35.

A kedvét nem lehetett volna semmivel letörni. Ville mosolygott, ez pedig neki bármit megért. Cselédként szolgálta, a reggelinél. Amin csak megakadt a férfi szeme már tette is elé, kérdés nélkül. Egyszerűen érezte mit akar, szavak nélkül is értette, hogy mire vágyik és végre már figyelt is a jelekre, nem eresztette el őket a szeme előtt. Olyan volt, mintha a fejében olvasna és ösztönösen ráérezne arra, mikor bizonytalanodik el Ville vagy mikor támadják meg az árnyak, de olyankor elég volt egy apró simítás, egy gyengéd csók vagy egy mosoly és máris elfeledkezett a férfi a sötétségről, hogy rá figyeljen.

-          Kérsz még valamit? – Kérdezte somolyogva, miután ő befejezte a reggelit és megitta a második bögre kávéját is.

-          Hm… Igen – túrt a hajába majd áthúzta az ölébe és megcsókolta. Halkan nevetetett az ajkai közé, de cseppet sem tiltakozott a dolog ellen. Már nem zavarta, hogy a többiek őket nézik vagy éppen cukkolják, csak élvezte, hogy Ville ennyire birtokolni akarja és mindenkinek megmutatja, hogy az övé. – Most már mehetünk – mosolygott rá, amitől nagyot dobbant a szíve, hisz nem csak a szája nevetett, hanem a szemei is, ennél csodálatosabb dolgot pedig el sem bírt képzelni.

-          Menni? Hova mentek? – Nézett rájuk Bam kérdőn és kissé aggodalmaskodva.

-          Nyugi apuci koncert előtt visszahozom, a gyerekeket felöltöztetem és nem lesz semmi baj. Amúgy meg titok, hogy hova viszem – állt fel a férfi öléből, aztán összekulcsolta az ujjaikat, mindenkinek nyomott egy gyors baráti puszit az arcára, ami miatt ugyan Ville morgott egy kicsit, de a barátaira szerencsére nem volt már annyira féltékeny, hogy szóvá is tegye a dolgot, aztán ő is elköszönt a srácoktól és követte ki az utcára.

-          Hova megyünk? – gyújtott rá egy cigire, miközben ő lassan sétált vele a városban.

-          Nem mindegy? – Húzta fel vigyorogva a szemöldökét.

-          Lényegében igen – bólintott Ville elgondolkodva.

-          Csak élvezd – ölelte meg, aztán megcsókolta.

-          A csókjaid a hálóban is élvezném – suttogta.

-          Azt rögtön gondoltam – nevetett fel. - Gyere – húzta maga után, majd nevetni kezdett mikor meglátta a táblát két utcával arrébb, ahová első körben hozta a férfit.

-          Hangszermúzeum? – Nézett rá Ville hitetlenkedve, de a zöld szemek megint nevettek, elárulva, hogy telitalálat volt a hely.

-          Kezded elfelejteni miért szeretsz zenélni. Talán itt eszedbe jut – tolta be az ajtón, majd nem hagyva, hogy a férfi fizessen, megvette a belépőket és kézen fogva indult el vele a hideg terembe. Ville négy éves kisfiúvá vált hirtelen, aki mindenre rácsodálkozik, aki minden üvegre rátapad, aki minden táblát elolvas és aki minden számára érdekes tárgynál egyszerűen leragad, majd az olyan dolgokról amikről sok mindent tud, egyszerűen lelkesen áradozni kezd, néha pedig annyira ellágyult a pillantása, mikor ránézett, hogy azt hitte a kihalt múzeum a mennyország maga.

-          Annyira szeretlek – ölelte át hirtelen a férfi, majd egy gyengéd, mégis vad csókot nyomott az ajkaira. Úgy tűnt a múzeum teljesen feldobta és még nem volt vége a napnak koránt sem.

-          Tetszik? – Kérdezte nevetve.

-          Viccelsz? – Nézett rá csillogó szemekkel és egy olyan mosollyal az arcán, amitől bármilyen lány bugyija elolvadt volna. Végre tényleg boldog volt, őszintén vigyorgott és ez jó érzéssel töltötte el. – És most? – Húzta magához a derekánál fogva, mikor hosszú órák múlva kijelenthették, hogy mindent megnéztek és elhagyták az épületet.

-          Szerzünk cseresznyés jégkását – kacsintott rá, majd miután a fagyos édes lötyit is beszerezték tovább sétáltak a part felé, ahol egy aprócska vidámpark volt. – Emlékszel milyen gyereknek lenni? – Nézett rá kérdőn, mire Ville hitetlenkedve pislogott rá.

-          Dodzsemezni akarsz? – Kacagott fel hangosan.

-          És szellemkastélyba menni, csókolózni veled a tükörterembe, hamburgert enni és nézni a nevető gyerekeket, meg felülni az óriáskerékre, vattacukorral összekenni téged és élni.

-          Elment az eszed – ölelte át fejcsóválva, majd hirtelen az egész testében megfeszült. – Kiszúrtak minket – mordult fel, miközben az arca elkomorodott és a távolban két tini lányt nézett akik izgatottan csacsogtak és mutogattak rájuk. – Tűnjünk el innen – vette volna azonnal menekülőre a dolgot.

-          Hé, állj meg. Ez csak két fiatal lány, akik szeretnek téged – fogta meg a kezét, mire Ville homloka ráncba szaladt és azonnal megpróbált a sapkája és a napszemüvege mögé bújni, amitől nevetni kezdett. – Kicsim, egy ilyen arccal, egy ilyen testtel és ehhez hasonló tetoválásokkal, egy vak is kiszúrna, felesleges az álca – tette át a napszemüveget a saját fejére, majd a fekete sapkát is lehúzta róla. – Csodálatos vagy és nincs mitől félned.

-          Idejönnek – sziszegte a férfi idegesen.

-          Nem esznek meg. Ha csak megpróbálják én eszem meg őket ígérem. Itt vagyok veled – ölelte át, mire Ville lecsukta a szemeit és feszülten várta a lányokat, akik fél percen belül bizonytalanul toporogva előttük álltak. Nem értette miért tartott Ville tőlük annyira, mikor hihetetlenül kedvesek voltak mindketten és egyszerűen csak egy aláírást kértek, nem követelőzve, nem sikítva, nem úgy, hogy közbe puszilgatták vagy szét akarták volna tépni a mellette állót. A férfi szó nélkül teljesítette a kérésüket, de távolságtartó volt velük, egészen addig, míg a lányok szégyenlősen el nem mondták neki, hogy mennyire nagyra tartják a zenéjét és, hogy mennyire sajnálják, amiért nem lehetnek ott a koncertjén, tekintve, hogy nem engedhetik meg maguknak. A jég hirtelen elolvadt, Ville azonnal hívta is Bamet, hogy intézzen két jegyet, majd beszélgetni kezdett a lányokkal, akik zavarban voltak ugyan, de ennek ellenére is normálisak maradtak, a férfi pedig élvezte, hogy nem sikítoznak, egyszerűen csak csodálták a zöld szemű ördög művészetét.

-          Ezt is te intézted? – Kérdezte Ville nevetve, mikor már a sorban álltak az óriáskeréknél.

-          Semmi közöm hozzá esküszöm – tette fel a kezeit védekezően.

-          Egy igazi boszorkány vagy – csóválta a férfi a fejét mosolyogva, majd együtt szálltak fel a kis fülkébe, hogy a legmagasabb ponton csókolózzanak, mint a kamaszok, senkitől és semmitől se zavartatva.

   Leszopogatta a nő ujjáról a ráragadt vattacukrot, miközben végig a szemeibe nézett. Már az sem zavarta ki ismeri fel és ki nem, pedig voltak egy páran, a bátrabbak közül néhányan még autogramot is mertek tőle kérni, akadtak azonban olyanok, akik csak távolról szemlélték, próbálva kitalálni, hogy tényleg ő Ville Valo, vagy csak valami hasonmása.

   Nem foglalkozott velük, minden pillanatát Loreley töltötte ki, aki csodálatos szerelemmel tekintett rá, s olyan gondoskodással viseltetett iránta, mint eddig még soha senki az életében.

-          Várj, kipróbálom ezt, aztán mehetünk – állt meg a céllövöldénél.

-          Bam meg fog ölni, legalább húszszor hívott hol vagyunk már – sóhajtott fel a nő, mire fél kézzel átfogta a derekát és magához rántotta.

-          Nem érdekel, milyen vadnyugati hős lennék? – pillantott le rá vigyorogva.

-          De igen, de…

-          Akkor csend – hallgattatta el egy gyors csókkal, utána fizetett a pultosnak.

   A hatalmas rózsaszínmaci öt rúdját akarta eltalálni, életében már többször is lőtt, azonban soha nem volt kiemelkedően tehetséges benne, ami tekintve, hogy tényleg csak néha tette ezt meg, egyáltalán nem volt meglepő. Nem is igazán érdekelte a lövészet, az erőszak ilyen formáitól mindig is húzódzkodott.

   Édes szirénje felkuncogott mellette, összevont szemöldökkel pillantott felé.

-          Jól áll a kezedben a fegyver – nevetett tovább. – Használni is tudod?

-          Miért ne tudnám? Szerinted ott fent, északon, a semmi közepén nem vadásztam soha? – ráncigálta meg a szemöldökét viccesen.

-          Te és a vadászat? – kuncogott tovább a lány.

-          Ezek szerint bizonyítanom kell – sóhajtott színpadiasan.

   Egy gyors csókot nyomott még a nő szájára, aztán célra tartotta a fegyvert, kicsit a vékonyrúd mellé célzott, hiszen tudta, hogy egy ilyen búcsúban mindig félrevisznek a rosszul beállított puskák. Mázlijára, az első lövése célt ért, amit Loreley sikongatva fogadott, a másodikat azonban elhibázta, amit nyögéssel nyugtázott.

   Végül újabb ráfizetéssel sikerült lelőnie a rózsaszín macit a nőnek.

-          Na, milyen vadász lennék? Szerintem életben tudtam volna tartani a családom, az őskorban – nevetett jókedvűen.

-          Engem biztosan – ölelte magához a plüsst, aztán egy puszit nyomott rá.

-          Szerintem, remek vadász lenne belőlem – húzta ki magát büszkén. – Lőnék mamutot, meg mindenféle állatot, dinoszauruszokat, ilyesmiket.

-          Nem kevered te a korokat? – fogta meg a kezét.

-          De, lehet – gondolkodott el, felpillantva az égre. – Nem baj, az a lényeg, hogy el tudnálak tartani – zárta rövidre a témát, amit a másik jól eső kacajjal fogadott, amibe beleremegett az egész lénye.

   Nevetgélve hagyták el a helyet, aztán még arra is hajlandó volt, hogy felvegye a telefont Bamnek, pedig semmi kedve nem volt egy újabb koncerthez, inkább maradt volna Loreley-al, a kezét fogva, amitől igazi nyugalom szállta meg a lelkét, míg a teste viszont izgatott maradt.

-          Igen?

-          Mennyire vagy részeg? – kérdezte azonnal a másik.

-          Ma még egyáltalán nem ittam – felelte, amikor meghallotta a másik nyögését, rögtön folytatta. – Komolyan, bármilyen hihetetlen.

-          Nem hiszek el neked semmit, az elmúlt négy napban totálkáros voltál – morogta. – Siessetek, egy órátok van visszaérni a hotelbe.

-          Persze – mondta, de akkor a másik már letette a telefont, ő pedig visszanyújtotta a készüléket a nőnek.

   Újabb koncert, újabb kínszenvedés. Semmi kedve nem volt hozzá, egyszerűen nem akarta az egészet. Újabb kör vodkára vágyott, egészen addig, míg el nem felejti, hogy újra a színpadon áll és énekel, és mindezt szívből teszi, mert másképp értelme sem lenne.

A féri jókedve, ahogy a hotel felé közeledtek kezdett eltűnni, amit csalódott nyögéssel nyugtázott. Az agya ezerrel pörgött valamiféle megoldáson, hogy ismét mosolyogni lássa. Fogalma sem volt hogy érje el, hogy Ville ne utálkozva, már-már undorodva a közönségétől menjen fel a színpadra, hanem úgy, mint aki tényleg élvezi.

-          Ti tényleg józanok vagytok – lepődött meg Bam, mikor a hotel halljába léptek.

-          Teljesen. Mondtam, hogy vigyázok rá – nyomott egy puszit a kezét fogó férfi arcára. – Nézd, lőtt nekem egy medvét – mutatta fel büszkén vigyorogva a rózsaszín állatot. – Megállapítottuk, hogy ha az őskorban lennénk, akkor is lehetnék az asszonya, mert lőne nekem mamutot és eltartana, én pedig gyereket szülnék neki, meg bogyókat gyűjtenék és ruhát csinálnék a mamut bőréből, hogy meg ne fázzon – kuncogott jókedvűen.

-          Nagyon jó, de most menjetek fürdeni, aztán te készítsd elő a fiúk ruháját és az ősemberünké, ne mamutszőrből legyen – bökött rá Bam, mire mosolyogva aprót bólintott, Ville viszont teljesen elkomorodott.

-          Na, mosolyogj már – bökte meg incselkedve a liftbe állva.

-          Nincs kedvem sehová menni – morogta a férfi, mire nagyot sóhajtott, aztán a karjait a nyaka köré fonta és olyan gyengéden csókolta meg amennyire csak tudta. Éreztetni akarta, hogy nincs egyedül, hogy mindennél jobban szereti, a terve pedig bevált. Ville izmai szépen lassan ellazultak, már nem volt olyan görcsös, a légzése is egyenletessé vált.

-          Muszáj menned, de képzeld azt, hogy nekem játszol. Csak nekem egész este. Zárd ki őket és ha nem bírod, nézz rám vagy gyere ki és csókolj meg. Szerenádozz nekem ma este is – kérte halkan, mire a zöld szemű ördög is elmosolyodott.

-          Ahhoz le kell innom magam – ölelte át a derekát, mire elhúzta a száját.

-          Mi lenne ha csak ma kipróbálnád, hogy megy-e pia nélkül, úgy, hogy rám koncentrálsz? – Kérdezte halkan, puhatolózva, mert félt attól, hogy ha a férfi megneszeli mit is akar, már eleve el fog zárkózni az egésztől.

-          Nem menthetsz meg minden démonomtól kicsi szirén – húzta le a kártyájukat majd az ajtóban előre engedte.

-          Sose próbáltuk – vont vállat, miközben ledobta a cipőit. – A kedvemért, hogy ki legyen elégítve a kíváncsiságom. Ha nem megy oké, nem kérem többet, csak egyetlen egyszer próbáld meg – ugrott fel rá. Ville azonnal a feneke alá nyúlt, hogy magán tartsa, majd óvatosan a csukott ajtónak döntötte és éhes vadként csapott le rá.

-          Tudom, hogy nem fog menni – karcolta a fogaival a bőrébe.

-          Ne legyél ennyire elutasító – sóhajtozta halkan, mert már megint annyira kívánta, hogy azt hitte felrobban, ha nem kaphatja meg. – Csak próbáld meg és ígérem nem bánod meg – karcolta végig a körmeivel a hátát, mire a férfi egész testében megborzongott.

-          Van még fél óránk – indult meg vele a fürdő felé. Út közben mindenbe elbotlottak, de semelyiküket nem zavarta, hogy egy váza a földön kötött ki, mikor nekimentek a szekrénynek vagy, hogy a férfi eldobott pólójába majdnem hasra estek mindketten. Tépték, szaggatták egymásról a ruhát, miközben a fogaikkal szinte felszántották a másik bőrét. Azt várta Ville az erős kezeivel mikor tép ki a húsából egy darabot, de hiába szorította erősen, mégis valahol úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lenne, ettől a kettőségtől pedig elvesztette a fejét egy perc alatt. A forró vízsugár csak tovább hevítette őket és addig űzték, hajszolták egymást a mennyország felé, míg mindketten egyszerre meg nem remegtek.

Úgy érezte rászakadt a mennyezet, a légzése és a szívverése közel sem volt normálisnak mondható, de már elkezdte megszokni, hogy ilyen őrülten intenzív gyönyört ad neki Ville minden alkalommal. Szerencsére úgy tűnt a férfi sincs másként, olyan kielégült képe volt, hogy muszáj volt nevetnie rajta.

-          Szeretlek - simogatta a bőrét lágyan, mire a gyönyörű zöld szemű ördög elmosolyodott és tusfürdőt nyomott a markába, amivel végigmasszírozta mindenét, aztán hagyta, hogy ő is viszonozza az összes mozdulatát.

Nevetve szálltak ki a tus alól, míg a férfi törölközött, addig ő az ágyra dobálta a ruhákat, amiket neki szánt, majd ő is felöltözött. Nem bírták ki, készülődés közben is csókokat loptak a másiktól, egyszerűen kényszert éreztek arra, hogy érintsék egymást és ez így volt jól. Összemosolyogtak a tükörben és mindent értettek. Mintha összecsiszolták volna őket. Nem voltak útban a másiknak, Ville nyugodtan borotválkozott, miközben ő sminkelt, amíg a férfi fogat mosott, ő hajat szárított és miközben parfümmel fújta be magát, nevetve vette tudomásul, hogy egy kar a dereka köré kulcsolódik, míg egy másik a fenekére siklik.

-          Szexi vagy – duruzsolta a fülébe Ville, miközben a lift felé araszoltak.

-          Te is – csókolta meg. 

-          Mit kapok, ha ma nem iszom? – Kérdezte a férfi incselkedve, miközben a fenekébe markolt, ő pedig halkan nyögött fel, remélve, hogy egy idős pár se lép be a liftbe, mert akkor szét kell válniuk, ami fizikailag fájna neki.

-          Amit csak akarsz – ígérte meg, nagyot sóhajtva.

   Erre az ígéretre felcsillantak a szemei, nagyon sok ötlet jutott az eszébe, hogy mit is csinálhatna a nővel, vagy éppenséggel, hogy hol. A fantáziája ezerrel pörgött, sok mindent elképzelt, így pedig percekre sikerült megfeledkeznie arról, hova is tartanak éppen, ahogy viszont a liftajtó kinyílt, megpillantotta a bandát a hallban, s minden eszébe jutott.

   Hány éve is már? Egész életében zenész akart lenni, bár az, hogy énekes lett, a véletlen műve, de mindig a hangokban találta meg önmagát, ezek nyugtatták meg, vagy éppen pezsdítették fel, s úgy érezte ez az egyetlen dolog, ami a létének értelmet adhat.

   Most meg? Nem érezte ezt. Nem a létének értelmét, hanem a legnagyobb fájdalmát látta az egészben. Loreley édesen megszorította a kezét, de úgy érezte ez kevés lesz, a gyomra összeszorult, már-már pánik félelem uralkodott el rajta, ahogy arra gondolt, megint ki kell állnia a színpadra, énekelnie kell, adnia másoknak… mert –e nélkül az egésznek semmi értelme nem lenne. Kiállhatna, énekelhetne szív nélkül, akkor viszont ugyanolyan lenne, mint a többiek, akiket megvetett, s akik csak a pénz miatt csinálták.

-          Na, végre, gondoltam, hogy azért egy menetet bevállaltok – forgatta a szemét Bam, majd elindult előttük.

-          A magánéletünkhöz nincs közöd – jegyezte meg rosszkedvűen. A többieknek azonnal feltűnt, hogy nincs a legjobb állapotában.

-          Mi az, morcos az úrfi? – fordult hátra egy pillanatra vidáman vigyorogva. – Ne aggódj, egy kis vodka engedélyezve van koncert előtt, mert tudom már mennyire kiállhatatlan vagy nélküle.

   Tétován nézett Loreleyra, mintha az anyja lenne, engedélyt várt tőle, bár igazából a nő megzsarolta, még ha olyan édesen is tette. Bármit tehet vele, ha józan marad. Megnyalta kiszáradt ajkát, előre engedte a nekik bérelt autóban, majd bepattant mellé, megfogta a combján hagyott kezét és azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne, hogy megnyeri a nőt, de közben iszik is.

   Lehetetlen, ahogy az is, hogy józan marad a koncerten.

   Idegesen dobolt a lábával, jobbra-balra tekingetett, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki nem tudja, mit csináljon.

-          Ville, minden rendben van? – fordult felé a nő, észrevéve az idegességét.

-          Persze – villantott rá egy gyors mosolyt, de nem győzte meg vele.

-          Nyugalom, nem lesz semmi baj – suttogta a fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.

   Kipillantott az ablakon, majd megigazította a sapkáját. Egyszerűen semmi kedve nincs hozzá, túl hosszú ideje csinálja, túlságosan belefásult már, csak azért megy ki a színpadra, mert a többiekkel szeret együtt zenélni, de ha nincs benne elég alkohol, akkor talán nem is tud már kimenni. Képtelen elviselni, szorong és pánikol, ami egyáltalán nem jó jel.

-          Hagyjad, egy kis vodka és megnyugszik – vett elő egy üveget Bam, majd kinyitotta és a kezébe nyomta, Loreley azonban kikapta belőle, amit a férfi felvont szemöldökkel nyugtázott. – A mami nem hagyja?

-          Nem akarok inni – fordult a férfi. – Nem azon múlik, hogy Lor hagyja –e vagy sem.

   Migue és Burton jókedvűen felröhögtek.

-          Biztos, hogy ez van a dologban, egyébként nem utasítanál vissza egy adag vodkát – vigyorgott a szintis, mire rávillantotta a szemeit.

-          Főleg nem koncert előtt – kontrázott rá a gitáros, ezért őt is megjutalmazta az egyik leggonoszabb pillantásával.

-          El tudom dönteni, hogy mi jó nekem vagy mi nem – mordult fel.

-          Dehogy, kurvára soha nem tudtad eldönteni – vette vissza az üveget a nőtől Bam, majd belekortyolt. – De ezért szeretünk. Mindig ugyanazokat a hibákat követted el és rohadtul élvezed – vigyorgott rá.

   Ez így igaz, de ezt szerette inkább maga előtt is titokban tartani, hiszen az igazságnál rosszabb dolog nincs a világon, hazudik magának is, az legalább izgalmasabb. Az igazság szent, sivár és törhetetlen, míg ha az ember még magának is hazudik, az izgalmas és feldobja a mindennapokat.

   Egyébként sem szeret senki sem szembenézni magával.

-          Ismerve téged, biztos, hogy Loreley kért meg, hogy ne igyál – folytatta tovább Bam. – Valakinek nem rémlik már egy ilyen húzás? – nézett körbe elgondolkodva a társaságon.

-          Hmm…. nekem igen – csettintet egyet a nyelvével Burton.

-          Miről beszélnek? – fordult felé a nő.

   Zúgott a feje, a gyomra egyre jobban szorította, míg az autó egyre szűkebbé vált a számára. Úgy érezte, egyik pillanatról a másikra nem kap levegőt, fuldoklik a vízfelszín alatt, s nem tud feltörni alóla. Mindenki őt figyelte, Lor, tőle várt választ, míg a többiek azon mulattak, hogy még egy nő próbálja megnevelni és a kiskutyájává tenni, amit ő szívesen hagy, s pár hónapig talán ki is tart.

   Hosszan akarta beszívni a levegőt, de azonnal köhögni kezdett. Apró levegőkre váltott, míg az édes csábítója aggódva pillantott felé és ütögette meg kicsit a hátát.

-          Jól vagyok – mormolta pár perc után. – Megmaradok.

-          Minden rendben van, Ville? – kérdezte halkan Bam, mint aki komolyan félteni kezdte.

-          Persze, mindig minden, kurvára rendben van – morogta.

   Az autó hirtelen leállt, kitárta az ajtót, átnyúlva a férfi felett, nem akart tovább az autóban maradni, a kérdő szemek kereszttüzében, azt sem akarta látni, hogyan mulatnak rajta a többiek. Inni akart pár felest, leadni a koncertet, meghalni újra és újra a színpadon, majd Loreley karjaiban újraéledni, mint egy főnix.

-          Hé, hé, állj meg – kapta el a férfi csuklóját, mikor rájött, hogy erre nincs kész. Még nincs. – Gyere ide – ölelte át gyengéden a stadion hátsó folyosóján, ahová Ville szó szerint bemenekült, mintha üldözné valaki. – Nincs semmi baj, itt vagyok, nyugodj meg és vegyél mély levegőket – simogatta finoman a hátát, majd a mellette elsuhanó Bam kezéből kikapta a vodkásüveget, aki értetlenül pislogott rá, a többiek pedig megálltak és várták, hogy hogyan nyugtatja meg a cimborájukat. Gyorsan megértette, hogy túl sok volt ez a férfinak, hisz olyan volt, mint a legfinomabb műszer, ami minden érintésre, ingerre érzékenyen reagál. Ha csak egy kicsit is túlpöccinti az ember vége van és teljesen meghülyül és hosszú időbe telik, míg újra helyreáll. – Szeretlek hallod?  - Tolta el magától, mert Ville elkezdte túlságosan is görcsösen szorítni. – Igyál egy kortyot és elmúlik – tekerte le a kupakot az üvegről, majd a kezébe nyomta.

-          Nem akartad, hogy igyak ma – ráncolta össze a zöld szemű ördög a homlokát, de látta a szemében, hogy semmi másra nem vágyik csak egy korty alkoholra, ő pedig nem akarta megtagadni tőle, ha ez kell a nyugalmához.

-          Csak kíváncsi voltam valamire, de nem vagy készen rá. Majd egyszer megpróbáljuk, de értem, hogy szükséged van rá. Ideges vagy és félsz, ha ez kell, hogy jobban legyél akkor igyál – noszogatta.

-          Haragudni fogsz – markolta meg Ville az üveg nyakát, mire elmosolyodott.

-          Nem fogok. Igyál nyugodtan, de csak kicsit oké? Nem hinném, hogy a koncertnek jót tesz, ha fel se találsz a színpadra – simogatta meg a sápadt arcot. A férfi értetlenkedve meredt rá, mintha arra próbálna rájönni, hogy hol van a trükk. Olyan elveszett képet vágott, akár egy gyerek, aki nem tudja merre van a hazafelé vezető út. – Ez csak vodka Ville, nem foglak kevésbé szeretni, mert belekortyolsz párat – mosolygott rá.

-          És mi van azzal, hogy azt csinálok veled, amit akarok, ha nem iszom ma? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét, miközben a keze, finoman remegni kezdett. Vágyott az italra, jobban mint rá. Koncert előtt a vodka el tudta lazítani, de ő nem. Még nem…

-          Így is, úgy is azt csinálsz velem amit csak akarsz. Majd megbeszéljük ha adtál egy szuper koncertet és lejöttél a színpadról. Most pedig gyere és vodkázz nyugodtan – karolta át a derekát, majd az öltöző felé kezdte terelni.

A többiek furcsa pillantással méregették, mintha nem erre számítottak volna. Mintha azt gondolták volna mind, hogy ha Ville bele mer kortyolni az üvegbe, átváltozik tüzet okádó sárkánnyá és letépi a fejét, de nem csak neki, hanem annak is, ki piásüveget vitt a közelébe.

Volt egy sanda gyanúja, hogy a férfi előző barátnői mind így viselkedtek, hogy nem vették soha számításba a zöld szemű ördög érdekeit. Nem számított nekik, hogy anélkül szinte fizikailag rosszul van, hogy pánikroham gyötri, csak az volt valószínűleg a lényeges számukra, hogy érvényesüljön az akaratuk és Ville józan maradjon, mert ők erre utasították őt.

Ő viszont egészen másképp gondolkodott. Azt akarta, hogy magától dobja el az üveget, mert képes belátni, hogy nincs szüksége alkoholra csak rá, ehhez viszont még sok időnek kellett eltelnie.

-          Linde félregomboltad a mellényed – nevetett fel halkan, majd a férfi elé lépett és megigazította a ruháját. Ville végig figyelte és olyan óvatoskodva kortyolta a vodkát, mintha attól élne, hogy valamelyik pillanatban meggondolja magát és leordítja a fejét, amiért iszik. – Engedd el magad – súgta a fülébe, miután az ölébe ült.

-          Miért csinálod ezt? – Kérdezte a férfi halkan.

-          Mit? – Nézett rá értetlenül.

-          Hagyod, hogy igyak, mikor tudom, hogy nem szereted – nézett mélyen a szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a válaszokat.

-          Nem, nem szeretem ha részeg vagy, de téged szeretlek. Szükséged van rá, hogy fel tudj lépni?  - Nézett rá kérdőn.

-          Igen – jött az apró ám annál őszintébb bólintás.

-          Ellazulsz tőle? – Kérdezte halkan.

-          Igen – suttogta a férfi.

-          Nem pánikolsz és jobban vagy, ha iszol pár korty vodkát? – Simogatta gyengéden a tarkóját.

-          Igen – jött a halk felelet.

-          Pont ezért hagyom. Kell neked és felnőtt férfi vagy. El tudod dönteni, hogy megy-e e nélkül – lengette meg a vodkásüveget picit, aztán visszaadta Ville kezébe. – Jelen pillanatban tudom, hogy nem tudnál fellépni ital nélkül, de remélem, hogy egyszer elég leszek csak én ahhoz, hogy nyugodt legyél és kiegyensúlyozott. Addig pedig inkább a szesszel osztozom rajtad, mint valami kis bigével – kuncogott fel, majd lágyan megcsókolta, hogy érezze, nem szereti kevésbé, hogy nem dühös rá. – Szeretlek, de azért hálás lennék, ha éjjel még használható lennél és nem innád le magad annyira, hogy ne tudjunk már semmit csinálni az este. Remélem érted mire gondolok – kacsintott rá, majd egy gyors puszit nyomott a szájára és felpattant mikor észrevette, hogy Burton megint bénázik és nem tudja eligazítani magán a ruháit.

   Apró mosollyal a szája körül figyelte a nőt, ahogyan a többieknek segít. Keresztberakta a lábait és újra belekortyolt a pusztító alkoholba, nem is értette, hogyan alakult így ez az egész, hiszen Loreley arra kérte, hogy ne igyon, aztán pedig felajánlotta a lehetőséget.

   Eleinte nem is értette mire megy ki a játék, hogy tényleg ihat –e, vagy csak teszteli a nő. Annyi női aljasságnak és hazugságnak volt már az elszenvedője, hogy nehezen hitte el, valaki nem játszmázik, csak tényleg őszintén szereti és jót akar neki.

   Az emberek mindig játszmákba keverik egymást, vagy azért, hogy kiderüljön kinek van nagyobb hatalma a másik felett, vagy azért, mert unatkoznak, esetleg csak jól esik megalázni a másik szerencsétlent, vagy kitudja, ezer meg ezer oka van, amiket ki nem állhatott, sőt, egyenesen gyűlölt.

   Ahogy figyelte Loreley karcsú alakját, ahogy körbe ugrálja a többieket, rájött, valószínűleg ezért tetszett meg neki elsőre a nő, mert olyan ártatlannak és tisztának látszott, érzésektől, aljasságtól mentesnek, s bár az érzéseket fel tudta benne ébreszteni, úgy tűnt, a többi rossz dologtól mentes maradt.

   Hirtelen felállt a székről, amin ült, átkarolta a vékony derekat, mire Loreley azonnal hozzásimult, megfordult a karjában és egy gyors csókot nyomott a szájára, aztán a rajta lévő ruhát kezdte el igazgatni.

-          Nyugalom, mindenki tökéletesen néz ki, csak szívatnak – simogatta meg az arcát. – Linde csak azért gombolja mindig félre a mellényét, hogy vele is foglalkozz – vigyorgott a szőke gitárosra, aki éppen egy sört nyitott ki.

-          Nem igaz, nem kell velem foglalkozni, de azért néha jól esik – vonta meg a vállát, majd neki dőlt a falnak.

   Újra Loreleyra nézett, aki ragyogó mosollyal jutalmazta meg, mire nem bírta ki, lehajolt az ajkához és egy gyors csók helyett, szenvedélyesen tapadt rá, annak ellenére, hogy a többiek füttyögni és tapsolni kezdtek.

-          Így van, mutasd csak meg, mi az, ami nekünk nem jár – fújjogott Migue.

-          Gonoszak vagytok – tette hozzá Burton is.

   Vidáman vált el a nőtől, kicsit megszorította a derekát, majd újra belekortyolt a keserű italba.

-          Jól van fiúk, vége a bulinak – sétált be Bam. – Ki a színpadra kislányok, várnak titeket a vadállatok, hogy felzabáljanak!

   Újabb korty következett, egyre nyugodtabb és higgadtabb lett, már nem érdekelte, hogy ki kell mennie, emberek előtt kell fellépnie, csakis Loreley számított, neki fog énekelni, senki másnak. A világ egészen tompa lett körülötte, de nem annyira, hogy akár azt lehessen rá mondani, be van csípve.

-          Szeretlek – suttogta a szájába, mikor a többiek távoztak az öltözőből.

-          Én is szeretlek – simogatta megnyugtatóan a derekát.

   Elmosolyodott, kézen fogta a lányt, aztán kisétált vele, csak a színpad mellett engedte el a nőt, amikor a többiek belekezdtek az első szám elejébe, s Gas felvont szemöldökkel pillantott felé. Semmi kedve nem volt kisétálni, azonban tudta, hogy muszáj, nem teheti meg a közönséggel, hogy egyszerűen nem megy ki.

   Rágyújtott egy cigire, elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a két lány délutánról.

-          Mire gondolsz? – kérdezte Loreley.

-          A lányokra, akik a vidámparknál voltak – gyújtotta meg a szálat.

-          Biztosan nagyon kíváncsiak rád – puszilta meg a nyakát, miközben hozzábújt.

-          Tudod, nem kell ennyire aggódnod miattam – suttogta halkan, az ujjai között tartva a cigarettát. – Eddig sem haltam meg, most már pár évet még biztosan kihúzok.

-          Pár évet? – húzódott el tőle.

   Megvonta a vállát, olyan minden mindegy alapon, de nem bírta elrejteni a mosolyát, közben azt is hallotta, hogy fél perce a színpadon kéne állnia. Bam közelített feléjük, kezével a többiek felé mutogatott, akik újra kezdték a számot, mielőtt énekelnie kezdett volna.

   Felnevetett.

-          Sokat, még látni akarom, ahogy a gyerekeink az őrületbe kergetnek téged – nyomott egy puszit a homlokára, aztán feltartott kézzel hátrált ki.

   A tömeg azonnal felzúgott, ő pedig feléjük fordult, beleszívott a cigijébe, Migue azt tátogta neki, hogy egy barom, míg Burton csak bazsalyogva nézett rájuk.

   Köszöntötte a nézőket, akik azonnal elhallgattak, ahogy a mikrofonhoz állt, összenéztek a többiekkel, ahogy mindig szokták egy koncert előtt, Gas hirtelen belekezdett a dob részletbe, a többiek követték, majd egyik pillanatról a másikra átugrottak fél percet, s máris az énekrész jött.

   Felemelte kicsit a fejét Migue felé, aki nagyon vigyorgott, megköszönve a szívatást, hiszen épp egy másodperce volt elkapni azt a részt, ahol beszáll ő is.