Nyelt egyet. Majd még egyet. Megállt, nem
sétált tovább a másik felé, az már egyébként is a fal mellett volt, könnyedén
beszoríthatta volna, de amit mondott neki… mintha ököllel pont a gyomorszája
kellős közepére találnának.
Újra nyelt egyet, nem tudott megszólalni, az
árulás tönkrezúzott benne mindent, a reményt még sem tudta elvenni. Ő egy másik
nővel sem feküdt le, még akkor sem, mikor először nagyon berúgott. Egyszerűen
annyit ivott, hogy elaludt, mielőtt valami is történhetett volna, ami egyrészt
nagyon szánalmas, másrészt viszont örült neki, hiszen azok a nők semmit nem
értek neki Loreleyhoz képest, s még az emlékét sem akarta megcsalni, nem
akarta, hogy mások érintsék meg.
-
Értem
– nyögte ki nagyon nehezen, másra képesnek sem érezte magát, ez az egyetlen
szócska sem tudta, hogyan hagyhatta el a torkát.
Loreley jéghidegen elmosolyodott, mint aki
nyeregbe érzi magát. Tudta mire megy ki a játék, s nagyon nem tetszett neki.
Bántani akarta, megalázni, fájdalmat okozni, hátha így megszabadul tőle, de már
nem volt visszaút, a szerelmük valahol az égben vagy a pokolban megköttetett, s
már nem tehetett ellene semmit, akármit mondd, vagy tesz, egyszerűen nem tudja
hagyni, hiszen ő is szenved nélküle…
-
Más
esetleg, amit el akarsz mondani? – kérdezte meg rekedten. Látta, hogy a nő
pillantásában némi zavar tűnik fel, újabb lépést tett felé, amitől megint hátrálni
kezdett oldalra, észre sem véve, hogy hamarosan sarokba szorítja.
-
Ville
– mondta ki a nevét, amitől a gyomra apróra zsugorodott, arcán nem látszott az
az elkínzottság, ami valószínűleg belülről gyötörte. – Nem szülhettek neked
gyereket. Hónapokkal ezelőtt döntöttél, döntöttem. Nekem nincs szükségem rá, jó
így az életem és…
-
Nézz
magadra – lépett hozzá még közelebb. – Ezt életnek sem nevezném.
-
Hogy
mersz ebbe beleszólni? Mit tudsz te rólam? – szisszent fel hirtelen, majd egyik
pillanatról a másikra újra a jégpáncélja mögé húzódott.
Elmosolyodott, nem hagyott neki több
menekülési, szökési lehetőséget, akármit is mondd, azt kibírja, mert egyszerűen
a sors egymásnak szánta őket. Egy gyors, ügyes mozdulattal bekerítette a nőt, s
a falnak szorította, anélkül, hogy hozzáért volna. Látta, hogy a nyaki
artériája hevesen lüktetni kezd, a pupillája kitágul a közelségétől, a cigi
pedig egyszerűen kiesett a kezéből.
Ilyen közelről látta meg igazán, mennyire
rossz bőrben is van. Felemelte a kezét, újra végig simított az arcán, amit a
másik mereven tűrt.
-
Szeretlek,
és nem érdekel, ha nem tudsz nekem gyereket szülni, ezt is megoldjuk majd
valahogyan, kitalálunk valamit. Mesterséges megtermékenyítés, örökbefogadás,
béranya, de ha azt akarod, akkor örökre lemondok arról, hogy apa lehessek –
suttogta halkan, próbálva megnyugtatni a másikat, aki percről-percre jobban
hasonlított egy riadt őzikére.
-
Nem,
ezt már lezártuk, már vége van – csóválta meg a fejét, ellökve magától a kezét.
-
Nem,
Loreley, ennek soha nincs vége – csattant fel hevesen. – Nem lehet vége,
mindketten halottak vagyunk a másik nélkül!
Újra kezei közé vette a másik arcát, mélyen
a kék szemekbe nézett, aztán nem várt tovább, oly hosszú idő után végre
megcsókolta… áramütésszerű érzés járta át, a gyomra megremegett, minden
porcikáját elöntötte a melegség és a vágyakozás, ahogy ajkuk összeért.
A nő nem csókolta azonnal vissza, szó
szerint érezte, ahogy a falai leomlanak, eleinte a mellkasára rakta tenyereit
és megpróbálta eltolni magától, aztán a fagyos hidegség felengedett, nyelve
cirógatására szétnyílt a szája, kezei pedig nem ellökni akarták már, hanem úgy
martak bele a bőrébe, mintha soha nem akarná elengedni.
Beletúrt a hajába, még közelebb simult
hozzá, másik kezével a fenekébe markolt, erőszakosan magához szorítva. Olyan
réges-rég érezte utoljára ezt… egyáltalán vágyat egy nő iránt, rajta kívül
senkit nem kívánt, nem akart, csakis ezt az édes, törékeny szépséget, aki az
életet jelentette számára.
-
Szeretlek
– húzódott el tőle egy másodpercre, hogy aztán újra szenvedélyesen csókolni
kezdje kapkodva a levegő után.
Loreley megdermedt ettől a szótól, újra el
akarta lökni magától, de nem hagyta neki. Sóvárgott a szerelme után, mint egy
hülye kis állat, bármire képes volt érte, bármit megadna, ha az életét kérné,
kérdés nélkül áldozná fel, hiszen mindent jelentett számára, s nélküle, semmi
volt.
Nem
tudta mit tesz, az egész annyira szürreális volt. Ott feküdt annak a férfinak a
mellkasán, akit az életénél is jobban szeretett, meztelenül fonódtak össze a
kanapén, az előbbi szeretkezéstől még mindig mindketten nehezen vették a
levegőt, a bőrük pedig nyirkos volt, mégse tudták volna letagadni, hogy a
fájdalom hirtelen eltűnt a testükből, ami beszélt helyettük is, mikor
egybefonódott.
A
gyomrát mégis fájdalmas görcs szorította össze, mikor arra gondolt, hogy talán
ez volt élete legnagyobb ostobasága, mert így még nehezebb lesz elengednie
Villét. De nem akart ezzel foglalkozni. Még nem. Csak élvezni akarta, hogy
hallja, hogyan dobol a férfi szíve a füle alatt. Olyan régóta hiányolta ezt a
hangot, annyira rég érezte ezt a békét, ezt a kellemes lágy, bizsergető
meleget.
-
Nem jelentettek semmit. Azt hittem, ha
odaadom nekik magam, majd megszűnik a szerelem, amit irántad érzek. Ha kellően
bemocskolom velük a testem, akkor az kihat majd a szívemre is és a
szerelmünkre. Sosem élveztem, sosem akartam igazán, de olyan mindegy volt
nélküled minden – nyelt nagyot, mikor a szavak önkéntelenül is kiszakadtak
belőle. Tisztázni akarta a dolgot, mert tudta, hogy megbántotta a férfit. Mégis
úgy érezte megérdemli, hogy tudja mit tett nélküle.
-
Nem számít – cirógatta Ville gyengéden a
vállát.
-
De számít – nézett fel a zöld szemekbe,
amik furcsán csillogtak. – Ahogy az is számít, hogy mit akarsz az élettől –
suttogta, majd a plafont kezdte bámulni. A teste elárulta, nem tudta tagadni,
hogy szereti, a csókja egyszerűen semmivé foszlatta a falat, amit maga köré
húzott, hogy megóvja a szívét. Amikor pedig azt mondta, hogy még mindig szereti
végképp elveszett, az elhatározása, hogy nem enged neki, szertefoszlott, mintha
soha nem is lett volna, a szíve ismét dobogott, érzett, viszontszeretett. Az
agya volt az egyetlen, ami gátakat állított fel neki. Tudta, hogy nem olyan
könnyű ez az egész, mint ahogy az elsőre tűnik.
-
Téged akarlak – könyökölt fel Ville,
majd az arcát kezdte simogatni.
-
És gyereket is akarsz – sóhajtott fel,
mert nem tudta, hogyan értesse meg vele, hogy ez egy olyan gond, amit nem lehet
csak úgy megoldani.
-
Tőled – vágta rá a férfi, mire lehunyta
a szemeit. A feje megint fájt és hányinger kerülgette mikor arra gondolt, hogy
itt van minden, amit akar, tőle alig egy milliméterre, megragadhatja, az övé
lehet örökre, mégse foghatja meg.
-
Én nem adhatok neked gyereket – suttogta
szomorúan. A saját kudarcának ítélte, hogy a méhe úgy döntött, nem lesz képes
befogadni egyetlen magzatot sem.
-
De lehetsz a gyerekeim anyja – simogatta
Ville tovább, amitől jóleső sóhaj hagyta el a torkát és ismét belesimult a
tenyerébe. Annyira hiányzott neki, annyira szerette, annyira meg akart adni
neki mindent.
-
Te is tudod, hogy sosem lenne
ugyanolyan. Ha béranyát is fogadnánk, nem lenne ugyanaz az érzés, nem bennem
növekedne, nem éreznéd mikor először mozog a hasamba, nem erre vágytál, nem így
képzelted – ingatta a fejét.
-
De a mi babánk lenne – suttogta a férfi
halkan.
-
És egy harmadik emberé – tette hozzá.
-
Próbálkozhatunk mi is. Ha sikerül, utána
vigyázunk rá – simogatta meg az alhasát, mire szíve szerint elsírta volna
magát, de erősnek kellett lennie.
-
Vagy kereshetsz egy egészséges nőt – mondta
ki a leglogikusabb dolgot.
-
Egészséges vagy – ráncolta össze Ville a
homlokát, mintha nem értené mire céloz. – Oké, ugorjuk át ezt a témát.
Szeretsz? – Kérdezte, mire benne ragadt a szufla és a nyelvébe kellett harapnia
annak érdekében, hogy ne vágja rá azonnal az igent.
-
Nem ez a fontos – suttogta.
-
De, csak ez a fontos – jött a gyors
válasz.
-
Szeretlek, te is tudod, hogy mindennél
jobban szeretlek, de éppen ezért nem lehetek önző – ült fel, mert nem bírt
tovább ilyen közel maradni hozzá. Ám a terve nem úgy sült el, ahogy képzelte,
mielőtt kibújhatott volna mellőle, Ville is felült, a karjait a dereka köré
tekerte, az állát pedig a vállára támasztotta, miután egy puszit nyomott az
arcára.
-
Legyél az. Légy önző – suttogta a
fülébe, amitől az egész teste megremegett.
-
A szerelem nem lehet önző – felelte
halkan. – Szerelmes vagyok beléd, mindig is az leszek és pont ezért nem szabad
hagynom, hogy meggyőzz. Találhatsz valakit, aki szeret, akit te is szeretsz és
akivel lehet közös babád, akit együtt vártok. Nézheted, hogy hogyan kerekedik a
pocakja napról napra, simogathatod mikor mozogni kezd, berendezheted a
szobáját, masszírozhatod annak a lánynak a derekát az utolsó hónapokban,
foghatod a haját az elsőkben, mikor rosszullétek kínozzák és ott lehetsz a
szülőszobában, mikor világra jön a gyönyörű egészséges kisfiad vagy kislányod,
foghatod a következő szerelmed kezét és te tarthatod a karodban először a
gyereked – csuklott el a hangja, mert beléhasított a vágyakozás, hogy mindezt ő
akarja átélni vele.
Megcsóválta a fejét, senki másra nem volt
szüksége, csakis Loreleyra. Szorosan ölelte magához, arcát a hajába fúrta,
aminek az illatát oly régóta nem érezte, s ami most fejbe csapta, mint egy ásó.
Hosszan szívta be a levegőt, még a tüdeje sem fojtogatta, mintha a szirénje
gyógyszer lenne a számára. Hihetetlen, hogy megint itt vannak, együtt vannak,
szeretkeztek… annyira régóta vágyott rá, annyira régóta ki akarta törölni a
fejéből, de egyszerűen nem ment, nem tudta feldolgozni a szakításukat, ami nem
is volt igazi szakítás, ahogy nem tudott a hiányától sem szabadulni.
-
Nem
érdekel, értsd meg – suttogta, s közben a fejbőrét masszírozta. – Nem tudok más
nőre ránézni, nem tudok mást megérinteni, nem is akarok – folytatta tovább.
-
Te
is tudod, hogy nem lehet, egyszerűen…
-
Nem
érdekel, ezt értsd meg – vágott közbe azonnal.
Loreley kicsit elhúzódott tőle, így pont
egymás szemébe nézhettek. Keserűség fojtogatta a torkát, ahogy arra gondolt,
soha többet nem lehet vele ez a szépség, hiszen annyi hónap után újra érinthette,
úgy érezte újra él, dobog a szíve, képes levegőt venni. A világ nem létezett
számára, amíg nem volt vele, a mennyországban volt és többet nem hajlandó
elhagyni azt.
-
Ville,
gondolkozz tiszta fejjel – suttogta. – Lehetsz még szerelmes, negyven leszel,
van még időd, találni fogsz egy nőt, akit jobban szeretsz majd nálam és ő majd
tud neked gyereket szülni.
Döbbenten nézett a másik szemébe, majd
megnyalta az ajkát és megrázta a fejét. Nem értette. Hogy nem képes felfogni?
Hogy nem látja rajta? Miért nem érzi?
-
Loreley,
nem fogok másik nőt találni, nem akarok másikat találni, csak te létezel
számomra, nem kell más, fogd már fel – nyúlt az álla alá, így kényszerítve,
hogy a szemébe nézzen. – Nem érdekelnek mások és az élet sem érdekel nélküled.
A nő zavartan nézett rá, látta rajta, hogy
miután megszabadult a jégpáncéljától, egyszerűen nem tudta mi mögé rejtőzhetne,
hogyan védhetné meg magát. Nem értette, hogy nincs hova bújnia, nincs miért
elbújnia, összetartoznak, s ennek egyikőjük sem vethet véget.
-
Nem,
Ville, te értsd meg, hogy…
-
Értem,
tudom, szeretsz, és emiatt akarsz elmenni, hogy lehessen gyerekem – mordult fel
ingerülten. – De így nem lesz, még a lehetőségét is elveszed ezzel.
-
Ezt
meg hogy érted? – vonta össze fekete szemöldökét, s olyan ártatlanul nézett rá,
amitől minden porcikájában megremegett és vágyhullámok öntötték el.
-
Rajtad
kívül nekem nincs és nem is lesz más – duruzsolta halkan, végig simítva az
arcán.
Loreley erre keserűen elhúzta a száját.
-
Ezt
csak most látod így, lesz majd más, ahogy eddig is volt más – húzódott el tőle
megint. Átfogta a fél karjával, s magához szorította újra, hogy ne tudjon
eltávolodni egy centire sem a testétől, mert attól a hideg magány megint jeges
ujjai közé szorította a szívét. – Pár hónap és ez is elmúlik, aztán majd jön
egy másik nő, akivel igazi családod lehet, amilyet mindig is álmodtál.
Erre szomorúan felkuncogott, nem lesz neki
már más, ez a pár hónap már megmutatta neki a sorsát Loreley nélkül, ami közé a
gyors halál tartozott csupán.
-
Nem.
Soha nem szerettem senkit úgy, mint téged – pillantott újra rá, közben
ujjbegyeivel az arcát simogatta. – És nem is fogok senkit úgy szeretni, mint
téged. Beszéltem neked nőkről, akikbe szerelmes voltam, de ez más, ez nagyon
más – apró levegőt vett, fogalma sem volt, hogyan tudná leírni azt az érzést,
mely emésztette, amikor az édes szirén nem volt vele. – Ez olyan, mint a halál.
Ha nem vagy velem, nem akarok élni, mert tudom, hogy te vagy számomra az
egyetlenegy, rád néztem és egyszerűen tudtam, féltelek közel engedni magamhoz,
mert tudtam, hogy ez más lesz, nem évekre szól, hanem örökre.
Halk, lassú szavaitól érezte, hogy a nő
megremeg a karjaiban, ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, végül
azonban egy szó sem jött ki a száján, összecsukta és csak bámult rá. Látta, mi
játszódik le benne, kék szemeiben, melyekről a hegyek fagyossága lehúzódott,
már tisztán tudott olvasni annyi együtt töltött idő után.
-
Féltem,
mert éreztem, hogy ez más lesz, több lesz – hajolt közelebb hozzá. – Mindig
kerestem és kerestem a szerelmet, vagy éppen futottam előle, de amikor téged
megláttalak, részegen, azon az estén, az öngyújtóm keresve, tudtam, hogy ez más
lesz, belül éreztem. Aztán csak rosszabb lett a helyzet, nem véletlen
menekültem előled annyira, nem véletlen zárkóztam be, mert egyszerűen tudtam,
hogy te vagy az, aki az életet jelenti számomra. Nélküled felesleges minden,
nincs értelme semminek sem, és nem, ez nem fog elmúlni az idővel, csak egyre
rosszabb és rosszabb lesz. Loreley, ha nem is tudsz nekem gyereket szülni, te
vagy az én otthonom egy személyben.
-
Te mondtad mindig, hogy a szerelmünk
elmúlik, hogy semmi sem tart örökké, főleg nem az érzelmek, hogy az egész
pusztul és megkopik és… - sorolta tovább. Szabadulni akart, szabadulnia
kellett, mielőtt megtörik.
-
Ez nem – vágott közbe Ville. – Mi nem
kopunk meg és ezt mindketten tudjuk. Áltattam magam mindig mikor ezt mondtam,
el akartam hitetni, hogy ez is olyan, mint a többi kapcsolatom, de fél év
nélküled bőven elég volt arra, hogy tudjam a közeledbe se érnek a volt
barátnőim, az érzéseim meg sem közelítették soha az intenzitását annak, amit
irántad érzek. Téged akarlak minden percben, gyerekkel vagy anélkül nem számít,
de tudod hiszem, hogy meglesz a szerelmünk gyümölcse is és te fogod megszülni
nekem – mosolygott rá bizakodva, mire görcsbe rándult a gyomra. A fejében talán
még soha nem kavarogtak ilyen gyorsan a gondolatok, a szíve sosem vert még
ilyen hevesen és soha, de soha nem volt ennyire tanácstalan még.
-
Elhagytál – suttogta, kijátszva az
utolsó kártyáját, ami ellenük szól.
-
Te sétáltál ki az ajtón – vágta rá
Ville.
-
Te pedig hagytad. Ha tényleg nem
számítana, hogy nem biztos, hogy lehet saját babánk utánam jössz vagy ha nem
jössz utánam hát megvársz és nem eltűnsz – túrt a hajába.
-
Megijedtem attól, hogy nem akarsz –
suttogta. – Hülye voltam, ostobán kezeltem az egészet, de fájt, hogy
lealacsonyítod annyira a kapcsolatunkat, hogy azt hiszed, nem kellesz, mert nem
lehet gyerekünk. Szeretlek, mindig szerettelek, minden nap mikor nem voltál
velem veled keltem és feküdtem, álmomban mindig téged láttalak, azt hittem
belehalok abba, hogy nem vagy velem és majdnem sikerült is, de nem érdekelt.
Nem érdekel semmi, ha te nem vagy velem – suttogta a fülébe, miközben szorosan
ölelte magához, mintha képtelen lenne még egyszer elengedni, mintha azt hinné,
hogy ha csak egy fél centire is eltávolodik tőle, azonnal leáll a szíve. A
legszörnyebb az volt, hogy ő is így érzett.
-
Gyűlölni fogsz – suttogta, miközben
erőtlenül a mellkasának dőlt, mert nem érzett magában már annyi erőt se, hogy
ülve megtartsa a testét. A hátán érezte a férfi szívének, gyors és erőteljes
dobbanásait, amitől csak még gyengébb lett. Az a szív volt a mindene és Ville
kész volt a tenyerébe adni újra az összes szar ellenére.
-
Sosem tudnálak gyűlölni – suttogta az ő
gyönyörű zöld szemű ördöge halkan. Megint csábította, bele a legédesebb
pokolba, ő pedig tudta, hogy vele fog menni, de azért még harcolt. Harcolt
azért, hogy Villét boldoggá tegye, még akkor is, ha a férfi látszólag nem
akarta.
-
Mi lenne, ha megölném magam? Akkor vége
lenne és te továbbléphetnél – suttogta, ahogy egy újabb szilánkra tévedt a
tekintete.
-
Ne is gondolkozz ilyenen. Nem élhetek
nélküled, ha megölöd magad utánad megyek – simogatta gyengéden a csuklóján lévő
karcolásokat.
-
Azt akarom, hogy mindent megkapj –
nyögte ki halkan.
-
Add meg nekem. Hinned kell, hogy képes
vagy rá, annyi embernek mondták már, hogy nem lehet soha anya vagy nem fog
járni, aztán mégis sikerült nekik. Nekünk van öt százalék esélyünk arra, hogy
babánk legyen, természetes úton, ami jóval több, mint a semmi – suttogta Ville.
-
Tegyük fel, hogy azt mondom rendben. Mit
akarsz tenni? Hol akarsz élni? Hogyan? Én… Nem tudom – tépte ki magát mégis a
férfi karjaiból. – Annyira szeretlek,
mint semmi és senki mást az életben, azt akarom, hogy boldog legyél, de
összezavartál – nyögött fel halkan. – Azt hittem az a helyes, ha elhagylak, ha
adok neked esélyt arra, hogy valaki mással megpróbáld, most pedig azt mondod
nem kell más a boldogságodhoz csak én, de tudom, hogy hiába szeretsz egy idő
után többre vágynál, ami normális is. Először a barátnődnek akarsz, majd
összeköltözni, aztán megkérnéd gondolom a kezem, elvennél, ez mind-mind lépcső
egy kapcsolatban, de felfogod, hogy az utolsó fokra talán sosem tudunk
fellépni? Talán sosem lehetünk család? Ez pedig mindig hiányt jelentene és
ahányszor egy kisgyerek elsétálna melletted, mindig eszedbe jutna, hogy miről
mondtál le. Megéri lemondani arról, hogy apa legyél értem? Megéri nem látni egy
kisbabát felnőni, akiben a te véred csörgedezik, akit szerethetsz, aki apunak
szólít, aki hozzád rohan, ha valami bántja csak miattam? – Ráncolta össze a
homlokát.
-
Értsd
meg, hogy nélküled teljesen mindegy élek-e vagy sem – fogta kezei közé az arcát
újra. – Nem érdekel egy gyerek, ha nem te vagy az anyja, vagy nem veled nevelem
fel – mélyen a kék szemekbe nézett, remélve, így meg tudja értetni a másikkal,
amit szavakkal nem lehet elmondani.
Loreley kétségbeesetten pillantott rá, látta
rajta mennyire el akarja lökni magától, ő viszont egyszerűen nem engedett neki.
Nem képes újra elveszíteni, ennyi erővel elmetszhetné a nyakát is. Nélküle
senki, nem ér semmit az élete sem, nyugodtan eldobhatja magától.
-
Nem
gondolsz bele az egészbe, Ville, nem lehetek anya, nem adhatok neked igazán
családot – kezdett bele megint. Megrázta a fejét válaszként.
-
Te
nem érted meg, mit érzek. De nem baj, meg tudom mutatni – duruzsolta az
ajkának, aztán megcsókolta, mielőtt megszólalhatott volna.
Ahogy ajkuk találkozott, érezte a szirén
újbóli megadását, szerette, s ezt nem tagadhatta le, szerelmes volt belé és
pontosan tudta miről beszél, hiszen mindkettőjükben ugyanaz játszódott le,
ugyanazok az érzések keringtek mindkettőjükben.
-
Nem
mondok le gyerekek miatt rólad – vált el tőle egy másodpercre, majd egy puszit
nyomott az arcára és az orrára. – Nem vagyok hajlandó lemondani rólad, a
gyerekek miatt. Milyen élet lenne az szerinted?
Választ sem várva költői kérdésére, újra
rátapadt, magához szorította meztelen testét. Teljesen elfeledkezett mindenről,
hiszen megint együtt voltak, megint egymásra találtak… a kulcs zörgésétől a
zárban tért magához. Elhúzódott Loreleytól, miközben zaklatottan pillantott
körbe a szobában a ruháikat keresve.
-
A
kurva életbe, ha eddig nem jöttél be, most már rohadtul maradj kint – szólt rá
Bamre, mielőtt az kinyithatta volna az ajtót.
A válasz jókedvű nevetés volt.
-
Tudtam
én, hogy csak kell egy kis löket mindkettőtöknek – röhögött a másik az ajtó
mögött. – Két percet kaptok, aztán szeretném látni, hogy még mindketten éltek.
-
Miért,
szerinted egy hullával csinálnék bármit is? – mordult fel, miközben felpattant
az ágyról és magára ráncigálta a nadrágját, majd a pólóját, aztán meg a nő
kezébe nyomta az övéit. – Egyébként pedig jó fej vagy, ennyi erővel
bármelyikünk meghalhatott volna.
-
Fordítva
van rajtad.
Értetlenül fordult Loreley felé, mire az a
pólójára pillantott, ami valóban kifordítva volt rajta, ő viszont csak
legyintett egyet és az ajtóhoz sétált. A nőre pillantott, aki lassan, fáradtan
húzta fel a bugyiját, majd a nadrágját, végül pedig a trikóját. Csak ekkor állt
el az ajtótól, majd elővett egy cigit a zsebéből és rágyújtott.
Bam erővel vágta ki az ajtót, mire felvont
szemöldökkel pillantott rá, ő viszont hol rá, hol Loreleyra nézett, majd az
ablakra, amit kivágott.
-
Muszáj
volt?
-
Az
volt az első tervem, hogy beadom, meg akarom ölni magam, ha nem engedsz ki –
vonta meg a vállát.
-
Nem,
ez a második lehetett – vonta össze a szemöldökét a pulcsit figyelve, amivel
elszorította a nő alkarját. – Az első egy megjátszott rosszullét, de gondoltad,
hogy annak nem dőlök be – vonta meg a vállát.
Elhúzta a száját, utálta, hogy Bam jobban
ismerte már, mint a saját anyja, ráadásul kitalálta, mi a terve. Loreleyra
nézett, aki leült a kanapéra, s aztán a cigije után kutatott. Nem tetszett
neki, hogy dohányzik és iszik… de hát valahogy ő is így próbálta feldolgozni a
másik elvesztését.
Tudta, hogy még nincs elintézve az egész és
beszélniük kell, azt viszont nem tudta, hogyan fogja megértetni végre vele
mennyire fontos számára, hogy maga az élet, a levegő, amit vesz.
-
Mindketten
éltek – jegyezte meg Bam újra, bár tekintette eltévedt a nő karjára.
-
Ezt
úgy mondod, mint aki meg van lepve – jegyezte meg enyhe szarkazmussal. – Azért
zártál össze minket, mert ennyire untál már és azt hitted, majd Loreley végez
velem helyetted?
-
Nem,
csak… egy kis veszekedésre, azért számítottam – vonta meg a vállát. – Jól vagy?
– kérdezte a nőtől.
-
Hidd
el, leverem még rajtad az elkábításom – morogta a szirén rosszkedvűen.
-
Azt
gondoltam – nevette el magát. – De legalább így tudom, hogy minden rendben van,
ha már bosszút esküdtél.
-
Menjünk
ki innen, kezdek fóbiás lenni – szólalt meg apró mosollyal az arcán.
Loreley rögtön rákapta a pillantását,
kezében megremegett a cigi. Fogalma sem volt, hogyan lesz ezek után, abban
viszont biztos, soha többé nem engedi el maga mellől az édes szépségét egy
lépésnyire sem. Hozzátartozott, ahogy ő meg teljesen a nőé volt.
-
Gyere
– kulcsolta össze Ville az ujjaikat, majd a pincéből felvezette egy hatalmas
mindennel telepakolt nappaliba. Kezdte kapirsgálni, hogy miért is legjobb
barátok Bammel. Ő se volt rendszerető és annyi kacat volt nála, mint Villénél.
Némán követte a férfit, aki úgy tűnt célirányosan tart valamerre, a lépcsőket
egyesével szedte bár nem volt jól és kissé zavarta, hogy a férfi egyszerűen
felcibálja az emeletre, miközben ő maga még azt se tudta mit akar, de tartotta
a tempót ahogy tudta és nem szólt egy szót se arról, hogy megint szédül, attól,
hogy napok óta nem evett.
-
Mit
csinálunk itt? – Kérdezte bár a hangja idegenül csengett. Erőtlen volt és
remegett is.
-
Beszélgetünk,
pihenünk, fürdünk. Ez itt Bam szobája – bökött egy barna ajtóra, amibe valaki a
Ville testén lévő jelet belekarcolta valamivel. – Itt pedig én szoktam aludni,
ha itt vagyok – húzta be egy másikba, ahol meglepő rend volt és tisztaság.
Persze itt is a sötét színek domináltak, ráadásul a redőny túl sok fényt sem
engedett be, de a barokk ágy és a vörös szatén mégis annyira hívogatta mint
semmi más abban a pillanatban. Fáradt volt, túlságosan fáradt, a teste teljesen
kimerült, kihajtott magából mindent az utóbbi hónapokban, de eddig fel se tűnt
neki, hogy mennyire kizsigerelte a saját testét. Most viszont, hogy itt volt a
férfi, másra sem vágyott csak egy forró fürdőre és egy kiadós alvásra. Tudta,
hogy mellette képes lesz pihenni, hogy nem álomtalan álomban fog forgolódni,
ami nem hoz enyhülést.
-
Minden
rendben? – Kérdezte Ville, mikor egy pillanatra lehunyta a szemeit és
belekapaszkodott a falba, mert úgy érezte nem bírja megtartani magát.
-
Semmi
baj – suttogta erőtlenül.
-
Sápadt
vagy – hallotta meg a férfi aggódó hangját, de már nem tudott rá figyelni,
egyszerűen kibicsaklottak alóla a lábai.
Egy
puha ágyban tért magához, Ville érintését ezer közül is megismerte volna,
finoman simogatta az arcát, mire elmosolyodott. álmában nem volt semmi baj,
szülhetett akár egy tucat gyereket is, álmában nem váltak el soha és nem fájt
semmi.
-
Hogy
vagy? – Suttogta a férfi halkan, mikor kinyitotta a szemeit.
-
Nem
tudom – jött az őszinte válasz, mire egy édes mosolyt kapott, amitől hatalmasat
dobbant a szíve.
-
Az
orvos szerint kiszáradtál, alultáplált vagy és kimerült. Teljesen kihajtottad
magad – suttogta halkan, miközben egy pohár vizet adott a kezébe.
-
Rendben
leszek – kortyolt nagyokat a folyadékból, miközben megérezte, hogy szüksége van
a vízre, ahogy Villére is.
-
Megijesztettél
– suttogta halkan, mire beugrott neki valami.
-
Bam
szerint te sem vagy jól – ráncolta össze a homlokát.
-
Csak
a szokásos. Szenvedek az asztmával és felfújták a többiek – legyintett, de
tudta, hogy hazudik.
-
Csontsovány
vagy – állapította meg, mikor rájött, hogy a nadrág amit még ő vitt neki, egyszerűen leesne róla,
ha nem lenne az öve.
-
Túlélem
– kacsintott rá, aztán gyengéden megcsókolta.
-
Szeretlek
Ville – bújt a karjába. – Nagyon.
-
Én
is téged – suttogta a férfi.
-
Mégis,
hogy képzelted, mi lesz ezután? – Nézett fel a zöld szemekbe.
-
Nem
tudom – sóhajtott nagyot a másik. – Csak azt tudom, hogy nem akarok nélküled
élni és velem kell maradnod örökre, amíg világ a világ.
-
De…
- kezdett megint akadékoskodni, a férfi mutatóujja viszont az ajkaira simult.
-
Csak
maradj csöndben és feküdj itt oké? Nincs de és semmi egyéb kifogás.
-
Oké
– bólintott lassan, megadva magát az akaratának, de nem bírta sokáig. – Rám férne
egy forró fürdő – súgta, mire Ville nevetni kezdett, aztán kiemelte az ágyból
és a fürdőig vitte, ahol megengedte az óriási antiknak tűnő kád csapjait és
mire észbekapott volna már együtt feküdtek a habok között.
-
Gyönyörű
vagy – simogatta Ville a vállait, mire elmosolyodott.
-
Teljes
vagyok – dőlt hátra, hogy megértse a férfi is, hogy nélküle csak félember, vele
pedig végre ismét egésznek érzi magát.
Lassan simogatta a nő karját, imádta
érinteni, érezni magán a súlyát. Puszit nyomott a hajára, a másik pedig a
vállára hajtotta a fejét, emlékezett még az első közös fürdőzésükre, emlékezett
mindenre, ami vele kapcsolatos. Fél éven át próbált kitörölni magából, de az
emlékek csak egyre erősebbek lettek, velük feküdt és kelt, az alkoholmámor
ugyan elnyomta őket, kimosta belőle, azonban ez csak ideig-óráig tartó
boldogságot jelentett neki.
Míg a közelsége az örökkévalóságot.
-
Szeretlek
– suttogta halkan.
-
Én
is szeretlek – sóhajtott nagyot Loreley a gőzölgő vízbe, miközben kismacskaként
próbált minél közelebb bújni hozzá.
Elolvadt benne minden, új embernek érezte
magát, aki kapott még egy esélyt arra, hogy éljen. Mosolygott, mint egy idióta,
mert mást egyszerűen nem tehetett. Nincsenek szavak, amivel el lehet mondani,
amit érzett, betűk, amikkel le lehet írni.
Különös volt a nyugalom, amit érzett ennyi
idő után teljesen elszokott tőle, ahogy a karjában feküdt a nő, akit imádott.
-
Enned
kell, nagyon le vagy fogyva – szólalt meg újra.
-
Ameddig
elbírlak, addig nincsen gond – cirógatta tovább bársonyos bőrét. – Ráadásul te
sokkal rosszabbul vagy, nem kellett volna ezt tenned magaddal.
-
Nem
érdekelt, mi van velem, bele akartam halni – vonta meg kicsit a vállát. –
Hiszen nem adhatok gyereket annak a férfinak, aki többet jelent a saját
életemnél is.
-
Ne
beszéljünk erről, rendben van? – vett apró levegőt, hiszen a forró, párás
levegőtől megint elkezdett összeszűkülni a tüdeje. – Az a fontos, hogy együtt
vagyunk újra és szeretjük egymást.
Érezte, hogy Loreley teste megfeszül előtte,
ezért gyengéden masszírozni kezdte kecses vállait. Rettenetes az egész, de nem
fogja feláldozni a szerelmet gyerekekért, ráadásul tényleg úgy érezte a nő
nélkül, hogy nincs miért élnie, csak egy test, akinek nincs lelke, bábu, akit
ide-oda raknak és csak próbál napról-napra megmaradni.
Lassan szálltak ki a vízből, bármennyire
rosszul érezte magát benne, nem akarta elengedni az édes kis szirénjét egy
másodpercre sem, amit úgy oldottak meg végül, hogy már-már egymáshoz tapadva csúsztak
ki a kádból. Törülközőt csavart a dereka köré, majd gyengéden átdörgölte a
másikat. A kék szemek kimerülten, ugyanakkor szerelemmel pillantottak rá,
amitől a gyomrát jóleső forróság öntötte el.
-
Nagyon
szeretlek, ugye tudod? – adott egy puszit az orrára.
-
Én
is – viszonozta az érintést, aztán elmosolyodott.
-
Megígéred,
hogy vigyázni fogsz magadra? – húzta végig ujjait a hegeken, melyek az alkarját
díszítették.
-
Csak
akkor, ha te is – suttogta halkan.
-
Érted,
bármit megteszek – simított végig a haján.
Megfogta a kezét, úgy kísérte vissza a
hálóba, ahol már egy tálcányi étel várt rájuk. Örült neki, amiért Bam nem
felejtkezett el az ételről, amire mindkettőjüknek nagy szüksége volt, bár ő még
nem tudott enni, hiszen ennyi idő után még mindig nem hitte el, ami történt,
hogy újra együtt vannak, újra képes élni, újra képes érezni…
-
Na,
ezt még a kedvemért – dugta a nő orra alá a szőlőt.
-
Nem
– rázta meg a fejét – esküszöm, nem bírok többet enni – fintorgott.
Nevetve nyomta az ajkához a gyümölcsöt.
-
Muszáj
lesz, mert addig nem hagylak békén, ameddig meg nem eszed – ült fel az ágyon,
hogy aztán beváltva az ígéretét, erőszakosan a másik szájának nyomja a szőlőt.
-
Ville,
könyörgök, tényleg nem megy – nyögött fel, majd elterült és a hasára rakta a
kezét. – Szerintem az elmúlt fél évben összesen nem ettem ennyit, mint most.
-
Mondd
újra – mászott felé.
-
Mit?
Hogy nem ettem ennyit? – kuncogott fel, amitől a boldogság szétáradt minden
tagjában.
-
Nem,
a nevemet – suttogta az ajkainak, majd a szájába vette a gyümölcsöt.
-
Ville
– duruzsolta, amitől minden porcikáját forró szenvedély járta át.
Mosolyogva csókolta meg, majd kezével
cirógatni kezdte a testét. Az élet talán nem is annyira szörnyű, mint
amilyennek képzelte.
Hihetetlennek tűnt számára,
hogy ismét együtt vannak, de attól a gondolattól továbbra sem tudott
szabadulni, hogy bármennyire is jó, talán mégsem így kéne lennie. Ville
megérdemelte a boldogságot, a családot és mindent, amit megálmodott magának.
Hiába bíztatta a férfi, hiába
hitt benne, hogy egyszer szülők lehetnek, ő rettegett tőle, hogy nem fog menni.
Ha nem esik teherbe próbálkozhatnak persze másképp is, de nem volt benne
biztos, hogy tudna-e teljes szívből egy olyan babát szeretni, akinek nincs köze
legalább Villéhez.
-
Nem maradhatok
itt már sokáig – túrt a hajába, mikor a férfi visszatért hozzá a fürdőből és
bebújt mellé az ágyba, hogy aztán szorosan magához húzza.
-
Miért? – Kapta
fel a fejét a másik hirtelen, mire elmosolyodott. Tudta, hogy mitől fél, hogy
miért reagál így, de nem akarta megijeszteni.
-
Bemutatóink
vannak, ott kell lennem. Egyre több lehetőséget kapunk - simogatta meg a hófehér
arcbőrt, aminek az érintése mindig megnyugtatta és hitetlenkedéssel töltötte
el. Még mindig nem volt biztos abban, hogy nem őrült meg egyszerűen és nem csak
képzeli, hogy a mellette fekvő csoda az övé, őt szereti. Rettegett attól, hogy
csak képzeli, hogy álmodja, hogy talán nem is létezik csak balesete volt és
kómába esett, viszont bármikor felkelhet és akkor a kép elillan.
-
Értem – simultak
ki Ville vonásai. – Veled megyek – hajtotta a fejét a mellkasára, mire
önkéntelenül a göndör fürtök közé túrt és fésülgetni kezdte az ujjaival a barna
kuszaságot.
-
Biztos, hogy ezt
akarod? – Csúszott ki a száján ezredszerre is ugyanaz a kérdés. Nem akarta
elhinni, hogy képes lemondani a legnagyobb vágyáról érte.
-
Loreley –
suttogta a férfi a nevét olyan hangsúllyal, mintha egy rossz gyerekre szólna
rá. – Nem fogom elmondani többször, hogy igen, biztos vagyok benne.
-
Szeretném, ha
lenne gyereked – gondolkozott tovább. Érezte, hogy túlpörgi a dolgot, hogy
szinte állandóan ezen agyal, mikor talán nem is kéne, de muszáj volt beszélniük
róla.
-
Megoldjuk –
suttogta Ville halk, megnyugtató hangon.
-
Nem akarok örökbe
fogadni. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni egy idegen gyerekét – kezdett bele
halkan, miközben élete legnehezebb szavait készült kimondani, de tudta, hogy
nincs más megoldás arra, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is
megmaradjon. – A te kisbabád viszont tudnám – tette hozzá halkan, kissé
bizonytalanul, mert nem tudta, hogy el bírja-e egyáltalán viselni a tudatot,
hogy valaki más adja meg neki, azt amire ő nem képes, anélkül, hogy a szíve egy
része bele ne pusztulna, hogy egy másik nő szül a szeretett férfinak kisbabát.
Azt pedig végképp nem tudta, hogy Ville hogyan fog reagálni arra, amit mondani
készül. De muszáj volt megoldást találniuk erre, még azelőtt, hogy végleg
összeláncolják magukat. Mert abban igaza volt, hogy mindketten érezték, ha
újabb esélyt adnak maguknak, az örökre fog szólni.
-
Mire akarsz
célozni? – Pillantott rá az ő gyönyörű zöld szemű ördögre, mire újra
elmosolyodott. Egy kicsi, aki az apjára hasonlít, aki az ő szemeit és vonásait
örökli… Igen, egy ilyen picit tudna imádni, még akkor is, ha belőle semmit nem
kapna.
-
Ha én nem tudok
neked sehogy se gyereket adni, azt akarom, hogy valaki mással legyél együtt.
Nem akarok örökbe fogadni, a te babád akarom. A béranyaságtól elállhatnak,
viszont ha valakit az ágyadba csábítasz… - harapta el a mondat végét, majd
lecsukta a szemeit, mert a torka elszorult és a gyomra és apróra szűkült a
gondolattól. Elképzelni, hogy Ville valami nőcskével szeretkezzen pokoli
kínokat okozott neki, de nem volt más megoldás.
-
Nem – vágta rá a
férfi felháborodva, ő pedig összeszedte magát annyira, hogy rájöjjön meg kell
győznie arról, hogy fogadja el az ajánlatát, még akkor is, ha fájni fog neki.
Ha ez kell ahhoz, hogy Ville apa legyen, hát ő megadja neki rá az esélyt.
-
Csak gondold át –
sóhajtott fel, miközben nyugalmat színlelt.
-
Mit? Hogy
lefeküdjek valakivel azzal a céllal, hogy teherbe ejtsem és hétvégi apuka
legyek? Vagy elpereljem tőle a gyerekem? A kurva életbe Loreley, ennél nagyobb
baromságot ki se találhattál volna – ült fel a férfi, miközben az egész teste
megremegett az indulattól.
-
Inkább, mint,
hogy ne kapd meg amit akarsz – vágta rá, miközben a hátára simította a
tenyerét, de Ville azonnal elhúzódott tőle.
-
Téged akarlak –
villantotta rá a dühtől izzó zöld szemeit, amitől megremegett a gyomra.
-
Pár hónapja
kiborultál mikor azt mondtam nem szülök neked gyereket. Apa akarsz lenni a
francba is – kapta fel a vizet. – Én pedig nem maradhatok veled úgy, hogy tudom
talán sosem leszek képes megadni neked ezt. Vagy megesküszöl, hogy ha nekem nem
jön össze mondjuk négy éven belül, akkor keresel valakit, akit teherbe ejtesz
és érvényesíted a jogaid, esetleg magadhoz veszed a picit teljesen vagy nem
jöhetsz velem sehová és vége – nézett elszántan a háborgó zöld szemekbe.
-
Loreley… -
kezdett bele a férfi mérgesen.
-
Nem – szakította
félbe azonnal. – Nem tudom megtenni ezt veled. Szeretlek és nem lehetek ennyire
önző, nem foszthatlak meg az apaságtól. Nem és nem. Tudom, hogy túlpörgöm, hogy
idegesít, hogy ezen gondolkodom, de muszáj. Esküdj meg, hogy megteszed – kérte
halkan.
-
Nem esküdhetek
meg arra, hogy lefekszem valaki mással. A kurva életbe nem fogod fel, hogy
téged szeretlek? Hogy nem akarok más nőt? Képtelen lennék rá érted? Nem megy –
ingatta a fejét ingerülten.
-
Szerinted nekem
nem rossz felajánlani, hogy dugj meg valaki mást, mert az én testem sajnos
selejtes? De igen, nehéz, mégis megteszem, mert te vagy a mindenem – ült a
férfi ölébe, majd a két keze közé fogta az arcát. – Te vagy az életem és azt
akarom, hogy boldog legyél. Maradéktalanul boldog. Esküdj meg, hogy megteszed
és én megígérem, hogy ugyanúgy fogom szeretni a kisbabád, mintha tőlem lenne,
akkor is, ha mi neveljük fel és akkor is, ha csak hétvégén lehet nálunk- nézett
komolyan a szemébe, hogy tudja, nem fog ezért neheztelni rá és ez az egyetlen
épkézláb megoldás, ha viszont nemet mondd akkor inkább elmegy örökre, hátha
valaki meggyógyítja az űrt, amit maga után hagy. Eltökélt volt, jobban, mint
valaha és ezt véghez kellett vinnie bármi áron.
Az egész lehetetlenség. A legszívesebben a
szemét forgatva sóhajtott volna, azonban nem akarta megbántani a nőt, arról nem
beszélve, hogy nem nagyon tudott sóhajtani, mert akkor a tüdeje rögtön jelezte,
mennyire nincs jó állapotban.
Még csak elképzelni sem tudta magát egy
másik nővel, arról nem beszélve mekkora hülyeségnek hangzott az egész, hiszen
ha teherbe ejtene valakit, az akár el is vetheti a kicsit. Ráadásul nem csak
egy menetről lett volna szó, hanem sokkal többről, mert mennyi annak az esélye,
hogy valakit elsőre felcsinál? Egy a százhoz. Őrültség.
Ha Loreleynak viszont ilyen ígéretre van
szüksége a nyugodt alváshoz, legyen, megesküszik, az már más lapra tartozik,
hogyha tényleg nem esik teherbe négy éven belül, akkor egyszerűen nem tartja be
a szavát. Nem szokott hazudni, nem szokott hamis ígéreteket tenni, amiket nem
gondol komolyan, de ez hülyeség volt, sőt, őrültség, de ha nem fogadja meg,
akkor a nő egyszerűen kisétál az életéből, örök nyomorúságra ítélve
mindkettőjüket.
-
Rendben
van, esküszöm – morogta rosszkedvűen.
A nő először kétkedve pillantott rá,
összevont szemöldökkel méregette, majd lassan megenyhült a pillantása.
-
Biztos?
– kérdezte halkan. – Nem hazudsz?
Összeszorult a gyomra, ahogy arra gondolt,
de hazudik. Keserűség marta végig a torkát, ugyanakkor arcán semmi nem
látszódott ebből.
-
Esküszöm,
és nem hazudok – nézett mélyen a kék szemekbe, elhitetve a másikkal, komolyan
gondolja az esküjét.
-
Rendben
van – sóhajtott nagyot, aztán lustán elmosolyodott. – Örülök neki, belehalnék,
ha miattam nem lenne soha gyerekünk, amikor tudom, mennyire… - ujját a nő
ajkaira tette, így elhallgatatva.
-
Soha
nem tagadtam mennyire szeretnék gyereket, Lor, de téged sokkal jobban akarlak –
puszit nyomott a homlokára. – Ezt soha ne vond kétségbe – nyomott egy másikat
az orrára is.
Az édes szirénje megnyugodva ölelte át,
arcát a nyakába fúrta, amitől minden porcikája ellazult, egy álomba érezte
magát, amiből soha nem akart felkelni.
Mosolyogva figyelte, ahogy Loreley körbe
ugrálja a modelleket, s a ruháikat igazgatja. Gyönyörű volt, kék szemei
ragyogtak, hófehér bőre egészségesről árulkodott, ehhez pedig nem is kellett
több, mint pár hónapnyi együtt töltött idő. Ő is újra erősnek érezte magát,
erős is akart lenni, hogy támasza lehessen jóban-rosszban az édes szirénnek. Az
alkoholról ugyan nehezen mondott le, de hétről –hétre könnyebb volt nélküle az
élete.
-
Ne
aggódj, minden rendben lesz – karolta át a karcsú testet, amikor az megdermedt
egy pillanatra.
A nő azonnal a karjába simult, fejét pedig a
vállára hajtotta. Látta, hogy lehunyja a szemét, nagy levegőt vesz, tagjai
közben teljesen ellazulnak.
-
Nincs
semmisem rendben, az egyik ruhának más a színe fényben, mint egyébként és…
-
Nyugalom
– nyomott egy puszit a nyakára, mire érezte, hogy megremeg a karjaiban.
Loreley lassan nyitotta fel a szemét, a
falon lévő tükörből nézett rá. Megnyugtatóan mosolygott, ahogy mindig tette,
nem is tudott mást tenni, mindig mosoly volt az arcán, amióta együtt voltak,
még akkor is, mikor veszekedtek, mert nem számított semmi, csak az, hogy a
tökéletes teremtés karjaiban hajtja álomra a fejét.
-
A
lila ruháról van szó? – kérdezte halkan. Apró bólintás volt a válasz. – Küld ki
a narancs után, akkor még sötét a világítás, alig fog látszódni.
A nő összevonta a szemöldökét, tudta, hogy
megfontolja az ötletét, aztán arcvonásai hirtelen kisimultak, elmosolyodott és
megfordult a karjában. Átkarolta a nyakát, puszikat nyomott az arcára, míg ő
derekánál fogva emelte meg kicsit.
-
Imádlak
– duruzsolta vidáman.
-
Én
is téged, szerelmem – simított végig a haján. Nem érdekelte, hányan látják
őket, milyen hatalmas káosz és sürgés-forgás veszi őket körbe, csak a lopott
nyugodt perc vált fontossá a világ lüktető tömegében. – Nem lesz semmi gond,
imádni fogják – simított ki egy kóbor tincset az arcából.
-
Ha
te mondod, még el is hiszem – kuncogott fel vidáman.
-
Még
szép, hidd is el. Ha meg még sem szeretnék, az sem gond, hiszen engem ettől nem
veszítesz el – tette hozzá játékosan.
Loreley azonnal elengedte a nyakát, majd
durcásan nézett rá, de vette a poént, s viszonzásképpen könyökével gyengéden a
bordái közé szúrt.
-
Gonosz
manó – morogta, majd választ sem várva utasításokat kezdett adni a többieknek.
Utat hagyott a többieknek és a fal mellé
állt, ahol senkit nem zavart. Figyelte az égi tüneményt, ahogy tovább babrál a
modelleken, ahogy nevetve fogadja a ruháit kapó bókokat, s úgy érezte, nála
boldogabb ember nem létezik az egész földön.
Mint mindig😍
VálaszTörlés