29.

Még mindig nem értette mit vár el tőle a nő, vagy mit szeretne. Beszéljen, oké, de szokott ő beszélni, bár magáról nem igazán, ahogy az érzéseiről sem, valahogy ez kimaradt nála, ott voltak neki a dalszövegek és az éneklés, ami által mindent ki tudott fejezni, amit szeretett volna, a szavak valahogy nem tűntek elég összeszedettnek, értékekkel bírónak, ami furcsa, tekintve, hogy a dalszövegeket is szavak alkotják.

   A kommunikáció hiánya mindig is gyengeségének számított, emiatt viszont nem akarta Loreleyt elveszíteni. Ha neki erre van szüksége, akkor válaszol bármire, ami csak az eszébe jut.

-          Ha neked ez kell – pillantott rá, kicsit megvonva a vállát.

   A nő tétován harapta be az alsó ajkát, mint aki nem tudja tényleg hihet –e neki. Gyönyörűnek tűnt az ágyon ülve a napsütésben, mely fekete haját még sötétebbé tette, nem pedig kékes színt adott neki. Törékeny vállain lecsúszott a pólója egyik ujja, így kilátszott vékony kulcscsontja, amit szívesen végig csókolt volna, de ezzel sajnos várnia kellett.

   Kicsit megköszörülte a torkát és a plafon felé fordult, hogy elnyomja kéjes vágyait, melyek úgy hajszolták a szirén felé, mintha folyamatosan éhes lenne, s csak a másik húsának csókolgatása jelentene számára mennyei ambróziát.

-          Mit akarsz tudni, miről akarsz beszélni? – kérdezte enyhén karcos hangon, magát előre felkészítve arra, hogy meg kell osztania az érzéseit.

-          Arról, hogy mit érzel irántam – jelentette ki hidegen, amitől újra összerándult.

   Loreley kemény, jéghideg hangjától egyszerűen libabőrös lett, annyira természetellenes volt, bekúszott a bőre alá, s megfagyasztotta meztelen idegvégződéseit.

-          Szeretlek – fordította felé a fejét, majd egyenesen a kék szemekbe nézett. – Ennél is tovább megyek, szerelmes vagyok beléd.

   A nő megcsóválta a fejét, aztán érzelemmentesen újra rápillantott. Azt remélte az alkohollal kialudta a bizalmatlanságát, de úgy tűnt, nem jött be a számítása.

-          Nem, mit érzel irántam, azt tudom, hogy…

-          Csend – vágott közbe, majd a halántékát kezdte masszírozni, mert úgy érezte ettől a beszélgetéstől képes idegbajt kapni másodperceken belül. – Szerelmes vagyok beléd, nem értem, miért nem vagy képes elhinni, de esküszöm, kiugrom az ablakon, ha újra kezdjük a tegnapit.

   A nő elhúzta kicsit a száját, elfordította tőle a tekintetét és a lepedőt kezdte fürkészni.

-          Jonnába is szerelmes voltál – kezdett bele.

-          Igen. Voltam. Múlt idő.

-          És szereted még.

-          Igen, szeretem még, de nem szerelemmel – fűzte hozzá, közben pedig megpróbált koncentrálni, nehogy a nő csőbe húzza a kérdéseivel.

-          Mi a különbség aközött a szerelem között, amit iránta éreztél és aközött, amit irántam érzel?

   Újra a plafonra bámult. Próbálta felidézni magában azt az érzést, amit eleinte érzett Jonna iránt, de ez képtelenségnek bizonyult. Megvonta a vállát, fogalma sem volt róla miben különbözik, bár tudta mit kéne mondania, hogy megnyugtassa a másikat és rávegye, engedjen végre fel, legyen végre vele.

-          Intenzívebb – mondta halkan az igazságot, bár a volt barátnőjével sem lehetett a kapcsolatukat nyugodtnak nevezni, vagy éppenséggel kiegyensúlyozottnak.

-          Ennyi?

-          Mit szeretnél még? Elmondtam tegnap, hogy mit érzek irántad – felült és közelebb húzódott a másikhoz. Gyengéden simított végig a felkarján a kézfejével. – Megőrülök érted és tőled, ráadásul gyűlöllek. Ennél jobban nem is lehetnék szerelmes.

   Apró puszit nyomott arra a pontra, ahol előbb érintette a bőrét. Látta, hogy Loreley egy pillanatra elgyengült az érintésétől. Talán be kéne fejezniük ezt az egész hülyeséget, végig dönthetné az ágyon, s addig csókolhatná, ameddig meg nem fulladnak mindketten. Sokkal több értelme volt, mint a beszédnek, s ezerszer jobban kitudta magát fejezni a testével.

-          Ne – morogta a kis bestiája, amikor ajkával egyre feljebb csúszott a nyakáig. – Azt mondtad beszélünk, nem hagyom, hogy eltereld a figyelmem – azzal eltolta magától.

   Csalódottan nyögött fel és húzódott el tőle. Szüksége volt az érintésére, szüksége volt a közelségére, mert éreznie kellett, hogy nincs minden veszve. Nyugalmat akart, mielőtt teljesen megőrül, ehhez pedig kellett volna legalább egy csók, ami olyan, mint tegnap reggel: szerelemtől izzik, vad odaadással és kéjes birtoklással.

-          Rendben, akkor mondom tovább, ha ez neked nem elég. Nélküled nincs kedvem felkelni az ágyból, nincs kedvem enni, vagy megmozdulni. Tudom, hogy elcseszettnek érzed az egészet, mert szerelmes vagy belém és azt hiszed, átverlek, ráadásul folyamatosan bántalak, de ez egy ilyen dolog – nézett rá keményen. – Most menekülj, most talán még megtehetted, ha tényleg erre vágysz, mert annyit ígérhetek, hogy ez ezerszer rosszabb lesz. Bántani foglak, bántani fogsz – vonta meg a vállát könnyedén. – Ezt vállaljuk ezzel az egésszel, azzal az egyszerű szóval, hogy szeretlek. Ahogy kimondom, kiszolgáltatottá válok a számodra, a tetteid egy része valami elbaszott oknál fogva sérteni fog, vagy kínozni, esetleg idegesíteni és ez fordítva is igaz. Mint mondtam, ez egy ilyen dolog, Loreley – széttárta a karját, ahogy elhadarta a monológját. – Fuss el, vagy maradj itt és vállald az egészet, de emlékezz rá, hogy én előre figyelmeztettelek, hogy ez a szerelem nem egy csodálatos és boldog dolog, hanem kemény önkínzás és mazochizmus saját magunkkal szemben.

-          Ha tényleg szeretjük egymást, lehet másmilyen is - sóhajtott fel, mert érezte, hogy ismét elbukott. Nem akart hinni neki, mégis valami arra sarkallta, hogy megtegye. Megfogta a kezét és megszorította kicsit. – Veled akarok lenni és ha te tényleg így érzed, ahogy elmondtad, akkor nem lesz baj – mosolyodott el, mikor belenézett a gyönyörű zöld szemekbe. – Nem akarok harcolni Ville, szeretni akarlak és mindent megadni neked, amit csak tudok. Higgy naivnak, hogy hiszek benne, hogy lehet a szerelem csodás és nem olyan, amilyennek leírtad – túrt a hajába, mert fogalma sem volt arról, hogy hogyan is kéne meggyőznie arról a férfit, nem kell fájdalom ahhoz, hogy valakit tényleg igazán a szívedbe zárj.

-          Akkor most mi lesz? – Nézett rá Ville tanácstalanul.

-          Megiszom a kávém, lezuhanyozom és elindulunk a mai állomásra, ez a terv az elkövetkező pár órára – nézett mélyen a szemébe, hátha ezzel meg tudja nyugtatni egy kicsit.

-          És utána? – Kérdezte a férfi bizonytalanul.

-          Nem ő vagyok, nem fogok lelépni, nem mondok le rólad és nem is csallak meg soha. Szeretlek, de meg kell nyílnod, hogy működjön és ha te ezt megteszed értem én tényleg mindent elkövetek azért, hogy a világ legboldogabb férfija legyél és az összes fájdalmat elfelejtsd – simogatta meg a férfi arcát, amire kiült az értetlenség. Ő sem tudta miért teszi ezt, de elveszett már rég. Imádta és ha igaz volt, amit Ville mondott neki, akkor nem volt olyan dolog, amit meg ne tett volna érte. Lassan hajolt közelebb hozzá, hogy aztán gyengéden megcsókolja, amit a férfi meglepve vett tudomásul és bizonytalanul viszonozta, aztán némán nézett utána, mikor felállt mellőle, hogy a fürdőbe vonuljon, hátha egy zuhany felfrissíti. Az előző nap teljesen lemerítette, fáradt volt és elcsigázott, de boldog is, mert ismét fellobbant benne a remény, hogy lehet ez még másmilyen is. Persze a kétségeitől se tudott szabadulni. Félt, hogy mi van, ha az egész csak egy újabb trükk, egy játék, de a zöld szemek tulaja nem tűnt hazugnak, miközben elmondta mit érez. Ettől még tartott a volt szerelmétől, hisz sosem lehet tudni, de mégis megpróbált újra bízni benne és a kapcsolatukban, mert másképp, semmi értelme nem lett volna mellette maradni.

-          Gyönyörű vagy – suttogta Ville rekedten, mikor bemászott a kabinba.

-          Te is – nyitotta meg a csapot, miközben végignézett a kissé nyúzott ám így is gyönyörű férfitesten.

-          A pasikra nem mondják, hogy gyönyörű – fintorgott a férfi, miközben ledobta magáról a nadrágot és besétált mellé.

-          Számomra gyönyörű vagy – nézett végig rajta újra. A vágy pillanatokon belül fellobbant benne, szüksége volt Ville testére és szenvedélyére, hogy a jégcsapok, amik még mindig a gyomrát karcolják felolvadjanak.

-          Butaságokat beszélsz már megint – simított végig a férfi a dereka vonalán gyengéden, mint aki nem biztos abban, hogy meg szabad-e érintenie, avagy sem, de ő nem bírta tovább, egyszerűen hozzásimult, hogy ismét érezze a bőrét a bőrén és az illatát az orrában, felhőtlenül kiélvezve a közelségét.

-          Ez nem butaság. Imádom minden egyes porcikád – csókolta meg a nyakát, aztán áttért a kulcscsontjára.

-          Akkor most rendben vagyunk? – Kérdezte Ville rekedten, a tenyerét a fenekére simítva.

-          Mondhatjuk – bólintott. – De könnyebb lenne, ha többet beszélnél velem. Talán én se lennék ilyen házsártos dög, ha megosztanád velem a gondolataid – ölelte át szorosan.

-          Máshogy szeretem kifejezni magam – vont vállat a férfi, miközben a kabin falának nyomta, a hasának pedig azonnal nekifeszült a férfiassága.

-          Hogyan? – Nyögött fel halkan.

-          Így – emelte fel, majd olyan hévvel csókolta meg, hogy nem csak a jégpáncél, de a csontja is felolvadt.

   Megszorította kicsit a nő kezét, aki mosolyogva nézett ki a repülő ablakán. Mámoros érzés járta át a közelségétől és attól, hogy minden rendben van közöttük. Órákon át szeretkeztek a hotelben, ettek és nagyon nehezen vették rá magukat az indulásra. Hálát adott minden angyalának, aki vigyázott rá, amiért Loreley nem adta fel. Az ígérete még mindig a fülében csengett, minden szavát emlékezetébe véste: nem mondd le róla.

   Ettől nem változott meg a felfogása, nem látta rózsaszín szivecskés napszemüvege át a világot, s nem gondolta úgy, hogy a szerelem bármit képes megoldani, vagy éppenséggel megmenteni, a reményt viszont nem lehetett sehogy sem megölni. Hinni akart, többet remélni.

-          Hogy tetszik eddig a turnézás? Bár nem sokban volt eddig részed – mosolygott rá.

-          Elmegy, soha nem gondoltam volna, hogy egy ördögi rock énekest követtek a föld minden részére – nézett rá olyan üdén és bájosan, amitől megolvadtak az érzékei.

-          Remélem mellettem még sok meglepetésben lesz részed – csókolta meg évődve.

-          Én annyira nem – vonta össze a szemöldökét. – Hogy érzed magad?

-          Túlélem, nem kell miattam aggódni – nyomott egy puszit még a szájára, aztán visszadőlt az ülésbe.

   Igazából a tüdejét még most is elég szűknek érezte, az inhalálót pedig három óránként kellett használnia, hogy ne érezze úgy, megfullad, ezenkívül tényleg minden rendben volt. Boldognak érezte magát, a szeretett nő kezét fogta, aki teljes odaadást ígért neki, ha egy kicsit is megtud nyílni, ő meg megpróbálta megadni ezt neki, ha ezt szeretné.

   Vagy akármit, bármit, amit csak szeretne.

   Alig egy óra alatt megérkeztek a következő állomásra, ráadásul szerencsésen még a koncert előtt. Bam hülyére hívogatta egésznap, mégsem tudta magát rávenni arra, hogy kikeljen Loreley puha, kecses teste mellől az ágyból és neki álljon a nagyvilágnak. Amikor megérkeztek, egy rövid lecseszés után elvitte őket a hotelbe, ahol gyorsan lefürödtek és felöltöztek.

-          Mi lenne, ha itt maradnánk inkább és nem is gondolnánk a koncertre? – húzta magához szorosan a nőt.

-          Azt akarod mondani, hogy annyira elcsavartam a fejed, hogy már nem is érdekel a világ?

-          De igen, pontosan ezt akarom mondani – kapott éhesen az ajkai után.

   Kezével gyengéd erőszakkal simogatta a nő derekát, aztán csípőjére csúsztatta a kezét. A hátán pihentette meg végül, s ujjaival a rejtett zipzárt kereste.

   Loreley időben kapcsolt, zihálva húzódott el tőle, kék szemei elsötétedtek a vágytól, mégis maradt még annyi önuralma, amennyi neki nem.

-          Ville, mennünk kell. Ha öt percen belül nem vagyunk lett, biztos vagyok benne, hogy Bam betöri az ajtót – nézett komolyan a szemébe.

   Hosszan szívta be a levegőt, férfiassága keményen neki feszült a nadrágjának, de tudta, ennek nem most van itt az ideje, bármennyire is szerette volna.

-          Rendben van, de akkor ígérd meg, hogy a koncert után rögtön az ágyban folytatjuk az éjszakát – simogatta meg a nő porcelánfehérségű arcát. A másik édesen felnevetett, amitől bizseregni kezdett a gerince mentén.

-          Ez nem rajtam múlik – kacsintott rá, majd kézen fogva kivezette a szobából.

   A többiek már a hallban vártak rájuk. Csatlakoztak hozzájuk, aztán átmentek a koncert helyszínére, Bam izgatottnak tűnt és folyamatosan beszélt, míg ők Loreley-al gyakran összenéztek, ahogy a szerelmesek szokták tenni. Titkos, csodás pillantások voltak, érzésekkel teltek, amitől a szíve kihagyott egy ütemet, hogy rá egy másodpercre őrült iramban verjen tovább.

-          Itt maradsz hátul? – karolta át a derekát, ujjaival a nő selyembe öltöztetett testét kezdte cirógatni.

-          Nem tudom még – húzta el a száját, majd rögtön mosolyogni kezdett. – Csak nem féltesz? Vagy már megint féltékeny vagy?

-          Hogyne, tartok tőle, hogy egy tizenéves csitri lecsap a kezemről – bólintott komolyan.

-          Ahogy figyeltem, nem csak tizenéves csitrik vannak itt – vonta össze a szemöldökét, majd évődve megnyalta az alsó ajkát. – De ha így gondolkodsz, nekem lenne jogom a féltékenykedésre.

-          Felesleges butaság lenne – adott egy puszit a halántékára. – Hidd el, nem kellek én senkinek, egyszer majd neked sem – suttogta halkan.

-          Nem. Ilyet ne is mondj – rázta meg magabiztosan a fejét Loreley.

   Keserűen mosolygott rá, egy utolsó csókot nyomott a szájára, majd kisétált a színpadra. Hangos tapsvihar és sikongatás fogadta. Beszélt pár szót a közönséghez, utána eltekintett a nő irányába, rámosolygott még, ahogy viszonozta a mosolyát, minden porcikája megnyugodott, az ideges rettegése a múlté lett, s belekezdett a számba.

Nem értette, hogy hogyan lehetséges, hogy a színpadon álló, gyönyörű, okos és tehetséges férfi, egyszerűen ennyire önbizalom hiányos. Nem értette miért nem hiszi el, hogy szereti, hogy ez az érzés egyszerűen nem fog megváltozni benne soha.  Viszont azt érezte, hogy ezen neki kell változtatnia. Be kell bizonyítani, hogy lehet másmilyen is az életük, hogy felesleges a múlt fájdalmaitól rettegnie, mert ő soha, de soha nem fogja úgy megsebezni, mint Jonna.

-          Be kéne menned a kórházba, ezen a pár szabadnapon – simogatta lágyan a férfi hátát, aki éjjel megint fuldokolni kezdett.

-          Nincs rá szükségem – vett mély levegőket.

-          Nem vagy jól – bújt hozzá hátulról. Aggódott érte, szerette és látta, hogy mióta Amerikában vannak, napról napra egyre rosszabbul van.

-          Túlélem, ne félts – mosolygott rá Ville, miközben megfogta a kezét és visszafeküdt az ágyba. A levegőt továbbra is nehezen vette, de legalább nem adott ki olyan hangot, amitől azt hitte meg fog fulladni. Egyszerűen halálra rémült minden alkalommal, amikor a férfi az inhalátorért nyúlt, mert tudta, hogy csak akkor használja, ha tényleg baj van.

-          Szeretlek, szóval még jó, hogy féltelek – simult hozzá az egész testével.

-          Nem akarod meglátogatni a családod? – Kérdezte a férfi halkan, elterelve a témát.

-          A bátyámnak szívesen bemutatlak, úgyis New York a következő állomás – mosolyodott el. – Texas viszont messze van innen, hogy a szüleim is láthasd – kuncogott halkan.

-          Pedig szívesen megnézném a helyet, ahol felnőttél – mosolygott rá Ville, aztán gyengéden megcsókolta.

-          Majd egyszer megmutatom – bólintott határozottan.

-          Nem hiányzik? – Kérdezte a férfi halkan.

-          Texas? Nem… Valahogy nem nekem való a marhatenyésztés – kuncogott fel. – Amerika?  Talán, néha egy kicsit, de mindig Európába vágytam. Párizs, Milánó, London – borzongott meg már attól is, hogy a divat fellegváraira gondolt. Szeretem az életem – mosolygott tovább, mert tényleg boldognak érezte magát. Itt volt vele az a férfi, akit tiszta szívből szeretett és úgy tűnt ő is pont így érez, az egész idillinek tűnt, hisz mindketten feloldódtak egymás mellett. Ville nem volt olyan zárkózott, ő meg nem játszotta mellette a jégkirálynőt.

-          Én meg téged szeretlek – nevetett fel a zöld szemű rekedten, mire gyengéden megcsókolta, így viszonozva a vallomást.

-          Pihenned kell – simogatta a férfi hasán lévő tetoválást.

-          Melletted nem könnyű – ölelte magához, majd a nyakát kezdte csókolgatni, amitől mindenhol libabőrös lett.

-          Hé, elég – kuncogott, miközben eltolta magától Villét. Már mindene fájt az együttléteiktől, bár ezt kicsit se bánta, de fáradt is volt, ugyanúgy, ahogy Ville is. – Aludni se árt.

-          Majd alszunk ha már meghaltunk kicsi szirén – gördült fölé.

-          És addig nem? – Nevetett fel, miközben tudta, hogy már megint vesztett. A férfi gyengéd csókja és érintései, egyszerűen megint felszították benne a vágyat.

-          Nem, ha tudunk jobb dolgot csinálni helyette – simogatta tovább, majd hirtelen eltorzult az arca, lefordult róla és fulladozni kezdett.

-          Ez egy órán belül a második – nyomta a kezébe az inhalátort, mire Ville azonnal a tüdejébe pumpálta a gyógyszert, de a tünetek csak nehezen enyhültek. – Nem túl vágygerjesztő, hogy megfulladsz szex közben – próbálta elviccelni a dolgot, hogy legalább megnyugtassa, de nem ment a dologgal sokra. Aggasztotta, hogy a férfi egyre többször van rosszul.

-          Sajnálom – nyögte ki nehezen.

-          Holnap reggel bemegyünk az első kórházba, hogy megnézzék mitől ennyire erős az asztmád – szólt rá határozottan.

-          De… - kezdett bele a zöld szemű ördög azonnal a tiltakozásba, de egy gyors csókkal elhallgattatta.

-          Nincs de – ingatta a fejét. ­– Értem tedd meg, ha már magadért nem is – kérte halkan, mire a férfi pillantása ellágyult.

-          Egész nap hisztizni fogok és átkozódni – figyelmeztette.

-          Majd este kibékítelek – mosolygott rá^.

   Semmi kedve nem volt kórházban menni. Nem egyszer fordult már elő, hogy a levegőváltoztatás nem tett jót a tüdejének, s tudta, hogy napok kérdése, ameddig hozzászokik. Egyszerűen nem szorult orvosi segítségre, akármennyit is rágta Loreley a fülét ezzel kapcsolatban.

-          Ville, kérlek – szólalt meg már korán reggel. – A kedvemért – nézett rá tágra nyílt szemekkel. Más esetben képtelen lenne ezeknek ellenállni, most viszont róla volt szó.

-          Egy óra és repülünk – figyelmeztette. – Aztán meglátogatjuk a bátyádat – tette hozzá apró mosollyal.

-          Hányszor fújtad már ma be az inhalálódat? – vonta fel a szemöldökét.

   Igazán nem akart hazudni, ha viszont bevallja az igazságot, akkor csak tovább cseszegetné, amihez nem volt kedve. Inkább a reggelibe felejtkezett és úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést, néha a csendben maradás a legjobb…

-          Válaszolj, a csenddel nem tudod kikerülni a kérdést – morogta a nő.

-          Párszor – vonta meg a vállát kitérően.

-          Hányszor?

-          Párszor?

-          Az nem szám – ült át mellé Loreley, aztán apró puszit nyomott a vállára. – Mi bajod van a kórházakkal? Azt ne mondd, hogy a tűktől félsz – simított végig a karján lévő tetováláson.

   Újabb falatot rakott a szájába, lassan rágta meg, hogy minél később kelljen válaszolnia a kérdésre. Igazából csak nem akart oda menni és kész, mert így döntött, mert makacs volt és mert semmi értelmét nem látta, ami nála elegendő indoknak számított.

-          Igen, persze – biggyesztette le az alsó ajkát. – Rettegek a tűktől – pillantott a mellette ülő szépségre, akinek már a látványától összefutott szájában a nyál.

-          Aha, most komolyan. A kedvemért menjünk el – sóhajtott nagyot. – Aggódok érted, szeretném, ha egy orvos is azt mondaná, hogy ez teljesen oké.

-          Nagyon édes, ahogy aggódsz értem, de én is megmondhatom, hogy ez teljesen oké – adott egy falat palacsintát a szájába. – Nem egyszer volt már ilyenem, és valószínűleg nem is az utolsó, hogy nehezebben kapok levegőt. Asztmás vagyok, itt más a levegő, ennyi – vonta meg újra a vállát ezzel elintézetnek tekintve a dolgot.

   Loreley erre rávillantotta a szemeit, majd durcásan nézett rá, ő pedig tudta, hogy nyert. Még a karjait is keresztbefonta a mellkasa előtt, mint egy kisgyerek, annyira aranyos volt, a legszívesebben azonnal végig döntötte volna a kanapén, jobb elfoglaltságot találva maguknak, mint a reggelizés.

-          Jól van, meggyőztél. New Yorkba repülünk, aztán besétálok bármelyik kórházba, amelyikbe csak szeretnéd – sóhajtott nagyot. – Átkozott szuka.

-          Köszönöm – kapott egy puszit az arcára.

-          Egyébként újra elismétlem, hogy nem sok értelme van – kortyolt bele a kávéjába. – Csak annyi, hogy most lesz miről cikkezniük az újságoknak.

-          Nem érdekel – kapott újabb puszit, amiért már megérte megígérni, hogy besétál egy kórházba.

   Tényleg nem érezte magát a legjobban, mégis, egy kicsit sem ijesztette meg a dolog, elég régóta szenvedett az asztmájától, aminek nem tett a legjobbat az alkohol, sem a cigaretta.

   A hotelt együtt hagyták el a csapattal, akik másnaposak voltak és kimerültek.

-          Sajnálhatod, hogy nem jöttél velünk – nyögött fel Bam, a halántékát masszírozva. – Baromi jó buli volt, Migé megfűzött négy lányt, hogy mutassák meg a mellüket – röhögött fel.

-          Az te voltál, te idióta – mordult fel a gitáros, aki kicsit sem volt jobb állapotban.

-          Igazán jó éjszakátok lehetett, de higgyétek el, az enyém sokkal jobb volt – kacsintott rájuk.

-          Csak azt ne mondd, hogy végig szexeltétek, epret ettetek és pezsgőt ittatok – röhögött fel Burton, aki még a legjobban tartotta magát. Bár ez azért lehetett, mert ő még részeg volt és nem másnapos.

-          Valami ilyesmi – vigyorgott rá.

   Loreley erre egy picit megszorította a kezét, vidáman és bocsánatkérőn tekintett rá, egyáltalán nem állt szándékában másoknak erről beszélni.

-          Jaj, édes kis szirénem – utánozta Bam a hangját nyávogva. – Jaj, Ville – nyögött fel női hangon.

-          Ajh, fogd be és ne irigykedj – sóhajtott fel.

-          A nőkkel csak a gond van.

-          Mondja ezt az, akinek van egy felesége – szállt be Gas is a vitába.

   Mosolyogva figyelte a többieket, miközben apró levegőket vett, mert a tüdeje újra összeszorult. Előkereste az inhalátorát, gyűlölte mások előtt használni, most viszont úgy érezte megfullad, ha nem teszi ezt, akárhányan is vannak az autóban.

   Megnyomta a tetején lévő gombot, hosszan beszívta, aztán bent tartotta a levegőt. A várt hatás viszont elmaradt, a tüdeje nem engedett fel a görcsből, sőt, másodpercről, másodpercre rosszabb lett, lehúzta az ablakot, míg a mellette ülő nő aggódó pillantást vetett felé.

-          Jól vagy? – kérdezte halkan.

-          Igen – bólintott aprót, majd köhögött.

-          Ville, sápadt vagy – mondta csendesen Loreley.

-          Majd szólj, ha egyszer aranybarna lesz – jegyezte meg Bam vidáman.

   Lehunyta a szemét, nem érezte jól magát, a torka összeszorult, ahogy a tüdeje is, a szívverése a duplájára nőtt, ahogy a szervezete küzdött az éltető levegőért.

Egész nap érezte, hogy ez lesz, arra viszont mégse számított, hogy a férfi annyira befullad, hogy kórházba kell vinni.

Az egész ijesztő volt, ő pedig tehetetlenül nézte, hogy Bam intézkedik, miközben Ville arcára oxigénmaszkot tettek és egy hordágyon messzire vitték tőle. A körmét rágva rótta a köröket a kórház folyosóján, miközben mindenki azzal próbálta nyugtatni, hogy volt már ilyen máskor is és akkor se lett Villének komoly baja.

-          Be akarok menni hozzá – szólt rá Bamre, aki épp az orvostól jött ki és nagyban telefonált.

-          Várj még tíz percet, utána mehetsz – bólintott, majd tovább folytatta a diskurzust valakivel, de nem tudott semmire figyelni. A férfi mellett akart lenni, látni, hogy jobban van, ugyanis a gyomrában lévő görcs azóta nem akart elmúlni, mióta, Ville majdnem megfulladt mellette a kocsiban, aminél szörnyűbbet elképzelni sem tudott.

Bam tényleg kereken tíz perccel később mellé sétált, majd belé karolt.

-          Ugye minden rendben lesz? – Nézett rá aggódva, mire a férfi elmosolyodott.

-          Ne aggódj szirén, kibírja – állt meg egy ajtó előtt. – Hajrá – kacsintott rá, mire azonnal feltépte az ajtót és belépett a szobába, ahol a férfi egy ágyon feküdt, az arcán továbbra is ott volt a maszk, ami könnyítette a légzését, de olyan sápadt volt, mint amilyennek még sosem látta. Szíve szerint sírni kezdett volna, mert ennyire esetlenül kell látnia, ennyire gyengén, de megerősítette magát és lassan az ágyhoz sétált.

-          Szia – fogta meg a férfi kezét, aki azonnal elmosolyodott, mintha meg akarná nyugtatni.

-          Szia – suttogta rekedten, miközben a csuklója belső felét simogatta. Bármikor máskor képes lett volna ettől az apró érintéstől megnyugodni, de nem abban a pillanatban. – Nem kell félned – erőltette tovább a hangját, de érezte, hogy ezt most valahogy nem kéne neki.

-          Ha nem egy kórházban lennél, nem is félnék – sóhajtott fel, miközben figyelte, hogyan csöpög az infúzió a férfi karjába.

-          Gyere ide – húzódott arrébb Ville az ágyon, ő pedig gondolkodás nélkül bújt hozzá. Egyszerűen éreznie kellett a bőre melegét, a szíve dobbanásait, azt, hogy hogyan veszi a levegőt.

-          Soha többé ne ijessz meg ennyire – nézett fel rá komoly arccal.

-          Nem lesz semmi baj – nyugtatta a férfi, de erre csak egy kis fintorral tudott válaszolni. Elvégre már így is baj volt…

-          Pihenj – simogatta Ville karját, aki úgy tűnt nem akar rá hallgatni, de aztán mégis sikerült elaludnia, ő pedig ébren őrizte az álmát, egészen délutánig, mikor felébredt. Sokkal jobb színben volt, az orvosok a szmogos levegőre fogták a dolgot, meg a dohányzásra, ez valahogy mégse nyugtatta meg. Azt akarta, hogy egészséges legyen, hogy soha többé ne kelljen úgy éreznie nem kap levegőt, hogy ne kelljen többé kórházba kerülnie az asztmája miatt, bár tudta, hogy ez nem így megy.

-          Kérsz valamit? – Ült le mellé újra, mikor ismét ketten maradtak.

-          Téged – vigyorgott a férfi, mire megforgatta a szemeit.

-          Vedd komolyan – puszilta homlokon.

-          Te pedig ne vedd ennyire komolyan. Mondtam, hogy már volt ilyen, asztmás vagyok, előfordul, hogy kijön a levegőváltozástól.

-          Enned kéne – terelte el a témát, majd egy rövid csók után kisétált a teremből, hogy szerezzen valami ehetőt mindkettejüknek.

-          Ne vedd ennyire a szívedre – fogta meg Ville a kezét, miután ettek. Látszott rajta, hogy jobban van, a képtől viszont mégse tudott szabadulni, hogy az autóban, hiába használta az inhalátorát, egyszerűen hörögni kezdett , ő pedig nem tehetett érte semmit.

-          Szeretlek – nézett rá komoran. Úgy érezte, hogy ami a férfinak fáj, az neki is, ettől az érzéstől pedig képtelen volt szabadulni.

-          Ahogy én is – húzta magához Ville, majd nagyon gyengéden megcsókolta. – Az esti gépet még elérjük – sóhajtott fel, mire felkapta a fejét.

-          Micsoda?

-          Este kidobnak innen, szóval repülhetünk is tovább – magyarázta a férfi halkan, de ő csak a fejét csóválta.

-          Nem repülhetsz, gyenge vagy és reggel nem kaptál levegőt _ magyarázta, mintha Ville nem lenne tisztában az állapotával.

-          Nem lesz semmi bajom, hidd el és nyugodj meg végre – simogatta a haját a férfi.

-          Nem, nem mehetsz innen, bent kell maradnod – makacsolta meg magát, mert tudta, hogy veszélyes lenne repülnie, azt pedig nem bírta volna ki, ha út közben bármi is történik vele.