20.

Ahogy a zöld szemekbe nézett, amik homályosan csillogtak az alkoholtól és a vágytól, hirtelen rádöbbent, hogy nem akar elmenni. Nem akarja elhagyni, azt akarja, hogy bántsa, hogy sebezze, hogy féltékeny legyen, hogy birtokolja, hogy…

Szeresse. 

Mert ő is szerette. Nem tudta, hogyan történt vagy, hogy mikor egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra rászakadt az egész, teherként nyomva a szívét.

Gondoskodni akart róla, óvni akár saját magától is, félteni az alkoholtól és azoktól a sötét árnyékoktól, amik mindig ott voltak a férfi tekintetében. Meg akarta gyógyítani, az összes sebet, ami a szívén volt, de tudta, hogy az egész lehetetlen.

Az egész éjszakát végigszeretkezték. Nem tudta dugásnak nevezni, amit műveltek, mert jóval több volt annál, ráadásul Ville is teljesen máshogy viselkedett vele, mint addig. Egyszer sem harapta meg vagy szorította úgy magához, ahogy azt minden éjjel tette, egyszerűen csak simogatta, lágyan csókolta és bűnbánóan puszilta végig az összes foltot, amit rajta hagyott, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonzott, minden egyes apró cirógatást.

Reggel a karjai között ébredt, a Nap most sem ragyogott rájuk, hisz az egész szoba el volt sötétítve, mint mindig, mégis már annyira hozzászokott a pár nap alatt a férfi hálójához, hogy így is meg tudta állapítani, hogy már nem éjszaka van.

A sötétséghez fél másodperc alatt hozzászokott a szeme, a fejét egy kicsit megemelte így tökéletes rálátása nyílt Ville nyugodt arcára, aki olyan békésen aludt mellette akár egy kisfiú. A légzése nehéz volt ugyan az asztmától és a rengeteg cigarettától, amit ennek ellenére elszívott, az arca is nyúzott volt, de mégis gyönyörűnek találta.

Sosem kívánta azt, hogy bárcsak megállíthatná az időt, most mégsem vágyott semmire se jobban. Ott akart feküdni, a hosszú karok édes bilincsébe zárva örökre, meztelenül érezve a férfi illatát a bőre puhaságát, a teste melegét, amin a csípőjéig lecsúszott a takar, ezzel még kívánatosabbá téve a zöld szemű ördögöt, aki nem csak érzéseket ébresztett benne, hanem olyan dolgokat is kiváltott belőle, amire soha nem gondolt, ami elől mindig menekült.

Ville, mintha csak megérezte volna, hogy nézi, lassan nyitogatni kezdte a szemeit, majd zavartan nézett rá egy pillanatra, az álom csak lassan akart távozni belőle, aztán amint felfogta, hogy hol is van és kivel elmosolyodott.

-          Jó reggelt – suttogta rekedten, mire nem bírta tovább és megérintette az arcát, amin lágy borosta sötétlett.

-          Neked is – súgta vissza, majd gyengéden megcsókolta aztán visszafeküdt a mellkasára és simogatni kezdte a puha ám mégis márványszerű bőrét, amitől Ville halkan felmorrant.

-          Meg tudnám szokni – nyögte halkan, mire elmosolyodott, de ahelyett, hogy kimondta volna, amire először gondolt, miszerint ő is meg tudná szokni az ilyen reggeleket, más felé kezdte terelni a témát.

-          Az este miért voltál féltékeny? – Kérdezte halkan.

-          Nem tudom – ingatta meg a férfi a fejét, az arcán bűntudat jelei látszódtak, a teste viszont megfeszült, mintha nem akarna az éjszaka történtekről beszélni.

-          Ville, kérlek… Tudnom kell – támasztotta az állát a vállgödrébe, majd a kócos barna tincsekkel kezdett játszani, miközben a zöld szemekbe nézett.

-          Nem tudom – ismételte ugyan úgy, de a szemei elárulták.

-          Hazudsz – jelentette ki határozottan, mire a férfi tekintete megvillant.

-          Nem akarok beszélgetni – túrt a hajába, majd keményen megcsókolta, amitől azonnal felnyögött, de összeszedte magát annyira, hogy vissza tudja egy darabig utasítani a férfi közeledését, mert tudta, hogy a szex, bármennyire is jó, nem lesz megoldás.

-          Én viszont szeretnék – nyomta vissza a férfit a párnára, aki idegesen a hajába túrt majd nagyot sóhajtott.

-          Részeg voltam – nyögött fel, de tudta, hogy az egész csak kifogás.

-          Mondd meg az igazat – követelte halkan. Tudta, hogy erőszakos lesz, azzal csak felbőszíti, de tényleg tudni akarta, hogy esetleg az volt-e az oka a tegnap esti kis incidensnek, mert esetleg talán ő is elkezdett többet érezni, mint ami megengedett volt.

-          Ez az igazság – nézett Ville a szemébe, mire nagyot sóhajtva a hátára gördült. Makacs volt… Túlságosan makacs.

-          Oké, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy csak ez volt az oka. Akkor sem akarsz valamit mondani? – Nézett rá kérdőn, mire a férfi elvigyorodott.

-          Szexi vagy reggel, meztelenül az ágyamban – rángatta meg a szemöldökét, de a szemeiben megint ott volt az árnyék, ami napról napra egyre nagyobbnak tűnt, amiből tudta, hogy valami nyomasztja.

-          Ha most nem beszélgetünk, akkor ugye tudod, hogy többet nem lesz rá időnk? Már csak egy hetem van, aztán elmegyek és nem lesz több alkalom arra, hogy őszinték legyünk egymáshoz. De te döntesz. Ha nem akarsz beszélni róla rendben. Szexeljünk és élvezzük, ha viszont van mégis mit mondanod, akkor mondd el – csókolta meg, remélve, hogy nem csak képzeli az egészet, hogy talán ő is máshogy tekint rá, nem csak az aktuális ágyasaként.

   Loreley csókja szívébe mart, ahogy szavai a lelkébe. A testének már mindegy volt, ez a két része viszont még érzett, élt, míg bőre már hámlott le a csontjairól és az izmairól fekete festéktől megkopva. A többi része viszont még élt, lélegzett, vágyott és remélt, valami jobbat, valami többet, de annyiszor bukott már meg, hogy azt emberileg kibírni majdhogynem lehetetlen kibírni, neki mégis sikerült valahogyan, bár ezerszer és ezeregyszer megtört, azonban még mindig képes volt rá…

   Ez az utolsó perc, amikor mondhat valamit? Ez az utolsó pillanat, hogy elmondhatja, ez már több mint, szex és valójában tegnap nem csak féltékeny volt, hanem egyenesen a birtoklás vadsága uralkodott el rajta? Beletúrt a fekete tincsekbe, mintha utoljára érinthetné őket, durván falta a nő ajkait, tudva, ebből már nem kaphat többet, ennyi volt, vége van a játéknak. Ha beszél, akkor azzal, ha nem beszél, akkor meg azzal.

   Az egész egy mérgező ördögi kör, amivel nem lehet, nem is szabad mit kezdeni. Átkozott méreg, mely végig fut az ember minden sejtjén és darabról darabra tépi széjjel. Túl sokszor volt ebben része, hogy hagyja magán eluralkodni a félelmet és a gyávaságot. Túl sok harcot vívott már meg, túl sok csalódásban volt része, és a fájdalom hegei túl elevenen égtek a húsában képről képre…

   Végig döntötte az ágyon, ezzel megadva neki a választ. Nem fog beszélni, higgye magát csak egy egyszerű szeretőnek, akiből több is akadt már az ágyában, nem akart foglalkozni vele, mégis, neki is fájtak ezek a gondolatok. Nem akart Loreleynak rosszat, de tapasztalatból tudta, ez a kevésbé rossz eshetőség. Ha itt marad és feladja érte az álmait, mi vár rájuk? Egymáson köszörülnék a nyelvüket és a másikon keresnék a választ saját keserűségükre. Talán megpróbálná megmenteni, míg ő hálából gondoskodna róla és próbálná elcsitítani vágyát, hogy azt tegye, amit igazán akar.

   Ráadásul tudta milyen lassú haldoklás várna rá. A szerelem annyira emésztené, hogy képtelen lenne ceruzát fogni a kezébe, csak egymásnak léteznének és neki is pusztán kín lenne az írás.

   Elbaszott halál az egész, pillanatnyi felüdülésért. A félelem és a gyávaság győzelmet aratott a küzdés felett és ő hagyta…

   Hevesen csókolta, utoljára elvéve tőle mindent, utoljára sebeket ejtve rajta, amik majd emlékeztetik holnap és holnapután, meg egy hét múlva is rá. Nem marad más csak ennyi. Belemarkolt a hajába, tétovázás nélkül hatolt a testébe, de nem tudott vele megint kemény lenni és durva, mint legelőször, ahhoz már túlságosan hozzá nőtt, s mást akart neki adni legvégül. Bár talán az illene a legjobban hozzájuk, ha pokolian megkínozná.

-          Ebből mi lesz? – karolta át Loreley derekát a konyhában, majd apró puszit nyomott a vállára.

-          Olyasvalami, amit soha nem tudsz majd elkészíteni – jegyezte meg szórakozottan.

-          Az illata remek – nyomott újabb csókokat meztelen tarkójára és nyakára, aztán eltávolodott tőle és leült a pulthoz.

   Annyira otthonos volt, hogy ott van nála a konyhában és főz neki, hogy már-már elszorult a szíve, amiért reggel olyan durván lerázta magáról a kérdéseit. Azonban döntött, inkább pusztul meg egyedül, mint más oldalán még több kín között.

   Elvehetné feleségül, lehetnének gyerekeik és Loreley minden reggel így fogadná, csak égkék szemei nem lennének ennyire szomorúak a rideg páncél mögött, melyet megint magára öltött.

   Vagy talán akkor is ilyenek lennének csak más miatt.

-          Van kedved elmenni este az egyik ismerősöm koncertjére? – kérdezte szórakozottan. – Délután pedig elmehetnénk a partra, tudok egy helyet, ahol nagyon szép és a turisták sem ismerik – ajánlotta.

-          El kell kezdenem összeszedni a cuccaimat – felelte neki háttal, tovább főzőcskézve. Soha nem voltak ilyen jó illatok a házában, mint az elmúlt pár napban.

-          Egy napig még csak ráérsz – kezdett el idegesen dobolni ujjaival az asztalon, azt a kusza dallamot játszva, mely a fejében járt.

-          Nem tudom, fel kell hívnom a fiúkat – szedett két tálba a reggeliből, az egyiket elé rakta, míg a másikkal leült mellé.

   Minden reggel lehetne ilyen… a bizsergető nyugalom, amit a gyomrában érzett elkezdett elhatalmasodni az egész testén, gyengének és törékenynek érezte magát, aki bármelyik percben képes lenne kinyögni, hogy: Szeretlek, maradj velem, ne menj el, kérlek. De nem tette végül, nem a büszkesége miatt, ennél sokkal nyomósabb indokai voltak. Egy idióta bedől kétszer ugyanannak a hibának, de harmadszorra egyszerűen nem képes megint ilyen ostobának és felelőtlennek lenni.

-          Egy heted van rá – fűzte tovább, apró mosollyal a szája szegletében, amit úgy kellett kierőszakolnia magától. – Tényleg csodaszép a part – folytatta tovább, remélve, ezzel meggyőzheti.

-          Majd felhívom a fiúkat – forgatta meg a szemét, rossz kölyöknek képzelve őt, aki nem képes alábbhagyni abból, amit akar.

-          Na, kéééérleeeek – kezdett bele vigyorogva a kérlelésbe, aminek tudta, hogy nem tud ellenállni és még nagy bociszemeket is társított mellé.

Nem akart gondolni többé arra sem, hogy mi lehetetett volna, ha az egészet nem csak képzeli. Persze tudta volna, hogy el kell mennie és nem lenne könnyű, de egyszer talán lett volna egy hely ahol örökre együtt lehetnek.

Ostobaság volt, ahogy az is, hogy a férfi még több emlékkel akarta ellepni az agyát, hogy legyen mit hurcolnia élete végéig, cipelhetett volna magával városról városra. 

-          Legyen, de nem ma. Haza kell mennem – nézett a zöld szemekben, miközben próbált a reggelire koncentrálni és nem a csalódásra, ami akkor csapta meg újra, amikor a férfi tudatta vele, hogy nem több egy puszta ágyasnál és csak naiv álom volt, hogy talán ő is érez valamit.

-          Veled megyek – bólintott Ville.

-          Nem – kapta fel a lány a fejét.

-          Miért nem? – Nézett rá a férfi kérdőn, mint aki nem érti, hogy ha már hosszú napok óta vele tengeti az idejét, akkor most miért nem akarja, hogy vele legyen.

-          A fiúkkal akarok beszélgetni, sosem voltam még ennyit távol tőlük. Hiányoznak – vont vállat.

-          Lehetsz velük – pislogott rá Ville értetlenül.

-          Oké, akkor őszinte leszek. Nem akarom, hogy velem gyere – nézett komolyan a zöld íriszekbe.

-          Miért? – Jött pár perc tétovázás után az újabb kérdés, ami okokat akart, ő viszont nem tudta, hogy bevallja-e az igazi okot. Végül úgy döntött, hogy megengedheti magának az őszinteség luxusát, hisz a férfinak úgy sem jelent semmit, ő pedig majd elfelejti Berlinben vagy valahol máshol, előbb vagy utóbb.

-          Így is több időt töltöttem veled, mint kellett volna – mosolygott fájdalmasan fagyosan rá.

Erre viszont már nem kapott választ, ahogy arra számított is. Reggeli után, azonnal felöltözött és gyalog indult el haza, kellett pár perc, hogy kiszellőztesse a fejét. A letargia lassan uralkodott el rajta, ahogy a jegesség is, amiről azt hitte Ville eltüntette belőle örökre, a gyönyörű zöld macskaszemeivel. De amilyen könnyen jöttek az érzések, olyan gyorsan mentek is. Kikapcsolta őket.

A lakásuk már tele volt dobozokkal, amitől összeszorult egy pillanatra a szíve, tudta, hogy neki is pakolnia kell, mert már nincs miért itt maradnia. A barátai kávéval várták, majd kérdezősködni kezdtek a férfiról, aki megmutatta neki, hogy az érzelmeket könnyű felébreszteni és hiába akar nekik ellenállni, a feladat lehetetlen. Arra viszont még ők sem tudták rávenni, hogy valljon. Tagadta, hogy belezúgott volna a gyönyörű énekesbe, tagadta, hogy bármi több lenne köztük, mint, puszta kémia, ami miatt jól kiegészítik egymást az ágyban, de a legszörnyűbb, hogy saját magát is meggyőzte, hogy nem jelent neki sem semmit a férfi.

Némán dobozolt már három napja, a holmijai lassan sorakoztak föl az előszobában, a telefonja jelezte, hogy Ville keresi, de nem vette fel neki. Egyszer már átengedte az irányítást és hagyta, hogy csúnyán elszaladjon vele a ló, így esze ágában sem volt újra elereszteni a gyeplőt, szorosan kapaszkodott belé, hogy soha többé ne történhessen hasonló sem.

Épp a terveit rendezte össze egy hatalmas dossziéba, mikor kinyílt az ajtaja. Meg se kellett fordulnia, tudta, hogy Ville türelme véget ért.

-          Szia – köszönt, de rá se nézett, a ruhákat figyelte, amik a papíron hevertek. Büszke volt rájuk, ez volt az élete, a vigasza, a boldogsága és ez is marad mindene, mert a zöld szemű ördög nem lehet az övé.

-          Hívtalak – szólalt meg Ville rekedten, mire hidegen elmosolyodott, majd felé fordult.

-          Tudom, de dolgom volt – bólintott, majd összefűzte a papírokat és finoman az ágyra tette őket. – Csomagolunk, ahogy láthattad is – biccentett az előszoba felé, ahol már alig lehetett átjutni a rengeteg csomagtól, amiért másnap jöttek, hogy Berlinbe vigyék őket, az új lakásba, az új életbe.

-          Látom – bólintott Ville is komoran, miközben ő kecsesen elé lépkedett és, mintha nem történt volna semmi megcsókolta. De ez a csók más volt, mint a legutolsó közös éjszakájukon váltottak. A jégpáncél miatt fagyottá vált ez is, ahogy a szíve is. – Azt hittem csak pár órára mész el – karolta át a férfi a derekát.

-          Nem, örökre elmegyek – mosolygott rá ridegen. Neki is fájt, de tudta, hogy így lesz a legkönnyebb.

-          Azt hittem, hogy az utolsó napokat velem töltöd és nem a dobozaiddal – nézett rá Ville. Szomorúnak tűnt.

-          A cuccaim nem mennek maguktól bele a bőröndbe és van még három napom veled. Azaz kettő és fél – nézett az órára.

-          Megint jégkirálynőt játszol? – Húzta fel a férfi az egyik sötét szemöldökét.

-          Ville – nevetett fel szárazon. – Miért játszanám? Ez vagyok. Kicsit többet kaptál belőlem, de az egész csak egy buta játék volt, ami most véget ér és ezt mindketten tudjuk. Nem jelentett semmit, se neked, se nekem – hazudta szemrebbenés nélkül, ahelyett, hogy arra kérte volna, hogy mondja azt amit hallani akar és akkor talán megesküdött volna neki, hogy itt marad és boldoggá teszi őt, de nem tette.  Nem tehette. 

   Loreley ridegsége szíven csapta. Nem így akarta, nem ezt akarta, de már semmit nem tehetett és talán így volt jól. Vagy ha nem is jól, így volt helyes és így lesz később a legjobban. Mégis, szüksége volt arra az utolsó pár napra, amit vele tölthet. Ez a három nap megmutatta neki, mennyire ette magát a szívébe, pokoli mélyen benne volt, mélyebben mint szabadott volna, s bármennyire számított erre, még sem akarta elfogadni.

   Mosolyt erőltetett magára, ahogy annyiszor tette már, erőszakkal, érzelmek nélkül.

-          Akkor öltözz fel, el akarlak vinni a partra – ült le az ágyára.

-          Még pár dolgot össze kell szednem – felelte foghegyről, azzal újra pakolgatni kezdett.

   Némán várt, kényelmesen elhelyezkedve az ágyán, miközben kezével szórakozottan simogatta a takarót, melyből Loreley édes-kesernyés illata áradt, melyet már annyira megszokott és megkedvelt. A nő gyorsan pakolta össze maradék holmiját, aztán elment fürdeni, ő pedig ott maradt csendes magányban a szobájában. Megszokta ezt is, ahogy oly sok mindent megszokott az életben, az egyedüllét a nyugodt élet titka.

   Nem kaphat többet, csak három napot, erre mégis egyszerűen szüksége volt és bármennyire próbálta megállni, hogy ne keresse a nőt, nem bírta ki, bármennyit ivott és bármennyit írt, dalszövegekbe menekülve a valóság elől.

-          Kész vagyok – állított be a szobába, felöltözve, tisztán és illatosan, mely azonnal felkeltette érzékeit, bármennyire hasogatta szívét a szomorúság és a csalódottság.

-          Este próbám és koncertem van, eljössz? – pillantott fel rá.

   Igazából a menedzserük azt mondta nem lesz több koncertjük, de a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy új számaikat élőben is elégé begyakorolják a turné előtt. Megfogta a nő csuklóját, majd az ölébe húzta. Lágyan kezdte cirógatni a derekát, de az előbbi csók után nem mert közeledni hozzá. Még egy ilyen csók és abba belepusztul minden egyes része, hogy aztán a pokolban égjen el.

   A közelsége így is olyan melegséget ébresztett benne, amire jobb nem gondolni, nem foglalkozni vele, teljesen figyelmen kívül hagyni, nem mintha az olyan könnyű lenne. Egy régi száma járt a fejében, please, don’t let go –t dúdolta magában, ahogy egy tincset kisöpört a hajából. Ha eljön este, elénekli neki, ha már mást úgysem tud neki végül adni.

-          Lehet – válaszolta Loreley tétovázva.

-          Most meg vár minket a part – mosolyodott el lassan, tovább simogatva a ruhán keresztül. – Tényleg gyönyörű, de melegen öltözz fel – tanácsolta.

   A nő megpróbált kikászálódni az öleléséből, azonban nem engedett neki. Még pár érintést akart és a közelségét, mely teljesen lenyugtatta vadul verdeső szívét, mely mindig keres, és soha nem talál, mely mindig akar, de soha nem lehet semmije. Várakozott és reménykedett, míg a józan esze már rég ismerte ennek hiábavalóságát.

   Lassan állította fel öléből, vérében vágy forrt, férfiassága kőkemény lett pusztán ennyitől is, de nem figyelt rájuk. Nem fogja megint megfektetni, bármennyire is vágyik rá. Loreley már eltávolodott tőle, egy üres szex pedig nem lenne méltó az egészhez.

   Taxiba ültek, aztán egy kietlen vidéken szálltak ki belőle. Kézen fogta a lányt, a bőre forró volt és puha, s tökéletesen illett az ő kezébe. A számot tovább dúdolgatta magában, kicsit lekötötte figyelmét, mely egyre szétszórtabb lett Loreley közelében.

   Magas fák között vezette a hideg ösvényen, egészen a sziklás partig. Szerette ezt a helyett, gyakran járt ide ki, hogy kicsit feltöltődjön vagy megnyugodjon. A látvány csodálatos volt a kék tenger hosszan nyúlt bele a partba, s a sziklák veszélyes, mégis szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. Tovább vezette, egészen az egyik végéig, ahol a víz háborogva ostromolta az egyik hatalmas kőmeredélyt.

-          Hogy tetszik? – kérdezte halkan a nőtől, miközben egyszerűen leült a szélére, lábait pedig a mélybe lógatta. Cigire gyújtott.

   Loreley nem válaszolt, mereven állt mellette, ezért felnézett rá. Égkék szemei egészen elsötétedtek, s olyan színűvé váltak, mint a tenger, neki pedig összeszorult a gyomra, ahogy észrevette azokat az árnyakat, melyek már a legutolsó reggelükön is ott voltak a szemébe, és melyek jóval fájdalmasabbak voltak minden elmondott szónál.

   Úgy érezte, muszáj elfordulnia, mert ha sokáig nézi még a végén egyszerűen beleveti magát a tengerbe, így megszabadulva minden kínzó sóvárgástól és édes emléktől.

-          Olyan színű a szemed, mint a tenger – jegyezte meg halkan. – Már amikor megláttalak, ezt jutattad az eszembe – szívott bele a cigijébe.

-          Ezért nem akartál leszállni rólam? – kérdezte csendesen a nő.

-          Mindenkinek meg van a saját keresztje – mosolyodott el lassan a lába alatt örvénylő vizet figyelve, mely ostrom alá vonta a sziklát.

-          És neked mi az? – felnézett Loreleyre, aki értetlenül pillantott le rá.

   Megvonta a vállát, ahelyett, hogy kimondta volna az igazat, mi szerint: Te. Ezt jobb, ha megtartja magának, főleg most már, csak még több fájdalmat okozna azzal, ha beismeri, neki is többet jelentett, mint egy szeretőt, akivel jó volt az idejét eltölteni az ágyban.