-
Legyen
egy kastélyban, és mindenki feketét visel majd – szólalt meg, amikor Loreley
továbbra sem hagyta békén azzal, hol is legyen az esküvőjük.
A nő morcosan pillantott rá. Ezek szerint az
ötlete nem nyerte el a tetszését. Nem akarta felidegesíteni, ezért inkább az
ajkába harapott és elpillantott más felé.
-
Milyenek
legyenek a meghívók?
-
Szerintem
ez az egész szervezés még korai – sóhajtott nagyot, majd átölelte és a lábai
közé húzta a puha ágyon. – A szüleink nem is tudnak az egész eljegyzésről. Nem
gondolod, hogy legelőször inkább nekik kéne szólni?
Loreley elgondolkodva dőlt a karjaiba, mire
elmosolyodott. Gyengéden masszírozni kezdte a vállait, miközben apró csókokat
nyomott a nyakára.
-
Lehet.
Holnap hívjuk meg vacsorára a szüleidet – fordította felé a fejét, majd
megpuszilta az álla vonalát.
-
Rendben
van és mi lesz a tieiddel? – kezdte el simogatni a nő bársonyosan puha karját,
tovább folytatva a puszilgatását.
-
Hát
ők messze vannak. Szerinted megsértődnek, ha video beszélgetéssel mondjuk meg
nekik a dolgot?
-
Nem
hiszem, innen legalább tizenkét órás repülőút lenne hozzájuk menni, nem hiszem,
hogy problémájuk lenne ezzel a fajta közlési móddal. Meg alapvetően
rettenetesen boldogok lesznek, amiért az ő hárpiájukat végre valaki feleségül veszi
– vigyorgott jókedvűen.
-
Gonosz
– bökte oldalba, majd megpróbált kikelni a karjai közül, de nem hagyta,
szorosan magához ölelte a karcsú testet.
-
Szirén
vagy hárpia, teljesen egyre megy – duruzsolta a fülébe.
Loreley lassan elmosolyodott, az ágy másik
felére rakta a kezében tartott esküvői meghívókat tartalmazó könyvet, aztán
megfordult a karjaiban s szorosan hozzábújt, átkarolta a nyakát. Ajkukat alig
centik választották el egymástól, amitől görcsbe rándult a gyomra. Várakozva
tekintett a kék szemekbe, melyek elsötétedtek a vágytól, s amitől minden
porcikájában életre kelt.
Nem értette, hogyan lehetséges, hogy ennyi
idő után sem kopott meg a szerelem hevessége. Megremegett, amikor a nő kicsit
közelebb hajolt hozzá, beletúrt a hajába, de nem húzta magához közelebb,
élvezve a sóvárgás minden áldását.
-
Biztos
vagy benne? – duruzsolta alig pár milliméterre tőle.
-
Igen,
nagyon is – válaszolta rekedten, egy aprót bólintva hozzá.
-
Hát
jó – vett mély levegőt, azzal egyik pillanatról a másikra elhúzódott tőle és
kiszállt az öléből.
Csalódottan nyögött fel, a nő keze után
kapott, de nem volt elég gyors, így az megmenekül a markából.
-
Gonosz
némber – morogta, majd felkelt és elindult a hátráló Loreley felé.
-
Mondod
ezt te – kerülte ki kacagva, amikor érte nyúlt.
-
Ne
aggódj, úgyis megfoglak, vett elő egy cigit, majd rágyújtott.
-
Hányszor
kértelek, hogy a házba ne? – szisszent fel az édes kis szirén, majd elindult
felé és kikapta a szájából.
Nevetve kapta el a derekát, pontosan tudta,
mivel csalogathatja magához a nőt, ha az nem megy magától. Az új házukban tilos
volt a dohányzás, mert ő leszokott róla, s erőteljesen próbálta őt is
leszoktatni az egészsége érdekében, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel…
-
Mindig
bedőlsz – nyomott egy puszit a szájára.
Loreley hideg pillantással forgatta meg a
szemeit, de amikor gyengéden a derekát kezdte simogatni, hogy feloldódjon, nem
bírta ki, s az ajka széle megrándult. Közelebb hajolt hozzá, végig csókolta az
álla vonalát és a nyakát, halk nyögést kicsalva a másikból.
-
Megőrjítesz
– nyomott el egy fojtott kis sikolyt, hiszen kezét a combjai közé csúsztatta, s
legérzékenyebb pontját kezdte masszírozni.
-
Te
is engem, édesem – kapott az ajkai után.
Fél perc múlva az égő cigi egy vázában
landolt, ő pedig a falnak szorította a hárpiáját, aki csak az övé volt. A
feneke alá nyúlva emelte meg kicsit, mire a lábai rögtön a dereka köré
tekeredtek, s olyan erővel szorította a saját testéhez, amitől minden részében
megborzongott.
-
És
kastélyban lesz, fekete ruhában – vigyorgott önelégülten.
-
Hülye
vagy, biztos nem – villantak rá a szemei.
-
De,
de, csak figyelj, hogyan győzlek meg – túrt bele durván a hajába, aztán az alsó
ajkát kezdte rágcsálni.
A
görcsök pontosan tudta, hogy mit jeleznek. Sokadszorra sem sikerült a beültetés.
Már nem tudott sírni, egyszerűen csak leült a szobájába rajzolni és
megfogalmazta magában, hogy mondja el Villének, hogy nem csinálja tovább. Nem
hajlandó hormonokkal tömni magát megint, amitől teljesen megőrül, nem akar több
fájdalmat, nem akar többször próbálkozni. A könnyebb utat választja, az
örökbefogadást, még akkor is, ha nem lesz soha ugyanolyan a dolog.
-
Szia
– dugta be a férfi órákkal később mosolyogva a fejét mikor hazaért hozzá, de az
arcáról mindent leolvasott. – Jól vagy? – Kérdezte halkan, szomorúan, miközben
egy kis csalódást vélt felfedezni a zöld szemekbe. Gyűlölte ezt látni a
gyönyörű íriszekben, mert ezeket az érzelmeket mind ő okozta. A méhe nem akart
befogadni egy babát sem, ez pedig Villét kissé mindig lelombozta, bár sosem
volt egy rossz szava sem, ott volt, támogatta és vigasztalta, szerette. Jobb
társat nem is kívánhatott volna és nem győzte meghálálni, hogy a támasza
mindig, még úgy is, hogy miatta nem lesz saját gyereke soha.
-
Vége
– suttogta. – Nem akarom többet – csóválta meg a fejét, miközben nyersen
közölte, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel járó hercehurcát nem bírja
megint végigcsinálni. Képtelen rá. Elvégre a sok hormontól még saját magát se
tudta elviselni és bele se akart gondolni, hogy milyen lehet a férfinak, hogy
egy magából teljesen kifordult nővel kell együtt lennie.
-
Szóval
akkor… - kezdett bele Ville halkan, miközben felhúzta a székről és ringatni
kezdte a karjaiban.
-
Örökbe
fogadunk egy picit – bólintott, mert megállapodtak, hogy ez a végső lehetőség.
-
Rendben
– suttogta, majd megcsókolta olyan gyengéden amibe beleszakadt a szíve, de meg
is nyugodott. A görcs eltűnt belőle. Vége lett. Nem lesz több kudarc, sírás,
vita és álmatlan éjszaka. Egyszerűen el kell fogadnia, hogy nem lehet anyuka és
Villének nem adhat saját kisbabát, de ettől még lehetnek szülők és
gondoskodhatnak egy olyan kisemberről, akit nem akart az anyukája és az
apukája, ezt az űrt pedig betölthetik ők is. – Szeretlek Lor – simogatta a
férfi a hátát, majd rámosolygott, úgy ahogy mindig szokott, ettől pedig neki is
mosolyognia kellett.
-
Nem
haragszol, mert nem akarok több beültetést? – Kezdte halkan, mire Ville
megcsóválta a fejét.
-
Nem
akarom többször végignézni én se, ahogy magadba fordulsz és amúgy is utálom,
hogy tűkkel szurkálnak és kínoznak – simogatta meg az arcát. – Nincs bajom
azzal, hogy valaki más gyerekét neveljük fel, a lényeg, hogy te velem vagy –
csókolta meg, mire végre annyi idő után sikerült teljesen eleresztenie magát.
Nem görcsölt többet azon, hogy tud-e szülni vagy sem, hogy elég-e Villének amit
adni tud vagy bármi más. Boldog volt és felszabadult a nyomás alól, ez pedig
rajtuk is meglátszott.
Ha
lehetséges volt egyáltalán még boldogabbak voltak, minden szabad percüket
együtt töltötték, a viták enyhültek, és még többet szeretkeztek, mert már csak
egymásnak hódoltak, nem pedig azon gondolkodtak milyen pózban eshet a
legkönnyebben teherbe.
Janna mellette ült a kávézóban, miközben ő
azon töprengett, hogy talán mégis megint meg kéne próbálnia a mesterséges
megtermékenyítést. Az örökbefogadás sem volt könnyen járható út, főleg, mert
még nem házasodtak össze, amin persze nem múlt szinte semmi, hisz már
szervezték az esküvőjüket, ám sokszor gondolt rá, hogy önzőség a részéről, hogy
feladta a harcot egy saját babáért.
Ville megérdemli, hogy apa legyen,
hogy az elejétől a végéig végigcsinálhassa az egészet. Megérdemli azt a kilenc
hónapot, amíg a gyerekük az ő hasában növekszik, ám nem csak a férfi, hanem ő
is.
-
Talán
ismét belevágok az esküvő után – sóhajtott fel, miközben a barátnőjére nézett. Janna
döbbenten pislogott rá, majd megfogta a kezét.
-
Ezt
neked kell tudnod. De ahogy elnézem Ville elfogadta, hogy örökbe fogadtok. Nem
szeret kevésbé, sőt…- mosolyodott el. – Tudod, hogy néha ő rosszabbul viselte a
vizsgálatokat, beültetéseket és azt, hogy nem maradtak életben, mint te.
-
Hogyne
tudnám – mordult fel, mert már az emlékektől is görcsbe rándult a gyomra.
Élénken emlékezett arra, hogy Ville a haját simogatja, miközben ő az ölében
sír, arra a tengernyi fájdalomra, amit a szerelme szemében látott, mikor újra
és újra negatívak lettek a tesztek. Mégse tudta mi a helyes. Este is ezen
morfondírozott, miközben vacsorát csinált. Arra se kapta fel a fejét, hogy a
férfi hazaért, csak akkor jött rá, hogy megérkezett, mikor hátulról hozzá
simult és a nyakába csókolt.
-
Szia
– súgta a fülébe, neki meg azonnal görcsbe rándult a gyomra. Végre hazaért, itthon
van, ő meg a karjában. Mi számíthat még?
-
Szia
– mosolygott rá, majd megcsókolta. Nem értette még most se, hogy képes ennyire
szeretni valakit, de már rég nem is foglalkoztatta ez a kérdés. A kanapéra
kucorodtak, miközben valami gagyi horrorfilmet néztek és vacsoráztak. Nem
érezte, hogy az életük nem teljes, nem érezte, hogy Ville haragszik rá, csak
boldogság vette őket körbe és nyugalom, amire olyan nagy szükségük volt már
hosszú ideje. Talán nem kéne felbolygatnia a gyerektémát, főleg nem most, hogy
mindketten megnyugodtak.
-
Mik
ezek? – ült le mellé Bam, miközben bőszen töltögette a papírokat, hogy össze
tudjanak házasodni Loreleyal.
-
Házassági
engedély – mosolyodott el, ahogy arra gondolt, hogy már nem kell sokat várnia
és a szirénje a feleség lesz. Családot alapítanak, hisz amint összeházasodnak
el is indítják az örökbefogadást.
-
Szóval
tényleg megnősülsz – dünnyögte Bam, mire mosolyogva bólintott. – Mi lesz a
gyerekekkel? – Kérdezte.
-
Örökbe
fogunk fogadni párat – vágta rá, hisz ebben állapodtak meg a szirénjével, majd
a barátja szemébe nézett, mert tudta, hogy valami van a háttérben, amiért
ezekről kérdezgeti.
-
Biztos
vagy te ebben Ville? – Kérdezte halkan Bam, mire értetlenül ráncolta össze a
homlokát. Tudta, hogy nincs Loreleyal semmi baja, sőt ennyi idő alatt mondhatni
barátok lettek, most mégis, ez a mondat úgy hangzott a szájából, mintha a nő
ellen beszélne.
-
Miért
ne lennék? – Kérdezte halkan, puhatolózva. Bam tudhatta volna, hogy soha
semmiben nem volt még ennyire biztos. Szerelmes volt a nőbe, mindennél jobban
akarta, hogy a felesége legyen és együtt éljék le az életüket.
-
Mióta
ismerlek, gyereket akarsz – dőlt hátra Bam, miközben elgondolkozva nézett a
szemébe.
-
Lesz
is gyerekünk, most mondtam, hogy örökbe fogunk fogadni – ismételte meg magát.
-
Az
nem lesz ugyanaz és ezt te is tudod Ville – kezdett bele, de inkább félbeszakította.
-
Mire
akarsz kilyukadni? Hogy hagyjam el, mert nem lehet saját gyerekünk? Ez engem
cseppet sem érdekel, szeretem és jobb, ha abbahagyod ezt a baromságot. Ő tesz
boldoggá és nem fogom elhagyni pusztán azért, mert nem tud teherbe esni – húzta
fel magát, hisz elege volt a gyerektémából. Loreley végre túllépett rajta, nem
görcsölt tovább a dolgon, nem kellett időre otthon lennie, hogy szeretkezzenek,
nem volt minden steril, időzített, kiszámított köztük, ami az őrületbe
kergette, nem kellett a nőt tűkkel kínozni és már nem is sírt, amiatt, hogy nem
adhat neki saját kisbabát. Végre megnyugodtak, beletörődtek, erre jön Bam és megpróbál
minden sebet felszaggatni. Be akart húzni neki egyet, már a feltételezése is
felháborította.
-
Oké,
nyugi – tette fel a kezeit védekezőleg. – Csak tudni akartam, hogy biztos
vagy-e ebben az egészben, hogy így is kitartasz-e mellette.
-
Sosem
voltam biztosabb semmiben – mosolyodott el végül.
Alig
várta, hogy a nő mellett lehessen, aki napok óta az új kollekcióján dolgozott.
A dolgozószoba ajtajában nézte, ahogy a szirénje megszállottan rajzol, miközben
egy ceruzát rágcsál az ajkai közt, több másikkal pedig a haját fogta fel.
Imádta bámulni, ahogy tervez, szerette, hogy ugyanolyan szenvedélyes a
munkában, mint ő, hogy se nem hall, se nem lát, ha egy újabb ruháról van szó.
Letelepedett egy fotelbe egy könyvvel, de Loreleynak még ez se tűnt fel, őt ez
mégse zavarta. Vele akart lenni, egy levegőt szívni a leendő feleségével, nézni
őt, ha ahhoz van kedve, mindegy mit csinálni csak mellette lenni.
-
Hát
te? – Kérdezte Loreley meglepve, miközben ő a könyvét olvasgatta. Tehát
felfedezte végre, hogy ő is itt van.
-
Hiányoztál,
de nem akartalak megzavarni, szóval beültem olvasni – nézett mosolyogva a nő
szemébe, aki azonnal viszonozta azt, majd felállt az asztaltól és az ölébe ülve
megcsókolta. Az ízével továbbra sem tudott betelni, azonnal vágyat gyújtott
benne, a hajába túrva kihúzta a ceruzákat a fekete tincsek közül, majd
elbűvölten figyelte, ahogy lebomlik a nő selymes haja és körbevonja őket.
-
Te
sosem zavarsz – csóválta meg a fejét a szirénje. – Sajnálom, hogy kicsit
szétszórt vagyok – hajtotta le bűnbánóan a fejét, mire azonnal az álla alá
nyúlt.
-
Szeretem,
hogy szétszórt vagy – nézett a nő kék szemeibe.
-
Milyen
volt Bammel? – Kérdezte halkan, hozzábújva, mire elhúzta a száját.
-
Bam
egy barom – sóhajtott fel, miközben a nő hátát simogatta és mélyen magába
szívta az illatát. Nem akarta elmondani, hogy miről beszélgettek, nem akarta
felzaklatni a nőt. Így is örült, hogy végre nem jön naponta kétszer szóba, hogy
nem lehet saját gyerekük.
-
Mi
történt? – Kérdezte a nő halkan, mire megcsóválta a fejét.
-
Semmi
fontos – cirógatta meg az arcát, miközben élvezte, hogy úgy bújik hozzá, mint
egy kiscica. – Beadtam az engedély kérelmet, hamarosan a feleségem leszel –
mosolygott önelégülten, hisz úgy érezte szinte mindent megkapott az élettől,
amire valaha vágyott. Loreley volt a legnagyobb boldogsága, más pedig nem
számított.
-
Talán
megpróbálhatnánk az esküvő után még egyszer a mesterséges megtermékenyítést –
motyogta Loreley a nyakába, majd félve pillantott rá. Nem tudta, hogy hogyan
érzett rá erre az egészre, pont most, de megdöbbentették a nő szavai. Még
egyszer? Még egyszer nézze végig, hogy fordul ki magából a szerelme? Még
egyszer kockáztassák meg, hogy összetörik mindkettejük szíve, ha nem sikerül? Még
egyszer attól kelljen rettegnie, hogy mi van, ha összejön és, hogy élik túl, ha
a baba nem tud megszületni vagy a nőnek baja esik?
-
Nem
– csóválta meg a fejét.
-
Nem?
– Nézett rá kérdőn Loreley, mint, aki teljesen más válaszra számított.
-
Nem
kicsim. Nem csináljuk megint, elég volt. Nem akarok megint egy kórház
folyosóján ülni naphosszat, miközben téged szurkálnak és vizsgálnak és
gyógyszerekkel tömnek. Nem akarok megint ezen kattogni. Nem akarlak többé sírni
látni, mert nem sikerül. Elég volt ennyi ebből Loreley.
Meglepve
nézett a férfi arcába, nem erre számított tőle, de megértette az indokait.
Tudta, hogy az is csoda, hogy nem hagyta el, hogy végig fogta a kezét és
kitartott mellette. Tudta, hogy elege van, hogy a sírba kergette már akkor,
amikor természetes úton próbálkoztak, mert szinte csak akkor szeretkeztek,
amikor a legnagyobb esély volt arra, hogy teherbe esik, aztán a kezelések és
hormonok megint mindent felborítottak. Fel kell adniuk és kész.
-
Rendben,
nem csináljuk többet – egyezet bele. – Csak azt hittem dühös vagy rám, mert azt
mondtam nem akarom többet és most, hogy eltelt pár hónap azóta, gondoltam… -
motyogta bizonytalanul, de Ville a szája elé tette a mutatóujját, így
elhallgattatva.
-
Nem
haragszom szirénem. Elfogadtam, elfogadtuk, hogy nem lehet saját babánk,
mindent megtettünk érte, de nem jött össze, szóval örökbe fogadunk majd és ez
jól van így. Nem tagadtam soha, hogy szeretnék tőled, egy fekete hajú, kék
szemű kislányt, aki ugyanolyan divatdiktátor, mint az anyja, aki úgy mosolyog
és olyan megszállott, mint te, de az a legfontosabb, hogy te vagy nekem. Nem
lényeg, hogy a gyerekünk majd kívülről nem hasonlít ránk. Imádni fogjuk így is –
mosolygott rá, majd megcsókolta, ő pedig kissé fellélegzett újra. Ville nem
dühös, nem kell újra kezdeniük az egészet, maradhatnak ebben a nyugalomban,
ebben a csodás rózsaszín álomvilágban, amibe azóta csöppentek, hogy végre
abbahagyták a küzdelmet egy saját babáért.
Pár
héttel később mégis a fürdőszobapadlón ült, a telefonját szorongatta és
pityergett. Nem tudta felfogni az egészet, nem akarta felfogni. Félt, jobban,
mint eddig bármikor, a hányinger a torkát szorongatta, a légzése nehézzé vált.
-
Kicsim
itt vagy? – Nyitott be Ville, majd amint meglátta azonnal mellé ült. – Mi a
baj? – Ölelte át, de ő nem tudott megszólalni csak némán zokogott a karjai
közt, miközben úgy kapaszkodott belé, akár fuldokló a mentőcsónakba. – Mi
történt? Loreley, megijesztesz, mondd már el, hogy mi van – noszogatta,
miközben nyugtatóan simogatta a hátát, de ő képtelen volt egy szót is kinyögni,
csak ölelte magához szorosan, mintha ő megvédhetné bármitől is. – Kicsi szirén
– kérlelte a férfi halkan tovább majd meglátta a telefont mellette- Rossz hírt
kaptál? A szüleid? – faggatta, de csak a fejét rázta. – A bátyád vagy Lea? –
Kérdezgette tovább, de rendre nemet intett a fejével, hisz nagyon rossz felé
kapirsgált. – A fiúkkal van valami? – Nyúlt az álla alá, hogy a szemébe nézzen,
mire lassan elmosolyodott.
-
Nem
– hüppögte, de még magát is meglepte azzal, hogy ennyit ki bírt magából
préselni.
-
Akkor
miért sírsz? – Simogatta ki a könnyektől maszatos arcára ragadt hajszálakat,
mire újra sírni kezdett, de annyi ereje még volt, hogy a combja mellett lévő
pálcikákért nyúljon és a férfi kezébe nyomja őket, aki érdeklődve szemlélte
mindet, de nem esett le neki, hogy mi a helyzet. – Nem értem – nézett rá végül
tanácstalanul, mire nevetni kezdett, akár egy eszelős. Még mindig nem fogta
fel, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a boldogság végül szétáradt benne.
-
Az
orvosom hívott – nyögte ki halkan, mire Ville homloka ráncba szaladt.
-
Beteg
vagy? – Kapott a homlokához, mire újra sírni kezdett. Hogy lehet egy férfi
ennyire édes, aggódó, hogy törődhet vele, hogy lehet ennyire gyengéd és odaadó?
Nem értette, de már rég nem is próbálta megfejteni, hogy mi a titok.
-
Terhes
vagyok – bökte ki, mielőtt Ville még kitalálja, hogy halálos beteg vagy valami
gyógyíthatatlan kórságban szenved. A férfi látványosan lesápadt, majd remegő
lábakkal felállt. Valahogy nem erre a reakcióra számított, de még ő sem fogta
fel, hogy a két hete gyötrő hányingere nem egy durva gyomrrontás miatt van, hanem
mert sikerült az amiről már nagyon régen lemondtak mindketten. Amikor orvoshoz
ment a hányingerével vért vettek, aminek az eredményével reggel hívták. Nem
akarta elhinni, azt hitte tévedtek, így a gyógyszeres szekrény legaljáról
előásta a megmaradt terhességi teszteket, amik eddig mindig negatívak voltak,
mikor megcsinálta őket most viszont az összes pozitív lett.
Ville
viszont ahelyett, hogy boldogságfelhőben úszott volna vele együtt, egyszerűen
sápadtan meredt rá, majd mire kettőt pisloghatott volna kirontott a fürdőből és
mire felállt, hogy utána menjen már nem volt a házban.
Teljesen ledermesztette a hír. Hónapok óta
lemondott arról a lehetőségről, hogy Loreley gyereket szülhet neki, erre meg…
terhes. Az öröm és a félelem egyből teljesen kikészítette. Ez nem azt
jelentette, hogy a nő gyereket fog szülni neki, hiszen így is nagy a kockázat
arra, hogy elvetél. Mereven nézett maga elé, nehezen fogta fel az egészet.
Terhes. A szavak keményen visszhangzottak a fejében, csak percek múlva kapcsolt.
Elindult a nő után, pontosan tudta, hol kell
keresnie. A házhoz tartozó hatalmas birtokon volt egy apró tavacska, ami
mellett sok időt töltött. Ha összevesztek, akkor is mindig oda menekült, kicsit
lecsillapodni, ami az utóbbi időben elég gyakori volt, hiszen a hormonoktól egy
hisztis picsává vált sokszor, amit ugyan jól kezelt, de olyan dolgokra borult
ki, amiknek értelme sem volt.
-
Édesem
– szólította meg, amikor észrevette, amint ott guggol egy sziklán és a vízen
megcsillanó napsugarakat bámulja.
Loreley azonnal felpattant, levette kezeit
az arcáról, s szipogni kezdett, de nem fordult felé. Lassan közelítette meg,
majd mikor mögé ért, egyszerűen átölelte.
-
Mi
volt ez az előbb? – szakadt ki azonnal a karjai közül, ő pedig hagyta, mert nem
akart ilyen állapotban durva lenni vele.
-
Csak
megijedtem – sóhajtott fel, majd a hajába túrt.
-
Mitől?
– fordult hirtelen felé. Kék szemei csillogtak a könnyektől, a pillantásában
annyi rémültség volt, amitől összeszorult a gyomra.
Megnyalta az ajkát, fogalma sem volt, hogyan
mondhatná el. Hiszen az álmuk teljesült, a nő teherbeesett, de ez még annyi
rengeteg veszélyt rejtegetett magában… akár mindkettőjüket elveszítheti. Egész
testében beleremegett a gondolatba, hogy akár elveszítheti a szerelmét, aki az
életet jelentette számára.
-
Te
is tudod, hogy nálad a terhesség nem lesz egyszerű – emelte fel a kezét, hogy
megsimogassa a másik arcát. – Emlékszel, mit mondott az orvos, ha teherbe is
esel, nem valószínű, hogy… - hirtelen elharapta a mondatot, hiszen, már a gondolatba
belepusztult, ki sem akarta mondani mi történhet.
-
Elvetélhetek
– suttogta a másik, majd lehajtotta a fejét és letörölte a nedves arcát, amiben
segített neki.
-
Vagy
rosszabb – tette hozzá remegő hangon. – Loreley, szerelmes vagyok beléd, pár
hónap múlva összeházasodunk, ez az egész… nagyon veszélyes – pillantott el a
víz felé.
Hosszú percekig nem szólaltak meg. Az erdő
viruló fái mögül a napfény játékosan megfestette a kis sziklákkal körbevett
tavacskát és az avart, az egész olyan csendes és nyugodt volt, a félelem mégis
erősen vibrált a levegőben, feszültséggel megtöltve.
Nem tudott gondolkodni, nem is akart, csak
az járt a fejében, hogy mindkettőjüket elveszítheti. Belehalt volna.
-
Vigyázni
fogok rá és magamra is – emelte fel újra a fejét. – Nem lesz semmi baj –
mondta, de talán ő maga sem hitte el.
-
Tudom,
hogy vigyázni fogsz, de nem tudhatod, hogy milyen bajok lehetnek – túrt újra a
hajába, majd egy cigit vett a szájába, azonban mielőtt meggyújtotta volna,
megállt a mozdulatban. Loreley túl közel volt hozzá és nem akarta, hogy
passzívan beszívja a füstöt.
-
Ne
gondolj erre – lépett hozzá közelebb.
Eldobta a káros dohányt, majd átölelte a
másik derekát. Marta az ereit a félelem, ha elveszíti őket… csak ez járt a
fejében. Abba szó szerint belepusztul, vagy megöli magát, mert képtelen lenne
már a nő nélkül élni, s most, hogy ott növekedett a gyerekük a méhében, úgy
érezte egy vetélést sem élne túl.
-
Próbálok,
de amióta megmondtad, hogy mi a helyzet, egyszerűen nem tudok másra gondolni,
folyamatosan ez pörög a fejembe, egyszerűen beleőrülök – hajtotta fejét a másik
vállára, s hosszan beszívta a levegőt.
Loreley gyengéden simogatni kezdte a hátát,
egy puszit nyomott a nyakára, de még ezzel sem tudta csillapítani a benne dúló
vad érzelmeket, a féltés, s az aggodalom már most olyan mélyen gyökeret vert
benne, hogy azt hitte, soha nem fog elmúlni… tudta, ha csak egy kicsit
megszédül a nő, vagy hányni kezd, ezek az érzelmek lángolni fognak.
-
Nem
veszíthetlek el, érted? – kérdezte nagyon halkan.
-
Nem
fogsz elveszíteni, Ville.
-
Őt
sem – nyúlt előre az egyik kezével, hogy végig simítson az alhasán.
-
Nem
fogsz minket elveszíteni, rendben? – simogatta meg az arcát, a szemébe nézve.
Aprót bólintott, de az érzelmek így is túl
hevesek voltak benne. Gyengéden megcsókolta a nőt, miközben próbálta minden
hitét és reményét összeszedni, hogy egyszer nyugodt családi életük lesz.
Kiscsillag ez csodálatos volt!
VálaszTörlésKöszönöm az élményt.
margo
<3
Törlés