37.

-          Enned kéne – ólálkodott be Bobby a szobájába egy tálcával, de nem reagált. Nem volt kedve, se enni, se élni.

-          Nem kérek – rázta meg a fejét végül mégis fagyosan, majd visszafordult a papírjai fölé és tovább rajzolt. Le kellett volna adnia a házi feladatát, ha már beiratkozott egy újabb iskolába, hogy megtanulja, hogyan kell cipőket készíteni, de valami teljesen más motoszkált a fejében. Vagy inkább valaki más. Ahogy ránézett a tervekre, rájött, hogy még azokon is az a férfi ütközik ki, akit elhagyott vagy aki sokkal inkább elhagyta. Megértette, így kellett lennie, hisz nem adhatta meg neki azt, amire vágyott. Képtelen volt haragudni rá, amiért egyszerűen elment. Talán így volt a legjobb, mégis a hiánya napról napra egyre jobban felemésztette. Ha nem rajzolt volna éjjel nappal talán már rég megőrült volna, vagy megöli magát. De így legalább volt valami, ami lekötötte.

-          Kicsikém, tudom, hogy a fekete elegáns és minden alkalomra ideális, de nem gondolod, hogy talán valami más színnel is megpróbálkozhatnál? – Tette le az asztalára az ételt, miközben végigsimított pár skiccen. – Bár van bennük zöld is – morfondírozott a barátja hangosan, neki viszont görcsbe rándult a gyomra. Nem véletlenül volt minden fekete egy kevés különleges zölddel feldobva. A tudatalattija játszott vele. Mindenben ott volt egy darab a végzetéből. A végzetből, ami nem teljesedhetett be és amit hónapok óta gyászolt. – Mi lenne, ha megcserélnéd őket? – Kérdezte Bobby halkan.

-          Nem – vágta rá, el se gondolkodva a lehetőségen, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz.

-          Lor, mondd el, hogy mi történt – ült le mellé a férfi. Az arckifejezése aggódó volt, ugyanúgy, mint a másik két srácé is, mikor hirtelen beállított hozzájuk Berlinbe, majd egy szó nélkül beköltözött az egyetlen üres kuckóba és csak akkor dugta ki az orrát vagy szólalt meg, ha kivitte a papírjait, amin az ötletei hevertek.

-          Semmi sem történt – ingatta meg a fejét, miközben egy keserű gombóc nőtt a torkában. Vagy talán ott volt eddig is? Nem tudta. Már semmit sem tudott.

-          Akkor miért jöttél utánunk? Vele kéne lenned – suttogta miközben megfogta a kezét, ő viszont úgy rántotta el, mintha tüzes vassal akarná megégetni. Senkinek az érintését nem viselte el, még a legjobb barátaiét sem. Persze azt értékelte, hogy nem mondják ki a férfi nevét, legalábbis előtte nem, de valahogy ez sem segített rajta és a bánatán.

-          Nem lehetek vele és mondtam már, hogy tanulni akarok, ezért jöttem tovább Berlinből. Csak azt tudnám te minek jöttél velem – sóhajtott fel, a hajába túrva. Egyedül akart lenni, de mégse hagyták. Titkon ezért is hálás volt, talán már rég felkötötte volna magát a nappaliban lévő csillárra, ha Bobby nincs és nem figyeli minden lépését árgus szemekkel.

-          Milánó szép, szeretem a pizzát, az itteni nőket és míg te suliba jársz én keresem a következő üzlethelyiséget – vont vállat. – Beszélned kéne róla édes. Három hónapja csak akkor kommunikálsz velünk, ha nagyon muszáj és még csak nem is sírtál egyszer sem. Miért szakítottatok? – Kérdezősködött halkan, mire a gyomra újra bukfencezni kezdett a hasában és úgy érezte hányni tudna megint már annak a napnak a gondolatától is, mikor felült a repülőre és ismét maga mögött hagyta Amerikát.

-          Nem szakítottunk – ingatta a fejét szomorúan. Fogalma sem volt arról, hogy miért pont most beszél, hogy miért is mondja el az igazat, egyszerűen csak kicsúsztak a száján a szavak. – Összevesztünk, azt mondtam, hogy menjen a pokolba, elmentem sétálni és kiereszteni a gőzt, mire visszaértem, ő már egy repülőn ült – nevetett fel keserűen és kissé jegesen, mindenfajta érzelem nélkül. – Tehát nem, nem szakítottunk, egyszerűen még erre se méltatott csak elhagyott, de megvolt rá az oka, szóval ne gondolkozz azon, hogy kirobbansz az ajtón, felkutatod és bevered a képét – hajtotta le a fejét, ugyanis Bobby pont olyan képet vágott, mint aki azon filózik, hogy milyen módon tanítsa móresre a férfit, aki széttörte a szívét. Bár ha jobban belegondolt együtt csinálták.

-          A szüleid… - kezdett bele, Bobby annak a találgatásába, hogy mi is az oka annak, hogy így történt.

-          Nem miattuk vesztünk össze. Ők a tenyeréből ettek – ingatta fejét.

-          Akkor? – Noszogatta tovább, mikor rájött, hogy most van itt az idő, most ki tudja szedni belőle az okát, ő pedig besétált a csapdába és mire átgondolta volna mit is tesz már ki is mondta az igazat. Vagy talán nem is mondta, egyszerűen kiszakadt belőle.

-          Elég nagy az esélye annak, hogy sosem lehet gyerekem. Neki pedig egy kisbaba az álma, amit én nem adhatok meg neki – vont vállat közönyösen, de egy könnycsepp mégis végiggurult az arcán.

   Napok, hetek, vagy hónapok teltek el, mióta visszatért Finnországba a turné után, fogalma sem volt az idő haladásáról vagy éppen arról, milyen napszak is van. A hátán feküdt és a plafont bámulta, próbált felkelni, de hamar feladta, hiszen annyira szédült, hogy azonnal visszazuhant az ágyba. Talán néha ennie is kéne valamit, nem csak piálnia folyton, megszállott módon, felejteni próbálva.

   Rezegni kezdett a telefonja, lassan kereste meg szemével a helyét, ereje viszont nem volt felvenni, belenyugodott, hogy túl messze van tőle, lehetetlenség addig elnyújtózkodnia, a felállással meg nem is akart próbálkozni még egy darabig.

   Lehunyta a szemét, aztán rögtön fel is nyitotta, hiszen démonjának kék zafírjai jelentek meg előtte. Felnyögött, felpattant az ágyból, minden ellenérzését félretette és felkapta a telefonját. Folyamatosan csak azokat a kék szemeket látta, ujjain érezte a hófehér, bársonyos bőrt, orrában a fekete hajzuhatag édeskés illata járt. Bármelyik pillanatban megbolondulhat ettől a kísértéstől, ettől a fájdalmas szerelemtől, ami szétégette belülről.

-          Hallo – szólt bele, meg sem nézte a kijelzőn villogó nevet, nem érdekelte ki hívja, csak az, hogy ne legyen egyedül a sötétséggel.

-          Szia, Migue vagyok – szólalt meg a férfi a vonal túlsó végén.

-          Hello – ismételte magát, mert más értelmes dologra nem is volt képes.

   Leült az ágyra, amikor a szoba újra megfordult vele, beletúrt a hajába és újra lehunyta a szemét, próbálva rájönni, mi-merre-hány, vagy éppenséggel miért keresi a gitáros. Nagyon remélte, hogy valami buliba hívja, mert semmi kedve nem volt egyedül lenni.

-          Próba lesz ma, délután háromkor – kezdett bele.

   Felnyögött, nem akart próbálni, nem akart kijózanodni, nem akart semmit sem.

-          És jó lenne, ha nem lennél pocsolya készen – tette hozzá.

-          Az nem lesz könnyű – sóhajtott nagyot.

   Lelki szemei előtt újra megjelentek Loreley kék zafír szemei, melyek éjjel-nappal kísértették és soha nem hagyták nyugodni.

-          Ville, térj észhez, jó lenne, ha beszélnél valakivel az egészről. Nem jó, ha elfojtasz mindent és csak piálsz, hogy elfelejtkezz róla – felelte tárgyilagosan a másik, ki nem mondva a nő nevét, hiszen megtiltotta mindenkinek, hogy akár csak említsék előtte. – Hónapok teltek el és…

-          Jól van már – morogta. – Majd beszélek róla, egyszer.

-          De mi történt? – kérdezte keményen a másik.

   Nehezen nyelt egyet, a torka kiszáradt, pulzusa az egekbe ugrott. Ettől a hangnemtől a lelkében épült keményfalak hirtelen leomlottak, beszélni akart végre, annyi idő után elmondani mindent valakinek, még ha csak telefonon keresztül is, személytelenül, ki akarta önteni a lelkét, megszabadulni mindentől.

-          Összevesztünk – mondta hirtelen, egy percnyi csend után. – Kiderült, hogy valószínűleg soha nem lehet gyereke, erre azzal jött, hogy keressek mást helyette, kiborult, hogy nem elég nekem, nem tud nekem mindent megadni, amit szeretnék és egyszerűen otthagyott.

-          Sajnálom – szólalt meg a másik együttérzően.

-          Tudta, mennyire akarok gyerekeket, de miatta még erről is lemondtam volna, úgy voltam vele, nem érdekel, ha nem tud szülni nekem, csak maradjon velem, de egyszerűen elsétált a vita közben, persze tudom, hogy faszfej vagyok, amiért nem mentem utána – emelte fel a fejét, majd a falat kezdte bámulni.

   Az a szörnyű pillanat még most is élesen rajzolódott ki előtte, a falat figyelte, amin már-már teljesen megelevenedett a hotelszobába, az édes kis szirénje, aki a könnyeivel küzd, miközben arra kéri, hagyja el, keressen mást helyette, aki majd szül neki gyerekeket, aztán pedig hirtelen kapja magát és kisétál az ajtón. Örökre.

   Utána kellett volna mennie, igen, ezt kellett volna tennie, megnyugtatnia, hogy nem számít, majd örökbe fogadnak, vagy kitudja, vesznek pár kutyát gyerek helyett, bár a szőrre allergiás, de nem számít, csak maradjon vele, fogja a kezét, legyen ott vele mindig és szeresse, ahogy eddig is tette.

   Nem, ehelyett elment piálni Bammel, hogy aztán egy idegen lány lakásában keljen fel, aminek még az emlékétől is kemény hányinger, undor és önutálat fogta el. Ezek után menekült minden elől, legjobb szokása szerint az alkoholban. Kitéptek belőle egy darabot, elhagyta egy része, ezzel meg egyszerűen nem tudott megbirkózni.

-          Nem kéne felkeresned? – kérdezte a barátja csendesen, kiszakítva a gondolatai közül.

   Elfordult a faltól, ahol élete egyik legrosszabb jelenete játszódott le újra és újra.

-          Nem. Ő döntött úgy, hogy keressek mást – mondta makacsul, bár semmi kedve nem volt mást keresni, csak rá tudott gondolni, ő járt a fejében, őt látta mindenütt, minden nőben. – Elhagyott. Az ő döntése.

-          De miattad tette, szerintem…

-          Nem – vágott közbe. – Jobb is így. Ha együtt maradunk, úgyis kicsináltunk volna egymást. Annyira szerettük a másikat, hogy abba valamelyikünk idővel belehalt volna – végig feküdt az ágyon, a plafonra bámult, ott viszont megint a nő arca jelent meg előtte.

-          Ville – kezdett bele a másik. – Egy seggfej vagy – jelentette ki komolyan.

   Felnevetett, bár ebben semmi vidámság nem volt. Igen, ezzel mindig tökéletesen tisztábban volt.

-          Szelektálnod kéne – túrt Chris a hajába, de ő csak makacsul a fejét rázta. A mappába fűzött ruhák, cipők és kiegészítők mind az övéi voltak. A gyerekei, a szerelmei, az élete, a mindene. – Nem tudod mindet határidőre megcsinálni – nézett fel rá a férfi kérlelően, remélve, hogy jobb belátásra bírja, mire elmosolyodott rágyújtott egy cigire és belekortyolt az előtte lévő pohárba. Az ujjai már fájtak a folyamatos megterheléstől, az állandó varrástól, de beljebb kellett vennie a ruháit, mert pár hónap alatt sikerült kifogynia az összesből, ki viszont nem tudta dobni őket, elvégre az övéi voltak. Már-már betegesen ragaszkodott a ruháihoz, nem bírt volna egytől se megszabadulni. Úgy érezte, ha még valamit elveszít, abba beledöglik.

-          Nem alszik, nem eszik, olyan, mint egy gép. Ne mondd, hogy nem csinálja meg, mert csak rosszabb lesz – nézett Mark rá, amire egy újabb fagyos mosoly volt a válasz.

-          Nincs semmi bajom – suttogta rekedten, mire mindkét fiú szemöldöke a homlokáig szaladt.

-          Kifordultál magadból. Cigizel, piálsz és vadidegen olasz pasikkal kefélsz minden nap, ha éppen nem a kulcsra zárt elsötétített szobádba rajzolsz vagy varrsz – sziszegte Chris.

-          És csináltam egy nagyszabású divatbemutatót, ahol nemzetközileg is elismertek lehetünk, nem mellékesen ha a nyári kollekciónk sikert arat, elintézik nekünk, hogy bejussunk a New York-i divathétre – tette hozzá büszkén.

-          Mert dugtál a divattervező suli igazgatójának a fiával – világított rá Mark a tényekre.

-          Csak kihasználom, hogy nem kell foglalkoznom a védekezéssel – vont vállat hidegen, mintha nem érdekelné, hogy élete szerelmével pont azért mentek szét, mert összesen öt százalék annak az esélye, hogy egyáltalán teherbe esik valaha és még ez sem garancia arra, hogy a kicsi életben marad. Persze ennek ellenére is védekezett, egyszerűen nem volt kedve semmilyen fertőzést elkapni senkitől, nem mintha tartott volna attól, hogy mondjuk AIDS-es lesz és meghal. A halál nem számított semmit, egyszerűen a kellemetlen fertőzésektől tartott csak, amik elterelték volna a figyelmét a munkáról. Ezt viszont a többieknek nem kellett tudnia.

-          Te hülye vagy – csattant fel Mark. – Lehet babád van egy csomó módszer, ha természetes úton nem megy, próbálkozhattatok volna Villével mesterségesen vagy béranyát fogadtatok volna, de ha az se jött volna be, hát van egy rakás árva, akit magatokhoz vehetnétek. Te meg leléptél – kiabált rá, mire összerezzent, már az emléke is fájt, nemhogy a neve említése. – Húzz vissza hozzá, ő boldoggá tett és… - folytatta tovább.

-          Fejezd be – szakította félbe fagyosan és keményen. – Itt vannak a gyerekeim – tolta elé a mappáját.

-          Meddig fogod ezt csinálni? – Nézett rá a legjobb barátja kérdőn, de ő érzelemmentesen kezelt ismét mindent és mindenkit. Azzal, hogy egy sima rutinellenőrzés után kiderült, hogy nem tud mindent megadni annak a férfinak, akit teljes szívével szeret az egész világa megváltozott ismét. Visszatért oda ahonnan indult, mielőtt találkozott volna az ő gyönyörű zöld szemű ördögével, azzal a különbséggel, hogy már a családjának se tudta kimutatni, hogy fontosak a számára, velük is fagyosan társalgott. Talán pont ez a jegesség volt az, ami vonzotta az olasz férfiakat, mind megpróbálta megolvasztani a benne lévő gleccsereket, de képtelenség volt, főleg, mert mindet csak használta. Próbálta elterelni velük a figyelmét a férfiről, aki ki tudja merre járt, de nem ment semmire.

-          Amíg meg nem halok – nézett mélyen a szürke szemekbe, mire Mark elvörösödött, aztán kiviharzott a lakásból és keményen bevágta maga után az ajtót, ő viszont meg se rezzent.

Hetek teltek el ismét, folyamatos szabással varrással, minden a feje tetején állt körülöttük, Markkal nem szóltak egymáshoz, a többiek pedig próbálták jobb belátásra bírni, de ez cseppet sem izgatta. Nem érdekelte már semmi csak a bemutató, aminek a határideje egyre közelebb került a nyakukat szorongatva.

Végül mégis sikerült. Ott álltak a forgatag közepén, a modelleken ott voltak a ruháik, a cipők, amiket saját kezűleg csinált, sminkesek és fodrászok forogtak körbe körbe, a kifutó melletti széksorokat a szakma legnagyobbjai foglalták el.

-          Siker lesz – szorította meg Chris a vállát, mire egy hideg mosolyt villantott.

-          Tudom – bólintott magabiztosan. Több heti munkája volt az egészben, be akart robbanni a köztudatba, megbotránkoztatni és lenyűgözni szerette volna a közönségét és tudta, hogy egyenes út vezet az este után ahhoz, hogy mindenki róluk beszéljen és egyszerűen minden híresség az ő ruháik után kapkodjon.

-          Loreley – hallott meg a háta mögül egy ismerős hangot, mire érzéketlenül fordult hátra.

-          Szia Bam – suttogta, remélve, hogy Ville nincs a közelben. Azóta nem hallott róla, hogy elhagyta a hotelszobát, ahol elmondta neki, hogy sosem teheti boldoggá.

-          Ville nincs itt, de beszélnünk kéne – suttogta a férfi, mintha ráérzett volna, hogy mitől is tart és igyekezne megnyugtatni, mire jeges mosolyt villantott rá is.

-          Mint látod, nem érek rá – pillantott ki a pódiumra, aztán visszafordult a modelljei felé, hogy minden úgy álljon rajtuk, ahogy azt ő megálmodta.

   Apró levegőt vett, ha hosszan próbálta beszívni a levegőt, mindig elszorult a tüdeje és éles fájdalom hasított a bordái közé. Ez a jobbik esetnek számított, a rosszabbik esetben köhögni kezdett, fulladozni, aminek nem lett vége hosszú-hosszú percekig. Lassan pislogott, a totális kimerültség szélére hajszolta magát az ivászattal és a végtelen bulizással mellyel felejteni próbált. Mindentől meg akart szabadulni, elfelejteni a kínos fájdalmat mely folyamatosan emésztette.

-          Jó reggelt – sétált be az orvos mosolyogva.

   Intett egyet a kezével neki, mely a teste mellett volt, mert a beszédhez is fáradtnak érezte magát. Talán vissza kellett volna kicsit vennie az első figyelmeztetéskor… vagy nem.

-          Egész jók a mostani leleteid, de még itt kéne maradnod pár napot, megfigyelésre – nézett a szemébe, miután átfutotta a kartonját.

   Megrázta kicsit a fejét, a pohárért nyúlt, ivott pár kortyot.

-          Haza akarok menni – jelentette ki határozottan.

-          Ville, maradnod kell. Ez nem tanács volt, hanem utasítás. Teljesen kikészült a tüdőd, nem beszélve más szerveidről, melyek már nem bírják a folyamatos piálást. Húsz éves korban ez még oké, negyvenhez közel viszont nem – mondta komolyan.

   Mereven nézett rá. Egy kicsit sem érdekelte. Ha meg kell halnia, akkor meg kell halnia, ha meghal, egy pillanatig sem számít az egész. Nem volt miért élnie, nem akarta tovább csinálni a koncertezést, nem akart több számot megírni, nem akart már semmit. Ha valaki nem akar már semmit, akkor idővel úgyis meghal.

-          Nem érdekel. Kérem a papírt – dobta le magáról a takarót, aztán kiült az ágy szélére. Teljesen legyengült az utóbbi időben, ha lehetséges még tovább fogyott, izmaiban nem volt erő, talán megállni sem tudott a két lábán. Nem számított.

-          Kérlek, hallgass meg – kezdett bele az orvos.

   Régi jó barátja volt a férfi, most azonban egy másodpercig sem figyelt rá. Mondta-mondta a magáét, ő viszont felállt közben és elkezdett felöltözni, nem zavartatva magát a másik jelenlététől. Mikor már a cipőjét húzta, Aleksi is befejezte a mondanivalóját, csak nagyot sóhajtott lemondóan, talán legyintett is hozzá egyet, azonban háttal állt neki, így nem láthatta.

   Egyszerűen ráhagyta, tudta, úgysem beszélhet a lelkére, ha menni akar, akkor menni fog, bármennyire szúrja a tüdeje, bármennyire kilyukadt a gyomra a rengeteg alkoholtól. Ő még akkor sem ijedt meg, amikor egyik este véreset kezdett hányni, az öccse viszont annál inkább, s azonnal behozta a kórházba.

   Feleslegesen. Egy kis műtét, egy kis varrás… három nap után, ideje hazamennie a házába és folytatnia a pusztulást, amibe a kék szemű szirén döntötte, vagy sokkal inkább démon.

-          Ville, azonnal feküdj vissza – sétált be a kórterembe Migue, mire megforgatta a szemét, az orvosra pillantott.

-          Vele próbálsz visszatartani? – vonta fel a szemöldökét.

-          Reméltem ő a lelkedre tud beszélni, ha már rám nem hallgatsz.

-          Nem fog menni – dobálta be a cuccait egy táskába, a keze viszont remegett közben.

-          Feküdj vissza Ville, nem vagy jól, ne akard, hogy én dugjalak ágyba, mint egy csecsemőt – mondta baráti gyengédséggel a gitáros, a vállára téve a kezét. – Megoldjuk ezt is, megoldottunk eddig mindent, nem?

   A férfi szemeibe pillantott. Igen, eddig mindig mindent megoldottak, eddig mindig minden megoldódott, most viszont úgy érezte nem lesz soha vége a hiánynak, mely fekete ürességként volt jelen a gyomrában.

   Félpercnyi tétovázás után megrázta a fejét.

-          Nem, megyek. Mennem kell – tartotta meg nehezen a táskáját.

-          Kikészültél, pihenned kell, mindig csak menni és menni akarsz és keresni valamit, amiről fogalmad sincs mi, de…

-          Nem, nem keresek már – vágott közbe hirtelen felgyulladt indulattal. – Már nincs mit keresnem. Megtaláltam, elveszítettem. Egyszerűen most már csak mennem kell – folytatta tovább idegesen. – Nem érdekel.

-          Nem mehetsz tovább, ahogy te fogalmaztad – válaszolta felhevülten Migue. – Elég volt. Le kell állnod, mert már nincs hova menned, véget ért ez, fejezd be, zárd le magadban az egészet, ahogy másokat is lezártál, lépj tovább és…

-          Nem – szisszent fel. – Ezt nem érted, ő nem olyan, mint más, és nem tudom lezárni, soha nem fogom tudni lezárni.

   Azzal nem folytatta tovább az értelmetlen vitát, egyszerűen elindult az ajtó felé, hogy majd a pultnál aláírja a lapot, miszerint saját felelősségre távozik a kórházból. Minek vigyázzon magára? Nincs miért, nincs kiért. Eddig nem is értette meg igazán mit jelent számára Loreley, csak akkor, mikor elveszítette.

-          Most már ráérsz? – Keveredett Bam ismét elő a semmiből. Az egész bemutató alatt érezte magán a férfi tekintetét, ami majdhogynem lyukat égetett a hátába és még azután se szűnt meg a kellemetlen érzés, hogy a sikerüket ünnepelték a színfalak mögött, a modelljeik, a sajtó és egyéb furcsa figurák társaságában.

-          Nem – ingatta meg a fejét. Kissé spicces volt az elfogyasztott pezsgőtől, de az egyik olasz fiú, aki Mark ruháiban vonult végig a kifutón rá várt odakint.

-          Már mindenki elment – állt meg Bam előtte elszántan, miközben ő a táskájába pakolgatott.

-          Nem értem akkor, hogy te még mit keresel itt – nézett a szürke szemekbe fagyosan.

-          Loptam egy meghívót, mivel a saját példányom valahogy elkeveredett a postán – sziszegte a férfi, de cseppet sem érdekelte, hogy nincs épp rózsás hangulatban.

-          Nem keveredett el, tekintve, hogy nem küldtünk, se neked, se senkinek meghívót, akinek köze van hozzátok – közölte tárgyilagosan és kissé hűvösen, miközben rágyújtott egy cigire. Tudta, hogy bunkó, hogy Bam nem érdemli meg, hogy így viselkedjen, elvégre neki semmi köze nem volt az ő dolgához, mégis zavarta a jelenléte és szabadulni akart a társaságából, még akkor is, ha régen élvezte, hogy a haverjának mondhatja.

-          Mióta dohányzol? – Nézett végig rajta a férfi megdöbbenve, majd kissé megcsóválta a fejét, aztán mély levegőt vett. – Legalább megpróbálhatnád tagadni, hogy arra se méltattál, hogy meghívót küldj. Egy kicsit a mi kezünk is benne van a sikeretekben – húzta ki magát, mire azonnal megvillantak a szemei és dühösen mérte végig az előtte álló alakot.

-          Semmi közötök nincs a sikerünkhöz. Jók vagyunk és magunktól értük el ezt – sziszegte fagyosan.

-          Lényegtelen – intette le Bam, mire majdnem kicsúszott egy cifra kis káromkodás a száján, amiért ezt merte mondani. Ha valamire, hát arra még allergiás volt, hogy nem ismerték el azt, amiért vért izzadt és megdolgozott.

-          Tűnj el – kapta fel a táskáját, majd elindult volna a kijárat felé, ha Bam ujjai szoros bilincsként nem záródnak a felkarjára.

-          Nem mész innen sehová, míg nem beszéltünk – sziszegte a férfi.

-          Nincs miről beszélnünk – vágta rá érzelemmentes hangon.

-          De igenis van. Ville és te… - kezdett bele, de már a neve említése is hasogató fájdalommal járt, ami marcangolta a szívét és a lelkét, az édes és immár egyben keserű emlékek pedig ellepték az agyát, amitől nem tudott gondolkodni.

-          Fogd be – ripakodott Bamre, félbeszakítva a mondatát. Hiába minden, már nem tudott jeges és tárgyilagos maradni, legalábbis nem annyira, mint kellett volna.

-          Szóval nem hagy hidegen – mosolyodott el a férfi. – Az jó – bólogatott magának. – Az nagyon jó – vigyorgott önelégülten.

-          Nem tudsz te semmit – próbálta meg kitépni a kezét Bam szorításából, de az nem engedte el. – Eressz – sziszegte fenyegetően, de úgy tűnt a másik cseppet sem ijed meg tőle, ami kissé bosszantotta, annak ellenére is, hogy tudta Bam a kígyókon kívül nem sok dologtól fél. Főleg nem egy alig ötven kilós nőtől, akin látszik, hogy teljesen össze van törve.

-          Ville szeret és kikészíti magát miattad. Te is szereted és nem vagy jól nélküle. Csak nézz tükörbe. Csont és bőr vagy, az arcod sápadtabb, mint valaha, cigizel, piálsz és ki tudja mivel próbálod kompenzálni a hiányát, ahogy ő is teszi. De Ville szervezete már nem bírja – suttogta Bam kissé aggódva, mire a gyomra görcsbe rándult. Szabadulni akart a beszélgetés elől minden áron. Nem akarta tudni, hogy élete szerelme ugyanúgy szenved, ahogy ő. De hát elhagyta… Mire visszatért ő eltűnt. Nem szabadott vele foglalkoznia. – Tudom, hogy mi történt, hogy nagy az esély arra, hogy nem szülhetsz neki gyereket, de fogd fel, hogy ez neki nem számít… - folytatta tovább, mire az egész teste megremegett. Még mindig fájt neki a tény, hogy képtelen megadnia a férfinak, akit teljes szívéből szeret, az olyan nagyon áhított kisbabát. Kimondva pedig még rosszabb volt az egész.

-          Hagyj békén – csattant fel.

-          Velem kell jönnöd – kötötte Bam az ebet a karóhoz.

-          Nem megyek veled sehová – ingatta a fejét, majd még erőszakosabban próbált megszabadulni.

-          Nem bírja tovább se a mája, se a gyomra, se a tüdeje, a szervezete fel fogja mondani a szolgálatot és te vagy az egyetlen, aki leállíthatja – kiabált Bam, mire elkerekedtek a szemei. Sokként érte az információáradat, az pedig még jobban megrémisztette, hogy kihallotta Bam hangjából a kétségbeesést, mintha… Mintha tényleg ő lenne az egyetlen ember, aki segíthet. Nem hangzott úgy, hogy túloz, mégis tudta, hogy Ville bajára nem lehet ő a megoldás.

-          Keress egy orvost, mert én nem mehetek veled – suttogta.

-          Te akartad Loreley – sóhajtott fel Bam, majd hirtelen két erős kar megragadta a derekát, egy pedig az orrához valami erős szúrós szagú folyadékba mártott rongyot tartott, amitől alig fél perces küzdelem után elszállt a tagjaiból az erő és elvesztette az eszméletét.

Mire magához tért, már egy sötét szobában találta magát, a feje hasogatott, a tagjai zsibbadtak, fogalma sem volt arról hol van és arról se, hogy mi történt. Az ajtó hirtelen kinyílt még azelőtt, hogy rendesen körbenézhetett volna, valakit belöktek rajta, majd mire kettőt pisloghatott volna vissza is zárult és egy kulcs fordult el a zárban. Kellett pár perc mire felfogta, hogy ki is áll vele a szemben, a zöld szemek megdöbbenve méregették, bár érezte, hogy ő se néz ki összeszedettebben, a szíve mégis azonnal reagált, ha már az agya nem tudott.

Elvégre Ville állt vele szemben, aki nem volt jó bőrben, mégis őt látta még mindig a legcsodálatosabbnak az egész világon.

   Bam valamire készül. Egyszerűen érezte, rá sem kellett néznie, tudta, hogy csinálni fog valamit. Csak azt nem, hogy mit. Szívesen elrepült a kedvéért Los Angelesben, hiszen gondolta, Loreley úgy sem arra fele lehet, valószínűleg New Yorkban a divathétre készül. Azt hitte bulizni akar a férfi, telefonon keresztül nem hallotta ki hangjából az árulkodó kis csalást, mikor viszont autóba ültette és a házába vitte, egyszerűen az agyában jelzett valami vörösen villogó dolog, ami arra figyelmeztette vigyázzon.

   Teljesen bolond, amiért nem hallgatott erre a kis vészjelzőre.

   Az ismerős zafír szemekbe bámult, melyek oly régóta kísértették éjszaka és nappal. A szíve hatalmasat dobbant, nyelt egyet, hogy feloldja a torkában kialakult görcsöt, de nem tudott vele így sem semmit kezdeni. A szíve oda ugrott, ott dobogott tovább, pulzusa az egekbe szökött, úgy érezte kirobban a mellkasából az apró kis szerv, aminek ő már hónapokat sem adott a leállásig.

   Gyönyörűen festett a nő, ahogy hunyorítva próbálta hozzászoktatni szemét a világossághoz, aztán megdöbbenve nézett rá, végül pedig fagyosan, amit oly hosszú időn át próbált kinevelni belőle. Kicsit talán lesoványodott és fehérebb lett, mint volt, azonban ez mit sem számított, mert így még szebbnek tűnt neki. Egy angyal, aki azért jött a földre, hogy őt kísértse. Vagy inkább démon, aki kínozni akarja.

-          Bam, azonnal nyisd ki, ez kurvára nem vicces – fordult az ajtó felé.

   Már csak a látványától görcsbe szorult a gyomra, belehalt a hiányba és a fájdalomba… meg akarta ölelni, magához szorítani, szeretni. A nő viszont másképpen döntött. A makacs sértettség, mindennél erősebben lángolt fel benne.

-          Addig nem fogom, ameddig nem beszélitek meg a problémáitokat. Elegem van mindkettőkből. Bírlak Ville, de oltári nagy balfasz vagy – üvöltött vissza a zárt ajtó másik oldaláról. – Ja, ezt nem tudod berúgni seggfej – tette még hozzá vidáman.

   Hallotta a férfi lépteit, s pár másodperc múlva az is tudatosult benne, hogy kettesben maradtak a nővel egy bezárt szobában. Megkopogtatta a tömör faajtót, na azt biztos nem tudja berúgni, főleg, hogy öt pontos biztonsági zár volt rajta.

   Megfordult, neki döntötte hátát a falnak, aztán körbe nézett a helységben, amit valószínűleg pincének használhatott a férfi. Vagy direkt nekik építette, azt is simán kinézte belőle, amilyen elmebeteg baromként tudott viselkedni.

   Elővette a cigijét, rágyújtott egy szálra, amikor észrevette az apró ablakot, mely a betonfalba volt vágva felül, és amin biztos, hogy egyikük sem jutna ki. A szoba berendezése ezen kívül egy kanapé volt, meg egy szekrény, amiben kitudja mit tároltak, inkább nem is kíváncsi rá.

   Nem nézett a nőre, már a közelségétől is rosszul lett, hányinger fojtogatta, nem beszélve arról, amit a szíve művelt a bordái között. Még sem bírta ki, hogy ne kérdezze meg hogyan van, ne tudakolja meg, Bam komolyabb kárt tett –e benne, tekintve, hogy eszméletlen lehetett, mielőtt ő megérkezett és rájuk zárták az ajtót.

-          Jól vagy? – szólalt meg rekedten és karcos hangon, annak is örült, hogy ezt a két egyszerű szót ki tudta magából préselni.

   Loreley valószínűleg bólinthatott, de nem nézett rá, így nem tudhatta. Hallotta, ahogy lassan felkel és tesz pár lépést a kanapé felé, míg ő továbbra is az ablakot figyelte, miközben mélyen a cigijébe szívott, ami ellen a tüdeje azonnal ellenkezni kezdett.

-          Megmaradok – szólalt meg csendesen a másik.

   Nem bírta ki, azonnal rápillantott, hiszen olyan régen látta… a kanapén ült, beletúrt hosszú, fekete, dús hajába, miközben maga elé bámult és próbálta összeszedni a gondolatait. Pár perces csend következett, képtelennek érezte magát elszakadni a gyönyörű látványtól, hiszen oly régóta nélkülöznie kellett…

-          Meg fogom ölni Bamet – szólalt meg, majd ledobta a cigijét és rátaposott. Köhögött egy kicsit, mert a tüdeje újra nem örült a bevitt nikotin mennyiségnek, amire tökéletesen szart.

-          Én is – mondta a másik halkan.

   A csend sűrűvé és fojtogatóvá vált. Nem tudta mit kéne mondania, mit mondhatna. Talán nem is kéne megszólalnia, oda mehetne hozzá, megölelhetné, csókot adna a szájára, ujjaival a hajába túrna közben és... végre átélhetné azt a nyugalmat, amit oly régóta nélkülöznie kellett, s amire oly régóta vágyik már.

   Csupán a gondolattól is zsibbadt melegség járta át.

   Megnyalta az ajkát, keresztbefonta karjait a mellkasa előtt. Mondania kéne valamit, vagy tennie, vagy… nem. Loreley már elbaszta, amikor elhúzott tőle azzal az indokkal, hogy ő nem képes megadni neki a gyereket, amire annyira vágyik. Ennyire leértékelte a kapcsolatukat, amitől még mindig jeges tőrként vágott belé a fájdalom.

-          Tegyünk úgy egy óra múlva, mint akik megbeszéltek mindent, és akik között minden rendben van – ajánlotta fel, tekintve, hogy ezt az egyetlen szabadulási módszert látta.

   Pokolbéli szirénje lassan ráemelte a tekintetét, a zafír szemek kegyetlen ürességgel néztek rá, amitől kirázta a hideg, s libabőrös lett.

-          Szerinted be fogja venni? – vonta fel fekete szemöldökét higgadtan.

-          Remélem. Meg akarom verni. Bántott? Hogyan hozott ide? – kérdezte, mert ezen nem tudott valahogy túljutni, hogy erőszakosan elbánt a nővel a barátja, akit még most is teljes szívéből szeretett.

-          Elkábított – vonta meg kicsit a vállát, azzal masszírozni kezdte a halántékát.

-          Remek. Bam egy igazi zseni – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában, hogy mondjon valamit.

   A szünet újra beállt kettőjük között, a levegő feszültséggel telt meg. Mennyi ideje is nem látta? Fél év? Vagy már több lenne? Kevesebb? Talán hetek? Teljesen mindegy, ebben a pillanatban a legszívesebben meghalt volna, hogy soha többé ne kelljen nélkülöznie maga mellől ezt a szépséget, aki visszaadta egykoron a reményét és a hitét, vágyakkal töltötte meg, amikor már azt hitte, többé nem lesz képes a vágyakozásra.