41.

-          Legyen egy kastélyban, és mindenki feketét visel majd – szólalt meg, amikor Loreley továbbra sem hagyta békén azzal, hol is legyen az esküvőjük.

   A nő morcosan pillantott rá. Ezek szerint az ötlete nem nyerte el a tetszését. Nem akarta felidegesíteni, ezért inkább az ajkába harapott és elpillantott más felé.

-          Milyenek legyenek a meghívók?

-          Szerintem ez az egész szervezés még korai – sóhajtott nagyot, majd átölelte és a lábai közé húzta a puha ágyon. – A szüleink nem is tudnak az egész eljegyzésről. Nem gondolod, hogy legelőször inkább nekik kéne szólni?

   Loreley elgondolkodva dőlt a karjaiba, mire elmosolyodott. Gyengéden masszírozni kezdte a vállait, miközben apró csókokat nyomott a nyakára.

-          Lehet. Holnap hívjuk meg vacsorára a szüleidet – fordította felé a fejét, majd megpuszilta az álla vonalát.

-          Rendben van és mi lesz a tieiddel? – kezdte el simogatni a nő bársonyosan puha karját, tovább folytatva a puszilgatását.

-          Hát ők messze vannak. Szerinted megsértődnek, ha video beszélgetéssel mondjuk meg nekik a dolgot?

-          Nem hiszem, innen legalább tizenkét órás repülőút lenne hozzájuk menni, nem hiszem, hogy problémájuk lenne ezzel a fajta közlési móddal. Meg alapvetően rettenetesen boldogok lesznek, amiért az ő hárpiájukat végre valaki feleségül veszi – vigyorgott jókedvűen.

-          Gonosz – bökte oldalba, majd megpróbált kikelni a karjai közül, de nem hagyta, szorosan magához ölelte a karcsú testet.

-          Szirén vagy hárpia, teljesen egyre megy – duruzsolta a fülébe.

   Loreley lassan elmosolyodott, az ágy másik felére rakta a kezében tartott esküvői meghívókat tartalmazó könyvet, aztán megfordult a karjaiban s szorosan hozzábújt, átkarolta a nyakát. Ajkukat alig centik választották el egymástól, amitől görcsbe rándult a gyomra. Várakozva tekintett a kék szemekbe, melyek elsötétedtek a vágytól, s amitől minden porcikájában életre kelt.

   Nem értette, hogyan lehetséges, hogy ennyi idő után sem kopott meg a szerelem hevessége. Megremegett, amikor a nő kicsit közelebb hajolt hozzá, beletúrt a hajába, de nem húzta magához közelebb, élvezve a sóvárgás minden áldását.

-          Biztos vagy benne? – duruzsolta alig pár milliméterre tőle.

-          Igen, nagyon is – válaszolta rekedten, egy aprót bólintva hozzá.

-          Hát jó – vett mély levegőt, azzal egyik pillanatról a másikra elhúzódott tőle és kiszállt az öléből.

   Csalódottan nyögött fel, a nő keze után kapott, de nem volt elég gyors, így az megmenekül a markából.

-          Gonosz némber – morogta, majd felkelt és elindult a hátráló Loreley felé.

-          Mondod ezt te – kerülte ki kacagva, amikor érte nyúlt.

-          Ne aggódj, úgyis megfoglak, vett elő egy cigit, majd rágyújtott.

-          Hányszor kértelek, hogy a házba ne? – szisszent fel az édes kis szirén, majd elindult felé és kikapta a szájából.

   Nevetve kapta el a derekát, pontosan tudta, mivel csalogathatja magához a nőt, ha az nem megy magától. Az új házukban tilos volt a dohányzás, mert ő leszokott róla, s erőteljesen próbálta őt is leszoktatni az egészsége érdekében, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel…

-          Mindig bedőlsz – nyomott egy puszit a szájára.

   Loreley hideg pillantással forgatta meg a szemeit, de amikor gyengéden a derekát kezdte simogatni, hogy feloldódjon, nem bírta ki, s az ajka széle megrándult. Közelebb hajolt hozzá, végig csókolta az álla vonalát és a nyakát, halk nyögést kicsalva a másikból.

-          Megőrjítesz – nyomott el egy fojtott kis sikolyt, hiszen kezét a combjai közé csúsztatta, s legérzékenyebb pontját kezdte masszírozni.

-          Te is engem, édesem – kapott az ajkai után.

   Fél perc múlva az égő cigi egy vázában landolt, ő pedig a falnak szorította a hárpiáját, aki csak az övé volt. A feneke alá nyúlva emelte meg kicsit, mire a lábai rögtön a dereka köré tekeredtek, s olyan erővel szorította a saját testéhez, amitől minden részében megborzongott.

-          És kastélyban lesz, fekete ruhában – vigyorgott önelégülten.

-          Hülye vagy, biztos nem – villantak rá a szemei.

-          De, de, csak figyelj, hogyan győzlek meg – túrt bele durván a hajába, aztán az alsó ajkát kezdte rágcsálni.

A görcsök pontosan tudta, hogy mit jeleznek. Sokadszorra sem sikerült a beültetés. Már nem tudott sírni, egyszerűen csak leült a szobájába rajzolni és megfogalmazta magában, hogy mondja el Villének, hogy nem csinálja tovább. Nem hajlandó hormonokkal tömni magát megint, amitől teljesen megőrül, nem akar több fájdalmat, nem akar többször próbálkozni. A könnyebb utat választja, az örökbefogadást, még akkor is, ha nem lesz soha ugyanolyan a dolog.

-          Szia – dugta be a férfi órákkal később mosolyogva a fejét mikor hazaért hozzá, de az arcáról mindent leolvasott. – Jól vagy? – Kérdezte halkan, szomorúan, miközben egy kis csalódást vélt felfedezni a zöld szemekbe. Gyűlölte ezt látni a gyönyörű íriszekben, mert ezeket az érzelmeket mind ő okozta. A méhe nem akart befogadni egy babát sem, ez pedig Villét kissé mindig lelombozta, bár sosem volt egy rossz szava sem, ott volt, támogatta és vigasztalta, szerette. Jobb társat nem is kívánhatott volna és nem győzte meghálálni, hogy a támasza mindig, még úgy is, hogy miatta nem lesz saját gyereke soha.

-          Vége – suttogta. – Nem akarom többet – csóválta meg a fejét, miközben nyersen közölte, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel járó hercehurcát nem bírja megint végigcsinálni. Képtelen rá. Elvégre a sok hormontól még saját magát se tudta elviselni és bele se akart gondolni, hogy milyen lehet a férfinak, hogy egy magából teljesen kifordult nővel kell együtt lennie.

-          Szóval akkor… - kezdett bele Ville halkan, miközben felhúzta a székről és ringatni kezdte a karjaiban.

-          Örökbe fogadunk egy picit – bólintott, mert megállapodtak, hogy ez a végső lehetőség.

-          Rendben – suttogta, majd megcsókolta olyan gyengéden amibe beleszakadt a szíve, de meg is nyugodott. A görcs eltűnt belőle. Vége lett. Nem lesz több kudarc, sírás, vita és álmatlan éjszaka. Egyszerűen el kell fogadnia, hogy nem lehet anyuka és Villének nem adhat saját kisbabát, de ettől még lehetnek szülők és gondoskodhatnak egy olyan kisemberről, akit nem akart az anyukája és az apukája, ezt az űrt pedig betölthetik ők is. – Szeretlek Lor – simogatta a férfi a hátát, majd rámosolygott, úgy ahogy mindig szokott, ettől pedig neki is mosolyognia kellett.

-          Nem haragszol, mert nem akarok több beültetést? – Kezdte halkan, mire Ville megcsóválta a fejét.

-          Nem akarom többször végignézni én se, ahogy magadba fordulsz és amúgy is utálom, hogy tűkkel szurkálnak és kínoznak – simogatta meg az arcát. – Nincs bajom azzal, hogy valaki más gyerekét neveljük fel, a lényeg, hogy te velem vagy – csókolta meg, mire végre annyi idő után sikerült teljesen eleresztenie magát. Nem görcsölt többet azon, hogy tud-e szülni vagy sem, hogy elég-e Villének amit adni tud vagy bármi más. Boldog volt és felszabadult a nyomás alól, ez pedig rajtuk is meglátszott.

Ha lehetséges volt egyáltalán még boldogabbak voltak, minden szabad percüket együtt töltötték, a viták enyhültek, és még többet szeretkeztek, mert már csak egymásnak hódoltak, nem pedig azon gondolkodtak milyen pózban eshet a legkönnyebben teherbe.

      Janna mellette ült a kávézóban, miközben ő azon töprengett, hogy talán mégis megint meg kéne próbálnia a mesterséges megtermékenyítést. Az örökbefogadás sem volt könnyen járható út, főleg, mert még nem házasodtak össze, amin persze nem múlt szinte semmi, hisz már szervezték az esküvőjüket, ám sokszor gondolt rá, hogy önzőség a részéről, hogy feladta a harcot egy saját babáért.

Ville megérdemli, hogy apa legyen, hogy az elejétől a végéig végigcsinálhassa az egészet. Megérdemli azt a kilenc hónapot, amíg a gyerekük az ő hasában növekszik, ám nem csak a férfi, hanem ő is.

-          Talán ismét belevágok az esküvő után – sóhajtott fel, miközben a barátnőjére nézett. Janna döbbenten pislogott rá, majd megfogta a kezét.

-          Ezt neked kell tudnod. De ahogy elnézem Ville elfogadta, hogy örökbe fogadtok. Nem szeret kevésbé, sőt…- mosolyodott el. – Tudod, hogy néha ő rosszabbul viselte a vizsgálatokat, beültetéseket és azt, hogy nem maradtak életben, mint te.

-          Hogyne tudnám – mordult fel, mert már az emlékektől is görcsbe rándult a gyomra. Élénken emlékezett arra, hogy Ville a haját simogatja, miközben ő az ölében sír, arra a tengernyi fájdalomra, amit a szerelme szemében látott, mikor újra és újra negatívak lettek a tesztek. Mégse tudta mi a helyes. Este is ezen morfondírozott, miközben vacsorát csinált. Arra se kapta fel a fejét, hogy a férfi hazaért, csak akkor jött rá, hogy megérkezett, mikor hátulról hozzá simult és a nyakába csókolt.

-          Szia – súgta a fülébe, neki meg azonnal görcsbe rándult a gyomra. Végre hazaért, itthon van, ő meg a karjában. Mi számíthat még?

-          Szia – mosolygott rá, majd megcsókolta. Nem értette még most se, hogy képes ennyire szeretni valakit, de már rég nem is foglalkoztatta ez a kérdés. A kanapéra kucorodtak, miközben valami gagyi horrorfilmet néztek és vacsoráztak. Nem érezte, hogy az életük nem teljes, nem érezte, hogy Ville haragszik rá, csak boldogság vette őket körbe és nyugalom, amire olyan nagy szükségük volt már hosszú ideje. Talán nem kéne felbolygatnia a gyerektémát, főleg nem most, hogy mindketten megnyugodtak.

-          Mik ezek? – ült le mellé Bam, miközben bőszen töltögette a papírokat, hogy össze tudjanak házasodni Loreleyal.

-          Házassági engedély – mosolyodott el, ahogy arra gondolt, hogy már nem kell sokat várnia és a szirénje a feleség lesz. Családot alapítanak, hisz amint összeházasodnak el is indítják az örökbefogadást.

-          Szóval tényleg megnősülsz – dünnyögte Bam, mire mosolyogva bólintott. – Mi lesz a gyerekekkel? – Kérdezte.

-          Örökbe fogunk fogadni párat – vágta rá, hisz ebben állapodtak meg a szirénjével, majd a barátja szemébe nézett, mert tudta, hogy valami van a háttérben, amiért ezekről kérdezgeti.

-          Biztos vagy te ebben Ville? – Kérdezte halkan Bam, mire értetlenül ráncolta össze a homlokát. Tudta, hogy nincs Loreleyal semmi baja, sőt ennyi idő alatt mondhatni barátok lettek, most mégis, ez a mondat úgy hangzott a szájából, mintha a nő ellen beszélne.

-          Miért ne lennék? – Kérdezte halkan, puhatolózva. Bam tudhatta volna, hogy soha semmiben nem volt még ennyire biztos. Szerelmes volt a nőbe, mindennél jobban akarta, hogy a felesége legyen és együtt éljék le az életüket.

-          Mióta ismerlek, gyereket akarsz – dőlt hátra Bam, miközben elgondolkozva nézett a szemébe.

-          Lesz is gyerekünk, most mondtam, hogy örökbe fogunk fogadni – ismételte meg magát.

-          Az nem lesz ugyanaz és ezt te is tudod Ville – kezdett bele, de inkább félbeszakította.

-          Mire akarsz kilyukadni? Hogy hagyjam el, mert nem lehet saját gyerekünk? Ez engem cseppet sem érdekel, szeretem és jobb, ha abbahagyod ezt a baromságot. Ő tesz boldoggá és nem fogom elhagyni pusztán azért, mert nem tud teherbe esni – húzta fel magát, hisz elege volt a gyerektémából. Loreley végre túllépett rajta, nem görcsölt tovább a dolgon, nem kellett időre otthon lennie, hogy szeretkezzenek, nem volt minden steril, időzített, kiszámított köztük, ami az őrületbe kergette, nem kellett a nőt tűkkel kínozni és már nem is sírt, amiatt, hogy nem adhat neki saját kisbabát. Végre megnyugodtak, beletörődtek, erre jön Bam és megpróbál minden sebet felszaggatni. Be akart húzni neki egyet, már a feltételezése is felháborította.

-          Oké, nyugi – tette fel a kezeit védekezőleg. – Csak tudni akartam, hogy biztos vagy-e ebben az egészben, hogy így is kitartasz-e mellette.

-          Sosem voltam biztosabb semmiben – mosolyodott el végül.

Alig várta, hogy a nő mellett lehessen, aki napok óta az új kollekcióján dolgozott. A dolgozószoba ajtajában nézte, ahogy a szirénje megszállottan rajzol, miközben egy ceruzát rágcsál az ajkai közt, több másikkal pedig a haját fogta fel. Imádta bámulni, ahogy tervez, szerette, hogy ugyanolyan szenvedélyes a munkában, mint ő, hogy se nem hall, se nem lát, ha egy újabb ruháról van szó. Letelepedett egy fotelbe egy könyvvel, de Loreleynak még ez se tűnt fel, őt ez mégse zavarta. Vele akart lenni, egy levegőt szívni a leendő feleségével, nézni őt, ha ahhoz van kedve, mindegy mit csinálni csak mellette lenni.

-          Hát te? – Kérdezte Loreley meglepve, miközben ő a könyvét olvasgatta. Tehát felfedezte végre, hogy ő is itt van.

-          Hiányoztál, de nem akartalak megzavarni, szóval beültem olvasni – nézett mosolyogva a nő szemébe, aki azonnal viszonozta azt, majd felállt az asztaltól és az ölébe ülve megcsókolta. Az ízével továbbra sem tudott betelni, azonnal vágyat gyújtott benne, a hajába túrva kihúzta a ceruzákat a fekete tincsek közül, majd elbűvölten figyelte, ahogy lebomlik a nő selymes haja és körbevonja őket.

-          Te sosem zavarsz – csóválta meg a fejét a szirénje. – Sajnálom, hogy kicsit szétszórt vagyok – hajtotta le bűnbánóan a fejét, mire azonnal az álla alá nyúlt.

-          Szeretem, hogy szétszórt vagy – nézett a nő kék szemeibe.

-          Milyen volt Bammel? – Kérdezte halkan, hozzábújva, mire elhúzta a száját.

-          Bam egy barom – sóhajtott fel, miközben a nő hátát simogatta és mélyen magába szívta az illatát. Nem akarta elmondani, hogy miről beszélgettek, nem akarta felzaklatni a nőt. Így is örült, hogy végre nem jön naponta kétszer szóba, hogy nem lehet saját gyerekük.

-          Mi történt? – Kérdezte a nő halkan, mire megcsóválta a fejét.

-          Semmi fontos – cirógatta meg az arcát, miközben élvezte, hogy úgy bújik hozzá, mint egy kiscica. – Beadtam az engedély kérelmet, hamarosan a feleségem leszel – mosolygott önelégülten, hisz úgy érezte szinte mindent megkapott az élettől, amire valaha vágyott. Loreley volt a legnagyobb boldogsága, más pedig nem számított.

-          Talán megpróbálhatnánk az esküvő után még egyszer a mesterséges megtermékenyítést – motyogta Loreley a nyakába, majd félve pillantott rá. Nem tudta, hogy hogyan érzett rá erre az egészre, pont most, de megdöbbentették a nő szavai. Még egyszer? Még egyszer nézze végig, hogy fordul ki magából a szerelme? Még egyszer kockáztassák meg, hogy összetörik mindkettejük szíve, ha nem sikerül? Még egyszer attól kelljen rettegnie, hogy mi van, ha összejön és, hogy élik túl, ha a baba nem tud megszületni vagy a nőnek baja esik?

-          Nem – csóválta meg a fejét.

-          Nem? – Nézett rá kérdőn Loreley, mint, aki teljesen más válaszra számított.

-          Nem kicsim. Nem csináljuk megint, elég volt. Nem akarok megint egy kórház folyosóján ülni naphosszat, miközben téged szurkálnak és vizsgálnak és gyógyszerekkel tömnek. Nem akarok megint ezen kattogni. Nem akarlak többé sírni látni, mert nem sikerül. Elég volt ennyi ebből Loreley.

Meglepve nézett a férfi arcába, nem erre számított tőle, de megértette az indokait. Tudta, hogy az is csoda, hogy nem hagyta el, hogy végig fogta a kezét és kitartott mellette. Tudta, hogy elege van, hogy a sírba kergette már akkor, amikor természetes úton próbálkoztak, mert szinte csak akkor szeretkeztek, amikor a legnagyobb esély volt arra, hogy teherbe esik, aztán a kezelések és hormonok megint mindent felborítottak. Fel kell adniuk és kész.

-          Rendben, nem csináljuk többet – egyezet bele. – Csak azt hittem dühös vagy rám, mert azt mondtam nem akarom többet és most, hogy eltelt pár hónap azóta, gondoltam… - motyogta bizonytalanul, de Ville a szája elé tette a mutatóujját, így elhallgattatva.

-          Nem haragszom szirénem. Elfogadtam, elfogadtuk, hogy nem lehet saját babánk, mindent megtettünk érte, de nem jött össze, szóval örökbe fogadunk majd és ez jól van így. Nem tagadtam soha, hogy szeretnék tőled, egy fekete hajú, kék szemű kislányt, aki ugyanolyan divatdiktátor, mint az anyja, aki úgy mosolyog és olyan megszállott, mint te, de az a legfontosabb, hogy te vagy nekem. Nem lényeg, hogy a gyerekünk majd kívülről nem hasonlít ránk. Imádni fogjuk így is – mosolygott rá, majd megcsókolta, ő pedig kissé fellélegzett újra. Ville nem dühös, nem kell újra kezdeniük az egészet, maradhatnak ebben a nyugalomban, ebben a csodás rózsaszín álomvilágban, amibe azóta csöppentek, hogy végre abbahagyták a küzdelmet egy saját babáért.

Pár héttel később mégis a fürdőszobapadlón ült, a telefonját szorongatta és pityergett. Nem tudta felfogni az egészet, nem akarta felfogni. Félt, jobban, mint eddig bármikor, a hányinger a torkát szorongatta, a légzése nehézzé vált.

-          Kicsim itt vagy? – Nyitott be Ville, majd amint meglátta azonnal mellé ült. – Mi a baj? – Ölelte át, de ő nem tudott megszólalni csak némán zokogott a karjai közt, miközben úgy kapaszkodott belé, akár fuldokló a mentőcsónakba. – Mi történt? Loreley, megijesztesz, mondd már el, hogy mi van – noszogatta, miközben nyugtatóan simogatta a hátát, de ő képtelen volt egy szót is kinyögni, csak ölelte magához szorosan, mintha ő megvédhetné bármitől is. – Kicsi szirén – kérlelte a férfi halkan tovább majd meglátta a telefont mellette- Rossz hírt kaptál? A szüleid? – faggatta, de csak a fejét rázta. – A bátyád vagy Lea? – Kérdezgette tovább, de rendre nemet intett a fejével, hisz nagyon rossz felé kapirsgált. – A fiúkkal van valami? – Nyúlt az álla alá, hogy a szemébe nézzen, mire lassan elmosolyodott.

-          Nem – hüppögte, de még magát is meglepte azzal, hogy ennyit ki bírt magából préselni.

-          Akkor miért sírsz? – Simogatta ki a könnyektől maszatos arcára ragadt hajszálakat, mire újra sírni kezdett, de annyi ereje még volt, hogy a combja mellett lévő pálcikákért nyúljon és a férfi kezébe nyomja őket, aki érdeklődve szemlélte mindet, de nem esett le neki, hogy mi a helyzet. – Nem értem – nézett rá végül tanácstalanul, mire nevetni kezdett, akár egy eszelős. Még mindig nem fogta fel, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a boldogság végül szétáradt benne.

-          Az orvosom hívott – nyögte ki halkan, mire Ville homloka ráncba szaladt.

-          Beteg vagy? – Kapott a homlokához, mire újra sírni kezdett. Hogy lehet egy férfi ennyire édes, aggódó, hogy törődhet vele, hogy lehet ennyire gyengéd és odaadó? Nem értette, de már rég nem is próbálta megfejteni, hogy mi a titok.

-          Terhes vagyok – bökte ki, mielőtt Ville még kitalálja, hogy halálos beteg vagy valami gyógyíthatatlan kórságban szenved. A férfi látványosan lesápadt, majd remegő lábakkal felállt. Valahogy nem erre a reakcióra számított, de még ő sem fogta fel, hogy a két hete gyötrő hányingere nem egy durva gyomrrontás miatt van, hanem mert sikerült az amiről már nagyon régen lemondtak mindketten. Amikor orvoshoz ment a hányingerével vért vettek, aminek az eredményével reggel hívták. Nem akarta elhinni, azt hitte tévedtek, így a gyógyszeres szekrény legaljáról előásta a megmaradt terhességi teszteket, amik eddig mindig negatívak voltak, mikor megcsinálta őket most viszont az összes pozitív lett.

Ville viszont ahelyett, hogy boldogságfelhőben úszott volna vele együtt, egyszerűen sápadtan meredt rá, majd mire kettőt pisloghatott volna kirontott a fürdőből és mire felállt, hogy utána menjen már nem volt a házban.

   Teljesen ledermesztette a hír. Hónapok óta lemondott arról a lehetőségről, hogy Loreley gyereket szülhet neki, erre meg… terhes. Az öröm és a félelem egyből teljesen kikészítette. Ez nem azt jelentette, hogy a nő gyereket fog szülni neki, hiszen így is nagy a kockázat arra, hogy elvetél. Mereven nézett maga elé, nehezen fogta fel az egészet. Terhes. A szavak keményen visszhangzottak a fejében, csak percek múlva kapcsolt.

   Elindult a nő után, pontosan tudta, hol kell keresnie. A házhoz tartozó hatalmas birtokon volt egy apró tavacska, ami mellett sok időt töltött. Ha összevesztek, akkor is mindig oda menekült, kicsit lecsillapodni, ami az utóbbi időben elég gyakori volt, hiszen a hormonoktól egy hisztis picsává vált sokszor, amit ugyan jól kezelt, de olyan dolgokra borult ki, amiknek értelme sem volt.

-          Édesem – szólította meg, amikor észrevette, amint ott guggol egy sziklán és a vízen megcsillanó napsugarakat bámulja.

   Loreley azonnal felpattant, levette kezeit az arcáról, s szipogni kezdett, de nem fordult felé. Lassan közelítette meg, majd mikor mögé ért, egyszerűen átölelte.

-          Mi volt ez az előbb? – szakadt ki azonnal a karjai közül, ő pedig hagyta, mert nem akart ilyen állapotban durva lenni vele.

-          Csak megijedtem – sóhajtott fel, majd a hajába túrt.

-          Mitől? – fordult hirtelen felé. Kék szemei csillogtak a könnyektől, a pillantásában annyi rémültség volt, amitől összeszorult a gyomra.

   Megnyalta az ajkát, fogalma sem volt, hogyan mondhatná el. Hiszen az álmuk teljesült, a nő teherbeesett, de ez még annyi rengeteg veszélyt rejtegetett magában… akár mindkettőjüket elveszítheti. Egész testében beleremegett a gondolatba, hogy akár elveszítheti a szerelmét, aki az életet jelentette számára.

-          Te is tudod, hogy nálad a terhesség nem lesz egyszerű – emelte fel a kezét, hogy megsimogassa a másik arcát. – Emlékszel, mit mondott az orvos, ha teherbe is esel, nem valószínű, hogy… - hirtelen elharapta a mondatot, hiszen, már a gondolatba belepusztult, ki sem akarta mondani mi történhet.

-          Elvetélhetek – suttogta a másik, majd lehajtotta a fejét és letörölte a nedves arcát, amiben segített neki.

-          Vagy rosszabb – tette hozzá remegő hangon. – Loreley, szerelmes vagyok beléd, pár hónap múlva összeházasodunk, ez az egész… nagyon veszélyes – pillantott el a víz felé.

   Hosszú percekig nem szólaltak meg. Az erdő viruló fái mögül a napfény játékosan megfestette a kis sziklákkal körbevett tavacskát és az avart, az egész olyan csendes és nyugodt volt, a félelem mégis erősen vibrált a levegőben, feszültséggel megtöltve.

   Nem tudott gondolkodni, nem is akart, csak az járt a fejében, hogy mindkettőjüket elveszítheti. Belehalt volna.

-          Vigyázni fogok rá és magamra is – emelte fel újra a fejét. – Nem lesz semmi baj – mondta, de talán ő maga sem hitte el.

-          Tudom, hogy vigyázni fogsz, de nem tudhatod, hogy milyen bajok lehetnek – túrt újra a hajába, majd egy cigit vett a szájába, azonban mielőtt meggyújtotta volna, megállt a mozdulatban. Loreley túl közel volt hozzá és nem akarta, hogy passzívan beszívja a füstöt.

-          Ne gondolj erre – lépett hozzá közelebb.

   Eldobta a káros dohányt, majd átölelte a másik derekát. Marta az ereit a félelem, ha elveszíti őket… csak ez járt a fejében. Abba szó szerint belepusztul, vagy megöli magát, mert képtelen lenne már a nő nélkül élni, s most, hogy ott növekedett a gyerekük a méhében, úgy érezte egy vetélést sem élne túl.

-          Próbálok, de amióta megmondtad, hogy mi a helyzet, egyszerűen nem tudok másra gondolni, folyamatosan ez pörög a fejembe, egyszerűen beleőrülök – hajtotta fejét a másik vállára, s hosszan beszívta a levegőt.

   Loreley gyengéden simogatni kezdte a hátát, egy puszit nyomott a nyakára, de még ezzel sem tudta csillapítani a benne dúló vad érzelmeket, a féltés, s az aggodalom már most olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy azt hitte, soha nem fog elmúlni… tudta, ha csak egy kicsit megszédül a nő, vagy hányni kezd, ezek az érzelmek lángolni fognak.

-          Nem veszíthetlek el, érted? – kérdezte nagyon halkan.

-          Nem fogsz elveszíteni, Ville.

-          Őt sem – nyúlt előre az egyik kezével, hogy végig simítson az alhasán.

-          Nem fogsz minket elveszíteni, rendben? – simogatta meg az arcát, a szemébe nézve.

   Aprót bólintott, de az érzelmek így is túl hevesek voltak benne. Gyengéden megcsókolta a nőt, miközben próbálta minden hitét és reményét összeszedni, hogy egyszer nyugodt családi életük lesz.

40.

Szerelmes volt, talán jobban is, mint amennyire azelőtt, hogy szétváltak hat hosszú hónapra. A pokol legmélyebb bugyrában, ahol már azt hitte élve fog elenyészni, szárnyakat kapott. Bamnek köszönhette, hisz ha nem rabolja el és zárja le élete szerelmével a pincébe, talán már nem is élne. És persze Villének is hálás volt, amiért nem adta fel, amiért harcolt, mikor neki nem volt már ereje rá.

Hosszan figyelte a férfit maga mellett, lágyan simogatta az arcát, miközben mosolyogva nyugtázta, hogy nem káprázik a szeme, ott van, vele van, mellette alszik, az ő derekát öleli át álmában és ráadásul úgy tűnt számára, hogy valami nagyon szépet álmodik, amiben remélhette, hogy ő is szerepet kapott. Ők se tudták miért, de valahogy Párizsban ragadtak és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akarnak hazamenni egy jó darabig. Bár már maga sem tudta hol van az otthona, azt tudta csak, hogy akkor van jól, ha Ville vele van, ha fogja a kezét, más pedig nem is számít.

Végre szabadok voltak, hódolhattak egymásnak és a szerelmüknek, minden percüket együtt tölthették, hisz a férfi turnéja véget ért, ahogy az ő bemutatóik is. A bolt futott, neki pedig kijárt a pihenés így az utolsó nagy banzáj után egyszerűen leragadtak Franciaországban. Valahogy mégis érezte, hogy talán nem ez az ideális hely nekik. Nem egy hotelszoba, amit mindketten utáltak annyira jellemtelen volt az egész.

Ville lassan nyitogatta a szemeit, majd amint meglátta azonnal széles vigyor terült el az arcán.

-          Jó reggelt kis kukkoló – ásított nagyot, mire nevetve vetette rá magát.

-          Nem is vagyok kukkoló – húzta fel az orrát, mire a férfi azonnal a hajába túrt és közelebb húzta magához.

-          Lenne egy fogadásom arra nézve, hogy már vagy fél órája bámulsz – nyomott egy puszit az orrára.

-          Csak huszonöt perce – vigyorgott, miközben rápillantott az órára, aztán megcsókolta a puha ajkakat, ami állandóan csábították, amikkel képtelen volt betelni.

-          Szeretlek – súgta Ville a szájába, amitől ugyanúgy pillangók kezdtek verdesni a gyomrában, mint a legelső alkalommal, az idióta csitrikre jellemző vigyort pedig képtelen volt letörölni az arcáról.

-          Én is szeretlek – bújt hozzá szorosan.

-          És mi a mai program? Újabb boltokon cibálsz végig? – Simogatta a férfi a gerince vonalát.

-          Nem – nevetett fel, ahogy a járjuk végig az összes boltot lázára gondolt, aminek a külön bejáratú zöld szemű ördöge volt talán a legnagyobb áldozta. Tudta, hogy untatják a ruhák a cipők, ő viszont a divat fővárosában másra se tudott gondolni csak arra, hogy mindent megfigyeljen, az összes egyedi darab varrását, az anyagokat, a szabásvonalakat.

-          Legalább nem cipelted ide azt a tömérdek ruhát – kuncogott fel Ville halkan, mire a hasába csípett.

-          Nem kellenek ruhák, varrok magamnak – nyújtott nyelvet, mire a férfi azonnal utána kapott és megcsókolta. – Amúgy már három hete itt vagyunk, talán odébb kéne állnunk – nézett mélyen a zöld szemekbe, mire a férfi homloka ráncba szaladt.

-          És merre szeretnél menni? – Mosolygott rá Ville, miközben olyan gyengédséggel és annyi szerelemmel nézett rá, hogy azt hitte egyszerűen el fog olvadni.

-          Nem tudom – vont vállat könnyedén, hisz eddig még sosem beszéltek arról, hogy milyen lenne együtt élni egy olyan helyen, ami a kettőjüké, egy városban, amiről elmondhatják, hogy otthont adott nekik, még akkor is, ha keveset vannak a saját házukba, hisz a férfi turnézik, ő pedig évek óta vándorcigányként él. Sőt azt se tudta, hogy Villének mi a véleménye arról, hogy együtt éljenek, bár valahogy sejtette, hogy inkább azon húzná fel az orrát, ha külön akarna lakni tőle.  – Nem szeretnél hazamenni? – Kérdezte halkan, hisz arra is gondolnia kellett, hogy a férfinak már van egy háza, egy hely ahol lenni szeret, egy város ahol felnőtt és ami sokat jelent neki és ahol a többi helyhez képest jó a levegő és nem árt a tüdejének.

-          Ott szeretnék lenni ahol te – jött az egyszerű válasz, amit egy csókkal jutalmazott.

-          Kezdem unni az albérleteket és azt, hogy a felesleges cuccaim a szüleimhez küldöm – kezdett bele kissé bizonytalanul. – Szeretek a fiúkkal élni, de azt hiszem ennyi idő után furcsa lenne, ha helyetted három másik férfivel laknék – harapott az alsó ajkába, mert nem tudta, hogy mi is lenne a legjobb megoldás.

-          Nem is engedném már, hogy mással lakj. Nem tudok aludni nélküled – suttogta Ville, miközben furcsán nézett rá.

-          Szóval valahol laknunk kéne, egy párizsi hotelszoba helyett, ugyanis hiába nem olyan szörnyű ez a hely úgy, hogy velem vagy, de mégis csak egy szálloda – fintorodott el. – Gondolom Helsinki az ideális a te szempontodból és hát nekem aztán édes mindegy milyen városban élünk, de azt hiszem ennyi év után most már én is szeretnék egy helyet ahova hazamehetek, viszont nem akarok beköltözni a te kuckódba – sóhajtott fel, mire a férfi homloka ismét ráncba szaladt.

-          Megint jössz ezzel a hülyeséggel, hogy külön kell laknunk és nem kapkodnunk? – ült fel hirtelen leborítva magáról, mire elnevette magát.

-          Gyere vissza – fogta meg a karját mosolyogva, mielőtt Ville világgá szalad dühében. – Veled akarok élni, csak nem abban a házban, ami a tiéd. Keressünk másikat, persze megtarthatod a tornyod, tudom, hogy imádod.

   Nem volt rossz a terv, hiszen neki is elege volt már a szállodákból és albérletekből, szeretett volna egy otthont, amit közösnek mondhatnak a nővel, bár azt nem értette, miért tartaná meg akkor a tornyát. Együtt képzelte el a jövőjüket, ugyan szerette a magányt, szeretett egyedül lenni, de akár az új házukban is lehetett volna egy külön szobája.

-          Szeretem Helsinkit – szólalt meg végül, pár percnyi morfondírozás után. – Szeretném, ha ott lenne a házunk.

   Loreley hatalmas mosollyal az arcán bólintott, miközben hozzábújt és átkarolta a derekát. Még nagyon reggel volt a számára, kellett volna neki egy kávé és egy cigi, hogy teljesen magához térjen, az agya csak lassan indult be, ahogy a többit próbálta kitalálni.

-          Eladom a tornyot – jelentette ki.

-          De, Ville, nem kell, tudom, hogy imádod – ellenkezett azonnal.

   Lassan megcsóválta a fejét a plafon felé fordulva. Megdörzsölte az orrnyergét, remélve, így több vér jut az agyába, s nem lesz annyira kómás, mint amilyennek érezte magát.

-          Veled képzelem el a jövőmet, Lor, és egyáltalán nem rémiszt meg a tudat, hogy nincs egy saját otthonom, hanem veled kell életem végéig együtt élnem.

-          Akkor sem szükséges eladnod, nyugodtan megtarthatod, és ha éppen rád jön az öt perc, majd oda küldelek – felelte jókedvűen. Felmordult, majd újra felé fordult.

-          Még hogy rám öt perc? Ez inkább rád jellemző – forgatta meg a szemét. – Nem én szoktam besokkalni, aztán kiakadni hülyeségeken.

-          Na, persze, te aztán soha – utánozta a nő a szemforgatását és a hanglejtését.

-          Boszorka – kapta el a derekát, majd ráfordult és felült a csípőjére, kicsit ráengedve csak a súlyát a másikra.

   Loreley szemei elsötétedtek a vágytól, ahogy megérezte magán az erekcióját, amit egy lusta mosollyal nyugtázott. Imádta milyen gyorsan reagál az ő vágyára, mely mindig forrón égett, ennyi idő után is.

-          Te meg gonosz manó vagy – jegyezte meg elfúló hangon, mert egyik kezével alig érintve, végig simított a felsőtestén.

-          Nem tudom eldönteni, hogy inkább beszéljük meg –e ezt a ház kérdést, vagy csináljunk mást – hajolt rá a másikra, fogaival finoman megkarcolta nyaka érzékeny bőrfelületét.

-          Én sem tudom – nyögte halkan Loreley.

   Egy ragadozó mosolyával nézte a nő érzékeny testét, mely minden érintésére intenzíven reagált. Kezébe vette az egyik mellét, gyengéden masszírozni kezdte, mire a másik végig simított a hátán két kezével, utána meg körmeit vágta belé, amitől megfeszültek az izmai, torkát meg elégedett sóhaj hagyta el.

-          Azt hiszem, ez a döntés nem túlságosan nehéz – duruzsolta a fülébe, hogy aztán ajkai közé szívja a fülcimpáját.

-          Szerintem sem – zihálta a másik.

   Végig feküdt a karcsú testen, merev férfiasságát ütemesen dörzsölte a másik legérzékenyebb pontjához, Loreley csípője pedig az ütemére kezdett hozzásimulni, amitől az ő száját is halk sóhajok hagyták el. A selymes tincsek közé túrt, belenézett a kék szemekbe, majd óvatosan megharapta az alsó ajkát.

-          Szeretlek – mart bele erősebben a bőrébe, amitől megremegett a gyomra, imádta, amikor a fájdalom a kéjjel keveredett.

-          Én sokkal jobban – súgta a fülébe, aztán fogaival végig karcolta a nyakát, lecsúszva egészen a melléig.

   Hosszan élvezte a másik édes, puha testét mielőtt igazán egybeolvadtak volna. Imádta így kezdeni a napjait, ettől sokkal jobban indultak, s annyira nem is voltak elviselhetetlennek, főleg most, hogy mindkettőjüknek semmi dolga nem volt, tehát minden percben együtt lehettek.

   A világ nem is annyira szörnyű, édes szerelemmel szerette a másikat, aki minden hitét és reményét még erősebbé tette benne. Ígéretéről már rég elfeledkezett, csak a közös otthonukra tudott gondolni, amire már az a terve is meg volt, hogy teljesen az alapoktól ők tervezzék és építsék meg, így téve teljesen a sajátukévá.

   Mikor testük valóban egybeforrt, egyszerre nyögtek fel, nyelvük egymásba gabalyodott, miközben lassan mozogni kezdett az ősi ütembe, amit a nő teste is követett, teljesen hozzáragadt, lábaival átkulcsolta a derekát. Régebben elképzelni sem tudta, hogy egyszer valaha is, ennyire szeretni fog valakit, ennyire a sajátja lesz, s ő meg másé.

-          Kell egy szoba ahol tervezek és kell egy másik, ahol zenélhetsz – puszilta meg gyengéden a férfi arcát, miközben az összeírta, hogy miket is szeretnének a saját otthonunkba, hogy az minél kényelmesebb legyen számukra. Ismét Helsinkiben voltak, Ville egyik barátja elvállata, hogy megtervezi az egészet, már csak a tökéletes telket kellett kiválasztaniuk, na meg ezer meg egy dolgot, amikre nem is gondoltak mikor a házvásárlás helyett az építkezés mellett döntöttek. Addig viszont ott volt a torony, ahol együtt élhettek. A férfi tüdeje a finn levegőtől kezdett ismét helyreállni, a gyomra is rendbejött, ráadásul sikerült  rávennie arra is, hogy rendszeresen egyen, ne csak akkor amikor az eszébe jut. Úgy tűnt a közös reggelik az ágyban, a hosszú séták utáni ebédek és az esti kerti vacsoráktól mindkettejükbe visszatért az élet. Már ő sem volt vészesen alultáplált, ahogy Ville sem csak csontból és bőrből állt. Egymás nélkül egyszerűen elenyésztek, együtt viszont kicsattantak a boldogságtól, ami meg is látszott rajtuk.

-          Egy háló nekünk, aminek van erkélye, két vendégszoba és kettő másik a gyerekeinknek – írt tovább a férfi, ő viszont a vacsora kavargatása közben azonnal elkomorult, mikor a gyerekeket emlegette. Az is kisebbfajta csoda lenne, ha egy egészséges kisbabát szülne, a kettő pedig egyszerűen lehetetlennek tűnt. A torka elszorult, amikor a reggeli terhességi tesztre gondolt, ami természetesen negatív lett. Mégis valamiért megcsinálta, reménykedett abban, amiben Ville, hogy legalább egy gyereket tud neki adni. Nem védekeztek, nem is volt igazán értelme, mégis reggel, mikor még a férfi aludt mellette azzal a reménnyel lopózott ki a fürdőbe, hogy hamar bekövetkezik a csoda. Csalódnia kellett, de sikerült eltitkolnia előle. Nem akarta ezzel mérgezni a boldogságuk, elég ha ő aggódott emiatt, nem akarta, hogy Ville is ezen gondolkodjon.

-          Egy nagy konyha – tette hozzá mosolyt erőltetve az arcára, mikor beverte a könyökét a pultba, ami túl közel volt a konyhaszekrényhez. A férfi csak nevetett ahogy mindig mikor arra panaszkodott, hogy egy ilyen apró helyiségben nem lehet rendesen főzni. Tudta, hogy ő sosem használta ki a helyet, dobozból evett mielőtt megismerkedtek volna és elég lett volna csak a hűtő számára, amiben a piáját tárolhatja, na meg a kávéfőző, ami reggel életet lehel belé.

-          Akkora konyhát kapsz, amekkorát akarsz – kapta el a derekát, majd a lábai közé húzta és megcsókolta, ő pedig nevetve próbált elszakadni tőle.

-          Hé, engedj el – próbált meg szabadulni. – Le fog égni a vacsora – kuncogott, mikor Ville az arcát a nyakába fúrta és apró csókokkal halmozta el a bőrét, amitől azonnal vágyakozva rándult össze az alhasa.

-          Előbb mond, hogy nem álom vagy – suttogta, mire azonnal beleharapott a férfi vállába.

-          Nem álom vagyok, álmaid asszonya nem harapna meg – szakadt el tőle, majd a leragadt rizst elkezdte felkaparni, mielőtt tényleg az edény aljára ég.

-          Ó, dehogynem – kacagott fel Ville. – Álmaim nője harap, karmol és olyan tüzes, mint te – kacsintott rá, majd visszafordult a papírjai fölé. – Hány fürdőt akarsz? – Nézett rá kérdőn, mire vállat vont.

-          Nekem elég egy, amin ha muszáj akár veled is megosztozom – mosolyodott el.

-          Egy óriás fürdő, óriás zuhanykabinnal és káddal és olyan hosszú mosdókagylóval – sötétedtek el a zöld szemek. Nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy tudja miért is akar mindenből nagyot és kényelmeset.

-          Szexmániás – forgatta meg a szemét.

-          Mintha kifogásod lenne bármikor is a dolog ellen – kacagott fel a másik.

-          A te hibád, hogy egy nimfomán némber lettem – nyomta az ajkaihoz a fakanalat, hogy megkóstolja a főztjét és megmondja, hogy kell-e bele még valami vagy sem.

-          Ez finom – nyammogott Ville. – Sütit is csinálsz? – Csillantak fel a szemei, akár egy csíntalan gyereknek, ugyanis hiába nem volt semelyikük édesszájú úgy tűnt a csokis sütije a férfi gyengéje lett. Lényegében bármit képes lett volna megadni neki érte.

-          Kapok óriás gardróbot? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét.

-          Kapsz, én pedig kapok szaunát és kandallót – bólintott.

-          Hé, te miért kapsz két dolgot, míg nekem csak egy jár? – Nézett rá tettetett felháborodással.

-          Mert a te kis kívánságod hatot is kitesz, annyi ruhád van – piszkálódott a férfi.

-          Így nem lesz csokis süti – ingatta a fejét, majd mire észbe kaphatott volna már a pulton ült és Ville a lábai között állt.

-          Ó, dehogynem lesz – csókolt a nyakába, miután lekapcsolta a gázt, amitől azonnal elgyengült. A fejét ösztönösen hátra hajtotta, hogy még jobban hozzáférjenek a puha ajkak és éles fogak, amik a torkát karcolták, aztán egy elfúló sóhaj kíséretében.

-          Tetszik a csigalépcsőd – sóhajtott fel, bár igazából már rég nem érdekelte semmi csak Ville és a csókjai. Az, hogy újra eggyé váljanak.

   Belekortyolt a sörbe, Migue késett, ami igazi újdonságnak számított, hiszen mindig ő volt a legpontosabb a bandában. Idegesen megnyalta az ajkát, aztán cigarettára gyújtott, egy kocsmában sem lehetett bent dohányozni, de itt már jól ismerték és megengedték már neki, hogy akkor gyújtson rá, amikor csak akar, mégis csak egy ismert zenész.

   Az egyik pincérlány a pult alól szervált neki egy hamutálat, s elé vitte. Kényszeredett, apró mosollyal köszönte meg a figyelmességet, bár jelen pillanatban az sem érdekelte volna, ha felgyullad az egész kocsma. Összerándult a gyomra, ahogy az előbbi veszekedésre gondolt… Kiürítette a sörét, aztán whiskyt rendelt inkább magának, hamar rájött, ehhez tömény kell, nem pedig kísérő.

   Mikor már a második dupla whiskyt húzta le, s két szál cigit is elszívott, megjelent Migue, levetődött az előtte lévő székbe, majd rendelt magának egy sört.

-          Mi van? Szarul festesz – vonta össze a szemöldökét. – Sőt, ijesztőnek. Tudod, ha így villogtatod a szemed, egy kígyóra hasonlítasz – próbált poénkodni vele, de most egyáltalán nem vette a lapot.

-          Fogd be – mordult rá.

-          Minek hívtál ide, ha nem is viccelődhettek? – szaladt a homloka közepére a szemöldöke.

-          Ivó cimborának – hajtotta le a következő kört is.

   Migue percekig csendben kortyolta a sörét, aztán nem bírta tovább, kinyitotta a száját, mire azonnal felmordult, remélve, így elhallgatathatja. Tényleg nem vágyott társaságra, viszont egyedül innia sem volt kedve.

-          Mondd már el, mi bajod van – sóhajtott fel tíz perc múlva.

-          Semmi – vonta meg a vállát.

-          Persze, eddig minden rendben volt, most meg majd felrobbansz. Veszekedtetek?

-          Maradj már csendbe – nyögött fel.

   Újra eszébe jutott a vita, ettől pedig a levegő is a tüdejében rekedt. Gyakran összekaptak Loreley-al, viszont nem gyakran történt meg, hogy csapot-papot otthagyva, egyszerűen elsétál piálni. Máskor megbeszélték a problémáikat, miután összekaptak, de most…

   A gyerek kérdéssel egyszerűen a plafonra tudta küldeni. Eleinte nyugodtan kezelte, higgadtan, most már viszont nem tudta sehogy sem kezelni. Elfogadta, hogy ha Loreley nem képes neki gyereket szülni, akkor egyszerűen nem lesz gyerekük.

-          Jobb lenne, ha beszélnél, úgysem fogom abbahagyni a faggatózást, ameddig nem beszélsz – vonta meg a vállát könnyedén a barátja.

   Sajnos, biztosan tudta, hogy ez így lesz, pedig ő csak csendben lerészegedni akart, de még csak ez sem adatik meg neki. Burtont kellett volna hívnia, de ő nem vette fel hajnali egykor a telefonját, így történhetett csak meg, hogy végül a gitáros ült vele szemben a kihalt kocsmában.

-          Loreley valószínűleg soha nem fog teherbe esni – nyalta meg az alsó ajkát idegesen, még csak kimondani is rossz volt, bármennyire elfogadta a dolgot.

-          Tudom, ezt a fél éves különlétetek során elmesélted – bólintott egyet a barátja.

-          Nem emlékszem – vonta össze a szemöldökét.

-          Szerintem arra a fél évre egyáltalán nem emlékszel – nevetett fel a gitáros. – Nagyon részeg voltál, akkor mondtad el, miért vesztetek össze.

-          Mindegy, most nem ez a lényeg, hanem az, hogy szeretne mégis gyereket adni nekem és erre egy teljesen zakkant dolgot talált ki, amit még csak felfogni sem tudok, hogy juthatott ilyen az eszébe. Azt akarja, hogy csábítsak el valakit, ejtsem teherbe és ennyi, még csak ennek az ötletnek a képtelenségét sem akarja belátni – hadarta el gyorsan, aztán kiszáradt torkát egy újabb whiskyvel nedvesítette meg.

   Migue mereven nézett rá, hümmögött, aztán az italába kortyolt, próbálva feldolgozni, amit mondott neki. Két éve voltak újra együtt, a házuknak már csak hónapok kellettek, hogy készen legyen, erre meg… négy év volt az eredeti kikötés, amiről teljesen elfelejtkezett, Loreley viszont újra emlékeztette rá.

   Elképzelni sem tudta, hogy más nővel legyen, akit ráadásul kihasználna egy gyerek miatt.

-          Szerintem menj haza, és beszélj vele, haver – nézett rá a gitáros.

-          Szerinted nem próbáltam? – kérdezett vissza enyhe gúnnyal a hangjában.

-          Fogalmam sincs, belőled bármit kinézek.

-          Kösz szépen, próbáltam vele beszélni, de meg sem hallgatja az ellenvetéseimet ezzel az ötlettel kapcsolatban, megígértem neki, amikor újra összejöttünk, hogy ez lesz, ha nem esik teherbe, viszont egy pillanatig sem gondoltam komolyan az egészet – rázta meg a fejét.

   Felkönyökölt az asztalra, a hajába túrva bámulta a kezében forgatott üres poharat. Nem tudna soha így kihasználni valakit, sőt, lefeküdni sem tudna senkivel, aki nem Loreley. Nem is értette, hogyan fordulhatott ez meg egyáltalán a fejében.

-          Hazamegyek – pattant fel hirtelen a székről, elővette a pénztárcáját, nagy borravalóval letette az italok árát az asztalra. – Végül is, csak nem tépi le a fejem, amiért nem akarom az ígéretem teljesíteni.

-          Vagy lehet, meghallgat, ha egy kicsit másképp állsz a dolgokhoz?! – tette fel a költői kérdést Migue.

-          Ja, az is lehet – bár ebben nem nagyon hitt.

Utált a férfival veszekedni, de azt még jobban utálta, hogy miatta nem lehet apuka. Képtelen volt nem erre gondolni, képtelen volt nem emészteni magát, amiért megfosztja a kisbabától, akit annyira szeretett volna. Tudta, hogy szereti, hogy érte képes erről az álmáról lemondani, de egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy így legyen.

Két hosszú éven át mindent megtett azért, hogy sikerüljön, de az újabb kudarc eszébe jutatta, hogy így is van megoldás. Ville viszont teljesen másképp gondolkodott. Hiába ígérte meg neki, hogy megpróbál valaki mást teherbe ejteni, egyszerűen kiakadt mikor szóba hozta.

Kiabáltak, aztán pedig elrohant.

A gyomrát egy görcs szorongatta, a férfi házában tehetetlenül járkált, a torkát a sírás fojtogatta. Gyűlölte, hogy haragszik rá, azt is utálta, hogy a gyerektéma a kiváltó oka az egész vitának, ami sokkal másabb volt, mint a többi. Most nem azon kaptak össze, hogy Ville egy poharat sem mosogat el vagy, hogy ő elkeveri a pengetőit. Sokkal többről volt szó. Persze hízelgő volt ránézve, hogy nem akar mással lenni, hogy eszébe se jut, hogy egy másik nővel bújjon ágyba és ejtse teherbe, de ugyanakkor kétségbe is ejtette a dolog. Közelebb volt már a negyvenhez, mint a harminchoz, mindkettejük biológiai órája ketyegett, ő selejtes volt Ville pedig öregedett. Nem állt végtelen idő a rendelkezésükre és tudta, hogy ahogy ő is közelít a harminchoz, csökken az esélye még jobban annak, hogy ő szüljön egy apróságot neki.

A rajzolásban viszont ismét nyugalmat talált. Csak húzkodta a vonalakt, fákat alkotott és baglyokat, amik a toronyban is ott voltak kitömött verzióban, miközben várt. Várt arra, hogy hazaérjen hozzá a férfi, akit szeret, hogy elmondja neki, hogy mindennél többet jelent a számára és azért akarja, hogy mást ejtsen teherbe, ha ő neki nem megy, hogy tényleg ne hiányozzon még ez se az életéből.

Hajnal három is elmúlt bőven mikor a kulcs elfordult a zárban, a férfi pedig betántorgott az ajtón.

-          Szia – suttogta halkan.

-          Szia – jött a csendes válasz, miközben beljebb lépkedett a szobába. Már messziről kiszagolta, hogy ivott ismét, ráadásul nem is keveset. Rég nem volt arra példa, hogy lerészegedett volna igazán, most viszont úgy tűnt sikerült neki.

-          Hol voltál? – Kérdezte halkan. Nem volt a hangjában semmi számonkérő, egyszerűen csak tudni akarta, hogy melyik kocsmában talált megoldást a problémájára.

-          Teljesítettem a kérésed – meredtek rá a zöld szemek, neki pedig hirtelen bukfencezni kezdett a gyomra és azt hitte nem jól hallott.

-          Kapok tolóajtót a gardróbba? – Köszörülte meg a torkát, bízva abban, hogy csal félreértés az egész. Elvégre adtak maguknak még két évet… Még volt esélye.

-          Kapsz, de nem erről volt szó – nézett Ville mélyen a szemébe, mire hányinger kerülgette, zúgni kezdett a füle és azt hitte perceken belül elájul. Az egész olyan volt, mintha kiszívták volna belőle az életet.

-          Mással voltál? – Vékonyodott el a hangja, miközben próbálta felfogni a szavak értelmét, de nem sokra ment velük. Képtelenségnek tűnt az egész. Alig pár órája még azért üvöltött vele, mert nem akart másik nőt, most pedig könnyedén közölte vele, hogy teljesítette a kérését. De a francba is nem úgy gondolta, hogy most azonnal csajozzon be és ejtsen teherbe valakit….

-          Igen – jött a kegyetlen válasz, ő pedig ösztönösen kapott a bordáihoz, amik mögött éles szúró fájdalmat érzett. A szíve felgyorsult, a könnyek a szemét marták, de tudta, hogy nem lehet egy szava sem. Tényleg ő akarta, mégis váratlanul érte a dolog.

-          Rendben – bólintott végül, aztán remegő lábakkal felállt és az emeltre ment, hogy a fürdőben megmossa az arcát, remélve, hogy akkor magához tér valamennyire a sokkból, ami érte. Fájt a szíve, fájt levegőt vennie, fájt mindene. A légzése elnehezült, zihált és nem bírta tovább, egyszerűen elsírta magát. A tagjaiban nem érzett erőt, csak a fájdalom volt biztos. Talán még sosem volt sápadtabb, talán még sosem érezte magát ennyire pocsékul, még a külvilágot is képtelen volt érzékelni, egészen addig, amíg két kar a dereka köré nem fonódott.

-          Eressz el és hagyj most pár percig békén – sziszegte, miközben megpróbált kiszabadulni a szoros bilincsből. – Volt még két évünk – nyögött fel, ahogy felfogta, hogy mi is történt. Nehezebb volt, mint hitte az elején.

-          Csss… - suttogta Ville, miközben édesen ringatta, de ő csak a mellkasát tudta püfölni, miközben némán sírt.

-          Hagyj egy kicsit, kérlek. Engedj el jó? – Nyögte erőtlenül, mert úgy érezte, képtelen elviselni az érintését, azok után, hogy bevallotta neki, mással volt. Valakivel, aki adhat neki a babát…

   Nem akart hazudni a nőnek, de tudta, hogy jól tette.  Nem akart ilyen állapotban látni, még sem volt más választása. Apró puszikat nyomott a fejére, hogy megnyugtassa, Loreley azonban tovább verte a mellkasát, majd hirtelen leállt vele és sírva dőlt rá, mint akiből kiszívtak mindent, ami erőt adhat neki az élethez.

-          Hazudtam, szirénem – suttogta nagyon halkan, a másik viszont meghallotta, azonnal felkapta a fejét és kis híján lefejelte.

-          Tessék? – kérdezte rekedten.

-          Miguevel ittam, nem feküdtem le senkivel, de…

-          Te szemét disznó! – sírta el magát újra, arcát a kezeibe temetve.

   Hosszan szívta be a levegőt. Valami hasonlóra számított, egyszerűen viszont meg kellett mutatnia a nőnek, hogy ez így nem fog menni. Nem tudna lefeküdni mással, főleg úgy nem, hogy közben tudja, mekkora fájdalmat okoz ezzel annak, akit teljes szívéből szeret, s aki az életet jelenti a számára.

-          Látod, nem fog ez menni, Lor – simogatta tovább a hátát megnyugtatóan, így csillapítva a másik sírását.

-          De muszáj, én tényleg akarom – szipogta kezei mögül – hogy legyen gyereked, gyerekünk – folytatta tovább.

-          Elhiszem, de nem ez a megoldás – szorította magához a törékeny testet. – Ott van a mesterséges megtermékenyítés, vagy akár az örökbefogadás, nekem azzal sincs problémám – fejtette le gyengéden a kezeket, hogy a másik szemébe nézhessen.

-          Elpusztít a gondolat, hogy miattam nem lehetsz apa – nézett rá kétségbeesetten a zafír szempár. – Utálom magam, amiért nem adhatom ezt meg neked – rázta meg a fejét, majd megpróbált kiszabadulni a karjai közül.

   Erősen megtartotta, nem hagyta menekülni a másikat, ezt az őrültséget most kellett befejezniük, mielőtt jobban elfajulnak a dolgok.

-          Abba nem gondoltál bele, hogy milyen lenne a másik nőnek, ha megtudná az egészet kiterveltük? Vagy ha elvetetné a gyereket? Nem tudnék így kihasználni senkit sem, Lor, nem tudnék más nővel lefeküdni, szerintem még csak merevedésem sem lenne mástól – folytatta tovább. – Ráadásul látod, hogyan reagáltál rá, nem lehetséges…

-          Nem voltam rá felkészülve – védekezett azonnal. – Két év alatt talán fel tudom magam készíteni az egészre.

-          Nem, nem fogod tudni, mert ugyanannyira szeretsz, mint én, beleőrülnék, ha mással szexelnél – vette kezei közé az arcát, komolyan a szemébe nézve. – Te mit tennél, ha valaki téged így kihasználna, csak teherbe akarna ejteni?

   Loreley gondolkodva nézett rá, szemeiben mély fájdalom csillogott, fogalma sem volt, hogyan menthetné meg ettől, a legszívesebben minden terhét átvette volna tőle, így felszabadítva a szívét és a lelkét, de sajnos ezt nem tehette meg. Lassan lehajtotta a fejét, ezzel pedig mindent beismert, amit tudni akart.

   Hosszan szívta be a levegőt, majd a plafonra nézett, ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Ha soha nem esik teherbe, azzal sincs baj, már elfogadta ezt a lehetőséget, hogy soha nem lesz apa. Majd szülnek a banda többi tagjának gyereket, s ő lesz a keresztapjuk.

-          Nem kellett volna újra összejönnünk – suttogta törékeny, vékony hangon a másik. A sírástól kipirosodott szemekbe nézett, úgy érezte magát, mint akit ököllel gyomorszájon vágtak, a szíve kihagyott pár ütemet, a levegő tüdejében rekedt.

-          Hogy mondhatsz ilyet?

-          Ez az igazság, talán, ha nem jövünk össze újra, akkor neked már lenne egy új szerelmed, aki képes megadni neked azt, amit én nem és akkor teljes életed lehetne, családod, minden, amiről álmodtál.

   Megremegett a keze, elengedte a nőt, csalódottan nézett rá. Ezek szerint még mindig nem értette, mi mindent jelent neki, vagy csak a fájdalom, hogy nem adhat meg neki valami fontosat őrjítette meg véglegesen.

   A nadrágja zsebébe nyúlt, aztán hirtelen letérdelt.

-          Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom – emelte fel a dobozt. Részeg, a nő sírt, semmi nem volt rendben, mégis úgy érezte, ez a legjobb pillanat arra, hogy örök esküt tegyen. – De szeretném megkérdezni, lennél –e a feleségem, hogy aztán életünk végéig jobban-rosszban együtt legyünk – nyitotta fel a dobozka tetejét.

Csak állt ott és tátogott a fürdőszoba közepén, mint valami partra vetett hal, a könnyek még mindig gyors egymásutánba folytak le az arcán, a gyötrő gondolatok nem engedték, de legalább a féltékenysége elmúlt, mikor a férfi közölte, hogy nem tett semmit. Megkönnyebbült a vallomástól, de halálra is rémült, mert nem tudta, hogy ezek után, hogy fognak tovább élni.

Elég sok lehetőség fordult meg a fejében, de a házasság… Na az egy percre sem.

Ha nem lenne ez a hatalmas bibi, amire nem találnak megoldást, egyszerűen érezte, hogy gondolkodás nélkül vágná rá a kérdésre az igent és már másnap az esküvőjüket szervezné, hogy hivatalosan is örökre együtt éljék le az életüket.

De így nem tehette.

-          Ville… - nyögött fel halkan, miközben letérdelt mellé és visszanyelte a kitörni készülő sírógörcsöt, ami a torkát fojtogatta.

-          Csak mondj igent – kérte a másik halkan, mikor az ölébe ült és a derekát átölelte a lábaival.

-          Az életemnél is jobban szeretlek – csókolta meg gyengéden. – Mindennél többet jelentesz nekem – suttogta az igazságot, miközben a zöld szemekbe nézett, amik kicsit csillogtak az alkoholtól, de ott volt bennük a szerelem, a féltés, a fájdalom, a kétség és ezer meg egy dolog, amibe beleszakadt a szíve. – Nem mehetek hozzád – hajtotta le a fejét, mire Ville egész testében megmerevedett. – Nem köthetlek magamhoz örökre, míg nem találunk megoldást arra, hogy hogyan legyél apa – suttogta, majd elcsuklott a hangja és újabb könnyek szánkáztak végig az arcán.

-          Már így is úgy is örökre magadhoz kötöttél. Ilyen erővel akár holnap is összeházasodhatunk – nyúlt a másik az álla alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen, mire elmosolyodott. Talán már megismerkedésük elején igaza volt. Ez a szerelem a pokolban kötetett és soha nem ér véget. Nem kopik, nem halványul, sőt talán napról napra erősebb. Az egyetlen hiba az egészben, hogy sosem teljesedhet be.

-          Ugye tudod, hogy szívem szerint már holnap hozzád mennék? – Kérdezte nagyon halkan, mire egy mosoly volt a válasz.

-          Tedd meg – suttogta a férfi csendesen.

-          Azzal elvennék tőled még egy lehetőséget – suttogta, a fejét ingatva. – Mi lenne, ha erre a házasság dologra visszatérnénk később, miután kitaláltuk, hogy hogyan oldjuk meg, hogy gyerekünk legyen – kérte halkan, mert tudta, hogy ismét vékony jégre lépett azzal, hogy visszautasította az ajánlatát.

-          Ha kell lopok neked egyet valamelyik kórházból, nem érdekel az egész csak az, hogy örökre mellettem legyél – fakadt ki a férfi és már szabadult is volna meg tőle, ha nem öleli át olyan szorosan a lábaival a derekát ahogy csak tudja.

-          Kérlek Ville – ölelte át a nyakát is. – Kérlek szépen – suttogta ismét sírós hangon, mert egyszerűen érezte, hogy nem bír ki még egy veszekedést. Meg fog őrülni, ha eltaszítja és nem átöleli, még akkor is, ha talán az lenne a legjobb, ha hagyná menni. – Szeretlek, a feleséged akarok lenni, ahogy a gyereked anyja is, de ha az egyik nem megy, akkor nem láncolhatlak magamhoz, hogy esélyt se adjak arra, hogy beleszeress valaki másba még akkor is, ha ez képtelenségnek tűnik.

-          Nem fogok mást szeretni fogd már fel – kiabált rá a férfi, majd erőszakosan letépte magáról a karjait, felállt vele és olyan dühösen nézett rá, hogy inkább elengedte.  Ez volt a legkomolyabb vitájuk, mióta együtt voltak és tudta, hogy nem fognak dűlőre jutni. Vagy enged és leteszik a voksuk az örökbefogadás mellett, összeházasodnak és nevelnek egy olyan kicsit, aki nem az övék vagy összeházasodnak és ketten öregszenek meg, vagy…. Bele se akart gondolni, hogy milyen lenne újra elengedni. Élénken emlékezett még rá milyen szörnyű volt nélküle élni, hogy mennyire fájt, hogy mennyire nem volt semminek értelme és, hogy milyen szörnyű állapotba kerültek mindketten csupán fél év alatt. Ville majdnem halálra itta magát, még a gondolattól is megborzongott, ahogy visszaemlékezett arra mennyire szarul volt, hogy talán ha nem megy vissza hozzá már nem élne. Az utolsó lehetőséget így kihúzta a listájáról. Tudta, hogy ugyanazt tenné, mint akkor, de most nem állna meg addig, amíg meg nem hal, azt pedig nem tudná még annyira se elviselni, mint ezt a mostani helyzetet. Az ő hibája lenne.

-          Rendben – adta meg magát. – Leszek a feleséged, de csak akkor, ha kitaláltuk, hogy hogyan lehetsz apuka – nézett mélyen a zöld szemekbe.

-          Nem fekszem le mással – sziszegte Ville, mire elmosolyodott.

-          Tudom – bólintott.

-          És nem akarsz más nő ágyába kényszeríteni ezután? – Nézett rá kétkedve.

-          Ha saját kicsit szeretnél, nem tagadom meg tőled ezt az opciót továbbra sem. Ahogy azt se, hogy ha másba szeretsz bele, valahogy mégis, engem elhagyj. De ez a te döntésed lesz – nyögte ki, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Bele fog halni ebbe, mégis érte ezt is vállalja.

-          Nem tudok mást szeretni – ingatta Ville a fejét.

-          Ahogy én se és pont ezért csinálom ezt. Csak gondolj bele, hogy mi lenne, ha te nem tudnál babát adni nekem. Hogy éreznéd magad, ha fordítva lenne?  - Nézett rá kérdőn, mire a férfi vonásai teljesen megenyhültek.

-          Ugyanígy valószínűleg – lépkedett hozzá közelebb, mint aki végre felfogta, hogy mi is a baja. – De azt is tudom, hogy te ugyanígy kitartanál mellettem, ahogy én teszem – ölelte át a derekát, majd megsimogatta az arcát, amitől megint a mennyei pokolban érezte magát. – Szóval kezdjük elölről – nyúlt újra mosolyogva a zsebébe, amibe a gyűrűt süllyesztette, mikor visszautasította.  – Leéled velem kicsi szirén az egész életed? – Térdelt elé ismét, mire elmosolyogta magát.

-          Vigyázz mit kívánsz – mosolygott rá, majd ugyanúgy, ahogy alig pár perce mellé telepedett és megcsókolta.

-          Mondd ki az igent – kérte Ville halkan.

-          Igen.