38.

Ötlete sem volt arra nézve, hogy mit kéne kezdenie a helyzettel. Itt voltak, egy kulcsra zárt szobában, ketten oly’ sok gyötrelmesen hosszú hónap után.

A feje továbbra is hasogatott, kissé szédült, gyengének érezte magát, bár nem volt benne biztos, hogy nem Ville jelenléte az oka ennek az egésznek. A torkát egy hatalmas gombóc fojtogatta, a szíve pedig megint megszakadt, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Itt volt tőle a férfi, akit teljes szívéből szeretett alig pár lépésnyire, mégis úgy érezte, hogy sosem voltak egymástól távolabb.

Szíve szerint felállt volna a kanapéról, hogy Ville ölébe üljön, átkarolja a nyakát, beszívja az illatát, megcsókolja és élvezze a testéből áradó meleget és illatot, ami nélkül csak vegetált az elmúlt hónapokban. El akarta mondani, hogy egy percig sem szűnt meg szeretni, hogy bármit tett mindig rá gondolt, hogy az összes tervében ott van egy darabka belőle, mert nem bírt szabadulni tőle soha, egy másodpercre se. Azért nem aludt, mert álmában vele volt, az ébredés pedig napról napra szörnyebb lett. Minden reggel realizálni, hogy a férfi, akit imádsz, már nincs melletted, nem ölel át és soha többé nem is fog, pokoli kínokat okozott neki.

De bele kellett törődnie. Előbb vagy utóbb, ha már eddig nem sikerült teljesen…

Persze elfogadta az egészet, lemondott róla, hogy boldog lehessen valaki mással, valakivel, aki tud neki kisbabát szülni. Talán vissza kellett volna mennie a régi szerelméhez. Ő már egyszer teherbe esett tőle. Ahogy Jonnára és arra a babára gondolt, akiről a nő lemondott, hányni tudott volna.  Ő a fél életét adta volna azért, ha legalább egy gyerekkel meg tudja ajándékozni Villét, a nő viszont olyan könnyedén ölte meg a testében növekedő magzatot, mintha nem is számított volna, hogy egy apró életet oltott ki, aki egy nagyszerű férfiból volt egy darabka.

A szája keserű mosolyra húzódott, mikor rájött, hogy amíg ki nem derült, hogy nem lehet babája soha nem is vágyott rá, most viszont, hogy tudta nem lesz anyuka, pokoli kínokat élt át. Nem értette a természet miért tagadta meg tőle ezt az apró ám csodás dolgot. Miért sodorta az élet az útjába azt a férfit, akiben minden megvolt ahhoz, hogy családot alapítson vele, akit szeretett, akibe látta a születendő gyerekeik apját, a családfőt, a társat egy életen át, ha nem hagyta, hogy boldogok legyenek. Dühös volt, mégse mutatta ki.

Nagy levegőt vett, majd a cigisdoboza után kezdett kutatni. A feje továbbra is kótyagos volt és nem volt kedve felnézni a zöld szemekbe. Úgy érezte képtelen több fájdalmat elviselni vagy még egyszer lemondani Villéről, pedig ha a férfi azt mondta volna neki, hogy még mindig szereti, valószínűleg beleolvadt volna a karjai közé. Szerencsére a férfi semmi hasonlót nem mondott.

Csak némán figyelte, magán érezte a parázsló pillantást, ami simogatta a bőrét, miközben rágyújtott ő is.

-          Mióta dohányzol? – Kérdezte Ville azon a mély, rekedt hangon, amit annyira hiányolt már.

-          Eddig is dohányoztam – felelte a cipője orrát bámulva hidegen.

-          De annyit soha, hogy legyen nálad egy egész dobozzal. Szóval? – suttogta a férfi, mire vállat vont.

-          Egy ideje – túrt bele a táskájába újra, majd örömmel vette tudomásul, hogy Bam nem kutatta át a cuccait és csak a mobilját vette el.

-          Remeg a kezed. Biztos jól vagy? – Csendült fel Ville jellegzetes mély hangja újra, ő pedig sikítani tudott volna, hogy ismét egy szobában vannak, hogy a férfi újra fojtogatóan betölti a teret, ő pedig nem kap tőle levegőt. Régen ez kellemes volt, most viszont úgy érezte meg fog őrülni az egésztől. Ki akart jutni és lelépni, vissza a régi-új életébe. Eddig fel se tűnt, hogy tényleg remeg, nem tudta mi az oka, de nem is érdekelte. Már rég semmi nem tudta izgatni, elvégre nem volt kiért odafigyelnie magára.

-          Semmi bajom – hazudta szemrebbenés nélkül, érzelemmentes hangon, amint az ujjai a pici laposüvegre simultak, amit lassan húzott elő a táskájából, lecsavarta a kupakot és nagyokat kortyolt az erős italból, remélve, hogy az enyhíti a kínt, amit a férfi jelenléte okoz. Meg tudta volna ölni Bamet. Puszta kézzel megfojtani, kikaparni a szemét, kasztrálni és ezer meg egy módon megkínozni, amiért összezárta őket, amiért elrabolta, amiért olyan helyzetbe kényszerítette mindkettejüket, amitől jól láthatóan zavarban voltak és nem tudtak magukkal mit kezdeni.

-          Hogy tehetted ezt? - szakadt fel Villéből hosszú percek után a dühös kérdés, mire önkéntelenül is rákapta a tekintetét.

-          Tessék? – kérdezte fagyosan és kissé értetlenül.

-          Elhagytál – kiabált rá a férfi, de össze se rezzent.

-          Te hagytál el – felelte közönyösen, belül mégis valami ismét eltört benne.

-          Azt mondtad, hogy menjek a pokolba és eltűntél – állt fel Ville, akár egy dühös bika.

-          Te pedig jó kisfiúként szót fogadtál és mire visszaértem a szobánkba, összecsomagoltál és elhúztál – dőlt el a kanapén, majd a plafonra szegezte a pillantását, továbbra is a jégpáncél mögé bújva, mert érezte, ha még egyszer megsebzi a férfi azt nem éli túl.

   Elhúzta a száját. Talán rosszul cselekedett, talán maradnia kellett volna, könyörögnie, hogy ne így legyen… de egyszerűen muszáj volt kicsit kieresztenie a gőzt és távol lennie a nőtől, így feldolgozva a csapást, amit a kegyetlen sors mért rájuk, vagy kitudja mi a szar.

-          Meg van – szólalt meg egy hosszú perc múlva.

-          Mi? – vonta össze sötét szemöldökét a nő.

-          Meg van, hogyan jussunk ki – beleszívott egy utolsót a cigijébe, majd a földre dobta és rátaposott.

   Loreley jéghideg szemeiben némi érdeklődés villant, de nem szólalt meg. Elpillantott az ablak felé, már pedig addig nem közli vele a tervét, ameddig meg nem kéri rá, ő akár évtizedeket is szívesen eltöltene ebben a szobában a másik közelében. Bár az is igaz, hogy azért közben kibékülne vele, hogy csendes nyugalomban rohadjanak meg az apró helységben.

   Erre a gondolatra akaratán kívül kirázta a hideg, s a meleg is, a gyomrát kellemes érzés töltötte el, ahogy minden tagját, melyeket már halottnak hitt. Annyira hiányzott neki, annyira rég volt…

-          Mire gondolsz? – tette fel a kérdést végül a nő, hosszú percek után.

-          Rosszul leszek – pillantott rá. – Eljátszok egy asztmarohamot, muszáj lesz kiengednie annak a seggfejnek, ha csak nem azt akarja, hogy meghaljak.

-          Lehet erre játszik – vonta össze a szemöldökét, ő pedig akaratán kívül elnevette magát.

-          Nem hiszem, annyira csak nem utál – lökte el magát a faltól, majd egyik ujjával az ajkát kopogtatva kezdett el járkálni a szobában körbe-körbe.

   A tervét próbálta tökéletesíteni, ismerte annyira Bamet, hogy tudja, számít valami hasonló húzásra, kockáztatni viszont még sem merné azt, hogy valóban rosszul van. Körbenézett a helységben, még egy ajtó sem akadt, ami mögött esetleg egy fürdőszoba lenne… ezek szerint arra számít, azonnal egymás nyakába borulnak és egy forró csókban kibékülnek.

   Bárcsak…

   Talán így kéne lennie, talán így megoldódna minden, elfelejthetnék minden sérelmüket, minden fájdalmukat, félretehetnék a múltat és újrakezdhetnék, kicsit nyugodtabban, mint ahogy eddig csinálták.

   Nem, az a baj, hogy az élet soha nem olyan egyszerű, mint azt mások elképzelik maguknak. Nem lesz köztük már minden rendben, Loreley elküldte, mintha az ő szerelmük gyerek nélkül semmit nem érne, ő pedig el is ment, hogy mindezt a fájdalmat a maga módján feldolgozza.

   Szenvedtek egymás nélkül, látszott a nőn, hogy nincs jól, magáról pedig tudta, hogy a halál felé száguld legalább négyszázra kapcsolva.

-          Biztos vagyok benne, hogy számít erre ez a fasz – túrt bele a hajába, aztán az orrnyergét kezdte dörzsölni. – Mást kéne kitalálni, ami biztosan bejön. Legyél te rosszul – fordult hirtelen a másik felé.

   Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Loreley rászokott a cigire, ráadásul ivott is és kitudja még mivel pusztította magát, ez viszont már nem rá tartozott… már nem neki kellett megvédenie vagy óvnia, bármennyire szerette volna, ha a nő még mindig hozzátartozna.

   Összeroppant a közelségétől. Szabadulnia kellett.

-          És hogyan legyek rosszul? – kérdezte üres hangon a másik, mint akinek minden teljesen mindegy.

   Gondolkodva nézett körbe a szobába. Beteg egy terv született az agyában, de valahol teljesen reálisnak tűnt. Hirtelen a nő elé lépett, kikapta kezéből a laposüveget, s mielőtt annyit mondhatott volna, hogy bú vagy bá, egyszerűen kidobta vele az ablakot, ami hangos csörömpöléssel hullott szilánkjaira.

   Oda sétált, felvette az egyik éles darabot.

-          Játsszuk el, amit egyszer már majdnem igazából megtettél – nézett komolyan és keményen a kék szemekbe.

   Loreley arcán semmi nem látszódott, lassan mozdult meg, felállt a kanapéról, kicsit megszédült, de elé sétált. Testüket alig centiméterek választották el, a lelkeik között viszont szakadék húzódott, amit talán képtelenség lenne áthidalni.

   Gyönyörű volt, csodálatosan szép, nem tudott betelni a látványával, úgy érezte a szívében túlcsordul valami és minden sejtjén végig vonul. Lassan nyúlt a szilánkért, miközben fjordkékségű szemeit az övébe mélyesztette. Még a páncéljaival, kegyetlen védelmével is annyira szép volt… alig bírta ki, hogy ne karolja át karcsú derekát és vonja saját testéhez, hogy aztán száját az övére szorítsa, s oly hosszú idő után végre újra egyesüljenek.

   Elvette tőle az éles darabot.

-          Szerintem ordibálnunk kéne egymással, vagy valami ilyesmi – szólalt meg nagyon halkan, hiszen a szívét már a torkában érezte.

-          Valami ilyesmi? – kérdezte csendesen, miközben a lámpafényében a szilánkot nézte.

   Látta, ahogy egy másodpercre elgondolkodik rajta, ne csak megjátssza az egészet, hanem végig húzza az ütőerén vagy a nyakán a szilánkot, így véget vetve vergődésének.

-          Mondd ki, amit gondolsz rólam. Szerintem elég jól tudsz üvölteni – egy pillanatra megremegett a keze a teste mellett, annyira meg akarta érinteni a másikat, de visszafogta magát.

   Nem lehet. Soha többet nem, még ha belepusztul is.

-          Nincs kedvem üvölteni – dobta le magát ismét a kanapéra, de a szilánkot nem engedte el. Túl csábító volt az ötlet, hogy megtegye most, hogy itt van Ville és valószínűleg mellette is maradna, amíg el nem vérzik. Milyen könnyű is lenne… Csak pár apró vágás és a gyomrában lévő fagy megszűnne. Nem lenne több fájdalom, nem kínozná többet a tudat, hogy nem teheti maradéktalanul boldoggá a férfit, akit szeret. Nem gondolna arra, hogy mitől is fosztotta meg a sors.

-          Nem akarsz kijutni? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire fagyos mosolyt villantott rá. Szíve szerint rávágta volna, hogy nem akar elmenni, hogy jó neki ott, vele kettesben. Jó lenne akár örökre is, hisz a közelében lehet, ha akarja nézheti, érezheti az illatát, lubickolhat abban az erőben, ami belőle árad és ami folyton elgyengíti.

-          Ki fog engedni, de ha itt rohadok meg, az se érdekel – feküdt el újra, továbbra is az ujjai közt forgatva az apró szilánkot.

-          Ha kiabálnál, akkor… - kezdett bele Ville, de azonnal félbeszakította.

-          Ha kiabálok nem lesz semmi sem jobb.

-          Gyorsabban kijutunk – vágta rá a férfi, mire a keserűség a torkát marta. Hát igen… Már egy légtérben sem tudnak lenni. Talán talált valakit, akihez haza akar menni. Valakit, aki adhat neki gyereket, aki teljesítheti minden álmát és vágyát. A képzelt nőt is meg tudta volna ölni. Bántotta a gondolat, hogy valaki más teszi boldoggá azt az embert, akit ő szeret. Persze épp ezért engedte el. Ezért tett mindent, hogy egy másik nő mindent megadjon neki. Családot, szerelmet, kertben rohangáló csöppségeket, akik majd unokákat ajándékoznak neki, akik boldoggá teszik végre valahára Villét. Felhőtlenül boldoggá.

-          És mit szeretnél, mit kiabáljak? – Húzta fel végül kérdőn a szemöldökét, majd egy újabb cigire gyújtott rá. Látni és vele lenni csodás volt, még akkor is, ha tudta, hogy ismét szét fognak válni az útjaik hiába Bam kis akciója. Nem lehettek együtt, így nem. Szerette még mindig és tudta, hogy ez a szerelem még a síron túl is tartani fog. Bármire képes lett volna érte, akármire. Még arra is, hogy elhagyja.

-          Mondd, hogy gyűlölsz, hogy pokolra kívánsz – nézett rá Ville, mire egy fagyos kacaj tört fel a torkából. Képtelenségnek tűnt, hogy ennyire hazug szavakat ki bírjon ejteni valaha is a száján.

-          Nem a te hibád, az én testem selejtes, nincs miért okoljalak. Nem miattad nem lesz gyerekem, így pedig nem is átkozhatlak el. Hidd el, akik abban illetékesek, hogy nem leszek a gyerekeid anyja, már rég a pokol kénköves bugyrában szenvednek, már ha bejött az átkozódásom – ült fel újra, bár hirtelen megszédült, de ez cseppet sem tudta meghatni. – Sosem fogom azt mondani, hogy gyűlöllek, főleg nem egy csukott szobában, mert valószínű, hogy ekkora hazugságtól összedőlne az egész kóceráj – köszörülte meg a torkát ugyanis az elmúlt hónapokhoz képest most egyszerre túl sokat beszélt, a szája pedig amúgy is ki volt száradva és a torkán érezte, hogy a hangszálai elszoktak ettől a minimális megerőltetéstől is. A pillantása ismét a térdén pihenő szilánkra tévedt, a cigijét elnyomta, majd az ujjai közé fogta újra az apró éles darabot. – Megértem, hogy szabadulni akarsz – bólintott. – Mondd, hogy vérzem – húzta végig finoman a csuklóján az üveget, felkarcolva a bőrét, de nem túl mély sebet ejtve. Valami hirtelen megmoccant benne az első kis vérző csík láttán, így újabb vonallal gazdagította a bőrét. A fájdalom kellemesen hatott rá, nem tudta volna megmagyarázni mit érez, de jó érzés volt magát bántani. – Végül is nem hazudsz. Csak azt ne tedd hozzá, hogy már régen elvéreztem – suttogta kissé kuszán, miközben egy harmadik karcolással is gazdagította magát, közben pedig végig azon járt az agya, hogy csak egy-egy mélyebb vágás kell és azonnal vége van minden gyötrelemnek.

-          Hagyd abba – szólt rá Ville.

-          Mintha számítana – simított végig a véres szilánkon az ujjával, ami szintén felhasadt… 

   Apró levegőt vett, ezzel térítette magát valamennyire észhez. A nő fájdalma, amit annyira leplezni próbált a szívéig hatolt, felhasította, darabokat tépett ki belőle. Nem bírta elviselni, meg akart halni, elpusztulni vele együtt, azt hitte, valamennyire már tovább lépett… de most be kellett látnia, soha nem tud majd továbblépni.

-          Hagyd abba, Loreley – szólalt meg újra, halkan, rekedten. Hangjától összerezzent a nő, vagy talán attól, hogy kimondta a nevét?

   Kék szemeit lassan emelte rá, szoborszerű szépsége még inkább kivehető volt attól a jégpajzstól, amit magára erőltetett, s ami gyűlölete középpontja volt mindig is.

-          Miért? Mondd azt, hogy érdekel – szólalt meg unottan karcos hangon.

   Valami fájdalmasan belémart. Nem tudta, hogyan juthattak el idáig, olyanok voltak egymás számára, mint két idegen, ami elég nagy váltásnak számított azok után, mi történt közöttük, mennyit jelentettek a másiknak.

-          Érdekel, mindig is érdekelt – mordult fel alig érthetően.

-          Persze – húzta el a száját gúnyos mosolyra.

   Hosszan beszívta a levegőt, majd rögtön köhögni kezdett, fél percre is szüksége volt, amíg sikerült csillapítania a kínzó, fojtogató érzést. Beletúrt a hajába, majd lassan a kanapéhoz sétált, s leült a nő mellé. Egyszerűen nem mehetett így tovább. Loreley rögtön elhúzódott tőle, de így sem tudta kikerülni, hogy ne fél centire legyenek egymástól.

   Térdére rakta a könyökeit, arcát a kezébe temette. Annyi mindent mondott volna neki, s most egy szó sem jött az ajkaira, egyszerűen csak… nem mondhatta el, amit tényleg szeretne.

-          Nem így kellett volna ennek történnie – szólalt meg végül, megtörve a csendet, mely mindkettőjükre keményen ránehezedett.

-          Lehet – mondta a másik olyan hideg hangon, hogy az minden porcikáját megfagyasztotta.

   A falra bámult, mintha onnan remélne válaszokat a kialakult helyzetre, azon viszont nem jelentek meg sem betűk, sem szavak, melyek megoldást tartalmaztak volna. Nem értette, miért történt ez, miért kellett így lennie, majd elpusztult a hiányától, most meg ott volt tőle egy centire, még sem tehetett semmit. Nem húzhatta magához, nem ölelhette meg, a vérző sebeket nem téphette tovább, ahogy be sem gyógyíthatta azokat.

-          Fejezd be – fordult hirtelen hátra, amikor a nő újra megkarcolta a csuklóját.

   Kikapta kezéből a szilánkot, a karja így is merő vér volt, hiszen a vékony kis vágások is tudtak elégé vérezni. Az édes kis szirénje, aki jelenleg leginkább egy márványszoborra hasonlított ráemelte a pillantását, amitől az ereiben meghűlt a vér. Tényleg úgy látszódott, teljesen mindegy neki, ahogy számára is minden mindegy, amióta nincs vele.

-          Én nem akarom ezt – szólalt meg nagyon csendesen egy perc múlva. – Nélküled halott vagyok, hús, vér, izmok és erek, de nem élek és nem is akarok – suttogta nagyon halkan, hiszen nem is igazán akarta, hogy a másik megértse a szavait.

   A nő viszont értette a szavait, kék szemeibe mintha villant volna valami érzelemnek nevezhető, aztán… aztán el is múlt, amilyen gyorsan jött. Talán már mindegy, talán már régen elveszítették egymást, a lehetőség kipergett a kezük között.

-          Mindig az volt a bajod, hogy nem nyílok meg – kezdett bele hirtelen, mert úgy érezte, van még egy apró lehetősége, van még esélye mindent helyrehozni, hogy az idő megérlelte benne a veszteség fájdalmát, s újra tud gondolkodni, tudja, mire van szüksége.

   Loreley elhagyta, ebben a másodpercben viszont az sem érdekelte volna, ha megcsalja, vagy megöli, vagy akármi rosszat művelt volna, mert érezte, szüksége van rá ahhoz, hogy élhessen, s a nőnek is szüksége van rá.

   Az ember egész életében hibázik, ezeket halmozza folyton egymásra, egy apró meleg érzés viszont azt súgta neki, hogy ha könyörög is Loreleynak, hogy újra legyenek együtt, az nem lenne hiba.

-          Most megnyílok – fordult felé újra. Levette a pulcsiját, s hirtelen a másik alkarja köré tekerte. – Azt akarom, hogy legyünk újra együtt, felejtsünk el mindent, ami történt. Nélküled nem tudok élni, nincs értelme élnem – suttogta megtörten.

   A kék szemek mereven néztek rá, úgy látszott a jég nem reped meg, nem törik, bármit is tesz. Ha megérintené… az édes kis szirénje az érintésétől mindig elolvadt, leeresztette a páncéljait, vagy egyszerűen csak a melegség, ami az érintésétől szétáradt a testében, megolvasztotta jéggé változott belsőjét.

   Nagyot nyelt, olyan rég nem érintette meg, s most, olyan közel volt hozzá…

   Majdhogynem gondolkodás nélkül emelte fel a kezét és söpört ki egy tincset a másik arcából, csak ujjbegyeivel érintve bársonyos arcbőrét. Úgy érezte a pillanat megrekedt az örökkévalóságban, s bármit tesz, az számít csak, hogy visszakapja ezt a szépségét, akit neki küldtek az égiek.

Nem tudott ellenállni, a bőre bizsergett a gyengéd, lepkeszárny finomságú érintéstől, valami megint széthasadt benne és önkéntelenül hajtotta a fejét a férfi meleg tenyerébe. Csak percei voltak, tudta, hogy nem élvezheti sokáig a bőrén a bőrét, az illatát az orrában és, hogy ennyire közel van. Nem szabad. Neki nem. Nem lehet önző, nem ítélheti arra az életre, ami neki jutott. Nem Villével van a hiba, hanem vele.

Még talán a gondolatával sem szabadott volna eljátszania, hogy ők ketten ismét együtt legyenek, de már késő volt addigra. Elképzelte milyen lenne újra mellette kelni, nézni ahogy alszik, hallgatni ahogy dobog a szíve, ahogy veszi a levegőt, milyen lenne újra boldognak lenni.

De aztán eszébe jutott, hogy nem véletlenül váltak külön. Ville gyereket akart. Családot. Neki pedig nem lehetett kisbabája. Nem adhatta meg neki, amit akart.

Úgy húzódott el tőle egyik percről a másikra, mintha a tenyere izzani kezdett volna. Tétován állt fel, a térdei gyengék voltak, legalább olyan gyengék, mint ő, bizonytalanul állt a lábán, még mindig szédült, de most már igazán nem tudta megmondani, hogy mitől.

Újabb cigire gyújtott rá, miközben az agya ezerrel pörgött. A boldog jövő képei elé vetültek, de tudta, hogy az egész gyorsan véget érne. Ville meggyűlölné, amiért megfosztja az apaságtól. Vagy talán…

-          És mégis, hogy gondoltad? Lefekszel valakivel, akit teherbe ejtesz és lesz még egy családod rajtam kívül? – Köszörülte meg a torkát rekedten, de nem nézett a zöld szemekbe, mert érezte, hogy akkor rögtön elájul. Így se érezte magát túl stabilnak.

-          Dehogy – hallotta meg azt a semmihez sem hasonlítható mély hangot, amitől ismét nagyot dobbant a szíve.

-          Akkor nem értem – fordult mégis felé. – Hogy akarsz megfeledkezni a problémánkról? – Kérdezte halkan.

-          Loreley, értsd meg, hogy nem számít, hogy… - állt fel Ville, majd lassan felé kezdett közeledni, miközben halk megnyugtató hangon duruzsolt neki.

-          Hogy mondhatod, hogy nem számít, hogy nem lehet gyerekünk? – Csattant fel hirtelen, közbevágva. – Nem lehetsz apa, pedig tudom, hogy mennyire vágysz rá. Nem tudok neked kisbabát szülni érted? – Nézett mélyen a zöld szemekbe.

-          Tudom – bólintott a másik.

-          Nem, nem tudod. Gyűlölnél érte egy idő után vagy és csak szánalomból maradnál velem, azért, mert valaha szerettél, de ezt nem fogom megtenni se veled, se magammal. Csodás férfi vagy és mindent meg kell kapnod, egy saját gyereket is – sziszegte.

-          Nem akarok semmit nélküled – ingatta Ville a fejét szomorúan.

-          Fogd már fel, hogy mit beszélsz – túrt a hajába.

-          Van esélyünk egy kicsire – suttogta a férfi halkan.

-          Ó fogd be és ne gyere nekem azzal az öt kibaszott százalékkal, ami csak azt jelenti, hogy teherbe esek, nem pedig azt, hogy meg is tudom szülni és nem vetélek el – kiabált rá. Már sehol nem volt a nyugalma, nem tudta mi történt, de az egész felkavarta.

-          Mesterséges megtermékenyítés – sorolta tovább a férfi.

-          Az én esetembe az se valószínű – vágta rá, mert miután megtudta, hogy mi a helyzet, alaposan kikérdezte az orvost, aki nem sok jóval kecsegtette. Nem akarta áltatni se magát, se Villét. Nem lett volna értelme.

-          Örökbe is fogadhatunk – lépett közelebb a férfi, mire hátrált egyet.

-          Az nem a te gyereked lenne – ingatta a fejét.

-          Éppúgy tudnám szeretni – suttogta Ville, a szemei pedig ugyanolyan szerelmesen csillogtak felé, mint régen.

-          Nem – suttogta, miközben visszabújt a jégpáncél mögé és a folyamatos hátrálás közben oldalra kezdett lépkedni, hogy a férfi ne tudja a falhoz szorítani. – Nem neked nem lehet sajátod, hanem nekem. Én előtted nem is akartam soha gyereket, te viszont mindig apa akartál lenni. Nem bűnhődhetsz te azért, mert az én testem hibás és még arra se képes, amire a legtöbb ember és állat igen - csóválta a fejét. – Basszus még egy kecske is képes szülni vagy egy patkány – nevetett fel fagyosan, ahogy belegondolt, hogy az anyaság alapjáraton mennyire is természetes dolog, őt valaki mégis megfosztotta tőle.

-          Ne hasonlítsd magad egy kecskéhez vagy egy patkányhoz – mordult fel Ville.

-          Nem ez a lényeg – kapta fel a fejét, miközben megint beleszívott a cigijébe.

-          De igen. Nem akarok nélküled élni és nem érdekel, hogy lehet-e közös gyerekünk vagy örökbe kell-e fogadnunk egy kislányt vagy egy kisfiút, esetleg többet, akik ugyan nem a sajátjaink, akik nem belőlünk vannak, de éppúgy lehetünk a szüleik és szerethetjük őket. Mondd, hogy nem akarsz Loreley, mondd, hogy már nem szeretsz – suttogta neki, mire rájött, hogy valami mást kell kitalálnia.

-          Ilyet nem mondok – csóválta meg a fejét, tudta, hogy képtelen lenne erre, ha már az igazság se marad meg neki, akkor tényleg semmije se marad. – Viszont lefeküdtem másokkal mióta nem vagyunk együtt – közölte hirtelen az első dolgot, ami eszébe jutott. – Sok olasz pasi fordult meg az ágyamban, nagyon sok – nézett a zöld szemekbe, amik megremegtették a gyomrát. El kellett üldöznie, hogy boldoggá tegye. Más választása pedig nem volt. oda kell ütnie, ahol a legjobban fáj neki.