32.

   Mosolyogva figyelte Leát, amint a lábait próbálgatva bukdácsolt hozzá. Alice és Loreley belemerültek a beszélgetésbe, de közben félszeműk a kicsin volt, aki hozzásietett a parkban. Igazából próbán kellett volna lennie, megbeszélték a fiúkkal, hogy mielőtt újra színpadra áll végig veszik az egész repertoárúkat, de semmi kedve nem volt hozzá, így a mobilját a hotelben felejtette, hogy ha akarják, se tudják elérni.

   Tudta, hogy a banda őrjöngeni fog, ez viszont egy kicsit sem izgatta. A nap nem sütött annyira, kellemes nyári idő volt, s sokkal jobban érezte magát a szabadban, mint egy bérelt próbateremben. Ráadásul a sajátjukat szerette, nem ezeket a bérelt helyeket, ahol a többiek végig azon nyafogtak, hogy ezek nem is a saját cuccaik és nagyrészt hangolással telt el az idő.

-          Szia, sikerült elkapnod? – kapta fel a kislányt, aki egy legyet kergetett hatalmas átéléssel. – Tudod, Finnországban olyan hideg van, hogy még ezek sem élnek meg – magyarázta neki vidáman, mire Lea vigyorogni kezdett, aprócska karjaival kalimpálva.

   Alice és Loreley elindultak vissza hozzájuk, a nő viszont hirtelen a zsebéhez nyúlt, aztán felvette a telefonját. Elhúzta a száját, azt is a hotelben kellett volna hagyniuk, sajnos Bamnek meg volt a nő száma, a többiek is elkérték tőle, örülve annak, hogy végre el lehet érni, még akkor is, ha nem akarja.

-          Bam az – nyújtotta át neki Loreley a telefont.

   Fintorogva nyúlt a készülékért, miközben Leát visszaadta Alicenak, aztán kinyomta a piros gombbal a hívást.

-          Ezt miért csináltad? – nézett rá Loreley.

-          A próba miatt keresnek, de nincs kedvem hozzá – ölelte át a derekát, majd egy puszit nyomott a homlokára.

-          Legalább beszélhettél volna vele, mi van, ha fontos és nem is a próba miatt van? – vonta fel a szemöldökét, egyenesen a szemébe nézve.

   Egy pillanatra megállt a világ, ahogy azokba a kék szemekbe bámult, melyek olyan sötétek voltak, mint a tenger. Elképzelni sem tudta, hogy lehet ennyire gyönyörű egy nő, s hogy szeretheti ennyire. Úgy érezte túlcsordul benne a szerelem, felolvasztja minden csontját és izmát, hömpölygő tömegben temetve alá a valóját.

-          Nem érdekel, veled akarok lenni – suttogta halkan. Alice kedvesen arrébb állt, valószínűleg a férjével beszélhetett, így megcsókolta Loreleyt, aki azonnal átadta magát a kellemes melegségnek, ahogyan ő is.

   Órák avagy percek múlva váltak el, fogalma sem volt róla, a következő pillanatban már bársonyos bőrét simogatta, s a derekát.

-          Lehet tényleg próbálnod kéne, a tüdőd…

-          Tudom, mit bír ki – mosolygott rá.

   Ugyan nem volt benne biztos, hogy a holnap esti koncert jó ötlet, még mindig gyakran használta az inhalátorát, s a tüdeje is sokszor szorította, azonban nem akartak még egy koncertet lemondani. Igazából már a turné végét várta, vissza akart utazni Finnországba és bezárkózni a házába a nővel együtt és onnan soha többet ki nem jönni.

-          Add vissza a telefonom – nyújtotta ki a kezét a nő, a készülék újra rezegni kezdett a kijelzőn pedig Bam nevét látta. Kinyomta, aztán kikapcsolta, utána vigyorogva adta neki vissza.

-          Beszélj vele – forgatta meg a szemeit a másik. – Ez így nem megoldás és a végén engem fog utálni, amiért minden percet velem töltesz – kapcsolta vissza.

   Lebiggyesztette az alsó ajkát, kérlelőn nézett a másikra, azonban azt már nem hatotta meg semmi, amit bevetett ellenne. A telefon ahogy bekapcsolt, újra rezegni kezdett, morcosan vette tudomásul, hogy muszáj lesz társalognia a férfival.

-          Hol a francban vagy? Négy órát beszéltünk meg, te meg nem vagy itt! – üvöltött a telefonba Bam mérgesen.

-          Nekem is feltűnt, hogy nem vagyok ott – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

-          Nagyon vicces vagy, azonnal gyere ide – ordított tovább, mire eltartotta a fülétől a készüléket, továbbra is a nőt figyelve.

-          Ha beszakad tőled a dobhártyám, akkor szerintem lemondhatjuk az egész turnét – folytatta tovább hasonló stílusban. – Nem akarok oda menni, majd két óra múlva talán.

-          Ville, a jó kurva életbe, vagy ide jössz, vagy a vállamra kaplak, és úgy hozlak ide, a többiek csak rád várnak, szóval nincs választási lehetőséged!

   Kinyomta a hívást, ezek szerint tényleg mennie kell.

-          Hízelgő, hogy velem akarsz lenni, de megígérted a fiúknak, hogy elmész próbálni – bújt hozzá mosolyogva, mert tényleg nem akart balhét abból, hogy vele van, ahelyett, hogy dolgozna és kipróbálná mit bír a tüdeje és mit nem. – Nem szeretném, ha a fiúk megorrolnának rám, mert velem lógsz, ahelyett, hogy a dolgod csinálnád – simogatta a hátát, mire Ville nagyot sóhajtott.

-          Szóval nem védesz meg? – Kérdezte halkan, mire felkuncogott.

-          Tudom, hogy szereted csinálni, szóval ne húzd a szád. Imádsz zenét és szöveget írni, színpadon állni és szereted a rajongóidat is. Tartozol nekik egy csomó jó koncerttel, mert ők segítettek abban, hogy annak élhess, amit szeretsz, szóval nem, nem védelek meg, menj próbálni – csapott játékosan a férfi hátsójára, aki morogva csókolta meg, aztán nagyot sóhajtva elindult, de csak miután megígértette vele, hogy a másnapi koncertet végignézi, ami cseppet sem esett nehezére.

-          Na mi van szerelmes kisasszony? – Mosolygott rá Alice, miután sikerült elterelnie Lea figyelmét arról, hogy a játszópajtása egy puszi után távozott, ugyanis a kislány szája elkezdett lefelé görbülni, amint Ville taxiba szállt és eltűnt a szeme elől.

-          Semmi – ingatta meg mosolyogva a fejét, mert szerette, hogy a férfi ennyire ragaszkodik hozzá, ahogy azt is, hogy mindenki számára lerí, hogy oda meg vissza vannak egymásért. 

-          Csúnyán egymásba zúgtatok - nevetett Alice. – De jó választás. Dominic kedveli és Lea is – simogatta meg a kislány haját, aki kacagva ismételgette a saját nevét.

-          Holnap eljöttök a koncertre? – Nézett kérdőn a nőre, mire az aprót bólintott.

-          Mindenképp, már Ville és Bam is mondták.

Az egész délutánt együtt töltötték, a bátyjával uzsonnáztak a boltban, aki áldását adta a kapcsolatára a zöld szemű ördöggel, nem mintha bármiféle beleszólása is lett volna a dologba, mégis őrült neki, hogy Dominic kedveli a választottját. Elvégre a családja véleménye mindig is számított valahol, még akkor is, ha a szülei nem örültek annak, hogy nem orvos vagy ügyvéd lett, hanem divattervező, abba viszont sosem szóltak bele, hogy kivel járjon.

-          Merre jársz? – Szólt bele Ville aggodalmaskodva a telefonba, mire elnevette magát.

-          Épp megszököm előled és a reptéren várok arra a járatra, ami a legmesszebb visz tőled – kuncogott halkan. – A bátyámnál vagyok – sóhajtott fel, mikor rájött, hogy Ville képes és komolyan veszi az egészet. Nem akart újabb konfliktust, csak élvezni akarta, hogy együtt vannak és szeretik egymást, lehetőleg veszekedés nélkül. – Végeztél már? – Lágyult el a hangja, hisz hiába imádott a családjával lenni, Ville egyszerűen hozzánőtt a hetek alatt, hiányzott neki, ha nem volt vele, szüksége volt az érintésére, az illatára, arra, hogy ott legyen a közelébe, lássa és hallja a hangját, mert csak akkor érezte magát igazán jól.

-          Alig pár perce. Menjek oda hozzád? – Kérdezte a férfi rekedten, amitől kirázta a hideg. Imádta a hangját, annyira mély volt és karcos, mégis lágy és bársonyos, hogy kezdte azt hinni, hogy kettejük közül inkább a zöld szemű ördög a szirén é nem ő.

-          Találkozhatunk a hotelben is, át kell öltöznöm, mert Lea összekent – nézett végig a ruháján, ami tiszta kosz volt. – Utána pedig kitalálhatunk valamit – mosolyodott el, hisz már az is jó érzéssel töltötte el, hogy mellette lehet, megölelheti és csókolhatja. Fülig szerelmes volt belé és alig várta, hogy a szemébe nézve ezt ismét elmondhassa neki.

-          Rendben, de siess – suttogta a férfi, mire elnevette magát, aztán elköszönt mindenkitől és elindult a szobájuk felé.

Amint benyitott az ajtón, két kar azonnal a dereka köré fonódott és Ville rögtön lecsapott rá, olyan éhesen csókolva, mintha minimum hetek óta nélkülöznie kellett volna. Cseppet sem bánta, hogy levegőt venni vagy köszönni sincs ideje, a ruhája máris a derekáig fel van tűrve, a lábai pedig a férfi derekát kulcsolják körbe, miközben a feje durván koppan az ajtón.

-          Hiányoztál – duruzsolta Ville a bőrébe, miközben a ruhájából próbálta kihámozni.

-          Milyen lenne ha hetekig nem látnál? – Nevetett fel halkan, miközben viszonozta az összes csókot, amit kapott. Imádta, hogy fél perc se kell és máris úgy forr a vére, mintha soha többé nem lenne alkalma átélni a katarzist, amit a zöld szemű ördög okoz neki, minden egyes alkalommal, mikor együtt vannak.

-          Bele se akarok gondolni. Nem bírnám ki hetekig nélküled – tépte le durván a melltartót és a bugyit róla, majd újra a karjába emelete és botladozva a háló felé kezdett araszolni vele, miközben egy percre se hagyták abba egymás kényeztetését.

-          Pedig egyszer kétszer kényetlenek leszünk elválni – sóhajtott fel, mikor a háta a puha matracra ért, Ville pedig a teljes súlyával ránehezedett, aminél semmi nem bírta volna felizgatni jobban.

-          Csak fogd be és csókolj – szólt rá a férfi, mire halkan felkuncogott, de azért engedelmeskedett neki.

   Soha életében nem volt része olyan jó turnéban, mint ahogy a mostani haladt. Loreley mindig vele volt, csókolta, ha csókra volt szüksége, simogatta, ha egy kis cirógatásra vágyott és szerette, minden szerelmével, elfogadva azt a szerelmet, amit ő ad neki. A mennyekben érezte magát, még a próbák és a koncertek sem zavarták, főleg, hogy amikor elhagyták New Yorkot, a nő tényleg minden pillanatban mellette volt.

   Neki énekelt, neki akart jó lenni, csak azt akarta, hogy ő tisztelje és fogadja el, a többi rajongója egy másodpercig sem érdekelte.

   Mosolyogva figyelte, ahogy a nő éppen egy szál törülközőben átsétál az ágya előtt, rámosolyog, aztán a ruháit kezdi keresni, reménykedve benne, hogy a mai ebédet nem késik le. Miután ő megmozdulni sem volt hajlandó, így elég biztos lehetett benne, hogy a többiek már enni fognak, mire ők leérnek, de ezt inkább nem kötötte az orrára. Még a hálószobából sem akart kimenni, nem hogy az egész szobát elhagyni.

-          Ville, kapd össze magad – forgatta meg a szemét Loreley.

-          Nem – mosolygott rá, akár egy csintalan egy gyerek.

-          Ville – sóhajtott fel.

-          Nem – válaszolta újra.

    A nő beletörődve a válaszában öltözött fel, aztán egy mélyen dekoltált, rövid ruhát vett fel. Összefutott a nyál a szájában, ahogy figyelte gyönyörű vonalait, formás lábait, kecses nyakát, tekintetével végig kalandozott testének minden pontján, majd hirtelen felkapta a fejét.

-          Ugye nem gondoltad, hogy így mész le enni? – nézett egyenesen a kék szemekbe, melyek pajkosan villantak meg.

-          De igen – azzal egy puszit dobott neki és már el is indult az ajtó felé.

   Azonnal felpattant az ágyról, elkapta a karját és szembefordította magával.

-          Milyen gyorsan felkeltél – vigyorgott rá gonoszan.

-          Szemét vagy – mondta komolyan, majd megkereste a ruha zipzárját és lehúzta.

-          Hé, mit csinálsz? Ebben megyek le – biggyesztette le az alsó ajkát.

   Megpróbálta lehúzni róla a ruhát, de a nő ellenkezve megfogta két oldalt és nem hagyta neki. Tudta, hogy csak őt akarja ingerelni, mégis valahogy nem tetszett neki, hogy mások előtt egy ilyen ruhában mutatkozna, aminek bordó színe még jobban kiemeli fehér bőrét, fekete haját és zafírként ragyogó kék szemeit. Egyszerűen meseszép volt, mint egy földre szállt angyal, s nem akarta, hogy ezt mások is észrevegyék, csak magának akarta ezt az angyalt.

-          Vegyél fel inkább egy bő farmert és pulcsit – mondta komolyan.

-          Jó, hogy ne mindjárt egy szemeteszsákot – öltött rá nyelvet. – Ville, nem fogok úgy öltözni, mint egy csöves. Neked jól áll, de nekem nem.

-          Nem is öltözök csövesként – meresztett rá nagy szemeket. – Hiszen te öltöztetsz – rázta meg a fejét, kicsit értetlenül.

-          Igen, tudom, és kicsit szakadtan öltöztetlek, mert jól áll neked. De én nem fogok nagy pulcsikba és nadrágokba bújni – csóválta meg a fejét.

-          De igen – vágta rá.

   A nő ajkai szétnyíltak, hogy tovább ellenkezzen vele, addigra viszont felhúzta róla a ruhát és a magasba tartotta, hogy ne érhesse el.

-          Hé, add vissza! – kapott utána.

-          Nem – mosolygott rá. – Tűzbe dobom a többi ilyennel együtt – vigyorgott rá, de egyáltalán nem viccnek szánta. Komolyan gondolta, hogy Loreley mások előtt csakis szemeteszsákban mutatkozhat.

-          Te nem vagy normális – nézett rá döbbenten.

-          Mondj olyat, amit nem tudok – forgatta meg a szemét, hiszen ezt már annyiszor hallotta…

-          Ezek egyedi darabok, Ville, szóval rakd le szépen és ilyen az eszedbe se jusson többet – mondta határozottan a nő.

   Úgy tett, mint aki elgondolkodik a dolgon, aztán lassan megcsóválta a fejét. Döntött ez üggyel kapcsolatban, Loreley összes szexi, vagy szép ruháját el fogja pusztítani, hogy más férfiak még csak rá se nézzenek. Persze, ő még egy szemeteszsákban is jól mutatott sajnálatos módon, de azzal legalább nem hívta fel magára a figyelmet.

-          Akkor csak elzárom őket, vagy ígérd meg, hogy soha nem viselsz ilyet, csak ha velem vagy.

-          Neked elmentek otthonról – jelentette ki újra a nőt.

-          Oh, ezt már hallottam és igen így van, de ezért is szeretsz – nyomott egy gyors puszit a szájára. – Na, halljam, egyébként tűz lesz belőle – vette elő farmerja zsebéből az öngyújtóját.

   A nő idegesen megnyalta a száját, rádöbbent, hogy tényleg komolyan gondolja – látta a szemében a felismerést – ránézett a ruhára, az öngyújtóra, végül pedig rá.

-          Jó, oké – egyezett bele.

-          Imádlak – kapta el a tarkóját és szenvedélyesen megcsókolta.

-          Ezt még nagyon megbánod – fintorgott a férfi kezét fogva a liftben, miközben a tükörképét bámulta. Soha, de soha nem gondolta volna, hogy valaha is egy nála jóval nagyobb kapucnis, kenguruzsebes Black Sabbathos pulcsiba, farmerben és tornacsukában fog megjelenni ebénél. Ville viszont látszólag elégedett volt a művével ugyanis úgy vigyorgott, mintha a lottó ötöst nyerte volna meg. – Ne nevess – emelkedett lábujjhegyre, majd beleharapott a nyakába, amire egy apró borzongás volt a válasz.

-          Így is túl szexi vagy – ölelte a férfi magához szorosan a derekánál fogva, mintha mindenkivel tudatni akarná, hogy csak az övé, na nem mintha ilyen szerelésbe bárki is megnézte volna. 

-          Felejtsd el, hogy a te ruháid fogom hordani az utcán – könyökölt finoman Ville bordái közé. – Szeretem a szép ruhákat és az, hogy ma engedtem nem jelenti azt, hogy mindig sikerülni fog elérni, amit akarsz. Megígértem, hogy ilyen rövid, bordó és nagy kivágású ruhát nem veszek fel, de az öltözködésembe aztán igazán nem fogsz beleszólni – morgott tovább, mert ki nem állhatta, hogy Ville pulcsija van rajta, aminek állandóan fel kellett tűrnie az ujját és ugyan imádta, hogy a férfi illatát ontja magából az anyag, jobban érezte volna magát a saját ruhájában, amiben szépnek érzi magát és nőiesnek.

-          Szeretlek – felelte a morgására egyszerűen, mire el is feledkezett egy pillanatra arról, hogy miért is puffog percek óta.

-          Én is szeretlek – nyomott egy gyors puszit a puha ajkakra, amikkel nem tudott soha betelni.

-          Akkor pedig értsd meg, hogy nem akarom, hogy bárki is rajtad legeltesse a szemét – kulcsolta össze az ujjaikat, miközben tovább haladtak a legtávolabbi asztal felé, ami külön nekik volt lefoglalva.

-          Képzelődsz, senki nem bámul soha – ingatta a fejét. – Sőt azt se igazán értem, hogy neked miért én kellek – fintorodott el újra, mire Ville hitetlenkedve horkantott fel.

-          Most próbálsz nyugtatni igaz? Kár, hogy van szemem – morogta halkan.

-          Nem nyugtatni akarlak, de nem szoktak megnézni – ingatta a fejét, miközben szorosan követte a férfit, a kezét fogva, így viszont sikerült belécsapódnia, mikor Ville hirtelen megállt.

-          Komolyan azt hiszed? – Ölelte magához, majd a füléhez hajolt, ő pedig tiszta libabőr lett már attól is, hogy megérezte a forró leheletét a fülén és a nyakán végigfutni. – Itt van mellettünk egy fickó, le se veszi rólad a szemét mióta bejöttünk, a pincérek téged bámulnak mind, ott azzal a szőke agyonszolizott picsával lévő srácnak mindjárt kifolyik a nyál a száján és ha megkérdeznéd tőle, mit dumál neki az a csaj, tutira nem tudná és csak farmer meg az én pulcsim van rajtad. Mit gondolsz mi lenne, ha abba a ruhában jössz le? Gyönyörű vagy Lor és most, hogy így körbesandítok rá kell jönnöm, hogy a csajok nagy része is megnéz, ettől pedig meg tudnék őrülni érted kicsim? Gyűlölöm, hogy más is észreveszi, hogy mennyire gyönyörű vagy – simogatta meg a férfi gyengéden a derekát, mire elmosolyodott, hisz be kellett látnia, igaza van, tényleg mindenki őket nézte, de nem hitt még ennek ellenére se abban, hogy miatta lenne az egész.

-          A csajok szerintem téged néznek, sőt lehet, hogy a pasik is. Elvileg egy híres énekes vagy, aki tehetséges, okos, vicces és szexi – sóhajtott nagyot, mikor rájött, hogy neki jóval több oka lenne féltékenykedni.

-          Biztos vagyok benne, hogy a te fenekedre tapad annak a pincérgyereknek a szeme egészen addig míg egy villával ki nem szúróm neki – morogta Ville halkan.

-          Bolond vagy – kuncogott fel. A férfi féltékenysége többnyire inkább mulattatta, mint bosszantotta, főleg, mert semmi alapja nem volt az egésznek.

-          Csak nem akarlak elveszíteni – vont vállat a férfi, majd ismét elindult volna, ha nem állítja meg.

-          Csak téged látlak, senki mást. Észre se veszem az engem bámulókat, mert cseppet sem érdekel más férfi vagy nő. Téged szeretlek Ville és soha nem foglak megcsalni nem kell félned – mosolygott rá, majd nagyon gyengéden megcsókolta, hogy tudja, minden egyes szava igaz. Ő a mindene, képes lenne érte akármit feladni, az életét is odaadná miatta, ha ezt kérné. De megértette, hogy miért van Villében ott állandóan a félsz, még akkor is, ha egyre jobban volt, és egyre kevesebb árnyékot vélt felfedezni a gyönyörű zöld szemekben.

-          Rendben – bólintott Ville, majd könnyedén elnavigálta az asztalukig, ahol a többiek azonnal mosolyogva köszöntötték őt is, mintha mindig velük lett volna.

-          Miért Ville pulcsija van rajtad? – Fordult felé Gas naivan, a homlokát ráncolva.

-          Mert Villét idegesíti, hogy a barátnője gyönyörű. Ahelyett, hogy mutogatná ez a fasz, hogy mije van inkább elrejti – csámcsogott tele szájjal mellette Bam, válaszolva is helyette.

-          De így is szép – nézett Linde mosolyogva rá, mire azonnal viszonozta a gesztust.

-          Fejezzétek be, Loreley méregetését – szólt rájuk Ville figyelmeztetően, mire mind nevetni kezdtek, pontosan ismerve a barátjukat és a korlátait. 

      Érezte, hogy túl sok lesz, még sem tudott leállni. Szüksége volt rá, szüksége volt még egy kortyra, még egy pohárra, hogy jobbnak érezze magát, többnek a világot és a valóságot, annál, mint ami valójában. A percek felmérhetetlen gyorsasággal száguldottak egymás után, az órák összefolytak, a koncert elmosódott körülötte. Nézte az ember tömeget és nem akarta felfogni, ami végbemegy.

   Mindannyian egy darabot akartak belőle, amikor már semmije nem volt, nem tudta miből adjon, vagy egyáltalán miért csinálja, hogy mindennap meghal a színpadon mások szeme előtt, miután kiteregetett mindent, amije csak akad. Kész őrület az egész, káosz és fenomenális zuhanás, aminél mennyeibbet és pokolibbat sohasem tapasztalt.

   Meghúzta az üveget a színpad mögött, belekezdett az újabb számba, a hangok a helyén voltak, Migue némán kérdezte, él –e még, hiszen az egész üveget elpusztította, ő meg csak bólintott egy aprót, s máris belekezdett a szövegbe. Loreleyra pillantott, aki ott állt nem messze tőle, a színpad másik oldalán, mint ahol az üveg van. Megtehette volna, hogy inkább tőle lop egy csókot az alkohol helyett, de úgy érezte, bármelyik pillanatban összeomolhat, ennyi volt, nincs tovább. Szüksége van arra, hogy tovább zuhanjon az édes káoszba, s az felemelje.

   A számnak vége volt, aztán a következőnek is, elbúcsúztak a közönségtől, majd visszamentek a tapsra játszani még egyet. Ha az embereken múlna, négy-öt órán át is zenélhetnének, annyit tapsolnak és sikongatnak utána. Ledobja az átizzadt trikóját és máris visítanak, mint az állatok. Vajon hány bújna ágyba vele közülük? Az összes. Pedig nem ismerik, azt sem látják mit csinál, hogy meghal minden másodpercben…

-          Nem kéne többet innod – szólalt meg csendesen Loreley.

-          Még sehol sem tartok – vetette oda, érezte, hogy goromba a nővel szemben, de nem tudott normális hangszínt megütni. Csak inni akart, csak egy kis boldogságot akart, egy kis szórakozást.

-          Ne legyél bunkó – morogta a nő.

   Újabb kör vodkát rendelt, Bam már őrjöngött az apró kocsmában, ahol senki nem ismerte fel őket, a többiek csendben iszogattak, ő meg úgy érezte, muszáj csinálnia valamit. Muszáj élnie, léteznie, kézzel fognia a valóságot.

   A fekete hajú férfi egy helyes lányt pörgetett éppen az asztal és a pult közötti részen, ő is alaposan berúgott már, s irigyelte érte. Az újabb feles könnyen csúszott, Loreley nem ivott vele, a karját simogatta, amitől lúdbőrös lett a bőre, a gyomrában pedig vad melegséget érzett, mégis zavarta.

   Ő nem csak egy darabot akar belőled… hanem téged.

   A gondolat pusztító erővel hatott rá, a szívében égő szerelmet elnyomta az alkohol, a lelke fájdalomtól izzott fel. Elege van. Még két kör következett, a végére ő is felállt és röhögve hagyta Bamnek, hogy mint valami csajt megpörgesse. A buli kezdett beindulni az apró kocsmában, amit ők ketten csináltak.

-          Ville, menjünk vissza – érintette meg a karját Loreley, amikor éppen egy lánnyal beszélgetett, aki gyors huzamban pusztította a tömény feleseket, azzal az indokkal, hogy kidobta a pasija.

-          Még nem akarok elmenni – vetette oda. – Bulizunk, Lor, engedd el magad – ölelte át a derekát, megpróbált hozzásimulni, de a másik ellökte.

-          Nem, nem bulizol, te másokkal beszélgetsz és…

-          És? – vágott közbe ingerülten. – Ez nem a világ legnagyobb problémája – mordult fel.

-          Ville, részeg vagy, menjünk – próbált meg elhúzódni tőle.

   Lehet, de ezt nem fogta fel, nem is akarta felfogni, jókedve volt. Figyelte Bamet, akinek két pultos srác könyörgött, hogy másszon le, ő viszont rájuk sem hederített, mert két szőkével volt elfoglalva. Az életnek két oldala létezik, s csak választás kérdése, melyikbe süppedünk bele.

-          Nem – mondta határozottan, s elengedte a nőt, aki csalódottan és rosszkedvűen bámult rá.

-          Ville, kérlek – suttogta halkan.

   Nem érdekelte, nem akart menni, itt akart maradni a boldogságban, nem akart több fájdalmat, nem akart több szenvedést, nem akarta többet kiadni magát, részeg akart maradni és mindig csak a jót látni, mert szüksége van rá napról, napra. Ebben a pillanatban még azt is eldöntötte, hogy mindennap részeg lesz, mert nem számít és ha ez Loreleynak nem tetszik, akkor nem érdekli.

   Visszafordult az idegen-ismerős felé, kérdezett tőle valamit, bár az üvöltő zene miatt alig hallott valamit a válaszából, de nem számított. Látta még, ahogy Loreley távozik a helyről, neki viszont esze ágában sem volt még, folytatni akarta, folytatni az életet, belesüppedni a boldogságba és a szabadságba…

-          A szirén elhúzott – hajolt hozzá Bam.

-          Ja – mondta nagyon értelmesen.

-          Király, akkor mehet reggelig a buli – fogta meg erősen a felkarját, majd megpróbálta felhúzni maga mellé. – Azt hittem, még a végén otthonülős puhapöcs leszel – vigyorgott rá, amikor egy kis segítséggel felkapaszkodott mellé.

-          Hülye vagy, belőlem soha nem lesz az – veregette hátba finoman, nehogy leessen a pultról.

   A buli folytatódott, nem mintha egy pillanatra is megállt volna. Olyan, mint az élet, megy egyre tovább és tovább, nem volt megállás, a vodkák gurultak, áldotta az eget, amiért piától nem nagyon szokott rosszul lenni. A hajnal ott csípte nyakon őket, felborított asztalok, székek és továbbra is tomboló emberek között.

   Lányok simultak hozzá és kérdezgették, míg Bam vadul smárolt eggyel a fal mellett. Migue kivételével a többiek leléptek, ő egy széken ült a romhalmaz közepén és röhögött valamin, kitudja min. Ott volt a nihil kellős közepén. És baromira élvezte.

Szerette, de nem tudott így élni. Szerettem de nem tudott tovább szerelmes pincsiként idomulni. Szerette, de be kellett látnia, hogy nem egymáshoz valók.

Zavarta, hogy Ville részeg, az pedig még jobban, hogy más lányokkal mulat, ahelyett, hogy vele lenne. Nem tudta mit akar tőle, mit vár el, egyik pillanatról a másikra ismét bezárkózott. Vagyis pontosan tudta mit akar. Tárgyként kezelni. Ha éppen szüksége van rá legyen mellette, de neki egy pillanatig se kelljen semmit tennie a kapcsolatukért és ha éppen nincs hozzá hangulata akkor húzzon el a francba. Ez viszont nem mehetett így tovább.

Elgondolkodva sétálgatott az utcákon, nem volt kedve egyedül visszamenni a hotelbe, befeküdni az ágyba nélküle. Veszettül kutatott valami megoldás után, de nem talált semmit.

Nem tudta boldoggá tenni, nem volt számára elég, Ville túl nagy talány volt ahhoz, hogy kitalálja mit is akar és ő kezdte az egészet feladni. Főleg mert úgy érezte állandóan semmibe veszi, hogy nem is szereti igazán, így pedig már nem érte meg mellette maradni és folyton küzdeni, harcolni, szenvedni és mindig elbukni. A férfit mintha megszállta volna valami, ami visszalökte a sötétségbe, a kétségek közé, ami nem hagyta, hogy őt szeresse és ki is mutassa neki ezt, sokkal inkább úgy tűnt, mintha idegesítené, hogy a közelében van és szabadulni akarna előle.

-          Loreley – szólította meg valaki, mire felkapta a fejét.

-          Alex? – Húzta össze bizonytalanul a szemöldökét, miközben végignézett a magas izmos férfin, akivel még ezer éve volt egy kisebb futókalandja, de aztán rájöttek mindketten, hogy párként nem állják meg a helyüket, így barátok maradtak, egészen addig míg a világ másik felébe fújta a szél.

-          Lor baba – ölelte meg a férfi szorosan majd nevetve kapta fel és pörgette meg a levegőben. – Hogy a fenébe kerülsz ide édes? – Nyomott egy puszit az arcára, majd megfogta a kezét, amitől kellemes, barátságos meleg áradt szét benne, az emlékek pedig ellepték. Alex Villéhez képest annyira egyszerű volt, valószínűleg azért, mert belé sosem volt szerelmes, mégis most mindennél jobban vágyott a nyugalomra, amit mellette régen már megtalált egyszer.

-          Turnézom egy zenekarral. Öltöztetem őket – mosolygott fel a fiú helyes arcára, azt viszont nem kötötte az orrára, hogy az énekesükkel, mondhatni se veled, se nélküled kapcsolatban áll. Egyszerűen nem akart róla beszélni. Minek? Villének nem hiányzott, megint könnyedén hajította el, hát akkor ő is elfeledkezhet róla pár percre.

-          Sietsz valahová? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire az alsó ajkába harapott. A zöld szemű ördög megint a tudatába kúszott. Nem örülne neki, ha megtudná, hogy egy régi szeretőjével sétálgat vagy csinál bármit is… De… De őt se érdekli soha, hogy ő minek nem örül.

-          Ami azt illeti semmi dolgom – adta meg a választ.

-          Tudok egy helyet, nincs messze, beülhetnénk beszélgetni egy kicsit – nézett rá Alex kérlelően, mire elnevette magát. Már régen is a hatalmas, édes kiskutyaszemivel ért el mindent és úgy tűnt ez semmit sem változott az évek alatt.

-          Nincs messze a hotel se ahol lakom, beülhetünk a bárjába – ajánlotta fel, mire a fiú azonnal rábólintott a dologra és elindult mellette, miközben kíváncsian faggatta, hogy merre járt mit csinált eddig és úgy általánosságban minden iránt érdeklődött, ami vele volt kapcsolatos, így pedig tökéletesen sikerült elterelnie a figyelmét Villéről, amiért kimondottan hálás volt. Nem nézte az órát, a bárpultnál lógatta a lábát, Alex szavait próbálta felfogni, kissé spiccesen és jókat nevetett a viccein, tökéletesen megfeledkezve így minden problémájáról.

-          Még mindig gyönyörű vagy – közölte a fiú, miközben a kézfejét simogatta, ő pedig hiába érezte, hogy el kéne húzódnia nem tette meg. Egyszerű baráti érintésnek tudta be az egészet, még akkor is, ha a lelke mélyén érezte, Alex ágyba akarja vinni.

-          Te sem panaszkodhatsz – kortyolt egy újabbat a poharából.

-          Van most valakid? – Kérdezte a férfi kedvesen, mire a tüdejében rekedt a levegő. Nem tudta mit kéne mondania erre. Elméletileg ő és Ville együtt voltak, gyakorlatilag viszont semmi köze nem volt a kettejük közt lévő dolognak, egy normális párkapcsolathoz. Alex sokkal jobban figyelt rá ezalatt a pár óra alatt is, mint Ville a hosszú hónapok alatt egyszer is.

-          Mondhatjuk, hogy igen, de akár azt is ráfoghatjuk, hogy nem – húzta el a száját, mert tényleg nem tudta hányadán állnak már megint. A zöld szemű ördögre néha rájött az ötperc és azonnal eltaszította magától, mintha ő maga lenne a főgonosz, aki a lelkére szomjazik, ezzel pedig már nem tudott mit kezdeni. A telefonja viszont megszólalt, mintha Ville csak ráérezne arra, hogy épp most kezd kicsúszni a karmai közül.

-          Ő az? – Kérdezte Akex halkan, mert nem fogadta egyből a hívást, inkább elgondolkodva simogatta a készülék szélét, miközben azon gondolkodott, hogy talán a mosogatóba kéne dobni a mobilját és meg kéne feledkeznie a végzetéről, aki éppen most is hívja.

-          Igen – bólintott, majd nagyot sóhajtva a füléhez emelte a készüléket mégis. – Szia – suttogta, mindenre felkészülve.

-          Hol vagy? – Támadt neki a zöld szemű ördög rögtön, neki pedig cseppet sem tetszett ez a hangnem.

-          A bárban, iszom az egyik exemmel – vágta oda neki kegyetlenül az igazságot.

-          Jó poén – morogta a férfi részegen.

-          Nem viccelek. Menj fel és aludd ki magad, holnap beszélünk – nyomta ki a hívást, mire az ajtóban felbukkant Ville, totálisan részegen, gyilkos pillantásokkal méregetve a mellette ülőt, akinek a keze még mindig a kezén pihent. Lassan állt fel a székről, mert érezte, hogy komoly balhé lesz, ha nem ő indul meg a férfi felé előbb.

-          Ki ez a balfasz? – Támadt neki Ville, amikor elé ért és durván ragadta meg a karját, amivel csak azt érte el, hogy Alex azonnal mellettük termett és védelmezően állt meg a háta mögött, ugrásra készen.

-          Fejezd be és menj el aludni – sziszegte halkan, mert már csak az hiányzott neki, hogy összeverekedjen a két férfi.

   Összeszorította a fogsorát, majd’ felrobbant a dühtől, ami átjárta minden részében. Loreley egy másik férfival, aki a kezét fogta… ráadásul az exe. Nem bírt gondolkodni, agyát elöntötte a lila köd, érezte, hogy vörösben lát mindent, mint egy bika.

   Nem mondott semmit, nem tudott semmit mondani, a nő az övé és senki más még csak rá sem nézhet.

-          A szart – suttogta vészjóslóan halkan.

   Érezte, hogy a levegő feszültséggel telik meg, csak úgy áradt belőle az idegesség, amit kisugárzott magából, mint egy kibaszott atomreaktor. Ölni támadt kedve, ölni azért, akit szeret, aki mindennél többet jelent neki, aki az életet adja neki és aki… aki másokkal flörtöl, ha nincs mellette. A csalódottság iszonyatos erővel nehezedett rá.

-          Ville, menj fel és aludj – sziszegte Loreley, kék szemei vészjóslóan villogtak ő is érezte, hogy a levegő olyan elektromossággal telik meg, mely semmi jót nem sejtet.

-          Nem – szűrte összeszorított fogai közül, farkasszemet nézve a barnaszemű férfival.

   A nő megérintette a karját, de ez sem csillapította le azt az indulatot mely benne munkált, s pokolian pusztította minden részét.

   Nem engedte el a másik pillantását, durván, mégis vigyázva fogta meg a nő kezét, lefejtette magáról és szó szerint félreállította az útjából.

-          Szóval ez a balfasz a félig pasid? – húzta el a száját a másik.

-          Félig? – vonta fel nagyon lassan a szemöldökét, miközben az izmai megfeszültek.

   Loreleyra akart pillantani, hátha egy pillantásával elmagyarázza mit jelent, hogy félig pasi, de nem bírta levenni a szemét a férfiról, akinek a fejét a pulton akarta szétverni. Soha nem volt az erőszak híve, nem volt agresszív, és életében eddig, csak egyszer ütött meg egy embert, azt is megbánta, de most a féltékenység erős sugárban tulajdonította ki az agyát.

-          Ja – köpte elé a szavakat. – Már értem, miért mondta ezt – nézett rajta végig, olyan megalázóan, hogy elpattant benne valami.

   Tudta, hogy nem fest jól, végig bulizott és ivott egy éjszakát, a szemei véreresek lehetnek, az arca megfásult, mégis attól, hogy ez a pöcsfej így méregette, valami elszakadt és végleg úgy maradt. A keze hirtelen lendült meg a másik arca felé, pillanatig sem gondolkodott azon, hogy a másik bár kicsivel alacsonyabb nála, legalább kétszer akkora és talán nem kéne kikezdenie vele. Egyszerűen az érzelmei vezették.

   Az ütése célt talált, de ellenfele sem volt rest, ő is visszatámadt, és ahogy összegabalyodtak, teljesen elvesztette a fonalat, ütések érték, azonban benne is dolgozott már rendesen az adrenalin, az ütéseket mind visszaadta. Loreley kérlelése sem térítette magához, állattá vált a féltékenységtől, a haragtól és a csalódottságtól. A nő megígérte neki, hogy sohasem csalja meg, nem hagyja el, mindig vele lesz, erre meg… a szavak hazug, kétszínű, álnok gyilkosok, az ígéretek pedig a pokolban születnek nyomorúsággal fertőzve.

   Akkor eszmélt fel, amikor ketten fogták le a karjait és ráncigálták el a férfitól, akit ugyancsak lefogtak. Vért nyelt, az orra fájt és a gyomorszája is sajgott, de megnyugtatta, hogy a másik sem festett szebben annak ellenére, hogy tényleg kétszer akkora volt, mint ő. Nem pillantott a nőre, megpróbálta kirántani karját a két biztonsági markából, azok viszont nem engedtek neki.

-          Nyugalom, már elég volt – vetette oda nekik, ők pedig óvatosan engedték el, tartva tőle, hogy megint a másiknak esik, mintha lett volna mitől tartaniuk, hiszen a férfit még mindig lefogták, ő pedig nem fog így rátámadni.

   Megnyalta felszakadt ajkát, a tüdeje zsongott, gyorsan kapkodott levegő után, alig bírt oxigént lepréselni rajta, de nem érdekelte. Nem nézett Loreleyra, nem érdekelte, hiszen ő is elárulta, ahogy olyan sokan már. Szó nélkül fordult meg és indult el a szobája felé, legalább elégtételt vett, nem mintha ez megnyugtatta volna, nem mintha ez számított volna.

   Lassan sétált fel, minden porcikája sajgott, az inhalálója a zsebében volt, még sem akart befújni egyet, hogy megkönnyítse a légzését, egyszerűen nem érdekelte, hogyha összeesik abban a másodpercben és megdöglik. Nem számított semmit. Visszavágyott abba az álszent boldogságba, vagy ha már oda nem is mehet ma már, akkor dögöljön meg, hogy ne legyen több gondja ebben az életben.

   Valahogy feljutott az emeletre, képekben arra is emlékezett, hogy eltalált a szobájába, majd a fürdőszobába, ahol forró vizet engedett magának. A pára és a meleg nem tett jót a tüdejének, azonban úgyis azt várta, hogy belefullad a vízbe, így egy cseppet sem zavarta, hogy alig kap levegőt, ahogy belefekszik a meleg fürdőbe, ami ellazítja az izmait.

   Tehát ennyi volt.

   Újabb átkozott csalódás, újabb átkozott árulás.

   Mennyire tudta, hogy nem szabad ezt az egészet elkezdenie és már menekülnie kellett volna az első pillanattól kezdve, amikor rájött, mennyit jelent neki a kék szemű szirén.

   Ahogy lehunyta a szemét, a kísértő bájos arcot látta, a tiszta, hófehér bőrt, az éjfekete hajzuhatagot és azokat a zafír szemeket, melyek úgy megbabonázták. Tudta, hogy így lesz, még sem akarta elfogadni, nem akart belegondolni. Senkinek nem elég, senkinek nem kell csak ő, végül úgyis mindenki elhagyja és nem marad más, csak a dalszövegek, hogy megszabaduljon attól a rengeteg fájdalomtól, ami felhalmozódott benne az élete során.

   Mennyivel könnyebb lenne, ha kitéphetné a szívét és soha többé semmit nem érezne.

-          Menj utána, én megmaradok – mosolygott rá Alex fájdalmasan, mikor észrevetette, hogy tanácstalanul járatja a szemét a bejárat és közte. Ville után akart menni, megtudni, hogy jól van-e, hogy a mellette ülő férfi nem okozott-e neki semmi komolyabb sérülést és persze veszekedni is akart vele, amiért ezt művelte. Mint egy vadállat…

-          Alex én… - kezdett bele.

-          Majd hívj fel és beszélünk, de most utána akarsz menni, szóval gyerünk – bíztatta, miközben a jeges zacskót az arcához szorította. Nem tudott mit csinálni, elmosolyodott és egy puszit nyomott az arcára, így tudatva, hogy mennyire hálás neki, amiért nem haragszik rá és, mert jól érezte magát vele, amíg Ville meg nem jelent. De annak ellenére, hogy a zöld szemű ördög, megint elmebetegként viselkedett, előnyt élvezett.

Sietve rohant a férfi után, nem akarta, hogy dühből még többet igyon vagy szétverje a hotelszobájukat, esetleg kárt tegyen magába, az ajtó előtt mégis megtorpant. Mély levegőkkel nyugtatta magát, nem akart azonnal üvöltözni vele, de mégis tudta, hogy ez lesz a vége. Unta az egészet, a veszekedést, a féltékenységi jeleneteket, főleg, hogy neki aztán több oka lett volna kiborulni, mint a férfinak, mégis elég jól tűrte az összes hülyeségét. Nem tudta hova fog ez a nap vezetni, de azt érezte, hogy minden meg fog változni.

Lassan nyomta le a kilincset, a keze remegett, a visszafojtott indulattól, félelemtől és aggodalomtól, de a szoba csendes volt, csak Ville padlóra dobott véres pólója árulkodott arról, hogy visszajött és a vízcsobogás, amit csukott ajtón át is hallott.

Nem ment utána, előkereste az elsősegély csomagot, mert érezte, hogy szükség lesz rá, ellenőrizte, hogy van-e jégkocka a fagyóba, majd leült, rágyújtott egy cigire és várt. Nem figyelte az órát, az agya csak azon pörgött, hogy mi lesz most, hogy hogyan foga túlélni, ha kimondják, hogy vége, hogy ez nekik nem megy, hogy megbuktak, hiába a szerelem. Hamis ígéretekkel már tele volt a padlás, egyszerűen nem hitt Ville egyetlen szavába sem, mert egyszer sem erőltette meg magát, azért, hogy működjön a kapcsolatuk, pedig vagy ezerszer megesküdött neki, hogy igyekezni fog bízni benne és normálisan élni mellette. Megértette, hogy idő kell neki, főleg azok után, ami Jonnával történt, de már hónapok óta együtt voltak és semerre sem haladtak… Ha megtett a férfi egy lépést előre, szinte azon nyomban hátraarcot vett és ugrott kettőt hátra.  Neki pedig elege volt abból, hogy nincs megbecsülve, hogy tárgyként van kezelve, hogy az érzelmei semmibe vannak véve, ahogy az akarata is. Önálló, felnőtt, céltudatos, kemény, határozott nő volt mindig is, Ville pedig meg akarta fosztani mindentől. Elvette a barátait, elvette a munkáját, a cégét és már a személyiségét is akarta, amivel talán nem is lett volna semmi baj, ha cserébe kap is valamit. De a férfi önző volt és esze ágába sem volt viszonozni bármit is.

A fürdőszoba ajtaja lassan nyílt ki, egy összezúzott arcú, szomorú és dühös férfival találta magát szembe, ami cseppet sem tetszett neki.

-          Ülj le – kérte halkan, de Ville csak gyilkos pillantásokkal méregette.

-          Hol hagytad a pasid? – Sziszegte, majd a kezei ökölbe szorultak. Félelmetes volt, életében nem ijedt meg még férfitól, de most mégis megremegett a gyomra. Ville bolond volt, de bízott benne, hogy nem bántaná soha, mégis, ahogy végignézett, az agresszívan remegő testen, rájött, hogy nem beszámítható még most sem, így viszont bármi kitelik tőle. Mégse tudott elfutni.

-          Én is kérdezhetném, hogy hol hagytad a ribancaid – vetette oda foghegyről, mert még mindig fájt neki, hogy más lánnyal mulatott, mikor vele is lehetett volna. – Ülj le, vérzel – suttogta, hogy elnyomja a hangja rekedtségét. A torkába gombóc nőtt, a szíve vadul kalapált, a tenyere izzadt, ahogy  a férfi ragadozóként indult meg felé, villámokat szóró szemekkel, amik a halvány reggeli fényben csak még veszélyesebbé tették a pillantását, a legszörnyűbb viszont az volt, hogy hiába száguldozott az adrenalin az ereiben, hiába érezte, hogy futnia kéne, mielőtt a kecses részeg vadmacska elkapja és megöli, nem tudott megmozdulni. Csak csodálta az izmok játékát a hófehér bőr alatt, a vad tüzet a méregzöld íriszekben, a kidudorodó ereket a férfi nyakán és karjain, minden egyes apró porcikája lenyűgözte, a látvány pedig megbénította.

-          Mit keresel még itt? – Tolta Ville a testével a fal felé, ő pedig lassan lépkedett arra amerre terelte, még akkor is, ha józan ésszel tudta, hogy ki kéne kerülnie, mert így csapdába fog kerülni.

-          Tudni akartam, hogy jól vagy-e. Elment az eszed? Miért estél neki? – Kérdezte idegesen. Tudta, hogy ő a gyengébb, hogy nem kéne pattognia, mert a férfiből per pillanat kitelik, hogy puszta sértettségből, kitöri a nyakát, de nem bírt csomót kötni a nyelvére.

-          Megcsaltál – üvöltötte Ville az arcába, pont mikor a háta a hideg falnak simult, a férfi csípője pedig az övének ütközött. A hatalmas tenyerek a feje mellett két oldalon, szintén a falra simultak, így zárva teljesen ketrecbe. A pánik hirtelen kapta el, a bezártság érzésétől, felgyorsult a légzése, félnie kellett volna, de valamiért mégis a düh árasztotta el, így mire átgondolhatta volna mit tesz a tenyere a férfi arcán csattant.

-          Soha nem csaltalak meg te barom, ne merd még egyszer ezt feltételezni, mert ez olyan, mintha egy kibaszott ribancnak tartanál, ami nem vagyok és nem is voltam soha – tagolta neki halkan és keményen, hátha végre felfogja, hogy hülyeségeket beszél. – A kérdés az, hogy ez rólad is elmondható-e? – Sziszegte dühösen, Ville viszont szorosan lecsukta a szemeit, az egész testében remegett, a mellkasa hevesen hullámzott, miközben úgy fújtatott akár egy felbőszült bika. Mire egyet pisloghatott volna, az ujjai a nyaka köré kulcsolódtak és olyan haraggal nézett rá, amilyet még ember arcán sosem látott.

-          Hányszor mondjam még el te szuka, hogy szerelmes vagyok beléd? Ha pedig szerelmes vagyok az nálam azt jelenti, hogy hűséges is vagyok – húzta el a faltól egy kicsit, majd keményen nekilökte megint, úgy, hogy a feje a hideg tégláknak koppanjon, amitől fájdalmasan szisszent fel. Hirtelen realizálta magában, hogy ha most nem öli meg akkor soha…

-          Eressz el – sziszegte, mert ugyan egyenlőre még nem szorította durván a nyakát Ville, mégse érezte biztonságosnak, hogy az ujjai a torkára fonódnak.

-          Gyűlöllek. Miért tetted ezt velem? Megígérted, hogy soha nem csalsz meg, hogy mindig velem leszel, hogy szeretni fogsz és hazudtál – verte az öklét a falba, alig fél centire az arcától. Más nő talán felsikított volna, neki viszont esze ágába sem volt ilyet tenni. Visszabújt a jégpáncél mögé, mintha az megóvhatná bármitől is. 

-          Nem vagyok egy kibaszott tárgy Ville. Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, kivel álljak szóba vagy mit vegyek fel. Nem a tulajdonod vagyok – sóhajtott fel, miközben úgy érezte a legjobb talán az lenne, ha tényleg megfojtaná vagy eltörné a nyakát.

-          De igen! Az enyém vagy – üvöltött az arcába a férfi, mire egy pillanatra összerezzent a vodkaszagú leheletétől.

-          Akkor neked pedig az enyémnek kéne lenned, de ettől menekülsz. Más lányokkal flörtölsz, az italt választod a csókom helyett, a bulikat, hogy megöld a szerelmünk. Gyűlölsz és nem eresztesz el mégse. Meg akarsz ölni, mert te már halott vagy – sziszegte fagyosan, miközben érezte, hogy minden egyes szónál a férfi ujjai egyre jobban szorítják a nyakát. – Nem vagyok Jonna. Nem tettem semmit azon kívül, hogy szerettelek – krákogta, mert a torka elszorult Ville szorításától. – Nem öltem meg a gyereked, nem csaltalak meg, itt voltam és neked mégsem volt elég – prüszkölte, meg sem próbálva küzdeni a férfi ellen. – Semmibe vettél végig, talán soha nem is szerettél, megígérted, hogy megnyílsz, mégse tettél semmit értünk – köhögött fel, hátha az utolsó szavaihoz, így még képes levegőhöz jutni. – Megmutattad milyen a szerelem és aztán… - kapott egy újabb korty oxigén után. – Ölj meg, mert én szeretlek és ha neked nem kellek hát ennél édesebb halál nincs – szédült el hirtelen, majd érezte, hogy szépen lassan vége lesz az egésznek. Már nem tudott beszélni, a tagjai görcsösen rángatózni kezdtek, mintha csak most fognák fel, hogy ennyi volt, de mégis csak mosolyogni tudott az egészen. Legalább az a férfi öli meg, aki megdobogtatta a szívét, az ő ujjai szorítják ki az életet belőle, ami nélküle amúgy se ért volna semmit.