41.

-          Legyen egy kastélyban, és mindenki feketét visel majd – szólalt meg, amikor Loreley továbbra sem hagyta békén azzal, hol is legyen az esküvőjük.

   A nő morcosan pillantott rá. Ezek szerint az ötlete nem nyerte el a tetszését. Nem akarta felidegesíteni, ezért inkább az ajkába harapott és elpillantott más felé.

-          Milyenek legyenek a meghívók?

-          Szerintem ez az egész szervezés még korai – sóhajtott nagyot, majd átölelte és a lábai közé húzta a puha ágyon. – A szüleink nem is tudnak az egész eljegyzésről. Nem gondolod, hogy legelőször inkább nekik kéne szólni?

   Loreley elgondolkodva dőlt a karjaiba, mire elmosolyodott. Gyengéden masszírozni kezdte a vállait, miközben apró csókokat nyomott a nyakára.

-          Lehet. Holnap hívjuk meg vacsorára a szüleidet – fordította felé a fejét, majd megpuszilta az álla vonalát.

-          Rendben van és mi lesz a tieiddel? – kezdte el simogatni a nő bársonyosan puha karját, tovább folytatva a puszilgatását.

-          Hát ők messze vannak. Szerinted megsértődnek, ha video beszélgetéssel mondjuk meg nekik a dolgot?

-          Nem hiszem, innen legalább tizenkét órás repülőút lenne hozzájuk menni, nem hiszem, hogy problémájuk lenne ezzel a fajta közlési móddal. Meg alapvetően rettenetesen boldogok lesznek, amiért az ő hárpiájukat végre valaki feleségül veszi – vigyorgott jókedvűen.

-          Gonosz – bökte oldalba, majd megpróbált kikelni a karjai közül, de nem hagyta, szorosan magához ölelte a karcsú testet.

-          Szirén vagy hárpia, teljesen egyre megy – duruzsolta a fülébe.

   Loreley lassan elmosolyodott, az ágy másik felére rakta a kezében tartott esküvői meghívókat tartalmazó könyvet, aztán megfordult a karjaiban s szorosan hozzábújt, átkarolta a nyakát. Ajkukat alig centik választották el egymástól, amitől görcsbe rándult a gyomra. Várakozva tekintett a kék szemekbe, melyek elsötétedtek a vágytól, s amitől minden porcikájában életre kelt.

   Nem értette, hogyan lehetséges, hogy ennyi idő után sem kopott meg a szerelem hevessége. Megremegett, amikor a nő kicsit közelebb hajolt hozzá, beletúrt a hajába, de nem húzta magához közelebb, élvezve a sóvárgás minden áldását.

-          Biztos vagy benne? – duruzsolta alig pár milliméterre tőle.

-          Igen, nagyon is – válaszolta rekedten, egy aprót bólintva hozzá.

-          Hát jó – vett mély levegőt, azzal egyik pillanatról a másikra elhúzódott tőle és kiszállt az öléből.

   Csalódottan nyögött fel, a nő keze után kapott, de nem volt elég gyors, így az megmenekül a markából.

-          Gonosz némber – morogta, majd felkelt és elindult a hátráló Loreley felé.

-          Mondod ezt te – kerülte ki kacagva, amikor érte nyúlt.

-          Ne aggódj, úgyis megfoglak, vett elő egy cigit, majd rágyújtott.

-          Hányszor kértelek, hogy a házba ne? – szisszent fel az édes kis szirén, majd elindult felé és kikapta a szájából.

   Nevetve kapta el a derekát, pontosan tudta, mivel csalogathatja magához a nőt, ha az nem megy magától. Az új házukban tilos volt a dohányzás, mert ő leszokott róla, s erőteljesen próbálta őt is leszoktatni az egészsége érdekében, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel…

-          Mindig bedőlsz – nyomott egy puszit a szájára.

   Loreley hideg pillantással forgatta meg a szemeit, de amikor gyengéden a derekát kezdte simogatni, hogy feloldódjon, nem bírta ki, s az ajka széle megrándult. Közelebb hajolt hozzá, végig csókolta az álla vonalát és a nyakát, halk nyögést kicsalva a másikból.

-          Megőrjítesz – nyomott el egy fojtott kis sikolyt, hiszen kezét a combjai közé csúsztatta, s legérzékenyebb pontját kezdte masszírozni.

-          Te is engem, édesem – kapott az ajkai után.

   Fél perc múlva az égő cigi egy vázában landolt, ő pedig a falnak szorította a hárpiáját, aki csak az övé volt. A feneke alá nyúlva emelte meg kicsit, mire a lábai rögtön a dereka köré tekeredtek, s olyan erővel szorította a saját testéhez, amitől minden részében megborzongott.

-          És kastélyban lesz, fekete ruhában – vigyorgott önelégülten.

-          Hülye vagy, biztos nem – villantak rá a szemei.

-          De, de, csak figyelj, hogyan győzlek meg – túrt bele durván a hajába, aztán az alsó ajkát kezdte rágcsálni.

A görcsök pontosan tudta, hogy mit jeleznek. Sokadszorra sem sikerült a beültetés. Már nem tudott sírni, egyszerűen csak leült a szobájába rajzolni és megfogalmazta magában, hogy mondja el Villének, hogy nem csinálja tovább. Nem hajlandó hormonokkal tömni magát megint, amitől teljesen megőrül, nem akar több fájdalmat, nem akar többször próbálkozni. A könnyebb utat választja, az örökbefogadást, még akkor is, ha nem lesz soha ugyanolyan a dolog.

-          Szia – dugta be a férfi órákkal később mosolyogva a fejét mikor hazaért hozzá, de az arcáról mindent leolvasott. – Jól vagy? – Kérdezte halkan, szomorúan, miközben egy kis csalódást vélt felfedezni a zöld szemekbe. Gyűlölte ezt látni a gyönyörű íriszekben, mert ezeket az érzelmeket mind ő okozta. A méhe nem akart befogadni egy babát sem, ez pedig Villét kissé mindig lelombozta, bár sosem volt egy rossz szava sem, ott volt, támogatta és vigasztalta, szerette. Jobb társat nem is kívánhatott volna és nem győzte meghálálni, hogy a támasza mindig, még úgy is, hogy miatta nem lesz saját gyereke soha.

-          Vége – suttogta. – Nem akarom többet – csóválta meg a fejét, miközben nyersen közölte, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel járó hercehurcát nem bírja megint végigcsinálni. Képtelen rá. Elvégre a sok hormontól még saját magát se tudta elviselni és bele se akart gondolni, hogy milyen lehet a férfinak, hogy egy magából teljesen kifordult nővel kell együtt lennie.

-          Szóval akkor… - kezdett bele Ville halkan, miközben felhúzta a székről és ringatni kezdte a karjaiban.

-          Örökbe fogadunk egy picit – bólintott, mert megállapodtak, hogy ez a végső lehetőség.

-          Rendben – suttogta, majd megcsókolta olyan gyengéden amibe beleszakadt a szíve, de meg is nyugodott. A görcs eltűnt belőle. Vége lett. Nem lesz több kudarc, sírás, vita és álmatlan éjszaka. Egyszerűen el kell fogadnia, hogy nem lehet anyuka és Villének nem adhat saját kisbabát, de ettől még lehetnek szülők és gondoskodhatnak egy olyan kisemberről, akit nem akart az anyukája és az apukája, ezt az űrt pedig betölthetik ők is. – Szeretlek Lor – simogatta a férfi a hátát, majd rámosolygott, úgy ahogy mindig szokott, ettől pedig neki is mosolyognia kellett.

-          Nem haragszol, mert nem akarok több beültetést? – Kezdte halkan, mire Ville megcsóválta a fejét.

-          Nem akarom többször végignézni én se, ahogy magadba fordulsz és amúgy is utálom, hogy tűkkel szurkálnak és kínoznak – simogatta meg az arcát. – Nincs bajom azzal, hogy valaki más gyerekét neveljük fel, a lényeg, hogy te velem vagy – csókolta meg, mire végre annyi idő után sikerült teljesen eleresztenie magát. Nem görcsölt többet azon, hogy tud-e szülni vagy sem, hogy elég-e Villének amit adni tud vagy bármi más. Boldog volt és felszabadult a nyomás alól, ez pedig rajtuk is meglátszott.

Ha lehetséges volt egyáltalán még boldogabbak voltak, minden szabad percüket együtt töltötték, a viták enyhültek, és még többet szeretkeztek, mert már csak egymásnak hódoltak, nem pedig azon gondolkodtak milyen pózban eshet a legkönnyebben teherbe.

      Janna mellette ült a kávézóban, miközben ő azon töprengett, hogy talán mégis megint meg kéne próbálnia a mesterséges megtermékenyítést. Az örökbefogadás sem volt könnyen járható út, főleg, mert még nem házasodtak össze, amin persze nem múlt szinte semmi, hisz már szervezték az esküvőjüket, ám sokszor gondolt rá, hogy önzőség a részéről, hogy feladta a harcot egy saját babáért.

Ville megérdemli, hogy apa legyen, hogy az elejétől a végéig végigcsinálhassa az egészet. Megérdemli azt a kilenc hónapot, amíg a gyerekük az ő hasában növekszik, ám nem csak a férfi, hanem ő is.

-          Talán ismét belevágok az esküvő után – sóhajtott fel, miközben a barátnőjére nézett. Janna döbbenten pislogott rá, majd megfogta a kezét.

-          Ezt neked kell tudnod. De ahogy elnézem Ville elfogadta, hogy örökbe fogadtok. Nem szeret kevésbé, sőt…- mosolyodott el. – Tudod, hogy néha ő rosszabbul viselte a vizsgálatokat, beültetéseket és azt, hogy nem maradtak életben, mint te.

-          Hogyne tudnám – mordult fel, mert már az emlékektől is görcsbe rándult a gyomra. Élénken emlékezett arra, hogy Ville a haját simogatja, miközben ő az ölében sír, arra a tengernyi fájdalomra, amit a szerelme szemében látott, mikor újra és újra negatívak lettek a tesztek. Mégse tudta mi a helyes. Este is ezen morfondírozott, miközben vacsorát csinált. Arra se kapta fel a fejét, hogy a férfi hazaért, csak akkor jött rá, hogy megérkezett, mikor hátulról hozzá simult és a nyakába csókolt.

-          Szia – súgta a fülébe, neki meg azonnal görcsbe rándult a gyomra. Végre hazaért, itthon van, ő meg a karjában. Mi számíthat még?

-          Szia – mosolygott rá, majd megcsókolta. Nem értette még most se, hogy képes ennyire szeretni valakit, de már rég nem is foglalkoztatta ez a kérdés. A kanapéra kucorodtak, miközben valami gagyi horrorfilmet néztek és vacsoráztak. Nem érezte, hogy az életük nem teljes, nem érezte, hogy Ville haragszik rá, csak boldogság vette őket körbe és nyugalom, amire olyan nagy szükségük volt már hosszú ideje. Talán nem kéne felbolygatnia a gyerektémát, főleg nem most, hogy mindketten megnyugodtak.

-          Mik ezek? – ült le mellé Bam, miközben bőszen töltögette a papírokat, hogy össze tudjanak házasodni Loreleyal.

-          Házassági engedély – mosolyodott el, ahogy arra gondolt, hogy már nem kell sokat várnia és a szirénje a feleség lesz. Családot alapítanak, hisz amint összeházasodnak el is indítják az örökbefogadást.

-          Szóval tényleg megnősülsz – dünnyögte Bam, mire mosolyogva bólintott. – Mi lesz a gyerekekkel? – Kérdezte.

-          Örökbe fogunk fogadni párat – vágta rá, hisz ebben állapodtak meg a szirénjével, majd a barátja szemébe nézett, mert tudta, hogy valami van a háttérben, amiért ezekről kérdezgeti.

-          Biztos vagy te ebben Ville? – Kérdezte halkan Bam, mire értetlenül ráncolta össze a homlokát. Tudta, hogy nincs Loreleyal semmi baja, sőt ennyi idő alatt mondhatni barátok lettek, most mégis, ez a mondat úgy hangzott a szájából, mintha a nő ellen beszélne.

-          Miért ne lennék? – Kérdezte halkan, puhatolózva. Bam tudhatta volna, hogy soha semmiben nem volt még ennyire biztos. Szerelmes volt a nőbe, mindennél jobban akarta, hogy a felesége legyen és együtt éljék le az életüket.

-          Mióta ismerlek, gyereket akarsz – dőlt hátra Bam, miközben elgondolkozva nézett a szemébe.

-          Lesz is gyerekünk, most mondtam, hogy örökbe fogunk fogadni – ismételte meg magát.

-          Az nem lesz ugyanaz és ezt te is tudod Ville – kezdett bele, de inkább félbeszakította.

-          Mire akarsz kilyukadni? Hogy hagyjam el, mert nem lehet saját gyerekünk? Ez engem cseppet sem érdekel, szeretem és jobb, ha abbahagyod ezt a baromságot. Ő tesz boldoggá és nem fogom elhagyni pusztán azért, mert nem tud teherbe esni – húzta fel magát, hisz elege volt a gyerektémából. Loreley végre túllépett rajta, nem görcsölt tovább a dolgon, nem kellett időre otthon lennie, hogy szeretkezzenek, nem volt minden steril, időzített, kiszámított köztük, ami az őrületbe kergette, nem kellett a nőt tűkkel kínozni és már nem is sírt, amiatt, hogy nem adhat neki saját kisbabát. Végre megnyugodtak, beletörődtek, erre jön Bam és megpróbál minden sebet felszaggatni. Be akart húzni neki egyet, már a feltételezése is felháborította.

-          Oké, nyugi – tette fel a kezeit védekezőleg. – Csak tudni akartam, hogy biztos vagy-e ebben az egészben, hogy így is kitartasz-e mellette.

-          Sosem voltam biztosabb semmiben – mosolyodott el végül.

Alig várta, hogy a nő mellett lehessen, aki napok óta az új kollekcióján dolgozott. A dolgozószoba ajtajában nézte, ahogy a szirénje megszállottan rajzol, miközben egy ceruzát rágcsál az ajkai közt, több másikkal pedig a haját fogta fel. Imádta bámulni, ahogy tervez, szerette, hogy ugyanolyan szenvedélyes a munkában, mint ő, hogy se nem hall, se nem lát, ha egy újabb ruháról van szó. Letelepedett egy fotelbe egy könyvvel, de Loreleynak még ez se tűnt fel, őt ez mégse zavarta. Vele akart lenni, egy levegőt szívni a leendő feleségével, nézni őt, ha ahhoz van kedve, mindegy mit csinálni csak mellette lenni.

-          Hát te? – Kérdezte Loreley meglepve, miközben ő a könyvét olvasgatta. Tehát felfedezte végre, hogy ő is itt van.

-          Hiányoztál, de nem akartalak megzavarni, szóval beültem olvasni – nézett mosolyogva a nő szemébe, aki azonnal viszonozta azt, majd felállt az asztaltól és az ölébe ülve megcsókolta. Az ízével továbbra sem tudott betelni, azonnal vágyat gyújtott benne, a hajába túrva kihúzta a ceruzákat a fekete tincsek közül, majd elbűvölten figyelte, ahogy lebomlik a nő selymes haja és körbevonja őket.

-          Te sosem zavarsz – csóválta meg a fejét a szirénje. – Sajnálom, hogy kicsit szétszórt vagyok – hajtotta le bűnbánóan a fejét, mire azonnal az álla alá nyúlt.

-          Szeretem, hogy szétszórt vagy – nézett a nő kék szemeibe.

-          Milyen volt Bammel? – Kérdezte halkan, hozzábújva, mire elhúzta a száját.

-          Bam egy barom – sóhajtott fel, miközben a nő hátát simogatta és mélyen magába szívta az illatát. Nem akarta elmondani, hogy miről beszélgettek, nem akarta felzaklatni a nőt. Így is örült, hogy végre nem jön naponta kétszer szóba, hogy nem lehet saját gyerekük.

-          Mi történt? – Kérdezte a nő halkan, mire megcsóválta a fejét.

-          Semmi fontos – cirógatta meg az arcát, miközben élvezte, hogy úgy bújik hozzá, mint egy kiscica. – Beadtam az engedély kérelmet, hamarosan a feleségem leszel – mosolygott önelégülten, hisz úgy érezte szinte mindent megkapott az élettől, amire valaha vágyott. Loreley volt a legnagyobb boldogsága, más pedig nem számított.

-          Talán megpróbálhatnánk az esküvő után még egyszer a mesterséges megtermékenyítést – motyogta Loreley a nyakába, majd félve pillantott rá. Nem tudta, hogy hogyan érzett rá erre az egészre, pont most, de megdöbbentették a nő szavai. Még egyszer? Még egyszer nézze végig, hogy fordul ki magából a szerelme? Még egyszer kockáztassák meg, hogy összetörik mindkettejük szíve, ha nem sikerül? Még egyszer attól kelljen rettegnie, hogy mi van, ha összejön és, hogy élik túl, ha a baba nem tud megszületni vagy a nőnek baja esik?

-          Nem – csóválta meg a fejét.

-          Nem? – Nézett rá kérdőn Loreley, mint, aki teljesen más válaszra számított.

-          Nem kicsim. Nem csináljuk megint, elég volt. Nem akarok megint egy kórház folyosóján ülni naphosszat, miközben téged szurkálnak és vizsgálnak és gyógyszerekkel tömnek. Nem akarok megint ezen kattogni. Nem akarlak többé sírni látni, mert nem sikerül. Elég volt ennyi ebből Loreley.

Meglepve nézett a férfi arcába, nem erre számított tőle, de megértette az indokait. Tudta, hogy az is csoda, hogy nem hagyta el, hogy végig fogta a kezét és kitartott mellette. Tudta, hogy elege van, hogy a sírba kergette már akkor, amikor természetes úton próbálkoztak, mert szinte csak akkor szeretkeztek, amikor a legnagyobb esély volt arra, hogy teherbe esik, aztán a kezelések és hormonok megint mindent felborítottak. Fel kell adniuk és kész.

-          Rendben, nem csináljuk többet – egyezet bele. – Csak azt hittem dühös vagy rám, mert azt mondtam nem akarom többet és most, hogy eltelt pár hónap azóta, gondoltam… - motyogta bizonytalanul, de Ville a szája elé tette a mutatóujját, így elhallgattatva.

-          Nem haragszom szirénem. Elfogadtam, elfogadtuk, hogy nem lehet saját babánk, mindent megtettünk érte, de nem jött össze, szóval örökbe fogadunk majd és ez jól van így. Nem tagadtam soha, hogy szeretnék tőled, egy fekete hajú, kék szemű kislányt, aki ugyanolyan divatdiktátor, mint az anyja, aki úgy mosolyog és olyan megszállott, mint te, de az a legfontosabb, hogy te vagy nekem. Nem lényeg, hogy a gyerekünk majd kívülről nem hasonlít ránk. Imádni fogjuk így is – mosolygott rá, majd megcsókolta, ő pedig kissé fellélegzett újra. Ville nem dühös, nem kell újra kezdeniük az egészet, maradhatnak ebben a nyugalomban, ebben a csodás rózsaszín álomvilágban, amibe azóta csöppentek, hogy végre abbahagyták a küzdelmet egy saját babáért.

Pár héttel később mégis a fürdőszobapadlón ült, a telefonját szorongatta és pityergett. Nem tudta felfogni az egészet, nem akarta felfogni. Félt, jobban, mint eddig bármikor, a hányinger a torkát szorongatta, a légzése nehézzé vált.

-          Kicsim itt vagy? – Nyitott be Ville, majd amint meglátta azonnal mellé ült. – Mi a baj? – Ölelte át, de ő nem tudott megszólalni csak némán zokogott a karjai közt, miközben úgy kapaszkodott belé, akár fuldokló a mentőcsónakba. – Mi történt? Loreley, megijesztesz, mondd már el, hogy mi van – noszogatta, miközben nyugtatóan simogatta a hátát, de ő képtelen volt egy szót is kinyögni, csak ölelte magához szorosan, mintha ő megvédhetné bármitől is. – Kicsi szirén – kérlelte a férfi halkan tovább majd meglátta a telefont mellette- Rossz hírt kaptál? A szüleid? – faggatta, de csak a fejét rázta. – A bátyád vagy Lea? – Kérdezgette tovább, de rendre nemet intett a fejével, hisz nagyon rossz felé kapirsgált. – A fiúkkal van valami? – Nyúlt az álla alá, hogy a szemébe nézzen, mire lassan elmosolyodott.

-          Nem – hüppögte, de még magát is meglepte azzal, hogy ennyit ki bírt magából préselni.

-          Akkor miért sírsz? – Simogatta ki a könnyektől maszatos arcára ragadt hajszálakat, mire újra sírni kezdett, de annyi ereje még volt, hogy a combja mellett lévő pálcikákért nyúljon és a férfi kezébe nyomja őket, aki érdeklődve szemlélte mindet, de nem esett le neki, hogy mi a helyzet. – Nem értem – nézett rá végül tanácstalanul, mire nevetni kezdett, akár egy eszelős. Még mindig nem fogta fel, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a boldogság végül szétáradt benne.

-          Az orvosom hívott – nyögte ki halkan, mire Ville homloka ráncba szaladt.

-          Beteg vagy? – Kapott a homlokához, mire újra sírni kezdett. Hogy lehet egy férfi ennyire édes, aggódó, hogy törődhet vele, hogy lehet ennyire gyengéd és odaadó? Nem értette, de már rég nem is próbálta megfejteni, hogy mi a titok.

-          Terhes vagyok – bökte ki, mielőtt Ville még kitalálja, hogy halálos beteg vagy valami gyógyíthatatlan kórságban szenved. A férfi látványosan lesápadt, majd remegő lábakkal felállt. Valahogy nem erre a reakcióra számított, de még ő sem fogta fel, hogy a két hete gyötrő hányingere nem egy durva gyomrrontás miatt van, hanem mert sikerült az amiről már nagyon régen lemondtak mindketten. Amikor orvoshoz ment a hányingerével vért vettek, aminek az eredményével reggel hívták. Nem akarta elhinni, azt hitte tévedtek, így a gyógyszeres szekrény legaljáról előásta a megmaradt terhességi teszteket, amik eddig mindig negatívak voltak, mikor megcsinálta őket most viszont az összes pozitív lett.

Ville viszont ahelyett, hogy boldogságfelhőben úszott volna vele együtt, egyszerűen sápadtan meredt rá, majd mire kettőt pisloghatott volna kirontott a fürdőből és mire felállt, hogy utána menjen már nem volt a házban.

   Teljesen ledermesztette a hír. Hónapok óta lemondott arról a lehetőségről, hogy Loreley gyereket szülhet neki, erre meg… terhes. Az öröm és a félelem egyből teljesen kikészítette. Ez nem azt jelentette, hogy a nő gyereket fog szülni neki, hiszen így is nagy a kockázat arra, hogy elvetél. Mereven nézett maga elé, nehezen fogta fel az egészet. Terhes. A szavak keményen visszhangzottak a fejében, csak percek múlva kapcsolt.

   Elindult a nő után, pontosan tudta, hol kell keresnie. A házhoz tartozó hatalmas birtokon volt egy apró tavacska, ami mellett sok időt töltött. Ha összevesztek, akkor is mindig oda menekült, kicsit lecsillapodni, ami az utóbbi időben elég gyakori volt, hiszen a hormonoktól egy hisztis picsává vált sokszor, amit ugyan jól kezelt, de olyan dolgokra borult ki, amiknek értelme sem volt.

-          Édesem – szólította meg, amikor észrevette, amint ott guggol egy sziklán és a vízen megcsillanó napsugarakat bámulja.

   Loreley azonnal felpattant, levette kezeit az arcáról, s szipogni kezdett, de nem fordult felé. Lassan közelítette meg, majd mikor mögé ért, egyszerűen átölelte.

-          Mi volt ez az előbb? – szakadt ki azonnal a karjai közül, ő pedig hagyta, mert nem akart ilyen állapotban durva lenni vele.

-          Csak megijedtem – sóhajtott fel, majd a hajába túrt.

-          Mitől? – fordult hirtelen felé. Kék szemei csillogtak a könnyektől, a pillantásában annyi rémültség volt, amitől összeszorult a gyomra.

   Megnyalta az ajkát, fogalma sem volt, hogyan mondhatná el. Hiszen az álmuk teljesült, a nő teherbeesett, de ez még annyi rengeteg veszélyt rejtegetett magában… akár mindkettőjüket elveszítheti. Egész testében beleremegett a gondolatba, hogy akár elveszítheti a szerelmét, aki az életet jelentette számára.

-          Te is tudod, hogy nálad a terhesség nem lesz egyszerű – emelte fel a kezét, hogy megsimogassa a másik arcát. – Emlékszel, mit mondott az orvos, ha teherbe is esel, nem valószínű, hogy… - hirtelen elharapta a mondatot, hiszen, már a gondolatba belepusztult, ki sem akarta mondani mi történhet.

-          Elvetélhetek – suttogta a másik, majd lehajtotta a fejét és letörölte a nedves arcát, amiben segített neki.

-          Vagy rosszabb – tette hozzá remegő hangon. – Loreley, szerelmes vagyok beléd, pár hónap múlva összeházasodunk, ez az egész… nagyon veszélyes – pillantott el a víz felé.

   Hosszú percekig nem szólaltak meg. Az erdő viruló fái mögül a napfény játékosan megfestette a kis sziklákkal körbevett tavacskát és az avart, az egész olyan csendes és nyugodt volt, a félelem mégis erősen vibrált a levegőben, feszültséggel megtöltve.

   Nem tudott gondolkodni, nem is akart, csak az járt a fejében, hogy mindkettőjüket elveszítheti. Belehalt volna.

-          Vigyázni fogok rá és magamra is – emelte fel újra a fejét. – Nem lesz semmi baj – mondta, de talán ő maga sem hitte el.

-          Tudom, hogy vigyázni fogsz, de nem tudhatod, hogy milyen bajok lehetnek – túrt újra a hajába, majd egy cigit vett a szájába, azonban mielőtt meggyújtotta volna, megállt a mozdulatban. Loreley túl közel volt hozzá és nem akarta, hogy passzívan beszívja a füstöt.

-          Ne gondolj erre – lépett hozzá közelebb.

   Eldobta a káros dohányt, majd átölelte a másik derekát. Marta az ereit a félelem, ha elveszíti őket… csak ez járt a fejében. Abba szó szerint belepusztul, vagy megöli magát, mert képtelen lenne már a nő nélkül élni, s most, hogy ott növekedett a gyerekük a méhében, úgy érezte egy vetélést sem élne túl.

-          Próbálok, de amióta megmondtad, hogy mi a helyzet, egyszerűen nem tudok másra gondolni, folyamatosan ez pörög a fejembe, egyszerűen beleőrülök – hajtotta fejét a másik vállára, s hosszan beszívta a levegőt.

   Loreley gyengéden simogatni kezdte a hátát, egy puszit nyomott a nyakára, de még ezzel sem tudta csillapítani a benne dúló vad érzelmeket, a féltés, s az aggodalom már most olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy azt hitte, soha nem fog elmúlni… tudta, ha csak egy kicsit megszédül a nő, vagy hányni kezd, ezek az érzelmek lángolni fognak.

-          Nem veszíthetlek el, érted? – kérdezte nagyon halkan.

-          Nem fogsz elveszíteni, Ville.

-          Őt sem – nyúlt előre az egyik kezével, hogy végig simítson az alhasán.

-          Nem fogsz minket elveszíteni, rendben? – simogatta meg az arcát, a szemébe nézve.

   Aprót bólintott, de az érzelmek így is túl hevesek voltak benne. Gyengéden megcsókolta a nőt, miközben próbálta minden hitét és reményét összeszedni, hogy egyszer nyugodt családi életük lesz.