39.

   Nyelt egyet. Majd még egyet. Megállt, nem sétált tovább a másik felé, az már egyébként is a fal mellett volt, könnyedén beszoríthatta volna, de amit mondott neki… mintha ököllel pont a gyomorszája kellős közepére találnának.

   Újra nyelt egyet, nem tudott megszólalni, az árulás tönkrezúzott benne mindent, a reményt még sem tudta elvenni. Ő egy másik nővel sem feküdt le, még akkor sem, mikor először nagyon berúgott. Egyszerűen annyit ivott, hogy elaludt, mielőtt valami is történhetett volna, ami egyrészt nagyon szánalmas, másrészt viszont örült neki, hiszen azok a nők semmit nem értek neki Loreleyhoz képest, s még az emlékét sem akarta megcsalni, nem akarta, hogy mások érintsék meg.

-          Értem – nyögte ki nagyon nehezen, másra képesnek sem érezte magát, ez az egyetlen szócska sem tudta, hogyan hagyhatta el a torkát.

   Loreley jéghidegen elmosolyodott, mint aki nyeregbe érzi magát. Tudta mire megy ki a játék, s nagyon nem tetszett neki. Bántani akarta, megalázni, fájdalmat okozni, hátha így megszabadul tőle, de már nem volt visszaút, a szerelmük valahol az égben vagy a pokolban megköttetett, s már nem tehetett ellene semmit, akármit mondd, vagy tesz, egyszerűen nem tudja hagyni, hiszen ő is szenved nélküle…

-          Más esetleg, amit el akarsz mondani? – kérdezte meg rekedten. Látta, hogy a nő pillantásában némi zavar tűnik fel, újabb lépést tett felé, amitől megint hátrálni kezdett oldalra, észre sem véve, hogy hamarosan sarokba szorítja.

-          Ville – mondta ki a nevét, amitől a gyomra apróra zsugorodott, arcán nem látszott az az elkínzottság, ami valószínűleg belülről gyötörte. – Nem szülhettek neked gyereket. Hónapokkal ezelőtt döntöttél, döntöttem. Nekem nincs szükségem rá, jó így az életem és…

-          Nézz magadra – lépett hozzá még közelebb. – Ezt életnek sem nevezném.

-          Hogy mersz ebbe beleszólni? Mit tudsz te rólam? – szisszent fel hirtelen, majd egyik pillanatról a másikra újra a jégpáncélja mögé húzódott.

   Elmosolyodott, nem hagyott neki több menekülési, szökési lehetőséget, akármit is mondd, azt kibírja, mert egyszerűen a sors egymásnak szánta őket. Egy gyors, ügyes mozdulattal bekerítette a nőt, s a falnak szorította, anélkül, hogy hozzáért volna. Látta, hogy a nyaki artériája hevesen lüktetni kezd, a pupillája kitágul a közelségétől, a cigi pedig egyszerűen kiesett a kezéből.

   Ilyen közelről látta meg igazán, mennyire rossz bőrben is van. Felemelte a kezét, újra végig simított az arcán, amit a másik mereven tűrt.

-          Szeretlek, és nem érdekel, ha nem tudsz nekem gyereket szülni, ezt is megoldjuk majd valahogyan, kitalálunk valamit. Mesterséges megtermékenyítés, örökbefogadás, béranya, de ha azt akarod, akkor örökre lemondok arról, hogy apa lehessek – suttogta halkan, próbálva megnyugtatni a másikat, aki percről-percre jobban hasonlított egy riadt őzikére.

-          Nem, ezt már lezártuk, már vége van – csóválta meg a fejét, ellökve magától a kezét.

-          Nem, Loreley, ennek soha nincs vége – csattant fel hevesen. – Nem lehet vége, mindketten halottak vagyunk a másik nélkül!

   Újra kezei közé vette a másik arcát, mélyen a kék szemekbe nézett, aztán nem várt tovább, oly hosszú idő után végre megcsókolta… áramütésszerű érzés járta át, a gyomra megremegett, minden porcikáját elöntötte a melegség és a vágyakozás, ahogy ajkuk összeért.

   A nő nem csókolta azonnal vissza, szó szerint érezte, ahogy a falai leomlanak, eleinte a mellkasára rakta tenyereit és megpróbálta eltolni magától, aztán a fagyos hidegség felengedett, nyelve cirógatására szétnyílt a szája, kezei pedig nem ellökni akarták már, hanem úgy martak bele a bőrébe, mintha soha nem akarná elengedni.

   Beletúrt a hajába, még közelebb simult hozzá, másik kezével a fenekébe markolt, erőszakosan magához szorítva. Olyan réges-rég érezte utoljára ezt… egyáltalán vágyat egy nő iránt, rajta kívül senkit nem kívánt, nem akart, csakis ezt az édes, törékeny szépséget, aki az életet jelentette számára.

-          Szeretlek – húzódott el tőle egy másodpercre, hogy aztán újra szenvedélyesen csókolni kezdje kapkodva a levegő után.

   Loreley megdermedt ettől a szótól, újra el akarta lökni magától, de nem hagyta neki. Sóvárgott a szerelme után, mint egy hülye kis állat, bármire képes volt érte, bármit megadna, ha az életét kérné, kérdés nélkül áldozná fel, hiszen mindent jelentett számára, s nélküle, semmi volt.

Nem tudta mit tesz, az egész annyira szürreális volt. Ott feküdt annak a férfinak a mellkasán, akit az életénél is jobban szeretett, meztelenül fonódtak össze a kanapén, az előbbi szeretkezéstől még mindig mindketten nehezen vették a levegőt, a bőrük pedig nyirkos volt, mégse tudták volna letagadni, hogy a fájdalom hirtelen eltűnt a testükből, ami beszélt helyettük is, mikor egybefonódott.

A gyomrát mégis fájdalmas görcs szorította össze, mikor arra gondolt, hogy talán ez volt élete legnagyobb ostobasága, mert így még nehezebb lesz elengednie Villét. De nem akart ezzel foglalkozni. Még nem. Csak élvezni akarta, hogy hallja, hogyan dobol a férfi szíve a füle alatt. Olyan régóta hiányolta ezt a hangot, annyira rég érezte ezt a békét, ezt a kellemes lágy, bizsergető meleget.

-          Nem jelentettek semmit. Azt hittem, ha odaadom nekik magam, majd megszűnik a szerelem, amit irántad érzek. Ha kellően bemocskolom velük a testem, akkor az kihat majd a szívemre is és a szerelmünkre. Sosem élveztem, sosem akartam igazán, de olyan mindegy volt nélküled minden – nyelt nagyot, mikor a szavak önkéntelenül is kiszakadtak belőle. Tisztázni akarta a dolgot, mert tudta, hogy megbántotta a férfit. Mégis úgy érezte megérdemli, hogy tudja mit tett nélküle.

-          Nem számít – cirógatta Ville gyengéden a vállát.

-          De számít – nézett fel a zöld szemekbe, amik furcsán csillogtak. – Ahogy az is számít, hogy mit akarsz az élettől – suttogta, majd a plafont kezdte bámulni. A teste elárulta, nem tudta tagadni, hogy szereti, a csókja egyszerűen semmivé foszlatta a falat, amit maga köré húzott, hogy megóvja a szívét. Amikor pedig azt mondta, hogy még mindig szereti végképp elveszett, az elhatározása, hogy nem enged neki, szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna, a szíve ismét dobogott, érzett, viszontszeretett. Az agya volt az egyetlen, ami gátakat állított fel neki. Tudta, hogy nem olyan könnyű ez az egész, mint ahogy az elsőre tűnik.

-          Téged akarlak – könyökölt fel Ville, majd az arcát kezdte simogatni.

-          És gyereket is akarsz – sóhajtott fel, mert nem tudta, hogyan értesse meg vele, hogy ez egy olyan gond, amit nem lehet csak úgy megoldani.

-          Tőled – vágta rá a férfi, mire lehunyta a szemeit. A feje megint fájt és hányinger kerülgette mikor arra gondolt, hogy itt van minden, amit akar, tőle alig egy milliméterre, megragadhatja, az övé lehet örökre, mégse foghatja meg.

-          Én nem adhatok neked gyereket – suttogta szomorúan. A saját kudarcának ítélte, hogy a méhe úgy döntött, nem lesz képes befogadni egyetlen magzatot sem.

-          De lehetsz a gyerekeim anyja – simogatta Ville tovább, amitől jóleső sóhaj hagyta el a torkát és ismét belesimult a tenyerébe. Annyira hiányzott neki, annyira szerette, annyira meg akart adni neki mindent.

-          Te is tudod, hogy sosem lenne ugyanolyan. Ha béranyát is fogadnánk, nem lenne ugyanaz az érzés, nem bennem növekedne, nem éreznéd mikor először mozog a hasamba, nem erre vágytál, nem így képzelted – ingatta a fejét.

-          De a mi babánk lenne – suttogta a férfi halkan.

-          És egy harmadik emberé – tette hozzá.

-          Próbálkozhatunk mi is. Ha sikerül, utána vigyázunk rá – simogatta meg az alhasát, mire szíve szerint elsírta volna magát, de erősnek kellett lennie.

-          Vagy kereshetsz egy egészséges nőt – mondta ki a leglogikusabb dolgot.

-          Egészséges vagy – ráncolta össze Ville a homlokát, mintha nem értené mire céloz. – Oké, ugorjuk át ezt a témát. Szeretsz? – Kérdezte, mire benne ragadt a szufla és a nyelvébe kellett harapnia annak érdekében, hogy ne vágja rá azonnal az igent.

-          Nem ez a fontos – suttogta.

-          De, csak ez a fontos – jött a gyors válasz.

-          Szeretlek, te is tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, de éppen ezért nem lehetek önző – ült fel, mert nem bírt tovább ilyen közel maradni hozzá. Ám a terve nem úgy sült el, ahogy képzelte, mielőtt kibújhatott volna mellőle, Ville is felült, a karjait a dereka köré tekerte, az állát pedig a vállára támasztotta, miután egy puszit nyomott az arcára.

-          Legyél az. Légy önző – suttogta a fülébe, amitől az egész teste megremegett.

-          A szerelem nem lehet önző – felelte halkan. – Szerelmes vagyok beléd, mindig is az leszek és pont ezért nem szabad hagynom, hogy meggyőzz. Találhatsz valakit, aki szeret, akit te is szeretsz és akivel lehet közös babád, akit együtt vártok. Nézheted, hogy hogyan kerekedik a pocakja napról napra, simogathatod mikor mozogni kezd, berendezheted a szobáját, masszírozhatod annak a lánynak a derekát az utolsó hónapokban, foghatod a haját az elsőkben, mikor rosszullétek kínozzák és ott lehetsz a szülőszobában, mikor világra jön a gyönyörű egészséges kisfiad vagy kislányod, foghatod a következő szerelmed kezét és te tarthatod a karodban először a gyereked – csuklott el a hangja, mert beléhasított a vágyakozás, hogy mindezt ő akarja átélni vele.

   Megcsóválta a fejét, senki másra nem volt szüksége, csakis Loreleyra. Szorosan ölelte magához, arcát a hajába fúrta, aminek az illatát oly régóta nem érezte, s ami most fejbe csapta, mint egy ásó. Hosszan szívta be a levegőt, még a tüdeje sem fojtogatta, mintha a szirénje gyógyszer lenne a számára. Hihetetlen, hogy megint itt vannak, együtt vannak, szeretkeztek… annyira régóta vágyott rá, annyira régóta ki akarta törölni a fejéből, de egyszerűen nem ment, nem tudta feldolgozni a szakításukat, ami nem is volt igazi szakítás, ahogy nem tudott a hiányától sem szabadulni.

-          Nem érdekel, értsd meg – suttogta, s közben a fejbőrét masszírozta. – Nem tudok más nőre ránézni, nem tudok mást megérinteni, nem is akarok – folytatta tovább.

-          Te is tudod, hogy nem lehet, egyszerűen…

-          Nem érdekel, ezt értsd meg – vágott közbe azonnal.

   Loreley kicsit elhúzódott tőle, így pont egymás szemébe nézhettek. Keserűség fojtogatta a torkát, ahogy arra gondolt, soha többet nem lehet vele ez a szépség, hiszen annyi hónap után újra érinthette, úgy érezte újra él, dobog a szíve, képes levegőt venni. A világ nem létezett számára, amíg nem volt vele, a mennyországban volt és többet nem hajlandó elhagyni azt.

-          Ville, gondolkozz tiszta fejjel – suttogta. – Lehetsz még szerelmes, negyven leszel, van még időd, találni fogsz egy nőt, akit jobban szeretsz majd nálam és ő majd tud neked gyereket szülni.

   Döbbenten nézett a másik szemébe, majd megnyalta az ajkát és megrázta a fejét. Nem értette. Hogy nem képes felfogni? Hogy nem látja rajta? Miért nem érzi?

-          Loreley, nem fogok másik nőt találni, nem akarok másikat találni, csak te létezel számomra, nem kell más, fogd már fel – nyúlt az álla alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Nem érdekelnek mások és az élet sem érdekel nélküled.

   A nő zavartan nézett rá, látta rajta, hogy miután megszabadult a jégpáncéljától, egyszerűen nem tudta mi mögé rejtőzhetne, hogyan védhetné meg magát. Nem értette, hogy nincs hova bújnia, nincs miért elbújnia, összetartoznak, s ennek egyikőjük sem vethet véget.

-          Nem, Ville, te értsd meg, hogy…

-          Értem, tudom, szeretsz, és emiatt akarsz elmenni, hogy lehessen gyerekem – mordult fel ingerülten. – De így nem lesz, még a lehetőségét is elveszed ezzel.

-          Ezt meg hogy érted? – vonta össze fekete szemöldökét, s olyan ártatlanul nézett rá, amitől minden porcikájában megremegett és vágyhullámok öntötték el.

-          Rajtad kívül nekem nincs és nem is lesz más – duruzsolta halkan, végig simítva az arcán.

   Loreley erre keserűen elhúzta a száját.

-          Ezt csak most látod így, lesz majd más, ahogy eddig is volt más – húzódott el tőle megint. Átfogta a fél karjával, s magához szorította újra, hogy ne tudjon eltávolodni egy centire sem a testétől, mert attól a hideg magány megint jeges ujjai közé szorította a szívét. – Pár hónap és ez is elmúlik, aztán majd jön egy másik nő, akivel igazi családod lehet, amilyet mindig is álmodtál.

   Erre szomorúan felkuncogott, nem lesz neki már más, ez a pár hónap már megmutatta neki a sorsát Loreley nélkül, ami közé a gyors halál tartozott csupán.

-          Nem. Soha nem szerettem senkit úgy, mint téged – pillantott újra rá, közben ujjbegyeivel az arcát simogatta. – És nem is fogok senkit úgy szeretni, mint téged. Beszéltem neked nőkről, akikbe szerelmes voltam, de ez más, ez nagyon más – apró levegőt vett, fogalma sem volt, hogyan tudná leírni azt az érzést, mely emésztette, amikor az édes szirén nem volt vele. – Ez olyan, mint a halál. Ha nem vagy velem, nem akarok élni, mert tudom, hogy te vagy számomra az egyetlenegy, rád néztem és egyszerűen tudtam, féltelek közel engedni magamhoz, mert tudtam, hogy ez más lesz, nem évekre szól, hanem örökre.

    Halk, lassú szavaitól érezte, hogy a nő megremeg a karjaiban, ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, végül azonban egy szó sem jött ki a száján, összecsukta és csak bámult rá. Látta, mi játszódik le benne, kék szemeiben, melyekről a hegyek fagyossága lehúzódott, már tisztán tudott olvasni annyi együtt töltött idő után.

-          Féltem, mert éreztem, hogy ez más lesz, több lesz – hajolt közelebb hozzá. – Mindig kerestem és kerestem a szerelmet, vagy éppen futottam előle, de amikor téged megláttalak, részegen, azon az estén, az öngyújtóm keresve, tudtam, hogy ez más lesz, belül éreztem. Aztán csak rosszabb lett a helyzet, nem véletlen menekültem előled annyira, nem véletlen zárkóztam be, mert egyszerűen tudtam, hogy te vagy az, aki az életet jelenti számomra. Nélküled felesleges minden, nincs értelme semminek sem, és nem, ez nem fog elmúlni az idővel, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Loreley, ha nem is tudsz nekem gyereket szülni, te vagy az én otthonom egy személyben.

-          Te mondtad mindig, hogy a szerelmünk elmúlik, hogy semmi sem tart örökké, főleg nem az érzelmek, hogy az egész pusztul és megkopik és… - sorolta tovább. Szabadulni akart, szabadulnia kellett, mielőtt megtörik.

-          Ez nem – vágott közbe Ville. – Mi nem kopunk meg és ezt mindketten tudjuk. Áltattam magam mindig mikor ezt mondtam, el akartam hitetni, hogy ez is olyan, mint a többi kapcsolatom, de fél év nélküled bőven elég volt arra, hogy tudjam a közeledbe se érnek a volt barátnőim, az érzéseim meg sem közelítették soha az intenzitását annak, amit irántad érzek. Téged akarlak minden percben, gyerekkel vagy anélkül nem számít, de tudod hiszem, hogy meglesz a szerelmünk gyümölcse is és te fogod megszülni nekem – mosolygott rá bizakodva, mire görcsbe rándult a gyomra. A fejében talán még soha nem kavarogtak ilyen gyorsan a gondolatok, a szíve sosem vert még ilyen hevesen és soha, de soha nem volt ennyire tanácstalan még.

-          Elhagytál – suttogta, kijátszva az utolsó kártyáját, ami ellenük szól.

-          Te sétáltál ki az ajtón – vágta rá Ville.

-          Te pedig hagytad. Ha tényleg nem számítana, hogy nem biztos, hogy lehet saját babánk utánam jössz vagy ha nem jössz utánam hát megvársz és nem eltűnsz – túrt a hajába.

-          Megijedtem attól, hogy nem akarsz – suttogta. – Hülye voltam, ostobán kezeltem az egészet, de fájt, hogy lealacsonyítod annyira a kapcsolatunkat, hogy azt hiszed, nem kellesz, mert nem lehet gyerekünk. Szeretlek, mindig szerettelek, minden nap mikor nem voltál velem veled keltem és feküdtem, álmomban mindig téged láttalak, azt hittem belehalok abba, hogy nem vagy velem és majdnem sikerült is, de nem érdekelt. Nem érdekel semmi, ha te nem vagy velem – suttogta a fülébe, miközben szorosan ölelte magához, mintha képtelen lenne még egyszer elengedni, mintha azt hinné, hogy ha csak egy fél centire is eltávolodik tőle, azonnal leáll a szíve. A legszörnyebb az volt, hogy ő is így érzett.

-          Gyűlölni fogsz – suttogta, miközben erőtlenül a mellkasának dőlt, mert nem érzett magában már annyi erőt se, hogy ülve megtartsa a testét. A hátán érezte a férfi szívének, gyors és erőteljes dobbanásait, amitől csak még gyengébb lett. Az a szív volt a mindene és Ville kész volt a tenyerébe adni újra az összes szar ellenére.

-          Sosem tudnálak gyűlölni – suttogta az ő gyönyörű zöld szemű ördöge halkan. Megint csábította, bele a legédesebb pokolba, ő pedig tudta, hogy vele fog menni, de azért még harcolt. Harcolt azért, hogy Villét boldoggá tegye, még akkor is, ha a férfi látszólag nem akarta.

-          Mi lenne, ha megölném magam? Akkor vége lenne és te továbbléphetnél – suttogta, ahogy egy újabb szilánkra tévedt a tekintete.

-          Ne is gondolkozz ilyenen. Nem élhetek nélküled, ha megölöd magad utánad megyek – simogatta gyengéden a csuklóján lévő karcolásokat.

-          Azt akarom, hogy mindent megkapj – nyögte ki halkan.

-          Add meg nekem. Hinned kell, hogy képes vagy rá, annyi embernek mondták már, hogy nem lehet soha anya vagy nem fog járni, aztán mégis sikerült nekik. Nekünk van öt százalék esélyünk arra, hogy babánk legyen, természetes úton, ami jóval több, mint a semmi – suttogta Ville.

-          Tegyük fel, hogy azt mondom rendben. Mit akarsz tenni? Hol akarsz élni? Hogyan? Én… Nem tudom – tépte ki magát mégis a férfi karjaiból.  – Annyira szeretlek, mint semmi és senki mást az életben, azt akarom, hogy boldog legyél, de összezavartál – nyögött fel halkan. – Azt hittem az a helyes, ha elhagylak, ha adok neked esélyt arra, hogy valaki mással megpróbáld, most pedig azt mondod nem kell más a boldogságodhoz csak én, de tudom, hogy hiába szeretsz egy idő után többre vágynál, ami normális is. Először a barátnődnek akarsz, majd összeköltözni, aztán megkérnéd gondolom a kezem, elvennél, ez mind-mind lépcső egy kapcsolatban, de felfogod, hogy az utolsó fokra talán sosem tudunk fellépni? Talán sosem lehetünk család? Ez pedig mindig hiányt jelentene és ahányszor egy kisgyerek elsétálna melletted, mindig eszedbe jutna, hogy miről mondtál le. Megéri lemondani arról, hogy apa legyél értem? Megéri nem látni egy kisbabát felnőni, akiben a te véred csörgedezik, akit szerethetsz, aki apunak szólít, aki hozzád rohan, ha valami bántja csak miattam? – Ráncolta össze a homlokát.

-          Értsd meg, hogy nélküled teljesen mindegy élek-e vagy sem – fogta kezei közé az arcát újra. – Nem érdekel egy gyerek, ha nem te vagy az anyja, vagy nem veled nevelem fel – mélyen a kék szemekbe nézett, remélve, így meg tudja értetni a másikkal, amit szavakkal nem lehet elmondani.

   Loreley kétségbeesetten pillantott rá, látta rajta mennyire el akarja lökni magától, ő viszont egyszerűen nem engedett neki. Nem képes újra elveszíteni, ennyi erővel elmetszhetné a nyakát is. Nélküle senki, nem ér semmit az élete sem, nyugodtan eldobhatja magától.

-          Nem gondolsz bele az egészbe, Ville, nem lehetek anya, nem adhatok neked igazán családot – kezdett bele megint. Megrázta a fejét válaszként.

-          Te nem érted meg, mit érzek. De nem baj, meg tudom mutatni – duruzsolta az ajkának, aztán megcsókolta, mielőtt megszólalhatott volna.

   Ahogy ajkuk találkozott, érezte a szirén újbóli megadását, szerette, s ezt nem tagadhatta le, szerelmes volt belé és pontosan tudta miről beszél, hiszen mindkettőjükben ugyanaz játszódott le, ugyanazok az érzések keringtek mindkettőjükben.

-          Nem mondok le gyerekek miatt rólad – vált el tőle egy másodpercre, majd egy puszit nyomott az arcára és az orrára. – Nem vagyok hajlandó lemondani rólad, a gyerekek miatt. Milyen élet lenne az szerinted?

   Választ sem várva költői kérdésére, újra rátapadt, magához szorította meztelen testét. Teljesen elfeledkezett mindenről, hiszen megint együtt voltak, megint egymásra találtak… a kulcs zörgésétől a zárban tért magához. Elhúzódott Loreleytól, miközben zaklatottan pillantott körbe a szobában a ruháikat keresve.

-          A kurva életbe, ha eddig nem jöttél be, most már rohadtul maradj kint – szólt rá Bamre, mielőtt az kinyithatta volna az ajtót.

   A válasz jókedvű nevetés volt.

-          Tudtam én, hogy csak kell egy kis löket mindkettőtöknek – röhögött a másik az ajtó mögött. – Két percet kaptok, aztán szeretném látni, hogy még mindketten éltek.

-          Miért, szerinted egy hullával csinálnék bármit is? – mordult fel, miközben felpattant az ágyról és magára ráncigálta a nadrágját, majd a pólóját, aztán meg a nő kezébe nyomta az övéit. – Egyébként pedig jó fej vagy, ennyi erővel bármelyikünk meghalhatott volna.

-          Fordítva van rajtad.

   Értetlenül fordult Loreley felé, mire az a pólójára pillantott, ami valóban kifordítva volt rajta, ő viszont csak legyintett egyet és az ajtóhoz sétált. A nőre pillantott, aki lassan, fáradtan húzta fel a bugyiját, majd a nadrágját, végül pedig a trikóját. Csak ekkor állt el az ajtótól, majd elővett egy cigit a zsebéből és rágyújtott.

   Bam erővel vágta ki az ajtót, mire felvont szemöldökkel pillantott rá, ő viszont hol rá, hol Loreleyra nézett, majd az ablakra, amit kivágott.

-          Muszáj volt?

-          Az volt az első tervem, hogy beadom, meg akarom ölni magam, ha nem engedsz ki – vonta meg a vállát.

-          Nem, ez a második lehetett – vonta össze a szemöldökét a pulcsit figyelve, amivel elszorította a nő alkarját. – Az első egy megjátszott rosszullét, de gondoltad, hogy annak nem dőlök be – vonta meg a vállát.

   Elhúzta a száját, utálta, hogy Bam jobban ismerte már, mint a saját anyja, ráadásul kitalálta, mi a terve. Loreleyra nézett, aki leült a kanapéra, s aztán a cigije után kutatott. Nem tetszett neki, hogy dohányzik és iszik… de hát valahogy ő is így próbálta feldolgozni a másik elvesztését.

   Tudta, hogy még nincs elintézve az egész és beszélniük kell, azt viszont nem tudta, hogyan fogja megértetni végre vele mennyire fontos számára, hogy maga az élet, a levegő, amit vesz.

-          Mindketten éltek – jegyezte meg Bam újra, bár tekintette eltévedt a nő karjára.

-          Ezt úgy mondod, mint aki meg van lepve – jegyezte meg enyhe szarkazmussal. – Azért zártál össze minket, mert ennyire untál már és azt hitted, majd Loreley végez velem helyetted?

-          Nem, csak… egy kis veszekedésre, azért számítottam – vonta meg a vállát. – Jól vagy? – kérdezte a nőtől.

-          Hidd el, leverem még rajtad az elkábításom – morogta a szirén rosszkedvűen.

-          Azt gondoltam – nevette el magát. – De legalább így tudom, hogy minden rendben van, ha már bosszút esküdtél.

-          Menjünk ki innen, kezdek fóbiás lenni – szólalt meg apró mosollyal az arcán.

   Loreley rögtön rákapta a pillantását, kezében megremegett a cigi. Fogalma sem volt, hogyan lesz ezek után, abban viszont biztos, soha többé nem engedi el maga mellől az édes szépségét egy lépésnyire sem. Hozzátartozott, ahogy ő meg teljesen a nőé volt.

-          Gyere – kulcsolta össze Ville az ujjaikat, majd a pincéből felvezette egy hatalmas mindennel telepakolt nappaliba. Kezdte kapirsgálni, hogy miért is legjobb barátok Bammel. Ő se volt rendszerető és annyi kacat volt nála, mint Villénél. Némán követte a férfit, aki úgy tűnt célirányosan tart valamerre, a lépcsőket egyesével szedte bár nem volt jól és kissé zavarta, hogy a férfi egyszerűen felcibálja az emeletre, miközben ő maga még azt se tudta mit akar, de tartotta a tempót ahogy tudta és nem szólt egy szót se arról, hogy megint szédül, attól, hogy napok óta nem evett.

-          Mit csinálunk itt? – Kérdezte bár a hangja idegenül csengett. Erőtlen volt és remegett is.

-          Beszélgetünk, pihenünk, fürdünk. Ez itt Bam szobája – bökött egy barna ajtóra, amibe valaki a Ville testén lévő jelet belekarcolta valamivel. – Itt pedig én szoktam aludni, ha itt vagyok – húzta be egy másikba, ahol meglepő rend volt és tisztaság. Persze itt is a sötét színek domináltak, ráadásul a redőny túl sok fényt sem engedett be, de a barokk ágy és a vörös szatén mégis annyira hívogatta mint semmi más abban a pillanatban. Fáradt volt, túlságosan fáradt, a teste teljesen kimerült, kihajtott magából mindent az utóbbi hónapokban, de eddig fel se tűnt neki, hogy mennyire kizsigerelte a saját testét. Most viszont, hogy itt volt a férfi, másra sem vágyott csak egy forró fürdőre és egy kiadós alvásra. Tudta, hogy mellette képes lesz pihenni, hogy nem álomtalan álomban fog forgolódni, ami nem hoz enyhülést.

-          Minden rendben? – Kérdezte Ville, mikor egy pillanatra lehunyta a szemeit és belekapaszkodott a falba, mert úgy érezte nem bírja megtartani magát.

-          Semmi baj – suttogta erőtlenül.

-          Sápadt vagy – hallotta meg a férfi aggódó hangját, de már nem tudott rá figyelni, egyszerűen kibicsaklottak alóla a lábai.

Egy puha ágyban tért magához, Ville érintését ezer közül is megismerte volna, finoman simogatta az arcát, mire elmosolyodott. álmában nem volt semmi baj, szülhetett akár egy tucat gyereket is, álmában nem váltak el soha és nem fájt semmi.

-          Hogy vagy? – Suttogta a férfi halkan, mikor kinyitotta a szemeit.

-          Nem tudom – jött az őszinte válasz, mire egy édes mosolyt kapott, amitől hatalmasat dobbant a szíve.

-          Az orvos szerint kiszáradtál, alultáplált vagy és kimerült. Teljesen kihajtottad magad – suttogta halkan, miközben egy pohár vizet adott a kezébe.

-          Rendben leszek – kortyolt nagyokat a folyadékból, miközben megérezte, hogy szüksége van a vízre, ahogy Villére is.

-          Megijesztettél – suttogta halkan, mire beugrott neki valami.

-          Bam szerint te sem vagy jól – ráncolta össze a homlokát.

-          Csak a szokásos. Szenvedek az asztmával és felfújták a többiek – legyintett, de tudta, hogy hazudik.

-          Csontsovány vagy – állapította meg, mikor rájött, hogy a nadrág  amit még ő vitt neki, egyszerűen leesne róla, ha nem lenne az öve.

-          Túlélem – kacsintott rá, aztán gyengéden megcsókolta.

-          Szeretlek Ville – bújt a karjába. – Nagyon.

-          Én is téged – suttogta a férfi.

-          Mégis, hogy képzelted, mi lesz ezután? – Nézett fel a zöld szemekbe.

-          Nem tudom – sóhajtott nagyot a másik. – Csak azt tudom, hogy nem akarok nélküled élni és velem kell maradnod örökre, amíg világ a világ.

-          De… - kezdett megint akadékoskodni, a férfi mutatóujja viszont az ajkaira simult.

-          Csak maradj csöndben és feküdj itt oké? Nincs de és semmi egyéb kifogás.

-          Oké – bólintott lassan, megadva magát az akaratának, de nem bírta sokáig. – Rám férne egy forró fürdő – súgta, mire Ville nevetni kezdett, aztán kiemelte az ágyból és a fürdőig vitte, ahol megengedte az óriási antiknak tűnő kád csapjait és mire észbekapott volna már együtt feküdtek a habok között.

-          Gyönyörű vagy – simogatta Ville a vállait, mire elmosolyodott.

-          Teljes vagyok – dőlt hátra, hogy megértse a férfi is, hogy nélküle csak félember, vele pedig végre ismét egésznek érzi magát.

   Lassan simogatta a nő karját, imádta érinteni, érezni magán a súlyát. Puszit nyomott a hajára, a másik pedig a vállára hajtotta a fejét, emlékezett még az első közös fürdőzésükre, emlékezett mindenre, ami vele kapcsolatos. Fél éven át próbált kitörölni magából, de az emlékek csak egyre erősebbek lettek, velük feküdt és kelt, az alkoholmámor ugyan elnyomta őket, kimosta belőle, azonban ez csak ideig-óráig tartó boldogságot jelentett neki.

   Míg a közelsége az örökkévalóságot.

-          Szeretlek – suttogta halkan.

-          Én is szeretlek – sóhajtott nagyot Loreley a gőzölgő vízbe, miközben kismacskaként próbált minél közelebb bújni hozzá.

   Elolvadt benne minden, új embernek érezte magát, aki kapott még egy esélyt arra, hogy éljen. Mosolygott, mint egy idióta, mert mást egyszerűen nem tehetett. Nincsenek szavak, amivel el lehet mondani, amit érzett, betűk, amikkel le lehet írni.

   Különös volt a nyugalom, amit érzett ennyi idő után teljesen elszokott tőle, ahogy a karjában feküdt a nő, akit imádott.

-          Enned kell, nagyon le vagy fogyva – szólalt meg újra.

-          Ameddig elbírlak, addig nincsen gond – cirógatta tovább bársonyos bőrét. – Ráadásul te sokkal rosszabbul vagy, nem kellett volna ezt tenned magaddal.

-          Nem érdekelt, mi van velem, bele akartam halni – vonta meg kicsit a vállát. – Hiszen nem adhatok gyereket annak a férfinak, aki többet jelent a saját életemnél is.

-          Ne beszéljünk erről, rendben van? – vett apró levegőt, hiszen a forró, párás levegőtől megint elkezdett összeszűkülni a tüdeje. – Az a fontos, hogy együtt vagyunk újra és szeretjük egymást.

   Érezte, hogy Loreley teste megfeszül előtte, ezért gyengéden masszírozni kezdte kecses vállait. Rettenetes az egész, de nem fogja feláldozni a szerelmet gyerekekért, ráadásul tényleg úgy érezte a nő nélkül, hogy nincs miért élnie, csak egy test, akinek nincs lelke, bábu, akit ide-oda raknak és csak próbál napról-napra megmaradni.

   Lassan szálltak ki a vízből, bármennyire rosszul érezte magát benne, nem akarta elengedni az édes kis szirénjét egy másodpercre sem, amit úgy oldottak meg végül, hogy már-már egymáshoz tapadva csúsztak ki a kádból. Törülközőt csavart a dereka köré, majd gyengéden átdörgölte a másikat. A kék szemek kimerülten, ugyanakkor szerelemmel pillantottak rá, amitől a gyomrát jóleső forróság öntötte el.

-          Nagyon szeretlek, ugye tudod? – adott egy puszit az orrára.

-          Én is – viszonozta az érintést, aztán elmosolyodott.

-          Megígéred, hogy vigyázni fogsz magadra? – húzta végig ujjait a hegeken, melyek az alkarját díszítették.

-          Csak akkor, ha te is – suttogta halkan.

-          Érted, bármit megteszek – simított végig a haján.

   Megfogta a kezét, úgy kísérte vissza a hálóba, ahol már egy tálcányi étel várt rájuk. Örült neki, amiért Bam nem felejtkezett el az ételről, amire mindkettőjüknek nagy szüksége volt, bár ő még nem tudott enni, hiszen ennyi idő után még mindig nem hitte el, ami történt, hogy újra együtt vannak, újra képes élni, újra képes érezni…

-          Na, ezt még a kedvemért – dugta a nő orra alá a szőlőt.

-          Nem – rázta meg a fejét – esküszöm, nem bírok többet enni – fintorgott.

   Nevetve nyomta az ajkához a gyümölcsöt.

-          Muszáj lesz, mert addig nem hagylak békén, ameddig meg nem eszed – ült fel az ágyon, hogy aztán beváltva az ígéretét, erőszakosan a másik szájának nyomja a szőlőt.

-          Ville, könyörgök, tényleg nem megy – nyögött fel, majd elterült és a hasára rakta a kezét. – Szerintem az elmúlt fél évben összesen nem ettem ennyit, mint most.

-          Mondd újra – mászott felé.

-          Mit? Hogy nem ettem ennyit? – kuncogott fel, amitől a boldogság szétáradt minden tagjában.

-          Nem, a nevemet – suttogta az ajkainak, majd a szájába vette a gyümölcsöt.

-          Ville – duruzsolta, amitől minden porcikáját forró szenvedély járta át.

   Mosolyogva csókolta meg, majd kezével cirógatni kezdte a testét. Az élet talán nem is annyira szörnyű, mint amilyennek képzelte.

Hihetetlennek tűnt számára, hogy ismét együtt vannak, de attól a gondolattól továbbra sem tudott szabadulni, hogy bármennyire is jó, talán mégsem így kéne lennie. Ville megérdemelte a boldogságot, a családot és mindent, amit megálmodott magának.

Hiába bíztatta a férfi, hiába hitt benne, hogy egyszer szülők lehetnek, ő rettegett tőle, hogy nem fog menni. Ha nem esik teherbe próbálkozhatnak persze másképp is, de nem volt benne biztos, hogy tudna-e teljes szívből egy olyan babát szeretni, akinek nincs köze legalább Villéhez.

-          Nem maradhatok itt már sokáig – túrt a hajába, mikor a férfi visszatért hozzá a fürdőből és bebújt mellé az ágyba, hogy aztán szorosan magához húzza.

-          Miért? – Kapta fel a fejét a másik hirtelen, mire elmosolyodott. Tudta, hogy mitől fél, hogy miért reagál így, de nem akarta megijeszteni.

-          Bemutatóink vannak, ott kell lennem. Egyre több lehetőséget kapunk - simogatta meg a hófehér arcbőrt, aminek az érintése mindig megnyugtatta és hitetlenkedéssel töltötte el. Még mindig nem volt biztos abban, hogy nem őrült meg egyszerűen és nem csak képzeli, hogy a mellette fekvő csoda az övé, őt szereti. Rettegett attól, hogy csak képzeli, hogy álmodja, hogy talán nem is létezik csak balesete volt és kómába esett, viszont bármikor felkelhet és akkor a kép elillan. 

-          Értem – simultak ki Ville vonásai. – Veled megyek – hajtotta a fejét a mellkasára, mire önkéntelenül a göndör fürtök közé túrt és fésülgetni kezdte az ujjaival a barna kuszaságot.

-          Biztos, hogy ezt akarod? – Csúszott ki a száján ezredszerre is ugyanaz a kérdés. Nem akarta elhinni, hogy képes lemondani a legnagyobb vágyáról érte.

-          Loreley – suttogta a férfi a nevét olyan hangsúllyal, mintha egy rossz gyerekre szólna rá. – Nem fogom elmondani többször, hogy igen, biztos vagyok benne.

-          Szeretném, ha lenne gyereked – gondolkozott tovább. Érezte, hogy túlpörgi a dolgot, hogy szinte állandóan ezen agyal, mikor talán nem is kéne, de muszáj volt beszélniük róla.

-          Megoldjuk – suttogta Ville halk, megnyugtató hangon.

-          Nem akarok örökbe fogadni. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni egy idegen gyerekét – kezdett bele halkan, miközben élete legnehezebb szavait készült kimondani, de tudta, hogy nincs más megoldás arra, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. – A te kisbabád viszont tudnám – tette hozzá halkan, kissé bizonytalanul, mert nem tudta, hogy el bírja-e egyáltalán viselni a tudatot, hogy valaki más adja meg neki, azt amire ő nem képes, anélkül, hogy a szíve egy része bele ne pusztulna, hogy egy másik nő szül a szeretett férfinak kisbabát. Azt pedig végképp nem tudta, hogy Ville hogyan fog reagálni arra, amit mondani készül. De muszáj volt megoldást találniuk erre, még azelőtt, hogy végleg összeláncolják magukat. Mert abban igaza volt, hogy mindketten érezték, ha újabb esélyt adnak maguknak, az örökre fog szólni.

-          Mire akarsz célozni? – Pillantott rá az ő gyönyörű zöld szemű ördögre, mire újra elmosolyodott. Egy kicsi, aki az apjára hasonlít, aki az ő szemeit és vonásait örökli… Igen, egy ilyen picit tudna imádni, még akkor is, ha belőle semmit nem kapna.

-          Ha én nem tudok neked sehogy se gyereket adni, azt akarom, hogy valaki mással legyél együtt. Nem akarok örökbe fogadni, a te babád akarom. A béranyaságtól elállhatnak, viszont ha valakit az ágyadba csábítasz… - harapta el a mondat végét, majd lecsukta a szemeit, mert a torka elszorult és a gyomra és apróra szűkült a gondolattól. Elképzelni, hogy Ville valami nőcskével szeretkezzen pokoli kínokat okozott neki, de nem volt más megoldás.

-          Nem – vágta rá a férfi felháborodva, ő pedig összeszedte magát annyira, hogy rájöjjön meg kell győznie arról, hogy fogadja el az ajánlatát, még akkor is, ha fájni fog neki. Ha ez kell ahhoz, hogy Ville apa legyen, hát ő megadja neki rá az esélyt.

-          Csak gondold át – sóhajtott fel, miközben nyugalmat színlelt.

-          Mit? Hogy lefeküdjek valakivel azzal a céllal, hogy teherbe ejtsem és hétvégi apuka legyek? Vagy elpereljem tőle a gyerekem? A kurva életbe Loreley, ennél nagyobb baromságot ki se találhattál volna – ült fel a férfi, miközben az egész teste megremegett az indulattól.

-          Inkább, mint, hogy ne kapd meg amit akarsz – vágta rá, miközben a hátára simította a tenyerét, de Ville azonnal elhúzódott tőle.

-          Téged akarlak – villantotta rá a dühtől izzó zöld szemeit, amitől megremegett a gyomra.

-          Pár hónapja kiborultál mikor azt mondtam nem szülök neked gyereket. Apa akarsz lenni a francba is – kapta fel a vizet. – Én pedig nem maradhatok veled úgy, hogy tudom talán sosem leszek képes megadni neked ezt. Vagy megesküszöl, hogy ha nekem nem jön össze mondjuk négy éven belül, akkor keresel valakit, akit teherbe ejtesz és érvényesíted a jogaid, esetleg magadhoz veszed a picit teljesen vagy nem jöhetsz velem sehová és vége – nézett elszántan a háborgó zöld szemekbe.

-          Loreley… - kezdett bele a férfi mérgesen.

-          Nem – szakította félbe azonnal. – Nem tudom megtenni ezt veled. Szeretlek és nem lehetek ennyire önző, nem foszthatlak meg az apaságtól. Nem és nem. Tudom, hogy túlpörgöm, hogy idegesít, hogy ezen gondolkodom, de muszáj. Esküdj meg, hogy megteszed – kérte halkan.

-          Nem esküdhetek meg arra, hogy lefekszem valaki mással. A kurva életbe nem fogod fel, hogy téged szeretlek? Hogy nem akarok más nőt? Képtelen lennék rá érted? Nem megy – ingatta a fejét ingerülten.

-          Szerinted nekem nem rossz felajánlani, hogy dugj meg valaki mást, mert az én testem sajnos selejtes? De igen, nehéz, mégis megteszem, mert te vagy a mindenem – ült a férfi ölébe, majd a két keze közé fogta az arcát. – Te vagy az életem és azt akarom, hogy boldog legyél. Maradéktalanul boldog. Esküdj meg, hogy megteszed és én megígérem, hogy ugyanúgy fogom szeretni a kisbabád, mintha tőlem lenne, akkor is, ha mi neveljük fel és akkor is, ha csak hétvégén lehet nálunk- nézett komolyan a szemébe, hogy tudja, nem fog ezért neheztelni rá és ez az egyetlen épkézláb megoldás, ha viszont nemet mondd akkor inkább elmegy örökre, hátha valaki meggyógyítja az űrt, amit maga után hagy. Eltökélt volt, jobban, mint valaha és ezt véghez kellett vinnie bármi áron.

   Az egész lehetetlenség. A legszívesebben a szemét forgatva sóhajtott volna, azonban nem akarta megbántani a nőt, arról nem beszélve, hogy nem nagyon tudott sóhajtani, mert akkor a tüdeje rögtön jelezte, mennyire nincs jó állapotban.

   Még csak elképzelni sem tudta magát egy másik nővel, arról nem beszélve mekkora hülyeségnek hangzott az egész, hiszen ha teherbe ejtene valakit, az akár el is vetheti a kicsit. Ráadásul nem csak egy menetről lett volna szó, hanem sokkal többről, mert mennyi annak az esélye, hogy valakit elsőre felcsinál? Egy a százhoz. Őrültség.

   Ha Loreleynak viszont ilyen ígéretre van szüksége a nyugodt alváshoz, legyen, megesküszik, az már más lapra tartozik, hogyha tényleg nem esik teherbe négy éven belül, akkor egyszerűen nem tartja be a szavát. Nem szokott hazudni, nem szokott hamis ígéreteket tenni, amiket nem gondol komolyan, de ez hülyeség volt, sőt, őrültség, de ha nem fogadja meg, akkor a nő egyszerűen kisétál az életéből, örök nyomorúságra ítélve mindkettőjüket.

-          Rendben van, esküszöm – morogta rosszkedvűen.

   A nő először kétkedve pillantott rá, összevont szemöldökkel méregette, majd lassan megenyhült a pillantása.

-          Biztos? – kérdezte halkan. – Nem hazudsz?

   Összeszorult a gyomra, ahogy arra gondolt, de hazudik. Keserűség marta végig a torkát, ugyanakkor arcán semmi nem látszódott ebből.

-          Esküszöm, és nem hazudok – nézett mélyen a kék szemekbe, elhitetve a másikkal, komolyan gondolja az esküjét.

-          Rendben van – sóhajtott nagyot, aztán lustán elmosolyodott. – Örülök neki, belehalnék, ha miattam nem lenne soha gyerekünk, amikor tudom, mennyire… - ujját a nő ajkaira tette, így elhallgatatva.

-          Soha nem tagadtam mennyire szeretnék gyereket, Lor, de téged sokkal jobban akarlak – puszit nyomott a homlokára. – Ezt soha ne vond kétségbe – nyomott egy másikat az orrára is.

   Az édes szirénje megnyugodva ölelte át, arcát a nyakába fúrta, amitől minden porcikája ellazult, egy álomba érezte magát, amiből soha nem akart felkelni.

   Mosolyogva figyelte, ahogy Loreley körbe ugrálja a modelleket, s a ruháikat igazgatja. Gyönyörű volt, kék szemei ragyogtak, hófehér bőre egészségesről árulkodott, ehhez pedig nem is kellett több, mint pár hónapnyi együtt töltött idő. Ő is újra erősnek érezte magát, erős is akart lenni, hogy támasza lehessen jóban-rosszban az édes szirénnek. Az alkoholról ugyan nehezen mondott le, de hétről –hétre könnyebb volt nélküle az élete.

-          Ne aggódj, minden rendben lesz – karolta át a karcsú testet, amikor az megdermedt egy pillanatra.

   A nő azonnal a karjába simult, fejét pedig a vállára hajtotta. Látta, hogy lehunyja a szemét, nagy levegőt vesz, tagjai közben teljesen ellazulnak.

-          Nincs semmisem rendben, az egyik ruhának más a színe fényben, mint egyébként és…

-          Nyugalom – nyomott egy puszit a nyakára, mire érezte, hogy megremeg a karjaiban.

   Loreley lassan nyitotta fel a szemét, a falon lévő tükörből nézett rá. Megnyugtatóan mosolygott, ahogy mindig tette, nem is tudott mást tenni, mindig mosoly volt az arcán, amióta együtt voltak, még akkor is, mikor veszekedtek, mert nem számított semmi, csak az, hogy a tökéletes teremtés karjaiban hajtja álomra a fejét.

-          A lila ruháról van szó? – kérdezte halkan. Apró bólintás volt a válasz. – Küld ki a narancs után, akkor még sötét a világítás, alig fog látszódni.

   A nő összevonta a szemöldökét, tudta, hogy megfontolja az ötletét, aztán arcvonásai hirtelen kisimultak, elmosolyodott és megfordult a karjában. Átkarolta a nyakát, puszikat nyomott az arcára, míg ő derekánál fogva emelte meg kicsit.

-          Imádlak – duruzsolta vidáman.

-          Én is téged, szerelmem – simított végig a haján. Nem érdekelte, hányan látják őket, milyen hatalmas káosz és sürgés-forgás veszi őket körbe, csak a lopott nyugodt perc vált fontossá a világ lüktető tömegében. – Nem lesz semmi gond, imádni fogják – simított ki egy kóbor tincset az arcából.

-          Ha te mondod, még el is hiszem – kuncogott fel vidáman.

-          Még szép, hidd is el. Ha meg még sem szeretnék, az sem gond, hiszen engem ettől nem veszítesz el – tette hozzá játékosan.

   Loreley azonnal elengedte a nyakát, majd durcásan nézett rá, de vette a poént, s viszonzásképpen könyökével gyengéden a bordái közé szúrt.

-          Gonosz manó – morogta, majd választ sem várva utasításokat kezdett adni a többieknek.

   Utat hagyott a többieknek és a fal mellé állt, ahol senkit nem zavart. Figyelte az égi tüneményt, ahogy tovább babrál a modelleken, ahogy nevetve fogadja a ruháit kapó bókokat, s úgy érezte, nála boldogabb ember nem létezik az egész földön.