akkor is ha nem így akar vele lenni.

-          Szeretlek – suttogta Ville.

-          Én is szeretlek – felelte, mert ez volt az igazság, de ez a kis szó, semmit nem ért, ha nem voltak mögötte tettek.

-          Rám néznél végre? – Sóhajtott fel a férfi frusztráltan.

-          Nem – válaszolta szűkszavúan.

   Előrefordult a kanapén, aztán a plafont bámulta, bár már tegnap sikerült alaposan ráunnia. Egyszerűen nem értette, miért van ez, miért jó ez az egész. Beletúrt nedves tincseibe, miközben próbálta kitalálni, mi baja lehet a nőnek. Valahol értette, azt várta volna, hogy a tegnapiak után az ágyában fetreng álmatlanul bűntudattól gyötörve és tele sírja a kispárnáját, azon filozofálva, miért is ekkora faszkalap és miért bántja azokat, akiket szeret.

   A kispárna telesírása viszont, vagy éppenséggel a saját balfaszságán való filozofálás nem volt az ő asztala, ahogy a bűntudatát sajátos módszerekkel kezelte, főleg, hogy értelmetlen az egész. A bűntudat öngyötrés, nála meg a mazochista hajlamok csak a szexben jellemzőek.

   Már nem érezte a gyötrő keserűséget, a gyomra nem rándult össze, amiért miatta ilyen Loreley. Ha neki így jó, akkor játszanak így.

   Felállt a kanapéról, majd a hálószobába ment és felöltözött, utána visszament, leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét.

-          Kikapcsolnád? Nem tudok rajzolni – mondta jegesen az átkozott szirénje.

-          Nem, unatkozom – vonta meg a vállát, de azért lejjebb halkította a készüléket.

   A nő két percig bírta, felállt az asztaltól, aztán kisétált az erkélyre. Nem nézett utána, csak az arcáról lehetett leolvasni a hozzáfűzni valóját az egészhez. Tovább bámulta a tévét, de nem bírt figyelni, egyszerűen irritálta, hogy így vannak, hogy Loreley megint nem figyel rá, sőt, leginkább le sem szarja. Az idegesség egyre erősebben emésztette, muszáj csinálnia valamit, viszont nem volt hajlandó a nőben ezt a durcás kisgyereket tovább nevelni, ezért az szoba sem jöhetett, hogy békülékenyen bocsánatot kér, amúgy sem volt miért.

   Teljesen értelmetlen ilyeneken az embernek összevesznie vagy felhúznia magát, ahogy ő tette. Nem tudta miért jó egy párkapcsolatban haragudni a másikra hülyeségek miatt, amikor együtt is lehetnének, nevethetnének és csókolózhatnának.

   Az idegesség dühé kezdett benne átalakulni, felállt, kipillantott az erkély felé, ahol Loreley az egyik székre ült le és az ölében lévő vázlatfüzetbe rajzolt. Összeszorította az állkapcsát, aztán szó nélkül távozott a szobából, még a telefonját sem vitte magával.

-          Loreley? – kérdezte Migé, miután előadta neki a mai napi tervét.

-          Éppen hülye picsa – vonta meg a vállát, majd rágyújtott egy cigire, mikor kisétáltak a hotelből.

-          Remek, és Bam?

-          Másnaposan fetreng a szobájába – vonta meg újra a vállát.

-          És szerinted ez jó ötlet? – kérdezgette tovább.

   Újra megvonta a vállát, próbált beszélni, de az agya csak a nő körül forgott, majd beleőrült, akárhogy próbálta lekapcsolni magát, egyszerűen nem ment neki. Azért hagyta ott, hogy ne rágja tovább a kefét és a dühe is csillapodjon, ami csak pusztította, de egyszerűen nem tudott nem rá gondolni, amitől a legszívesebben beleugrott volna egy kútba, hogy meg dögöljön és ne kelljen tovább ezzel foglalkoznia.

-          Mi lenne, ha meginnánk előtte egy kávét? – ajánlotta Migé.

-          Azért, hogy ha netalántán Loreley keresne az elkövetkező tíz percben, akkor a közelben legyünk? – találta ki a szándékát, mire a gitáros elhúzta a száját. – Ez lehetetlen. Nincs nálam telefon – vigyorgott rá.

-          Baszd meg, Ville – mordult fel a férfi. – Ne csináld már ezt, egész normális a csaj, csinos, ne baszakodjatok már vele. Menj vissza és kérj tőle bocsánatot – csattant fel. – Akkor minden meg fog oldódni és mindenki boldog lesz.

-          Nem – vágta rá. – Nincs miért bocsánatot kérnem, még a végén még hisztisebb lesz, akkor meg mit csinálok vele? Mindenre megsértődik, mintha a világ omlana össze attól, hogy elszívtam egy szál cigit a kórházban, vagy mert leküldtem gyümölcsléért, átverve így. Ennél azért ezerszer nagyobb problémák vannak a világon és lesznek közöttünk is.

   Migé a szemét forgatta, miközben követte. Tudta, hogy a legszívesebben visszautasítaná a hotelbe, a szobába, Loreley mellé, de ha ezt nem tudja elérni nála, akkor már inkább vele marad, hogy ha kell, el tudja simítani a keményebb indulatok, vagy éppen egy veszekedést tudjon leállítani.

-          Oké, értem én, hogy ott akartad hagyni, meg nem akarsz vele lenni, de mi a francért megyünk az állatkertbe? – nyögött fel.

-          Mert szeretem az állatokat – mosolygott rá vidámságot színlelve. – Az állatok aranyosak.

-          Sziasztok – mosolyodott el a hotelszoba ajtajában, ahol Alice állt, a kezében az egyetlen unokahúgával, aki furcsán pislogott rá, amit nem csodált, hisz amikor utoljára látta még csak nyolc hónapos volt, fél évvel később pedig egy igazi kis hölgy nézett vele farkasszemet.

-          Hol a lovagod? – Rontott be Alice kíváncsian, mint egy igazi hurrikán, de aztán ránézett az arcára és mindent leolvasott. – Ó-ó…

-          Összevesztünk, lelépett valamerre – vette el tőle Leát, aki továbbra is érdeklődve méregette, mintha tudná, hogy látta már valahol, de arról fogalma sem volt, hogy hol. 

-          A bátyád még dolgozik, de ha gondolod együtt vacsorázhatunk nálunk vagy az itteni étterembe addigra megbékél a jómadár és megismerhetjük mi is – mosolygott rá Alice.

-          Olyan bonyolult vele minden – nyögött fel, miközben Lea kezébe egy ceruzát és egy papírt adott, hogy lefoglalja valamivel.

-          Azt hiszed Dominickal könnyebb? Férfiak édesem – nevetett fel halkan, mire ő is elmosolyodott. Szerette mindig is Alice könnyedségét, amivel a problémákat kezelte vagy a nehezebb helyzeteket, de úgy érezte, ő erre képtelen. Nem tud mindig ilyen vidám és édes lenni, ahogy ő, még akkor sem, ha tényleg könnyebb lenne mindent ennyire egyszerűen venni.

-          Dominic meddig dolgozik? – Nézett rá kérdőn, mire Alice elnevette magát.

-          Ki tudja? Tudod, hogy nem munkának fogja fel és képes annyira belemerülni, hogy fel se tűnik neki, hogy Lea már rég alszik, mikor ő elindul – vont vállat, aztán beszélgetni kezdtek, Alice mindenről kifaggatta, miközben a csöppség mellettük ücsörgött és firkált.

Valahogy jót tett neki, hogy a családja közelében lehet, hogy van kihez szólnia és az pedig még jobb volt, hogy végre egy nővel beszélt, nem pedig egy pasival, mert őket valahogy nem tudta megérteni soha. Villét se és talán pont ez volt a baj. Ő nem volt tapasztalt kapcsolatok terén, soha senki nem olvasztotta le ennyire a páncélját, soha senki nem volt rá ilyen hatással. Senkit nem szeretett rajta kívül. Voltak férfiak az életében, de semelyikhez nem kötődött ennyire. Egyszerűen voltak, mert ezt várták el tőle.

-          Hahó – lépett be Linde a szobájába, majd megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem egyedül van.

-          Szia, Ville nincs itt – ingatta a fejét. – Ő a sógornőm Alice, ő pedig Lea – emelete fel az ölébe a kislányt, aki nevetve ismételte meg a saját nevét.

-          Üdv hölgyeim – intett egyet Linde, majd a szemébe nézett. – Ville lent van Migével az étterembe. Gondoltam szólok, hogy mi is megyünk enni, te azaz hát ti is csatlakozhatnátok – mosolygott rá, mire elgondolkodott.

-          Én elmegyek Dominicért, viszont azt megköszönném, ha a hercegnőt megetetnéd – állt fel Alice mosolyogva, mire Lea hasa megkordult, ő pedig elmosolyogta magát.

-          Itt maradsz velem tündérke? – Vett fel a kislányt, aki vigyorogva kapott az egyik tincse után, hisz a délután során sikerült ismét teljesen összebarátkozniuk. – Nem lesz baj, hozhatod a bátyám, addig én vigyázok a szépségre – simított végig mosolyogva a gyerek orrán, majd elindult Linde után. Alice elköszönt tőlük az étterem előtt ő pedig a szőke gitáros után sétált, aki előzékenyen kinyitotta neki az ajtót.

-          Emlékszem mikor az én lányom volt ilyen kicsi – nézte folyamatosan Leát, aki az embereket figyelte és a teremben lévő hatalmas lámpákat. Amint az asztalhoz értek ahonnan csak Gas, Bam és ők hiányoztak egy pincér lépett melléjük és egy etetőszéket tett le, amit hálás mosollyal köszönt meg.

-          Hej, ezt gyorsan összehoztátok. Szép gyerek, de én azt hittem kilenc hónap kell hozzá nem kilenc perc – kuncogott Burton.

-          Ő a bátyám kislánya Lea. Integess ennek a sok bácsinak kicsim – mosolygott a gyerekre, miközben Villéről körülbelül tudomást sem vett. Elvégre egy szó nélkül hagyta ott megint, még csak el se köszönt tőle, pedig ő volt az idióta.

-          És hol van a bátyád? – Nézett rá Mige kérdőn.

-          Dolgozik, a sógornőm elment érte, majd később ők is csatlakoznak hozzánk gondolom – mosolygott a férfira, miután leadta a rendelését. Lea vacsorája hamarabb megérkezett, mint az övék, így bátran elkezdte etetni.

-          Kinek van egy eltitkolt gyereke? – Keveredett elő Bam is.

-          Nekem – kacsintott rá, mire a férfi látványosan lesápadt. – De csak kölcsönbe kaptam – kuncogott fel.

-          Ó, akkor jó – bólogatott miközben kihúzott egy széket és ő is leült, ahogy pár perccel később Gus is.

-          Mi van megijedtél egy kislánytól? – Nézett Bamre kérdőn, aki látványosan fintorgott, ahogy Leát nézte.

-          Nem, de a gyerekek bajosa. Sírnak, bekakálnak, rombolnak, hisztiznek – borzongott meg színpadiasan, mire nevetni kezdett.

-          Pont mint te – vágta rá kacagva, mire Bam is elnevette magát.

-          Neked jól áll, de ezt Villével tárgyald le szépségem. Ha én ejtelek teherbe kasztrál vagy meg is öl életed kicsi szerelme, akivel ahogy látom még mindig fasírtban vagytok – járatta köztük a pillantását, de ő csak elhúzta a száját. Nem akarta, hogy a fiúk belefolyjanak az ő ügyükbe, még akkor sem ha tudta, hogy ez valamennyire elkerülhetetlen lesz.

-          Nem vagyunk rosszban, csak nem beszélünk egymással, mert ő azt hiszi én vagyok a hisztis picsa, én meg azt, hogy ő egy önző barom és amíg dűlőre nem jutunk azzal, hogy kinek van igaza, addig ez lesz – vont vállat. – Gyereknek meg itt vagy te – csípte meg Bam arcát játékosan, aztán visszafordult Lea felé, aki Villét figyelte.

   A kislányra mosolygott, aki vidáman elnevette magát. Mindig is szerette a gyerekeket, akik úgy tűnt viszont szeretik. Bam jókedvűen rendelt magának egy másnaposság elleni fröccsöt, ő viszont nem szavazott az alkoholra, így is elfogyasztottak pár sört már Migével az állatkertben.

-          Mindig meglep, mennyire oda vagy ezekért a kis szarosokért – jegyezte meg Bam, amikor Loreley háta mögött grimaszokat kezdett vágni a kislánynak, aki nevetve fogadta mindezt, teljesen elfeledkezve az evésről.

-          Ja, mert te csak csinálni szereted őket – forgatta meg a szemét, aztán elfordult a kicsitől, hogy a nő nyugodtan tudja megetetni.

   Fogalma sem volt, hogyan is lesz most az egész, de valahol… szórakoztatónak találta az egészet. Mindketten makacs öszvérek voltak, egyikük sem fog megtörni, s inkább veszekszenek, minthogy kihasználnák a szerelmük édességét. Tényleg mulatatta annyira a helyzet, mint amennyire dühítette. Elharapta a mosolyát, senkinek nem akarta elárulni, mit is gondol erről az egészről.

-          Az biztos, hogy soha nem adnám a fejem ilyen hülyeségre – fintorgott.

-          Én igen, olyan aranyosak – vigyorgott rá.

-          Akkor beszélj a barátnőddel, biztos benne lenne egy –két apróságban, azok alapján, ahogy Leával foglalkozik – bökött a fejével Loreley felé.

-          Nem beszél velem – biggyesztette le az alsó ajkát. – Pedig én szívesen beszélnék vele, de teljes mértékben semmibe vesz. Migé, kérlek, kérdezd meg, hogy itt alszik –e velem a szállodában, vagy megint Bamre kell fanyalodnom?

   Próbált nagyon komoly maradni, de kicsin múlott, hogy nem röhögte el magát. Bam lehúzta a sörét, aztán vidáman pillantott hol rá, hol Loreleyra. Kezdett egészen kíváncsi lenni, meddig fogja bírni a nő ezt az egészet, hogy rajtuk szórakozik az egész banda, őt az ilyesmi soha nem zavarta.

-          Én nem folyok ebbe bele – rázta meg a fejét a gitáros. – Rendezzétek le magatok között, nem vagyok hajlandó részt venni benne.

-          Csak röhögni rajta? Ez igazán nem fair – nézett rá szemrehányóan. – Ráadásul tényleg tudnom kell, hogy kire számítsak este, Bamre vagy rá. Bam elég unalmas, nem beszélve arról…

-          Te meg miről beszélsz? – villantotta rá a szemeit az említett. – Én unalmas? A maradék agyad is elittad tegnap?

-          Nem pont arról beszélek, drágám, hogy mennyire vagy szórakoztató vagy nem – kacsintott rá, hátha így kapcsol a másik. – Bár, kitudja, a végén még rád fanyalodok és… - harapta el a mondatot, aztán megnyalta az alsó ajkát.

   A sötét hajú idiótának kellett fél perc, amíg leesett, miről is beszél, miközben a többiek felröhögtek.

-          Úristen- suttogta elhűlve. – Ez undorító, ez még viccnek is rossz, Ville, fujj – folytatta tovább, mint aki nem tudja, hova fokozhatja az egészet. – Kimegyek hányni – tolta ki a széket.

   A többiekkel újra felnevettek. Bam köztudottan homofób volt, ő meg szívesen szórakozott vele, mert már egy apró megjegyzéstől teljesen kikészült.

   Kezét az asztal alatt Loreley combjára csúsztatta, amikor megnyugodott kicsit a társaság, csak az átkozott szirénje, aki megrontotta minden óráját és megédesítette élete minden percét merült hallgatásba, Leáját etetve.

   A nő hirtelen felrántotta kicsit a lábát, de aztán nem lökte le magáról a kezét. Nagyon remélte, vele tölti az éjszakát, ha nem is szexelnek, mert annyira azért nincsenek jóba, akkor is maga mellett akarta tudni a meleg testét, érezni akarta a bőrét a bőrén, hallgatni a légzését és a szívverését. Talán egy életet kibírna úgy, hogy nem beszélnek, de a közelsége nélkül gyorsan pusztult.

-          Elvihettük volna őt is az állatkertbe, biztos tetszettek volna neki az elefántok – szólalt meg Migé.

   Látta, hogy Loreley szemöldöke alig láthatóan megrándul egy kicsit.

-          Biztos élvezte volna – mosolyodott el ő is, majd Burton és Linde felé fordult, akik valamire fogadni akartak.

-          Tényleg arra fogadtok, meddig nem beszélünk egymással? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva.

-          Én a holnap délelőttre tettem – bólintott Burton halálosan komoly arccal, mire nevetni kezdett.

-          Én egy órát mondtam. Loreley nem fogja tovább bírni a hülyeségedet – tette hozzá Linde.

-          Én is fogadok – szállt be.

-          Akkor én is – fordult a szőke hajú gitáros felé a nő is.

Ha eddig nem volt biztos benne, hogy remek estének néz az elébe, mostanra biztosan tudta.

-          Apa – hangzott fel Lea szájából a kicsi szó, mire felkapta a fejét.

-          Igen királylány, apa is fogad – simogatta meg a bátyja a lánya haját gyengéden, mosolyogva. – Száz dolcsi a húgomra, mert ő fogja tovább bírni – kacsintott rá, mire sikítva pattant fel a székről és ugrott a testvére nyakába. Persze régen utálták egymást, de mióta nem egy házban éltek és nem kellett semmin osztozniuk megtalálták a közös hangot és elválaszthatatlanok lettek. – Dominic Tonkin – mutatkozott be mindenkinek, majd legutoljára fordult Villéhez. –Remélem nem bánod, hogy le kellett szedned a kezed, a húgom combjáról egy fél pillanatra – nézett rá kérdőn, mire hangos nevetés tört fel megint az asztal körül ülőkből, a zöld szemű ördög pedig azonnal felállt, hogy tisztességesen kezet rázhasson a bátyjával.

-          Ville Valo – nézett a szemébe, miközben megfogták egymás kezét, majd fél percen át el se engedték egymást, érezte, hogy Dominic izmai megfeszülnek, majd hirtelen elnevette magát.

-          Erős a szorítása – kacsintott rá, majd Alicet is mindenkinek bemutatták, akit még nem ismert, így pedig elég nagy lett az asztaltársaságuk. Ville továbbra is a térdén pihentette a kezét, míg a másik oldalán a bátyja ült és sört kortyolgatott, miközben mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot. Talán a tetoválások tették, talán a szörnyű, szakadt, hajléktalan kinézet, talán, hogy mind művészemberek voltak, igazság szerint fogalma sem volt róla, de mégis úgy tűnt, hogy a testvérének perceken belül sikerült megtalálnia a közös hangot mindenkivel.

-          Apával egyszer három hétig nem beszélt, mert elvette a kedvenc ceruzáját – nézett Villére célzatosan.

-          Vedd el te is a ceruzáját és akkor kiabálni fog veled, akkor pedig megnyerjük a fogadást – nézett Linde csillogó szemekkel a párjára, mire ő Alicre nézett.

-          Mondd meg neki, hogy ha azt akarja, hogy vele aludjak és ne Bam fokhagymapopsija simuljon hozzá éjjel, akkor messziről elkerüli a ceruzáim. Ha pedig a terveim közelébe megy, a ceruzahegyezőmmel fogom addig hegyezni a ceruzáját ­amíg ekkora nem lesz– villantott Villére a szemeit, hogy tudja nem viccel, közben pedig az ujjaival mutatta, hogy mekkora is lesz az-az akkora.

-          Szerintem hallotta – nevetett fel Alice hangosan, hisz senki nem bírta ki nevetés nélkül megállni a megjegyzését, még Ville sem.

-          Leszállnátok végre a seggemről? – Nézett rajtuk végig Bam, mire még jobban nevetni kezdtek.

-          Megmondhatjátok neki, hogy sosem nyúlnék a cuccaihoz, mert a sajátjaim nekem is szentek? – szorította meg Ville egy kicsit a combját, mire majdnem megcsókolta, hisz annyira vágyott arra, hogy megint normálisak legyenek egymással, hogy ismét beszéljenek, hogy elmondhassa neki, hogy szereti. De ötven dollárban fogadott, hogy nem ő lesz aki, hamarabb megtörik és amúgy is, nem is neki kellett, hisz a férfi viselkedett idiótán. A jókedvű beszélgetést, Lea nyűgös sírása zavarta meg, amire Dominic azonnal ugrott és az ölébe húzta a lányát.

-          Azt hiszem mennünk kell, mert a kishölgy álmos – simogatta a kicsi arcát.

-          Holnap találkozunk? – Nézett rá kissé kétségbeesetten, mert egyszerűen nem volt elég a testvéréből.

-          Tudod hol a boltom hugi – puszilta meg az arcát, mire elmosolyogta magát.

-          Tényleg, mit dolgozol? – Nézett rá Gus kérdőn.

-          Motorokkal foglalkozom, tervezem, festem tuningolom őket, szeretem őket bütykölni – rántott a bátyja vállat, majd felállt az asztaltól, karjában a kislánnyal, aki az apja vállára hajtotta a fejét és csendesen sírdogált tovább. – Jól van, nincs baj kislány, megyünk haza aludni – puszilta meg Leát, majd ő is odahajolt.

-          Holnap találkozunk bogárka – simogatta meg a fekete hajszálakat, amiket egyértelműen a bátyjától örökölt a gyerek, aztán mindenkitől elköszöntek. – Kikísérem őket, aztán megyek aludni – intett a fiúknak ő is, majd tényleg a bejáratig ment a családjával, aztán felfelé vette az irányt a szobájukhoz, miután elmentek.

Amint benyitott azonnal fejbe verte Ville jellegzetes parfümmel kevert dohányillata, hiába volt sötét tudta, hogy ő is feljött, majd a vízcsobogás meggyőzte, hogy nem hallucinál.

A férfi gyorsan végzett, de továbbra sem szóltak egymáshoz, egyszerűen felváltotta a fürdőbe, majd a tus alatt elgondolkodott azon, hogy talán a kanapén kéne aludnia, de hülyeség lett volna az egész. Egy pár voltak annak ellenére is, hogy fújtak egymásra. Előző este is hiányzott mellőle, a vékony test és nem akarta megint nélkülözni, így fürdés után, befeküdt Ville mellé, aki egy könyvet olvasott és hátat fordított neki.

Tudta, hogy nem fog tudni így aludni, de nem bánta, a lényeg az volt, hogy egy ágyban vannak minden ellenére is, de amikor a férfi lekapcsolta a lámpát és szorosan mögé bújt, majd átkarolta a derekát, átjárta a kellemes zsibbasztó meleg, ami mindig, a gyomrában pedig ismét felélénkültek a pillangók.

-          Szeretlek - suttogta Ville a fülébe, mire mosolyogva fordult meg a karjában és megcsókolta, ezzel megakadályozva, hogy már most közölje ő nyerte a fogadást, hisz a férfi hozzá szólt.