22.

Mintha ismét megfordult volna körülötte a világ. Az egyik percben még a sebeit nyalogatta az ágyában, a másikban pedig viszonzást kapott az újdonsült érzések iránt, amiket a férfi váltott ki belőle és hatalmat, hogy dönthessen a sorsukról, a státuszáról, az életükről.

Amilyen csodás volt az egész, éppen olyan rémisztővé vált a helyzet, azzal, hogy mindketten tudatták immár a másikkal, hogy többet akarnak. Talán egy egész életet leélni együtt. Sosem tervezett semmi ilyesmit, mindig azt hitte a tervei között fogja érni a halál, de most, hogy Ville belépett az életébe, már egészen más volt a helyzet. El tudta képzelni az egészet, de félt is, hisz nem érzett még senki iránt soha semmit és a tervezés rabja volt, márpedig a férfi megjelenésével minden józan ésszel kovácsolt, bombabiztosnak tűnő pont, eltűnt, mintha sose lett volna.

Az ágyban feküdtek, abban az ágyban, ahol azt hitte már soha nem fog visszatérni, Ville gyengéd puszikat nyomott a még mindig verejtékező homlokára, miközben ő a mellkasát simogatta. Tudta, hogy beszélnie kéne, mert valószínűleg a férfi is bizonytalan, de nem tudta mi a helyes, bár az, amit abban a pillanatban csináltak nagyon is helyesnek tűnt, de tudta, hogy minden egyes döntésének következményei vannak.

-          Nem akarom, hogy elhagyd a hazád, főleg nem miattam – sóhajtott nagyot, majd felnézett a zöld szemekbe.

-          Akkor mit akarsz? Levelezni és telefonálni? A távkapcsolat romantikusnak tűnhet édesem, de hidd el, hogy nem az, főleg nem akkor, amikor pocsék napod van és nem vágysz másra, mint, hogy valaki átöleljen. Hús és vér kell Loreley, nem csak hang és kép a monitoron – túrt bele a hajába, majd finoman fésülgetni kezdte a tincseit az ujjaival, amitől jóleső érzés áradt szét benne, de ott volt a beszélgetésük is, amire koncentrálnia kellett.

-          Úgy élünk, mint a vándorcigányok egy ideje. Komolyan ezt akarod? Költözni állandóan egyik városból a másikba, ha befut az üzlet? Te nem ilyen vagy –simította végig az orra hegyével a férfi állának a vonalát, amiért szintén oda volt, ahogy minden egyes apró porcikájáért.

-          A turné élet sem másabb, már megszoktam a költözést, nincs bajom vele, de a kérdés nem ez volt, hanem az, hogy akarsz-e a barátnőm lenni – csókolta meg lágyan.

-          Úgyis tudod a választ – súgta az ajkai közé, amitől Ville elmosolyodott, majd könnyedén magára húzta, mintha csak egy kiscicát emelne a testére.

-          Hallani is akarom, nem csak tudni – követelte.

-          Igen – vágta rá, aztán megint felülkerekedtek a kétségei. – De ez lehetetlen. Nem szakíthatlak el innen, itt születtél, itt élsz, itt van a családod és a barátaid – simogatta Ville gyönyörű arcát, szomorúan, mire a férfi lassan a tenyerébe csókolt.

-          Ne ezzel törődj – ingatta meg a fejét lassan, miközben a derekát cirógatta.

-          De ezzel is kell törődni – vágta rá. – Utálni fogsz érte egy idő után és azt nem akarom.

-          Egyszer csak letelepszünk valahol, ha már mindenhol lesz az én kis szirénemnek üzlete – somolygott Ville, mint akinek tényleg semmit nem jelentene az, hogy maga mögött hagyjon mindent, pusztán pár gyönyörű hét után.

-          És hol? Túl sok a bukkanó lásd be – nézett rá.

-          Loreley, elég. Én akarom, te akarod, akkor meg nem mindegy a többi? – Kérdezte, miközben a tenyere a fenekére siklott és finoman simogatni kezdte a bőrét, amitől újra elöntötte a vágy. Pontosan tudta, hogy mit csinál, mégsem tudott neki ellenállni.  Lassan csókolta meg, miközben teljesen rátapadt a testére, a bordáit simogatta és karcolgatta a körme hegyével, amitől a férfi azonnal felizgult és hiába szeretkeztek alig pár perce ismét érezte a hasán, hogy újra kőkemény, mint akinek sosem elég, mint aki sosem fárad el.

-          Ugye tudod, hogy ennek itt még nincs vége? – Duruzsolta halkan, miközben minden további előjáték nélkül, magába fogadta, az alsó ajkát pedig a fogai közé szívta és picit megharapta, amitől Ville felmorrant és a csípőjébe markolt.

-          Tudom – nyögte, mire elmosolyodott és lassan ringatni kezdte a csípőjét. Neki sem volt elég, képtelen volt betelni vele, akarta minden percben, magában akarta tudni, imádta csókolni, érezni a bőrét, az illatát. Hol szinte teljesen kiengedte magából, hol pedig olyan mélyen engedte be, hogy a férfi erekciója a méhszáját dörzsölje.

-          Ne így – nyögött fel Ville halkan, aki eddig megbabonázva figyelte,hogyan ringatózik fölötte, miközben hol a csípőjét, hol pedig a melleit simogatta, aztán egyszerűen, hasra fordította, ő pedig tudta, hogy mi fog jönni. A férfi csapása a fenekén nem érte váratlanul, az se, hogy a párnába nyomta, majd a hasa alá nyúlva felhúzta a fenekét, a szabad kezével viszont a tarkójánál fogva továbbra is a matracra kényszerítette a fejét. Az egész egyszerre volt izgató és durva, a kiszolgáltatottság egyszerűen csak tovább hevítette, a férfi pedig pontosan tudta, hogy élvezi és éppen ezért bármit megcsinálhat vele. 

Zihálva vált el tőle, ahogy elengedte fekete haját, Loreley azonnal visszahullt a matracra levegő után kapkodva. Lassan fordult a hátára, míg ő mellé heveredett, rögtön elkapta a derekát, majd magához húzta törékeny testét.

-          Minden rendben van? – simított ki egy tincset az arcából.

   A gyönyörű sötétkék szemek rápillantottak, amitől melegség áradt szét a gyomrában. Lágyan cirógatta tovább bársonyos bőrét, így kiengesztelve előbbi durvaságáért. Loreley aprót bólintott, aztán hozzábújt. Bárcsak mindig így lehetne… fogalma sem volt mi lesz ezek után. A nő elutazik, neki több, mint fél éves turnéja lesz. Őrültség az egész, pár hete ismerik csak egymást, hogyan bírna ki ez az ismeretség akár fél évet is minden kontaktus nélkül?

-          Min gondolkozol? – cirógatta meg az arcát Loreley, amitől megborzongott.

   Apró mosollyal fordult felé, majd puszit nyomott a homlokára.

-          Azon, milyen pozícióba csináljuk következőleg – vigyorgott rá.

-          Soha nem fogsz beavatni a gondolataiba? – kérdezte nagyon halkan a nő, ahogy egyenesen a szemeibe nézett.

   Beletúrt a hajába, aztán megint a plafon felé fordult.

-          Nem hiszem, hogy fontosak lennének ahhoz, hogy beszéljek róla – válaszolta csendesen.

-          És ha engem érdekelnek?

-          Akkor bele fogsz halni a kíváncsiságba – fordult rá hirtelen jókedvű mosollyal. – Egyébként is, te is tudod, hogy egy idióta vagyok, az idióták pedig nem is gondolkodnak – húzta végig nyelvét a torkán.

-          Nem vagy idióta, mármint nem úgy – nyögött fel halkan, lehunyva a szemeit.

-          Köszönöm, nagyon kedves vagy – duruzsolta a fülébe, majd ajkai közé szívta fülcimpáját. – Ezt örökre megjegyzem, annyi sértés után, igazán kellett valami bók is.

   A lány teste megremegett az övé alatt, tudta, hogy imádja a hangját és azonnal felizgul tőle, ha a fülébe suttog, ezt pedig nem volt rest ellenne használni. Végül is az egész éjszakát végig szeretkezni sokkal jobb ötletnek tűnt, mint komor dolgokról vagy a bizonytalan jövőjükről beszélgetni.

Képtelenek voltak betelni a másikkal, egész álló nap szeretkeztek és nevettek, tudták, hogy innentől kezdve minden perc számít, mert nem tudhatják, hogy mikor találkozhatnak legközelebb. Ki akartak minden egyes másodpercet élvezni, amit együtt tölthettek, de Demoklész kardja állandóan a fejük felett lebegett. Minden édes percet megkeserített a tény, hogy el kell mennie, az idő pedig hiába akarták nem állt meg és elérkezett a pillanat, amikor vissza kellett mennie a lakásába és elhagynia a várost, Helsinkivel együtt pedig a férfit is.

Ville szomorúan szorongatta a kezét, miközben a városban sétáltak, próbált mosolyogni, de a szemei újra elárulták. Szomorú volt, a sötét árnyak pedig a zöld íriszekben lebegtek, amiket nem tudott figyelmen kívül hagyni. Nem akarta, hogy fájjon neki, bár tudta, hogy már késő. Túlságosan egymásba bonyolódtak ahhoz, hogy könnyedén viseljék a másik hiányát.

-          Én sem akarlak elengedni – suttogta, miközben elé perdült és megállította. Egyszerűen azt akarta, hogy a férfi tudja, nem akar menni, hogy vele szeretne lenni, de egyszerűen nem tehet mást. Már nincs visszaút és ha lenne, akkor se volt biztos abban, hogy máshogy döntene.

-          Tudom – bólintott Ville lassan, majd finoman megsimogatta az arcát, aztán megcsókolta, amibe megint minden egyes porcikája beleremegett. Gőze sem volt arról, hogy hogyan lesz képes az édes ajkait nélkülözni, hónapokon át. Túl közel kerültek egymáshoz, túl rövid idő alatt, az érzelmek elhatalmasodtak rajta és nem tudott nekik megállja parancsolni, főleg mióta megtudta, hogy Ville ugyanúgy érez, mint ő, hogy minden viszonzott, hogy nem csak szeretőnek akarja maga mellet tartani, hanem társként.

-          Biztos? – Nézett rá kétkedve. Szerette volna, ha a férfi többet beszél vele, ha elmondja neki, mit gondol, hogy mitől fél, hisz ő is félt, de egyszerűen képtelen volt kimondani a dolgokat, pont azért, mert Ville sem volt egy beszédes típus ilyen szempontból. Könyvekről, filmekről, írókról, művészekről vagy éppen csacsiságokról akármikor könnyen tudtak társalogni, viszont arról, hogy hogyan is tovább vagy mit is éreznek, képtelenek voltak egy szót is kinyögni.

-          Menjünk fel – fűzte össze Ville az ujjaikat, neki pedig fel sem tűnt, hogy már a házuk előtt állnak.

-          Itt meg mi folyik? – Nézett végig a lakásukban összegyűlteken, mikor beléptek.

Bam és a fiúk együtt ültek a kanapén és úgy vigyorogtak, mintha éppen nyertek volna a lottón. A dobozok nagy része eltűnt, a költöztetők elvitték őket, de feltűnt neki, hogy azok, amik még ott maradtak, mind az ő holmiját rejtik. Ville a kezét fogta, ő is ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő főleg, mikor meglátta a dohányzóasztalon heverő papírokat.

-          Ki vagy rúgva – dőlt hátra Mark vigyorogva.

-          Mi van? – Ráncolta össze a homlokát értetlenül.

-          Oké, nem kirúgtunk csak áthelyeztünk – vette át Christian a szót. – Bocs, hogy a tudtod nélkül tartottunk szavazást, de hát úgyis tudtuk, hogy mit mondanál, szóval három egy arányban vesztettél – vigyorgott, ő is, mint a tejbe tök.

-          Miről beszéltek? – Húzta maga után Villét, aki gyanakodva nézett a barátjára, aki nagyon elégedett képet vágott.

-          Négyünk közül te értesz a legjobban a marketinghez és te szeretsz csak öltöztetőset játszani, szóval nem jössz velünk Berlinbe – szállt be Bobby is, mire hirtelen leesett az álla.

-          Hogy mi van? – Kapta fel hirtelen a vizet, mert úgy érezte, hogy éppen most akarják kifosztani. Nem akart hinni a fülének, azt hitte az egész csak egy vicc, de az egész túl komolynak tűnt.

-          Leszerződtünk veletek, a fiúk reklámozzák a ruháitokat, te pedig gondoskodsz arról, hogy a turné alatt végi tökéletesen jelenjen meg mindenhol a zenekar össze tagja, különös tekintettel az énekesre. Persze tervezned ugyanúgy kell, de szerintem ezzel nem lesz probléma – adta meg Bam a kegyelemdöfést, majd egy széles, önelégült vigyorral a képén hátradőlt.

-          Na várjunk csak. Mikor döntöttetek ti erről? – Nézett végig rajtuk dühösen. Nem mintha nem lett volna az ajánlat csodálatos, de az igenis baszta a csőrét, hogy nem beszélték meg vele az egészet, egyszerűen csak döntöttek, figyelmen kívül hagyva az akaratát, pedig az ő cége éppen annyira volt, mint az övék.

-          Míg ti a lepedő gyűrtétek. Ville, azt hiszem pár napra be kell fogadnod a kis szirént, mert nincs hova mennie – állt fel Bam vigyorogva, majd egyszerűen vállon veregette a mellette ácsorgó férfit, akinek semmit sem lehetett leolvasni az arcáról, ő viszont egyre dühösebb lett.

Ville

   Azt se tudta mit gondoljon. Az egész furcsa volt, hihetetlen, különös és még rengeteg szót tudott volna rá mondani, de mindegyik értelmét vesztette, ahogy felfogta mi is van. Lassan mosolyodott el, míg Loreley keze remegett az övében az indulattól.

   Mégis mi baja van? Örülnie kéne neki, hiszen…

-          Mi a francokat képzeltek magatokról? – üvöltött rá hirtelen a három srácra, akik úgy ültek a kanapén, mint galambok a villanyoszlopon.

-          Hé, nyugi már, kislány – kelt fel Chris és közelebb akart lépni a nőhöz, de ő hátrált egy lépést, kezét pedig kihúzta az övéből. – Így…

-          Velem is meg kellett volna beszélnetek! A kurva életbe, ez az én cégem is, nem hozhatok döntést nélkülem, nem is szavazhattok, ötletként sem vethetitek fel egy szavazásra, amíg nem beszéltétek meg velem! – folytatta ugyanolyan heves indulattal.

   Kék szemei villámokat szórtak, ő meg egyáltalán nem értette mi baja van. Hiszen így vele lehet, nem kell elválniuk fél évre, még sem örült neki…

-          Loreley – lépett hozzá közelebb, mire a nő rávillantotta a szemeit.

-          Te ebből maradj ki – vetette oda neki, amitől összeszorult a gyomra. – Tökelütött seggfejek vagytok mind a hárman, nem hiszem el, hogy képesek voltatok így kizárni az egészből! Mint amikor Ville rajtad keresztül akart behálózni a reklám dologgal, arról is basztatok szólni – sziszegte Markra nézve.

-          Loreley, csillapodj le, azt hittük te is ezt akarod – túrt idegesen a hajába a férfi. – Jól megvagytok, egészen boldog vagy mellette, mégis itt volt az egész szarakodás az elutazással, ismerd be, hogy így a legjobb – próbálta csitítani a barna hajú, miközben felállt a kanapéról.

-          Fogalmatok sincsen semmiről, nem is tudjátok, mit akarok, vagy mit nem akarok, azt sem, hogy mi a jó nekem vagy a nem jó, de nem erről van szó, hanem arról, hogy megint basztatok rám, basztatok arra, hogy az enyém is az üzlet!

   Hosszan szívta be a levegőt, a nőt lelőni nem lehetett volna, kezdett annyira túl pörögni. Szavai rosszul estek neki, ha nem akart vele lenni, miért mondta azt, amit mondott, hogy tudná szeretni? Vagy annak a lehetősége, hogy még sem kell elválniuk, megváltoztatta volna az érzéseit? Közelebb lépett hozzá, s mielőtt eltávolodhatott volna tőle, elkapta a karját, majd magához húzta.

-          Nyugodj meg, rendben? – suttogta halkan, megnyugtató hangon, próbálva az ő szemével látni az egészet. Megértette a haragját, ugyanakkor nem tudta felfogni, miért kapta fel ennyire a vizet.

   Loreley egyenesen a szemébe nézett, háborgó óceánná vált a tekintete, amitől még vonzóbb lett a szemében, jól állt neki a tűz és a fékezhetetlen indulat. Megsimogatta az arcát, mire kiszakadt belőle egy sóhaj, lassan pislogott egyet, aztán a többiek felé fordult.

-          Kapjátok be, kilépek – vetette oda nekik, aztán megragadta a kezét és elkezdte kifele húzni a lakásból, magára hagyva a három döbbent fiút.

   Ő is meglepődött, bár tudta, az indulat forró vérmérséklete szülte csak ezeket a szavakat és a nő pár percen belül egyébként is megfogja bánni a kijelentését. Ahogy kiértek a házból, egy cigit vett elő a zsebéből és rágyújtott, próbálva lépést tartani a felajzott fúriával.

-          Loreley, nyugodj meg – húzta magához hirtelen az utcán. – Nem történt semmi, csakis jó dolog – suttogta neki, szorosan átfogva a derekát. – Nem szeretnél velem lenni ahelyett, hogy fél év múlva találkoznánk csak? Ennél jobban nem is alakulhatott volna az egész – simogatta az arcát lágyan.

-          De igen, de átvertek, megint rohadtul átvertek és nem ezt érdemlem meg, rengeteg munkám van a cégben és a ruhákban és mindenben, ők pedig arra sem veszik a fáradtságot, hogy egyáltalán megkérdezzenek az egészről!

   Beleszívott a cigijébe, majd lassan fújta ki a füstöt. Nem értette, miért nem képes belenyugodni a döntésbe, a jó oldalát látni és elfogadni az egészet. Hiszen ezt akarta, nem? A gyomrában lévő görcs még fájdalmasabb lett, a kétségek keményen ostromolták tudatát, bármennyire is nyugton akart maradni, önuralommal palástolva kétségbeesését.

-          A francba – szakadt ki belőle, majd ellépett a nőtől. – Mégis mi bajod van? Nem ezt akartad? Nem velem akartál lenni, az egyetlen férfival, akibe bele tudnál szeretni? – csattant fel, nem bírva tovább visszafogni az érzéseit.

-          De igen, de nem így, nekem ez az üzlet az életem és…

-          Ha az a kibaszott üzlet az életed, mi a szarért hagytad ott? – vonta fel a szemöldökét. Nem szokott káromkodni a szavak viszont önkéntelenül kúsztak az ajkára. – Egyébként is a dolog ellen szavaztál volna, miért? Jobb lenne neked fél év múlva? Addig kefélsz még pár pasival, hogy megtudd valóban jó döntés –e mellettem maradni és barátnőként hűségesnek lenni? – a keserűség zuhatagként tört fel belőle.

   Beletúrt a hajába, Loreley kikerekedett szemekkel pislogott rá, ő meg nem tudta mit csináljon. Tehetetlen volt a bénító fájdalom markában, a régi sebek újként égtek fel benne és a féltékenység maró savként fojt benne végig, ahogy gyanútlan áldozatként arra gondolt, újra csapdába sétált.

-          Tök mindegy, tedd, amit akarsz – vonta meg a vállát, majd kikerülte és elindult maga sem tudta merre, a cigijét szívva.

-          Ville, várj meg – kapott hirtelen észbe. Tudta, hogy megbántotta pedig nem akarta. Vele akart lenni, látta a dolog jó oldalát is, egyszerűen attól vált tüzet okádó sárkánnyá, hogy meg se kérdezték az egészről és anélkül döntöttek, hogy meghallgatták volna az ő véleményét is a dologról.

-          Minek? – Morrant fel, mikor utolérte és az ujjaival átfogta a csuklóját, hogy megállítsa.

-          Hogy meghallgass – vágta rá, miközben a testével állta el a férfi útját, aki nagy nehezen torpant csak meg, még azelőtt, hogy mérgében elsodorta volna. Ha másban nem is, de abban azért biztos volt, hogy nem akarta, hogy haragudjon rá, mert nem kifejezetten úgy reagált, ahogy elvárta volna, de ő nem értette azt, hogy mit jelent a cég neki. Azt mégis tudta, hogy cég ide vagy oda a zöld szemű ördögöt nem akarta elengedni, se most, se máskor.

-          Már hallottam mindent – vetette oda dühösen a férfi, miközben messzire pöckölte a cigi csikket, aztán a zsebébe túrt egy új szálért, amit kivett a szájából, még azelőtt, hogy meggyújthatta volna.

-          Veled akarok lenni, látom a dolog jó oldalát, tudom, hogy nekünk akarnak jót és azt is, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett ma – mosolyodott el, mert rájött, hogy a férfi az egészet félreértette. – Veled akarok lenni – bújt hozzá, miközben megismételte magát, aztán megcsókolta, hogy nyomatékosítsa a szavait. Ville bénultan hagyta, hogy az ajkait kóstolgassa, aztán úgy tűnt kissé sikerült lehiggadnia.

-          Akkor miért csináltad ezt? – Kérdezte halkan, miközben értetlenül nézett rá, ő pedig átölelte a derekát.

-          A cég a gyerekem, a mindenem, mióta az eszem tudom ezért küzdök, ők pedig sosem vettek számításba. Nincs beleszólásom abba, hogy hova megyünk, hogy kitől rendelünk anyagot, melyik utcában nyitjuk a boltot. Eddig nem is érdekelt az egész, de most… Nézd, ez a szenvedélyem, olyan, mintha neked azt mondaná a zenekarod, hogy ki vagy dobva a turnéról, mert neked az lesz a legjobb, ha otthon énekelsz és egy kamerán át kivetítik az egészet miközben ők valahol máshol vannak és élőben játszanak. Nincs beleszólásod, nélküled döntenek, tudod, hogy téged akarnak kímélni, de…

-          Nem lenne az igazi – fejezte be Ville a mondatot, mintha megértette volna végre, hogy min van kiakadva.

-          Nő vagyok a srácok pedig hímsoviniszta disznóként, hajlamosak kihagyni az engem érintő döntésekből is, mint például most. Ha felvetik, ha megpróbálják meghallgatni, hogy én mit akarok, ha érdekli őket a véleményem, ha nem nélkülem döntik el, hogy mit is fogok csinálni az elkövetkezendő fél évben, egy szavam se lenne. Nem mellékesen egy idióta vagy – csapott rá a férfi hasára dühösen, mikor eszébe jutottak a szavak, amiket a fejéhez vágott. Ville fájdalmasan szisszent fel, miközben a nem kímélt területhez kapott.

-          Ezt most miért kaptam? – Nézett rá értetlenül.

-          Mert azt hitted, hogy megijedtem és azért vagyok kibukva, mert veled kell lennem, mint a barátnőd, pedig te is tudod, hogy nem vágytam másra. És amúgy sem keféltem volna senkivel a fél év alatt, soha nem csaltam meg senkit… Nem vagyok egy ribanc, aki bárkivel összefekszik, azt hittem ezt már tudod – nézett rá dühösen.

-          Tudom, de hallani jobb – kuncogott fel a férfi, miközben lassan magához ölelte. A komor árnyak lassan tűntek el a szemeiből, de ő mégis meglátta, hogy a bizalmatlansága, a féltékenysége miatt lesznek még problémáik, főleg, mert Vile nem akarta elmondani neki, se a félelmeit, se a kétségeit, ő pedig képtelen volt kitalálni, hogy mitől is tart, hogy mi is fáj neki ennyire vagy, hogy mit kéne tennie annak érdekében, hogy a régi sebeiről elfeledkezzen és úgy bízzon benne, ahogy egy barátnőben szokás.

-          Mit hittél? – Ingatta a fejét nagyot sóhajtva, miközben hozzábújt és hagyta, hogy a hosszú karok ölelésében ellazuljon a teste. Már nem akarta senkinek sem letépni a fejét és ez csak Villének volt köszönhető, aki egyre nagyobb hatással volt rá.

Még mindig feldúlt volt ugyan, de azt is belátta, hogy Ville az akivel lenni akar és ha ennek az-az ára, hogy minden amit eddig felépített semmivé válik, hát megfizeti és újrakezdi az egészet egyedül, a fiúk nélkül. Nem volt szüksége olyan társakra, akik még csak arra sem méltatták, hogy beszéljenek vele, akik megint nem vették emberszámba, vagy legalább azonos rangú üzlettársnak.

-          Nem fontos – súgta a férfi, mire felmorrant.

-          De az. El kell mondanod. Kérlek, tudnom kell, hogy mit gondolsz, hogy mi bánt, hogy mit érzel. Ville kérlek – nézett rá könyörgően. – Engedj be, mert enélkül nem fog menni – simította a tenyerét a szíve fölé, miközben magában azért imádkozott, hogy legalább egy kicsit nyíljon meg előtte a férfi, hisz ő is levette miatta a rideg páncélt.

   Loreleyra pillantott, lágyan simított végig az arcán. A görcs lassan engedett fel a gyomrában, a keserűség viszont továbbra is a torkát marta, ahogy a fájdalomtól és az egyedüllét mázsás súlyaival tovább kínozta.

-          Vannak olyan dolgok az életben, amikről nem lehet elfelejtkezni és bármit teszel, mindig fájni fognak. A szerelmek sebeket ejtenek a szíveken, olyanokat, melyekről nem tudsz csak úgy tudomást sem venni – suttogta halkan, kicsit megnyílva, ugyanakkor továbbra is zárkózott maradva.

-          Ez még semmi, Ville, engem az érdekel, mit gondoltál az előbb – nézett fel a szemébe Loreley, annyi reménnyel és vággyal, amitől egész testében megremegett.

-          Nem szeretnék erről beszélni, rendben van? – sóhajtott nagyot.

-          De engem érdekel – bújt hozzá még szorosabban.

-          Ez nem olyan könnyű, nekem meg kimondottan nehezen is megy, főleg a kommunikáció – nézett rá játékos komolysággal. – Nem ismerek még egy olyan idiótát, aki annyira nehezen beszél, mint én. Ez soha nem ment, persze dalszövegekben könnyű, de egyébként nem az én asztalom – simogatta tovább az arcát.

-          Pedig muszáj lesz, ha tényleg többet akarsz.

   Tovább simogatta hosszú ujjaival a mellkasát, amitől összerándultak az izmai, a torka pedig azonnal kiszáradt. A szavak nem jöttek a szájára, a múlt emléke bármennyire is halvány volt, ott égett benne, s akármennyire is próbált felejteni, ezektől soha nem szabadulhat, a vallomások viszont tényleg nem mentek neki. Loreleyt is azért akarta a koncertjén látni, hogy számokkal mondhassa el neki, mit is érezz.

-          Jelen pillanatban sok minden jár a fejemben, csak ez nem - vigyorgott rá, majd rákacsintott, miközben levette magáról a kezét, s apró puszit nyomott rá.

-          Idegesítő vagy – szűkítette össze a szemeit, ahogy rájött, nem fog ennél többet mondani.

-          Ezt már mondtad – helyeselt. – A céggel kapcsolatban, szerintem gondold át még egyszer, hogy tényleg otthagyod –e. A fiúk a családod, ahogy a Bee a gyereked, mint mondtad, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ez az egész. Megértem a haragod, de minden férfi hím soviniszta seggfej, ezen nem lehet változtatni, egyébként is, szerintem nagyon is magukba szálltak a monológodtól – cirógatta meg a derekát.

-          Akkor is rosszul esett – csóválta meg lassan a fejét.

-          Tudom – nézett a szemeibe komolyan. – De akkor is összetartoztok, bármennyire is nehéz ezt egy olyan birtokló baromnak elfogadni, mint én. Még én is a bátyáidnak látom őket, kíváncsi lennék, te hogyan tekintesz rájuk – adott puszit az arcára.

   Valójában még mindig nehéz volt a fiúkra úgy néznie, mint a nő bátyáira, de így volt a legkönnyebb kezelnie őket. Ha potenciális férfiként tekintene rájuk, valószínűleg rég beleőrült volna a gondolatba, hogy nem ő az egyetlen, aki van Loreley számára. Olyanok lehettek neki, mint számára Migue, Linde, Gas és Burton, nem beszélve Bamről, elképzelni sem tudta nélkülük az életét. Mindig ott voltak vele, a legszarabb napjain ugyanúgy, mint a legjobbakon, vigasztalták, ha kellett és ittak vele, ha épp arra volt szüksége.

   Tudták, mikor hogyan érez, sokszor már meg sem kérdezték mi van vele, egy pillantásból kitaláltak mindent és mellette voltak, akkor is, ha éppen el akarta őket lökni magától.

-          Rendben van – vett mély levegőt.

-          Micsoda? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem lépek ki, visszamegyek beszélni velük, de ez akkor sem volt fair tőlük – megfogta a kezét és elindult vele visszafele a házhoz. – Mindig is ilyen seggfejek voltak, remélem egyszer végre magukba szálnak.

-          Megnyugtatlak, soha nem fognak – kuncogott fel. – A beképzelt seggfejek, mindig is beképzelt seggfejek fognak maradni, de egy kicsit talán idomíthatod őket. Ráadásul ez egy nagyon kedves gesztus volt tőlük, gondoltak rád, foglalkoztak veled – pillantott rá.

-          Tudom.

   Loreley apró mosolyt villantott rá, égkék szemei csillogtak valami megfoghatatlantól, ami jól esett a szívének és a lelkének is.

   Gyomra újra összerándult, de ez nem volt sem kellemetlen, sem fájdalmas, meleg volt és bizsergető és sajnos a vágyhoz semmi köze, aminek talán jobban őrült volna, mint ennek az idegen érzésnek, melyet már oly jól ismert. Keze bizsergett, ahogy összefűzték az ujjaikat, apró szikrák táncoltak a bőre alatt, melyek kisugároztak a teste minden részére.

   Könnyebben kapott levegőt, a világ gondtalannak látszott, a boldogság eluralkodott rajta. Tehetetlen volt ezekkel szemben, bármennyire is szabadulni vágyott, vagy legalább csillapítani egy kicsit ezeket a felhőtlen dolgokat, melyek nagyon könnyedén emelik fel a földről az embert, hogy utána a legmélyebb pokolba taszítsák.

   Már vállalta az egészet, már semmit nem tehetett. Akkor legalább élvezi, mielőtt újra összetörik.

-          Nem tudsz valami jó hotelt? Tudod, olyat, ami barátságos, nem akarok valami fényűző lakosztályt, csak egy egyszerű családias kis panziót – nézett a férfira, kérdőn, miután a fiúkkal mindent megbeszélt. A hűvösség megint eluralkodott rajta, de csak a barátaival szemben. Ridegen tudatta velük az álláspontját és azt, hogy marad Ville mellett, de azt is kifejtette, hogy ha még egyszer kihagyják bármiből eladja a tulajdonrészét és végleg kiszáll az üzletből.

A férfi végig vele volt, nem szólalt meg csak fogta a kezét, amiért hálás volt, ráadásul tudta, hogy így legalább látja azt az énjét is, ami továbbra is jeges volt és könyörtelen, mint mindig mikor üzletről volt szó.

-          Túl kemény voltál, mintha nem is a barátaid, hanem valami aljas kis patkányok lennének, pedig neked akartak jót. Máshogy kellett volna intézned szerintem – sóhajtott nagyot Ville, miközben leült az ágyára. – Amúgy de, tudok egy helyet, ahol lakhatsz. Ott az én házam, költözz be, míg el nem indul a turné. Felesleges lenne erre a pár hétre hotelbe menned, főleg, mert amúgy is velem töltenéd minden perced – nyúlt érte, mire, mintha dróton húznák felé, odasétált hozzá és az ölébe ült. Szüksége volt a férfi közelségére, minden percben érezni akarta, de dühös is volt rá, mert elítélte, azért, ahogy a fiúkkal bánt, plusz ott volt az is, hogy nem kifejezetten tartotta jó ötletnek az összeköltözést, még akkor sem, ha nem is tényleg összebútorozásról beszéltek, hanem egy egyszerű megoldásról, ami annyira mégsem volt egyszerű. Hiszen csak pár hete ismerték egymást. Amúgy sem értette. Az életébe, a gondolataiba, a szívébe, nem engedi be, de a házába és az ágyába igen? Szentül hitte, hogy ennek fordítva kell lennie, még akkor is, ha sosem volt normális, tartós kapcsolata. Biztos volt benne, hogy ha előbb költözik hozzá, minthogy megbízzon benne, annak nem lesz jó vége. Nem akarta elszúrni, túl jó volt vele lenni, ahhoz, hogy kockára tegye az egészet.

-          Szemét módon bántak velem, megérdemelték, amit kaptak. Ez az én üzletem is, tulajdonos vagyok és nem alkalmazott, erről pedig elfeledkeztek. Nem a rabszolgájuk vagyok, aki csak tervez, de még a saját életéről sem dönthet. Ki nem állhatom, ha valaki valami olyasmiről hoz döntést, ami velem kapcsolatos és még csak meg sem kérdez előtte. Nem akarom, hogy bárki is irányítson – karolta át Ville nyakát, miközben a szemébe nézett.

-          Ezt vegyem figyelmeztetésnek? – Kérdezte rekedten.

-          Ezek csak tények Ville. Nem tárgy vagyok, akit ide-oda lehet pakolgatni, erről mindhárman megfeledkeztek, te ne tedd soha – kérte halkan, de keményen, hogy a férfi pontosan tudja mik a szabályok nála. Nem akart zsákbamacskát árulni, nem akarta megjátszani, hogy ő a főnyeremény, csak egy egyszerű nő volt, tele hibákkal, aki kergette az álmait, de próbált legalább mindig tisztán játszani. Egyenesen, nyíltan, őszintén. Ezt várta el a férfitól is, aki a derekát ölelte át, miközben a nyakát simogatta az orra hegyével, majd apró csókot lehelt a vállára, amiről észrevétlenül ügyeskedte le a pántot.

-          Pedig azt hittem leszel a babám, akivel játszhatok – dünnyögte, miközben a fogaival karcolgatta a bőrét, amitől azonnal megremegett.

-          Játszani lehet, de csak tisztességesen – sóhajtott nagyot, miközben a göndör barna tincsek közé túrt. – Az ilyen játékokat kifejezetten kedvelem – nyögött fel, mikor megérezte Ville nyelvének a hegyét a torkán végigszaladni.

-          Azt már tapasztaltam – somolygott a férfi, miközben megint a hajába túrt és hátrafeszítette a fejét, amitől picit felszisszent.

-          Azt akarom, hogy működjön – nézett mélyen a zöld szemekbe. Nem tudta, hogyan vezesse fel, hogy nem akar hozzá költözni. Félt tőle, hogy az mindent elrontana.

-          Ahogy én is – bólintott Ville, miközben még jobban az ölébe húzta. Érezte, hogy ismét kívánja, amitől elmosolyodott egy pillanatra, hisz ő is akarta. Minden percben egyre jobban. A bugyija már ennyitől is nedves volt, hát még a férfi erőszakos, követelőző és szenvedélyes csókjától. A nyelveik vad táncot jártak, a tűz már megint ott égett, forralva mindkettejük vérét és elmosva mindent, amiről beszélniük kéne.

-          Már megint nem akarsz beszélgetni – nyögött fel, mikor Ville maga alá gyűrte, aztán ledobta a pólóját és fölé mászott, mint egy igazi ragadozó.

-          Beszélgetni lehet utána is, ráadásul felesleges az egész. Ez beszél helyetted is – simított végig a teste vonalán, amitől minden porcikája remegni kezdett. Sosem tudta, hogy mi vár rá mellette és ez a végletekig izgatta. Nem tudhatta, hogy ismét durva lesz-e vele már-már erőszakos vagy gyengéd és lassú. Mindkettő benne volt és mindkettőt élvezte, de tudta, hogy addig kell kimondania, amit gondol, amig el nem veszti végleg az eszét, a férfi édes és mohó csókjaitól.

-          Nem akarok hozzád költözni – bökte ki halkan, miközben Ville a mellkasát csókolgatta, ő pedig a hajába túrt. Tudta, hogy megint meg fog sértődni és kombinálni fog, nem is tévedett, Ville azonnal felült és dühösen nézett rá, miközben a hajába túrt, majd fel is állt volna, ha a lábaival nem tekeri körbe a csípőjét. – Ne csináld ezt, amíg meg sem hallgattál – kérte halkan, a zöld szemekbe nézve, miközben felült és a karjaival és átölelte, hogy megakadályozza abban, hogy elrohanjon.

   Összeszorította a fogait, a legszívesebben ellökte volna magától a nőt, de nem akarta ilyen durvaságra ragadtatni magát. Erősen szorította magához, s neki erőszakosnak és durvának kellett volna lennie, hogy karjait lerántsa a nyakáról, a lábait pedig derekáról feszítse le.

   Nem akarta végig hallgatni, nem akart semmit hallani, el akart zárkózni mindentől. Egy napra egy elutasítás szerű húzás pont elég volt a számára, nem vágyott még egyre, vagy esetleg kedves szavakra melyek csak az igazságot szépítik.

-          Minek? A lényeget már elmondtad – sziszegte ingerülten.

-          Nem, Ville, a lényegnek van oka – magyarázta csendesen, szorosan bújva hozzá.

   Nem akarta az érintését, ahogy a szavait sem. Nem is akarja igazán, akkor nem lenne azzal problémája, hogy hozzá költözzön, hiszen napok óta gyakorlatilag vele élt. Ha a cuccai ide kerülnek az már nem oszt nem szoroz az egészen.

-          Nem érdekel – vágta rá, azzal a feneke alá nyúlt és vele együtt kelt fel az ágyról, ha leszedni nem tudja magáról, akkor leüldözni.

-          Mit csinálsz? – vonta össze fekete szemöldökét értetlenül.

   Abban ő maga sem volt biztos, egyszerűen csak meg akart szabadulni fojtogató közelségétől, hiszen a vágy még mindig testében dobolt, a farka keményen állt és a legszívesebben még gonosz szavai ellenére is inkább szeretkezett volna vele, semmint beszélget.

   Besétált vele a fürdőszobába, aztán a zuhany alá állt. Hidegre állította a csapot, aztán megengedte a vizet. Egyszerre szisszentek fel mindketten a jéghideg víztől, mely gyorsan végig zubogott rajtuk és forró bőrüket pengeként vágták a jeges cseppek.

-          A francba, mit művelsz? – sziszegte Loreley.

-          Megpróbállak leszedni magamról – nézett szórakozottan a szemébe, megkeményítve magát. – De látom, nem válik be.

-          Teljesen őrült vagy, kapcsold át – csattant fel.

-          Majd, ha elengedsz – vigyorgott rá.

   Beletúrt nedves hajába, neki is fájt, az ötlet szörnyű volt, főleg azért, mert értelmetlennek bizonyult. A nő még erősebben karolta át a derekát és a nyakát, úgy döntve nem engedi el soha sem. Ezek szerint tényleg végig kell hallgatnia, mielőtt megszabadulhatna tőle? Nem akart még több gyomorszorító görcsöt és fájdalmat, még ha annyira jól tudta, hogy úgyis ezt fogja az egésztől kapni…

-          Mondjad – sóhajtott fel, megadva magát, de a csapot nem állította át.

-          Állítsd melegebbre – vacogta, összekoccanó fogakkal.

-          Nem – jelentette ki határozottan.

-          Addig nem tudok beszélni – folytatta tovább, s már a szája is kezdett elkékülni.

   Legalább visszaadta az előbbi kínzását, csak neki a szíve sérült, még Loreleynak csak a teste. Lustán csavarta el a csapot, aztán a kék szemekbe nézett, mindenre felkészítve magát, vagy leginkább kikapcsolva az érző idegsejtjeit, kár, hogy azokat nem lehet igazán…

-          Máris jobb – sóhajtott fel a nő, majd leengedte róla a lábait, a nyakát viszont továbbra sem engedte el. – Azért nem akarok összeköltözni veled, mert nem akarom elszúrni ezt az egészet és ez korai lenne mindkettőnknek.

-          Napok óta itt laksz, attól, hogy itt vannak a dolgaid, semmi nem változna – vetette ellen rögtön.

   Vele akart lenni minden percben, ráadásul az sem tetszett neki, hogy valami nem úgy van, ahogy ő akarja.

-          Nem nyílsz meg nekem, bezárkózol előlem – hozta fel újabb érvként. – Előbb meg kéne nyílnod nekem, bíznod bennem, aztán jöhetne az összeköltözés, de megértem, hogy nem vagy rá képes ilyen gyorsan, nem is akarom erőltetni, vagy erőszakoskodni, hogy beszélj már.

   Loreley megnyalta az ajkát, ahogy egyenesen a szemeibe nézett. Őszintének tűnt, ami a szívéig hatolt, s némileg enyhült benne a fájdalom. Felsóhajtott, volt benne ráció és igazság, de ettől függetlenül sem tudott egyetérteni vele.

-          Könnyebb lenne, ha velem laknád, nem gondolod? A bizalom – simogatta meg az arcát, aztán hüvelykujját végig húzta az alsó ajkán. – Az nem egy olyan dolog, ami rögtön van, idő kell hozzá, ha viszont velem laknál, azt hiszem, könnyebben kialakulna.

-          Elsietnéd, amikor annyira jó? – kérdezte halkan suttogva. – Ezzel elronthatod az egészet – csóválta meg a fejét.

-          Vagy csak gyorsabb lenne – vetette ellen újra. – A bizalom törékeny dolog, főleg az elején, ezzel viszont adnál nekem, a bizalom pedig erről szól, hogy adunk egymásnak.

   Kisimított egy nedves tincset a nő hajából, aztán a füle mögé tűrte. Az egész lehetetlenség volt, újra látta és bármennyire nem akart vele törődni, egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a kétségbeesést, amivel eleinte az érzést fogadta. Talán tényleg hagynia kellett volna az egészet… az emberek abban a hitben vannak, hogy megérthetik egymást, de ennél nagyobb ostobaság nem is létezik a világon.

   Ő már nem hitt ebben, csak abban, hogy vannak lelkek, akik egész jól kijöhetnek egymással.

-          Rendben van, ha ezt akarod – vonta meg a vállát tanácstalanul.

   Végül is, ha ő lobbizik azzal, hogy adniuk kell egymásnak, akkor ez rá pont ugyanannyira igaz, mint a nőre.