28.

Egy pillanatra az égre bámult, mintha onnan várna segítséget vagy legalábbis tanácsot. Kész idegbaj az egész, az egyetlen dolog aminek örült, hogy Loreley nem tudott elrepülni, ahogy valószínűleg tervezte, onnantól kezdve esélytelen lett volna, hogy beszéljen vele és azzal el is vesztette volna, amitől valószínűleg megszakadt volna a szíve.

   A félelem így is egyre fokozódott benne, nem akarta elengedni, nem akarta, hogy távol legyen tőle. Ha tehette volna egy szobába zárja és ki sem engedi onnan, így tartva örökre maga mellett.

   Újra az ajtóra pillantott, jelenleg ez semmit nem számított, mert ezen a fadarabon sem tud átjutni, hogy beszéljen vele. Valahogy talán kikönyöröghetné a kulcsot félreértésre hivatkozva, de a másik oldalt benne volt a zárban, tehát esélytelen. Talán berúghatná – morfondírozott magában.

-          Loreley, nyisd ki, nem fogok veled ezen keresztül beszélni – próbált hatni a józan eszére.

-          Nem akarok veled beszélni – üvöltötte ki.

-          Félreértesz – vett mély levegőt, ami ellen a tüdeje újra ellenkezni kezdett. – Nyisd ki és elmagyarázom az egészet, rendben van?

-          Húzz el! – magában fél percig elhordta mindenféle makacs nőszemélynek, de higgadt maradt.

   Újra azon gondolkodott, hogy talán be kéne rúgnia az ajtót, ezzel megoldva az egész átkozott helyzetet, de ehelyett inkább neki döntötte a hátát és leült mellé. Alig két óra múlva egy turnébusz indul velük és a cuccaikkal egy közeli államba, őt még sem érdekelte az egész, Loreley nélkül nem hajlandó megmozdulni.

-          Mikor leszel hajlandó kinyitni az ajtót és legalább egy esélyt adni arra, hogy megmagyarázzam az egészet? – szólalt meg újra.

-          Soha – válaszolta hidegen.

   Unottan vett elő egy rágót. Hát akkor addig fog ott ülni, ameddig a nő nem indul el a repülőjéhez, egy kicsit sem érdekelte semmilyen csúszás, csakis Loreley és az, hogy megoldják az egész hülyeséget.

   Fél órája ülhetett ott, amikor rájött, hogy talán inkább az ajtót kéne berúgnia, ha már a nő nem hajlandó beengedni. Makacs kis bestia volt, ő viszont legalább ugyanannyira, beszélni akart vele és beszélni is fog vele.

-          Loreley, nyisd ki az ajtót – állt fel lassan, a légzés már egészen jól ment neki.

-          Nem.

-          Utoljára kértelek – lépett el egy lépést.

-          Húzz el!

   Megforgatta a szemét, egy másodpercre megint a plafon felé bámult, aztán egyszerűen rárúgott a zár mellett a vastag fára, ami megremegett ugyan, de még nem engedett, ezért újra felemelte a lábát.

-          Te vadbarom, mégis mi a fenét művelsz? – üvöltött bentről a lány, az ajtó közeléből.

-          Berúgom az ajtót – válaszolta türelmesen.

-          Miért?

-          Mert nem nyitod ki!

-          Arra nem gondolsz, hogy azért mert nem akarok veled beszélni?

-          Rendben van, én viszont igen, tehát berúgom az ajtót – rúgott rá újra, amitől keményen megremegett a tokjában.

   Már csak egy-kettő és kész is van a művelettel, Bam majd elintézi a többit a szállodával. Valószínűleg ennél sokkal rosszabb dolgokat is műveltek már itt emberek. Mielőtt azonban újra felemelte volna a lábát, kattant a zár és kitárult az ajtó.

   Loreley hidegen figyelte, a szemei csillogtak és kissé homályosnak tűntek.

   Nem várt tovább elindult felé, majd gyengéden eltolta az útból, becsukta az ajtót, aztán elfordította a zárban a kulcsot és zsebre rakta. Innen addig ki nem engedi, míg meg nem oldották ezt az egészet.

-          Oké, hülye voltam – kezdett bele, idegesen le-fel járkálva a szobában. – Rosszul fogalmaztam, amit mondtam, azt igazából viccnek szántam.

   Megállt a nő előtt, aki karba fonta mellkasa előtt a karjait. Összevont szemöldökkel figyelte, valami nem stimmelt… körbe nézett a szobában és rögtön ki is szúrta az üres vodkás üveget. Ezek után egyértelmű volt miért dülöngél a nő kicsit jobbra és balra, miért nem tud olyan könnyen megállni a lábán.

-          Ülj le – szólalt meg halkan.

-          Nem, húzz el és ne is keress többet! – nézett egyenesen a szemébe. Úgy tűnt, mint aki tényleg nem érezz semmit… közelebb sétált hozzá, egészen addig, míg testüket alig pár centiméter nem választotta el.

   Óvatosan fogta meg a felkarját, Loreley azonban rögtön elhúzódott tőle, amitől fájdalmasan összerándultak az izmai és keserűség marta a torkát.

-          Loreley, Jonna már semmit nem jelent nekem – nézett a szemébe, próbálva felmérni, mennyire érti meg azt, amit mond neki. – Igen, régen nagyon sokat jelentett, hosszú ideig voltunk együtt és Migé azon viccelődött, hogy leakasztani nem lehetett minket egymásról. Szeretem, annak ellenére is, hogy több időt veszekedtünk, mind amennyit nyugalomban töltöttünk. Azóta férjnél van, én meg elfelejtettem őt és csak te számítasz nekem.

-          Ez nekem nem elég – vett egy mély levegőt, hogy ki tudja mondani ezt az egyszerű ám mégis nagy súllyal bíró mondatot.

-          Mit akarsz még tudni? – Nézett rá a férfi kétségbeesetten, ő viszont csak fagyosan méregette, mert úgy érezte a szíve is jéggé vált, mikor Ville kimondta szereti még mindig azt a nőt, akit képes lett volna feleségül venni és akibe annyira nagyon szerelmes volt, mint amennyire belé sosem lesz.

-          Félreértesz. Ez, amit irántam érzel nem elég. Őt szereted, belé vagy szerelmes és nem belém. Tudod, ahogy te se szeretsz osztozni, úgy én se. Most mondtad, hogy lehet, hogy most én kellek és velem vagy, de ő mindig ott marad bent – bökött a saját mellkasára. – Nem lenne ezzel baj, ha emlék lenne, nem pedig az, aki miatt mindig szomorú vagy, aki miatt össze van törve a szíved és aki miatt én sosem juthatok be oda. Hiába mondod, hogy elfelejtetted, nem így van én pedig nem akarok vele versenyezni. Valahol ez olyan, mintha folyamatosan megcsalna a szíved, ami talán rosszabb, mintha ténylegesen félredugnál bárkivel. Neked nem én kellek csak valaki aki pótolja őt, hogy ne legyél egyedül, erre a szerepre viszont én nem vagyok alkalmas. Mint mondtam nagyon sok mindenre képes lettem volna érted, mert ostoba módon sikerült úgy beléd zúgnom, mint egy vaknak abba a kicseszett gödörbe, viszont ez azért volt, mert hittem, hogy te is így érzel. Az viszont nem elég, hogy kedvelsz, hogy szereted a főztöm, a ruháim, az ostobaságaim. Tudod én a szíved akarom, de az már másé, szóval keress valaki mást, aki pótolja Jonnát vagy bocsáss meg neki és szerezd vissza. Talán boldog lehetsz újra, lenne pár gyereked, eltűnnének a szemedből az árnyékok és ismét ki tudnál nyílni – vont vállat, miközben hányni tudott volna attól, hogy mindezeket nem ő fogja neki megadni. Elkárhozott a szerelem tüzében, neki Ville volt a minden, Villének meg valaki más, így meg talán soha, semelyikük sem lesz boldog. Bár sose találkoztak volna, hisz érezte, hogy innentől kezdve ő is szellemként fog járni a világban, ahogy a férfi. Mindketten elvesztették a szerelmüket.

-          Nem szeretem már vagyis nem úgy – túrt a zöldszemű kétségbeesetten az amúgy is kócos hajába, ő viszont továbbra is fagyosan méregette. Ha a vodka a fájdalmat nem is mosta el, az érzékeit sikerült rendesen eltompítania.

-          Menj el, nincs itt semmi keresnivalód – ingatta a fejét, majd elővett egy doboz cigit, remélve, hogy az elmulasztja a keze remegését.

-          Nem megyek sehová nélküled – jelentette ki Ville határozottan. – Részeg vagy és nem fogod fel, amit mondok, hülyeségeket beszélsz és egy kis félreértés miatt akarsz elhagyni, ezt viszont nem engedem – gyújtott rá ő is.

-          Részeg vagyok… - nevetett fel hidegen. – És? Attól még hallok és látom a fájdalmad minden egyes elcseszett napon. Szinte csalódottan nézel rám reggelente, amiért nem ő vagyok – nézett a zöld szemekbe, amik elérték, hogy teljesen megbolonduljon.

-          Téged szeretlek – felelte Ville határozottan.

-          A szereteted viszont nem elég, mert a szerelmed kell. Menj el, amint indulnak a járatok Berlinbe én is lelépek. A fiúk majd lebeszélik a menedzseretekkel, hogy kell-e még reklámoznotok a ruháinkat, ha meg abban egyeznek meg, hogy igen, akkor küldenek valakit helyettem – vont vállat, mintha már nem is érdekelné az egész, mintha nem is fájna neki, mintha nem is érezne.

-          Nem érdekelnek a ruhák – kiabált rá Ville. – Nem mehetsz el, nem mész Berlinbe, velem maradsz és kész – sétált elé, de ő kikerülte. Nem bírta elviselni, hogy ennyire közel van hozzá és mégis annyira távol… Csak egy kis viszonzásra vágyott, de csak ez nem járt. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni, hogy soha nem fog találkozni egyetlen hozzá hasonlóval sem, de mindkettejük érdekében le kellett mondania róla. Nem lehetett megalkuvó, nem fogadhatta el pusztán csak a szeretetét, mert ha így tesz, abba egy idő után belehalt volna. Hozzámehetett volna persze, szülhetett volna neki gyerekeket, járhatta volna a világot, de mindig, ahányszor csak Ville gyönyörű szemeibe nézne, érezné, hogy a szíve nem az övé, még akkor sem ha neki adta az egész életét. Tudná, hogy valaki másra vágyik.

-          Lassan indulnod kell – suttogta, majd lehunyta a szemét, hogy így tartsa vissza azt az utolsó könnycseppet, ami végig akart szaladni az arcán, elárulva, hogy mit érez. 

   Nem értette, hogyan juthattak idáig alig pár óra leforgása alatt. Loreley szakítani akar vele, mert nem fogta fel, hogy szereti, szüksége van rá és nélküle élni sincs kedve. Az a két hét is szörnyű volt, amit nélküle kellett töltetnie, nem akart kikelni az ágyból, nem akart interjúkat adni, nem akart színpadra állni, nemhogy énekelni.

   Egyszerűen leült a kanapéra, majd hátradőlt.

-          Mondtam, hogy nem megyek el nélküled – válaszolta hűvösen.

-          Ville, tűnj el, ennek így semmi értelme nincs – mondta határozottan Loreley.

   Felé pillantott, látta rajta, hogy másodperceken belül elsírja magát, még sem volt hajlandó megmozdulni. A szemei visszatartott könnyektől csillogtak, nem értette, hogyan teheti ezt, vagy éppenséggel miért.

-          Nem. Igazából nem is akarod, hogy elmenjek. Szeretsz engem – jelentette ki határozottan. – És én is szeretlek, nem lehetne, hogy nem bonyolítod túl az egészet és látsz olyan dolgokat az egészbe, amik nincsenek is?

-          Még hogy nincsenek? – kérdezett vissza. – Nem vagy belém szerelmes, csak szeretsz. Jonnába vagy szerelmes még mindig, ez nem bonyolítás ez az igazság.

   Mereven nézett a nőre, nem is értette, honnan veszi ezt az egészet. Hülyeség volt, amit mondott, szerelmes volt még régen Jonnába, ezt egy pillanatig sem tagadta, mostanra viszont kihunyt ez a tűz, hamu maradt utána, mert a nő lerombolt mindent. Szerette, de csak annyira, mint más olyan nőket, akik közel kerültek hozzá, ezt a szeretetet nem lehetett kiirtani a szívből, hiszen a szerelem hamvai vésték belé, de ettől függetlenül semmit nem jelentett számára az egész.

-          Nem értem miről beszélsz – gyújtott rá még egy cigire. – Összezavarodtál, nem érted, amit mondok, nekem viszont nincs kedvem ilyesmiről vitatkozni. Fürödj meg és aludj egy kicsit, hátha…

-          Nincs kedved vitatkozni? – nézett rá döbbenten a nő. – Nem vitatkozni akarok veled, hanem azt akarom, hogy eltűnj! Vagy inkább én megyek el – kapta fel hirtelen a táskáját, aztán az ajtó felé indult el.

   Felvont szemöldökkel figyelte, ahogy lenyomja a kilincset. A kulcs még mindig a zsebében volt. Lassan felállt, hozzá sétált, megfogta a kezét, amit a nő rögtön megpróbált elhúzni, ő viszont nem engedett neki.

-          Szerinted mi a szerelem, Loreley? – nézett egyenesen a sötét kékségbe, amitől mindig összerándult a gyomra. – Pillangók, meg rózsaszín felhők, boldogság?

-          Nem, a szerelem az, amikor a másik miatt ébredsz fel reggel, amiért élni nem tudsz nélküle, és amennyire szereted, annyira gyűlölöd is, mert ő az egyetlen, aki fájdalmat képes okozni neked – vágta rá.

   Lustán elmosolyodott, ezzel a kis szirén mondhatni magának adta meg a választ, csak éppenséggel nem fogta fel, hogy így érez iránta. Lehet, hogy szerelmes volt másokba régen, vagy legalábbis úgy érezte szerelmes, azonban most minden porcikájában Loreley szerette, azt nem tudta még biztosan, hogy szerelemből, vagy másképpen, de nem is akart ezen gondolkodni.

-          Akkor nem értem mi itt a baj – csóválta meg lassan a fejét.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Én így szeretlek – vonta meg a vállát. – Tehát nem értem, miért akarsz elhagyni, miért hiszed azt, hogy kevesebbet jelentesz nekem Jonnánál – hirtelen egy puszit nyomott a homlokára, aztán visszasétált a kanapéhoz és leült rá.

-          Ezt nem így mondtad, nem ezt mondtad, te nem vagy belém szerelmes – mormolta kissé zavarodottan.

-          Majd folytatjuk ezt a beszélgetést, ha lefürödtél és aludtál pár órát.

-          Neked el kell menned – figyelmeztette.

-          Mondtam, hogy nem mozdulok nélküled – vonta meg újra a vállát.

   Elővette a telefonját, írt is egy smst a többieknek, hogy nem tud menni, majd repülővel megy utánuk. Higgadtan hátradőlt utána a kanapén megint. A kulcs nála volt, Loreley nem szökhetett el tőle, nem is engedte volna. Elkapta a zsákmányát és nem akarta elengedni.

-          Nem fürdesz? – pillantott felé türelmesen. – Esetleg segítsek benne?

-          Miért élvezed, hogy kínzol? – Nyögött fel fájdalmasan. Zsongott a feje, fájt a szíve, a gyomra kínzó görcsben volt, a torkát egy hatalmas gombóc szorongatta sírni akart és hányni az egésztől, Ville viszont megint szórakozott rajta. Mint a macska meg az egér… Hol elengedte, aztán mikor már azt hitte képes eltávolodni tőle, egyszerűen megfogta, hogy játsszon vele tovább. – Hagyj békén, menj el, ne csináld ezt velem, mert elég volt – kérte halkan. Ha az kell hát könyörög is neki csak engedje el, hagyja egyedül, hátha képes elvérezni a szívén ütött sebeken át.

-          Nem megyek sehová, amíg fel nem fogod, hogy szeretlek és veled akarok lenni – makacsolta meg magát a férfi, mire rávillantotta a szemeit.

-          Én viszont nem akarok veled lenni. Menj a pokolba – vágtatott be a hálóba, ahol a fürdőszoba is volt, majd becsukta az ajtót kulcsra, mielőtt a férfi utánamehetett volna. Látni sem akarta, egyszerűen nem bírt megbirkózni a gondolattal, hogy Ville valaki mást szeret rajta kívül, még akkor sem, ha azt elhitte neki, hogy ő is fontos a számára.

-          Loreley, mi lenne, ha beengednél és együtt aludnánk egy kicsit? Fáradt vagyok egész nap pózoltam, aztán a koncert és most ez a vita – sóhajtott fel a férfi az ajtó másik felén.

-          Nem alszom veled, menj vissza a saját szobádba vagy indulj a többiek után nem érdekel. Elegem van belőled, tűnj el és hagyj végre békén – vágta a cipőjét az ajtónak, mintha ezzel el tudná ijeszteni a zöld szemű ördögöt.

-          Fogd már fel, te makacs boszorka, hogy nem megyek el, mert szeretlek. Engedj be – kopogott Ville újra az ajtón.

-          Fulladj meg – vetette oda, aztán a fürdő ajtaját is magára zárta, hogy elmerüljön egy kád vízbe, remélve az elnyomja az egész napos szenvedést és persze az ital zsibbasztó hatását is.

-          Lor, kérlek – kopogtatott Ville folyamatosan az ajtón, még azután is, hogy kimászott a kádból. A fürdés valamennyire magához térítette, de még így is fájt neki az egész. Annyira szerette, mint még soha senkit és semmit. Oda akart bújni a mellkasához, ahogy előző éjjel is, elsuttogni, hogy mennyire imádja és meg is akarta csókolni, mert nélküle semminek érezte magát. Egy két lábon járó élő hulla volt Ville szerelme nélkül.

-          Tűnj el – bújt a takaró alá, de még így is fázott. Hiányzott a derekáról a férfi hosszú vékony karja.

-          Na jó. Elegem van belőled – hallotta meg Ville mérges hangját, aztán egy hatalmas csattanás után, kinyílt az ajtó és egy feldúlt, dühtől vörös férfi állt a szobájában.

-          Most komolyan berúgtad az ajtót? – Képedt el hirtelen, mert nem hitte volna, hogy megteszi.

-          Nem engedtél be – nézett rá Ville ismét azzal a hűvös nyugalommal, ami szinte mindig uralta.

-          Menj ki, nem véletlenül csuktam be – ült fel az ágyon, de a férfi csak a fejét rázta.

-          Én pedig nem véletlenül rúgtam be. Mi a franc kell ahhoz, hogy felfogd téged szeretlek? Veled akarok élni és Jonna már nem fontos kicsit sem. Pont azt érzem, amit az előbb a szerelemről mondtál és nem vagyok hajlandó lemondani rólad te ostoba makacs dög – lépkedett hozzá, majd egyszerűen ledobta magáról a pólót és a nadrágot, hogy aztán bebújjon mellé, ő viszont úgy pattant ki mellőle, mintha tüzes vassal akarná megégetni.

-          Elég volt, tűnj el – sziszegte.

-          Szerintem is elég volt – kapta el a csuklóját, kissé ingerülten, majd egyszerűen berántotta maga mellé az ágyba és belenyomta a matracba.

-          Eressz el – kapálózott, de Ville erőfölényben volt és ki is használta.

-          Fejezd már be – szólt rá a férfi.

-          Nem vagyok a játékszered – nyögött fel, mikor saját magának okozott fájdalmat azzal, hogy megpróbálta kirántani a csuklóját a férfi szorításából.

-          Hogy bizonyítsam be neked, hogy te kellesz? – Morfondírozott a férfi egy fél pillanatig, majd hirtelen pimasz vigyorra húzódtak az ajkai. – Meg is van – hajolt le hozzá, aztán megcsókolta, ő pedig hiába tiltakozott Ville erősebb volt nála jóval.

   Gyengéden ízlelgette a másik ajkait, kezdeti ellenállása hamar enyhült, ösztönösen viszonozta az érintését, elgyengült tőle minden korábbi szava ellenére. Nyelvük lágy táncba kezdett, aztán egyre hevesebb és szenvedélyesebb lett. Kényelmesen elhelyezkedett a nő csípőjén, a csuklóit lassan engedte el.

-          Még mindig menekülni akarsz? – kérdezte suttogva, a kék szemekbe nézve.

-          Igen – vágta rá ingerülten, s újra megpróbált megszabadulni tőle.

   Mély levegőt vett, nem engedett neki, megint elkapta törékeny csuklóit, aztán leszorította a matracra. Igazán fáradt volt, most azonban kezdett dühös is lenni a makacs bestiára, akinek esze ágában sem volt megnyugodni, mintha élvezné, hogy a kimerült idegein táncol.

-          Ha nem fejezed be, ki foglak kötözni – figyelmeztette csendesen, egy horkantás volt rá a válasz.

-          Úgyis az efféle játékokat élvezed, és csak erre kellek neked – szólt rá indulatosan.

-          Igen – vágta rá. – Kikötözlek, aztán megduglak, hátha attól nyugton maradsz – morogta ő sem kevesebb méreggel.

   Igazán kezdett elege lenni az egész játékból, a felesleges üldözésből, amikor jól is meglehettek volna egymással, szeretkezhetnének, az ágyban ehetnének, miközben a tévét bámulják, vagy egyáltalán aludhatnának, ha már nem utaztak rögtön tovább, ehelyett meg kell küzdenie az átkozott szukával.

-          Engedj el és tűnj el az ágyamból! – csattant fel.

-          A szádat is be fogom tömni – egyenesedett ki hirtelen a csípőjén, lesúlyozva.

-          Szállj le rólam! – mocorgott tovább alatta.

   Körbe nézett a szobába, hogy mivel teljesíthetné a fenyegetését. Végül a legegyszerűbb dolognál maradt, ami elég kényelmes lesz a másik számára, ráadásul a közelében van. Vigyorogva tépte le a bugyiját, aztán leszállt róla és ügyesen összekötötte a csuklóit a háta mögött.

-          Te mégis mi a fenét csinálsz? Teljesen megőrültél? Azt hiszed, vevő vagyok a perverz játékaidra? – sziszegte dühösen.

-          Hogyne – vágta rá, majd mögé feküdt, felhúzta magukra a takarót, aztán átkarolta a derekát és szorosan magához húzta.

-          Mi a francot művelsz? – folytatta tovább a bestia, amikor lehunyta a szemét, reménykedve benne, hogy végre nyugodtan alhatnak.

-          Alszom.

-          De én nem akarok veled aludni, nem fogod fel, hogy…

   És ezzel végleg betelt nála a pohár. Tudta, hogy erőszakos és durva, de zsongott a feje, a tüdeje egyre jobban összeszorult és a kimerültség kezdett eluralkodni rajta. Befogta kezével a nő száját úgy, hogy ne tudja megharapni, még se tudjon még motyogni sem.

   Két perc hallgatás után hangosan kifújta a levegőt. Másra sem vágyott csak pár óra nyugalomra, miközben Loreley közelségét élvezheti… az viszont most egyáltalán nem adott neki biztonságot, vagy kellemes érzést.

   Akármilyen fáradt volt, nem tudott aludni, így nem, ami tekintve a körülményeket egyáltalán nem volt meglepő. Aprót sóhajtott, a félelem még mindig marta az ereit, hogy elveszítheti a nőt, akit szeret, talán akkor sem akarja majd látni, ha kijózanodott, főleg nem azok után, ahogy kényszerítette rá, hogy mellette aludjon.

   Kicsit elhúzódott tőle, aztán elengedte a száját és kioldozta a csuklóit. Loreley azonnal elhúzódott tőle, ő pedig bocsánatkérően nézett rá.

-          Sajnálom, csak már nem bírom – suttogta a kék szemekbe nézve.

-          Neked teljesen elment az eszed – morogta halkan.

-          Mert megőrjítesz te átkozott szuka – nyögött fel. – Komolyan másra sem vágyok, csak pár óra alvásra veled, nyugalomban, úgy, hogy elhiszed, fontos vagy nekem, szeretlek, szerelmes vagyok beléd, és képes vagy teljesen megbolondítani.

-          Miért? – Kérdezte halkan. Hinni akart neki, jobban, mint eddig bárkinek.

-          Csak – vont vállat a férfi fáradtan. Kimerült volt, megtört és nyúzott, a betegségét, még mindig nem heverte kis teljesen ráadásul az is feltűnt neki, hogy a levegőt elég rosszul és nehezen veszi.

-          Nem bízok benned – suttogta. – Nem tudok, mert nem tudom, hogy nem-e hazudsz pusztán azért, hogy tovább szórakozhass velem kedvedre, miközben még mindig rá vágysz. Nem akarom, hogy azért legyél velem, mert ő már másé – húzta el a száját.

-          Nem ezért vagyok veled – túrt a férfi a hajába, ő pedig nem tudott elhúzódni tőle.

-          Gyűlöllek – suttogta, szembefordulva vele. – Gyűlöllek mert ezt teszed velem és szeretlek is egyben.

-          Én is így érzek – bólintott Ville lassan.

-          El kellett volna menned – sóhajtott fel, mert már gőze sem volt arról, hogy mi is van.

-          Itt kellett maradnom – felelte halkan a másik.

-          Tudsz róla, hogy tök ellentétes dolgokat mondtál ma? Nem is értem miért csodálkozol azon, hogy elküldtelek a pokolba – nézett mélyen a zöld szemekbe. Továbbra is fagyottnak érezte magát, mintha sikerült volna lekapcsolnia minden érzését, kivéve a férfi iránti szerelmét.

-          Beszéljük meg holnap – kérte Ville halkan.

-          Reggelre ne legyél itt, ha nem gondoltad komolyan, hogy szerelmes vagy belém. Vagy mindened nekem adod vagy nem kell semmi – fordított a férfinak hátat, mert rájött, hogy amilyen erőszakos úgyse fog tőle megszabadulni.

-          Ez nem ilyen könnyű Loreley – ölelte át a macskaszemű hátulról.

-          De igen. Vagy kinyílsz vagy tűnj el örökre és ne játsszuk ezt tovább – suttogta a sötétbe komoly hangon, remélve, hogy végre felfogja a másik, hogy ez nem megy így tovább. Be kell engednie, ha tényleg szereti a szívébe és nem félhet attól, hogy ő is megsebzi, ha viszont nem szereti eléggé, el kell engednie, mert nem akar egy ócska játékszer lenni, akivel csak azért van, hogy ne legyen egyedül.

Éjjel alig sikerült pár órát aludnia, hiába volt Ville mellette nem érezte azt a meleget, amit mindig mikor vele feküdt le aludni, egyszerűen minden szerve megfagyott, amikor rájött, hogy talán nem fog működni ez köztük, mert a mellette fekvő szíve valaki egészen másért dobog még mindig. Képtelen lett volna elviselni vagy ezzel a tudattal élni bár azt se tudta, hogy nélküle, hogyan fog meglenni, ha reggel nem találja maga mellett. Most is idegenkedett az ölelésétől, mert nem érezte úgy, hogy tényleg őt akarja-e átkarolni, csókolni vagy egy egyszerű pótléknak használja. A kétségek egyre jobban marták, de a sírás és a fájdalom kellően leszívta az erejét ahhoz, hogy mégis elnyomja az álom pár órára.

Reggel viszont bekövetkezett az amitől tartott. Ville karja nem volt a derekán, de nem csak a karja a teste is hiányzott az ágyból. A torka ismét elszorult mikor rájött, hogy ez azt jelenti, hogy a férfi mégse belé szerelmes, hogy az egész csak egy ámítás volt, egy mese, amivel megpróbálta maga mellett tartani. Nem érzett magában se erőt, se életkedvet, meg akart halni, de érezte, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. A szerelembe csak úgy elvégre még senki nem halt bele… Meghalni érte persze már nem is egy embernek sikerült, de ő nem volt az a típus, aki kiveti magát bárhonnan is pusztán azért, mert egy gyönyörű zöld szemű férfi kitépte a szívét.

A halk motoszkálásra azért mégis felkapta a fejét, ami nem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy éles fájdalom nyilalt belé. Na igen, az egy egész üvegnyi vodka elpusztítása talán mégse volt túl jó ötlet.

-          Szia – lépett be Ville a szobába, mire döbbenten pislogott rá. Két bögre kávé volt a kezében, a mellkasán pár vízcsepp gurult végig, az illata a szokásosnál is intenzívebb volt.

-          Te nem mentél el? – Nézett rá zavartan, mire a férfi halkan nevetni kezdett.

-          Nem hagylak el. Tessék – nyomta az egyik bögrét a kezébe. - Gondoltam jól fog esni, ahogy ez is – tett egy szem fájdalomcsillapítót a kezébe, amiért ölni tudott volna.

-          Mit keresel még itt? – Nézett rá teljesen összezavarodva.

-          Azt beszéltük meg, hogy reggel folytatjuk a kis vitánkat, aminek igazából semmi értelme – ült le mellé.

-          Sosem beszélgetsz velem – hajtotta le a fejét teljesen elbizonytalanodva, hogy most mi is van. Kezdte azt hinni, hogy minden ezerszer könnyebb lenne, ha Ville reggelre lelépet volna, de valahol  meg is könnyebbült, hogy még ott van vele.

-          És ez téged zavar – suttogta a férfi, mire elhúzta a száját, aztán fagyosan nézett fel rá, hogy véletlenül se tudjon Ville újabb sebet ejtsen rajta. Ezt a luxust már igazán nem engedhette meg magának.

-          Most viszont hajlandó vagy rá? – Kérdezte keményen, mire a férfi látványosan összerándult, mintha kínt okozna neki a jeges hangnem amit megütött vele szemben.