21.

Hiába volt hideg nem fázott, a férfi karjai melegítették, de nem csak a testét a lelkét is, újra, már-már olyan hévvel, hogy azt hitte felforr mindene. A gleccserek megint leolvadtak benne, nem szólaltak meg csak némán ölelték egymást.

A kérdésére megint nem kapott választ, amit egy keserű mosollyal nyugtázott. Tudta, hogy Ville sosem fogja beavatni őt abba, hogy mit gondol igazán vagy mi bántja, mert nem tartja többre egy kurvánál, akinek nem kell fizetni, akinek kiélvezheti a testét, de a bizalmába és az életébe sosem fogja beavatni.

Neki mégis többet jelentett az egész kapcsolatuk, pár kósza numeránál vagy gyerekes hóbortnál, viszont tudta, hogy ez az ő baja. 

A háborgó vizet nézte, miközben megállapította, hogy a szemeinek köze sincs a tengerhez, sokkal inkább a lelkének. Ugyanúgy zúgolódott belül, mint a hullámok, amik a szikláknak csapódtak majd megtörtek rajtuk és lassan fodrozódva ismerték be a vereségüket.

-          Te vagy a szikla – suttogta csendesen.

-          Ezt, hogy érted? – Kérdezte Ville halkan.

-          Nem fontos – ingatta meg a fejét. Nem akarta bevallani, hogy megtört miatta, de nem csak az elhatározása, miszerint soha senki iránt nem fog semmit érezni, hanem a szíve is, de lassan eljön az ideje annak, hogy ő is lassan visszaterelődjön a saját élete medrébe, ahol nyugodtan ácsoroghat tovább. Nem lesz még egy vihar, ami a sziklához csapná, ami megtörné. Ville volt a szikla, az egyetlen szikla, aki képes volt erre.

Mosolyogva figyelte tovább a tájat. Tényleg lenyűgöző volt, bár abban nem volt biztos, hogy ha nincs ez a különös párhuzam köztük akkor is ilyennek látná-e a helyet.

-          Lassan indulnunk kell – súgta a fülébe a férfi, majd az álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét, ő pedig akár egy kamaszlány úgy simult hozzá, majd lehunyta a szemeit és hagyta, hogy Ville megcsókolja, még jobban felkavarva az egész életét és mindazt, ami ő volt.

-          Rendben – bólintott kábán, majd nagy nehezen kikászálódott a férfi lábai közül, aki a vízbe dobta a cigarettáját, amin újra mosolyognia kellett, mert újabb párhuzam jutott az eszébe. Hát nem elég, hogy megtöri még szennyezi is? Minden bizonnyal így volt.

-          Minden rendben? – Kérdezte miközben kézen fogva visszafelé sétáltak.

-          Nem megyek veled a koncertre – ingatta a fejét hirtelen, mert rájött, hogy képtelen tovább mellette maradni. Így is mindent felforgatott körülötte, nem akart több emléket, éppen elég volt az amivel már megajándékozta. A búcsúnak amúgy is tökéletes színtere volt a gyönyörű ám komor és kietlen partszakasz.

-          Miért nem? – Nézett rá a férfi.

-          Mert itt az ideje a búcsúnak és ez a legjobb helyszín hozzá – fordult szembe vele, majd ismét fagyos mosoly mögé bújt. Sajgott a szíve, ez volt az, amit nem akart és mégis bekövetkezett.

-          Van még két napunk – suttogta Ville rekedten, mintha nem akarná, hogy véget érjen, de tudta, hogy megint csak álmodozik.

-          Nem, nekünk már nincs két napunk. Már két hete búcsút kellett volna intenünk, felesleges tovább húzni Ville. Csodás volt és köszönöm – nézett mélyen a zöld szemekbe, hogy örökre megjegyezze, milyen is volt annak a férfinak a tekintete, aki előásta belőle az érzelmeket.

-          Nem teheted ezt – ingatta a férfi kétségbeesetten a fejét, miközben átkarolta a derekát.

-          De – cirógatta meg az arcát, miközben remegett a gyomra és gombóc fojtogatta a torkát. – Ne húzzuk tovább – kérte halkan, de a hosszú karok csak még szorosabban fogták át a derekát, mintha soha nem akarnák elengedni.

-          Miért ne? Hisz még… - kezdett bele Ville a tiltakozásba, de a mutatóujját a szája elé tette.

-          Mert minél tovább húzzuk, annál rosszabb lesz. Most van erőm ahhoz, hogy örökre elengedjelek – suttogta őszintén, miközben megacélozta magát és rendíthetetlenül mosolygott rá.

-          Nem akarom, hogy most engedj el – nézett a zöld szemű ördög mélyen a szemébe, amitől halkan felnevetett.

-          Még mindig makacs vagy, de ennek tényleg itt van az ideje – állt lábujjhegyre, majd gyengéden megcsókolta. Addig húzta az egészet, amíg csak bírta, hisz tudta, hogy ez lesz az utolsó csókjuk. – Engedj el Ville – kérte halkan, mikor zihálva elváltak egymástól.

-          Nem – vágta rá a férfi kétségbeesettnek tűnő hangon, mire kisimította az arcába hulló tincseket, aztán úgy döntött, hogy kimondja azt, amit ki kell mondania, még akkor is, ha a beismerés szörnyű lesz.

-          Te lehettél volna az egyetlen férfi, akit képes lettem volna talán örökre szeretni, de te nem így érzel és nincs semmi baj ezzel, szóval eressz most el – bontakozott ki a meleget adó ölelésből, aztán egy utolsó puszit nyomott a szájára és hátat fordított neki. – Ég veled Ville – nézett rá még utoljára a válla fölött, majd lassan elindult, miközben úgy érezte széthasad a szíve.

   Hosszan nézett maga elé, mint egy idióta kretén, akinek fogalma sincs róla mit csináljon. A vallomás szíven marta, meghasadt, a torkában dobogott és lágy melegség uralkodott el minden porcikáján a keserűség ellenére is.

   Nem ment utána, lábai bénák voltak, a szíve pedig jéghideggé vált, mintha jeges szellő csapta volna meg. Csak nézte, ahogy elmegy, nem futott utána, nem ragadta meg a karját, nem vonta a karjába, túrt bele a hajába és csókolta meg azzal a tűzzel, mely belülről marta a lelkét. Csak nézte, ahogy elvonul otthagyva ott egyedül… mondania kellett volna valamit, egy átkozott szót, egyetlen egyszerű mégis, pusztító hatalmú szót.

   De béna maradt.

   És megkövült benne minden emberi, az érzések tünékeny virágnak látszottak, melyek elhamvadtak.

   Nem tudta mit keres az emberek között, nem tudta miért énekel, minek bohóckodik, jelenleg ez sem vidította fel semennyire. Persze, ha Loreley vele lett volna, akkor az egész értelmet nyer, minden zeneszám, minden hang, amelyet kiénekel, de nem volt a nézők között, nem volt sehol és neki hiányzott az a cseppnyi értelem, amivel a mindennapjait megfűszerezte.

   Éreznie kellett, hogy van miért.

-          Mi volt ez? – vágtatott be a menedzserük az öltözőbe. Idegesnek látszott, amit meg tudott érteni.

-          Nem értem, mire gondolsz – adta az ártatlant, apró mosolyszerűséggel a szája szegletében.

-          Egy: totál részeg vagy – mutatta fel az egyik ujját. – Kettő: kétszer, ismétlem kétszer, elfelejtetted a saját szövegedet, mintha teljesen máshol járnál, három: túl mélyen kezdted az egyik számot – számolt le, egyenesen elé sétálva.

   Összepréselte ajkait, aztán megvonta a vállát és újabb korty vodkát ivott. Valóban részeg volt, de sajnos Loreley kék szemei még mindig ott voltak benne, a szavai visszhangzottak a fejében és képtelen volt kitörölni magából.

-          Loreley miatt van? – túrt a hajába Bam, lemondón sóhajtva. – Ha azt akarod, hogy minden koncerteden ott legyen, vedd feleségül. Szívesen leszek a tanúd, ha ez kell ahhoz, hogy valamit is produkálj a színpadon, mert ez egyenlő volt a nullával.

-          Jól van már, papa – ütögette meg a vállát szórakozottan. – Képzelődj – vigyorgott rá.

   Bam felvonta az egyik szemöldökét, komolyan nézett rá.

-          Nem viccből mondtam. Esküszöm, kérd meg a kezét – tanácsolta. – Vagy adj neki szerenádot.

   Újabb pár korty vodka következett.

-          Nem számít semmit – sétált a kanapéhoz, majd levetette rá magát, a lábait pedig feldobta a karfára.

-          Akkor ugye az sem érdekelne, ha elvinném vacsorázni? – mosolygott rá.

   Tudta, hogy az egész csak szívatás, de túl részeg volt hozzá, hogy a józan esze legalább egy kicsit működjön még. Felpattant kényelmes helyzetéből, aztán lehajtott fejjel sétált a férfi elé, a képébe mászva.

-          A közelébe se merészelj menni – sziszegte indulatosan, erősen megszorítva az üveg nyakát.

-          Nyugodj le, Ville – kapta el a karját Migue, aki eddig némán figyelte őket. – Csak szórakozik veled, érted?

   Hosszan fújta ki a levegőt a szürke szemekbe nézve, aztán elfordult a barátjától és a szobába kezdett le-fel járkálni. Megbabonázták és ő elszúrt mindent, tökéletesen elbaszta, amennyire az csak lehetséges, még ha így is látta jónak.

   Ha viszont nem is lehet köztük semmi, Loreleynak tudnia kell mit érez iránta, tudnia kell, hogy mindenét oda adná neki, ha kérné és a gátak elszakadnának benne, melyek visszatartják, ha a keserűség, mely oly régóta pusztítja végre felszívódna és az a sok fájdalom, amit eddig érzett a múlté lehetne.

   Az egyetlen dolog, ami minden sebet képes begyógyítani, az a szerelem.

   Talán meg tudná váltani, csakhogy nem akarta a megváltást.

   Lerakta az üveget, beletúrt a hajába, aztán a többiek felé fordult.

-          Letussolok, ma viszont van még egy koncertünk – nézett végig rajtuk.

-          Most komolyan szerenádot fogsz adni? – nézett rá Migue úgy, mintha teljesen elment volna az esze.

-          Miért ne? – vigyorgott rájuk. – Így legalább tudnia fogja, hogy csakis neki szól, amit éneklek, ha már nem jött el.

-          Hiányzott ez a kretén – sóhajtott nagyot Bam.

-          Mindig itt vagyok, csillagom – kacsintott rá.

   Nevetve ment be a zuhanyzóba, hogy némileg felfrissítse magát és ki is józanodjon, már amennyire ez lehetséges. Nem is igazán akart magánál lenni, józanon biztos nem vetemedne ilyesmire, főleg, hogy nem tudta Loreley megint sikító frászt kap tőle, vagy a karjaiba olvad. Remélte elküldi a kurva életbe, a tudatalattija viszont forró csókokat kívánt.

A taxiban ülve csak némán bámult ki az ablakon, fogalma sem volt arról, hogy hogyan tovább. Azaz de pontosan tudta, hogy el kell felejtenie örökre és Berlinbe kell mennie, hogy ott nyugalomra leljen a ruhái, a barátai és az új üzletük segítségével.

Mégis fájt neki az egész. Életében először érezte úgy, hogy akár szerelmes is lehetne, erre az egész egy viccé vált. Egy olyan viccé, aminek nem volt csattanós poénja. Keserűen mosolygott, miközben ahányszor csak lehunyta a szemeit, maga előtt látta Ville arcát.

-          Minden rendben? – Nézett rá Bobby kérdőn, mikor belépett a lakásba.

-          Persze – bólintott, miközben magára erőltetett egy mosolyt.

-          Hol van Ville? – Kérdezte a barátja kíváncsian.

-          Koncertezik – adta meg a rövid és tömör választ, miközben lehámozta magáról a kabátját.

-          És te miért nem vagy vele? – Pislogott értetlenül, mire elhúzta a száját és a hűtőhöz lépett, hogy megigyon legalább egy üveg sört.

-          Elbúcsúztunk, nincs értelme tovább mellette maradnom – vont vállat ridegen. Nem akart róla beszélni, de tudta, hogy Bobby átlát rajta.

-          Azt hittem, hogy amíg itt vagyunk addig együtt lesztek. Az előző két hétben alig lehetett lerobbantani róla, most meg, hogy elmegyünk nem akarsz vele lenni és kihasználni minden percet, amit még vele tölthetsz? Én ezt nem értem – ingatta a fejét zavartan, mire szárazon felnevetett.

-          Csak kínoznám magam, a vége pedig úgyis az lenne, hogy én elmegyek, ő meg itt marad. Az egész csak egy buta kis játék volt – töltött magának egy pohár whiskyt is.

-          Loreley, már bocsi, hogy beleszólok, de nekem nem tűnt annak. Ismerlek már több, mint tíz éve, nekem ne mondd, hogy csak egy buta játék volt. Még soha nem voltál ilyen senkivel – nézett rá kutakodva, mire nagyot sóhajtott. Tudta, hogy addig úgy se fogja békén hagyni, míg be nem vall mindent. Bobby idegesítően éles szemű volt az érzelmekhez és még annál is szörnyebb tudott lenni, ha valakivel ki akart mondatni valamit, még akkor is ha pontosan tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz.

-          Oké, részemről, már nem játék volt a végére, ezért nem vagyok most vele. Könnyebb lesz – bólintott lassan, hogy megerősítse a szavait.

-          És ő? – Támaszkodott a barátja a pultnak, mire elhúzta a száját.

-          Ágyasnak jó voltam, többre nem kellettem – rántotta meg újra a vállát, majd belekortyolt az italába.

-          Ezt mondta? – Nézett rá a férfi, miközben felhúzta az egyik sötét szemöldökét.

-          Nem mondott ő semmi, viszont ha nem bánod, most tényleg nem vágyom másra, mint az ágyamra – hajtotta le a whiskyt egy nagy kortyban, aztán bocsánatkérően nézett rá.

-          Mark és Chris nem alszanak itthon, ti pedig meg tudnátok oldani, ha úgy döntenétek, hogy… - kezdett bele halkan, de a szavába vágott.

-          Fogd be. Nem akarok róla beszélni és ezt nem mondom el többször. Ha pedig szólni mersz a másik két ökörnek, arról, amit most beszéltünk, esküszöm, hogy megbánod – fenyegette meg, miközben elöblítette a poharát, aztán a szobájába vonult, letusolt és a bebújt a biztonságot nyújtó paplan alá, azért, hogy legalább alvás közben ne gondoljon a zöld szemek tulajára, aki megbabonázta és aki ugyan nem szándékosan de összetörte a szívét. Az álom viszont csak nem akart jönni, hiába feküdt bárhogy, képtelen volt elaludni, az orrában volt Ville illata, a csókjait a bőrén hordta és nem bírt szabadulni tőle. Már majdnem éjfél volt, mikor elkezdtek lecsukódni a szemei, de aztán egy halk gitárhang újra észhez térítette.

Azt hitte a szomszédjuk játszik, de aztán az egészhez társult az a semmihez sem fogható rekedt hang is, majd Bobby vigyorogva törte be az ajtót.

-          Én megmondtam – tapsikolt örömében, mint egy öt éves.

-          Nem is biztos, hogy… - kezdett bele, miközben a plédbe bugyolálta magát, de Bobby a szavába vágott.

-          De, ő az, megnéztem – vigyorgott akár a tejbetök.

-          Biztos részeg, vagy eltévesztette a házszámot - húzta el egy picit a függönyt, hogy ő is megbizonyosodjon arról, hogy nem álmodik és nem is hallucinál. Ville az ablaka alatt állt az egész díszes társasággal.

-          Le kéne menned hozzá – tolta az ajtóhoz és csak annyi időt hagyott neki, hogy a papucsába belebújjon, majd áttolta a küszöbön és még mielőtt megszólalhatott volna rácsapta az orrára az ajtót.

-          Ezt még megbánod – morogta, mikor rájött, hogy még csak kulcsa sincs, hogy vissza tudjon menni, de így legalább tényleg nem volt más választása, mint lemenni a férfihoz, aki fogalma sem volt arról, hogy mit csinál ott.

-          Asszem leléphetünk, felvertük a szirént – kuncogott fel Linde, mikor kilépett a kapun és fázósan húzta össze magán a plédet, aztán mire kettőt pisloghatott volna egyedül maradtak az utcán. Ő és Ville.

-          Mit csinálsz itt? – Nézett rá kérődőn.

-          Szerenádozom – vágta rá a férfi vigyorogva.

-          Részeg vagy – állapította meg halkan, de így legalább mint értett.

-          Annyira azért nem – lépett elé a zöld szemű ördög, majd átölelte, ő pedig vacogva hagyta, hogy a testéből áradó hő, egy kicsit felmelegítse.

-          Miért csinálod ezt? – Sóhajtott nagyot fájdalmasan, miközben a zöld szemekbe nézett.

   Kisimított egy kósza tincset a nő arcából, aztán gyengéd csókot nyomott az ajkára. Teljesen mindegy volt már minden, nem érdekelte a holnap, nem érdekelte a fájdalom, egyszerűen csak el akarta mondani neki mit érez. Azt nem tudta, hogy ez a könnyebbik vagy a nehezebbik megoldás –e, de egyszerűen muszáj volt Loreleyjal közölni, fontos a számára.

-          Bam azt mondta vegyelek feleségül, de azt korainak tartottam, ezért inkább a szerenádot változtattam – szólalt meg komolyan.

-          Tessék? – vonta össze zavartan a szemöldökét.

-          Neked is nehéz egy kicsit a felfogásod – mosolyodott el lassan, aztán kezét rásimította az arcára. – Soha nem voltam jó a vallomásokban, ami furcsa, tekintve, hogy a legtöbb számom mondhatni egy vallomás – gondolkodott el. – Mindegy, nem ez a lényeg – mély levegőt vett a kék szemekbe nézve.

   A fájdalom újra ott lappangott, görcsbe rándult tőle a gyomra. Lágyan simogatta az arcát, aztán az ajkaihoz hajolt. A szavak nem jöttek a szájára, mégis tudta, ezt egy csókkal nem lehet elintézni, ahogy egy szerenáddal sem. Exbarátnői mindig arra panaszkodtak, hogy nem képes kifejezni az érzéseit, csakis dalszövegekben… volt benne igazság az egyszer biztos.

-          Nagyon kedvellek Loreley és többet jelentesz számomra, mint egy szerető – suttogta halkan.

   A nő zavartan nézett rá, mondani akart valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, inkább lágyan megcsókolta, aztán magához szorította törékeny testét. A szomorúság versenyre kelt benne a boldogsággal, ami eltöltötte. Ezzel a vallomással nyert pár napot, nem többet. Nem remélte, hogy Loreley Finnországban maradna miatta és valahol nem is igazán akarta ezt, viszont azt muszáj volt elmondania neki, mennyit is jelent számára.

   Lassan húzódott el tőle, fázósan reszketett a karjai között, ezért gondoskodva megdörzsölte a karjait.

-          Menjünk be – ajánlotta. – Vagy jobban szeretnéd, ha hozzám mennék? Én egyedül élek és nincsenek idegesítő lakótársaim – jegyezte meg, ahogy az ablakban meglátta Bobbyt, aki vigyorogva figyelte őket.

-          Nem tudom, Ville – túrt a hajába elveszetten a nő. – Ezt miért és…

-          Csend, rendben? – tette ujját az ajkára. – Még van pár napunk, kiélvezhetnénk ahelyett, hogy értelmetlen beszélgetésekbe kezdünk, amelyeknek sem vége sem hossza. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudd – nézett mélyen a kék szemekbe.

   Ha kell, újra megcsókolja, remélve, hogy a nő is jobban vágyik rá, mint amennyire a józan esze működik, ugyanis az övé már totálisan szabadságra ment és feladta a küzdelmet saját maga ellen is. Kit érdekel, hogy lesz jobb később? Jelenleg itt volt a pillanat, amit éppen elégnek minősített.

   Megfogta a nő kezét és elindult vele vissza a házba, ruhát viszont mindenképp kell rá adnia. Az ajtó azonnal kinyílt, ahogy oda értek, kezet fogott a férfival, aki rögtön eltűnt ezek után, olyan vigyorral, mintha a világot váltotta volna meg éppen.

-          Ennek mi baja van? – nézett utána.

-          Chris mesélt nekik – sóhajtott nagyot, majd besétáltak a szobájába, ahol már lehangoló módon minden dobozokban volt.

   Leült az ágyra, némán figyelte, ahogy a nő csendben elővesz egy farmert, pólót, majd egy pulcsit is és már-már nem törődve vele, előtte öltözik át. Nyelt egyet, ahogy figyelte, hogyan vetkőzik le, aztán öltözik fel. Minden mozdulata izgatta, minden lélegzetvétele vágyat gyújtott a testében. Birtokolni akarta, magáénak tudni testestül-lelkestül.

   Talán…

   Mi lenne, ha ő menne utána, ha vége a turnénak?

   Hosszan szívta be a levegőt, hogy hevesen verdeső szívét csillapítsa, és próbált másra koncentrálni, nem pedig a farkára, meg a nő kecses csípőjére, puha, forró bőrére…

-          Mit tennél, ha azt mondanám, legyél a barátnőm? – kicsit megköszörülte a torkát, mert teljesen kiszáradt, a hangja pedig számára is túlságosan karcos volt.

-          Azt mondanám, hogy részeg vagy és be vagy gerjedve – fordult felé egy pillanatra.

   Elmosolyodott.

-          Mindkettő igaz – vonta meg a vállát. – Ráadásul tegyük hozzá, hogy egy idióta vagyok.

-          El nem lehet felejteni – állt meg előtte. Arcáról semmit nem tudott leolvasni, ahogy szemeiben sem látott a bizonytalanságon kívül semmit.

   Előrehajolt, a derekánál fogva húzta magára lovagló ülésbe. Játékosan simított végig a dereka vonalán, majd az egyik tincsével kezdett el játszani, ahogy saját maga számára is próbálta megfogalmazni a dolgokat.

   Az egész őrültség, de ha már őrültséget csinál, akkor azt szívvel-lélekkel teszi.

-          Tegyük fel, a barátnőm leszel – nézett fel a kék szemekbe. – Elmész Berlinbe, én pedig utánad megyek.

   Összeráncolta a homlokát, ha lehetséges még jobban elbizonytalanodott, mint eddig. Valahol értette, hiszen az előbb mondta el neki, hogy jobban kedveli, mint amennyire gondolná és többet akar tőle, most meg már azzal áll elő, igazából minek szarakodnak, éljék le együtt az egész életüket, boldogságban és szerelemben.

-          Neked Finnország az otthonod – erre a kijelentésre elmosolyodott, megfogta a kezét, aztán az ajkához emelte, apró puszit nyomva a kézfejére.

-          Egyszer megtanulod, hogy az ország és a város nem számít otthonnak, az csak egy érzés – suttogta halkan. – Hamarosan turnézni megyünk, utána elmehetnék Berlinbe. Mit szólnál hozzá, ha tegyük fel, a barátnőm lennél? – fűzte egymásba az ujjaikat.

-          Hogy teljesen bolond vagy – szakadt fel belőle egy sóhaj, aztán idegesen a hajába túrt. – Nem tudom, én, ezt… - kezdett bele zavartan.

   Megragadta a tarkóját, aztán az ajkaihoz húzta. Soha nem szerette a nemleges válaszokat, ahogy az ellenvetéseket sem, ráadásul Loreley épp úgy vágyott rá, ahogy ő rá. Az egész el van baszva és hatalmas őrültség, de akkor legalább bele is éli magát. Hevesen csókolta meg, így elterelve a figyelmét az egész témáról, bár azt tudta, nem fogja ennyiben hagyni.