43.

Álmosan botorkált az ajtó felé, aminek a csengőjéhez valaki úgy tűnt hozzáragadt. Az egész éjszakát végigtanulta, hulla fáradt volt és minden tagja zsibbadt, ráadásul itt volt még a váratlan vendége is.

-          Itt vagyok már – morgott halkan, miközben kinyitotta a zárakat és kitárta az ajtót. – Hello – köszönt az előtte álló idegennek, akinek cseppet sem tetszett a képe. Tele volt varrva a férfi mindenféle mintával, a kócos haja és a kialvatlanságtól karikás szemei sem tettek jó benyomást rá, ahogy a szakadt farmer, gyűrött ing és bakancs párosítás sem, így némán méregette vagy fél percig, mielőtt megszólalt volna. – A punkok egy emelettel feljebb laknak – szólalt meg végül, mire a pasas elmosolyodott.

-          Te vagy Beatrice? – Kérdezte rekedten, mire elkerekedtek a szemei.

-          Igen és te ki vagy? – Húzta ki magát, mert bár nem volt számára szimpatikus a pasas, nem akarta kimutatni, hogy ha szembe jönne vele egy sötét sikátorban, valószínűleg sarkon fordulna inkább, nehogy mellette kelljen elmennie.

-          Bam. Bam Margera – nyújtotta a kezét, amin karkötők csilingeltek. A csuklóján egy méregdrága óra pihent, az ujjain gyűrűk tucatjai voltak, életében nem látott ennyi fuxot egy férfin, szóval elkönyvelte magában, hogy egy maffiózó áll vele szemben, bár maga sem tudta miért jutott erre a következtetésre.

-          Miben segíthetek? Korrepetálásra szorulsz valamilyen tárgyból az egyetemen? – Ráncolta össze a homlokát, ugyanis az ilyen rosszarcú fickók többnyire akkor csengettek be hozzá, ha bukásra álltak valamiből. Bam mégse úgy nézett ki, mint egy diák és a jókedvű nevetése szintén arra engedte következtetni, hogy nagyon rossz felé kapiskál.

-          Nem – ingatta meg a fejét, majd félretolta a küszöbről és könnyedén besétált, hogy levesse magát a kanapéjára. – Egy babysitterre van szükségem és azt állítják te vagy a legjobb – nézett végig rajta.

-          Felnőttek felügyeletét nem vállalom, márpedig te nem tűnsz pelenkásnak – csúszott ki a száján amit először gondolt, hisz nem egy pasi próbálta már ilyen szöveggel ágyba vinni, amitől már hánynia kellett.

-          Egy barátom gyerekeire kéne figyelni és hidd el többé nem lenne bajod azzal, hogy miből fizesd ki a tandíjad a harmadik diplomádért – kacsintott rá, mire az alsó ajkába harapott. Gyerekekre kéne vigyáznia jó pénzért. Ez nem is hangzik rosszul, főleg úgy, hogy a férfi nagyon úgy tűnt leinformálta mielőtt felkereste volna.

-          Mennyi idősek? – Kérdezte halkan, miközben becsukta az ajtót.

-          Hét hónaposak. Ikrek, egy kisfiú és egy kislány, mindketten egészségesek, gagyarásznak, kúsznak másznak, nyáladzanak és becsinálnak – fintorodott el a férfi, mire elmosolyogta magát.

-          Mennyit kéne rájuk vigyázni? – Töltött magának egy bögre kávét.

-          Öhm… Állandó felügyelet kellene. Persze napközben megoldjuk, míg te suliba vagy, de utána… - kezdett bele Bam, de ő leintette.

-          Ekkora babáknak az anyjukra van szükségük – kezdett bele kissé ingerülten, mert utálta az olyan nőket, akik csak megszülték a kisbabájukat aztán idegenekre bízták őket.

-          Nincs anyukájuk – komorodott el a férfi, mire bocsánatkérően pislogott rá. – Az anyukájuk meghalt mikor megszülettek, de nem hozzuk szóba. Soha – tette hozzá. – Ha csak megemlíted Ville előtt valószínűleg letépi a fejed – húzta el Bam a száját.

-          Ville az apukájuk? – Kérdezte halkan, mire egy apró bólintás volt a válasz. – Szóval két baba, állandó felügyelettel – összegezte a dolgokat.

-          Pontosan a tandíjad tripláját kifizetem havonta, ha elvállalod – nézett a férfi mélyen a szemébe, mire majdnem leesett az álla.

-          Mi a csapda? – Szűkítette össze a szemeit, mert ennyi pénzért egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy csak két édes babára kell vigyáznia.

-          A barátom is a te felelősséged. Mióta meghalt a menyasszonya nincs jól, de ez érthető gondolom – nézett rá a férfi, mire aprót bólintott. El se bírta képzelni mit élhetett át az-az ember. – Kicsit olyan, mintha ő is kisbaba lenne. Pesztrálni kell. Etetni, kávét főzni, mosni rá, felkelteni, levegőre vinni, ugyanis magától nem mozdul ki és hasonló finomságok. Nem lesz könnyű, de be kell látnia, hogy egyedül nem tud ellátni két babát és szüksége van segítségre. Ha az informátorom nem hazudott, te gyógyítod az emberek lelkét, rá pedig nagyon ráfér, hogy valaki meggyógyítsa.

-          Rendben, de előbb vele is akarok találkozni – bólintott tétován.

-          Öhm, elfelejtettem szólni… - kezdett bele Bam, miközben a kicsiket tolta a kocsiban, akik élvezték a napsütést.

-          Mégis miről? – kérdezte unottan beleszívva a cigibe, ami miatt két lépésnyire lemaradt tőlük, s még arra is vigyázott, nehogy a szél pont az ikrekre fújja a füstöt.

-          Nem egyedül leszünk a kávézóban – mondta nagyon halkan, elnyelve a szavakat, mintha ettől kevésbé hallaná, amit mond, vagy éppenséggel elsiklana a dolog felet.

   Összevonta a szemöldökét, fogalma sem volt, ezzel mire is akar célozni a férfi. Értetlenül pillantott rá, Bam viszont csak kicsit megvonta a vállát, mintha az egész nem számítana semmit, ő viszont pont ebből a mozdulatból tudta, hogy valami nincsen rendben, valamit eltitkol.

-          Nincs kedvem veszekedni veled, ezért jobb lenne, ha elmondanád, mi van – mordult fel rosszkedvűen. A legszívesebben elvette volna tőle a babakocsit, hogy aztán elinduljon a kicsikkel hazafele.

-          Igazából semmi fontos, csak… - nyelt egyet, beletúrt a hajába, befordultak a sarkon, így már látták a kávézót, ahova készültek.

-          Csak? – állt meg hirtelen, mielőtt oda érnek és ő már nem tud sehova menekülni. Valami volt a dolog mögött és azonnal tudni akarta, mi az, amit nem mondanak el neki.

-          Ne akadj ki, Ville, csak szereztem valakit, aki szívesen vigyáz a kicsikre, igazán jó és – hadarta gyorsan, ő viszont azonnal közbevágott.

-          Mondtam, hogy nem kell senki – nyomta el a cigit, aztán a kocsihoz sétált és megfogta. – Mit nem lehet ezen megérteni? Ott van, anyu, ő pont elég segítségnek – sziszegte a fogai között.

-          Az anyád idős, te meg totálisan kimerültél, ketten vannak, nem bírjátok őket – ellenkezett azonnal.

   Ebben volt igazság, hiszen hónapok óta nem aludt végig egy éjszakát sem, két óránként felkelt, vagy a picik, vagy saját maga miatt, neki így viszont tökéletesen megfelelt. Az anyja már más dolog volt, tényleg idős volt ahhoz, hogy két újszülöttet ugráljon körbe. Viszont így sem akarta, hogy egy idegen betegye a lábát a házba…

-          Nem – mondta keményen.

-          De, legalább ismerkedj meg vele – ellenkezett Bam.

-          Semmi kedvem megismerkedni vele, ahogy semmi kedvem senkit beengedi a házunkba, főleg nem egy idegent, téged szívesen látlak, de mást nem – folytatta határozottan és eltántoríthatatlanul.

-          Ville, szállj magadba, nagyon nagy segítség lenne nektek, ha más nem, gondolj Loreleyra és Leevire, nekik sem lenne jó, ha egyszer csak összeesnél a fáradtságtól, ráadásul így nem tudsz teljeségében koncentrálni rájuk – folytatta tovább.

-          Hagyj békén, hazamentünk – kapta el hirtelen a kocsit Bamtól, aztán elindult visszafele a kocsihoz.

-          Ne csináld már ezt, te makacs barom – kapta el a karját.

-          Mondtam már, hogy ne káromkodj előttük – szűrte összeszorított fogai közül.

-          Hiszen nem beszélnek, nem értik – forgatta meg a szemét.

-          Leszar… nem érdekel, akkor sem – harapta el hirtelen a káromkodást, ami majdnem az ő ajkai között csúszott ki.

   Bam nagyot sóhajtott, őt viszont nem érdekelte tovább az egész, tovább tolta a picikét, egyenesen az autójához. Nem érdekelte semmilyen bébiszitter, nem bírta volna másra bízni a kicsiket, ráadásul senkit nem akart beengedni az életükbe, amit nagy nehezen sikerült a helyén tartania. Amióta Loreley nem volt vele… egyszerűen egy cérnaszálon lógott minden körülötte, s tudta, hogy ez a cérnaszál nagyon könnyen elszakadhat, arra pedig nem volt kíváncsi, hogy akkor mi fog történni vele, velük.

   Ingerülten túrt a hajába. Az egész kész elmebaj, el sem hitte, hogy képes erre az anyja és egyszerűen egyedül hagyja, mert nem fogadta el Bam ajánlatát, annak a faszfejnek pedig sikerült rávennie, hogy költözzön haza és hagyja magára a kicsikkel.

   Igazából pár napig semmi gond nem is volt, mostanra viszont nagyon is érzékelte két kéz hiányát, akik az egyik kicsit fogják, míg a másikat eteti. Ezt nem lehetet így bírni, szegény Leevi sírt, míg ő Loreleyt etette meg, amitől összerándult a gyomra és rossz érzés töltötte el, ahogy mindig, ha ilyen keservesen sírtak, ráadásul nem tehette meg, hogy abba hagyja az egyik etetését, hogy a másikat vigasztalja.

   Kész elmebaj. Ahogy lett egy szabad perce, azonnal a telefonjáért nyúlt.

-          Jól van, mutass be neki, de tudd, hogy gyűlöllek, amiért rávetted anyát, menjen haza – sziszegte dühösen a telefonba.

-          Rendben van, én sokkal jobban, tehát nincs ezzel semmi gond – mondta jókedvűen a férfi. – Akkor mikor találkozunk?

-          Minél előbb, annál jobb – vágta rá, bár tudta, hogy a hajnali hét óra nem olyan megfelelő időpont, de úgy érezte, egyedül megőrül a kicsikkel.

-          Hé, nem tudok ilyen gyorsan menni – szisszent fel, miközben majdnem magára öntötte a kávéspohár tartalmát, amit Bam vett neki, mikor reggel nyolckor beállított hozzá, hogy kirángassa a házból, aztán most, hogy vagy fél órányira voltak Helsinkitől, elkezdte  felfelé rángatni a macskaköves úton, de ő még félig aludt, Bam pedig nagyjából rohant, miközben a karját szorongatva cibálta. A ház hatalmas volt és gyönyörű, még félkómában is meg tudta állapítani, hogy olyan az egész, mint a mesében, a nyitott ablakon át viszont éktelen gyereksírás hangzott ki, amin elmosolyodott. Szóval ezért ilyen sürgős a dolog…

-          Ez Loreley lesz – nevetett fel Bam, miközben a zárba illesztette a kulcsát és behúzta mag után, ő viszont majdnem hasra is esett egy eldobott cumisüvegben.

-          Hű – esett le az álla, ugyanis az egy dolog volt, hogy immár két baba sírt, de olyan rumli volt a házban, amilyet még nem látott.

-          Anya? – Bukkant fel egy kétségbeesettnek tűnő férfi, aki egy kislányt ringatott a karjában.

-          Hívhatsz így is édesem – kacsintott rá Bam, majd elvette tőle a rózsaszín rugdalózóban lévő picit aki tovább üvöltött. – Ville ő itt Beatrice – mutatta be őket egymásnak.

-          Hello – mosolyodott el, miközben beljebb sétált kikerülve a levetett ruhadarabokat és egyéb holmikat, a férfi viszont köszönésre se méltatta, csak meredt rá a hatalmas zöld szemeivel, amik alatt sötét karikák éktelenkedtek. A bőre sápadt volt, úgy nézett ki, mint egy lerobbant vámpír, de valahogy ezen nem lepődött meg. Egy férfi, két baba, nem számított másra… Nem várta meg, hogy beinvitálja egyszerűen a nappali felé vette az irányt, ahol egy gyönyörű kisfiú ordított. – Szia szépségem, gondolom te vagy Leevi – emelte fel a csöppséget, aki hatalmas szemekkel meredt rá, akár az apja, aztán újra sírni kezdett. Valahogy ösztönösen tudta, hogy mindkét baba éhes így a konyhába sétált, ahol koszos cumisüvegek és edények hevertek mindenfelé.

-          Kérem a fiam – trappolt utána Ville dühösen.

-          Úgy látom az alma nem jött be nekik – mosolyodott el, miközben elvette a két felmelegedett cumisüveget, aztán körbenézett a katasztrófa sújtotta övezetnek is kinevezhető konyhán, ahol babatápszer, almapüré és valami felismerhetetlen trutyi volt végiglocsolva, majd leült a kanapéra és Leevi fejét a combjára helyezte, míg a kis teste a puha bőrre került. – Megkaphatom a kishölgyet? – Nyúlt a tovább ordító piciért, aki Bamnél volt még mindig, mire a férfi tétován nyomta a kezébe az apróságot, akit a másik combjára fektetett, aztán felrázta a két cumisüveget és egyszerre nyomta a babák szájához, akik varázsütésre elhallgattak és enni kezdtek.

-          Baszd meg ez sose jutott volna eszembe – nézett rá Bam úgy, mintha hat feje lenne, ő pedig csak mosolyogva nézte az ikreket, akik elégedetten ettek.

-          Az alma talán jobban ízlene nekik, ha reszelnél hozzá babapiskótát. Édesebb tőle és jobban megeszik – mosolygott fel a döbbent zöld szemű vámpírra, aki úgy nézett rá, mintha valami csodát mutatott volna be azzal, hogy egyszerre etette a két gyereket, majd hirtelen észbe kapott és tarkón vágta Bamet.

-          Megmondtam már, hogy ne káromkodj a gyerekeim előtt – sziszegte rekedten, amitől kirázta a hideg, ugyanis ennyire mély hangja nem sok férfinak volt. Nézte a két picit, akik elégedettnek tűntek és nagyon is hasonlítottak az apukájukra.

-          Jól van na, de be kell látnod a csaj egy zseni – mutogatott Bam rá, mire halkan felnevetett.

-          Nincs ebben semmi ördöngösség – ingatta a fejét, miközben tovább tartotta a cumikat, amikből szépen lassan de elfogyott a tápszer. – Egy bucis rongy, meg még egy – terített ki két koszos pólót a vállára, aztán felemelte a babákat és a vállára fektette őket, hogy könnyebben tudja simogatni a hátukat, míg mindketten nem büfiznek, amire nem kellett sokat várni.

-          Az az én pólóm volt – mordult rá Ville, mire mosolyogni kezdett.

-          Koszos volt, mosni kell szóval mindegy, hogy babahányásos vagy ahogy éreztem vodka és cigiszagú-e – nézett bele egyenesen a morcos zöld szemekbe, miközben Leevit átadta az apjának, ő pedig Loreleyt ringatta álomba.

-          Nagyon értesz a kis szörnyetegekhez – nézett rá Bam vigyorogva, mire Villétől egy újabb tarkón legyintést kapott.

-          Nem szörnyek – kérte ki magának a büszke apuka, miközben egy puszit nyomott Leevi homlokára.

-          Úgy látom segítségre szorulsz és én tudok segíteni – nézett a férfin végig, aki totálisan ki volt merülve.

   Nem volt kérdéses, hogy segítségre szorul, ráadásul nem is kevésre. Idegesen megnyalta az ajkát, miközben azt figyelte, a nő milyen okosan is oldotta meg azt, amire ő hónapokon keresztül nem jött rá. Az biztos, hogy nem ártana neki, ha a… nem is emlékezett a nevére, ha a bébiszitter továbbra is itt maradna nála.

   Az ötlet azonban, hogy egy idegent beengedjen az életébe, egyáltalán nem tetszett neki. Ez a ház az övék, övé és a kicsiké és Loreleyé, senki másé, ahol nincs keresnivalója senkinek rajtuk kívül, főleg nem egy idegen nőnek.

-          A lakásod kezd úgy kinézni, ahogy a tornyod – szólalt meg Bam, megtörve a kialakult csendet.

-          Mert ellenem fordítottad anyut – túrt a hajába, amire már ráfért volna egy alapos vágás, nem mintha különösebben zavarták volna a hosszú tincsek, egyszerűen összefogta a tarkóján és nem is foglalkozott vele.

-          Megérdemelted, szegény már hetvenéves, felnevelt már két hülye gyereket – rávillantotta a szemét, amikor a férfi a hülye szót használta, mire Bam csak megforgatta a szemét. – Nem hiszem, hogy fel kéne még nevelnie két hiperaktív kis gombócot.

-          Nem hiperaktívak, csak kicsik – jegyezte meg a nő, miközben álomba ringatta Loreleyt.

   Rápillantott a magas, fiatalnak tűnő lányra, akit kitudja honnan szedett össze a férfi, aztán Leevit figyelte, aki gügyögve pillantott rá vissza. Talán nem is lenne rossz ötlet, ha a nő itt maradna, beköltözne a házába és egyszerre látná el egy bébiszitter és egy takarítónő feladatait.

   De akkor is, ez a ház az övék volt… még a gondolattól is rosszul érezte magát, hogy beengedjen egy idegent.

-          Jól van, Ville, döntök helyetted, mert megalszik a tej a gyerekek szájába, mire te azt mondod, hogy maradjon és oldja meg az egész életed. Egyedül nem bírod tovább, idegösszeroppanást fogsz kapni, vagy megőrülsz… - hirtelen újra elhallgatott. – Ja nem, az már megtörtént – vigyorgott teli pofával. Ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy újra erősen tarkón vágja.

-          Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – sziszegte halkan.

-          De, kurva egyszerű – szólalt meg.

-          Soha nem fogsz leszokni a káromkodásról? – mordult fel hirtelen, ahogy meghallotta a következőt.

-          Még nem is beszélnek, mit aggódsz annyira?

-          Ja, aztán az lesz az első szavuk, hogy baszd meg, vagy kurva, mert ezt hallják tőled folyamatosan – mondta indulatosan.

   Mielőtt Bam vagy a nő mondhattak volna valamit, átment az alvó kisfiúval a gyerekszobába és berakta a kiságyába. Igazából az egész nagyon egyszerű lehetett volna, de nem tudta legyőzni azt a rossz érzést, ami belülről emésztette, ha arra gondolt, egy idegen nő fog ott lakni velük és mindenben segíteni.

   Nyelt egyet, a kisfiú arcát figyelve, mely kisimult, azonnal elaludt, most, hogy jól lakott, még korán is volt nekik nagyon. Visszament a szobába, ahol a nő már állva várta Loreleyal a karjában. Igazából még ettől is rossz érzése volt, hogy egy idegen lány tartja a kezében Loreleyal közös gyereküket. Hülyeség az egész, még sem tudott túljutni rajta.

   Elvette tőle a kislányt, alig ránézve, majd őt is a kisszobába vitte, átlépve a szennyesen és a többi kiöntött holmin, őt soha nem izgatta különösebben a rend, bár tudta, hogy ráférne a házra egy alapos takarítás, ha más nem, a gyerekek miatt, még az kéne, hogy valami bogarak vagy kis állatok költözzenek be a rumli miatt…

-          Maradjon – bökte ki végül, visszatérve a nappaliba, olyan minden mindegy alapon.

-          Végre – sóhajtott fel Bam, mint akinek egy hatalmas kő zuhant le a szívéről. – Így már nem is aggódok annyira – sétált a hűtőhöz, majd kivett belőle egy sört, annak ellenére, hogy kilenc óra sem volt még. – Kérsz? – kapott elő egy másikat neki.

   Elfogadta, majd kinyitotta és belekortyolt a hűs italba, utána várakozva nézett a nőre, akinek még mindig nem tudta a nevét, hogy mégis, hogyan gondolták Bammel ezt az egészet.

-          Takarítani biztos, hogy nem fogok – nézett körbe a nappaliban. – Ez a ti dolgotok. A gyerekekkel szívesen vagyok, ha el akarsz menni vagy akármi és éjjel is vigyázok rájuk, ha ki akarod magad aludni. Olyankor úgyis tanulok – vont vállat hanyagul. – Ha szépen megkérsz idefelé jövet bevásárolok, de nem fogok itt lakni. Van saját életem – jelentette ki határozottan, még akkor is, ha Bam azt mondta éjjel nappal itt kéne lennie. Az iskola volt az első, na meg az, hogy végre kitalálja mi is legyen, de mivel fogalma sem volt róla inkább iskolába járt és babysitterkedésből, a könyvtárban való besegítésből meg korrepetálásból tartotta el magát, mert nem akart hozzányúlni a megtakarított pénzéhez vagy ahhoz, amit örökölt a nagyszüleitől.

-          Nem akarok elmenni – vágta rá Ville morcosan, mire aprót bólintott.

-          Aludnod viszont kell, ha rendesen foglalkozni akarsz velük – felelte halkan, miközben összeszedte a cumisüvegeket és a mosogatóba tette mindet, hogy kifertőtlenítse őket.

-          Nekem most le kell lépnem – pattant fel Bam, miután kapott egy sms-t, aztán mire kettőt pisloghattak volna el is tűnt.

-          Hogy is hívnak? – Nézett rá Ville kérdőn.

-          Beatrice – mosolygott rá, miközben a tálkában lévő almapépet is kidobta, hogy elmosogasson. – Feküdj le aludni, úgy látom rádfér – kezdett el összepakolni, hogy legalább tiszta lappal kezdhessen neki az új melójának.

-          Nem vagyok álmos – nyomott el egy ásítást a férfi.

-          Nem fogom kirabolni a házat míg alszol és a gyerekeid se viszem el az engedélyed nélkül oké? Aludnod kell, mert igaza van Bamnek, egyszerűen össze fogsz esni valamelyik picivel a karodban – sóhajtott fel.

-          Nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e hogy itt legyél – sziszegte a férfi, mire elhúzta a száját. Valahogy érezte, hogy nem lesz könnyű. Villéből egyszerűen áradt valami elutasító erő és olyan mérhetetlen szomorúság, ami még az ő sokat tapasztalt gyomrát is képes volt görcsbe rántani.

-          Idegen vagyok érthető, hogy nem szívesen bízod rám a babáid – indította el a mosogatógépet. – Én se tenném, ha az enyémekről lenne szó. De két pici babáról beszélgetünk, akiknek szükségük van rád, lehetőleg éberen és nem félkómában ténferegve. Mikor aludtad ki magad utoljára? – Nézett rá kérdőn, mire a méregzöld szemek megvillantak.

-          Mi közöd van hozzá? – Csattant fel, ő pedig megdöbbenve pislogott rá, mert nem értette, miért kiabál vele.

-          Hé, nyugi – csitította finoman a férfit, érezve, hogy meg kell őriznie vele szemben a hideg vérét. Ville kialvatlan volt és depressziós, amit nem csodált annak tekintetében, ami vele történt. Élete legboldogabb napjának kellett volna lennie annak, amikor az ikrei a világra jöttek, erre elvesztette a lányt, akit szeretett és két kisbabáról kellett gondoskodnia lényegében teljesen egyedül. Valószínűleg arra se volt ideje, hogy meggyászolja a nőt, aki belehalt a szülésbe és akibe Bam elmondása szerint őrülten szerelmes volt. Tudta, hogy egészen eddig a férfi egy vékony penge élén egyensúlyozott csak és most ért el oda, hogy bármelyik pillanatban leléphetett róla, hogy belehaljon az egészbe. De nem tehette, a gyerekei miatt nem. – Csak segíteni szeretnék – mosolygott rá, mert érezte, hogy nagyon finoman kell vele bánnia. Túl sokat szenvedett, túl érzékeny volt, neki pedig nem az volt a dolga, hogy veszekedjen vele, hanem az, hogy segítsen ellátnia a piciket és gondoskodjon róla is. – Mi lenne ha lefeküdnél ide a kanapéra és aludnál pár órát? Addig én itt leszek, elpakolok, beindítok egy mosást, a hétvégét pedig együtt töltjük, megnézzük mennyire vagyok a hasznodra és mennyire tudjuk elviselni egymást – törölte le a konyhapultot. – Lehet, hogy Leevi és Loreley nem is kedvelnek majd, ami egyértelművé teszi, hogy nem maradhatok – mosta ki a rongyot, aztán ismét pakolni kezdett. – Kipróbálod, hogy kellek-e, ha pedig úgy döntesz, hogy nem, akkor mutatok pár trükköt, amivel könnyebb lesz kettejüket ellátni egyszerre és lelépek – mosolygott tovább rendíthetetlenül, főleg mikor arra gondolt mennyire döbbenten is pislogott a férfi, mikor egyszerre etette a két csöppséget.

-          Ez egész jól hangzik – morogta Ville, majd ledőlt a kanapéra és szinte azonnal el is aludt, amit kuncogva vett tudomásul. Totálisan ki volt merülve, ez látszott rajta. Finoman ráborított egy tiszta pokrócot, mire a férfi álmában elmosolyodott, aztán összeszedte a szennyest, letörölte a port, feltakarított mindenhol és kimosott, mire pedig az ebéd is megfőtt az egyik baba felébredt, majd pár perccel később a másik is felsírt, ő pedig elkészítette nekik az almapürét babapiskótával és megetette őket.

-          Hamm – mosolygott Leevire, aki hatalmasra nyitotta a száját, ő pedig egy nagy kanál pürét adott neki. – Ügyes fiú – törölte meg a maszatos arcot, aztán Loreley felé fordult, aki vigyorogva nyitogatta a száját, miközben a lábaival kalimpált a levegőben, majd elégedetten nyammogott, mikor ő is kapott az almából. A hátukat két nagy díszpárnával támasztotta ki, így egymás mellett ültek és sokkal könnyebb volt őket etetni.

-          Azt hiszem elaludtam – hallott meg a háta mögül egy mély dörmögő hangot, mire felmosolygott a férfire, aki álmosan dörzsölte a szemeit.

-          Szinte egyszerre keltetek fel – tett egy kanál ételt Leevi szájába. – Kész az ebéd, ha szeretnél enni. Gondolom téged nem nekem kell megetetnem – kuncogott fel, miközben Loreley türelmetlenül kapott a kezéért. – Hé, türelem édesem – simogatta meg a pici arcot, aztán neki is adott az ebédből.

-          Átveszem – ült le mellé a férfi, mire mély levegőt vett.

-          Jól megvagyunk, tőlem is elfogadják az almát, te pedig nyugodtan ebédelhetsz, amíg én megetetem őket. Sőt egy zuhanyzás is belefér ha gondolod – kacsintott rá.

-          Most azt akarod mondani, hogy büdös vagyok? – Húzta fel Ville az egyik sötét szemöldökét, mire a levegőbe szimatolt.

-          Sör, vodka, cigi és babahányás – állapította meg milyen szaga is van a férfinak. – Szerintem Loreley étvágya elmegy a szagodtól. Az ilyen szép lányok, nem szeretik a büdös apucikat – kuncogott halkan. – Nincs bajuk látod? Rámbízhatod őket nyugodtan – etette a két kicsit tovább. 

   Egyáltalán nem tetszett neki a nő jelenléte, azt azonban el kellett ismernie, sokkal könnyebb volt vele, még megfürödni is kapott pár percet, mielőtt a kicsik izgágán sírni kezdtek volna, kitudja miért. Keresett egy tiszta nadrágot, aztán felkapott egy pólót, amit még Loreley tervezett csak neki. Összeszorult a gyomra, ahogy a szeretett nőre gondolt, elszorult a torka, s úgy érezte pár másodpercig, hogy belepusztul a hiányába. Azonban ezt nem tehette meg, hiszen ott volt a két kicsi, akikért a nő az életét adta, s akiket annyira akartak mindketten… ha nem erőltette volna annyira, ha nem akart volna annyira apa lenni, akkor Loreley még mindig vele lenne és együtt öregednének meg, ahogy mindig álmodtak róla.

   Nyelt egyet, egy pillanatig hosszan beszívta a levegőt, hogy lenyugtassa magát, aztán kiment a fürdőszobából megkeresni a többieket. A gyerekszobába ment át, ahol azt tapasztalta, hogy Beatrice már mindkét gyereket tisztába rakta, s egyszerre ringatva őket próbálta őket csillapítani.

   Összeszorította a fogát, arra gondolt, ez a nő akár Loreley is lehetne, ő is így fogná a két csöppséget és vele együtt gondoskodna róluk… tudta, hogy nem szabad rágondolnia, mert attól egyszerűen megpusztul, még sem tudott mit tenni, akármennyire is nem hasonlított Beatrice rá, halvány szürke szemeivel és szőke hajával.

   Úgy érezte, megcsalja a nő emlékét, oda lépett hozzájuk, aztán elvette Loreleyt tőle és a másik kicsit is.

-          Enned is kéne – tanácsolta anyáskodó hangnemben, amitől csak a szemét tudta volna forgatni, ha lett volna hozzá kedve.

-          Kösz a jó tanácsot, szerintem vagyok hozzá elég felnőtt, hogy magamtól is eldöntsem, éhes vagyok–e vagy sem - Egy gonosz, házsártos, szörnyetegként viselkedett a másikkal szemben, ez viszont egy cseppet sem zavarta, végül is az egész Bam hibája.

-          Nem kell mindent támadásnak venni – emelte fel védekezőleg kezeit a másik.

   Erre inkább nem mondott semmit, nem vett ő semmit támadásnak, csak elege volt a jó tanácsokból, amikkel mindenki bombázta. Az egyetlen boldog perceket csak az jelentette neki, ha Loreley vagy Leevi rámosolygott, egyébként a legszívesebben már rég nem élt volna. Elég volt csak arra a pár percre gondolnia, mikor a szívmonitor hangosan vijjogni kezdett, a vonal pedig kiegyenesedett, s újra ott érezte magát az üvegfal mögött, ahol meghalt számára a világ, miközben igazából újra indult az egész a picik miatt.

-          Azt hiszem, valaki kopog – vonta össze a szemöldökét a nő. – Nincs csengő?

-          Nem igazán – vonta meg a vállát. – Gyertek, ez biztos Migue bácsi lesz – duruzsolta a piciknek, miközben karjában mindkettővel elindult az ajtó felé.

   Nem tévedett, a kilincset a könyökével nyomta le, majd beengedte a gitárost.

-          Szívesen kezet fognék veled, de úgy látom ez most nem túl alkalmas – sétált be a férfi, majd az ajtót is becsukta maga után.

-          Remek a megfigyelőképességed – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

-          Úgy látom, még mindig morci vagy – biggyesztette le játékosan az ajkát, a múltkori kis vitájukra emlékeztetve. – Szia, Migue – mutatkozott be a nőnek, amikor az megjelent az ajtóban. – Beszéltem Bammel.

-          Gondolom, örül, mint majom a farkának és most végig hív mindenkit, hogy mekkora zseni – mordult fel egyáltalán nem kedvesen, majd a játszószőnyeghez vitte a kicsiket, ami a nappali közepén volt.

-          Persze, hisz ismered – foglalt helyett a kanapén Migue.

-          Tízszeresen fogja visszakapni – sétált át a konyhába. – Kérsz valamit?

-          Sört – válaszolta azonnal, miközben Beatricet figyelte, aki kedvesen mosolygott rá.

   Elege volt az egészből, valahogy nem bírta megszokni így két óra múltán sem a másik jelenlétét, egyszerűen zavarta, hogy az otthonában van, hogy neki segít. Kiment a hűtőhöz elővett két sört, aztán visszasétált az egyiket oda adta Miguenak, ő maga pedig leült a kanapéra, onnan pillantott a nőre, aki éppen Leevi kezébe adta az egyik játékát.

-          Jobb hangulatban vagy legalább egy fokkal, mint a múltkor? – kérdezte Migue.

-          Nem, és továbbra is nem a válaszom – kortyolt bele a hideg italba, a gyerekeket figyelve, akik nevetve kaptak fel mindenfélét és játszottak vele.

-          Ville, értek én mindent, de nem csinálhatod ezt, több hónapja megbeszéltük, hogy felvesszük az új számokat, tudom, hogy nehéz, hogy nem akarod, hogy szar, de abban is biztos vagyok, hogy jót tenne neked – megforgatta a szemét.

-          Remek, hogy mindenki tudja, mi tenne jót nekem, de akkor sem, velük vagyok és kész ennyi, befejeztem – tárta szét a karját. – Erről pedig nem fogok többet vitázni, szóval, ha veszekedni akarsz ezen, el is mehetsz. Ja, és ne káromkodj – tette hozzá.

A két kisbaba egész nap lekötötte, már nagyon ügyesen meg tudtak fogni dolgokat és szívesen hajigálták is a játékokat, de a legnagyobb élvezetet abban lelték, ha sima nejlonzacskót adott a kezükbe, amit ők zörgethettek, a hangtól pedig édesen nevettek mindketten.

-          Hé az nem lesz finom – szedte ki Leevi szájából a szatyrot, mire a pici sírni kezdett Ville pedig azonnal feltűnt a teraszról ahová cigizni és inni ment ki.

-          Mi történt? – Nézett rá dühösen, miközben felkapta a fiát és védelmezően ölelte magához, ahogy egy igazi apa teszi a gyerekével.

-          Csak nem hagytam, hogy megegye a zacskót – csörgette meg a kezében lévő műanyagot, mire Loreley hozzá mászott és azonnal a zörgő tárgyért kapott, nem mintha nem lett volna már egy nála. Ville a lányát is azonnal magához vette, mintha már az is zavarná, ha megérinti az ikreket, ő pedig nagyot sóhajtott. – Ha nem hagyod, hogy segítsek, nincs értelme itt ülnöm. Tudom, hogy furcsa lehet, hogy itt vagyok, de egyedül nem fogsz elbírni velük – nézett mélyen a zöld szemekbe.

-          Ők az én gyerekeim, elbírok velük – sziszegte a férfi dühösen, miközben mindkét apróság sírni kezdett a kezében. Loreley azért, mert nem tudta az apja karjaiban zörgetni a nehezen megkaparintott zacskókat, Leevit pedig zavarta, hogy nem kúszhat szabadon a padlón. Elég volt pár óra, hogy rájöjjön a két apróság mit is akar, velük nem is volt baj, Ville viszont más lapra tartozott.

-          Oké, akkor ez azt akarja jelenteni, hogy nem akarod, hogy maradjak? – állt fel a földről, majd kérdőn nézett a férfire.

-          Pontosan. Húzz el – bólintott, miközben az ikreket ringatta.

-          Csak egy jó tanács – sóhajtott fel, miközben összeszedte a cuccait, fel se véve a bunkó megnyilvánulást. – Tedd le őket a földre és abba fogják hagyni a sírást – nézett Villére a válla felett, majd megsimogatta a két csöppséget. – Sok sikert – intett a férfinak egyet, majd távozott a házból, miközben elkönyvelte, hogy egy olyan embernek nem lehet segíteni, aki nem akarja, hogy segítsenek. Megértette őt, mégis tudta, hogy így rövid távon meg fog őrülni.

Az utcára érve hívott egy taxit, majd hazavitette magát, megtöltötte a kádat vízzel és elmerült a habokban egy pohár borral és a kedvenc könyvével, miközben próbált megszabadulni a szomorú zöld szemektől, amik valamiért vele jöttek haza is, ahogy a két pici is, akiknek nem volt más csak a morcos, magányos férfi.

Másnap rendet rakott a saját apró lakásában, majd megírta az egyetemre szükséges házi dolgozatokat és próbált nem gondolni Villére és az ikrekre, akikkel az előző napot töltötte, mégis valahogy úgy érezte, jobban lenne, ha tudná, hogy ezt a napot is kibírták hármasban. Mégse hívta fel Bamet, hogy megtudja mi a helyzet, a komor vámpírral és a két tündéri babával, elvégre a férfi elküldte és nem akart a segítségéből. Valószínűleg előző nap is csak azért viselte el a jelenlétét, mert Bam és Migue rákényszerítették. Délután négy volt mikor megcsörrent a telefonja, a kijelzőn egy ismeretlen szám villogott, így elhúzta a száját, mielőtt felvette volna.

-          Igen, tessék? – Szólt bele a készülékbe, miközben egy bögre teát töltött magának.

-          Beatrice? – Szólt bele Bam kétségbeesetten a telefonba, miközben meghallotta, hogy a két iker egyszerre üvölt.

-          Mi a baj? – Kérdezte halkan.

-          Ville berúgott és asztmarohamot kapott, a kicsik sírnak én meg nem tudom mi a francot csináljak – darálta kétségbeesetten.

-          Berúgott? – Emelkedett két oktávot a hangja, mert nem tudta felfogni, hogy lehet, hogy két pici baba mellett a férfi egyszerűen leissza magát.

-          Hosszú történet. Ide tudsz jönni? – Kérdezte Bam idegesen, mire nagyot sóhajtott.

-          Sietek – suttogta, majd bontotta is a vonalat, hogy átöltözzön és elinduljon. Nem kellett fél óra és máris az ajtóban állt, Bam pedig azonnal feltépte az ajtót és a kezébe nyomta Loreleyt, aki nem akart elhallgatni.

-          Gyere – intett befelé a férfi, miközben ő a kislányt ringatta.

-          Hé, édesem mi a baj? – Simogatta az apróság hátát, miközben a nappaliba követte Bamet. Ville a sarokban ült és Leevit szorongatta, szánalmasan nézett ki a vodkaszag csak úgy dőlt belőle, a szíve pedig beleszakadt, hogy így kell látnia. – Vedd el tőle – súgta oda Bamnek, miközben a kislánnyal a szobájába sétált, és tisztába tette, mert érezte, hogy itt lehet a baj, ugyanis amint tiszta pelust kapott azonnal meg is nyugodott és elaludt. Leevi alig fél percen belül szintén nála volt, a kisfiú csak álmos volt, ezen pedig gyorsan tudott segíteni, hisz amint betette a kiságyba azonnal el is aludt.

-          Ville, Ville hallasz? – bökdöste Bam a férfit, aki üveges tekintettel meredt maga elé.

-          Mi a fene történt? – Kérdezte a férfitól.

-          Nem tudom, elvittem a kölyköket sétálni, mire visszaértem már tök részeg volt, aztán befulladt, de amint megkaparintotta Leevit, elmúlt az egész, azóta meg ilyen – nézett rá Bam rettegve.

-          Szerintem csak most fogta fel, hogy egyedül van – túrt a hajába, majd leült a férfi mellé. – Ville, nincs semmi baj – simogatta meg a férfi hátát tétován, miközben az továbbra is meredt maga elé. – Nem vagy egyedül – beszélt hozzá halk, megnyugtató hangon. – Hé, szedd össze magad, a gyerekeidnek szüksége van rád. Gyere szépen – fogta meg a kezét, majd maga is meglepődött azon, hogy a férfi elfogadja a kezét és hagyja, hogy felhúzza a földről. – Vidd el fürdeni – adta át Bamnek.

-          El kell mennem – nyögte ki a férfi, mire majdnem kicsúszott egy káromkodás a száján.

   Nem igazán tudta mi is történt vele, az egyik pillanatban minden rendben volt, a másikban viszont… eltűnt mindenki, eltűnt minden, nem marad semmije és senkije. Loreley emléke olyan erővel vágta szíven, hogy majd belepusztult. A világ lassan kúszott vissza a tudatában, lassan fogta csak fel azt is, hogy Leevi a kezében van, ahogy azt is, hogy Bam és Beatrice is, akit elküldött.

   Sokkolta, hogy nincs többé a nő… az elmúlt pár hónapban csak úgy tudott megfeledkezni arról, hogy nincsen, hogy egyszerűen nem gondolt rá. Továbbra sem akart erre gondolni, hiszen már csak attól nem tudta mit csináljon, hogy tudatosította magában másodpercekre. Sokkal könnyebben ment, ha arra gondolt, csak elutazott, s egyszer visszatér hozzá.

   Loreley volt az igazi számára, mindketten tudták ezt, s ha nem erőlteti annyira… beleroppant a tudatba, abba, hogy magát okolta, egyszerűen viszont nem tehetett mást.

-          Megleszek – mordult fel hirtelen ellépve tőlük. A gyomra még mindig forgott az alkoholtól, amit hirtelen benyakalt, viszont annyira már magánál volt, hogy tudja mi merre – hány.

-          Menj el fürdeni – szólalt meg csendesen Beatrice.

   Lassan rápillantott, nem tudta mit keress megint a házában, de tudta, hogy igazából egyáltalán nem baj, hogy ott van, jelenleg ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy valamelyik kicsit megtartsa. Szófogadóan bólintott egyet, aztán elindult a legközelebbi fürdőszoba felé.

-          Nekem el kell mennem – szólalt meg újra Bam, mire csak fáradtan intett felé.

   A folyosó végén még hallotta, hogy pár szót váltanak még Beatriceal, majd nyílt a bejárati ajtó, s utána csukódott. Beállt a zuhanyrózsa alá miután ledobálta a ruháit, utána hideg vizet folyatott magára, hátha attól legalább egy kicsit magához tér, s nem érzi magát annyira elgyötörtnek és kizsigereltnek. Neki döntötte fejét a hideg csempének, remegett a hideg víztől, még sem bánta egy pillanatig, legalább másodpercek alatt kijózanodott tőle, bár a szája elkékült, s libabőrös lett.

   Hosszú percekig csak állt, próbálta kitisztítatni a tudatát, de őszintén szólva nem sokra ment vele. Csak Loreley szívének utolsó ütemei csipogtak a tudatában, aztán a hosszú vijjogás, ami a végét jelentették… elképzelte, hogy utána újra indul a szíve, amikor kiütik, az orvos pedig mosolyogva megy ki hozzá, hogy minden rendben van.

   Ehelyett… fél órán át próbálták újraéleszteni, de egyszerűen Loreley szíve nem kezdett el újra verni, az orvos pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében próbálta megmagyarázni neki, amit nem lehetett.

   Lassan mászott ki a zuhany alól, megtörülközött, aztán egy száraz anyagot tekert a dereka köré és abban ment ki a folyósóra, onnan pedig át az ő és a nő szobájába. Mindent úgy hagyott, ahogy volt, itt még a ruháit sem hagyta szanaszét, bár a törülköző most a földön landolt. Eszébe jutott, hányszor veszekedett vele emiatt a nő, hogy csak úgy szétszórja a holmijait… apró mosoly jelent meg a szája szegletében.

   Felhúzott egy nadrágot, aztán visszament a nappaliba, a kicsik a mászókában voltak, míg Beatrice a félszemmel őket figyelve kávét főzött. Egy adagot kiöntött egy bögrébe.

-          Hogyan iszod? – kérdezte elég hangosan, hogy a másik szobából is meghallja.

-          Csak tejjel – felelte, majd leült a mászóka mellé és egy csörgött nyomott Leevi kezébe, aki rögtön hevesen rázni kezdte, nevetve a hangján.

   Beatrice csendben oda vitte hozzá, majd visszaindult a konyhában, de utána szólt, mielőtt eltűnt volna, valamit minél előbb tisztázniuk kellett.

-          Akarom, hogy maradj – nyögte ki nagy nehezen, ezzel megállítva a másikat.

-          Az ilyesmit kérni szokták – jegyezte meg enyhe gúnnyal a másik, amit igazság szerint megérdemelt.

-          Szeretném, ha maradnál – morogta a gyerekeket figyelve.

-          Rendben van – mondta Beatrice, olyan minden mindegy alapon.

-          És bocsánat a múltkoriért – sóhajtott fel.

-          Elfogadva.

   A nőre nézett, megdöbbentően könnyen ment a kibékülés és az, hogy rávegye segítsen neki. Tényleg nem bírta egyedül a két kicsivel, miközben saját magával is meg kellett birkóznia, Bam pedig nem jelentett igazi segítséget neki, az anyja meg nem volt hajlandó visszatérni, mondván a legjobb barátjának a kérése. Voltak kétségei azzal kapcsolatban, milyen barát is az ilyen, de hát ez van, Bam soha nem volt az az egyszerű eset, ahogy sokszor ő maga sem.

   Beatrice rámosolygott, utána hátraarcot vett és visszament a konyhába, amit Loreley oly annyira szeretett és ami tökéletesen az ő ízlését mutatta. Eldőlt a padlón a gyerekek mellett, Leevi egyenesen a szemébe nézett a szitán keresztül. Azt mondták rá hasonlít jobban, ő mégis vonásában a szeretett nőt látta, akit túl korán kellett elveszítenie.

-          Elmegyek bevásárolni – sétált elő a nő. – Nincsen semmi a hűtőben bébi ételen és alkoholon kívül – mondta értetlenül összevonva a szemöldökét.

-          Ilyesmin meg se lepődj – vonta meg a vállát, hiszen ez számára természetes volt. – Tudsz vezetni? Akkor elviheted a kocsit – ajánlotta fel segítségképpen. – Meg a bankkártyám, valahol – körbe nézett félig felemelkedve a földről, aztán próbálta kitalálni, hogy az újra kialakult kupiban vajon hol lehet a pénztárcája. – valahol a szobában van – vonta meg a vállát, aztán visszafeküdt a földre.