36.

A koncertről, amint Ville lejött azonnal ódákat kezdett mindenki körülöttük zengeni. Szakmabéli emberek végeláthatatlanul hosszú sora állt meg az izzadt férfi előtt, hogy kezet rázzanak vele és gratuláljanak a műsorhoz. A zöld szemű ördög is fel volt dobva, úgy vigyorgott koncert után, mint eddig még egyszer sem. A fájdalmas arckifejezés, a könyörgő tekintet, hogy valaki szabadítsa ki az emberek karmai közül és vigye őt messzire, ahol senki nem találhat rá, sehol sem volt.

Az egyik hangfalnak dőlve büszkén mosolygott, a pillantásuk szinte másodpercenként találkozott, de tudta, hogy most nem mehet ő is oda. Ki kell várnia a sorát.

Ville viszont nem volt ilyen türelmes. Tíz percnyi egy helyben toporgás után, egyszerűen kirobbant a kör közepéről, lerázott magáról mindenkit és egyenesen felé vette az irányt. Nem mozdult, csak mosolygott és várt. Várta a végzetét, aki átvágott a színpad mögött és mikor elé ért felkapta, nevetve megpörgette a levegőben és úgy csókolta meg, hogy azt hitte belehal abba a rengeteg szerelembe, ami felé árad.

-          Csak neked énekeltem – szorította magához a férfi, mire hatalmasat dobbant a szíve. Persze eddig is tudta, hisz ha egy szám közbe nem nézett ki rá legalább háromszor, akkor egyszer sem. Az elején azt hitte csak ellenőrizni akarja, hogy ott van-e még, hogy nem-e hagyta magára, később viszont rájött, hogy az egész neki szól. Minden mosoly, minden nevetés, minden hang és dal, érte van.

-          Csodálatos vagy – simogatta meg a tarkóját, ami nyirkos volt az izzadtságtól, de cseppet sem tudta érdekelni, hogy más szerint undorító egy másik ember verejtékező bőréhez tapadni. Ő imádta izzadtan és büdösen is. Az övé volt és gyönyörűnek látta mindenképp.

-          Miattad vagyok az. Miattad gratulálnak – nevetett fel Ville.

-          Nem, ez mind a te érdemed – csóválta a fejét. Vitathatatlan volt a tehetsége, hogy oda született a színpadra, a mikrofonállvány mögé, még akkor is ha sokszor nem így érezte.

-          Szeretlek – csókolta meg újra, ő pedig nem bírt nem mosolyogni a lelkesedésén és azon, hogy ennyire pörög, ennyire büszke magára és ilyen jól érzi magát a bőrében. Mindig így kellett volna ennek lennie, nem is érette, hogy utálhatta meg a közönség előtt való zenélését. Újabb rejtély, amit meg kellett fejtenie és ha sikerül, talán ismét ráveheti, hogy kevés alkohollal álljon csak színpadra és még több zseniális koncertet adjon, amit ő is élvez és nem csak a rajongói.

-          Én is szeretlek – adott a kezébe egy üveg vizet, majd meglepve vette tudomásul, hogy Ville nagyokat kortyol belőle és nem is fintorog, amiért nem alkohollal csillapítja a szomját.

-          El kell mennem zuhanyozni és interjút adni – sóhajtott fel.

-          Tudom – bólintott. – Míg fürdesz kikészítem a ruhákat az interjúhoz – fogta meg a kezét, majd együtt vágtak át az öltözőig, ahol a többiek üvöltve, nevetve tomboltak és azonnal a férfi nyakába vetették magukat, miután átlépte a küszöböt.

Bam volt az egyetlen, aki csak gyengéden megpaskolta a vállát, majd hozzá lépett, megfogta a csuklóját és míg a többiek örömködtek egy sarokba húzta.

-          Baj van? – Kérdezte aggódva, mert nem volt hozzászokva, Bam komoly arckifejezéséhez.

-          Nem – mosolyodott el hirtelen.

-          Akkor? – pillantott el a férfi felé, aki nevetve magyarázott valamit finnül, amiből ő persze egy mukkot se értett, de megszokta már, hogy ha izgatott, akkor az anyanyelvén kezd hadarni.

-          Nem tudom mit művelsz vele, de sose láttam még így, pedig elhiheted elé régóta ismerem. Tudom, hogy a szerelemtől kivirul és egyben halálra is rémül, de veled valahogy más. Jót teszel neki – nézett a barátja felé, aki levette az átizzadt felsőjét és kacagva csapkodta meg vele Lindét, aki szintén azonnal belement a baromkodásba, így pedig kisebb csata alakult kettejük közt.

-          Csak szeretem – vont vállat mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az életét egy másik ember kezébe adta.

-          Maradjon is így oké? Ne törd össze, mert nem fogja túlélni – suttogta Bam figyelmeztetően, mire pedig bármit is mondhatott volna, Gus hátán kötött ki.

Nevetve nézte a harmincon túli férfiakat, akik úgy viselkedtek akár a kisfiúk a játszótéren, egészen addig, míg Ville ki nem keveredett a forgatagból, fel nem kapta az ölébe és be nem vitte a fürdőbe, amit kulcsra zárt.

-          Most nincs időnk erre – kacagott fel, mikor rájött mit akar a férfi.

-          Azt én döntöm el – villantotta rá a szemeit, majd kivillantotta a fogait, így pedig tényleg úgy nézett ki, mint maga az ördög, aki a lelkét akarja. Csak azt nem tudta, hogy már rég az övé, ahogy a teste, a szíve és az esze is.

   Miután Loreley-al kiélvezték az édes-kettest a fürdőszobában, kiment a sajtósokhoz. Arról kérdezgették, hogyan is érzi magát, miben látja a koncert hatalmas sikerét, amire persze nem tudott válaszolni, ahogy sohasem. Nem igazán tudta, miért sikeres, azonkívül, hogy szívből énekel, egyszer azt olvasta, talán azért, mert a kisugárzásában van valami erő, ami rátelepszik másokra, s így bárkit képes a hatása alá vonni.

   Nem tudta, lehet, emiatt, lehet más miatt. Nem is igazán érdekelte. Loreleyra pillantott, aki Bam mellett állt a fal mellett és mondhatni rá vártak, akit csak úgy elkaptak a folyóson.

-          És van most barátnője? – jött a következő kérdés, az egyik nőtől, mire két mikrofont is az orra alá toltak.

-          Igen, van – mosolygott a szirénjére.

-          Mióta? Mennyire hosszú távú? Házasságon gondolkodtak már? – sorolták azonnal többen is a kérdéseket.

   Mély levegőt vett, igazából egyszerűbb lett volna letagadni az egészet, hogy megússzon legalább húsz kérdést, azonban a nő őt figyelte, nem tehette meg vele, hogy ilyen megalázó helyzetbe hozza, még ha így egyszerűbb is lenne az élete.

-          Az a fekete hajú lány, akire a koncert alatt kitekingetett? – jött a következő kérdés, mire a többiek elkezdtek körbe-körbe fordulni, a szemükkel keresni, Bam azonban időben kapcsolt, megragadta Loreley felkarját és elkezdte visszaterelgetni az öltözőbe.

-          Igen, ő – mosolygott a kamerába. – Régóta vagyunk együtt, hosszútávra tervezem, remélhetőleg az életem végéig elvisel – nevetett fel.

   Ezen az egyik riporter is kuncogni kezdett, ő pedig örült neki, hogy nem a szokványos hivatalos hangnemben folyik tovább a beszélgetés.

-          Mit gondol a házasságról?

-          Szeretném, ha hozzám jönne, de ez csak gyűrű és papír – vonta meg a vállát. – Igazság szerint nincs jelentősége, csak a birtoklásunk fejezzük ki, s a másik embert a hatalmunk alá próbáljuk vonni. Olyan ez, mintha kutyára pórázt rakunk, ha el akar menni, akkor abból is kirántja a fejét, ha meg nem, akkor nem megy el a lábunktól – mosolygott vidáman.

   Újabb nevetés hangzott fel, aztán tíz perc múlva, amikor kérdések egész tárházat feltették neki, útjára engedték, aminek csakis örülni tudott. Az öltözőbe lépve elkapta a nő derekát, majd a hajába túrt és a szájához húzta.

-          Mit mondtál még nekik rólam? – kérdezte halvány mosollyal.

-          Csupa rosszaságot – mondta komolyan. – Hogy elátkoztál, bájitalt itattál velem és a szexrabszolgáddá tettél.

-          Ez nagyon csúnya, csúnya dolog volt – biggyesztette le az alsó ajkát, s olyan pillantással nézett rá, amitől kínzóan lüktetni kezdett egész testében, hogy azonnal vízszintes helyzetbe kerüljenek.

   Lecsapott az ajkaira, szenvedélyes gyengédséggel falta fel másodpercről-másodpercre egyre jobban belemerülve az édes sóvárgásba, amikor halk torokköszörülést hallott meg a fal mellől.

-          Én is itt vagyok – morogta Bam. – Bár nyugodtan folytathatjátok – tette hozzá vigyorogva, amikor ránézett.

-          Neked ott van Gus vagy Burton, még mindig nem tudom melyikükkel alkotnál szebb párt – vetette oda, mire a férfi látványosan elsápadt.

-          Ebbe belegondolni is rossz, hagyj már békén ezekkel! – mordult fel.

-          Kellett neked itt maradnod – vonta meg a vállát, majd kézen fogta a nőt. – Menjünk, a fények kihaltak, a vodka kiszállt belőlem és egyébként is, még hosszú az este.

   A férfi a szemeit forgatva ment előre, míg ő egy pillanatra sem engedte el a nő kezét, az autóban már a többiek vártak rájuk, söröztek és nevetgéltek, megbeszélték, hogy leugranak a hotel bárjába ott folytatni az éjszakát, neki azonban nem volt kedve velük tartani, a nővel akart lenni, akit annyira szeret.

-          Jó kisfiú voltam? – szorította magához azonnal, amikor beléptek a szobába.

-          Soha nem vagy jó kisfiú – csóválta meg a fejét. – Te maga vagy az ördög.

-          Rendben van, leszek ördög, ha az egyetlen háremhölgyem leszel – simogatta az arcát gyengéden. Jól esett a puha, bársonyos bőrt érintenie.

   Loreley színpadiasan elgondolkodott, aztán nagyot sóhajtott és végül vállat vont.

-          Legyen. És mi van, ha én kobold leszek?

-          Akkor leszek az elveszett aranyad, vagy tündér. A koboldok kikkel szoktak összeállni? – kuncogott fel vidáman.

-          Nem tudom – mosolyodott el a másik is, majd nevetve csókolta meg, átkarolta a nyakát és az ölébe ugrott, ő pedig azonnal a feneke alá nyúlt.

   Úgy érezte, örökre eltudna veszni ebben az ölelésben, ebben a zsibbadt, nyugodt, mézédes álomba, amely minden porcikáján végigrezgett, amikor a nő úgy szorította magához mintha soha nem akarná elengedni.

-          Ne, Ville, hagyd abba – nevetett hangosan, miközben a férfi hülye grimaszokat vágott neki és próbált egy falat sajtsalátát a szájába tuszkolni, de ő is elröhögte magát, így az ölükben kötött ki.

-          Boldog vagy? – Kérdezte hirtelen a férfi, mire az ölébe telepedett és átkarolta a nyakát.

-          Nem egyértelmű? – Kérdezett vissza mosolyogva, miközben a körmei hegyével cirógatta a tarkóját, amitől a másik meg-megborzongott, ő pedig élvezettel nyugtázta, hogy teljesen mindegy mennyi az idő vagy mikor szeretkeztek utoljára, képes felizgatni akármikor, akárhol. Élvezte a hatalmát, amit a nőiessége adott, a szerelem és a vágy a kezébe, de tudta, hogy a kapcsolatukban egyenlők, hisz Ville ugyanannyira rendelkezhet vele, mint fordítva. A hetek alatt kialakultak a normális szerepek, ő volt a nő, aki kényeztette, támogatta és szerette a saját külön bejáratú zöld szemű ördögét, a férfi pedig kemény kézzel irányította az eseményeket, ha arról volt szó, de ugyanakkor egyenjogú társként is kezelte, mert tudta csak így működhet köztük a dolog. Minden bizonnyal, ha megpróbálta volna elnyomni, menekülőre fogta volna a dolgot, de Ville még csak nem is próbálkozott ilyesmivel, mintha érezné, hogy abból semmi jó nem sülne ki.

-          Szeretem hallani – cirógatta az orra hegyével a nyaka vonalát, amitől jóleső görcsbe rándult a hasa. A sebek már eltűntek róla, csak a férfiban nem halványultak az emlékek.

-          Főleg mióta majdnem megöltem magam érted – bújt hozzá, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz. Tudta, hogy igaza van, hogy Ville félti, így itt volt az ideje, hogy elmagyarázza neki az egészet, hátha megérti. – Boldog vagyok veled és nem akarok meghalni. Aznap csak azért tettem, amit tettem, mert azt hittem nem szeretsz és csak úgy lehetsz boldog, ha én nem vagyok – motyogta halkan, mert nem akart ebbe megint belemenni. Ami megtörtént, az megtörtént, nem változtathatott már rajta és nem is akart. – De már tudom, hogy nem így van oké? Azt persze nem szívom vissza, hogy ha egyszer úgy érezd majd, nem akarsz már engem akkor inkább tekerd ki a nyakam, minthogy szenvedni hagyj, de tudod hiszem, hogy ami ennyire jó, ami ilyen édes és csodás, az nem múlik el soha. Szeretlek Ville – túrt lágyan a göndör barna fürtök közé.

-          Én is szeretlek – mosolyodott el hirtelen, ami jóleső bizsergést váltott ki belőle, mert érezte, hogy az örömének ő az oka. Szerencsére árnyékok se voltak a tekintetében, aminek külön örült, de ahogy a férfi egyre jobban vigyorgott rá, leesett neki, hogy van valami más is a tarsolyában.

-          Min mosolyogsz ennyire? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét gyanakodva, de ő is csak mosolyogni tudott, hisz Ville olyan képet vágott akár egy gyerek.

-          Úgyis megtudod – döntötte hirtelen maga alá aztán egy szenvedélyes csók után, kisimította a hajat az arcából.

-          Mit tudok meg? – Kérdezte kuncogva, mert a férfi továbbra is édesen mosolygott.

-          Hogy meglátogatjuk mindkét családod – suttogta a szájába, mire elkerekedtek a szemei, mert nem tudta, hogy ezt hogyan is érti.

-          Tessék? – pislogott rá zavartan.

-          Két hét és megyünk Texasba. Kíváncsi vagyok a szüleidre, aztán hazamegyünk Európába, lesz Finnországban is két koncertünk, akkor gondoltam bemutatlak én is a családomnak hivatalosan is, majd repülünk Berlinbe – sorolta lelkesen, ő viszont hirtelen nem kapott levegőt és teljesen leblokkolt, amit Ville természetesen azonnal félreértett. – Nem örülsz annak, hogy láthatod a családod? – Húzódott el tőle, miközben ráncba szaladt a homloka. – Vagy… Nem akarsz bemutatni nekik igaz? – Ült a sarkára, szomorúan, mire végre észbe kapott, hogy levegőt kéne vennie és mondania valamit, mielőtt az ő csodás zöld szemű ördöge tovább költi az egészet.

-          Nem, dehogy is – csóválta a fejét, miután ő is felült, majd elmosolyodott. – Ez csodás, csak meglepett – karolta át nevetve a nyakát, mikor realizálódott benne, hogy olyan hosszú idő után, találkozhat a barátaival és a szüleivel is. – Még szép, hogy be akarlak mutatni az apukámnak és az anyukámnak – helyezkedett el ismét az ölébe, majd megcsókolta. – Te találtad ki? – Kérdezte halkan suttogva a legédesebb ajkak közé, amiket valaha is ízlelt.

-          Igen – suttogta Ville elfúló hangon, miközben egy kicsit megigazította magán, így pedig érezte, hogy megint kívánja.

-          Köszönöm – ölelte magához. – Ennél csodásabb dolgot ki se találhattál volna, bár azért a te családodtól kicsit tartok – vallotta be nevetve.

-          Nem kell félned tőlük – ingatta Ville a fejét. Szerencsére csak ennyi kellett ahhoz, hogy megnyugodjon és a démonait elcsitítsa, bár nem is értette, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy nem akarja bemutatni a szüleinek, főleg, mert a testvérét már ismerte. Abban viszont nem hazudott, hogy izgatott és kissé ideges volt, amiért a férfi is be akarja mutatni. Ez egy újabb lépés volt a kapcsolatukban, valami ami még jobban összeköti őket, ami biztosítja, hogy nagyon is komolyan gondolják a másikkal, mégse tudta bánni a dolgot.

   A nap süt, az eget felhők keretezik, a fű zöld, a fájdalom árnyékká válik a sötétségben. A szerelem pedig úgy nyílik, mint egy virág kihalt réten, mert semmi más nem számít, csak a szirmok színe, a fény, ami éri, a nedvesség, ami táplálja, vad szenvedély hajtja, hogy nyíljon, nyíljon tovább. Az egyetlen, amitől félteni kell az a hervadás, az örök pusztulás, sajnálatos, hogy ez oly jellemző az életben mindenre.

-          Mi a baj? – fordult hozzá Loreley.

-          Csak elgondolkodtam – szorította meg gyengéden a kezét, rámosolygott, aztán tovább bámult ki az ablakon.

-          Min? – kérdezgette tovább a nő, picit megrázta a fejét.

   Nem akart erről beszélni, sőt, gondolni sem akart rá, el akart űzni ezeket a gondolatokat, messze akart tudni magától. Rendelt egy whiskyt magának, amit Loreley nem nézett jó szemmel, de szüksége volt rá, hogy kicsit kikapcsolja az agyát és megmeneküljön saját félelmeitől.

-          Miért nem mondod el inkább, ahelyett, hogy iszol? – kérdezte, olyan gyengéd pillantással, amitől összeszorult a gyomra.

-          Nem szeretnélek a félelmeimmel traktálni – kortyolt bele a dupla whiskybe.

-          Ez nekem nem traktálás – húzódott hozzá közelebb.

   Hosszan nézett a zafírkék szemekbe, talán el kéne mondania… vagy talán hazudnia kéne, de azt nem akarta, azonban félt tőle, hogy Loreley újra kiborulna és hülyeséget követne. Azt nem bírta volna elviselni, ha miatta tesz kárt magában.

-          Tudod, minden mulandó – döntötte el végül, hogy az igazságot mondja. – Ugyanígy a szerelem is az, nincs olyan, hogy örökké tart, átalakul egy idő után, mély szeretetté, ami aztán sokáig kitarthat, de az már nem szerelem és…

-          Ville, hallgass el – tette a mutatóujját az ajkára. – Soha nem éreztem még olyat, mint irántad és nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlna. Ezért mondtam, hogy inkább ölj meg, ha el akarsz hagyni, mert soha nem tudnék elszakadni tőled.

   Puszit nyomott a nő ujjára, miközben a szemébe nézett, annyira ártatlan, annyira naiv… hány és hány emberbe lehetne még szerelmes az élete során, ha ők különválnak? Persze most különlegesnek találja a kapcsolatukat, édesnek, elhiszi a tündérmesét, hogy ez örökké tart… ő viszont ismerte a rút igazságot, semmi nem tart a halálig, csak ha ebben a tűzben égve megölik egymást.

   Lehajtotta az italt. Meddig tart a pillanat, ha nem tudják megállítani az időt? Mikor kezd el hervadni a virág, mikor nem kap több napfényt és nedvességet? A szenvedély egyre szunnyad, az idő pusztítja, a hevesség idővel a múlté lesz és…

   Újabb italt rendelt, Loreley megszorította a kezét, de nem tudta elűzni magától a démonokat, ott ólálkodtak benne, settenkedtek, gonosz dolgokat suttogtak a fülébe.

   A nő felállt a székről és átült az ölébe, átkarolta a nyakát, apró puszikat nyomott az arcára és a nyakára, ha fel akart izgatni, teljesen felesleges volt ez, hiszen már attól teljesen merev volt, hogy az ölébe ült.

-          Elképzelni sem tudod, mennyire szeretlek – suttogta édesen a fülébe, amitől minden porcikájában melegség töltötte el.

-          Én is szeretlek, szirénem – karolta át fél kézzel a derekát, majd újra beleivott az italba, aztán egy hajtásra kiürítette újra a poharat.

   Loreley a tarkóját cirógatta és a haját, apró puszikat nyomott továbbra is a bőrére, amitől a jól eső bizsergés és melegség még tovább nőtt benne. Lehunyta a szemét, csak azok az átkozott démonok kerülnének minél messzebb tőle. Meg akart szabadulni tőlük örökre, nem akarta a suttogásukat hallani, nem akarta, hogy vége legyen.

-          Milyenek a szüleid? – terelte el a témát, remélve, hogy így megfeledkezhet az egészről.

-          Ne aggódj, biztosan szeretni fognak – kuncogott fel.

-          Persze, hiszen engem mindenki szeret – rebegtette meg viccesen a szempilláját.

-          Öntelt hólyag vagy – forgatta meg a szemét a nő.

   Beletúrt a hajába, aztán a szájához húzta.

-          De azért szeretsz – mosolygott.

-          Tehetek mást? Elraboltad a szívemet – sóhajtott fel színpadiasan.

-          Te is az enyémet, édes szirén, te is az enyémet.

   Gyengéden csókolta meg, mielőtt az ajkuk összeért volna, a gyomra megtelt feszültséggel a várakozás sóvárgásával, s mikor találkozott, áramütésszerű érzés járta át minden részét.

Csak nézte a férfit, aki komornak tűnt és megint ostobaságokon rágódott. A baj ott kezdődött, hogy úgy érezte Ville fájdalma az övé is, ha az egyetlen ember, akit valaha képes volt ennyire őrülten szeretni nem boldog, nem tudta, hogy ő hogyan is lehetne az.

Kezdte úgy érezni, hogy maga a férfi ítéli halálra a szerelmüket a viselkedésével, de ezt nem kötötte az orrára. Nem kellett, hogy magát eméssze még azért is, mert ő mérgezi meg a kapcsolatukat a viselkedésével, a folytonos szomorkodásával, a félelmeivel és azzal, hogy mikor minden rendben van, még akkor is arra gondol, hogy mi lesz később, hetek, hónapok vagy akár évek múlva. Élveznie kellett volna, ahogy ő tette. Hinnie, hogy ez, ami köztük van soha nem múlik el, hisz annyira beléjük ivódott, hogy szinte a részükké vált. Ő képtelen volt szabadulni a zöld szemű ördögtől, a mindene volt, megbabonázta és elejtette, de nem bánta.

-          Leszállunk – simogatta meg a csuklóját, mire Ville zavartan nézett rá, majd kihúzta a füléből a fülhallgatót.

-          Tessék? – Kérdezett vissza halkan.

-          Megérkeztünk – mosolygott rá, de nem tudta leplezni, hogy valahol neheztel, a borús gondolatokért, amivel a férfi ellehetetleníti a boldogságuk.

-          Baj van? – Kérdezte halkan, miközben a haját a füle mögé tűrte, ő viszont makacsul az ablak felé fordult és kibámult rajta. Végre ismét otthon volt hiányzott neki Texas és most alig várta, hogy újra mindent felfedezzen és ezt nem vehette el tőle még Ville sem.

-          Majd a szállodában megbeszéljük – szorította meg kicsit az ujjait.

Szíve szerint azonnal hazaszaladt volna a szüleihez, ahelyett, hogy egy luxuslakosztályba hurcolkodott volna be. Hiányzott neki az otthon melege, a hely, aminek minden zegzugát ismerte, de nem akarta otthagyni a férfit egyedül. Együtt akart vele a szülei házába menni, megmutatni neki, hogy hol nőt fel.

-          Elmegyek fürdeni – nyomott egy gyors puszit Ville arcára, majd mielőtt még bármit is mondhatott volna bezárkózott a fürdőbe. Össze kellett szednie, minden önuralmát és gondolatát, hogy veszekedés nélkül tudjon vele beszélni. Kérdései voltak ismét, amikre válaszokat akart kapni.

A forró fürdő kellően ellazította, bár így sem volt benne biztos, hogy képesek lesznek-e ordibálás nélkül végigbeszélni ezt az egészet.

Meg akarta szabadítani a férfit a démonjaitól, de valahogy mindig úgy érezte Ville már-már szereti őket és nem akarja semelyiket sem elküldeni melegebb éghajlatra. Mintha élvezné a boldogtalanságot…

-          Kérsz? – Nyújtott a zöld szemű ördög egy falat barackot felé, mikor kilépett a fürdőből, ő pedig nem tudott nem mosolyogni, ahogy ránézett, a félmeztelen alakjára. Gyönyörű volt kócosan és nyúzottan is, a szíve pedig már a hangjától és a látványától is a torkába kúszott.

-          Nem, köszönöm – ingatta a fejét, majd magára kapott egy hosszabb ruhát és leült mellé.

-          Mi a baj? – Karolta át a férfi a vállát, mire megfogta a kezét, a fejét pedig a karjának döntötte.

-          Nem mondanám, hogy baj van, inkább csak van valami, ami zavar– kezdett bele halkan.

-          Micsoda? – Kíváncsiskodott tovább a másik.

-          Ha előre eltemeted a kapcsolatunk, akkor miért vagy velem? – Bukott ki belőle a kérdés hirtelen.

-          Tessék? – Kerekedtek el a zöld szemek.

-          Jól hallottad. Folyamatosan azt mondod, hogy a szerelmünk elmúlik, hogy elhervad, semmivé foszlik, mégis itt vagy – suttogta.

-          Mert szeretlek – vont vállat Ville, miközben kissé értetlenül nézett rá.

-          Ahogy én is, de mindig attól rettegsz, hogy az egész megkopik és véget ér. Nem értelek – túrt a hajába. – Olyan dolgokat akarsz tőlem, amik egy életre szólnak, mégis állandóan mérgezed az egészet azzal, hogy előre vetíted, hogy szakítunk, hogy meghalunk, hogy nem fogjuk már szeretni egy nap egymást, pedig nem is biztos, hogy megtörténik. Lehet, hogy azon kevesek egyike vagyunk, akik örökre kitartanak a másik mellett és akik mindig szeretni fogják egymást. Ha viszont mégis így gondolkodunk, akkor miért akarsz gyereket? Miért hoztál haza, hogy bemutassalak a szüleimnek és miért viszel majd te is haza, hogy én is megismerjem a családod? Felesleges cécó akkor az egész, ha a te szemszögedből nézzük, hiszen pár hét vagy maximum év múlva szétmegyünk, mert a szerelem, ami most összeköt minket addigra elmúlik szerinted – nézett fel a zöld szemekbe válaszokra várva, de azok nem jöttek. – Hogy szüljek így gyereket neked, ha azt gondolod, hogy előbb vagy utóbb véget ér? Minek? Hogy hétvégi apuka legyél? Hogy pereskedjünk egymással a gyerekünkért? Hogy meggyűlöljük a másikat? Hogy mutassalak be a szüleimnek? Itt van ez a férfi, akit tiszta szívből szeretek, aki képes volt érzéseket kiváltani belőlem, aki miatt nem egy tervezőgép vagyok, aki otthon ül, aki miatt körberepülöm a világot, mert nélküle már lélegezni se tudok, aki miatt képes lennék megölni magam, ha ez kéne a boldogságához, aki gyerekeket akar tőlem, de ne kedveljétek meg nagyon, mert úgyse leszünk tíz évnél többet együtt? Ez elég hülyén hangzik valljuk be. Tehát, ha úgyis elmúlik akkor miért vagy még itt? Miért nem hagysz el? Miért mérgezed állandóan a lelked és ezzel az enyémet is és miért nem élvezed, hogy együtt vagyunk? Mégis, hogy gondolkodsz erről az egészről? Mi lesz, ha igazad lesz és véget ér? Mi van, ha nem? Miért gyötröd magad és engem is? Én tudni akarom, mit akarsz tőlem Ville, tudnom kell, hogy mibe megyek bele és azt is, hogy mit gondolsz mi lesz velünk mondjuk húsz év múlva – vett mély levegőt, aztán végre elhallgatott, miután hirtelen mindent sikerült a férfi nyakába zúdítania. De mindenáron válaszokat akart ezekre a kérdésekre.

   Döbbenten pislogott először a nőre a kérdéshalmaz miatt. Csak úgy dőlt belőle a szóáradat, amit először meg sem értett, mondta és mondta és mondta… Lassan kapcsolt, miután befejezte a kérdések halmazát, pár perc szünet is eltelt, mielőtt újra meg tudott volna szólalni.

-          Loreley, ha úgy tekintenék most a kapcsolatunkra, hogy hamarosan úgyis vége van, akkor nem lennék veled – adott egy puszit a homlokára. – Akkor értelmetlen lenne az egész. Hinni akarom, hogy soha nem lesz vége, mert e nélkül a hit nélkül, minden felesleges lenne. Hiszek és reménykedek, én mindig ezt teszem – ült le mellé, majd átkarolta és magához húzta.

   A nő vállára hajtotta a fejét, ő pedig gyengéden kezdte a karját cirógatni. Az ő démonjai visszahúzódtak rejtekükre a két pohár whiskytől, már nem is gondolt szörnyűséges dolgokra, nem is akart, élvezni akarta a pillanatot. Kár, hogy a hite és a reménye alapja az alkohol volt, ez adott neki erőt, nem pedig a gyönyörűséges szépség, aki mellette ült, és aki bármit képes lett volna megtenni érte.

-          Akkor ne gondolj ilyenekre, akkor kár bármit is csinálnunk – rázta meg kicsit a fejét, mire egy puszit nyomott a hajára. – Nem lesz értelme, mert úgyis vége lesz, nem szabad erre gondolni.

-          Tudom, édesem, tudom – szorította még jobban magához, majd kicsit ringatni kezdte. – Nem is akarok, csak néha… néha elő jönnek ezek és pörögni kezd rajta az agyam – próbálta meg elmagyarázni, amit igazából képtelenség volt.

-          Mi lenne, ha ilyenkor megölelnél, vagy megcsókolnál? – kérdezte nagyon halkan.

-          Ne aggódj, ezzel majd én megbirkózom a magam módján – mosolygott rá, amikor elhúzódott tőle annyira, hogy rámosolyoghasson.

   A kék szemek felragyogtak a szerelemtől, amitől minden porcikájában elolvadt. Nem, valaminek, ami ilyen erővel ég, ilyen erősen, egyszerűen nem lehet vége. Soha nem érhet véget és kár ezen gondolkodnia; mi lesz akkor…

-          Szeretlek – túrt bele a hajába.

-          Én is szeretlek – mosolygott rá, s egy pillanatra úgy érezte, ez a mosoly is képes lesz egyszer visszaadni a hitét, a reményeit, a vágyait és az álmait.

   Szenvedélyesen tapadt a mézédes ajkakra, melyek pusztulásba döntötték kitudja már mikor. Mióta ír arról, hogy a szerelem rossz, a szerelem mulandó, hogy a szerelem pokoli? Nagyon régóta. Alapjaiban kéne megváltoznia, de ez nem ment egyik percről a másikra, mégis, talán a hitben rejlett minden.

   A remények, bárkit képesek megváltani és mássá tenni.

-          Ezek szerint már a bátyád imád – nyomott egy puszit a nő arcára.

-          Elvarázsoltad és Bam is – nevetett fel vidáman Loreley.

   Kitekintett az ablakon. Nem igazán rajongott Texasésrt, nem szerette a kihalt tájakat, a sivatagos részeket, a meleget és a sok napsütést, de a turné alatt legtöbbször olyan helyekre sodródott, amiket nem kedvelt, így már nem is nyűgösködött miattuk.

-          Főleg mert olyan édes voltál Leával – szólalt meg újra.

-          Majd a saját gyerekünkkel is ilyen édes leszek – mosolygott rá. – Vagy még édesebb, el fogom kényeztetni, mind a tizenötöt.

   A nő szemei színpadiasan elkerekedtek erre a számra, úgy pislogott rá, mint aki rémeket lát, s tényleg elképzeli a tizenöt apróságot, akiket majd meg kell szülnie. Nem bírta ki, elnevette magát.

-          Nyugalom, megelégszek, mondjuk… - komolyan elgondolkodott. – Öt lány és öt fiú elég lesz – bólintott határozottan.

-          Na jó, örülj, ha négyet szülők – bökte finoman oldalba.

-          Akkor a negyediknek ikreknek kell lennie, mondjuk hármasnak – folytatta tovább nagycsaládos terveit.

-          Szörnyű vagy – forgatta a szemeit, majd elővett a luxusautó hűtőjéből egy mentes vizet és belekortyolt.

-          Tudom – sóhajtott nagyot. – De mindenhogy szeretsz, szóval teljesen mindegy, ez már ilyen – vonta meg a vállát.

-          Persze, persze – pillantott rá laposan, majd elhúzódott és sértődöttséget tetettet.

   Mosolyogva figyelte a nő gyönyörű profilját, aztán a derekánál fogva megint magához húzta, puszikkal kezdte elhalmozni az arcát és a nyakát, amitől érezte, hogy megremeg a karjai között. Ennél édesebb csodát elképzelni sem tudott volna, a teste azonnal reagált rá, amitől benne újra és újra felforrt a vágy.

-          Ne aggódj, én is szeretlek téged mindenhogyan – pöccintette meg gyengéden az orrát egy mosolyt kicsalva a másikból.

-          Izgulnom kell? – Nézett Ville homlokráncolva rá, mire elnevette magát.

-          Nem hinném – ingatta a fejét, miközben tovább kenegette magát a testápolójával és figyelte, hogy a férfi hogyan készülődik.

-          Nem tudom mit vegyek fel – sóhajtott nagyot feldúltan, majd ledobta az ágyra a huszadik pólóját is, ő pedig elnevette magát, hisz még sose látta ennyit vacilálni.

-          A fekete inged tökéletes lesz, ahogy a fekete pólód, trikód vagy pulcsid is. Minden jól áll rajtad – kuncogott fel halkan, miközben Ville csak azért is könyékig túrt a táskájába.

-          Kék, szürke vagy fekete farmer? – Mutatott fel két darabot is, mire megforgatta a szemeit.

-          Olyan vagy, mint valami kényes menyasszony – kacagott tovább, ahogy a szenvedését figyelte, bár tudta, hogy ő is nagyjából ugyanígy lesz, mikor ő megy bemutatkozni élete szerelmének a családjához. Ha nem rosszabb…

-          Melyik? – Nézett rá a férfi tanácstalanul és kissé morcosan.

-          Szürke ­– vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Lehet nem is farmerben kéne mennem a szüleidhez – morfondírozott tovább Ville, mire úgy ahogy volt fehérneműbe vizes hajjal elé sétált, annak ellenére is, hogy megbeszélték ilyen szerelésbe távol marad tőle, mert félő, hogy más elfoglaltságot találnak, mint a készülődés és csúnyán el fognak késni.

-          Szürke farmer, fekete pulcsi vagy ing, ezt döntsd el te. Cipőnek pedig tökéletes a tornacsukád – dobált vissza mindent a bőröndbe, a kiválasztott darabok kivételével, majd egy gyors csókot nyomott Ville ajkaira, aki azonnal kapott is volna utána, de időben kisiklott a kezei közül, annak ellenére is, hogy a testét állandó jelleggel vágy hevítette és már kezdte azt hinni, hogy ez az édes sóvárgás még a halála után is emészteni fogja. – Ne izgulj, szeretni fognak, mert én is szeretlek. Dominic volt a családomban a legnehezebb eset és ő zokszó nélkül elfogadott, anyura csak ránézel ezekkel a hihetetlen színű szemeiddel és azonnal a tenyeredből fog enni, apa pedig tuti megitat veled egy pohárral a kedvenc whiskyjéből, teszt gyanánt, de fel se merül bennem, hogy megborzongsz majd tőle, így az ő elismerését is ki fogod vívni – kuncogott fel.

-          Azzal, hogy nem rezzenek össze a whiskytől? – Húzta fel a férfi kérdőn és kissé zavartan az egyik sötét szemöldökét.

-          Igen. Tudod apa úgy gondolja, hogy csak férfira bízza rá a lányát, egy jó whiskyvel pedig le tudja mérni mennyire is vagy az – kacagott fel, ahogy belegondolt Ville akár egy egész üvegtől se borzongana meg, szóval az apukája nála keresve találhatna nála férfiasabb férfit, már ha az ő mércéjét veszik alapul.

-          Értem – mosolyodott el Ville, majd egy újabb gyors puszi után, végre sikerült felöltöznie.

-          Most a hajaddal fogsz szenvedni? – Forgatta meg a szemeit.

-          Kéne rá valami, amitől olyan lesz, mint a tiéd – motyogta a férfi, miközben próbálta megregulázni a kócos göndör fürtjeit.

-          Szeretnéd ha kivasalnám? – Emelte fel nevetve a hajvasalót, miközben becipzárazta a ruháját.

-          Ne legyél gonosz – motyogta Ville. – Sok lenne ha én is szemceruzát használnék? – Nézett rá kérdőn, mire egy újabb mosollyal felelt.

-          Ha szeretnéd, használd nyugodtan, tudják, hogy egy finn rocksztárral járok szerintem szörnyebb dolgokra számítanak, szóval amint meglátják, hogy nem lila a hajad, nem vagy tele piercingekkel csak tetoválásokkal és nem talpig bőrszerkóban jársz, azonnal megkönnyebbülnek. Nem lesz semmi baj, csak add magad és mutasd meg neki, hogy szeretsz - ölelte át remélve, hogy így képes kellően megnyugtatni. Úgy tűnt a dolog hatott, a férfi már nem görcsölt, csak csendben figyelte, hogyan készül el ő is, majd megfogta a kezét és együtt mentek le az autóhoz, ami a szülői házhoz vitte őket.

-          Apukádnak van puskája? – Súgta Ville a fülébe hirtelen, pár perccel azután, hogy közölte hamarosan megérkeznek, mire nevetni kezdett.

-          Van, de nem tudja használni – suttogta vissza mosolyogva, aztán ismét összekulcsolta az ujjaikat.

-          Fontos nekem, hogy elfogadjanak – sóhajtott nagyot a férfi.

-          Hidd el nekem, hogy szeretni fognak. Anyu lehet, hogy még beléd is szeret – kacsintott rá. – Ha pedig így lesz, apa tuti kedves lesz veled, hisz ha mindkét nő az életében oda van érted, akkor el kell, hogy ismerje, hogy tudsz valamit – csókolta meg gyengéden. – Szeretlek – nézett mélyen a zöld szemekbe. – Ha nem fogadnak el az se számít, majd megbarátkoznak a gondolattal, a fontos, hogy én oda vagyok érted, tehát ne idegeskedj – vett mély levegőt, mikor a taxi bekanyarodott a rég látott ám mégis annyira ismerős utcára, amitől rajta is eluralkodott az izgatottság egy kicsit, hisz nagyon rég nem járt otthon.

-          Ez az? – Nézett ki Ville az ablakon, mikor az autó leparkolt ő pedig mosolyogva bólintott. A külvilág megszűnt pár pillanatra, mire pedig észbe kapott, már a csengőn volt az ujja, az ajtó pedig pár másodperccel később kinyílt.

   Zúgott a feje, nem találta a helyét, nem tudta ki ő és mit keres abban az átkozott bárban Bammel. Vagyis de, pontosan tudta, a szíve sajgott, alig kapott levegőt, a gyomra fájt és folyamatosan hányinger gyötörte. Szörnyen érezte magát, nem fizikailag, hanem lelkileg, meg akart halni, minél előbb, minél gyorsabban, minél kevesebb kínnal.

-          Mondd már el, hogy mi volt – mondta a barátja, kitudja hányadszorra.

   Megvonta a vállát, nem akart erről beszélni, jól akarta magát érezni, nem engedni több teret annak a pusztításnak, mely belülről marta le a csontjaitól az izmokat, az ereket, bőrt, s idegeket. Úgy érezte magát, mint egy használt játék, akit aztán egyszerűen csak eldobnak.

-          Bulizni akarok, nem ezen rágódni – kért egy újabb kör whiskyt, bár érezte, hogy már így is túl sok alkohol van benne, még sem foglalkozott vele.

-          Persze, oké, de akkor is beszélned kéne róla – folytatta finoman Bam, a kíváncsiság viszont így is érezhető volt a hangjában.

-          Nem – vágta rá enyhén ingerülten.

   Amint a pultos srác kirakta elé a poharat, fenékig kiitta, aztán körbenézett a szórakozóhelyen, ahova eljöttek. A hangos zene bántotta a fülét, az emberek sokaságától csak fokozódott a hányingere, az alkohol viszont egyre jobban feloldotta görcsös tagjait.

   Újabb kör következett Bammel, aztán még egy és még egy.

-          Emlékszem, amikor… - azzal hirtelen elharapta a mondatot, mert csuklott egyet.

-          Igen – azzal utánozta a csuklását, amin mindketten veszettül nevetni kezdtek.

-          Hé, ne csináld – röhögte könnyesre a szemét a férfi, nagyjából a semmin.

-          Hé, ne csináld – utánozta nevetve.

   A barátja erre gyengéden oldalba bökte, de így sem tudta abbahagyni a kuncogást, kikapcsolt az agya, teljesen átadta magát az italnak, hagyta, hogy elvegye minden józan gondolatát, minden kínját és baját.

-          Sziasztok – sétált hozzájuk két csaj, s megálltak mellettük. – Én Caroline vagyok – hajolt közel a füléhez, miközben a kezét nyújtotta neki.

   Alig hallották egymás szavait, a fények elkábították, teljesen kicsúszott alóla a talaj, mire észbekapott, Bam már az egyik csajt karolta át és valamit magyarázott neki, míg a másik teljesen hozzásimult, hogy a tömeg ne vigye el.

-          Nincs kedved lelépni? – mondta egyenesen a fülébe.

-          Rágyújtanék – felelte, mert egyáltalán fel sem fogta a kérdést.

   Ezen Caroline nevetni kezdett, mintha érzékelné, mennyire nincs is helyben, valószínűleg látszhatott rajta mennyire be van rúgva, miután a pult tartotta meg, nem is a lábai. Belekarolt, elindultak kifele, Bam vigyorgott rá, mint egy hülyegyerek.

   Ahogy kiértek a friss levegőre, elővette a cigijét, egy szálat rakott a szájába és meggyújtotta. A lány telefonált egyet, neki dőlt a falnak, úgy figyelte, magas, vékony alakját, hosszú, természetes szőke haját, mely majdhogynem a csípőjéig is leért. Nem gondolt arra, szép –e vagy sem, mert Loreley óta egy nőre sem tudott nőként nézni…

   Hozzásétált, hozzásimult, egy taxiba kerültek, nevettek valamin, nehezen szereztek egy boltból whiskyt, amit felváltva kortyolgattak, az autó pedig ment tovább az éjszakába, fogalma sem volt merre.

   A telefonja nem volt nála, fel akarta hívni Bamet, de nem tudta a számát. Nem tudott már semmit sem, azt, hova tart vagy miért van ott, ahol. Hátradöntötte a fejét, lehunyta a szemét, fáradt volt és kizsigerelt, másra sem vágyott, csak egy kis alvásra.

   Caroline ajkával megérintette az arcát, aztán megcsókolta, nem is tudta mit csinál, mikor nyelve összefonódott, s hagyta, hogy nyugodtan simogassa a mellkasát, majd kezét a derekán nyugtassa.

   Kiszálltak az autóból, a whiskynek hiányzott a fele.

   Felmentek egy lakásba, nevettek valami butaságon, a lány a kezét fogva vezette fel.

   Kinyitotta az ajtót, rágyújtott egy cigire, újra belekortyolt az italba, mely égette a gyomrát.

   Szédült, a valóságnak semmi értelme nem volt.

   Leült egy kanapéra, tovább ivott és dohányzott, míg Caroline lehúzta a redőnyöket. Ledobta a cipőjét, a következő pillanatban pedig az ölében ült, elvette tőle az üveget, beleivott, újra nevettek valamin, elvette a cigijét is, beleszívott, hogy aztán újra az ő szájába tegye.

   A világ még egy szürreális filmet is simán lekörözött.