42.

Nem mert kötődni a picihez túlzottan, mert rettegett attól, hogy ha elveszíti abba belehal, mégis nem tudta nem szeretni és nem bírt nem mosolyogni azon a gondolaton, hogy ha minden jól megy alig pár hónap és a karjában tarthatja a közös gyereküket.

-          Hogy vagy? – Simogatta Ville gyengéden a hátát.

-          Rosszul, de ez természetes – suttogta, mert sikerült már megint az egész napot végighánynia, a szervezte pedig teljesen kimerült attól, hogy pár gyümölcsön és sós kekszen kívül, semmi nem marad meg benne. Szíve szerint állandóan csak aludt volna, mégse tudta bánni, hogy a nap huszonnégy órájában hányinger gyötri, amitől erőtlen és szédül, mert mindez azért volt, mert annak a férfinak a gyerekét hordta, akit mindennél jobban szeretett.

-          Gyere – kapta fel Ville a karjába, majd az ágyba tette, amit hálás mosollyal köszönt meg neki.

-          Nem kell ennyire aggódnod – csókolta meg lágyan, mikor észrevette, hogy a másik minden egyes lélegzetvételét és mozdulatát árgus szemekkel figyeli.

-          Az orvos… - kezdett bele a férfi aggodalmaskodva, de a mutatóujját a szája elé tette és elhallgattatta.

-          Azt mondta, hogy veszélyeztetett terhesként kezel, mert kisebb csoda, hogy teherbe estem, de azt is mondta, hogy minden rendben van vele is és velem is. Egészséges érted? – Simogatta meg finoman az arcát.

-          Tudom, de… - harapta el Ville a mondat végét, bár ő így is pontosan tudta, hogy mi a baja.

-          Csak az első négy hónap kritikus. Ha azon túlvagyunk, akkor szinte teljesen biztos, hogy nem lesz már semmi baj – suttogta.

-          De addig még van hat hét hátra – suttogta a férfi, miközben a hasát kezdte simogatni.

-          Tudom, én is félek – túrt a hajába, majd simogatni kezdte a selymes göndör fürtöket. – De ez van. Annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán itt van – simította a tenyerét a férfi kezére, ami az alhasán pihent.

-          Szóltál már róla valakinek? – Kérdezte halkan, mire megcsóválta a fejét. Senkinek nem akarta elmondani, amíg nem muszáj vagy amíg nincsenek túl a nehezén. 

-          Nem, azt hiszem, míg a negyedik hónap végére nem érünk nem is kellene – suttogta halkan, mire a férfi aprót bólintott.

-          Szeretlek – nézett fel a szemeibe, mire megint össze-vissza kezdett verni a szíve, a gyomrát pedig csiklandozták az ott élő pillangók szárnyai.

-          Én is szeretlek – csókolta meg finoman, majd olyan gyengéden szeretkeztek, mint talán még soha. Szerencsére a szextől nem tiltották el őket, de annyi minden más volt amit nem csinálhatott. Nem emelhetett nehezet, nem futhatott, úgy érezte magát mintha porcelánból lenne, de tudta, hogy a legnagyobb álmuk teljesülhet azzal, ha sikerül a világra hoznia a kisbabájukat, őt pedig semmi pénzért nem kockáztatta volna.

Az esküvőt elhalasztották, egyszerűen nem hiányzott semelyiküknek a szervezéssel járó stressz, Ville idegei így is pattanásig feszültek, minden mozdulatát úgy figyelte, mintha már csak attól is baja eshetne, ha megiszik egy pohár vizet, ez viszont rá is kihatással volt.

-          Pihenned kell – szól rá a férfi az este folyamán vagy huszadszorra, mire hozzávágta a ceruzáját dühében.

-          Fejezd be – csattant fel. – Fekszem, a rajztábla az ölemben van és csak a kezemet mozgatom. Nem lesz ettől semmi bajom – túrt a hajába, mert tudta, hogy ez nem ő. Egyszerűen a hormonjai játszanak vele, máskor ugyanis az ilyesfajta odafigyelése éppenhogy mulatatta, most mégis kiborult rajta. Talán pont azért, mert ismét letelt két hét, ami azt jelentette, hogy másnap mehettek vissza az orvoshoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e továbbra is, ők pedig féltek, hogy talán már nem él a kicsi vagy találnak valamit, ami veszélyezteti azt, hogy megszülessen.

De semmi ilyesmi nem történt. A baba szíve vert és teljesen elbűvölte őket, hogy kezdett a kis babszemnek egészen kisbaba formája lenni. Az értékei rendben voltak, a genetikai tesztek szerint is tökéletes egészségnek örvendett a csöppség, az egyetlen dolog, ami aggasztotta az orvosukat, hogy nem akart enyhülni a rosszulléte kicsit sem, ami talán valahol normális volt, mégis úgy döntött, hogy jobb, ha további vitaminokat ír fel neki, hogy így pótolja azt amit nem tud a szervezetébe juttatni a folyamatos hányás miatt.

Ville vonásai kisimultak, ahogy nézte a monitort, ahol a gyerekük volt látható, úgy tűnt lassan megnyugszik, a mosolya legalább is erre utalt.

-          Lehet már tudni, hogy kislány vagy kisfiú? – Kérdezte a férfi hirtelen.

-          Még túl korai, de hamarosan meg fogjátok tudni – kacsintott rá a doki.

   A következő vizsgálatot félve ugyanakkor boldogan várta. Most megtudhatták végre, kislányuk vagy kisfiúk lesz. Az egyetlen baj csak az volt, hogy Loreley rosszullétei még mindig nem javultak, a hormonok miatt pedig teljesen megzavarodott. Egyre jobban kezelte a nő hangulatingadozásait, ugyanakkor mindig megrémisztette, ha sírni kezdett.

-          Nem lesz semmi gond – szorította meg a kezét, mire hálásan pillantott rá.

   Ha nem tartotta volna benne a lelket, akkor valószínűleg beleroppant volna az aggodalomba. Mosolyt erőltetett az arcára, mikor beléptek a vizsgálóba, ahol az orvos már jó ismerősként köszöntötte őket. Loreley felfeküdt az asztalra, felhúzta a pólóját és hagyta, hogy rányomják a gélt az alhasára, miközben mindketten a monitorra meredtek.

   Az orvos ijesztő módon, hosszú percekig nem szólalt meg, görcsberándult a hasa a félelemtől, hogy talán valami nincs rendben és azért nem beszél. Idegesen megnyalta az ajkát és a nőre nézett, aki hasonló aggodalommal nézett rá.

   Megfogta a kezét és megszorította, hatalmasat nyelt, a torka összeszűkült, fogalma sem volt mi lehet a baj, hiszen a monitoron megjelenő magzat tökéletesen egészségesnek tűnt.

-          Valami baj van? – kérdezett rá, hiszen nem bírta tovább a feszültséget, s a várakozást.

-          Nem, mármint nem mondanám bajnak – válaszolta összevont szemöldökkel.

   Újabb fél perc telt el, teljesen értetlenül nézett a monitorra és az orvosra, aki bekapcsolt egy gombot, amitől gyors szívdobogást hallottak. Nyelt egyet, elszorult a torka, Loreleyra nézett, a szívhang túl gyors…

-          Tudni akarták a nemét, nem? – fordult feléjük újra az orvos. – Nos, azt kell mondanom, hogy lesz egy fiúk és egy lányuk is – mosolyodott el lassan. – Az anyáén kívül még két szívhangot lehet hallani.

   A hírtől döbbenten nézett újra a monitorra, majd a nőre, aki tátott szájjal bámult a férfira. A nő tényleg túl sokat hízott egy gyerekhez képest, de egy pillanatig sem gondolta volna, hogy azért, mert… ketten lesznek. Hirtelen elmosolyodott, ahogy igazán felfogta a hírt, megszorította a kezét, aztán puszit nyomott rá.

-          Így viszont még inkább vigyáznia kell magára – jelentette ki a doki, majd visszafordult a monitor felé. – A kislány kitakarja a fiút, de itt látni lehet a karját, ott meg a lábait – mutogatta a képernyőn.

   Melegség járta át, ahogy arra gondolt pár hónap múlva két gyermeke is lesz, egy kislány és egy kisfiú. Jobb helyzetről nem is álmodhatott volna. Vigyorogva nyomott még egy puszit Loreley kezére, próbálva elnyomni magában az aggodalmat és az újult félelmet, mely keményen fellángolt benne.

-          Egyébként minden rendben van velük, teljesen egészségesek. A rosszullétek elmúltak már?

-          Javultak egy kicsit, de még mindig nem tökéletes – szólalt meg Loreley rekedten. Látta, hogy kék szemeiben könnyek csillognak, végig simított az arcán, hogy megnyugtassa.

-          A gyógyszereket rendesen szedi?

-          Igen, persze – bólintott a nő, ő közben viszont csak a szívhangokra tudott figyelni, a leggyönyörűbb zenének hallotta, egésznap el tudta volna hallgatni a gyors ütemeket.

   Az orvos ellátta még tanácsokkal a nőt, nyomtatott nekik képet a kicsikről, aztán hagyta, hogy Loreley letörölje a hasát, s azt mondta két hét múlva újra várja őket.

-          Gondoltad volna, hogy ketten is lesznek? – kérdezte halkan a nő, ahogy kézen fogva kisétáltak a kórházból.

-          Nem, nagyon szeretlek titeket – ölelte magához, miután kiértek és taxit hívott.

-          Pedig elvileg teherbe se nagyon eshettem volna – sóhajtott fel a nő.

-          Szerinted nem kéne jogosítványt szereznem? – kérdezte a derekát cirógatva. – Végül is hordozgatnom kell majd titeket.

-          Nem rossz ötlet – adott puszit a szájára. – Szívesen megnéznélek vezetni – kuncogott fel. – Képzelem milyen jó lehetsz.

-          Na, ne csináld már, biztosan jól fogok vezetni, miattatok, kezdem unni a taxizást, ráadásul mi van, ha pont hóvihar lesz, amikor elfolyik a magzatvized? – hirtelen, ahogy eszébe jutott, hogy télre várják a piciket, a házuk pedig kint van, legalább fél órányira Helsinkitől.

-          Ne aggódj annyit – nyögött fel a nő, mert egyből kitalálta mire gondol. – Nem lesz semmi gond, már csak pár hónap és lesz két síró gyerekünk, akik miatt nem tudunk majd aludni, enni és élni sem nagyon – simogatta meg az arcát.

   Vigyorogva nyomott egy puszit a tenyerébe.

-          Már nagyon várom.

Két apróság… Még mindig annyira hihetetlen volt az egész. Nem tudta felfogni, nem ment, hisz az is lehetetlenség volt, hogy egy kisbabát szüljön, nemhogy rögtön kettőt. Mindenki azt mondta, hogy csoda az is, hogy terhes, most mégis ikreket várt, akik egyre több teret követeltek maguknak a hasában, ő mégse mert még most se kötődni hozzájuk. Az ikerterhességek még a teljesen egészséges nőknél is problémásak lehetnek, nemhogy nála… Nem akarta elveszíteni őket, nem akarta látni Ville csalódott arcát, ha esetleg mégsem tudja őket megszülni, ha valami bajuk lesz, mert a méhe nem arra lett kitalálva, hogy gyerekek fejlődhessenek benne.

-          Mit csinálsz? – kuncogott fel, mikor Ville lekúszott a hasához és finoman simogatni kezdte az egyre terebélyesedő pocakját.

-          Csss… - tapasztotta a fülét a bőrére a férfi, mire elmosolyodott. Már most érezte, hogy nem is kívánhatna nála jobb apát a gyerekeinek, már csak az kellett, hogy a picik tényleg meg is szülessenek. – Egy kis manó van itt - tapogatta ki óvatosan az egyik babát, majd egy puszit nyomott arra a területre ahol érezte a kicsit. – Egy másik kismanó pedig itt alszik – mosolygott fel rá, mikor a második apróságot is megtalálta és neki is adott egy puszit.

-          Furcsa, hogy még nem mozognak – sóhajtott fel kissé aggodalmaskodva, mert még semmit nem érzett, ami arra utalt volna, hogy a kicsik ott vannak bent, hogy jól vannak, hogy fejlődnek.

-          Ráérnek még mocorogni – fektette Ville újra a fejét a hasára, ő pedig a göndör fürtök közé túrt. Mindig meg tudta nyugtatni a férfi jelenléte, ha mellette volt, ha fogta a kezét, ha simogatta a hasát, olyankor elhitte, hogy az egészet nem csak álmodja, tényleg családot alapítanak, a lehetetlen mégis lehetségessé vált, ráadásul nem is egy kisbabájuk lesz, hanem egyszerre kettő.

-          Boldog vagy? – Kérdezte halkan, miközben érezte, hogy bármelyik percben el tudna aludni.

-          Viccelsz? – Nevetett fel a férfi, majd felkúszott hozzá és olyan csókot nyomott az ajkaira, amitől megborzongott az egész teste. – Szeretlek, szeretsz és idebent lapulnak a gyerekeink. Mi kéne még? – Mosolyogott rá.

-          Hogy meg is szülessenek egészségesen – bökte ki, miközben érezte, hogy megint félni kezd attól, hogy valami baj lesz.

-          Te szoktad mindig azt mondani, mikor én ijedek meg, hogy nem lesz semmi baj. Most én mondom kicsi szirén, hogy nem lesz baj – bújt hozzá, majd addig simogatta, míg el nem aludt a biztonságot nyújtó karjai közt. Valahogy mindig hitt neki és bármi történt is az, hogy vele volt meg tudta nyugtatni bármikor.

Hajnalban viszont arra ébredt, hogy már megint hányingere van. A hónapok alatt megtanult úgy kibújni a férfi karjaiból, hogy az ne keljen fel. A vacsora már-már szokásosnak mondhatóan távozott belőle, ezen már meg se lepődött, de mégis valami furcsa volt. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az, nem görcsölt a hasa és nem fájt semmije, mégis mintha valami nem lett volna olyan, mint eddig. Fogmosás közben is csak tanácstalanul tapogatta a hasát, aztán visszabújt az ágyba, Ville pedig azonnal magához húzta álmában, amin elmosolyodott.

Aludni viszont nem tudott, simogatta a domborodó pocakját, miközben próbált rájönni arra, hogy mit érez, aztán másfél órányi néma tanakodás után leesett neki, hogy mik azok az apró rezdülések, amiket nem tudott eddig mire vélni. Mosolyogva simogatta a hasát, miközben figyelte a mellette fekvő gyönyörű férfit, hogyan alszik mellette.

-          Szia – nyitogatta Ville álmosan a szemeit, majd elmosolyodott, ő pedig magában azt kívánta, hogy mindkét pici azt a hihetetlen zöld szempár örökölje, amivel az apjuk rendelkezik, ugyanazzal az édes mosollyal, sőt ha lehetséges egy az egyben rá hasonlítsanak.

-          Szia – nevetett fel, mikor újabb remegés futott végig a bőre alatt, mintha valaki belülről csiklandozná. Minden bizonnyal, mert két valaki is belülről csikizte…

-          De jó kedve van valakinek korán reggel –csókolta meg a férfi álmosan, mire a kezéért nyúlt, hogy neki is megmutassa, miért is vigyorog ennyire, de pont akkor a babák úgy döntöttek nem mutatják meg magukat az apukájuknak, ő pedig nem akarta lelőni a poént. – Megint rosszul voltál igaz? – Kérdezte Ville halkan, miközben a hasát simogatta.

-          Túlélem – kuncogott tovább, mikor ismét megérezte a kis mocorogást, a férfi viszont ijedten meredt rá.

-          Ez meg… - kezdett bele furcsán pislogva, ő viszont csak nevetni tudott. Előző nap pont azt hiányolta, hogy a gyerekeik még nem mozognak, most viszont úgy tűnt, hogy mindketten elkezdték.

   Napról napra jobban izgult, hiszen egyre közelebb került az az időpont, amikorra a szülést kiírták. Nagyon örült neki, hogy Loreley rosszullétén kívül semmi gond nem történt a hónapok alatt, akármennyire is izgult emiatt már az elején. Kész csodának számított a terhesség, az meg egy másiknak, hogy ketten lesznek, az meg egy harmadik volt, hogy semmi gond nem történt a hónapok alatt, minden rendben zajlott.

-          Érzem, ahogy rugdos – kuncogott fel, tovább cirógatva a nő kigömbölyödött pocakját.

-          Sajnos én is – nyögött fel, majd lassan felkelt az ágyról. – Megint pisilnem kell – nézett rá elkeseredetten. – Akkora vagyok ráadásul, mint aki lenyelt egy házat.

-          Nem baj, gyönyörű vagy – mosolygott rá, hogy megnyugtassa.

-          Kár, hogy nem érzem magam annak – sóhajtott, majd elment a fürdőszobába.

   Vigyorogva nézett utána, egyszerűen nem tudott nem boldog lenni, két hét múlva megszületnek a kicsik, akik teljesen egészségesek, s akiknek már berendezték az egyik szobát. Úgy döntöttek, jobb ha pár éves korukig együtt lesznek, ráadásul nekik is kevesebbet kell szaladgálniuk majd a szobák között.

-          Jól vagy? – kelt fel az ágyról, amikor a nő nem ment azonnal vissza hozzá.

-          Azt hiszem, baj van – szólt ki.

   Azonnal feltépte az ajtót és belépett a helységben. Loreley ott állt a fürdőszoba közepén, a rajta lévő melegítőnadrág nedves volt a combjain, de szerencsére nem vérnek tűnt, amitől kicsit megnyugodott és gyorsan dobogó szíve is lejjebb kapcsolt, ugyanakkor így sem értette, hogy mi történik.

   Előkapta a telefonját, miközben közelebb lépett a nőhöz.

-          Mi történt? – suttogta halkan, a riadt kék szemekbe nézve.

-          Azt hiszem, elment a magzatvíz – tette kezét az alhasára. – Ez még túl korai – nyögött fel, összerándulva valószínűleg egy görcstől.

-          Igen, de ne aggódj, nem lesz semmi baj – ölelte át, miközben tárcsázta a taxi számát.

-          Nem szabadna még szülnöm még két hét hátra van.

-          Nyugodj meg, édesem, nem lesz semmi baj – simogatta a haját, próbálva csillapítani a másik idegességét.

   Átkarolta a derekát és kikísérte a fürdőszobából, aztán leültette az ágyra és elővett egy nadrágot neki, majd segített neki felöltözni. A taxi hamar oda ért a házhoz, miközben ő idegesen járkált le-fel a szobában. Loreley görcsei csak percenként jelentkeztek, de így is rossz volt néznie, mennyire szenved az a nő, akit annyira szeret.

-          Minden rendben lesz – ismételgette a kocsiban. A sofőrnek nem igazán foglalkozott a sebességkorlátozással, aminek csakis örülni tudott, valószínűleg nem akarta, hogy Loreley az autóban hozza világra a kicsiket.

-          Ezt magadnak mondod? – szisszent fel egy újabb görcs után.

   Megszorította a kezét, igen, félig–meddig magát próbálta megnyugtatni. A nő kemény görcsbe szorította az ujjait, fájt is neki, de inkább nem szólt egy szót sem, ha már a fájdalomtól nem tudta megóvni. A gyomra apróra zsugorodott a félelemtől és az idegességtől, hogy mégis baj lesz.

-          Nagyon rossz – nyögött fel.

-          Elhiszem, vegyél apró levegőket, ahogy tanultuk – simított végig a haján.

-          Szerinted így is császármetszést akarnak majd csinálni? – kérdezte gyengén.

-          Azt mondta az orvos, az lenne a legjobb – válaszolta halkan.

   Szerencsére, a taxi alig fél óra alatt megérkezett a kórházba, ahová karba véve vitte be a nőt, hogy aztán felrakta a hordágyra. Az orvosuk szerencsére éppen ügyeletben volt, így rögtön hozzá kerültek, aki azonnal neki látott a vizsgálatoknak.

-          Megindult a szülés, nem kell aggódni, minden rendben lesz – mosolygott rájuk bíztatóan, de ő csak a nő kezét volt képes szorítani. – Császármetszéssel fog szülni, ez a legegyszerűbb, a maga helyzetében – fordult Loreley felé.

   Egy nővér azonnal bekötötte neki egy infúziót.

-          Nem lenne jobb, természetes módon? Az altatás megárthat nekik – nézett kétségbeesetten a doktorra az édes kis szirénje, aki sápadt volt a fájdalomtól.

-          Nem lesz semmi gond, de a császármetszést ajánlom, sokkal könnyebb és az a legbiztosabb – bizonygatta az orvos. – Kap egy kis nyugtatott és azonnal megy is a műtőbe, rendben van?

-          Bent lehetek? – kérdezte hirtelen.

-          Igen, ha nagyon szeretné – pillantott rá. – Mindketten jól fejlettek, ez a két hét nem sokat számít, talán már egy hét múlva mindannyian otthon is lehetnek majd.

   Az orvos nagyon biztatóan beszélt, kedvesen mosolygott rájuk, még sem tudott megnyugodni. Ha elveszítené valamelyiküket is, abba belepusztulna.

Félt, talán jobban, mint valaha, egyszerűen túl korainak tűnt az egész és akármennyire is bizonygatták, hogy ezerszer jobb, ha császármetszéssel szül, mintha természetes úton hozná világra a piciket egyszerűen nem érezte így. Valami azt súgta neki, hogy jobb lenne, ha nem tömnének bele érzéstelenítőt, ha végigcsinálhatná az egészet, még akkor is, ha kimerítő és fájdalmas.

-          Nyugalom az ikrek hamarabb szoktak jönni, mert nincs elég hely nekik a pocakban – mosolygott rá az orvos, aki tovább vizsgálgatta, utoljára meghallgathatták, hogyan ver odabent a picik szíve, aztán jött egy újabb görcs, amit elég rosszul viselt, de összeszorította a fogát. Ki kellett bírnia, értük, Villéért.

-          Minden rendben van velük ugye? – Kérdezte halkan, mire egy tétova bólintás volt a válasz, ami cseppet sem tetszett neki.

-          A kisfiúk szíve kicsit lassú, de már megyünk is, nem várjuk meg amíg baj lesz oké? – Fordították az oldalára, aztán egy tűt szúrtak a gerincébe, amitől azt hitte összepisili magát a fájdalomtól, mégis a tudat, hogy a kisfia szíve nem úgy ver, ahogy kéne jobban lefoglalta. Ville zöld szemei is rémülten csillogtak miközben fogta a kezét.

-          Nem lesz baj kicsim – suttogta neki, miközben az ujjait puszilgatta, ő pedig próbált nem mozdulni, az orvos utasításai szerint.

-          A baba – nyögte halkan, miközben ezer meg egy gondolat vágtázott végig rajta. Szerette a kicsiket, mindent odaadott volna értük, az életét is akár.

-          Meg kell nyugodnod, ez nem tesz jót nekik sem és neked sem – simogatta Ville a haját, mire próbált lecsillapodni, de sehogy se ment. A félelem eluralkodott rajta, de nem volt ideje semmit se végiggondolni, elszakították a férfitól és egy műtőbe tolták, míg élete párját átöltöztették egy zöld köpenybe, viszont amint újra együtt voltak, már elvakították a lámpák. A fertőtlenítőszagtól hányingere volt, a keze remegett Ville meleg tenyerében, miközben próbált nem elájulni és teljesen elkábulni sem, na nem mintha bármifajta jelentősége lett volna a dolognak, így, hogy nem tudta megtapasztalni milyen is megszülni egy kisbabát, bár ez volt a legkisebb gondja. A kisfiúkért való aggódás sokkal jobban lekötötte. Nem eshetett baja, egyszerűen nem és nem. Annyira várta ezt a két kis csodát, mint semmi mást, egyszerűen kilenc hónapig élt velük mégse bírta felfogni, hogy sikerült, hogy két babát is tud adni annak a férfinak, aki az életet jelenti neki. Ott mozogtak benne, érezte őket, látta mindkettejüket az ultrahangos képeken, hallotta, hogy dobol a szívük, de egészen addig a pillanatig, amíg az orvos rá nem mosolygott és nem közölte vele, hogy elkezdik, idegenek voltak a számára. Pont azért, mert nem merte teljes szívéből szeretni őket, nem mert magára anyaként gondolni, mert ha bármi bajuk esett volna, akkor azt nem élte volna túl úgy, hogy az első perctől kezdve imádja őket. Most viszont az anyai érzések eluralkodtak rajta, némán bámult a zöld szemekbe, miközben semmit sem érzett abból, ami odalent történik.

-          Nem tudjuk mi lesz a nevük – suttogta, mire Ville elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokára.

-          Majd kitaláljuk – simogatta meg az arcát, ő pedig megint elolvadt attól az őrült szerelemtől amit érzett. Aztán megértette, hogy Villének már évekkel ezelőtt igaza volt abban, hogy egy ilyen heves érzelem, valami ami ennyire igazi és őszinte nem maradhat gyümölcs nélkül. Akkor esett teherbe mikor a szerelmüknek hódoltak, nem pedig akkor, amikor mindenfajta más módszerrel próbálkoztak. A gyerekeik azért fogantak meg mert megérezték, hogy ők vágynak rájuk, az egyik pici ember sírása pedig vissza is rángatta a valóságba.

-          A fiatalúr meg is érkezett épen és egészségesen – mutatta fel a doki a maszatos üvöltő apróságot, aki hevesen kapálózott a kezei közt, ő pedig egyszerűen elsírta magát. A kisfia jól volt és más nem is számított. Azaz… Ville elvágta a köldökzsinórt, majd büszkén vigyorogva visszatért mellé, de ő már csak arra tudott gondolni, hogy a lányuk is megszülessen és róla is elmondják, hogy jól van, aztán a kezébe foghassa mindkettejüket végre valahára.

-          Annyira gyönyörű – suttogta Ville a fülébe, mire elmosolyodott, főleg mert meghallotta az újabb éktelen üvöltést is, ami jelezte, hogy a második babájuk sem fogja hagyni őket aludni jó darabig.

-          Hello kishölgy – mutatta fel az orvos a lányukat is, aki ugyanolyan volt, mint a bátyja és ugyanúgy sírt is, ő viszont csak nevetni tudott egy darabig, aztán érezte, hogy elszáll belőle az erő. Szédült, de azt hitte ez természetes, mire viszont észbekapott, hogy valami nem stimmel már magába húzta a sötétség.

   Aggódva figyelte a nőt, a nővér kiküldte a műtőből az üvegfalon keresztül viszont így is látta mi történik vele. A piciket inkubátorban tolták fel, azt mondták egyiknek sem lesz baja, hiszen erősen sírtak, a tüdejük és a szívük rendben volt, mindketten jól fejlettek voltak, ami kész csodának számított. Loreley viszont…

   Megfagyott körülötte a világ, ahogy figyelte, hogyan ugrálják körbe az orvosok és a nővérek. A kijelzőn pontosan látszott mennyire alacsony a pulzusa és a vérnyomása. Nyelt egy aprót, remélve, hogy így a testét szorongató görcstől meg tud szabadulni, ezzel viszont nem sokra ment, dermedten figyelte, hogyan próbálják elállítani a vérzést, miközben a szerelme vérnyomása tovább esik.

   A világ forgott, szédült a rettegéstől, a félelem úgy égett benne, hogy úgy érezte, mást már nem lesz képes érezni ebben az életben. Hirtelen kiegyenesedett a vonal, hangosan, élesen kezdett sípolni. Megremegett a keze, fel sem fogta elsőre, hogy mi történt, ahogy viszont eljutott a tudatáig, végig járt rajta a hideg és a meleg, a rettegés addig erősödött a belsőjében, hogy kiszívott minden életet belőle.

   Elővették a gépet, kiütötték, a vonal viszont csak egy fél percre változott, utána újra egyenes lett. Újra kiütötték, ugyanaz történt, mint az előbb. Az orvos felé pillantott, érezte magán a tekintetét, ő viszont egy másodpercre sem fordult el Loreley halott sápadt arcától. Nem halhat meg, egyszerűen ez nem történhet meg. Tovább folytatták a szívmasszást, újra kiütötték...

   Fáradtan kelt fel, álmosan túrt bele a hajába, majd a kezébe vette a bébi figyelőt. Nagy levegőt véve kelt fel az ágyról és sétált át a gyerekek szobájába, miközben hallotta, hogy már mindkettő erősen sír, nem csak az egyikük.

   Először a rózsaszín babaágyhoz ment, kivette a kislányát. Fáradt lépteket hallotta meg maga mögül, aztán az édesanyja felkapcsolta a villanyt, rögtön a fiúhoz ment és karba vette.

-          Mondd, hogy pár hónap és végig alusszák az éjszakát – mondta fáradtan, miközben elindult Loreleyal a konyhába, hogy tejet melegítsen neki.

-          Ha olyanok, mint te, akkor még legalább fél év – válaszolta az asszony, apró mosollyal a száján. – Hé, nyugalom, mindjárt kaptok enni – követte kifele menet.

   Magához ölelte a kislányt, miközben tejet melegített mindkét picinek és elővette a kitisztított cumikat. Az édesanyja fél éve költözött be hozzá, hogy segítségére legyen mindenben, hiszen eddig nem arról volt híres, hogy egyáltalán magáról tud gondoskodni, nem hogy két apróságról… persze az öccse is gyakran meglátogatta őket, még ki is takarított, amikor az anyja nem ért rá, mert vele együtt el volt foglalva az ikrekkel.

-          Nagyon kis hisztis kislány vagy, ugye tudsz róla? – ütögette meg finoman a hátát. – Mindig csak sírsz és sírsz mindenért – mondta minden szemrehányás nélkül, puszit nyomva a homlokára. Igazából imádta a hangjukat, egésznap elhallgatta volna a sírásukat is, mert így tudta, hogy élnek és nincs semmi bajuk.

-          Persze, ő meg milyen nyugodt – sétált mellé, majd elvette tőle az egyik üveget és a kisfiú szájához emelte.

   Csendben neki dőlt a pultnak, miközben a cumit tartotta Loreleynak, aki hevesen ivott, mintha már napok óta éhezne.

-          Nyugalom, még a végén félrenyelsz, édesem – cirógatta meg a hátát.

-          Nem kellett volna felkelned, azt beszéltük meg, hogy te ma alszol – fedte meg az anyja, mire felvont szemöldökkel fordult felé.

-          Persze, szólj, ha polip lettél és növesztettél még vagy három kart, hogy el tud őket egyszerre látni.

-          Ezért mondtam, hogy aludj, nagyon nyűgös kezdesz lenni – forgatta meg a szemét.

-          Kösz, pedig rengeteg erőfeszítésembe kerül, hogy tudjak magamon uralkodni – sóhajtott fel.

-          Kár, hogy ez a rengeteg erőfeszítés nem látszik – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

   Kicsit megvonta a vállát, hogy ne zavarja a kislányt az evésben, közben pedig az ablakon bámult kifele. Hamarosan jön a nyár, bár egyáltalán nem várta, ahogy semmit nem várt, talán csak egy kicsit azt, hogy a kicsik tényleg végig aludják az éjszakát.

   Bár, már ez sem számított, hiszen két-három óra alvás után mindig felkelt, azt hitte ilyenkor, hogy Loreley mellette fekszik és keresni kezdte maga mellett félálomba, majd csalódottan jutott eszébe, mennyire hülyeség az egész.

-          Jobban alszol már? – találta ki az asszony a gondolatait. Megrázta kicsit a fejét. – Talán fel kéne fogadni egy bébiszittert, két kicsihez hárman is kevesek lennénk, nagyon aktívak.

   Talán nem is lenne rossz ötlet egy bébiszitter, ő viszont nem akarta senkivel megosztani Lorerayal közös házukat, hiszen ez nekik épült és a gyerekeiknek… az anyja egyáltalán nem zavarta, de biztos volt benne, hogy egy idegentől megőrülne.