49.

Idegesen beletúrt a hajába. Magában szitkozódott, mint egy kocsis. Fogalma sem volt, mit csináljon ezzel a szar helyzettel, de nem hagyhatta ennyiben, hiszen már minden olyan jól alakult… az meg, hogy véletlen egy más nő nevét mondta ki, szerinte teljesen érthetőnek minősült. Nem is emlékezett már rá pontosan, mennyi ideig voltak együtt Loreleyal, de több évig, a következő nő az életében pedig Beatrice volt, egyszerűen csak jobban jött még a szájára a Lor, mint a Beatrice, aminek nem tetszett számára a rövidítése, ezért nem is használta.

   Talán át kéne neveznie, valami egyszerűbbé. Már ha szóba áll még valaha vele.

   Bement a kicsikhez a szobába, édesdeden aludtak, egyáltalán nem akarta felkelteni őket, arról nem beszélve, hogy ha most elmegy, valószínűleg soha többet nem látja a nőt, amit egyáltalán nem akart.

   Kiment a nappaliba, leült a kanapéra, s csendben várakozott, miközben a falat bámulta. Nála nagyobb balfasz nincs a világon, ebben teljesen biztos volt, egy csodálatos nő, éppen orálisan kielégíti, felpillant rá, ő meg képes a halott menyasszonya nevét nyögni. Újra beletúrt a hajába, aztán nevetni kezdett, már-már abszurd volt a helyzet, amin csak röhögni lehet.

   Jó pár óra telt el, amikor meghallotta a kilincs lenyomódását, tudta, hogy Beatrice, amint meglátja, újra elrohan, ezért felpattant és elé sétált, így amikor észrevette, el tudta kapni a karját.

-         Hallgass meg – kérte halkan.

-         Nem foglak meghallgatni – sziszegte rögtön, mint egy felingerelt kígyó. – Mondtam, hogy húzz el innen a bús picsába!

-         Nem megyek el, ameddig nem hallgatsz végig – vágta rá továbbra is higgadtan.

-         Tűnj el, elbasztad, egy igazi seggfej vagy – vert rá a mellkasára keményen, ő viszont nem engedte el, akármennyire is szabadulni akart.

   Az egyszer biztos, ebbe belekötni sem tud, ugyanakkor nem hitte, hogy tényleg ennyire szörnyű és visszafordíthatatlan lenne a helyzet.

-         Nézd, tényleg elkurtam, igazad van, seggfej vagyok, ebben is igazad van és…

-         Tűnj el, még kurva nehéz a felfogásod is!

-         Lehet, de…

-         Nem érdekel, amit mondani akarsz, menj vissza a kibaszott tornyodba és gyászold egyedül a mennyasszonyod, közben meg dugjál prostikat, rágondolva – ütött rá újabbat, mire hirtelen lefogta a csuklóját, hiszen a tüdejébe bent rekedt a levegő, s nem igazán volt kellemes a számára.

   Újra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, maradék türelmét összeszedve, Beatrice viszont tovább folytatta a sértegetését, amit meg tudott érteni, de kezdett ő is kijönni a sodrából.

-         Fogd már be egy kicsit – csattant fel, a kelletténél talán kicsit hangosabban. – Elszúrtam igen, de nagyon sokáig voltam együtt Loreleyal, és véletlen hiba, hogy…

-         Hogy rágondoltál te faszfej – vágott közbe újra a másik. A legszívesebben befogta volna a száját, hogy elmondja, amit akar, de nem akart komolyabb erőszakhoz folyamodni vele szemben.

-         Nem gondoltam rá! Egyszerűen csak nem szeretem a neved rövidítését…

-         És a Beatricet olyan kurva hosszú lett volna kimondani? – nézett rá elkerekedett szemekkel.

-         Hívhatlak Carnak vagy Ellynek? – vonta fel a szemöldökét.

   Erre a nő olyan arcot vágott, hogy kis híján kitört belőle a röhögés, a feszültség és az idegesség addig nőtt benne, hogy már nem tudott mit kezdeni vele, s így oldotta fel magában.

-         Egy hülye barom vagy, azonnal menj el! – üvöltött rá, kitépve karját a kezéből. – Menj vissza a halott mennyasszonyodhoz, aki talán az egyetlen lehetett a földön, aki képes volt elviselni, gyászold tovább, szeretkezz a megtartott, kipreparált hullájával, de nekem nem kellesz, te beteg fasz!

-         Túl messzire mész – figyelmeztette nagyon csendesen a másikat, hiszen a jókedve egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt, ahogy a nő sértegetni kezdte Loreleyt.

-         Nem érdekel, elképzelni sem tudom milyen lehetett Loreley, de az biztos, hogy nem százas, amiért képes volt neked gyereket szülni – zihálta tovább teljesen kifulladva a vagdalkozásban.

   Ez volt az utolsó. A szürke szemekbe nézett, melyek teljesen besötétedtek a haragtól, megnyalta az ajkát, aztán bement a gyerekekért a szobába, elképzelni sem tudta, hogy Beatrice a sértéseket komolyan gondolta, vagy komolyan gondolhatta volna, de ez olyan mélyre talált, hogy nem bírta tovább az igazát védeni, miszerint nem másra gondolt, csupán elcseszett három kibaszott betűt, ami nem a világ.

   Felvette az ikreket, Beatrice győzött, mert semmi kedve nem volt tovább maradni.

Nem nézte végig, ahogy Ville elmegy, nem bírta volna anélkül, hogy ne sírja el magát, pedig mikor becsapta maga után az ajtót megfogadta, hogy nem fog sírni, főleg nem miatta. Nem ért meg egyetlen könnycseppet se, mégis a sós cseppek a torkát fojtogatták, de rendre visszanyelte mindet.

Sértett volt és egyszerűen nem akarta még jobban elveszíteni a büszkeségét azzal, hogy hagyja, hogy bemagyarázzon neki a férfi valami baromságot arról, hogy miért is nyögte a halott menyasszonya nevét. Tudta, hogy talán átlépett egy határt, amikor üvöltözött a férfival, de mégse bánta meg egyetlen szavát se. Ville beteg volt, betegesen szerelmes egy hullába és valószínűleg a volt menyasszonya se lehetett teljesen százas, ha képes volt egy mániákus őrülttel együtt élni. 

Két hét is eltelt, mire végre összeszedte magát, de így se volt olyan nap, hogy ne gondolt volna az ikrekre vagy az apjukra. A megaláztatást kiheverte végre és az utolsó szabad hónapját, nem akarta agyalással tölteni.

-         Anya, szia – suttogta a telefonba, mikor kitalálta végre, hogy mit is akar csinálni az utolsó pár szabad hetében.

-         Beatrice – sikított fel az anyukája örömében, mire elmosolyogta magát.

-         Nyugi, nem azért hívlak, mert baj van, csak gondoltam hazamegyek holnap után egy kicsit és vinném az egyik barátnőmet is – pislogott Jannára, aki izgatottabb volt, mint valaha, mert mint kiderült még sosem járt Londonban.

-         Persze, hozd nyugodtan édesem – jött az azonnal lelkes válasz. Tudta, hogy a barátkozós természetét és a vidámságát az anyukájától örökölte így nem is igazán számított tőle másra, beszéltek még pár percet aztán bontották a telefont a nap hátralévő felében pedig Jannával vásárolgatott, kávézott, hogy ne otthon a kanapéján ülve gondolkodjon Villén és azon, hogy mennyire megbántotta aznap, amikor utoljára látta.

Éppen csomagolt, mikor megszólalt a csengő, így a szétdobált ruháin átbukdácsolva nyitott ajtót.

-         Öhm szia Bam – pislogott nagyokat a rég látott férfira, mert el nem bírta képzelni mit csinálhat nála.

-         Szia szépségem – nyomott egy puszit az arcára, majd felhúzta az egyik sötét szemöldökét, mintha várna valamire. – Nem engedsz be? – Kérdezte, mire zavartan engedte el a kilincset.

-         Bocs, gyere csak – állt el az útból miután sikerült a döbbenetén úrrá lennie.

-         Hallottam mi történt – kezdett bele, mire azonnal le is intette.

-         Ha Ville miatt jöttél mehetsz is. Nem érdekel, mi van azzal a beteges fasszal, csak örülök, hogy megszabadultam tőle – nyúlt be a hűtőbe, majd kérdés nélkül egy üveg sört nyomott a férfi kezébe, mert pontosan tudta, hogy narancslét sose inna.

-         Király, ő is dühös rád kicsi szívem – indult meg az erkélye felé a férfi, mire követte aztán leültek egy-egy székbe és rágyújtottak.

-         Nem én nyögtem a volt pasim nevét szex közben – sziszegte dühösen.

-         Viszont azt mondtad, hogy Loreley se lehetett normális, ha gyereket szült neki. Ez ronda volt – nézett Bam a szemébe, mire felsóhajtott, mert tudta, hogy tényleg nem volt szép ilyet a másik fejéhez vágni, de olyan dühös volt, hogy szíve szerint a fél evőeszközkészletet hozzádobta volna, de nem akart kárt tenni a testében csak a lelkében, hogy érezze neki milyen volt, amikor más nőt képzelt a helyére és lebukott.

-         Oké, elismerem – adta meg magát nagyot sóhajtva.

-         Nem érted. Ők imádták egymást, Ville sosem volt még olyan szerelmes addig, pedig voltak női és amióta ismerem körülbelül mindig komoly kapcsolatban élt, a barátnőit mindig szerette tiszta szívből, tisztelte őket és hűséges társuk volt. Oké, voltak kalandjai is egy-egy szerelmi bánat után, de Loreley más volt. Visszaadta a hitét, miután az előző barátnője megcsalta - nézett Bam mélyen a szemébe, mire döbbenten pislogott, ugyanis erről nem tudott.

-         Hoppá – nyögte nagy értelmesen, mire Bam nevetni kezdett.

-         Szerelmes volt Loreleyba és megküzdöttek azért a két babáért. Azt mondták az orvosok, hogy Lor sosem szülhet neki kisbabát, el is hagyta emiatt, hogy hátha talál valaki mást, aki képes neki gyereket adni, mert tudta, hogy Ville mennyire akar legalább egyet. Mindketten majdnem beledöglöttek abba a fél évbe, amit külön töltöttek és ezt értheted szó szerint, hisz Ville még kórházba is került, de aztán egy kis külső segítségnek hála – veregette meg a saját mellkasát, amin elmosolyodott – újra összejöttek és mindent megtettek, hogy mégis lehessen sajátjuk, de nem jött össze. Aztán amikor már ott tartottak, hogy örökbe fogadnak kiderült, hogy Loreley terhes. Ville rettegett és egyben olyan boldog volt, mint soha azelőtt, a végét pedig tudod a történetnek. Neki csak a Lor és Leevi maradtak ebből a szerelemből, tehát nagyon ronda volt ilyet mondani neki akármekkora faszként is viselkedett, mert ennél jobban nem is találhattál volna az elevenébe – nézett rá szigorúan, mire picit elszégyellte magát.

-         Már tökéletesen lényegtelen az egész – vont vállat végül.

-         Szerinted. Szerintem viszont beléd zúgott, még akkor is, ha ezt akkor se vallaná be az a csökönyös barom, ha pisztolyt tartanék a fejéhez – röhögött fel Bam, neki viszont elkerekedtek a szemei. – Ismerem, mint a tenyerem, mióta összevesztetek puffog, csapkod, hisztizik, semmi nem jó neki és totálisan használhatatlan egész nap, mintha valahol teljesen máshol járna, mert máshol is jár – nézett rá Bam jelentőségteljesen.

-         Jah Loreleynál jár – morogta, mikor eszébe jutott az a bizonyos pillanat.

-         Mi van, ha azt mondom, hogy szerintem inkább nálad jár? Hogy arra gondol, mit csinálsz és kivel? Csak megemlítettem neki, hogy most, hogy megint elszúrt téged én újra bepróbálkoznék és majdnem megvert, ha tudná, hogy itt vagyok valószínűleg kinyírna – kuncogott fel Bam halkan.

-         Ennek már nincs jelentősége, megbántott és egy játékként kezelt. Nem érdekel, én nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Amúgy is most pár hétre hazamegyek a szüleimhez, nem akarok rajta gondolkodni. Vége van, ő amúgy se akar tőlem semmit – vont vállat.

-         Mi van, ha tévedsz? – Kérdezte Bam.

-         Akkor bizonyítsa be – vágta rá.

   A legszívesebben erőteljesen fejbe vágta volna Bamet, hogy némileg magához térjen. Fogalma sem volt mit képzel magáról, egy-két apai pofon viszont igazán ráfért volna.

-         Soha nem mész már ki?

-         Rohadj meg – vetette oda kedvesen rávillantva a fogait.

-         Még mindig ki vagy akadva, amiért találkoztam Lor… vagyis Beatriccel? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva, amitől viszketni kezdett a tenyere.

-         Kurva vicces vagy – grimaszolt rá.

   A többiek jókedvűen nevettek fel, hiszen hamar körbejárt közöttük, hogy miért is dobta ki a bébiszitter. Sajnos ő volt a balfasz, egy részeg pillanatában elmondta az egészet Bamnek, aki szokása szerint egy pletykás vénasszonyként viselkedett.

   A franc essen mindenkibe. Meghúzta a vodkát, aztán a plafonra bámult, semmi kedve nem volt kimenni a színpadra, sőt, megmozdulni sem, de még egy pólót magára húzni sem. Folyamatosan eszébe jutott, Loreley hányszor öltöztette fel őket… magától már választani sem akart a holmikból, amiket a cég tovább küldött nekik, ők pedig mintegy megemlékezésként tovább hordták a ruháikat.

-         Vedd fel – vágott hozzá Bam egy pólót. Meg sem mozdult, teljesen elfeküdt a kanapén, aztán lassan lelökte magáról. – Olyan vagy, mint egy hisztis picsa – morogta a férfi. – Vedd fel és húzz ki énekelni – folytatta.

-         Nem.

-         Ne akard, hogy én dobjalak ki – közelített felé.

-         Ha félpucéran mennék ki, még jobban örülnének nekem – forgatta meg a szemét.

-         Az igaz, de akkor is fel kell öltöznöd, elég akkor vetkőznöd, ha a meleg már elviselhetetlen a színpadon – bökdöste meg a karját, mert tudta, hogy ezzel rettenetesen felidegesíti.

   Nem mozdult meg, itt voltak az első turné állomáson, neki meg semmi kedve nem volt az egészhez. Az ikrekre egy idegen vigyázott, akit nyíltan utáltak, úgy sírtak mikor otthagyta őket a hotelszobába, hogy a szíve szakadt belé. A legszívesebben visszament volna hozzájuk, hogy aztán rajta aludjanak, amit mostanában annyira megszerettek.

-         Hagyj már békén – hessegette el a másik kezét.

-         Ha ennyire érdekel, nem dugtam meg – egyenesedett ki a férfi. – Hozzá sem értem, bár ő nagyon akarta és… - olyan hirtelen pattant fel a kanapéról, hogy már-már látni sem lehetett. Belemászott a férfi képébe.

-         Miről beszélsz? – sziszegte.

-         Arról, hogy egy seggfej vagy – lökte mellkason. – Ha tetszik, mondd meg neki, vagy küldj neki egy bocsánatkérő virágot, vagy akármi, ne pedig sértődötten várd, hogy majd ő jön bocsánatot kérni.

-         Megbántott, nem érdekel és kész – fordult el tőle, aztán felkapta a pólót és hirtelen felhúzta, hogy kiszabadulhasson az öltözőből.

   Ez persze nem volt igaz, megbántotta, de ettől függetlenül érdekelte és nem tudott nem rágondolni. Szomorú volt amiatt, amit mondott neki, nem volt joga azokat a szavakat használnia, s bár tudta, hogy ő is rettenetesen hülye volt, próbálta neki elmagyarázni, hogy nem Loreleyra gondolt közben, egyszerűen csak rossz név csúszott ki a száján, mert egy ilyen seggfej és annyira elfelejtkezett magáról, hogy nem vigyázott a szájára.

-         De érdekel, legalább magadnak ismerd be, hogy vonzódsz hozzá - követte Bam.

-         Nem.

-         De igen – nyafogott, mint egy hülye picsa, amivel totálisan ki tudta akasztani.

-         Fejezd már be, nem vagyok rád kíváncsi – fordult hirtelen szembe vele.

-         Aha, akkor megdugtam – vigyorgott rá.

   Megforgatta a szemét, tudta, hogy ez nem igaz, mert az előbb mondta, hogy nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, egyszerűen csak az ő agyát akarja felcseszni, hogy valami érzelmet lásson tőle. Megforgatta a szemét, újra belekortyolt a vodkába, aztán a többiekre nézett. Ha másért nem, azért kimegy a színpadra, hogy ne kelljen Bamet tovább hallgatnia.

-         Amúgy, ha annyira nem érdekel, ugye az sem foglalkoztat, hogy itt van? – követte Bam, egészen a színpad széléig.

-         Miről beszélsz? – fordult vissza.

-         Jól hallottad, itt van, és várja, hogy bizonyíts neki, mennyit jelent neked – integetett neki, hiszen a többiek már el is indultak a színpadra, Migue pedig megragadta a karját és húzta magával.

Halovány lila dunsztja sem volt arról, hogy Bam, hogy vette rá erre. Ville pont Londonba játszott, a férfi pedig küldött neki ingyen jegyet és addig basztatta, míg fel nem vette a kedvenc farmerját, egy sima fekete trikóval, karon nem ragadta Jannát és el nem jött a koncertre, bár fogalma sem volt arra nézve, hogy mégis miért van ott.

Dühös volt Villére, mégis úgy érezte itt az utolsó alkalom, hogy a férfi bebizonyítsa képes felnőtt kapcsolatot kialakítani vele, Loreley szelleme nélkül. Már ha akar…

A probléma ott kezdődött, hogy úgy érezte Ville nem akarja őt. Ha akarta volna küzd érte, de nem tette. Loreleyt szerette továbbra is, ezt pedig ő nem tudta elfogadni.

-         Most mi lesz? – Kiabálta Janna a fülébe, hogy a férfit éltető tinilányok hangától is meghallja mit kérdez.

-         Fogalmam sincs – rázta meg a fejét, majd meglátta a bandát, akik integetve léptek fel a színpadra. Tényleg nem tudta mi lesz, ott állt szorongatta a sörért és várt, bár maga sem tudta mire.  Ville lassan sétált ki a színpadra, a tekintetével végigpásztázta a tömeget, mintha keresne valakit, aztán a pillantásuk találkozott neki meg hatalmasat bukfencezett a gyomra. Hatással volt rá, akár beismerte akár nem, kedvelte és akart tőle valamit, de fogalma sem volt, hogy mit… Azaz de. Szeretett volna gondoskodni róla, várni rá otthon, vigyázni az ikrekre, annak ellenére is, hogy az apjuk többnyire egy idióta barom. Ilyen lenne, ha az ember feltétel nélkül szeret valakit? Valószínűleg. Megrémítették a saját érzései, mert ilyet még egy férfi se váltott ki belőle, főleg nem egy vérbeli seggfej, mint amilyen a színpadon álló pasas volt, aki őt nézte kissé zavartan, majd hirtelen elkapta róla a pillantását és énekelni kezdett, amitől lúdbőrözött az egész karja. Sose hallotta még Villét zenélni, tudta, hogy rákereshetne, mégse tette, azt akarta, hogy a férfi magától mutassa meg neki mit csinál, de sosem tette.

Csodás volt őt színpadon látni és hallani, nem bírta levenni róla a tekintetét és úgy tűnt egy idő után Ville is csak őt nézi, mintha neki énekelne, ettől a gondolattól pedig valami furcsa melegség járta át.

-         Jössz? – Rángatta meg Janna a karját, mikor már kialudtak a fények, ő viszont még mindig felfelé bámult remélve, hogy Ville visszajön, de tudta, hogy már nem fog.

-         Igen – bólintott zavartan, majd leültek a klub pultjához, ő pedig azonnal le is húzott két rövidet gyors egymásutánba, hogy a háborgó szívét lenyugtassa, de a dolog nem jött be. Hiányzott neki Ville, minden faszsága ellenére is, meg akarta ölelni és a kicsiket is látni szerette volna annak ellenére is, hogy megbántotta.

-         Te vagy Beatrice? – Kocogtatta meg a vállát egy nagy darab biztonsági őr, mire zavartan nézett rá.

-         Igen – bólintott kissé tétován, mert el nem bírta képzelni, hogy mit akar tőle a férfi.

-         Gyere velem – közölte parancsszerűen, mire felhúzta az egyik szemöldökét.

-         Hótziher, hogy nem – vágta rá, mire a férfi furcsán kezdte méregetni.

-         A banda tagjai látni akarnak – közölte vele, mire elhúzta a száját. Persze még ő menjen oda…

-         Üzenem annak a hülye majomnak, hogy addig ne vegyen levegőt, amíg én megyek utána. Ha akar valamit tolja ki a csontos seggét az öltözőjéből, ha pedig nem akkor forduljon fel – sziszegte dühösen, majd kért még két felest, amit Janna kikerekedett szemekkel figyelt, a biztonsági ember pedig duruzsolt valamit a fülesébe aztán lelépett.

-         Látni akar – suttogta a barátnője elhűlve, mint aki nem érti mit csinál.

-         Jöjjön ide, nem fogok utána rohangálni – vágta rá. – Ezeket még megiszom kérünk egy sört, ha itt van addig, itt van, ha nem akkor lelépünk – nézett Janna szemeibe, majd megitta a két rövidet és ki is kérte a sörét, ami túl gyorsan csúszott. Már épp szedte össze a holmijait, hogy lelépjen mikor egy kéz a karjára kulcsolódott, ő pedig felkapta a fejét.

-         Téged várnak odafent – nyomott az előbbi férfi egy kártyát Janna kezébe, őt pedig rángatni kezdte.

-         Segíts – nézett a barátnőjére kérlelően, mikor rájött, hogy nem fog tudni elbírni a nagydarab fickóval, de Janna csak nevetett és egy intés után elindult a lépcső felé. – Áruló – kiabált utána, de ezzel nem ment sokra. – Eressz el – sziszegte a pasinak, aki erősen tartotta, majd kihúzta az utcára és egy buszba tette, ami azonnal el is indult, amint rávágta az ajtót.

-         Szia  - köszönt Ville halkan, mire eldurrant az agya.

-         Szia? Mégis mit képzelsz magadról te hülye barom? – Kezdett el azonnal kiabálni.

-         Azt üzented Bammel, hogy ha akarok valamit bizonyítsam be – sóhajtott nagyot a férfi.

-         És úgy akarod bebizonyítani, hogy elrabolsz? – Kérdezte gúnyosan.

-         Nem, inkább így – nyúlt érte, majd az ölébe rántotta és megcsókolta. – Hiányoztál Beatrice – nyögte a férfi a szájába. – Sajnálom, hogy Lor nevét mondtam, de nem rá gondoltam – szorította magához, mintha nem akarná elengedni többet, aztán újra lecsapott az ajkaira. – Veled voltam minden alkalommal és nem vele, meg kell bocsátanod. Ráadásul te is ronda dolgokat mondtál – suttogta tovább, mire cseppfolyóssá kezdett olvadni a karjai közt.

-         Ez nekem nem elég. Több kell – suttogta, majd az annyira hiányolt ajkakra tapadt, amik szenvedélyesen kóstolgatták az övét.

-         Mit akarsz? – Kérdezte a férfi, mire kicsúszott a száján a legőszintébb válasz.

-         Téged.

   Beatrice válasza egyszerre rémisztette meg és töltötte el melegséggel. Nem értette, mit jelent ez az egyszerű szó, mégis úgy érezte a világ omlik rá, s nem tud kimászni alóla. Igazság szerint nem is akart, élvezni akarta azt a felhőtlen érzést, ami eltöltötte, amitől úgy érezte lebeg.

-         Ezt, hogy érted, vagy mit jelent? – kérdezte csendesen, a másik karját simogatva.

-         Téged akarlak – szótagolta, miközben kezével a tarkóját kezdte cirógatni, amitől minden idegszála megfeszült.

-         De nem értem, hogyan érted – rázta meg kicsit a fejét.

   Beatrice megforgatta a szemeit, aztán olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy az mindent tisztázott benne. Loreley emléke nélkül, őt szeretné, mindenét, a testét és a lelkét. A gondolat megijesztette, s valahol rettenetesen boldoggá tette.

   Visszacsókolta a nőt, a testébe kapaszkodott, próbálta minél közelebb vonni magához, hátha így kicsit meg tud nyugodni, hiszen a szíve olyan hevesen dobogott, hogy ő maga sem értette, mi ütötte ki ennyire.

-         Sajnálom, hogy nem mentem be, de a rajongok miatt, kissé nehézkes lett volna pár lépést is tennem – suttogta, ahogy elhúzódott tőle a másik. – Pedig hallottam, milyen kedvesen osztottad ki szegény biztonsági őrt – mosolyodott el.

-         Neked kellett volna oda jönnöd – húzta fel az orrát, de az ajka körül egy apró mosoly játszott.

-         Illett volna nekem, de lehetetlen volt – simogatta meg újra és újra, hogy érezze nem álom az egész, hanem valóság.

-         Mit mondasz arra, hogy te kellesz nekem?

   Grimaszt vágott a másiknak, aztán gyorsan elmosolyodott, mielőtt kiugrik az öléből és a világ végére szalad, ahol már tényleg nem érheti utol.

-         Azt, hogy próbáljuk meg – suttogta halkan.

   Mielőtt a nő valamit is mondhatott volna, elhúzódott a busz ajtaja és a többiek jelentek meg, Bammel az élen, aki őszinte mosollyal pattant le melléjük.

-         Ezentúl az őrangyalodnak is hívhatsz, seggfej – vigyorgott rá, azzal meghúzta a vodkát. – Nélkül baszd meg, megpusztulhatnál és minden csajod elvesztenéd – folytatta tovább.

-         Neked még jövök egy veréssel, jobban teszed, ha befogod – morogta rosszkedvűen, még szorosabban magához húzva a nőt, hogy lehetőleg minél távolabb legyen a barom barátjától.

-         Ettől függetlenül igaza van – helyezkedett el kényelmesen Burton, aztán laza eleganciával keresztbe rakta a lábait.

   Nem válaszolt a szívatásra, inkább élvezte a nő közelségét és súlyát, amit a combján érzett, amin ült. Egyáltalán nem zavarta, lehetőleg minél közelebb akarta magához tudni. Megrezzent a telefonja a nadrágja zsebében, a legszívesebben figyelmen kívül hagyta volna, de tudta, hogy nem teheti meg, hiszen lehet, az ikrekkel van valami. Amióta másra voltak bízva, sokkal könnyebb volt elérni, az egyszer biztos.

-         Igen, tessék? – szólt bele, egy pillanatra megijedt, hogy valami gond lehet, hiszen tényleg a bébiszitter hívta, aki két hete vigyázott a kicsikre, és akit ki nem állhattak.

-         Nem akarnak elaludni – válaszolta a nő, de kár volt ezt elmondania, a telefonon keresztül hallotta a két kicsi nyűgös sírását.

-         Mindjárt ott vagyunk – sóhajtott nagyot, azzal le is tette. – Hiányzol nekik – morfondírozott fél hangosan, fejét a nő vállára téve.

-         Ők is hiányoztak nekem – suttogta halkan, hogy csak ők ketten hallják.

   Elmosolyodott, puszit nyomott a vállára, karjával pedig átölelte a derekát, hogy a busz rázása ellenére is a karjában maradjon a másik karcsú teste.

-         Jössz velünk turnézni? – kérdezte hirtelen Migue Beatricetól, mire felkapta a fejét.

-         Nem lehet, az egyetem…

-         Gyere velünk, megőrülünk ettől a seggfejtől – vágott közbe Bam is, aki a vodkát kortyolgatta.

-         Én is imádlak titeket – mordult fel.

-         Te is tudod, hogy szeretünk Ville, de néha egy hülye, nyűgös picsa tudsz lenni, ha bánt valami, azt viszont ki nem állhatjuk, mert mindannyian meg akarunk olyankor verni – nézett rá a gitáros, de nem bírta ki, hogy ne mosolyogjon.

-         Tegnap azon gondolkodtam, hogy szétverem a fejeden a dobokat – szólalt meg Gas is.

   Ezen a többiek jókedvűen felnevettek, ő viszont Beatrice arcát figyelte, hiszen nagyon örült volna neki, ha valóban velük tart, nem csak maga miatt, hanem az ikrek miatt is, akik senki mást nem viseltek el rajta kívül, persze őt még, de nekik még így is rengeteget kellett próbálniuk és ott voltak a koncertek is.

Janna mellettük ült és csak mosolygott rajta, ő meg a férfi vállára hajtotta a fejét. Hiányzott neki, bár tudta, hogy még nincs lezárva a múltkori vitájuk. Ő is tartozott még egy bocsánatkéréssel, amiért ronda dolgokat mondott és a Loreley kérdés se volt teljesen tisztázva, de egyenlőre megelégedett annyival, hogy őt öleli egész úton, majd a kezét fogva vezeti be a hotelbe.

-         Mi iszunk még ti meg beszélgessetek csak – tett Bam félreérthetetlen csípőmozdulatokat, mire mindenki hangosan kezdett nevetni, Villét kivéve, aki morgott egy sort, ő viszont csak mosolygott az egészen. – Na gyere bogaram, téged még nem ismerünk – karolta át a férfi Janna vállát, aki elpirult a férfi közvetlenségétől, ő viszont elkapta a barátnője csuklóját.

-         Nem baj ugye? – Kérdezte bizonytalanul, mert nem akarta, hogy a lány mellőzve érezze magát. Végül is együtt jöttek, meghívta Londonba, erre meg lelép egy hotelbe egy pasassal.

-         Menj – ölelte meg Janna, mire elmosolyodott.

-         Neveld meg őket – kacsintott rá. – Ha nem vigyáztok rá, tuti megöllek mindannyiótokat, Bam te meg meg se próbáld szédíteni – figyelmeztette a fiúkat, akik csak nevetve bólogattak, aztán bevonultak a hotel bárjába közrefogva a barátnőjét, ők pedig kézen fogva némán szálltak be a liftbe, ahol apró csókokat váltottak. Az ikrek sírását már a folyosón lehetett hallani, amitől összerándult a gyomra és Ville is elkomorodott.

-         Megjöttünk – lépett be a férfi a szobába, ahol a lány, aki a kicsikkel volt próbálta megnyugtatni a gyerekeket, de nem ment velük semmire. Azonnal Leevihez sietett, akinek az arca már teljesen kivörösödött a sok sírástól és felvette a kisfiút, aki azonnal hozzábújt.

-         Szia édesem, nincs semmi baj, nyugodj meg – simogatta a pici hátát, aki belé kapaszkodott és szépen lassan csitulni kezdett, míg a férfi Loreleyt emelte ki a kiságyból, aki az apja közelségétől rögtön megnyugodott.

-         Sajnálom, én nem tudom mi van velük – mentegetőzött a lány.

-         Nem a te hibád – nyugtatta Ville, miközben a lányát ringatta. – Beatricet akarják – vont vállat, majd rámosolygott. – Menj aludni – szólt a nőre, aki aprót bólintott, majd kisietett a szobából. Leevi még mindig sírdogált egy picit, de amint egy puszit nyomott a homlokára a hisztis, nyűgös zokogás lassú hüppögéssé szelidült, Lor pedig elaludt az apja karjaiban.

-         Szerintem fáj egy kicsit a pocakja – fektette a kisfiút az alkarjára, aki le is nyugodott, amint megérezte a tenyere melegét. – Mit adtatok neki enni? – Kérdezte halkan, mire Ville az asztalhoz lépett és felmutatott egy bébiételes üveget, amiből máris értette mi a baj. – Nem bírja a hasuk a marhahúst – simogatta Leevi hasát, amitől szerencsére gyorsan elaludt, ő pedig a pocakjára tette le a kicsit.

-         Honnan tudod? – Nézett rá a férfi kérdőn, miközben betakarta az ikreket, ő pedig elmosolyodott.

-         Kísérleteztem vele, de ugyanez lett az eredmény – vont vállat. – Majd talán később, amúgy se szeretik ezeket a kész vackokat – ölelte át Villét hátulról, miközben a gyerekeket nézték, akik szerencsére békésen aludtak.

-         Ugye tudod, hogy ha engem akarsz, akkor ők is velem járnak? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire elmosolyodott.

-         Egyet fizet, hármat kap akció van? – Kérdezte incselkedve.

-         Ha komolyan akarjuk, akkor te leszel a nő az életükben – fordult szembe vele Ville, majd mélyen a szemébe nézett. – Valószínűleg úgy fognak rád nézni, mintha te lennél az anyjuk és nem léphetsz le mellőlük csak úgy, mert később rájössz, hogy mégse akarsz kapásból családot. Ők az enyémek és… - kezdett bele, de a tenyerét a szájára tette, mert nem akarta, hogy folytassa.

-         Tudom, hogy nem leszek az anyjuk soha és nem is akarok Loreley helyébe lépni ilyen szempontból inkább csak helyettesíteném, de szeretem őket és nem lépek le. Tudniuk kell az igazi mamájukról, szeretném ha mesélnél nekik róla, hogy tudják, hogy szerette őket és tisztában legyenek azzal, hogy milyen volt. Nem akarom, hogy ne beszélj róla Ville. Nem akarom, hogy ne emlékezz rá és ők se tudjanak róla semmit. Nem bánom, hogy veled járnak, inkább bónuszként tekintek rájuk – nézett az ikrekre egy pillanatra majd vissza a zöld szemekbe. – De azt akarom, hogy ne hárman legyünk a kapcsolatunkba, hogy ne őt lásd, ha velem vagy és ne az ő nevét nyögd szex közben – suttogta, mire Ville elhúzta a száját.

-         Fiatal vagy még, ez pedig nem egy tipikus kapcsolat. Öreg vagyok és gyerekeim vannak – súgta a férfi, mire elnevette magát.

-         Ezekkel szerintem meg fogok birkózni - somolygott.

-         Neked is gyerekeid lesznek, pedig egyet se szültél – nézett rá a férfi rémülten.

-         Tudom és nem megyek át gonosz mostohába, nem akarom majd őket internátusba adni, se sehova. Mint mondtam szeretem a gyerekeidet – ismételte meg magát. – És sajnálom, amit múltkor mondtam. Dühös voltam nagyon, nem kellett volna – ismerte be, hogy hibázott. 

-         Szerettem őt és sosem fogom elfelejteni – jelentette ki Ville, mire aprót bólintott.

-         Nem akarom, hogy elfelejtsd csak azt, hogy ne álljon közénk – felelte halkan. – Fontos volt neked és ezt megértem, ő a gyerekeid anyja és a lány, akibe beleszerettél. Őrizd mindig itt – tette a tenyerét a mellkasára, ahol a szíve dobogott. – De ne befolyásoljon mindent amit teszel. Nem megcsalod velem, hanem új életet kezdesz, mert ő már nem lehet melletted.

-         Tudom csak nehéz – súgta a férfi.

-         Majd megpróbálom megkönnyíteni – ölelte át, aztán megcsókolta.

   Este riadtan ébredt fel. Zihálva kapkodott levegő után, felült, aztán rögtön vissza is feküdt, mikor megérezte maga mellett Beatrice meleg testét. A nő is felkelt, kezét megnyugtatóan a mellkasára rakta, lábát pedig átvetette a derekán.

-         Rémálom? – kérdezte rekedten, félálomban a sötétben.

   Aprót bólintott, nem akart erről beszélni, sokkal inkább élvezni akarta azt a nyugalmat, amit a másik közelsége ad neki. Lassan nyugodott meg, percek kellettek mire a légzése és a szívverése kicsit csillapodott. Kezét a nőre kezére rakta, még mindig nem tudta, hogyan is lesz ez az egész, miként fog működni, hogyan tud Loreleyon túl jutni, hogyan tudná szeretni Beatricet anélkül, hogy megsérti a másik nő emlékét.

-         Aludj – szólalt meg a nő.

   Elhúzta kicsit a száját, felé fordította a fejét. Az ablakon beszűrődő félhomályban látta, hogy a szürke szemek aggódva pásztázzák az arcvonásait.

-         Próbálkozom – simított ki egy tincset az arcából, aztán puszit nyomott a homlokára. – Csak még mindig nem tudom, hogyan fog ez működni, de tényleg, ezzel is próbálkozom – sóhajtott fel újra a plafon felé fordulva.

   Lehunyta a szemét, Beatrice egy puszit nyomott a nyakára, s ha lehetséges még közelebb bújt hozzá. Próbálta kikapcsolni az agyát, semmire nem gondolni, csak a másik közelségére és szeretetére, amivel megajándékozta. Megnyugtató volt számára a tudat, hogy ott van mellette, a karjában, hogy képesek voltak megbocsátani egymásnak, hogy kapott egy újabb esélyt az élettől a boldogságra.

   Nevetve kapta a karjába Leevit, aki nyűgösen ásított, de közben már sírni kezdett.

-         Ne aggódj, mindjárt jön Beatrice és hoz neked fincsi ételt – nyomott egy puszit az arcára, aztán ringatni kezdte. – Neked is – kapta a másik karjába Loreleyt, aki vidáman rázta a csörgőjét.

-         Annyira nehéz még mindig elhinnem, hogy felelősség teljes apuka vagy – nézett rá Bam, akiről két kilométerről ki lehetet szúrni mennyire másnapos.

-         Neked se ártana egy gyerek, hátha akkor egy kicsit megkomolyodnál – felelte vidáman.

-         Ja, kurvára hiányzik egy púp a hátamról – túrt a hajába, aztán szó szerint kidőlt a fotelben.

-         Mondtam már, hogy ne káromkodj – mordult rá.

-         Bocs, de továbbra sem tudnak beszélni, ezért nem értem, miért baj, ha néha elejtek egy basz…

-         Fogd be – vágott közbe, mielőtt tényleg kimondja azt a bizonyos szót.

   A férfi csak a szemét forgatta, ő meg inkább a kisfiút próbálta csillapítani, ameddig Beatrice visszaér a konyháról a reggelijükkel. Az ajtó kinyílt, de nem a nő jött vissza hozzá, hanem Janna lépett be, aki ugyanolyan megviseltnek tűnt, mint Bam.

-         Jó reggelt – mormolta. – Beatrice?

-         Reggelit csinál a kicsiknek – válaszolta mosolyogva. – Nyugodtan várd meg itt. Úgy látom, jó volt az estétek – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

-         Leittam a haverodat – vonta meg a vállát, aztán ő is levetődött egy fotelre.

-         Na persze, csak szeretnéd, a többiek is látták, hogy megittam még azt a vodkát – húzta fel az orrát.

-         Persze – kacsintott rá a nő.

   Mosolyogva figyelte őket, Leevi is csillapodott kicsit a karjában, és már nem sírt, inkább a testvére kezéből próbálta kikapni a csörgött, amit Loreley nagy szemekkel figyelt, utána meg lebiggyesztette az ajkát, amikor a fiúnak sikerült elvennie tőle. Felkapta a kislányt, mielőtt ő is keserves sírásba kezd és ringatni kezdte, hogy elterelje a figyelmét a játékról.

-         Sikerült – lépett be a szobába Beatrice is, egy tálcával egyensúlyozva a kezében. – Bár nem nagyon örültek, hogy a konyhában vagyok – ült le mellé. – Jó reggelt nektek is – pillantott Jannára és Bamre.

-         Végre, az az érzésem, hogy lassan éhen halnak – vette ölébe Leevit, aztán elvette az egyik kis tálat és kanalat, előkét kötött rá, aztán a szájához tette az ételt.

-         Már csak egy hét és egy évesek lesznek – nyögte Bam, miközben ő Leevi kezét fogta, miközben a kisfiú egyre bátrabban lépkedett a szőnyegen. – Hihetetlen – csóválta a férfi a fejét, ő pedig arra gondolt, hogy egy hét múlva ők már megint külön lesznek, ha csak nem megy velük. De még ezt se beszélték meg, ahogy semmit se igazán csak azt, hogy meg akarják próbálni az egészet, még akkor is, ha nehéz és bonyolult.

-         Rock and rollos szülinapi buli? – Csillant fel Janna szemei, mire egy pillantásával próbálta lehűteni, hogy nehogy beleélje magát, hogy ők is ott lehetnek.

-         Aznap Prágában játszunk – szólalt meg Ville, mire a barátnője elkomorodott és kissé értetlenül jártatta köztük a pillantását. – Kapnak ajándékot, tortát, lufit meg mindent az öltözőben, de nem lesz nagy buli – vont vállat a férfi szomorúan, majd a szülinap kérdését el is halasztották, hisz ő is és Bam is tudták, hogy Ville Loreleyra gondolt, akit aznap vesztett el, hogy a gyerekeik megszülettek. Nem volt rá dühös emiatt, megértette, hogy rossz neki és, hogy valószínűleg még nagyon sokáig az ikrek minden egyes szülinapja érzékenyen fogja érinteni, de remélte, hogy évről évre jobban fogja viselni.

Janna és Bam leléptek mondván alszanak még egy keveset, de számára nagyon is úgy tűnt, hogy tetszenek egymásnak és kettesben akarnak lenni, amit megértett.

-         Szépek lennének együtt, nem? – karolta át Ville a derekát hátulról mire elmosolyodott.

-         Nem tudom melyikük fogja hamarabb kicsinálni a másikat – kuncogott halkan, majd Lorra pillantott, aki a szekrénybe kapaszkodva lépkedett és már csak a bátorságát gyűjtötte ahhoz, hogy egyedül járjon, miközben a bátyja kockákat pakolt egymásra, ami totálisan lefoglalta. – Most mi lesz? – Kérdezte halkan, belesimulva a másik ölelésébe.

-         Gyere velünk – kérte Ville halkan. – Szükségem van rád és csak most kezdődik valami, ami nem tud kibontakozni, ha kilométerek választanak szét minket – suttogta a férfi a fülébe, mire nagyot sóhajtott. Tudta, hogy igaza van, csak azt nem tudta mit tegyen.

-         Ki kéne adni a lakásom, míg veled vagyok, ma még haza kéne ugranom a szüleimhez és az egyetemet is el kell intéznem és… - kezdett pörögni az agya azon, hogy mennyi mindent kell tennie, ha tényleg vele akar menni.

-         Csss… - hallgattatta el a férfi egy csókkal, amitől totálisan elfelejtette minden gondját. – Megoldjuk – súgta a szájába, mire elmosolyodott.

-         És a szülinapjuk? – Kérdezte halkan, mert ha már ott lesz vele Prágában, akart valami apró kis bulit csinálni az ikreknek, ugyanis nagy dolog, hogy egy évesek lettek és tudta, hogy Ville is bánná, ha egy egyszerű ebéd közben dobna eléjük egy akármilyen tortát meg egy szatyor ajándékot.

-         Még csak egy évesek, úgyse fognak emlékezni rá – vont vállat, mire megforgatta a szemeit.

-         Ők nem, de te igen. Mindig emlékezni fogsz rá, hogy az ikreid első szülinapján babapiskótát adtál nekik valami cuki torta helyett, amibe belenyomhatták volna a mancsuk és összemaszatolhattak volna vele mindent, majd elrohantál egy koncertre, mintha nem is lenne nagy dolog, hogy már egy egész éve ennek a két gyönyörűségnek az apukája vagy – simogatta mega  férfi arcát, aki lehunyta a szemeit és belesimult a tenyerébe, mint egy kiscica.

-         Szeretem őket, de ott van az is, hogy Loreley meghalt aznap. Egy évesek lesznek a gyerekeim és egy éve halott az anyjuk – suttogta Ville, mire felsóhajtott.

-         Oké, megélheted ezt a napot úgy is, hogy csak rá emlékezel és szomorkodsz meg úgy is, hogy ünnepled ennek a két kicsi embernek az életét. Rajtad áll Ville, de ha elszúrod Leevi és Lor szülinapját az anyjuk tuti, hogy a következő évben nem fog hagyni aludni és minden éjjel kísérteni fog – simogatta meg az arcát, aztán nagy levegőt vett. – Egy reggeli még belefér, de utána tényleg haza kell mennem a szüleimhez egy szó nélkül léptem le és azt se tudják hol vagyok, miközben elvileg hozzájuk jöttem látogatóba – túrt a hajába.

-         Veled menjek? – Kérdezte Ville, mire elkerekedtek a szemei, ugyanis erre nem gondolt egy percig sem, mégis mosolyognia kellett a gondolaton, hogy a férfi magától ajánlotta fel, hogy bemutatkozik a szüleinek, miközben még igazán az se lett kimondva, hogy együtt vannak. Őszintén meg se fordult a fejében, hogy hazavigye és bemutassa, túl friss volt az egész és túl korainak érezte, meg nem is akarta Villére ráhozni a frászt azzal, hogy ha már mind Londonban vannak essenek túl ezen is, a férfi viszont úgy tűnt, hogy komolyan gondolja a kapcsolatukat és nem rémül meg attól, hogy találkozzon a családjával.

-         Nem kötelező, rajtad múlik. Ha jönni szeretnél rendben van, megmutatom az itteni palotám, ha viszont nem akkor sem fogok megsértődni – csókolta meg gyengéden, hogy tudja tényleg nem bánja semelyik verziót.

   Lefektették a kicsiket aludni, aztán kimentek a nappali elfogyasztani a reggelit. Talán kicsit túl gyorsan haladt azzal, hogy Beatrice mutassa be a szüleinek… igazából még az sem volt tiszta, mi van közöttük. Beszélniük kellett volna róla, de nem bírt még beszélni erről, nem bírta kimondani: a barátnőm vagy.

   Pedig ezt kellett volna és megkérnie, hogy menjen velük turnézni.

   Hogyan fog mutatni két kis gyerekkel Beatrice mellett, ahogy bemutatja a szüleinek?

   Ezek és ehhez hasonló kérdések jártak a fejében, miközben neki látott a reggelinek. A kicsiket jobb lesz, ha Bamre és Jannára bízza, vigyázzanak rájuk addig, jobb, ha nem tudják, a kislányuknak egy kétgyerekes apa a választotta.

-         Mi az, csak nem elbizonytalanodtál a szüleimmel kapcsolatban? – mosolygott rá vidáman a nő, miközben egy falatot rakott az ajkai közé.

-         Igen, mármint nem – vágta rá hirtelen zavarodottan, amiért kibillentette az egyensúlyából.

-         Most melyik? – vonta fel a szemöldökét.

-         Nem – rázta meg határozottan a fejét. – Nem bizonytalanodtam el, csak szerintem a kicsiket bízzuk Bamre és Jannára.

   Beatrice somolyogva vágott újabb darabot magának a rántottából, pajkosan pillantva rá, amitől rögtön más jutott az eszébe, mint a szülői találkozás, vagy az evés.

-         Nem hiszem, hogy a szüleim különösebben kiakadnának, ha a barátomnak két kicsi gyereke lenne – jegyezte meg csak úgy.

-         Aha, szerintem akkor is jobb lesz, ha ők vigyáznak rájuk – fordult el a nőtől, hogy ne azon járjon a feje, mit vehetne még a szájába a villán és a tojáson kívül.

-         És azon gondolkodtál már, hogy mi van közöttünk? – kérdezte csak úgy mellékesen.

   Ettől az apró megjegyzéstől kis híján félrenyelte a falatot. Igen, gondolkodott rajta, hogy beszélniük kéne róla, de ennél tovább nem is jutott a gondolatmenetbe. Továbbra sem tudta volna kimondani, hogy Beatrice akkor legyél a barátnőm… az olyan, mintha Loreleyt csalná meg, aki még egy éve sem halt meg és akit annyira szeretett. Abban sem volt biztos, mit érezz a bébiszitter iránt, aki úgy fel tudta mindig dühíteni.

   Az egész egy szörnyű, érzelmi káoszként kavarodott benne, aminek se kezdő, se végpontja nincsen. Megoldása pedig még kevésbé.

-         Igen – mondta végül, aztán próbált nagyon elmerülni egy falat megrágásába, hogy ne kelljen erről beszélnie.

-         Aha, ez igazán bőbeszédű – jegyezte meg enyhe gúnnyal hangjában Beatrice.

   Újabb falatot tömött a szájába, tudta, hogy egy ilyen beszélgetés nagyon közeledik kettőjük között, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar eljön. Azt kéne mondania: Beatrice, legyél a barátnőm, vagy legalább egy szál virágot adnia neki. De nem, ehelyett hülye módon eszi a rántott, remélve, még napokig, vagy talán hetekig elkerülheti ezt a kérdést. Nem mintha más kellett volna neki, hanem csak… nehezen jöttek szájára a szavak.

   Felpillantott a szürke szemekbe, enyhe csalódottság ült bennük, s tudta, nem várathatja tovább, most kell lépnie, vagy soha nem fog, mert soha nem tud tovább jutni Loreleyon és mindig ott lesz kimondatlanul is.

   Lerakta az evőeszközt, idegesen megnyalta az ajkát, miközben a másikat figyelte, fogalma sem volt hogyan kezdjen bele az egészbe, vagy mit is mondhatna.

-         Beatrice – szólította meg a másikat, mire az felpillantott rá. Kicsit megköszörülte a torkát. Életében nem érezte még magát ennyire zavarban. – Kedvellek – nyögte ki végül elég kényszeredetten, hiszen úgy érezte magát, mint valami idióta barom.

-         Mi az, csak nem sikerült végre eljutnod idáig a gondolataidban? – kérdezett vissza gúnyos kedvességgel.

   Mély levegőt vett, a legszívesebben rávágta volna, hogy mindegy, akkor hagyjuk, de még sem tette, mert tudta, hogy igaza van a másiknak. Régóta ott lebegett ez kettőjük között, csak egy balfaszként viselkedett.

-         Igen, sikerült – morogta rosszkedvűen és inkább megint a reggelije felé fordult.

-         Remek, nagyon gyors vagy – jegyezte meg a másik.

-         Kösz, de mi lenne, ha ahelyett, hogy baszogatsz, mondanál te is valamit – vonta fel a szemöldökét, újra visszanézve rá.

Mulatta, hogy Ville hirtelen átváltott egy bizonytalan, zavart tinibe, erős, határozott férfiból. Élvezni akarta egy kicsit még a hatalmát.

-         Kurvából barátnő? - Hümmögött, mintha morfondírozna azon, hogy mit válaszoljon. – Elgondolkodtató – mosolyodott el, hogy lenyugtassa a férfit, aki dühösnek tűnt és szomorúnak egyben. Tudta, hogy nem könnyű neki, hogy még mindig nem engedte el Loreleyt teljesen és ez óriási lépés a számára, de értékelte, hogy próbálkozik, hogy igyekszik, még akkor is ha kissé lassan és szerencsétlenkedve tette. – Szóval azt szeretnéd, hogy a tiéd legyek csak és kizárólag? – Kérdezte halkan, miközben a másik arcát fürkészte, de közben tovább evett, mintha csak az időjárásról csevegnének, nem valami olyan dologról, ami mindkettejük életében meghatározó lesz.

-         Igen – bólintott Ville határozottan, mire elmosolyodott.

-         Szóval nem mehetek Bammel vacsorázni és nincs több randi? – Biggyesztette le hirtelen az ajkát, mintha csak most jutna eszébe, hogy egyetlen férfiért lemond az összes többiről. Nem mintha egy percig is bánta volna.

-         Eszedbe se jusson – kapta fel Ville mérgesen a fejét, mire elnevette magát, aztán felállt és a másik ölébe ült.

-         És te is ez enyém leszel? – Kérdezte halkan, csillogó szemekkel akár egy kislány karácsonykor. A férfi volt az ajándék a számára, de tudni akarta, hogy komolyan gondolja-e.

-         Igen – fonta a karjait a dereka köré, mire megcsókolta. Boldog volt vele, tényleg akarta, hogy ők ketten együtt működjenek, hogy be tudja hegeszteni a másik szívén lévő, még mindig veszteségtől vérző sebet és az ikreknek is tudja pótolni azt amiről még eddig azt se tudták, hogy hiányzik nekik.

-         Rendben – súgta a puha ajkak közé kuncogva, miközben Ville tarkóját simogatta, amitől a férfin apró borzongások szaladtak végig.

-         Boszorkány – nyögte a másik a szájába, majd a fenek alá nyúlt és az ágyig meg sem állt vele, amit cseppet sem bánt.

-         Én is kedvellek Ville – suttogta pihegve a másik mellkasán feküdve. Tudta, hogy lassan össze kéne kaparniuk magukat, ha tényleg el akarnak menni a szüleihez, de semmi kedve nem volt megmozdulni. Ott akart feküdni a másik testéhez préselődve, érezni akarta az apró puszikat, amivel a férfi mosolyt csalt az arcára, hallgatni akarta a szívdobogását, meg akarta állítani a pillanatot, mert minden olyan tökéletesnek tűnt abban a percben.

-         Ezt jó tudni – jött a halk válasz, mire elnevette magát.

-         Nem vagyunk normálisak – gördült a hátára kacagva. – Ki fogjuk nyírni egymást, túl szenvedélyesek vagyunk, túl nagy lángon égünk és semelyikünk sem túl simulékony természetű. Mi a fenét művelünk? – Nézett a zöld szemekbe, amik jókedvűen ám kissé értetlenül meredtek rá.

-         Próbálkozunk – simított ki Ville egy tincset az arcából.

-         És ez nekünk elég? – Kérdezte halkan, miközben elveszett a másik pillantásában.

-         Majd meglátjuk – csókolta meg a férfi, majd addig helyezkedett, míg meg nem fordították az előbbi helyzetüket és ő nem pihentette a fejét a mellkasán szorosan a testéhez préselődve.

-         Akkor hazajössz velem? – Játszott Ville hajával, miközben a másik az orrával simogatta a bőrét és apró, gyógyító csókokat nyomott a kivörösödött foltokra, amiket előző éjjel okozott neki.

-         Nem fognak megenni? – pillantott fel rá, akár egy gyerek, mire nevetni kezdett megint.

-         Nem hinném. Voltam már férjnél, mint mondtam és tudják, hogy többé nem áll szándékomban megházasodni szóval nem fognak félteni ettől. Ráadásul Raynél jobban senkit nem utálnak – somolygott, ahogy a volt férjére gondolt, aki miatt a szülei majdnem szívgörcsöt kaptak már első alkalommal. Na igen, hozzá képest egy agyontetovált, két gyerekes rocksztár igazán megnyugtató lehet.

-         Komolyan nem akarsz megházasodni többet? – Kérdezte Ville halkan.

-         Miért? Te elvennél? – Dobta vissza a labdát, de a férfi látványosan zavarba jött, így tudta, hogy mentenie kell a helyzetet, mielőtt menekülőre fogja a dolgot. – Nem, nem áll szándékomba férjhez menni még egyszer. Én vagyok az élő példa arra, hogy nem a papír tart össze két embert és nem is egy esküvő, ahol örök szerelmet ígértek a másiknak – csóválta meg a fejét. – Jó buli volt, szerettem, hogy valakinek a felesége vagyok és nem csak a barátnője, szeretője vagy mennyasszonya, de mégse jött össze – vont vállat könnyedén.

-         Miért mentetek szét? – Nézett rá Ville kíváncsian, mire elmosolyodott.

-         Nem illettünk össze és ez elég gyorsan kiderült. Képtelenek voltunk együtt élni, túl temperamentumosak voltunk és túl sok rigolyánk volt, ami ütötte egymást, ráadásul teljesen mást akartunk az élettől. Fiatalok voltunk, bohémok és azt hittük, hogy megtaláltuk a másikban az örök szerelmet, azt az egyetlen egyet, akit nekünk rendeltek, de időt se hagytunk arra, hogy kiderülhessen tényleg így van-e. Beleugrottunk a házasságba, valahol talán dacból is, mert a szüleink ellenezték és amilyen gyorsan fellobbant a tűz olyan gyorsan ki is hunyt. Egyszerű kis történet ez, de azóta ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit benőtt a fejem lágya – vont vállat, miközben mosolyogva gondolt vissza mekkora őrültség is volt az egész és, hogy azóta mennyi minden változott.