23.

-          Már így is elvettél mindent Ville – súgta halkan, majd megcsókolta. Érezte, hogy a férfi lassan megenyhül, de mégis, ott volt köztük az a három lépés távolság, az a hatalmas fal, amit nem tudott lerombolni és nem is akarta erőltetni. Szerette volna, ha Ville magától engedi egyre közelebb és közelebb, tudta, hogy csak így működhet. – Nem mellékesen, nem szabadulsz, minimum fél éven át minden egyes nap veled leszek. Attól, hogy nem hozom ide a cuccaim, nem változik semmi – simogatta lágyan az arcát, miközben a macskaszemekbe nézett, amik mintha folyékony zöld bársonnyá váltak volna a szavaitól. Félt, de tudta, hogy máshogy nem lehet, ki kell mondania mindent, amit gondol, mert Villének erre van szüksége, nem női taktikákra, ármánykodásra, egyszerű, őszinte érzelmekre és szavakra, olyanokra, amik világosan kifejezik, mi az álláspontja, nem pedig köntörfalazásra. Úgy érezte ennyit megérdemel a férfi, ha már sikerült elérnie, hogy napról napra egyre jobban sóvárogjon utána. Nem csak a teste vágyott rá, a lelkének is kellett és bár még magának se akarta bevallani, de a szívének is jót tett, hogy rátalált a makacs, akaratos, olykor már-már erőszakosnak is mondható, mégis érzékeny és csodálatos zöld szemű ördögre.

-          Nem akarok szabadulni – súgta Ville, miközben finoman lefejtette róla a ruhákat.

-          Az jó – bólogatott, miközben ő is lehámozta róla a vizes nadrágot, aztán együtt letusoltak.

Azt hitte az éjszaka ismét szenvedélyes lesz, aztán meglepődve vette tudomásul, hogy a férfi magára rángat egy alsót, majd egyszerűen csak átöleli, miután lekapcsolta az éjjeli lámpát. Mereven feküdt a karjaiban, nem tudta, hogy mit jelent ez az egész, hisz a beszélgetésük előtt, még nagyon úgy tűnt, hogy mást akar, erre meg… Egy ujjal se ért hozzá.

-          Ne legyél már ilyen merev, hosszú nap volt, próbálj meg pihenni – csókolta meg Ville lágyan, miután halkan felkuncogott.

-          Nem értelek – dünnyögte, miközben hagyta, hogy szorosan magához ölelje.

-          Mit nem értesz? – Simogatta a férfi a haját. Imádta amikor a tincseivel játszott, bár ha őszinte akart lenni, imádta minden egyes apró érintését.

-          Azt hittem, hogy mást akarsz csinálni – bökte ki zavartan, mire Ville torkát egy olyan öblös, férfias nevetés hagyta el, amitől görcsbe rándult a gyomra.

-          Nem kell mindig azt csinálni, te nem nimfomániás kis szuka – kacagott hangosan.

-          Tudom csak mielőtt beszéltünk volna, egészen máshogy viselkedtél, most meg csak fekszel és… Ez valami hülye játék? – Nézett rá kérdőn a sötétben, mire a férfi tovább nevetett.

-          Nem édes, ez nem játék. A párok sokszor alszanak együtt csak úgy. Anélkül, hogy egyáltalán szeretkeznének – nyomott egy puszit a homlokára, miközben úgy beszélt vele, mint egy tizennégy éves kis idiótával.

-          Képzeld tudom – húzta fel az orrát.

-          Akkor? – Simogatta Ville gyengéden a hátát.

-          Hagyjuk. Jó éjt – sóhajtott fel lemondóan, mire újabb kuncogást kapott válaszul.

-          Ne hidd, hogy nem kívánlak – duruzsolt a féri lágyan a fülébe, miközben olyan szorosan ölelte magához, hogy már alig kapott levegőt, de eszébe se jutott tiltakozni az édes béklyó ellen. – Egyszerűen álmos vagyok. Régóta nem aludtam nyugodtan és melletted megy az alvás is. Szükségem van némi pihenésre, nyugodt álmokra, élvezni akarom. Mert veled nem csak a szex jó és nem is csak arra kellesz, érted? – suttogta halkan, mire nagyot dobbant a szíve és lassan elmosolyodott.

-          Értem – bólintott. – Akkor aludj – simogatta finoman a kézfejét, miközben hagyta, hogy a jóleső melegség és furcsa bágyadtság eluralkodjon rajta, aztán ő is mély álomba szenderült. Csak reggel értette meg, hogy Ville miről beszélt. Nem volt zaklatott, kipihentnek érezte magát, energikusnak és boldognak. Hosszan nézte a mellette békésen szuszogó testet, majd mikor elkezdett zsibbadni az oldala kimászott mellőle.

A férfi hűtője, persze megint kongott az ürességtől, így miután lezuhanyozott és felöltözött elindult bevásárolni.

Nem tudta, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, csak abban volt biztos, hogy gondoskodni akar róla és boldoggá tenni. Mellette állni mikor rossz napja van és osztozni az örömében.

Mikor visszaért Ville lakásába azonnal meghallotta, hogy énekel. A hangjában rengeteg keserűség volt és nem csak ott az arca is arról árulkodott, hogy valami bántja.

-          Túl szomorú ez a dal egy ilyen gyönyörű naphoz – suttogta, hogy felhívja magára a figyelmet, mire a férfi ijedten kapta fel a fejét.

-          Azt hittem elmentél – suttogta.

-          Mert el is mentem. Vásárolni – mutatta fel a papírzacskókat, aztán beljebb sétált. – Elvittem a kulcsod. Bocsi érte – sétált a konyhába.

-          Azt hittem, hogy Berlinbe mentél mégis – dőlt neki Ville a konyhaajtónak, mire a szemébe nézett.

-          Tudom – bólintott, majd lassan pakolni kezdett, miközben próbálta nem a szívére venni, hogy Ville azt feltételezi róla, hogy képes lenne egy szó nélkül lelépni, főleg azok után, hogy az éjjel egy újabb tégla hullt ki a falból, ami elválasztotta őket egymástól.

   Keresztbefonta mellkasa előtt a karját, ahogy Loreleyt figyelte, neki döntve fejét a konyhaajtó félfának. Ő maga sem értette miért… hiszen könnyű lenne bízni, ameddig nem éri csalódás. Számára még sem volt könnyű, fájdalmasan nehéz volt és ott is támadást látott, ahol fel sem merült ennek a lehetősége.

   Az élet kegyetlen és rettenetes.

   De el kell fogadnia, ez van.

-          És miket vettél? – sétált a nőhöz, miközben gyomrában lassan engedett fel a szorongás, az akaratlanul remélt csalódottság viszont nem engedte hosszú karmaiból.

-          Mindent, amiből lehet ételt csinálni és nem csak meginni – nyitotta ki a hűtőt, hogy néhány dolgot bepakoljon. – Egyébként pedig, soha nem lépnék le szó nélkül – jegyezte meg foghegyről.

   Mély levegőt vett, idegesen harapta be az alsó ajkát. Ezen szépítenie kell, mielőtt a nő örökre megharagszik rá. Elkapta a derekát, s mielőtt Loreley ellenkezhetett volna vele, felkapta és a pultra ültette, aztán elé állt, hogy ne tudjon lecsusszanni a márványról. Egyik kezét a combjára fektette, míg a másikat az arcára.

-          Oké – nézett mélyen a szemébe. – De egy dolog az igazság és egy másik dolog az emberi érzések – magyarázta halkan, csendesen, hüvelykujjával a nő bársonyosan puha bőrét simogatva.

-          Tudom, tudom, a bizalmat pedig ki kell érdemelni, nem? – kérdezte, enyhe gúnnyal a hangjában.

-          Nem kiérdemelni, inkább elfogadni a másikat és elismerni, hogy méltó a tiszteletedre és arra, hogy rábízd akár az életed is. Azt hiszem, ez a bizalom alapja – felelte kicsit elgondolkodva, tudomást sem véve a gúnyról.

-          Nagyon sok mindent tudsz a bizalomról – karolta át a nyakát a nő. – Honnan ered a bölcsességed? – hajolt hozzá közelebb.

   Loreley suttogása teljesen elterelte figyelmét a témáról. Tegnap este sem feküdtek le, mert csak nyugalomba aludni vágyott és figyelni a nőt, ahogy halkan szuszog mellette… ez viszont azt okozta, hogy férfiassága sokkal sürgetőbben feszült meg melegítőnadrágjában és elképzelni sem tudta már, miről beszélgetnek, mert az egyetlen ép gondolata az volt, fektesse végig a pulton, majd tegye a magáévá újra és újra.

   Nyelt egyet, kicsit megrázta a fejét, ahogy a képet próbálta elűzni magától és a beszélgetésre figyelni, a nő ajkai viszont csábítóan szétnyíltak. Édes kis szirén, akivel talán soha nem fog tudni betelni. Még magát sem értette, hogyan képes újra és újra olyan várakozással és izgalommal gondolni az együttlétükre, mint az elsőre.

   Megnyalta az ajkát.

-          Tapasztalat – krákogta, még maga számára is túlságosan mély és rekedt hangon.

-          És honnan ered a tapasztalatod? – hajolt hozzá még közelebb. Ajkaikat alig centik választották el egymástól.

-          Sok – sok eseményből – mormolta csendesen.

-          Milyen eseményből?

   Na, jó, a fenébe is, lehetetlen úgy figyelni egy beszélgetésre, hogy a vére vágytól túlfűtötten zubog az ereiben, s már-már fájdalmasan bizsereg a gyomra, a férfiassága pedig majd szétrobban az eszeveszett szenvedélytől.

   Felnyögött. Direkt csinálta vele, de még ez sem érdekelte. Beletúrt a hajába, aztán hevesen az ajkaira tapadt. Szüksége volt rá, szüksége volt a közelségére és muszáj volt éreznie, hogy vele van, nem ment el, nem csupán halucinál. Magához szorította, falta az ajkát és a nyelvét is, fenekére markolt és lüktető férfiasságához húzta, csípőjével pedig lágyan körözni kezdett, ezzel izgatva végletekig mindkettőjüket.

-          Igen? – szólt bele a telefonba, majd köhintett egyet, amikor rájött, hogy még mindig nem tért vissza rendesen a hangja az előbbi szeretkezésből, vagy inkább vad kefélésből.

-          Bam vagyok – jelentette be a férfi.

   Szórakozottan végig simított Loreley haján, majd a bőrén.

-          Kijelezte a telefonom – felelte szórakozottan.

-          Tényleg, beleírtam magam.

-          Nagyon, nagyon okos. Miért hívtál? – hajolt a nő hasára és apró puszit nyomott rá.

   Loreley összerezzent, majd felkelt hirtelen a pultról és a leendő reggelijükhöz ment.

-          Ugye nem felejtetted el?

-          Micsodát? – ült fel ő a pultra és a nő fenekét figyelte, ahogy egy szál pólóban neki áll neki reggelit csinálni, ami jókedvvel és melegséggel töltötte el.

-          Gondolkodj, Ville, gondolkodj, tudom én, hogy nem vagy olyan hülye, mint amilyennek mutatod magad!

-          Nem tudom, és jelen pillanatban hidd el a gondolataimnak csakis egy valakire korlátozódnak – szólalt meg csendesen tovább fürkészve a nő mozgását, amitől újra teljesen megkeményedett.

   Nagyot sóhajtott. Kemény egy fél éve lesz az egyszer biztos, de kicsit sem bánta Loreley közelségét és szenvedélyét, amit ő gyújtott benne.

-          Akkor szólok, hogy délután hat – hét körül ott leszünk és a többiek és még mindazok, akiket a múltkor meghívtál magadhoz, szerelmi bánatod közepette.

-          Bassza meg – szállt le a pultról, majd idegesen a hajába túrt. – Már nem tudom lemondani?

-          Baszhatod – jegyezte meg Bam és a hangjából tudta, hogy nagyon vigyoroghat.

   Letette a telefonját, Loreleyra nézett, aki felvonta kicsit a szemöldökét. Tudta, hogy a nő nem örül neki, ha iszik, egy ilyen buli viszont csak erről szól és azt se tudta, hogyan közölje vele. Egyszerűen csak… nem akart neki csalódást okozni, de az, hogy alkohol nélkül megállja? Előbb lesz piros az ég, kék a fű, és zöldek a vizek.

-          Este buli lesz – nyögte ki Ville nagy nehezen.

-          Menjek el? – Kérdezte halkan, miközben tovább főzőcskézett a férfi konyhájában. Ville gondterheltnek tűnt, mint aki nem tudja eldönteni, hogyan küldje el, így inkább megpróbálta megkönnyíteni a dolgát és maga ajánlotta fel, hogy elhúzza a csíkot, még akkor is, ha rosszul esett volna neki, ha igent mond a kérdésére.

-          Nem kell, bár lehet, hogy jobb lenne – motyogta halkan, miközben a dereka köré fonta a karjait, ő pedig lebénult egy másodperc alatt az ölelésében. Nem tudott hozzászokni ahhoz a gyengeséghez, ami mindig elfogta, ha a hozzáért.

-          Ezt, hogy érted? – Fordult meg az édes bilincsben, hogy a férfi szemébe nézzen. Nem igazán tudta, hogy milyen buli is lesz, azt meg végképp nem értette, hogy miért lenne jobb, ha elmenne.

-          Nem szereted, ha iszom – puszilta a férfi homlokon.

-          Azt nem szeretem, ha sokat iszol – simogatta meg a tarkóját, mire Ville elhúzta a száját.

-          Ha egyszer elkezdem, akkor mindig sokat iszom – cirógatta gyengéden a dereka vonalát, amitől ismét mindene libabőrös lett.

-          És ez törvényszerű? – Nézett rá kérdőn. Nem volt baja a bulizással, azzal viszont már igen, hogy Ville tényleg nem ismerte a mértéket. A hűtője tartalma is inkább arról árulkodott, hogy komoly gondjai vannak az alkohollal, azaz sokkal inkább ott kezdődött a baj, hogy túlságosan szerette az italt és ahogy elnézte nem is igazán akart lemondani eme szenvedélyéről.

-          Mondhatnám, hogy sajnos igen, de hazudnék, szóval inkább csak annyit mondok, hogy igen. Törvényszerű – bólintott, miközben a hajával kezdett babrálni.

-          Felnőtt férfi vagy el tudod dönteni, hogy mit akarsz csinálni szerintem – bontakozott ki a karjaiból, majd megkeverte a serpenyőben lévő ételeket.

-          Ez mit akar jelenteni? – Ült fel a férfi a pultra újra, miközben kérdőn nézett rá, ő pedig nagy levegőt vett és belenézett a macskaszemekbe, amiket annyira imádott.

-          Azt, hogy nincs bajom a bulizással, nem vagyok hatvan éves vénlány, aki csak otthon akar lenni és filmet nézni. Szívesen maradok, azt viszont ne várd el tőlem, hogy jó képet vágjak ahhoz, hogy megint annyit iszol, hogy azt se tudod mit csinálsz. Ki akarsz rúgni a hámból? Legyen, megértem, mindenkinek ki kell ereszteni a gőzt és gondolom a piálás a rocksztár életmóddal jár – mosolyodott el. – Viszont szerintem neked nem kéne innod – mondta ki, amit gondolt, bár nem volt benne biztos, hogy Ville érti-e, hogy mire akar célozni.

-          Miért nem? – Ráncolta össze a férfi a homlokát.

-          Mert gondjaid vannak a piálással – jelentette ki tárgyilagosan.

-          Ezt meg miből gondolod? – Mosolyodott el a férfi hirtelen, mintha hülyeség lenne az amit mondott.

-          A hűtődben minden csak iható volt eddig, ami talán nem is lenne baj, ha legalább egy doboz gyümölcslevet találtam volna, de nincs még csak egy korty olyan ital se, ami nem alkoholtartalmú. Nem vagyok az anyád Ville, nem fogom megmondani, hogy mit tegyél – sóhajtott nagyot, amiből a férfi levágta, hogy van még valami, amit fél kimondani.

-          De? – Nézett rá kérdőn.

-          De nem fogok egy alkoholistával együtt élni soha. Ha kordában tudod tartani a dolgot nincs baj, még azzal sem, ha egyszer-egyszer annyira leiszod magad, mint a múltkor – nézett reflexszerűen a karjára, amin még mindig ott sárgállott a férfi tenyerének nyoma. Élénken élt még benne az-az éjszaka, amikor elgurult a gyógyszere a féltékenységtől, pedig csak a legjobb barátjával akart táncolni.

-          Sajnálom – húzta Ville a lábai közé, majd végigsimított a bőrén. – Nem tudom mi ütött akkor belém, egyszerűen csak őrülten féltékeny voltam, de nem vagyok alkoholista – ingatta a fejét.

-          Bizonyítsd be – csókolta meg gyengéden.

Az emberek hering mód tolongtak a házban, a söröshordók sorban kerültek fel a konyhapultra, úgy tűnt, hogy még a csapból is alkohol folyik. Lengén öltözött hölgyikék trónoltak a rosszarcú pasik ölében, Ville pedig úgy tűnt élvezi az egészet. Vigyorogva pacsizott le mindenkivel, úriemberként dicsérte a nők ruháit, amiket ő inkább csak hálóingnek titulált, miközben egy üveg whisky elpusztításán dolgozott.

Az egész házban kezdett elszabadulni a pokol és még csak kilenc óra volt. A falnak dőlve figyelte a tömeget, nem igazán tudta, hogyan is kéne viselkednie, hisz a bandát leszámítva lényegében senkit sem ismert és valahogy nem is vágyott arra, hogy megismerkedjen ezekkel az emberekkel.

-          Neked is innod kéne – nyomott Bam egy poharat a kezébe. – Jobban fogod magad érezni – kacsintott rá, mire Ville szemei megvillantak, aztán elindult feléjük, otthagyva a lányt, aki úgy tapadt rá minden percben akár egy pióca, ő viszont nem szólt semmit, hiába volt féltékeny.

   Az emberek egyre jobban belepték a házat és egyre több ital került terítékre. Az ő barátai nem azok a fajták voltak, akik visszafogták magukat, vagy szerették volna visszafogni magukat. Finnek voltak, az alkohol egyenesen a lételemüknek számított, nem egyszer volt, hogy egy –egy ilyen buli akár napokig elhúzódott. A csúcsuk a három nap volt, utána a legtöbben elmentek, de voltak, akik kidőltek ott ahol álltak éppen, mondjuk akadt olyan is, aki tovább bírta.

   Bamet figyelte és Loreleyt. Egyszerűen irritálta, hogy a nőt rajta kívül más is megközelíti, egyáltalán beszélget vele. A féltékenység és a birtoklás mindig is nagy hibája volt, de soha nem tudott rajta javítani. Egyszerűen próbált kevésbé heves érzelmeket táplálni a nő iránt… de az övé volt és fájdalmasan égette a tudata falát, ha mással is jól érezte magát. Csak vele. Csak az övé. Csak neki van joga hozzá…

   Persze ez hülyeség, bár a barátnője, még ha nem is mondták ki, az egész nyílt titok azok előtt, akik igazán számítottak neki.

   Átölelte a derekát, majd a nyakába csókolt.

-          Ez gyors volt, fél perc – röhögött fel Bam, mire rávillantotta a szemeit. – Ugye, soha nem fogsz megjavulni? – veregette hátba. – Szörnyű természeted van Ville, de komolyan, néha csodálom, hogy rajtunk kívül valaki is el tud viselni.

-          Te beszélsz nekem a szörnyű természetről? – horkantott fel egyáltalán nem kedvesen. – Egyébként sem értem miről beszél – simogatta meg a nő derekát.

-          A féltékenységről – nevetett tovább a férfi. – Nálad féltékenyebb férfival soha nem találkoztam. Hiszen az egyik legjobb barátod vagyok, ha nem az egyetlen. És csak kedvesen megszólítottam Loreleyt, mire rögtön elindultál csapot-papot otthagyva – mutatott rá az igazságra.

-          Talán azért van, mert túl jól ismerlek – vágta rá.

-          Akkor tudhatnád, hogy a te kedveseid számomra mindig is férfivá váltak, ahogy közelebb kerültél hozzájuk.

   Megforgatta a szemét, majd belekortyolt a sörébe. Nem igazán figyelt rá, hogy mennyit iszik, egyszerűen csak ha kiürült egy üveg a kezében, nyúlt a következőért, bár a sörtől nem lehet berúgni, mindig is ezt állította.

-          Ez igazán megható – horkantott fel, szorosabban húzva magához Loreleyt. – Minden rendben van? Hogy tetszik a buli? – mosolygott a nőre.

-          Zsúfolt – jegyezte meg, kicsit összeszűkített szemekkel pásztázva a sokaságot. – És elég gyors.

-          Ezt mire érted?

-          Kilenc óra van és már most a társaság nagy része részeg – kortyolt bele a saját italába.

   Jókedvűen nevetett fel, gyors csókot nyomott az ajkára.

-          Nem részegek még, csak annak tűnnek – helyesbített. – Ilyenek a finnek, van, hogy napokig ez megy.

   Loreley döbbenten nézett rá. Hoppá, ezt talán elfelejtette volna mondani? Jól állt neki ez a meglepett arckifejezés, a legszívesebben azonnal felkapta volna, hogy a szobájába cipelje és mással szórakoztassa magát, mint az emberek társaságával.

   Végig simított a derekán, az illata betöltötte az orrát, teste melegsége vonzotta magához, a vére zubogni kezdett az ereiben, s a vágy végig szánkázott minden sejtjében. Elképzelni sem tudta, hogyan kívánhatja folyamatosan, annak ellenére hányszor vannak együtt.

-          Lehet, pár napig eltart a buli – jegyezte meg csendesen.

-          Nem csak lehet – röhögött fel Bam, mire megint rávillantotta a szemét. – Jól van, jól van, megyek már – forgatta meg a szemeit, majd bevetette magát a társaságba.

-          Erről nem szóltál – szisszent fel a nő.

-          Sajnálom, elfelejtettem, annyira természetes már számomra – nyalta meg idegesen az ajkát.

-          Én lehet elmegyek – morogta rosszkedvűen.

   Ajka szétnyílt, mondani akart valamit, amivel visszatarthatná, de semmilyen jó indok nem jutott az eszébe. Igazából nem akart egyedül maradni, még ha sokan is vannak jelen, Loreley társasága nélkül egyedül érezte volna magát. Becsukta a száját, lassan megcsóválta a fejét.

-          Kérlek, nem akarom, hogy elmenj – mondta csendesen végül.

-          Miért?

   Megvonta a vállát. Igazából szabadulni akart ebből a beszélgetésből, lehetőleg válasz nélkül. Nem akarta elmondani, hogy fontos neki a jelenléte és a közelsége megnyugtatja a démonjait, melyek évek óta kísérték, folyamatos lázálomba űzve. Így is eléggé kiadta már neki, hogy hatalma legyen felette és igazából nem bízott benne még annyira, hogy még több hatalommal lássa el.

-          Szia, Niko – köszönt egy új vendégnek, mire a férfi vigyorogva üdvözölte egy kézfogással.

   A sok ember legalább esélyt ad a menekülésre, könnyedén leállhat bárkivel beszélgetni, hogy kikerülje a válaszadást, ha már nem akarja azzal megbántani, hogy elutasítja magát a kérdést.

Nagyot sóhajtva figyelte, hogy a férfi hogyan veti magát ismét az emberek és a vodkás üvegek közé. Megint válasz nélkül maradt, megint nem kapott egy jó okot sem arra, hogy miért kéne vele maradnia és azt néznie némán, hogyan részegedik le. Tudta, hogy ha ez az egész napokig elhúzódik, ahogy azt Bam és Ville is állította, akkor össze fognak veszni, ehhez pedig semmi kedve nem volt. Az őrült bulik és még annál is őrültebb emberek, nem tartoztak az ő világához. Ha valamit most világosan fel tudott mérni, hát az-az volt, hogy hiába egyeznek sok dologban, mégis két teljesen külön világba tartoznak. Ő hajlamos volt remeteként élni, szeretett egyedül lenni, a bulizás számára nem azt jelentette, hogy három napig folyamatosan részeg és azt se igazán tudta elfogadni, hogy Ville bárkivel, róla tudomást se véve beszélhet, viszont ha hozzá csak bárki is odalép, hirtelen előkeveredik a semmiből és messzire hajt mindenkit tőle.

Egyedül volt, hiányoztak neki a barátai és Ville is tökéletesen megfeledkezett róla. Úgy állt a falnak támaszkodva, mintha csak a berendezés része lenne. A lányok persze észrevették, összesúgtak, miközben méricskélték, de nem foglalkozott velük.

Csak a férfi érdekelte, aki épp a sörcsapot vette a szájába, amit Bam teljesen kinyitott, ő pedig nagy kortyokban próbálta meg lenyelni a szájába áramló italt, de még így is kifolyt az ajkai közül a zuhatag, amit röhögve vett tudomásul.

Olyan volt, mintha egy kamaszoknak tartott bulin lenne, pedig a vendégek nagy része már elmúlt harminc is. Nem akarta elrontani az egészet, így inkább a kabátjáért nyúlt, hogy lelépjen, amíg Ville nem figyel, de ahogy a kapuhoz ért valaki elkapta a karját.

-          Te Loreley vagy igaz? – Nézett rá a magas vékony fiú kedvesen.

-          Öhmm… Igen. Ismerjük egymást? - Ráncolta össze a homlokát. Nem derengett neki a srác sehonnan, pedig az arcmemóriája mindig is kiváló volt.

-          Nem, nem – nevetett fel a srác. – Jesse vagyok. Ville öccse – ölelte át.

-          Ó, örülök, hogy találkoztunk – mosolyodott el, bár kicsit szíven ütötte, hogy fogalma sem volt arról, hogy a férfinak van egy testvére, akit így kell megismernie.

-          Hova készülsz? – Nézett rá Jesse kérdőn.

-          Vissza a hotelbe. Ez nekem kicsit sok – rántott vállat, mire a férfi belé karolt és elkezdte a kert felé húzni.

-          Ha elmész Ville morcos lesz. Ne akard megtudni milyen ha morcos – kacagott fel jókedvűen, majd nagyot kortyolt a kezében lévő whiskysüvegből.

-          Nézd én épp szökésben vagyok, szóval megköszönném, ha elengednél, mert azt se lenne jó megtudnia senkinek, hogy milyen ha én morcos vagyok – felelte hidegen. Nem akart bunkó lenni, egyszerűen csak el akart tűnni, még mielőtt az egész dolog elfajul és olyan dolgokat fog Ville fejéhez vágni, amiket nem kéne.

-          Beszélgessünk inkább – terítette le a fiú a kabátját a fűre, pont az egyik fa alá.

-          Így meg fogsz fázni – nézett rá, hisz nem volt rajta más csak egy szál vékony trikó.

-          Nem fogok, csak ti amcsik túlreagáljátok a hideget. Csüccs le, meg akarom ismerni a lányt, akiről mindenki beszél odabent – fogta meg a kezét, majd hirtelen lerántotta a földre.

-          Nézd Jesse, egy nap majd biztos fogunk tudni beszélgetni, de nem egy ilyen buli közepette kéne ismerkednünk – rázta meg a fejét, miközben azt figyelte, hogy vedlik át a teraszon lévő tömeg közönséges állattá a pia hatására. Egyszerűen zsigerből érezte, hogy Ville is ugyanígy fog kinézni. Szánalmasan. Ezt pedig nem akarta látni.

-          Szerintem meg ez elég jó alkalom rá. Bár… - nevetett fel halkan, mikor meglátta, hogy Ville dúvadként ront ki az ajtón. – Azt hiszem téged keres – kuncogott.

-          Remek – mordult fel, miközben végignézte, hogyan ken Ville a falnak egy szerencsétlen részeg srácot, aki egy fekete hajú lánnyal smárolt éppen.

-          Kicsit féltékeny – kacagott fel Jesse jókedvűen. – Ville, engedd el, a csajod itt van velem – kiabált hangosan, miközben a kezét lengette, erre pedig a zöld szemű ördög azonnal felkapta a fejét és nagy ám kissé ingatag léptekkel elindult feléjük.

-          Mi a szart csináltok? Hol voltál? – Kérte számon őket üvöltve, mire a szemöldöke a homlokáig szaladt.

-          Próbáltam megpattanni, de az öcséd megállított. Viszont azt hiszem ennek a bulinak számomra tényleg itt van vége, mert egy idióta vagy már megint és én erre nem vagyok kíváncsi – állt fel, miközben ismét ridegen nézett végig a férfin, aki egy pillanatra összerándult, aztán dühösen nézett rá.