A
kedvét nem lehetett volna semmivel letörni. Ville mosolygott, ez pedig neki
bármit megért. Cselédként szolgálta, a reggelinél. Amin csak megakadt a férfi
szeme már tette is elé, kérdés nélkül. Egyszerűen érezte mit akar, szavak
nélkül is értette, hogy mire vágyik és végre már figyelt is a jelekre, nem
eresztette el őket a szeme előtt. Olyan volt, mintha a fejében olvasna és
ösztönösen ráérezne arra, mikor bizonytalanodik el Ville vagy mikor támadják
meg az árnyak, de olyankor elég volt egy apró simítás, egy gyengéd csók vagy
egy mosoly és máris elfeledkezett a férfi a sötétségről, hogy rá figyeljen.
-
Kérsz
még valamit? – Kérdezte somolyogva, miután ő befejezte a reggelit és megitta a
második bögre kávéját is.
-
Hm…
Igen – túrt a hajába majd áthúzta az ölébe és megcsókolta. Halkan nevetetett az
ajkai közé, de cseppet sem tiltakozott a dolog ellen. Már nem zavarta, hogy a
többiek őket nézik vagy éppen cukkolják, csak élvezte, hogy Ville ennyire
birtokolni akarja és mindenkinek megmutatja, hogy az övé. – Most már mehetünk –
mosolygott rá, amitől nagyot dobbant a szíve, hisz nem csak a szája nevetett,
hanem a szemei is, ennél csodálatosabb dolgot pedig el sem bírt képzelni.
-
Menni?
Hova mentek? – Nézett rájuk Bam kérdőn és kissé aggodalmaskodva.
-
Nyugi
apuci koncert előtt visszahozom, a gyerekeket felöltöztetem és nem lesz semmi
baj. Amúgy meg titok, hogy hova viszem – állt fel a férfi öléből, aztán
összekulcsolta az ujjaikat, mindenkinek nyomott egy gyors baráti puszit az
arcára, ami miatt ugyan Ville morgott egy kicsit, de a barátaira szerencsére
nem volt már annyira féltékeny, hogy szóvá is tegye a dolgot, aztán ő is
elköszönt a srácoktól és követte ki az utcára.
-
Hova
megyünk? – gyújtott rá egy cigire, miközben ő lassan sétált vele a városban.
-
Nem
mindegy? – Húzta fel vigyorogva a szemöldökét.
-
Lényegében
igen – bólintott Ville elgondolkodva.
-
Csak
élvezd – ölelte meg, aztán megcsókolta.
-
A
csókjaid a hálóban is élvezném – suttogta.
-
Azt
rögtön gondoltam – nevetett fel. - Gyere – húzta maga után, majd nevetni
kezdett mikor meglátta a táblát két utcával arrébb, ahová első körben hozta a
férfit.
-
Hangszermúzeum?
– Nézett rá Ville hitetlenkedve, de a zöld szemek megint nevettek, elárulva,
hogy telitalálat volt a hely.
-
Kezded
elfelejteni miért szeretsz zenélni. Talán itt eszedbe jut – tolta be az ajtón,
majd nem hagyva, hogy a férfi fizessen, megvette a belépőket és kézen fogva
indult el vele a hideg terembe. Ville négy éves kisfiúvá vált hirtelen, aki
mindenre rácsodálkozik, aki minden üvegre rátapad, aki minden táblát elolvas és
aki minden számára érdekes tárgynál egyszerűen leragad, majd az olyan dolgokról
amikről sok mindent tud, egyszerűen lelkesen áradozni kezd, néha pedig annyira
ellágyult a pillantása, mikor ránézett, hogy azt hitte a kihalt múzeum a
mennyország maga.
-
Annyira
szeretlek – ölelte át hirtelen a férfi, majd egy gyengéd, mégis vad csókot
nyomott az ajkaira. Úgy tűnt a múzeum teljesen feldobta és még nem volt vége a
napnak koránt sem.
-
Tetszik?
– Kérdezte nevetve.
-
Viccelsz?
– Nézett rá csillogó szemekkel és egy olyan mosollyal az arcán, amitől
bármilyen lány bugyija elolvadt volna. Végre tényleg boldog volt, őszintén
vigyorgott és ez jó érzéssel töltötte el. – És most? – Húzta magához a
derekánál fogva, mikor hosszú órák múlva kijelenthették, hogy mindent megnéztek
és elhagyták az épületet.
-
Szerzünk
cseresznyés jégkását – kacsintott rá, majd miután a fagyos édes lötyit is
beszerezték tovább sétáltak a part felé, ahol egy aprócska vidámpark volt. –
Emlékszel milyen gyereknek lenni? – Nézett rá kérdőn, mire Ville hitetlenkedve
pislogott rá.
-
Dodzsemezni
akarsz? – Kacagott fel hangosan.
-
És
szellemkastélyba menni, csókolózni veled a tükörterembe, hamburgert enni és
nézni a nevető gyerekeket, meg felülni az óriáskerékre, vattacukorral
összekenni téged és élni.
-
Elment
az eszed – ölelte át fejcsóválva, majd hirtelen az egész testében megfeszült. –
Kiszúrtak minket – mordult fel, miközben az arca elkomorodott és a távolban két
tini lányt nézett akik izgatottan csacsogtak és mutogattak rájuk. – Tűnjünk el
innen – vette volna azonnal menekülőre a dolgot.
-
Hé,
állj meg. Ez csak két fiatal lány, akik szeretnek téged – fogta meg a kezét,
mire Ville homloka ráncba szaladt és azonnal megpróbált a sapkája és a
napszemüvege mögé bújni, amitől nevetni kezdett. – Kicsim, egy ilyen arccal,
egy ilyen testtel és ehhez hasonló tetoválásokkal, egy vak is kiszúrna,
felesleges az álca – tette át a napszemüveget a saját fejére, majd a fekete
sapkát is lehúzta róla. – Csodálatos vagy és nincs mitől félned.
-
Idejönnek
– sziszegte a férfi idegesen.
-
Nem
esznek meg. Ha csak megpróbálják én eszem meg őket ígérem. Itt vagyok veled –
ölelte át, mire Ville lecsukta a szemeit és feszülten várta a lányokat, akik
fél percen belül bizonytalanul toporogva előttük álltak. Nem értette miért
tartott Ville tőlük annyira, mikor hihetetlenül kedvesek voltak mindketten és
egyszerűen csak egy aláírást kértek, nem követelőzve, nem sikítva, nem úgy,
hogy közbe puszilgatták vagy szét akarták volna tépni a mellette állót. A férfi
szó nélkül teljesítette a kérésüket, de távolságtartó volt velük, egészen addig,
míg a lányok szégyenlősen el nem mondták neki, hogy mennyire nagyra tartják a
zenéjét és, hogy mennyire sajnálják, amiért nem lehetnek ott a koncertjén,
tekintve, hogy nem engedhetik meg maguknak. A jég hirtelen elolvadt, Ville
azonnal hívta is Bamet, hogy intézzen két jegyet, majd beszélgetni kezdett a
lányokkal, akik zavarban voltak ugyan, de ennek ellenére is normálisak
maradtak, a férfi pedig élvezte, hogy nem sikítoznak, egyszerűen csak csodálták
a zöld szemű ördög művészetét.
-
Ezt
is te intézted? – Kérdezte Ville nevetve, mikor már a sorban álltak az
óriáskeréknél.
-
Semmi
közöm hozzá esküszöm – tette fel a kezeit védekezően.
-
Egy
igazi boszorkány vagy – csóválta a férfi a fejét mosolyogva, majd együtt
szálltak fel a kis fülkébe, hogy a legmagasabb ponton csókolózzanak, mint a
kamaszok, senkitől és semmitől se zavartatva.
Leszopogatta a nő ujjáról a ráragadt
vattacukrot, miközben végig a szemeibe nézett. Már az sem zavarta ki ismeri fel
és ki nem, pedig voltak egy páran, a bátrabbak közül néhányan még autogramot is
mertek tőle kérni, akadtak azonban olyanok, akik csak távolról szemlélték,
próbálva kitalálni, hogy tényleg ő Ville Valo, vagy csak valami hasonmása.
Nem foglalkozott velük, minden pillanatát
Loreley töltötte ki, aki csodálatos szerelemmel tekintett rá, s olyan
gondoskodással viseltetett iránta, mint eddig még soha senki az életében.
-
Várj,
kipróbálom ezt, aztán mehetünk – állt meg a céllövöldénél.
-
Bam
meg fog ölni, legalább húszszor hívott hol vagyunk már – sóhajtott fel a nő, mire
fél kézzel átfogta a derekát és magához rántotta.
-
Nem
érdekel, milyen vadnyugati hős lennék? – pillantott le rá vigyorogva.
-
De
igen, de…
-
Akkor
csend – hallgattatta el egy gyors csókkal, utána fizetett a pultosnak.
A hatalmas rózsaszínmaci öt rúdját akarta
eltalálni, életében már többször is lőtt, azonban soha nem volt kiemelkedően
tehetséges benne, ami tekintve, hogy tényleg csak néha tette ezt meg,
egyáltalán nem volt meglepő. Nem is igazán érdekelte a lövészet, az erőszak
ilyen formáitól mindig is húzódzkodott.
Édes szirénje felkuncogott mellette,
összevont szemöldökkel pillantott felé.
-
Jól
áll a kezedben a fegyver – nevetett tovább. – Használni is tudod?
-
Miért
ne tudnám? Szerinted ott fent, északon, a semmi közepén nem vadásztam soha? –
ráncigálta meg a szemöldökét viccesen.
-
Te
és a vadászat? – kuncogott tovább a lány.
-
Ezek
szerint bizonyítanom kell – sóhajtott színpadiasan.
Egy gyors csókot nyomott még a nő szájára,
aztán célra tartotta a fegyvert, kicsit a vékonyrúd mellé célzott, hiszen tudta,
hogy egy ilyen búcsúban mindig félrevisznek a rosszul beállított puskák. Mázlijára,
az első lövése célt ért, amit Loreley sikongatva fogadott, a másodikat azonban
elhibázta, amit nyögéssel nyugtázott.
Végül újabb ráfizetéssel sikerült lelőnie a
rózsaszín macit a nőnek.
-
Na,
milyen vadász lennék? Szerintem életben tudtam volna tartani a családom, az
őskorban – nevetett jókedvűen.
-
Engem
biztosan – ölelte magához a plüsst, aztán egy puszit nyomott rá.
-
Szerintem,
remek vadász lenne belőlem – húzta ki magát büszkén. – Lőnék mamutot, meg
mindenféle állatot, dinoszauruszokat, ilyesmiket.
-
Nem
kevered te a korokat? – fogta meg a kezét.
-
De,
lehet – gondolkodott el, felpillantva az égre. – Nem baj, az a lényeg, hogy el
tudnálak tartani – zárta rövidre a témát, amit a másik jól eső kacajjal
fogadott, amibe beleremegett az egész lénye.
Nevetgélve hagyták el a helyet, aztán még
arra is hajlandó volt, hogy felvegye a telefont Bamnek, pedig semmi kedve nem
volt egy újabb koncerthez, inkább maradt volna Loreley-al, a kezét fogva,
amitől igazi nyugalom szállta meg a lelkét, míg a teste viszont izgatott
maradt.
-
Igen?
-
Mennyire
vagy részeg? – kérdezte azonnal a másik.
-
Ma
még egyáltalán nem ittam – felelte, amikor meghallotta a másik nyögését, rögtön
folytatta. – Komolyan, bármilyen hihetetlen.
-
Nem
hiszek el neked semmit, az elmúlt négy napban totálkáros voltál – morogta. –
Siessetek, egy órátok van visszaérni a hotelbe.
-
Persze
– mondta, de akkor a másik már letette a telefont, ő pedig visszanyújtotta a
készüléket a nőnek.
Újabb koncert, újabb kínszenvedés. Semmi
kedve nem volt hozzá, egyszerűen nem akarta az egészet. Újabb kör vodkára
vágyott, egészen addig, míg el nem felejti, hogy újra a színpadon áll és
énekel, és mindezt szívből teszi, mert másképp értelme sem lenne.
A
féri jókedve, ahogy a hotel felé közeledtek kezdett eltűnni, amit csalódott
nyögéssel nyugtázott. Az agya ezerrel pörgött valamiféle megoldáson, hogy ismét
mosolyogni lássa. Fogalma sem volt hogy érje el, hogy Ville ne utálkozva,
már-már undorodva a közönségétől menjen fel a színpadra, hanem úgy, mint aki
tényleg élvezi.
-
Ti
tényleg józanok vagytok – lepődött meg Bam, mikor a hotel halljába léptek.
-
Teljesen.
Mondtam, hogy vigyázok rá – nyomott egy puszit a kezét fogó férfi arcára. –
Nézd, lőtt nekem egy medvét – mutatta fel büszkén vigyorogva a rózsaszín
állatot. – Megállapítottuk, hogy ha az őskorban lennénk, akkor is lehetnék az
asszonya, mert lőne nekem mamutot és eltartana, én pedig gyereket szülnék neki,
meg bogyókat gyűjtenék és ruhát csinálnék a mamut bőréből, hogy meg ne fázzon –
kuncogott jókedvűen.
-
Nagyon
jó, de most menjetek fürdeni, aztán te készítsd elő a fiúk ruháját és az
ősemberünké, ne mamutszőrből legyen – bökött rá Bam, mire mosolyogva aprót
bólintott, Ville viszont teljesen elkomorodott.
-
Na,
mosolyogj már – bökte meg incselkedve a liftbe állva.
-
Nincs
kedvem sehová menni – morogta a férfi, mire nagyot sóhajtott, aztán a karjait a
nyaka köré fonta és olyan gyengéden csókolta meg amennyire csak tudta.
Éreztetni akarta, hogy nincs egyedül, hogy mindennél jobban szereti, a terve
pedig bevált. Ville izmai szépen lassan ellazultak, már nem volt olyan görcsös,
a légzése is egyenletessé vált.
-
Muszáj
menned, de képzeld azt, hogy nekem játszol. Csak nekem egész este. Zárd ki őket
és ha nem bírod, nézz rám vagy gyere ki és csókolj meg. Szerenádozz nekem ma
este is – kérte halkan, mire a zöld szemű ördög is elmosolyodott.
-
Ahhoz
le kell innom magam – ölelte át a derekát, mire elhúzta a száját.
-
Mi
lenne ha csak ma kipróbálnád, hogy megy-e pia nélkül, úgy, hogy rám
koncentrálsz? – Kérdezte halkan, puhatolózva, mert félt attól, hogy ha a férfi
megneszeli mit is akar, már eleve el fog zárkózni az egésztől.
-
Nem
menthetsz meg minden démonomtól kicsi szirén – húzta le a kártyájukat majd az
ajtóban előre engedte.
-
Sose
próbáltuk – vont vállat, miközben ledobta a cipőit. – A kedvemért, hogy ki
legyen elégítve a kíváncsiságom. Ha nem megy oké, nem kérem többet, csak
egyetlen egyszer próbáld meg – ugrott fel rá. Ville azonnal a feneke alá nyúlt,
hogy magán tartsa, majd óvatosan a csukott ajtónak döntötte és éhes vadként
csapott le rá.
-
Tudom,
hogy nem fog menni – karcolta a fogaival a bőrébe.
-
Ne
legyél ennyire elutasító – sóhajtozta halkan, mert már megint annyira kívánta,
hogy azt hitte felrobban, ha nem kaphatja meg. – Csak próbáld meg és ígérem nem
bánod meg – karcolta végig a körmeivel a hátát, mire a férfi egész testében
megborzongott.
-
Van
még fél óránk – indult meg vele a fürdő felé. Út közben mindenbe elbotlottak,
de semelyiküket nem zavarta, hogy egy váza a földön kötött ki, mikor nekimentek
a szekrénynek vagy, hogy a férfi eldobott pólójába majdnem hasra estek
mindketten. Tépték, szaggatták egymásról a ruhát, miközben a fogaikkal szinte
felszántották a másik bőrét. Azt várta Ville az erős kezeivel mikor tép ki a
húsából egy darabot, de hiába szorította erősen, mégis valahol úgy vigyázott
rá, mintha porcelánból lenne, ettől a kettőségtől pedig elvesztette a fejét egy
perc alatt. A forró vízsugár csak tovább hevítette őket és addig űzték, hajszolták
egymást a mennyország felé, míg mindketten egyszerre meg nem remegtek.
Úgy
érezte rászakadt a mennyezet, a légzése és a szívverése közel sem volt
normálisnak mondható, de már elkezdte megszokni, hogy ilyen őrülten intenzív
gyönyört ad neki Ville minden alkalommal. Szerencsére úgy tűnt a férfi sincs
másként, olyan kielégült képe volt, hogy muszáj volt nevetnie rajta.
-
Szeretlek
- simogatta a bőrét lágyan, mire a gyönyörű zöld szemű ördög elmosolyodott és
tusfürdőt nyomott a markába, amivel végigmasszírozta mindenét, aztán hagyta, hogy
ő is viszonozza az összes mozdulatát.
Nevetve
szálltak ki a tus alól, míg a férfi törölközött, addig ő az ágyra dobálta a
ruhákat, amiket neki szánt, majd ő is felöltözött. Nem bírták ki, készülődés
közben is csókokat loptak a másiktól, egyszerűen kényszert éreztek arra, hogy
érintsék egymást és ez így volt jól. Összemosolyogtak a tükörben és mindent
értettek. Mintha összecsiszolták volna őket. Nem voltak útban a másiknak, Ville
nyugodtan borotválkozott, miközben ő sminkelt, amíg a férfi fogat mosott, ő
hajat szárított és miközben parfümmel fújta be magát, nevetve vette tudomásul,
hogy egy kar a dereka köré kulcsolódik, míg egy másik a fenekére siklik.
-
Szexi
vagy – duruzsolta a fülébe Ville, miközben a lift felé araszoltak.
-
Te
is – csókolta meg.
-
Mit
kapok, ha ma nem iszom? – Kérdezte a férfi incselkedve, miközben a fenekébe
markolt, ő pedig halkan nyögött fel, remélve, hogy egy idős pár se lép be a
liftbe, mert akkor szét kell válniuk, ami fizikailag fájna neki.
-
Amit
csak akarsz – ígérte meg, nagyot sóhajtva.
Erre az ígéretre felcsillantak a szemei,
nagyon sok ötlet jutott az eszébe, hogy mit is csinálhatna a nővel, vagy
éppenséggel, hogy hol. A fantáziája ezerrel pörgött, sok mindent elképzelt, így
pedig percekre sikerült megfeledkeznie arról, hova is tartanak éppen, ahogy
viszont a liftajtó kinyílt, megpillantotta a bandát a hallban, s minden eszébe
jutott.
Hány éve is már? Egész életében zenész akart
lenni, bár az, hogy énekes lett, a véletlen műve, de mindig a hangokban találta
meg önmagát, ezek nyugtatták meg, vagy éppen pezsdítették fel, s úgy érezte ez
az egyetlen dolog, ami a létének értelmet adhat.
Most meg? Nem érezte ezt. Nem a létének
értelmét, hanem a legnagyobb fájdalmát látta az egészben. Loreley édesen
megszorította a kezét, de úgy érezte ez kevés lesz, a gyomra összeszorult,
már-már pánik félelem uralkodott el rajta, ahogy arra gondolt, megint ki kell
állnia a színpadra, énekelnie kell, adnia másoknak… mert –e nélkül az egésznek
semmi értelme nem lenne. Kiállhatna, énekelhetne szív nélkül, akkor viszont
ugyanolyan lenne, mint a többiek, akiket megvetett, s akik csak a pénz miatt
csinálták.
-
Na,
végre, gondoltam, hogy azért egy menetet bevállaltok – forgatta a szemét Bam,
majd elindult előttük.
-
A
magánéletünkhöz nincs közöd – jegyezte meg rosszkedvűen. A többieknek azonnal
feltűnt, hogy nincs a legjobb állapotában.
-
Mi
az, morcos az úrfi? – fordult hátra egy pillanatra vidáman vigyorogva. – Ne
aggódj, egy kis vodka engedélyezve van koncert előtt, mert tudom már mennyire
kiállhatatlan vagy nélküle.
Tétován nézett Loreleyra, mintha az anyja
lenne, engedélyt várt tőle, bár igazából a nő megzsarolta, még ha olyan édesen
is tette. Bármit tehet vele, ha józan marad. Megnyalta kiszáradt ajkát, előre
engedte a nekik bérelt autóban, majd bepattant mellé, megfogta a combján
hagyott kezét és azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne, hogy megnyeri a nőt, de
közben iszik is.
Lehetetlen, ahogy az is, hogy józan marad a
koncerten.
Idegesen dobolt a lábával, jobbra-balra
tekingetett, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki nem tudja, mit csináljon.
-
Ville,
minden rendben van? – fordult felé a nő, észrevéve az idegességét.
-
Persze
– villantott rá egy gyors mosolyt, de nem győzte meg vele.
-
Nyugalom,
nem lesz semmi baj – suttogta a fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.
Kipillantott az ablakon, majd megigazította
a sapkáját. Egyszerűen semmi kedve nincs hozzá, túl hosszú ideje csinálja,
túlságosan belefásult már, csak azért megy ki a színpadra, mert a többiekkel
szeret együtt zenélni, de ha nincs benne elég alkohol, akkor talán nem is tud
már kimenni. Képtelen elviselni, szorong és pánikol, ami egyáltalán nem jó jel.
-
Hagyjad,
egy kis vodka és megnyugszik – vett elő egy üveget Bam, majd kinyitotta és a
kezébe nyomta, Loreley azonban kikapta belőle, amit a férfi felvont
szemöldökkel nyugtázott. – A mami nem hagyja?
-
Nem
akarok inni – fordult a férfi. – Nem azon múlik, hogy Lor hagyja –e vagy sem.
Migue és Burton jókedvűen felröhögtek.
-
Biztos,
hogy ez van a dologban, egyébként nem utasítanál vissza egy adag vodkát –
vigyorgott a szintis, mire rávillantotta a szemeit.
-
Főleg
nem koncert előtt – kontrázott rá a gitáros, ezért őt is megjutalmazta az egyik
leggonoszabb pillantásával.
-
El
tudom dönteni, hogy mi jó nekem vagy mi nem – mordult fel.
-
Dehogy,
kurvára soha nem tudtad eldönteni – vette vissza az üveget a nőtől Bam, majd
belekortyolt. – De ezért szeretünk. Mindig ugyanazokat a hibákat követted el és
rohadtul élvezed – vigyorgott rá.
Ez így igaz, de ezt szerette inkább maga
előtt is titokban tartani, hiszen az igazságnál rosszabb dolog nincs a világon,
hazudik magának is, az legalább izgalmasabb. Az igazság szent, sivár és
törhetetlen, míg ha az ember még magának is hazudik, az izgalmas és feldobja a
mindennapokat.
Egyébként sem szeret senki sem szembenézni
magával.
-
Ismerve
téged, biztos, hogy Loreley kért meg, hogy ne igyál – folytatta tovább Bam. –
Valakinek nem rémlik már egy ilyen húzás? – nézett körbe elgondolkodva a
társaságon.
-
Hmm….
nekem igen – csettintet egyet a nyelvével Burton.
-
Miről
beszélnek? – fordult felé a nő.
Zúgott a feje, a gyomra egyre jobban
szorította, míg az autó egyre szűkebbé vált a számára. Úgy érezte, egyik
pillanatról a másikra nem kap levegőt, fuldoklik a vízfelszín alatt, s nem tud
feltörni alóla. Mindenki őt figyelte, Lor, tőle várt választ, míg a többiek
azon mulattak, hogy még egy nő próbálja megnevelni és a kiskutyájává tenni,
amit ő szívesen hagy, s pár hónapig talán ki is tart.
Hosszan akarta beszívni a levegőt, de
azonnal köhögni kezdett. Apró levegőkre váltott, míg az édes csábítója aggódva
pillantott felé és ütögette meg kicsit a hátát.
-
Jól
vagyok – mormolta pár perc után. – Megmaradok.
-
Minden
rendben van, Ville? – kérdezte halkan Bam, mint aki komolyan félteni kezdte.
-
Persze,
mindig minden, kurvára rendben van – morogta.
Az autó hirtelen leállt, kitárta az ajtót,
átnyúlva a férfi felett, nem akart tovább az autóban maradni, a kérdő szemek kereszttüzében,
azt sem akarta látni, hogyan mulatnak rajta a többiek. Inni akart pár felest,
leadni a koncertet, meghalni újra és újra a színpadon, majd Loreley karjaiban
újraéledni, mint egy főnix.
-
Hé,
hé, állj meg – kapta el a férfi csuklóját, mikor rájött, hogy erre nincs kész.
Még nincs. – Gyere ide – ölelte át gyengéden a stadion hátsó folyosóján, ahová
Ville szó szerint bemenekült, mintha üldözné valaki. – Nincs semmi baj, itt
vagyok, nyugodj meg és vegyél mély levegőket – simogatta finoman a hátát, majd
a mellette elsuhanó Bam kezéből kikapta a vodkásüveget, aki értetlenül
pislogott rá, a többiek pedig megálltak és várták, hogy hogyan nyugtatja meg a
cimborájukat. Gyorsan megértette, hogy túl sok volt ez a férfinak, hisz olyan
volt, mint a legfinomabb műszer, ami minden érintésre, ingerre érzékenyen
reagál. Ha csak egy kicsit is túlpöccinti az ember vége van és teljesen
meghülyül és hosszú időbe telik, míg újra helyreáll. – Szeretlek hallod? - Tolta el magától, mert Ville elkezdte
túlságosan is görcsösen szorítni. – Igyál egy kortyot és elmúlik – tekerte le a
kupakot az üvegről, majd a kezébe nyomta.
-
Nem
akartad, hogy igyak ma – ráncolta össze a zöld szemű ördög a homlokát, de látta
a szemében, hogy semmi másra nem vágyik csak egy korty alkoholra, ő pedig nem
akarta megtagadni tőle, ha ez kell a nyugalmához.
-
Csak
kíváncsi voltam valamire, de nem vagy készen rá. Majd egyszer megpróbáljuk, de
értem, hogy szükséged van rá. Ideges vagy és félsz, ha ez kell, hogy jobban
legyél akkor igyál – noszogatta.
-
Haragudni
fogsz – markolta meg Ville az üveg nyakát, mire elmosolyodott.
-
Nem
fogok. Igyál nyugodtan, de csak kicsit oké? Nem hinném, hogy a koncertnek jót
tesz, ha fel se találsz a színpadra – simogatta meg a sápadt arcot. A férfi
értetlenkedve meredt rá, mintha arra próbálna rájönni, hogy hol van a trükk.
Olyan elveszett képet vágott, akár egy gyerek, aki nem tudja merre van a
hazafelé vezető út. – Ez csak vodka Ville, nem foglak kevésbé szeretni, mert
belekortyolsz párat – mosolygott rá.
-
És
mi van azzal, hogy azt csinálok veled, amit akarok, ha nem iszom ma? – Húzta
fel kérdőn a szemöldökét, miközben a keze, finoman remegni kezdett. Vágyott az
italra, jobban mint rá. Koncert előtt a vodka el tudta lazítani, de ő nem. Még
nem…
-
Így
is, úgy is azt csinálsz velem amit csak akarsz. Majd megbeszéljük ha adtál egy
szuper koncertet és lejöttél a színpadról. Most pedig gyere és vodkázz
nyugodtan – karolta át a derekát, majd az öltöző felé kezdte terelni.
A
többiek furcsa pillantással méregették, mintha nem erre számítottak volna.
Mintha azt gondolták volna mind, hogy ha Ville bele mer kortyolni az üvegbe,
átváltozik tüzet okádó sárkánnyá és letépi a fejét, de nem csak neki, hanem
annak is, ki piásüveget vitt a közelébe.
Volt
egy sanda gyanúja, hogy a férfi előző barátnői mind így viselkedtek, hogy nem
vették soha számításba a zöld szemű ördög érdekeit. Nem számított nekik, hogy
anélkül szinte fizikailag rosszul van, hogy pánikroham gyötri, csak az volt
valószínűleg a lényeges számukra, hogy érvényesüljön az akaratuk és Ville józan
maradjon, mert ők erre utasították őt.
Ő
viszont egészen másképp gondolkodott. Azt akarta, hogy magától dobja el az
üveget, mert képes belátni, hogy nincs szüksége alkoholra csak rá, ehhez
viszont még sok időnek kellett eltelnie.
-
Linde
félregomboltad a mellényed – nevetett fel halkan, majd a férfi elé lépett és
megigazította a ruháját. Ville végig figyelte és olyan óvatoskodva kortyolta a
vodkát, mintha attól élne, hogy valamelyik pillanatban meggondolja magát és
leordítja a fejét, amiért iszik. – Engedd el magad – súgta a fülébe, miután az
ölébe ült.
-
Miért
csinálod ezt? – Kérdezte a férfi halkan.
-
Mit?
– Nézett rá értetlenül.
-
Hagyod,
hogy igyak, mikor tudom, hogy nem szereted – nézett mélyen a szemébe, mintha
onnan akarná kiolvasni a válaszokat.
-
Nem,
nem szeretem ha részeg vagy, de téged szeretlek. Szükséged van rá, hogy fel
tudj lépni? - Nézett rá kérdőn.
-
Igen
– jött az apró ám annál őszintébb bólintás.
-
Ellazulsz
tőle? – Kérdezte halkan.
-
Igen
– suttogta a férfi.
-
Nem
pánikolsz és jobban vagy, ha iszol pár korty vodkát? – Simogatta gyengéden a
tarkóját.
-
Igen
– jött a halk felelet.
-
Pont
ezért hagyom. Kell neked és felnőtt férfi vagy. El tudod dönteni, hogy megy-e e
nélkül – lengette meg a vodkásüveget picit, aztán visszaadta Ville kezébe. –
Jelen pillanatban tudom, hogy nem tudnál fellépni ital nélkül, de remélem, hogy
egyszer elég leszek csak én ahhoz, hogy nyugodt legyél és kiegyensúlyozott.
Addig pedig inkább a szesszel osztozom rajtad, mint valami kis bigével –
kuncogott fel, majd lágyan megcsókolta, hogy érezze, nem szereti kevésbé, hogy
nem dühös rá. – Szeretlek, de azért hálás lennék, ha éjjel még használható
lennél és nem innád le magad annyira, hogy ne tudjunk már semmit csinálni az
este. Remélem érted mire gondolok – kacsintott rá, majd egy gyors puszit
nyomott a szájára és felpattant mikor észrevette, hogy Burton megint bénázik és
nem tudja eligazítani magán a ruháit.
Apró mosollyal a szája körül figyelte a nőt,
ahogyan a többieknek segít. Keresztberakta a lábait és újra belekortyolt a
pusztító alkoholba, nem is értette, hogyan alakult így ez az egész, hiszen
Loreley arra kérte, hogy ne igyon, aztán pedig felajánlotta a lehetőséget.
Eleinte nem is értette mire megy ki a játék,
hogy tényleg ihat –e, vagy csak teszteli a nő. Annyi női aljasságnak és
hazugságnak volt már az elszenvedője, hogy nehezen hitte el, valaki nem
játszmázik, csak tényleg őszintén szereti és jót akar neki.
Az emberek mindig játszmákba keverik
egymást, vagy azért, hogy kiderüljön kinek van nagyobb hatalma a másik felett,
vagy azért, mert unatkoznak, esetleg csak jól esik megalázni a másik
szerencsétlent, vagy kitudja, ezer meg ezer oka van, amiket ki nem állhatott,
sőt, egyenesen gyűlölt.
Ahogy figyelte Loreley karcsú alakját, ahogy
körbe ugrálja a többieket, rájött, valószínűleg ezért tetszett meg neki elsőre
a nő, mert olyan ártatlannak és tisztának látszott, érzésektől, aljasságtól
mentesnek, s bár az érzéseket fel tudta benne ébreszteni, úgy tűnt, a többi
rossz dologtól mentes maradt.
Hirtelen felállt a székről, amin ült,
átkarolta a vékony derekat, mire Loreley azonnal hozzásimult, megfordult a
karjában és egy gyors csókot nyomott a szájára, aztán a rajta lévő ruhát kezdte
el igazgatni.
-
Nyugalom,
mindenki tökéletesen néz ki, csak szívatnak – simogatta meg az arcát. – Linde
csak azért gombolja mindig félre a mellényét, hogy vele is foglalkozz –
vigyorgott a szőke gitárosra, aki éppen egy sört nyitott ki.
-
Nem
igaz, nem kell velem foglalkozni, de azért néha jól esik – vonta meg a vállát,
majd neki dőlt a falnak.
Újra Loreleyra nézett, aki ragyogó mosollyal
jutalmazta meg, mire nem bírta ki, lehajolt az ajkához és egy gyors csók
helyett, szenvedélyesen tapadt rá, annak ellenére, hogy a többiek füttyögni és
tapsolni kezdtek.
-
Így
van, mutasd csak meg, mi az, ami nekünk nem jár – fújjogott Migue.
-
Gonoszak
vagytok – tette hozzá Burton is.
Vidáman vált el a nőtől, kicsit
megszorította a derekát, majd újra belekortyolt a keserű italba.
-
Jól
van fiúk, vége a bulinak – sétált be Bam. – Ki a színpadra kislányok, várnak
titeket a vadállatok, hogy felzabáljanak!
Újabb korty következett, egyre nyugodtabb és
higgadtabb lett, már nem érdekelte, hogy ki kell mennie, emberek előtt kell
fellépnie, csakis Loreley számított, neki fog énekelni, senki másnak. A világ
egészen tompa lett körülötte, de nem annyira, hogy akár azt lehessen rá
mondani, be van csípve.
-
Szeretlek
– suttogta a szájába, mikor a többiek távoztak az öltözőből.
-
Én
is szeretlek – simogatta megnyugtatóan a derekát.
Elmosolyodott, kézen fogta a lányt, aztán
kisétált vele, csak a színpad mellett engedte el a nőt, amikor a többiek
belekezdtek az első szám elejébe, s Gas felvont szemöldökkel pillantott felé.
Semmi kedve nem volt kisétálni, azonban tudta, hogy muszáj, nem teheti meg a
közönséggel, hogy egyszerűen nem megy ki.
Rágyújtott egy cigire, elmosolyodott, ahogy
eszébe jutott a két lány délutánról.
-
Mire
gondolsz? – kérdezte Loreley.
-
A
lányokra, akik a vidámparknál voltak – gyújtotta meg a szálat.
-
Biztosan
nagyon kíváncsiak rád – puszilta meg a nyakát, miközben hozzábújt.
-
Tudod,
nem kell ennyire aggódnod miattam – suttogta halkan, az ujjai között tartva a
cigarettát. – Eddig sem haltam meg, most már pár évet még biztosan kihúzok.
-
Pár
évet? – húzódott el tőle.
Megvonta a vállát, olyan minden mindegy
alapon, de nem bírta elrejteni a mosolyát, közben azt is hallotta, hogy fél
perce a színpadon kéne állnia. Bam közelített feléjük, kezével a többiek felé
mutogatott, akik újra kezdték a számot, mielőtt énekelnie kezdett volna.
Felnevetett.
-
Sokat,
még látni akarom, ahogy a gyerekeink az őrületbe kergetnek téged – nyomott egy
puszit a homlokára, aztán feltartott kézzel hátrált ki.
A tömeg azonnal felzúgott, ő pedig feléjük
fordult, beleszívott a cigijébe, Migue azt tátogta neki, hogy egy barom, míg
Burton csak bazsalyogva nézett rájuk.
Köszöntötte a nézőket, akik azonnal
elhallgattak, ahogy a mikrofonhoz állt, összenéztek a többiekkel, ahogy mindig
szokták egy koncert előtt, Gas hirtelen belekezdett a dob részletbe, a többiek
követték, majd egyik pillanatról a másikra átugrottak fél percet, s máris az
énekrész jött.
Felemelte kicsit a fejét Migue felé, aki
nagyon vigyorgott, megköszönve a szívatást, hiszen épp egy másodperce volt
elkapni azt a részt, ahol beszáll ő is.
😘😘😘😘😘
VálaszTörlésMint mindig!