Berakta a lábát az ajtóba, hogy a nő ne tudja rázárni. Könnyedén nyomta
be, majd sétált be, míg Beatrice szemei elfelhősödtek.
-
Megmondtam, hogy húzz el! –
sziszegte, ő viszont tett rá, mit akar, becsukta maga mögött az ajtót.
Mérges volt, dühös és nagyon ideges. Teljesen kikészült, amikor Bam vigyorogva
bejelentette neki, hogy holnap a nővel vacsorázik, már rá is kérdezett, nem
zavarja –e a dolog, hiszen ő úgyis csak dugott vele. A legszívesebben azonnal
behúzott volna neki, de ehelyett csak elnyomta az érzéseit, s kedvesen
megkérte, vigyázzon a kicsikre, mert neki elintéznivalója van.
Valószínűleg tudta micsoda, azonban csak vigyorogva bólintott egyet,
amitől még jobban viszketett a tenyere.
-
Akkor magyarázd el, miért pont
Bammel kell elmenned vacsorázni – dühöngött tovább, le kellett volna állnia, de
túlságosan bepörgött már ahhoz, hogy magára tudjon parancsolni.
-
Nem mindegy neked? Te nem jöttél
el velem, ráadásul megbeszéltük, hogy nem találkozunk, ezért újra mondom,
takarodj a picsába – lépett hozzá közelebb fenyegetőn.
-
Annyi pasival elmehetnél, miért
pont vele kell? Engem akarsz felhúzni? – lépett hozzá közelebb ő is, így alig
pár centi választotta el őket egymástól, de fel sem tűnt neki a másik
közelsége, annyira lefoglalta a haragja.
-
Meghívott, igent mondtam, ennyi –
sziszegte. – Azzal megyek el, akivel csak akarok, ismétlem, kurvára semmi közöd
nincs hozzá!
A fogait csikorgatta dühében, igaza volt a másiknak, valóban semmi köze
nem volt hozzá, ugyanakkor, majd felrobbant amiért mással randizik, ráadásul a
legjobb barátjával. Senkivel nem kéne randiznia, főleg nem vele.
-
Miért akarsz direkt
felidegesíteni? – folytatta tovább, meg sem hallva a másikat, aki újra
felszólította, hogy minél előbb takarodjon el a lakásából.
-
Nem akarlak felidegesíteni, neked
nem kellettem, mert egy ócska ribancnak tartasz – tárta szét a karját
értetlenül és dühösen. – Mit kéne csinálnom, telesírnom a kispárnámat, mert
Ville Valo úgy döntött nem vagyok elég jó neki? Brühühü – sírt színpadiasan,
aztán az arcvonásai újra megkeményedtek. – Húzz el!
-
Nem, direkt szívatsz – lépett
hozzá annyira közel, hogy a mellkasuk összeért.
-
Higgy amit akarsz, de most menj
el – bökte mellkason.
Erősen, mégis gyengéden elkapta a másik karját, s mielőtt kettőt
pislanthatott volna, neki fordította a falnak. Nem igazán tudott higgadt maradni
a másik környezetében, magát sem értette, hogyan változhatott meg ennyire,
hiszen soha nem volt egy túlságosan erőszakos természet, vagy éppen dühöngő
típus, de Beatrice mintha ismert volna hozzá valami gombot, amit ha benyom,
egyszerűen elkattan az agya.
-
Nem, nem megyek el, nem fogsz
vele randizni – mutatott nemet a fejével is.
A nő gúnyosan felkacagott.
-
Persze, szerinted mióta teszem
azt, amit mondasz? – vonta fel a szemöldökét, aztán megpróbált a fogságából
szabadulni.
-
Nem fogsz vele találkozni és
kész, felhívod, hogy lemondd – sziszegte.
-
És mégis milyen indokkal? Jaj,
Bam, sajnálom, nem találkozhatunk, mert a seggfej haverod rám törte az ajtót és
megfenyegetett?
-
Nem fenyegettelek meg – morogta.
– Leszarom milyen indokkal mondod le, mondd le és kész!
-
Én meg ismétlem, nem érdekelsz és
nem fogom lemondani! – rázta meg a fejét.
-
Oké – vágta rá hirtelen.
-
Tessék? – lepődött meg Beatrice,
hiszen már készült volna valami visszavágással.
-
Azt mondtam oké – ismételte meg
magát.
A nő kinyitotta az ajkát, hogy mondjon valamit, de ezt már nem tehette
meg, mert kezét a derekára csúsztatta, csípőjével neki nyomta a falnak,
szájával pedig az övére tapadt.
Már megint ott tartottak ahol mindig,
amikor összevesztek. Hevesen csókolták egymást, miközben a kanapé felé
botorkáltak, fél kézzel a másik testébe kapaszkodtak, a másikkal meg a ruhákat
szaggatták le egymásról. Nem bírt neki ellenállni. Ahányszor a közelébe ment a
józan esze szabadságot vett ki. A mérgét pedig úgy vezette le, hogy
szétbontotta a férfi övét, letolta róla a nadrágot, lökött rajta egyet, hogy
Ville a kanapén kössön ki, ő pedig meztelenül az ölébe mászott, hogy harapja,
csókolja, karmolja, marcangolja és olyan erővel túrjon a hajába, hogy a másik
már sziszegjen a fájdalomtól, amikor hátrarántja a fejét, hogy hozzáférjen a
nyakához és végighúzza a nyelve hegyét az ütőerén, ami hevesen pulzál. Cseppet
sem bírták visszafogni magukat, az állatias ösztönök eluralkodtak rajtuk, a
férfi keményen markolt a fenekébe, majd megemelte annyira, hogy egy határozott
lökéssel tövig merülhessen a testébe, amitől mindketten elégedetten nyögtek
fel, az őrült hajsza pedig elindult. A bőrük nyirkos volt az izzadtságtól, alig
pár perc utána, a nyelvük összegabalyodott, követelőzve szorították a másik
testét, mintha összetartoznának és ezt meg akarnák mutatni az égnek is, a
szívük pedig hevesen vert, akár két versenylónak, akikből kihajtották az
utolsókat is.
A kielégülésre nem kellett sokat
várniuk, ha máshol nem is hát az ágyban igazán egymásra voltak hangolva,
mindketten ösztönösen érezték, hogy okozhatnak egymásnak pokoli gyönyöröket,
így nem is lepődött meg azon, hogy ismét egy heves szeretkezésen voltak túl,
aminek a végén úgy érezte rászakad a mennyezet. A férfi ajkába harapva, zihálva
élvezett el, míg a másik a vállába mélyesztette a fogait a beteljesülés
pillanatában.
Lihegve dőltek el a kanapén, egymáshoz
bújtak, a lila köd pedig csak lassan ereszkedett le az agyáról.
-
Szóval ezért jöttél? Félsz, hogy
a kedvenc ribancod nem kefél veled többet? – Kérdezte halkan, mire Ville teste
megfeszül.
-
Nem akarom, hogy vele randizz és
kész – engedte el a füle mellett, amit mondott, mire nagyot sóhajtott,
lekászálódott róla, belebújt a hálóingébe és a hűtőhöz sétált egy üveg sörért.
-
Nincs beleszólásod az életembe. A
gyerekeidre vigyázok hozzád pedig semmi közöm. Nem vagyok senkid Ville éppen
ezért nem mondhatod meg, hogy kivel, mikor és hova mehetek el – vett mély
levegőt, hogy továbbra is nyugodt tudjon maradni.
-
Csak azért mész el Bammel, hogy
engem bosszants – csattant fel a férfi, miközben magára rángatta a nadrágját,
neki pedig megint kezdett elszállni az agya.
-
Miért hiszed, hogy körülötted
forog a világom? A fenébe is, kedvelem Bamet és elhívott vacsorázni, neked
ehhez mégis hol van közöd? – Kiabált rá.
-
Ő az én legjobb barátom – fakadt
ki Ville.
-
És? Ha más legjobb barátjával
megyek el, az se jön ide üvölteni velem, hogy nem mehetek. A helyzet az, hogy
már megint kibaszottul féltékeny vagy rám – mosolyodott el, ahogy leesett neki,
hogy mi a helyzet.
-
Nem vagyok féltékeny – jelentette
ki a másik határozottan, mire még jobban vigyorogni kezdett.
-
Ha nem lennél, akkor nem zavarna,
hogy elmegyek Bammel vacsizni, nem rontanál be hozzám és nem próbálnál szexel
meggyőzni, hogy mondjam le a randit. Féltékeny vagy ha elismered, ha nem. És
tudod miért? Mert érzel irántam valamit, bármennyire is azt szajkózod, hogy
Loreleyba vagy még mindig szerelmes. Tudod azt hitted szerintem, hogy soha
többé egy nő se fog megmozgatni benned semmit, de tévedtél, mert én
felcsigáztalak. Akarsz engem csak félsz és azt hiszed elárulod az emlékét, ha
megpróbálsz egy másik nővel egy normális kapcsolatot kiépíteni – fonta össze a
karjait a mellkasa előtt, miközben kiadta magából, hogy mire is jött rá a
férfival kapcsolatban.
-
Ez hülyeség – ingatta Ville a
fejét.
-
Tényleg? Akkor menj el, én pedig
elmegyek Bammel vacsorázni. Szerintem őt nem fogja zavarni, hogy lefeküdtem már
a legjobb barátjával párszor, mert felnőtt férfi, viszont ha téged idegesít, az
sajnos azt jelenti, hogy igenis féltékeny vagy. Na most, ha nem miattam van,
akkor azt kell hinnem, hogy Bam iránt érzel többet, mint barátság – vigyorodott
el, mire Ville látványosan megborzongott.
-
Hülyeségeket beszélsz. Én csak
nem értem miért akarsz engem bosszantani azzal, hogy vele randizol. Ezer meg
egy másik pasi rohangál a városban – rántott vállat, de az arca sok mindent
elárult.
-
És ebből egyet már kiiktattál,
pedig Timu nem volt a legjobb barátod – vágta rá, majd megeresztett egy gúnyos
mosolyt. – De amúgy is tudod, hogy én vagyok a helyi ribanc, lehet, hogy csak
tesztelni akarom, hogy milyen Bam az ágyban – sziszegte.
-
Nem fogsz lefeküdni vele –
csattant fel a férfi idegesen.
-
Csak egy jó okot mondj, hogy
miért ne tenném – nézett mélyen a zöld szemekbe kihívóan.
Kezdett teljesen az idegeire menni a nő, direkt idegesítette, de
akármennyire is tisztábban volt ezzel, nem tudott mit kezdeni a helyzettel,
elég volt csak elképzelnie, hogy lefekszik Bammel és a legszívesebben beverte
volna a barátja fejét.
Féltékeny. Teljesen mindegy mit érez, Beatrice akkor sem fekhet le a
férfival, nem is randizhat vele, mert nem és kész.
-
Mert azt mondtam – válaszolta
ingerülten, majd a hajába túrt.
Erre a nő gúnyosan felnevetett. Itt voltak megint, lefeküdtek dühük
kellős közepén, aztán tovább folytatták a vitatkozást, mintha a köztük lévő
tűz, nem tudna kialudni, a láng nem lenne képes parázzsá válni.
-
Oké, akkor húzz el – ismételte magát.
-
Csak ha megígérted, hogy nem
találkozol vele – fonta keresztbe a mellkasa előtt a karjait. Kielégült volt az
előbbi együttlét után, a düh viszont továbbra is ott égett benne.
-
Mondtam, egy jó indokot mondjál,
hogy miért ne – morogta rosszkedvűen, majd belekortyolt a sörébe.
-
Mert a legjobb barátom – nézett
rá értetlenül. Ezt hogy nem lehet felfogni?
-
Ki a szart érdekel? – nézett rá a
másik ugyanolyan értetlenül.
Mély levegőt vett, beletúrt a hajába, mit mondhatna még? Ne találkozzon
vele és kész, randizzon másokkal, miért pont Bammel kell neki? A férfi ráadásul
valószínűleg direkt szívatja, egyébként nem kezdett volna ki a nővel, ez egy
régi megegyezés volt kettőjük között… egyszerűen a másik nője tabu, aszexuális
lény, vagy akár férfi, mindegy, de nem olyan, akire nőként tekintesz.
-
Bam csak engem akar idegesíteni,
ahogy te is – mondta végül, kicsit higgadtabban, mint ahogy eddig beszélt.
-
Nem fogod fel, hogy neked ehhez
semmi közöd? Egyszerűen csak jól kijövünk egymással – csóválta meg a fejét. –
Ebben a hármasban nem osztottak neked szerepet, nem akar egyikünk se téged
bosszantani, teszünk rád – vonta meg a vállát.
-
Na persze – horkantott fel.
A feszültség kezdett tovább növekedni benne. Mi van, ha Beatrice tényleg
lefekszik Bammel? Nem mintha a férfi ilyen messzire menne, de hát kitudja,
mégis csak farka van, amit köztudottan nehezen befolyásol. A hűtőhöz sétált,
kivett egy sört, felnyitotta, majd belekortyolt és várakozóan nézett a másikra.
-
Továbbra sem szeretnél távozni? –
tette fel gúnyos udvariassággal a kérdést.
-
Nem, továbbra sem szeretnék
távozni – válaszolta ugyanolyan hangnemben.
-
Rendben van, akkor lefekszem aludni
– indult el a szobája felé.
Elkapta a karját, mielőtt faképnél hagyhatta volna, erősen fogta, mégis
gyengéden, a másik rögtön megpróbált szabadulni a szorításából, viszont nem
engedett neki. Lerakta az italát a pultra, egy másodpercre sem érdekelte, hogy
autóval jött, s az ittas vezetés nem jó ötlet.
-
Ígérd meg és azonnal el is tűnök
– nézett a szürke szemekbe, melyek újra kezdtek elsötétedni.
-
Nem ígérem meg, nincs köztünk
semmi, azon kívül, hogy párszor dugtunk, leszarom a féltékenységed, ameddig nem
vagy képes beismerni, hogy vonzódsz hozzám és többet szeretnél tőlem, azért
akaszt ki ennyire, hogy Bammel randizom – sziszegte.
-
Nem ismerek be olyat, ami nem
igaz – vágta rá, kicsit visszanyert az önuralmából, de az egész olyan
hihetetlen volt a számára… - Rendben van, talán vonzódom hozzád és nem akarom,
hogy a legjobb barátommal is dugjál, miután már velem is keféltél, így
megfelel?
Beatrice gúnyos mosollyal pillantott rá.
-
Nem akartam lefeküdni vele, de
ezek után biztosan lefogok.
-
Nem fogsz – sziszegte
indulatosan. Fogalma sem volt mi az, ami ennyire kiborítja a másikban, de
egyszerűen nem tudott mellette higgadt maradni, mintha egy pólus két oldala
lennének, s folyamatosan egy adag feszültség húzódna közöttük.
-
De igen, le fogok, ez egy olyan
dolog, amit nem tudsz megakadályozni, ráadásul semmi közöd nincs hozzá, nincs
beleszólásod – ráncigálta meg újra a karját, ő viszont nem engedett.
-
Nem fogsz vele semmit csinálni,
mert az ikrekre fog vigyázni, te pedig eljössz velem vacsorázni – nyomta meg a
velem szót elég erősen.
A nő erre gúnyosan felkacagott, incselkedve nézett rá, majd mikor nem
figyelt, kirántotta karját a szorításából.
-
Kapd be, nem megyek veled
vacsorázni, mert egy seggfej vagy – indult el újra a szobája felé.
Hagyta, hogy menjen, távozott a lakásából. Ha az egyik felet nem tudja
meggyőzni, Bam biztosan vevő lesz rá, hogy helyet cseréljenek, hiszen az
egészet azért csinálta, hogy őt felhúzza.
Dühöngve
húzta a fejére a takarót, nem értette mit akar tőle Ville, miért csinálja ezt
folyamatosan és főleg azt nem fogta fel, hogy miért hiszi azt, hogy miatta vesz
egyáltalán levegőt is. Amennyire
vonzotta, a sármos zöld szemű férfi, ugyanannyira taszította is, mert állandóan
egy seggfejként viselkedett vele és még azt se volt hajlandó elismerni, ami
teljesen egyértelmű volt. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor leribancozta
és úgy is bánt vele, mint a saját külön bejáratú kis kurvájával. Persze ebben ő
is hibás volt, nem kellett volna állandóan elvesztenie egy csókjától a fejét és
hagyni neki, hogy használja, majd eldobja.
Másnap
elég rossz hangulatban sikerült ébrednie, amire ezer éve nem volt példa. Ezért
csak még jobban gyűlölte a férfit, mert tudta, hogy miatta morcos, miatta nem
örül a kávé illatának, a napfénynek és hasonló apróságoknak, ráadásul abban sem
volt biztos, hogy Bammel áll-e még a vacsorája, amire most már végképp el akart
menni. Felhívta a férfit telefonon, biztos, ami biztos alapon, aki nevetve
nyugtatta meg, hogy Ville megpróbálta megfenyegetni őt is, hogy mondja le a
randit, de esze ágában sincs. Ahogy arra se volt hajlandó szerencsére, hogy
helyet cseréljen a barátjával és ő vigyázzon az ikrekre, míg őt Ville
boldogítja.
Őszintén
hálás volt Bamnek, amiért nem szabadította a nyakára a félnótás barátját, így
mosolyogva és kissé incselkedve megjegyezte, hogy mégse farmerben megy, hisz ha
már randiznak megadja a módját.
Késő
délután készülődni kezdett, fogalma sem volt arról, hogy mit vár ettől az
egésztől, mert tényleg nem bírta elképzelni, hogy Bam és ő valaha egy párt
alkossanak, még akkor sem, ha jól kijöttek és meg tudták bármikor nevettetni
egymást. Egyszerűen nem működött köztük a kémia és hitt abban, hogy ezt nem
csak ő látja így.
Bam
furcsa mód teljesen pontos volt, ami nem volt jellemző rá, ő pedig mezítláb
rohant ajtót nyitni neki.
-
Szia – nyomott mosolyogva egy puszit az arcára. – Gyere be, még kell
két perc, de aztán indulhatunk – hívta be a lakásba, majd elrohant a fürdőbe,
hogy parfümöt fújjon a nyakára és a csuklóira, aztán a hálóba bedobálta a táskájába
a legfontosabbakat és egy utolsó pillantást vetett a tükörképére. Nem volt se
túl kihívó, se túl szolíd, sikerült megtalálni a bordó ruhával az arany
középutat, így elégedetten szemlélte az eredményt egy fél percig, majd belebújt
a kedvenc cipőjébe és kisietett Bamhez, aki eddig még szóhoz sem jutott.
-
Igazán gyönyörű vagy – mosolygott rá a férfi, mire ő is elmosolyodott,
aztán megköszönte a bókot. Bam egy őrült volt, de vele legalább mindig kedvesen
bánt. Meglepte, hogy gavallérként előre engedte az ajtóban, majd a karját is
felkínálta neki, azon pedig végképp leesett az álla, hogy a kocsi ajtaját is
kinyitotta neki.
-
Nem hittem, hogy ennyire úriember vagy – kuncogott fel halkan, mikor
Bam beszállt mellé és elindult a parton lévő étterem felé.
-
Tanultam Villétől egy-két dolgot. Randi előtt alsógatyát váltunk,
zuhanyozunk, fogat mosunk és kedvesek vagyunk a hozzád hasonló szép hölgyekkel.
De szerintem nem akarsz arról a hülye kreténről beszélni – röhögött fel
retardáltan, mire ő is kuncogni kezdett.
-
Eltaláltad – bólintott, majd mindenféle más dologról kezdtek
diskurálni, míg az étteremhez nem értek, ami előtt mindketten elszívtak egy-egy
szál cigarettát, aztán bementek. A pincér egy eldugott asztalhoz kísérte őket,
majd miután leadták a rendelést, tovább beszélgettek. Nem voltak feszélyezve,
egyszerűen baráti volt az egész. Bam nem próbálkozott, ő pedig meg se próbált
flörtölni vele, hogy változtasson a helyzeten.
-
Remélem nem zavarok – vágódott ki hirtelen mellettük az egyik szabad
szék, amire Ville vetődött le. Sör, vodka és cigaretta szaga volt, a szemeivel
pedig villámokat szórt.
-
Te meg mit keresel itt? – Nézett rá Bam értetlenül.
-
Vacsorázom – kapta fel pofátlanul a borospoharat, majd lehajtotta az
egészet. – Megdugtad már? – Nézett a barátjára kérdőn, miközben a szavaiból is
áradt a féltékenység.
-
Dögölj meg – dobta le az evőeszközeit. – Ehhez nem volt jogod, hallod?
– Sziszegte visszafogva magát, mert nem akart jelenetet rendezni egy hangulatos
kis étteremben, ahol egészen a férfi megjelenéséig jól érezte magát. – Nem
vagyok a kurvád, se a barátnőd, se a tulajdonod, hogy ide gyere és jelentet
rendezz. Felnőtt emberek vagyunk és eldöntöttük ketten, hogy randizni akarunk
egymással. Ketten érted? Nem veled – hajolt közel a férfihez, miközben dühösen
nézett a szemébe. – De akkora egy önző barom vagy, hogy képtelen vagy felfogni
ezt. Te Loreleyba vagy szerelmes, rendben van, de nem értem, hogy ha Bamet
tartod a legjobb barátodnak, akkor miért nem adsz neki esélyt, hogy jól érezze
magát valakivel, aki jelen esetben, én vagyok. Te mondtad, hogy nem jelentek
számodra semmit, mégis idejöttél, részeg vagy és tönkretetted az esténk,
miközben mi nem miattad találkoztunk és nem is azért, hogy bosszantsunk. Nőj
már fel az ég szerelmére, mert nem körülötted forog a föld – húzta ki magát,
majd egy puszit nyomott Bam arcára. – Sajnálom, de én inkább hazamegyek, majd
talán máskor bepótoljuk a desszertet – mosolyodott el szomorúan, mert nem
értette Ville miért csinálta már megint ezt. Ha nem akar tőle semmit, miért nem
képes békén hagyni egyszerűen?
-
Behajtom – súgta Bam a fülébe. – De hazaviszlek – állt fel, mire
megcsóválta a fejét.
-
Maradj csak, fogok taxit, most inkább egyedül lennék – szedte össze a
cuccait. – Remélem kibaszottul elégedett vagy magaddal te idióta – vetette oda
még Villének, aki kissé bűnbánóan nézett rá, de nem volt olyan állapotban, hogy
bármit is visszavághasson neki.
Tudta, hogy igazi seggfejként viselkedett, de valahogy annyira irritálta
Bam és Beatrice randija, hogy nem tudott uralkodni magán. Oda kellett mennie,
nem oda akart menni, hanem muszáj volt, mielőtt felrobban a saját hülye
gondolataitól. A vodka nem nyugtatta le, csak még feszültebb lett tőle és nem
tudta mit is csinálhatna, hogy azt a pár órát, amíg azok ketten találkoznak,
szexelnek, hogy úszhatná meg ép idegekkel.
Ezért ment oda, mert nem tudott mást tenni saját őrülete ellen. Felállt
az asztaltól, amikor Beatrice távozott, egy igazi balfasz az biztos, de hát ez
van…
-
Maradj Ville, ezt jól elkúrtad
már – kapta el Bam a karját.
-
Tudom – túrt bele a hajába. – De
azért megpróbálhatom helyrehozni – morogta rosszkedvűen.
-
Ülj vissza és hagyd békén
Beatricet – rántott rajta egyet a férfi.
-
Most tényleg verekedni akarsz? –
vonta fel a szemöldökét higgadtan.
-
Teljesen meghülyültél? Eddig is
kattant voltál, de kezdesz még magadhoz képest is sok lenni – állt fel hirtelen
a másik, alig pár centire tőle. – Jól halad a lemez, a turnét már szervezik,
mégis mi a franc bajod van? – sziszegte fojtottan.
-
Az, hogy neked is pont őt kell
elhívnod vacsorázni, nem? – mászott a férfi képébe. – Nem tudtál volna más nőt
randizni hívni ebben az apró országban, ugye? – folytatta tovább egyre
ingerültebben.
Sokáig néztek egymással farkasszemet, a kérdés csak az volt, hogy
egymásnak mennek –e vagy sem. Bam zöld szemei ijesztően villantak rá, nem
mintha törődött volna vele, túl részeg volt, s túl ideges, hogy akármivel is
meglehessen rémiszteni, ráadásul szívesen behúzott volna a másiknak.
-
Mégis mit jelent neked? –
kérdezte pár fokkal nyugodtabban a másik. – Mert az biztos, hogy nem csak
dugtatok, ha ennyire felhúzod magad.
-
Semmit, de akkor sem volt fair a
legjobb barátomtól, hogy őt vitte el randizni – sziszegte.
-
Féltékeny vagy. Kedveled,
legalább valld be, ha másnak nem is, magadnak, te balfasz – vetette oda. –
Szánalmas, hogy ennyit sem tudsz elismerni!
-
Fogd be, nem tudsz te semmit –
vetette még oda, aztán elindult a bejárat felé, kikerülve a másikat.
Beatrice alig pár perce távozott az étteremből, akármelyik taxinak
legalább tíz- tizenöt perc kell, ameddig oda ér. Nem tudta mit fog neki
mondani, egy bocsánatkéréssel viszont minimum tartozott a nőnek.
Amint kilépett, meglátta az étterem mellett álldogálni. Mély levegőt
vett, felkészítette magát a nő kiborulására, s egy újabb vitára, mikor megállt
mellette.
-
Sajnálom – szólalt meg, miközben
arrafele nézett, mint a másik. – Nem kellett volna idejönnöm.
-
Ezt kurva jól látod – szisszent
fel a másik, de közben nem fordult felé.
-
Nem akartam, tényleg – sóhajtott.
– Egyszerűen csak nem tudtam mást tenni, úgy éreztem beleőrülök, ha otthon kell
maradnom – morogta.
-
Miért? – fordult hirtelen felé a
másik, szürke szemeit az övébe fúrva.
Beletúrt a hajába, fogalma sem volt, mi lehet erre a válasz. Lehet,
tényleg féltékeny volt. Nagyon féltékeny. Csak azt nem értette miért, hiszen…
elgondolkodva pillantott az úttest felé. Egyszerűen megvonta a vállát a másik
szemébe nézve, mire az halkan, gúnyosan fújtatott egyet.
-
Persze, soha nem ismerd be, ha
neked így jó, de egyszer muszáj lesz – jegyezte meg lemondóan.
-
Jó beismerem – tárta szét a
karját. – Kedvellek és vonzódok hozzád, és nem akarom, hogy másokkal randizz –
nézett rá komolyan.
Beatrice várakozóan nézett rá, mintha még várna valamire, de ő nem
tudott mást mondani ezenkívül. Így is összeszorult a szíve ezektől a szavaktól,
s rossz érzés töltötte el.
-
Akkor már randizz velem,
akármekkora balfaszként is viselkedek – nézett a taxira, mely leparkolt
előttük. Egyszerűen kinyitotta az ajtót a nőnek, aztán ő is beszállt.
-
Nem mondtam, hogy velem jöhetsz –
morogta a másik.
-
Nem kérdeztem – vágta rá. – Bocs
– tette hozzá rögtön, felfogva, hogy milyen bunkóként viselkedik megint.
A taxisnak a nő címét mondta be, ott ültek egymás mellett, de olyan
volt, mintha egy szakadék választaná el őket. Tényleg nem értette, hogyan
cseszhette el így ezt, vagy miért, vagy egyáltalán miért érdekli mit cseszett
el és mit nem. Mindenesetre abban biztos volt, hogy nem akarja a nőt
elveszíteni, akármennyire hülyén is hangzik ez a számára.
Ha mást nem is, de legalább azt elérte,
hogy Ville kimondja, kedveli. Na nem, mintha ezzel sokra ment volna, a férfi
továbbra is seggfej volt, ő pedig le akarta tépni a fejét, amiért elcseszte az
estéjét.
Azon a felvetésen pörgött, hogy vele
menjen randizni, de ahányszor átgondolta az agya azt sikoltotta, hogy ne legyen
ekkora marha. A baj az volt, hogy a szíve két szép szótól is olvadásnak indult,
amit nem tudott mire vélni, így tovább mérlegelt.
Akar-e egy balfasszal vacsorázni, aki
már le is kurvázta? Nem…
Akar-e egy két gyerekes apukát, aki még
mindig egy szellemet kerget? Nem…
Akar-e valakit, aki piál és depressziós
és nem beszél a problémáiról, ráadásul csípőből elutasítja a segítséget? Nem…
Akarja-e a mellette ülő szexistent, aki
mellett elveszíti a fejét, aki gyönyörű, aki csodás apja az ikreinek, aki tele
van szenvedéllyel és tehetséggel, ráadásul képes belőle kihozni a legrosszabbat
és ugyanakkor a legjobbat is? Igen…
És ez az egy igen, képes lett volna
megdönteni az összes többi kétségét, mégse bírt megszólalni. Túl dühös volt. A
taxit Villét beelőzve ő fizette ki, aki erre csak halkan morgott, de nem
szólalt meg, mintha érezné, hogy így is túl vékony jégen táncol.
-
Menj haza, ki vigyáz az ikrekre?
– Jutott eszébe, hogy ha se ő, se a férfi, se Bam nincsenek velük, akkor mégis
kire bízta Leevit és Lort.
-
Az öcsém – jött a kurta válasz. –
Beszéljünk – nézett Ville mélyen a szemébe mire felsóhajtott.
-
Részeg vagy és nem akarok ma már
veled beszélni. Épp elég volt belőled így estére – gyújtott rá egy cigire,
miközben próbált nem kiabálni.
-
Mit vársz? Beismertem, hogy
kedvellek – túrt Ville a hajába, mire megforgatta a szemeit.
-
Totál részeg vagy, holnapra meg
fogod bánni és megint a fejemhez vágod majd, hogy egy senkiházi ribanc vagyok,
aki iránt semmit sem érzel, aki semmit sem jelent, aki csak egy babysitter,
akit szívesen dugsz – nézett bele a zöld szemekbe.
-
Nem fogok ilyet mondani –
csóválta a férfi a fejét, mire felhúzta az egyik szemöldökét, majd letüdőzte és
kifújta a káros füstöt.
-
Tudod, amúgy a mai este után már
azt se tudom, hogy nincs-e túl késő ahhoz, hogy mindezeket beismerd. Szarul
bántál velem és egy igazi faszfej módjára viselkedtél annak ellenére is, hogy
nem tettem ellened semmit – babrált folyamatosan a kulcsával, mert menekülni
akart ebből a beszélgetésből. – Nincs szükségem egy ilyen emberre. Szeretem az
ikreket, jó veled a szex, de azt hiszem, hogy totálisan nagy hülyeség lenne, ha
veled kezdenék. Ragaszkodsz még mindig valakihez, aki már nincs és elbaltázod a
kapcsolatod azokkal, akik még itt vannak és szeretnek vagy szerethetnének. Nem
akarlak megmenteni, te se akarod, hogy megmentselek, egyedül kell túllenned
rajta és kigyógyulnod Loreley halálából, de nem piával befoltozva a sebed. Nézz
vele szembe és ha sikerült elfogadnod, hogy ő már nincs, ha tényleg akarsz majd
valamit tőlem szexen kívül, keress meg és majd meglátjuk – tette a kulcsot a
zárba.
-
Segíts – kapta el Ville a karját
kétségbeesetten.
-
Nem tudok segíteni – ingatta a
fejét szomorúan. – Nem leszek pótlék és nem fogok versenyezni vele. Vagy őt
engeded el, vagy engem. Félre ne értsd, nem azt kérem, hogy felejtsd el, hisz ő
a gyerekeid anyja, nem léphetek soha a helyébe, de nem akarok veled és vele
ülni egy asztalnál, nem akarom, hogy őt lásd, ha lefekszel velem vagy
bűntudatod legyen, mert megcsókolsz vagy elviszel sétálni. Ha nem megy, akkor
sincs semmi, de te döntesz – sóhajtott fel, majd arcon puszilta, mert amennyire
dühös volt rá, alig fél órája, most annyira meg akarta ölelni. Épp átlépte
volna a küszöböt, mikor Ville megfordított beletúrt a hajába és megcsókolta. Ez
más volt, mint a többi csókjuk, sokkal több kétségbeesés áradt belőle, sokkal
több érzelem, nem dühből fakadt és nem is eszeveszett vad szenvedélyből, annak
ellenére sem, hogy volt benne tűz. Ez valami más volt, amitől görcsbe rándult a
gyomra és bízott benne, hogy ha nem is mostanában, de egyszer majd beállít
hozzá a férfi Loreley szelleme nélkül és tényleg őt akarja majd.
-
Felhívhatlak míg gyógyulok? –
Nyögte Ville a szájába, mire kábán bólintott, erre pedig egy újabb csók volt a
válasz. – Jó éjt Beatrice és sajnálom – simított végig a férfi az arcán, mire
megkövülten pislogott rá. – Jóváteszem – suttogta, mire megint bólintott, aztán
belépett a házba és becsukta a kaput maga után. A szíve ezerrel dübörgött a
mellkasában, a feje kótyagos volt és ahogy elindult az emelet felé úgy érezte
lebeg, amitől csak még jobban összezavarodott, mert nem tudta mit tett vele
Ville, abban volt csak biztos, hogy úgy érzi magát, mintha be lenne lőve.
A helyzetét katasztrofálisan szarnak ítélte. Beatriceal továbbra sem
találkozott, telefonon néha felhívta, amikor könnyed hangnemben órákat tudtak
beszélni, sokszor még a semmiről is. A lemez jól haladt, már csak egy számot
kellett felvenniük, s az első koncert időpontja is közeledett. Igazából azt
mondhatta volna, csodálatos az élete, nincsen semmi gondja, hiszen van két
édes, egészséges gyereke és egy nő, aki szívesen vár rá, ezenkívül pedig
elismert zenész.
Minden a helyén, csak éppen ő egy túl nagy balfasz, hogy ezt értékelni
tudja, vagy az élet baszott ki vele kegyetlenül.
Minden a helyén, a szíve az egyetlen, ami nincs a helyén és talán soha
nem is lehet. Loreleyról elfelejtkezni… majdnem lehetetlennek tűnt a számára.
Ha nem annyira fáradtan dőlt be az ágyba, hogy megmozdulni is alig bírt, akkor
ő volt az utolsó gondolata lefekvés előtt, míg mikor felkelt, rögtön az jutott
az eszébe, hogy felhívhatná Beatricet. A két nő már-már tökéletesen megfért
benne egymás mellett, ameddig a bébiszitter nem követelt többet, mint szex, s
nem húzta fel annyira a Bammel való randizásával, amit szerencsére, azóta sem
pótoltak be.
-
Figyelnél egy kicsit? – morogta
Migue morcosan.
-
Figyelek – forgatta meg a szemét.
-
Persze, azt se tudod, melyik
számot játsszuk, arról nem beszélve, hogy elcseszted a szöveget – csattant fel
mogorván, amiért már két órája ott voltak a próbateremben, nagyrészt csak
miatta.
-
A szövegeket mindig elcseszem –
vonta meg a vállát, majd rágyújtott egy cigire.
-
Legyél magadra büszke, hogy
miután megírod, képes vagy elbaszni – sóhajtott fel Migue, majd leült a kanapéra
és belekortyolt a sörébe.
Inkább nem tett semmilyen megjegyzést, koncentrálnia kellett volna,
hiszen tényleg mindig ő szúrta el a próba során az összes számot, míg a többiek
szokás szerint remekeltek, a figyelme viszont folyamatosan elkalandozott.
-
Ráadásul dohányozz kevesebbet,
hallani, ahogy majd megfulladsz az egyik refrén közben – tette hozzá Burton,
aki levetődött a gitáros mellé.
-
Köszi, papa és mama – jegyezte
meg enyhe gúnnyal, azzal ő is felkapott egy sört és kinyitotta.
-
Nincs mit, picikém – dobott
puszit neki a szintis pajkosan.
Elhúzta a száját, legalább annyira nem haragszanak rá, mint amennyire
mutatják. Naponta négy-öt órát próbáltak, hogy minden számot rendesen be
tudjanak gyakorolni, lassan már vagy egy hónapja, ami idő alatt a kicsik
Beatricenel voltak. Eddig Bam vitte oda őket, mert próbálta betartani az első
megállapodásukat, de a férfi hazautazott, s most neki kell majd értük mennie,
mert a többiek nem érnek rá.
Bele sem gondolt igazán, hogy két hete nem találkozott a nővel, abba
sem, milyen lesz újra látnia, s ha nem veszekednek, akkor végül megint a
kanapén vagy az ágyon fognak –e kikötni… amit egyáltalán nem bánt volna.
-
Már megint hol jár szerintettek?
– tette fel a költői kérdést Gas, mire rávillantotta a szemeit.
-
Szerintem a bébiszitterről szedi
le a ruhákat – pillantott rá Migue vigyorogva.
-
Azon már túl lehet – toldotta meg
Linde.
-
Fejezzétek már be – csattant fel.
– Rohadtul nem vagytok viccesek, a magánéletem pedig nem tartozik rátok!
Az enyhe ingerültségén a többiek jókedvűen felnevettek.
-
Hát remélem, valóra válik, amit
elképzel, hátha akkor könnyebb lesz vele dolgozni – dőlt hátra a kanapén a
fekete hajú billentyűs.
-
Ráadásul te is tudod, hogy a
magánéleted ránk is tartozik, mert hülye vagy, ha szar – mutatott rá az igazságra
a dobos.
Morgott valamit az orra alatt, de inkább a sört fogyasztotta el a pihenő
időben. A többiek jókedvűen viccelődtek rajta, amit igazság szerint nem nagyon
bánt, nem is igazán figyelt rájuk, a gondolatai teljes mértékben Beatrice körül
jártak, bár tudta, hogy inkább a zenére kéne összpontosítania, hogy haladni
tudjanak, hiszen a fellépésükig alig volt hátra egy hét, s mondhatni sehol nem
tartottak még.
-
Borítsd bele – adta az egyik tálat Leevi apró kezébe, aki a pulton ült és figyelte hogyan süt sütit. A
kisfiú nevetve hajította a barackokat a nagyobb edénybe, mire ő is felnevetett.
Imádott velük lenni, bár ahogy egyre nőttek úgy kellett egyre jobban figyelni
rájuk. Mindig valami rosszaságon törték a fejüket és hajlamosak voltak ketten
hatfelé szaladni, ha éppen arról volt szó, de minden csínytevést olyan ártatlan
képpel műveltek, hogy képtelenség volt rájuk haragudni. – Mindjárt kész a ti
uzsitok is – nézett rá a főzelékre, ami már kihülő félben volt. Újabban egyre
több dologgal kísérletezett, kíváncsi volt mi ízlik nekik és mi nem, úgy tűnt
az édes dolgokat, mint minden gyerek kifejezetten kedvelik, a bébiételeket
viszont már egyre kevésbé ették meg, így kénytelen volt ő főzni rájuk, amit
persze nem bánt.
Tudta, hogy
Ville fog értük jönni, izgatott is volt miatta, elvégre hetek óta nem
találkoztak és hát mikor utoljára látta abban sem volt köszönet, azelőtt meg
szintén sokáig nem beszéltek. A csengő pont akkor szólalt meg mikor az ikrek az
evés közepén jártak, így tudta, hogy tovább fog tartani a dolog, mint egy
egyszerű szia, hogy vagy.
-
Megjött apu – simogatta meg Lor
buksiját, aki teli szájjal nevetett rá, majd türelmetlenül csapkodni kezdett,
amikor ahelyett, hogy újabb falatot adagolt volna a szájába elment ajtót
nyitni.
-
Hello – köszönt Ville rekedten,
miközben a pillantása végigsiklott az egész testén, ő pedig csak arra tudott
gondolni, hogy mi lenne, ha mindhárman nála aludnának, ha éjjel nem az üres
lakásban lenne egyedül, hanem a férfi ölelné magához, miután lerángatták egymásról
az összes ruhát. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ugyanarra gondolnak, így
gyorsan összemosolyogtak.
-
Szia, épp esznek – nyomott egy
puszit az arcára, majd mélyen beszívta magába a férfi arcszeszének és
parfümének bódító illatát, amitől azt hitte az ikrek előtt fog azon nyomban
nekiesni, de időben elhúzódott tőle.
-
Segítek – lépkedett beljebb
Ville, miközben láthatatlanul végigsimított a dereka vonalán, majd az ikreknek
adott egy-egy puszit és magyarázni kezdett arról, hogy mit csinált a stúdióban
a többiekkel úgy, mintha a kicsik értenék, de ők csak vigyorogtak és fürödtek
az apjuk figyelmében, aki szerzett még egy kanalat és a fia elé ülve etetni
kezdte Leevit, így rá maradt Loreley, aki kifejezetten türelmetlennek
bizonyult. – Amúgy ez micsoda? – Szagolta meg Ville a tálban lévő főzeléket,
mire elnevette magát.
-
Tök – adott egy kanállal Lor
szájába, aki elégedetten nyammogott, míg Ville látványosan megborzongott.
-
Fúj és ti ezt megeszitek? –
Fintorgott, majd undorodó arckifejezéssel egy adagot tett a fia szájába. – Hát
ebben tuti nem rám ütöttetek – jelentette ki, mire elnevette magát.
-
Ha rád ütöttek volna étkezés
terén gyorséttermi kínait ennének és sört innának csak – törölte meg a kislány
száját.
-
Ez nem is igaz – kérte ki magának
a férfi. – Amúgy, hogy vagy? – Kérdezte halkan, mire elmosolyodott.
-
Semmi változás tegnap óta –
felelte halkan. – És ti? Milyen volt a próba?
-
Még bele kell jönnöm. Rég
játszottunk utoljára, de a koncert egy hét múlva lesz. Eljössz? – Nézett ré
Ville kérdőn, mire nagyot sóhajtott.
-
Nem hiszem, hogy jó ötlet –
intett nemet a fejével. – És amúgy is valószínűleg nekem kell vigyáznom az
ikrekre, amíg apu színpadon van – ürítette ki a kistányért, majd az utolsó
falatot is Lor szájába tette.
-
Majd anyu vigyáz rájuk – nézett
rá a férfi kérlelően, miközben ő felállt, hogy az üres edényeket a mosogatóba
tegye, majd elkezdje összeszedni az ikrek cuccait, hogy Ville hazavihesse őket.
-
Megbeszéltük, hogy nem
találkozunk, amíg helyre nem jössz – nézett bele a zöld szemekbe, miközben újra
visszautasította az ajánlatát annak ellenére is, hogy kíváncsi volt milyen
lehet a férfi a reflektorfényben.
-
És ha sose jövök helyre? – Nézett
rá a férfi kétségbeesetten, miközben átölelte a derekát.
-
Akkor jön majd valaki más –
jelentette ki határozottan, mire Ville homloka ráncba szaladt.
-
Nem tudok tőle szabadulni, csak
ha mellettem vagy – ingatta a fejét.
-
Mondtam, hogy nem leszek pótlék
Ville – sóhajtott fel, miközben megpróbált kibontakozni az ölelésből, de a
másik nem engedte. – Nem menthetlek meg, ezzel neked kell szembenézned. Egy
darabig itt vagyok, amíg nem jön jobb ajánlat, de ha befut egy férfi, akinek
kellek és aki szintén kell nekem, akkor… - suttogta halkan, de a férfi a
mutatóujját a szája elé tette.
-
Ne – kérte halkan.
-
Mennetek kéne, az ikrek lassan
elalszanak – próbált meg újra elszabadulni a másik közeléből, de az nem hagyta.
-
Mi lenne, ha ma együtt lennénk?
Csak te meg én és a kicsik. Nem a szex miatt csak aludjunk együtt, csak… Nem
tudom – kérte Ville, mire nem tudott mit mondani, hisz nem tudta azt se, hogy
pontosan mit akar a másik.
-
Csak mi? – Kérdezte halkan.
Pontosan ő maga sem tudta, mit akart mondani. Egyszerűen csak Beatriceal
akart lenni annyi idő után, akarta a nyugalmat, amit a közelsége add, s ami
elfelejteti vele Loreleyt, megszabadítja a kínzó emlékétől. A nő is azt akarná,
hogy boldog legyen… biztosan tudta, nem akarná, hogy miatta szenvedjen és rá
várjon, mintha még élne. Az emlékeknél kegyetlenebb szerető viszont nem
létezik.
-
Csak szeretnék veled lenni –
suttogta csendesen, mélyen a szürke szemekbe nézve. Ez volt az igazság, ha nem
is fekszenek le, szerette volna maga mellett érezni a másik meleg testét,
nyugalmat jelentő közelségét.
Beatrice kételkedve nézett rá, látta rajta, hogy komolyan mérlegei annak
a lehetőségét, hogy a lakásában tartja mindhármukat. Nagyon remélte, végül erre
a döntésre jut, semmi kedve nem volt hazamenni az üres toronyba, az üres
ágyába.
Egy mászókát egyébként is áthozatott már Bammel, abban nyugodtan
elalhattak volna az ikrek. Megnyalta az ajkát, ahogy a másik tekintetét
figyelte, s próbálta kitalálni mire gondolhat.
-
Ez nem jó ötlet – rázta meg
kicsit a fejét végül.
-
Nem hiszem, hogy te vagy én a jó
ötleteinkről lennénk híresek – húzta el kicsit a száját, kezét a másik derekára
simította.
Egyszerűen érezte, Beatrice is azt akarja maradjanak ott mindannyian, s
ne egyedül kelljen lefeküdnie aludni, egyszerűen csak tartott attól, hogy
Loreley pótléknak akarja használni. Gyengéden magához húzta a másikat, aki csak
egy pillanatra feszült meg a karjában és ellenkezett a közelsége ellen.
-
Lefeküdnünk sem kell – ajánlotta
apró mosollyal, miközben kisimított egy szőke tincset a másik arcából.
-
Aha, szóval csak itt akarsz
maradni? – kérdezte csendesen a másik, a hangja enyhén remegett, a levegőt is gyorsabban
vette, pillantása pedig folyamatosan a szájára kalandozott.
-
Igen, akár a kanapén is alszom,
ha neked az úgy jobb – bólintott egyet, mindentudó mosollyal.
-
Hogy te milyen vagy! – vágott rá
a nő gyengéden a mellkasára.
Halkan nevetve húzódott el tőle, majd az ikrekre pillantott, akik
elaludtak a kanapén. Neki dőlt a pultnak, aztán a nőre pillantott.
-
Tényleg lenne szíved így kirakni
őket? Fel fognak kelni és nyűgösek lesznek – fordította felé a fejét.
-
Velük akarsz megzsarolni? –
sétált mellé Beatrice.
-
Hát ha erre van szükséged – vonta
meg a vállát könnyedén, majd színpadiasan elnyomott egy ásítást. – Arról nem
beszélve, hogy ittam és talán nem kéne így vezetnem, gyerekekkel a hátsó
ülésen.
-
Tessék? – kérdezte kicsit
élesebben.
-
Reméltem, hogy befogadsz – nézett
rá kiskutya szemekkel remélve, hogy legalább ez beválik majd.
Beatrice csak a fejét csóválta, aztán az ikrekhez ment, óvatosan
felemelte Loreleyt, intett neki, majd abba a szobába ment, amit ő is használt
egy ideig. A mászóka ott volt a szoba közepén, utánuk vitte Leevit, követve a
másikat helyezte a párnára.
-
Tényleg a kanapén kell aludnom? –
kérdezte halkan, magához képest egészen vidáman.
-
Igen – vágta rá azonnal
csendesen, közben kitessékelve a szobából, aminek nyitva hagyta az ajtaját.
-
Szívtelen vagy – rúgta le a
cipőjét. – Akkor legalább valami pokrócot, meg párnát adjál.
-
Oldd meg – indult el a fürdőszoba
felé.
-
Talán nekem is fürdenem kell
előtte – sétált utána könnyedén, ledobva a pólóját.
Beatrice szembefordult vele, talán azt akarta mondani, hogy nem így
egyeztek meg, vagy kitudja, egyenesen belé ütközött, ő meg átkarolta a derekát,
és magához vonta mielőtt elesik. Fél másodpercig csak néztek egymás szemébe,
aztán egyik pillanatról a másikra szétválaszthatatlanul egymásra forrt az ajkuk.
A kanapén alvás, talán viccnek megfelelt, de semmi másra nem volt jó.
Mindketten kívánták a másikat, ahogy egymásra néztek, a feszültség csak úgy áramlott
közöttük. Beletúrt a mézszőke hajzuhatagba, másik kezével pedig felsimított a
nő karcsú derekán, miközben úgy fordult, hogy a másik háta a hideg csempének
nyomódjon.
-
Miért nem vagyok meglepve? –
Tette fel lihegve a költői kérdést, miközben úgy tapadt Ville testéhez, akár
egy pióca. Mindkettejük bőre nyirkos volt az izzadtságtól, ziháltak, a hajuk
kócos volt, az arcuk kipirult. Ville szemeiben olyan csillogást látott, mint
amilyet még soha, ettől pedig nagyot dobbant a szíve.
-
Azon, hogy nem a kanapén alszom?
– Vigyorodott el a másik, mire ő is elnevette magát, aztán a mellkasára hajtotta
a fejét.
-
Azon, hogy nem bírjuk ki egymás
közelében anélkül, hogy össze ne feküdnénk – cirógatta a férfi karját
gyengéden, miközben valami furcsa nyugalom szállta meg.
-
Kurva jó vagyok az ágyban és nem
bírsz nekem ellenállni csak ez az oka az egésznek – felelte a férfi komolynak
tűnő hangon, de a szemeiben játszó pajkos fény elárulta, hogy nem ekkora egoista.
Nem bírta ki nevetés nélkül.
-
Megcáfolnám, de sajnos ez tény –
dőlt mellé, miután kipihegte magát, aztán megcsókolta. – Aludjunk – ásított
egyet, majd hagyta, hogy a férfi illata újra álomba ringassa.
Reggel hiába
tapogatózott maga mellett csak a hideg lepedőt markolta. Kezdte azt hinni, hogy
álmodta az egészet, hogy Ville elvitte este az ikreket és nem töltötte vele az
éjjelt és csak az agya játszik vele, mikor a párnába fúrva az arcát a férfi
illatát érzi. Lassan nyitogatta a szemeit, mikor megnyikordult az ajtaja és
Ville lépett be a szobájába a két gyerekkel a karján egyensúlyozva egy szál
alsónadrágba, borostásan kócosan és szexin, ő pedig kezdett rájönni, hogy
nagyon is belegabalyodott ebbe a zöld szemű pasasba.
-
Jó reggelt – ült le mellé, majd könnyedén
szájon csókolta, miután letette a kicsiket az ágyra.
-
Azt hittem csak álmodtalak –
sóhajtott fel, mire egy mosolyt kapott válaszul, aztán Leevi rámászott.
-
Mi dolgod van ma? – Kérdezte a
férfi halkan.
-
Semmi – nézett rá, miközben
átkarolta a piciket, akik úgy döntöttek rajta akarnak feküdni.
-
Nem csinálunk valamit négyen? –
Kérdezte Ville halkan, mire lehunyta a szemeit. Megint azt akarta rávágni erre
a kérdésre, hogy igen, de tudta, hogy nem lehet.
-
Nem vagy túl rajta – nézett a
zöld szemekbe.
-
De így nem is leszek túl soha.
Nem akarom, hogy valami seggfej lecsapjon a kezemről, de nem tudok
meggyógyulni, ha nem vagy velem – jelentette ki, miközben melléjük feküdt. – Az
se biztos persze, hogy ha mellettem vagy menni fog. Szerettem, jobban, mint a saját
életem és az én hibám, hogy meghalt, nincs olyan nap szinte, hogy ne látnám
azon az asztalon holtan, miközben küzdenek az életéért, de már nem tehetnek
semmit – szomorodott el, mire megfogta a kezét.
-
Nem a te hibád – suttogta. El nem
tudta képzelni mit érezhetett akkor Ville, hogy milyen lehetett elvesztenie az
újszülött gyerekei anyját.
-
Én akartam gyereket – simított
végig Loreley fején, akinek a szemei zöldek lettek, nem úgy mint Leevinek, aki
biztos volt benne, hogy az anyja szemszínét örökölte.
-
Ő is akarta őket – suttogta
halkan, hátha felfogja végre a férfi, hogy nem ő tehet róla és nem az ő bűne.
Ha végre ezt megérti, akkor talán sikerül elfogadnia, hogy a lány elment és
tovább kell lépnie.
-
Veszélyes volt, alig volt esély
arra is, hogy teherbe esik, évekig próbálkoztunk, még a mesterséges
megtermékenyítés se jött be, aztán puff. Két pici egyszerre. Az se volt biztos,
hogy megmaradnak, de egész végig nem volt semmi probléma, ő mégis elvérzett,
amint megszülettek – suttogta rekedten Ville, ő pedig csendben hallgatta, mert
tudta, hogy ezeket még soha nem mondta ki hangosan se. – Azt hiszem érezte,
amint elfolyt a magzatvíz, hogy baj lesz – ölelte magához a kislányát, aki az
apjához mászott mintha vigasztalni akarná.
-
Szeretett és őket is szerette.
Nem a te hibád és nem is az övé. Nem tudhattátok – mosolygott Leevire, aki a
takaró szélét próbálta a szájába tuszkolni.
-
Hiányzik – suttogta a férfi, mire
összeszorult a gyomra.
-
Élhetsz vele és az emlékével vagy
elengedheted és őrizheted a szerelemetek egy darabkáját a szívedben, miközben
megpróbálsz normális kapcsolatot kialakítani mással - sóhajtott fel.
-
Tudnád őket úgy szeretni, mintha
te lennél az anyjuk? – Nézett rá Ville kérdőn, mire hirtelen nem bírt
megszólalni, hisz fogalma sem volt arról, hogy jött ez ide.
-
Már most is majdnem úgy szeretem
őket, de sosem leszek a vér szerinti anyukájuk – felelte a két picire nézve.
Nevetve dobta fel Leevit, aki nevetve sikongatott örömében. Imádtak a
közeli parkban lenni Loreleyal, ő pedig próbálta őket minél többször kihozni,
hiszen hamarosan annyira le fog hűlni a levegő, hogy lehetetlen lesz akár
percekig kint maradni, már így is kezdett beköszönteni a tél, hamarosan a
kicsik egy évesek lesznek, ami egyszerre volt csodálatos és rettenetes nap a
számára. Eldönteni sem tudta, gyászoljon, avagy ünnepeljen azon a napon.
-
Min gondolkozol? – tette Beatrice
fejét az ölébe.
Megrázta kicsit a fejét. A nő csak nagyon nehezen fogadta el az
ajánlatát, hogy jöjjenek ki együtt, megértette, hogy tart attól, hogy vele
legyen, bár azt nem igazán értette, miért. Talán mert ő is többet érez, mint
egy kis kaland? Eddig ezen még nem is gondolkodott, pedig így kellett lennie,
ha annyira megsértődött azon, amit mondott.
-
Ville – kérte csendesen.
Lepillantott rá, Loreley jókedvűen tépkedte a fűszállakat mellettük, s próbálta
a szájába nyomni, amit rendre leállítottak, míg Leevi újra a lábait
próbálgatta, míg ő a kezét fogadta.
-
Hamarosan egy évesek lesznek –
szólalt meg halkan, szabad kezével kisöpörve egy tincset a nő arcából.
Nem kellett többet mondania, a nő azonnal felfogta, mit akar ez
jelenteni, hiszen tisztábban volt vele, hogy mikor megszülettek a kicsik,
Loreley akkor halt meg.
-
És most nem tudod, hogy ünnepelj,
vagy gyászolj – szólalt meg halkan, elnézve az ég felé, melyen fényesen sütött
a nap.
-
A kicsik miatt muszáj lesz
ünnepelni – adott puszit a kisfiú homlokára. – A gyerekeknek fontos a
születésnap, ha nagyobbak lesznek, azt mondom majd nekik, hogy végül is Loreley
éjfél után halt meg, hogy könnyebb legyen nekik és ez a két dolog ne kapcsolódjon
össze nekik.
-
Okos – felelte a nő, mire az ő
homlokára is adott egy puszit. – Mi az, kiosztás van? – kuncogott fel halkan.
-
Várj, még Lor kimaradt – kapta
fel a kislányt, aztán a karjára ültette, s őt is megpuszilta.
Hirtelen Beatrice felvette róla a fejét, aztán távolságtartón felült
mellette. Először nem is értette a hirtelen mi történt, körbe pillantott, s
azonnal kiszúrta a fotóst, aki róluk csinált képeket az utca másik feléről.
-
Zavarnak? – kérdezte csendesen.
Eleinte őt is irritálták a riporterek, újságírók és fotósok, de mostanra
teljesen hozzászokott, hogy imádják az ikreket, nem beszélve arról, hogy most,
hogy készült az új lemezük, s új koncertet jelentettek be, folyamatosan rajtuk
lógtak. Legalább már nem környékezték meg a hülye kérdéseikkel.
-
Kezdem megszokni, csak gondolom,
nem akarod, hogy veled lássanak – vonta meg kicsit a vállát.
-
Nem igazán zavar – fordult felé.
– Az se, hogy mit írnak majd rólad vagy rólam – nézett komolyan a szürke
szemekbe.
-
Megint Loreley pótléknak fognak
nevezni – húzta el a száját keserűen.
Lustán elmosolyodott, majd megsimogatta a másik arcát, végül a hajába
túrt és közel húzta magához.
-
Hogy legyen mit fotózniuk –
suttogta az ajkának, aztán gyengéden, röviden megcsókolta.
-
Biztos, hogy ez jó ötlet volt? –
kérdezte csendesen a másik, miután elhúzódott.
-
Soha nincsenek jó ötleteim –
vigyorgott jókedvűen. – És nem, nem volt jó ötlet, mert ha anyám meglátja az
újságot, ki lesz borulva, amiért nem mutattalak még be nekik – fordult vissza
az ikrek felé, akik körülöttük kúsztak-másztak, vagy éppen járni próbáltak.
Miután a parkban végeztek, elmentek fagyizni, bár a kicsik együtt kaptak
csak egy gombócot, azt is csak Beatrice miatt, mert ő nem tartotta olyan jó
ötletnek, hogy már most ennyi édességet egyenek, ráadásul hideget, utána
hazavitte a nőt, s lerakta náluk a kicsiket, mert újabb próba volt, ahogy
mindennap.
-
Jövök értük este – búcsúzott
mosolyogva, aztán puszit nyomott a másik szájára.
-
És megint a kanapén akarsz majd
aludni? – vonta fel incselkedve a szemöldökét Beatrice, mire elnevette magát.
-
Akár, ha felkínálod – intett
neki. – Ja, és készülj fel, hogy ezek után, találkoznod kell majd az anyámmal –
tette hozzá jókedvűen, majd eltűnt a lépcsőházból, hogy elmenjen a próbájukra.
Az anyjával? Találkozni? Azt már nem,
még a sajátjának se beszélt arról, hogy mondhatni van valakije. Persze ez nem
jelenti azt, hogy nem tud róla… Az ő anyukája mindig mindenről tud és ha
külföldön is megírták a lapok, hogy ő és Ville…
Igazából azt se tudta mit csinálnak csak
abban volt biztos, hogy egyre többet és többet jelent a számára és az ikreket
is napról napra jobban szereti.
-
A papátok teljesen abnormális –
sóhajtott fel, majd összeráncolta a homlokát. Kezdhetett azon gondolkodni, hogy
elment a józan esze, ha két kisbabához beszél, így inkább leült melléjük a
szőnyegre és különböző dolgokat pakoltak egymásra, amit mindkét pici élvezett,
majd egyszerűen játék közben kidőltek, ő meg lefektette őket a kiságyba. Nem
tudta, hogy akarja-e, hogy Ville aznap is vele aludjon. A szíve azt súgta az
lenne a legjobb, ha minden nap együtt lennének, de ez lehetetlen volt. Nem,
amíg Loreley szelleme kettejük közé állt. Bár az tény volt, hogy Ville egyre
többet beszélt neki róla mégis érezte, hogy ez nem jelent semmit. Idő kellett
mindkettejüknek, de pont az nem állt a rendelkezésükre. A turné nemsokára
indul, a férfi elmegy, viszi a piciket is minden bizonnyal, neki pedig itt kell
maradnia, mert van még egy éve hátra az egyetemből. Lehet, hogy amíg Ville úton
van talál valaki mást, azt se tudta mennyi ideig tart egy ilyen turnézás
pontosan, de azzal tisztában volt, hogy több neves zenekar évekig is járta a
világot. Mi van, ha évekig ők sem találkoznak? Képes lenne ennyi ideig várni?
Nem valószínű, hisz soha nem a türelméről volt híres.
Mégis úgy
viselkedett, mint egy rendes felség. Vacsorát főzött, összepakolt a picik után,
bevetette az ágyat, lezuhanyozott, hajat mosott, hogy a mindennapi valósággal
ne kelljen szembesülnie Villének. Szerette volna ha mindig szépnek látja.
-
Szia – csókolta meg a férfi abban
a pillanatban, hogy kinyitotta neki az ajtót, mire azonnal az ölébe ugrott.
Egyszerűen egy egyszerű sziával és egy könnyednek induló csókkal is olyan heves
vágyat tudott gyújtani benne, mint senki más.
-
Hello – szedte le róla az inget,
majd nekiesett, mint egy kiéhezett vadállat, mintha ezer éve nem lettek volna
együtt. A konyhapultig jutottak, amire Ville könnyedén ültette fel, majd
ugyanolyan hévvel, mint amilyennel ő, leszedte róla a ruhát, hogy aztán a
mennybe jutassa. Kielégülten vigyorogtak egymásra, a homlokukat a másikénak
döntve ziháltak és remegetek, miközben hosszabb rövidebb csókokat váltottak és
próbálták megregulázni a szívük ritmusát. A légzésük csak lassan állt vissza a
normálisra, mire Ville vigyorogni kezdett.
-
Szia – köszönt újra, mire
elnevette magát, a lábaival átölelte a derekát, a fejét pedig a nyakába fúrta.
– Tudod azon gondolkodtam, hogy ha egy egyszerű szia miatt így nekem esel –
suttogta a férfi, miközben a gerince vonalát simogatta az ujja hegyével, olyan
finoman, hogy folyamatosan borzongott tőle az egész teste. – Mi lenne, ha úgy
jönnék be hozzád, hogy szép jó napot kívánok azt itt lakó gyönyörű hölgynek –
kuncogott Ville, mire ő is vigyorogni kezdett, aztán eltávolodott tőle annyira,
hogy a szemébe nézhessen.
-
Nem hagynám, hogy ezt végigmondd
– csókolta meg. – Nem vagy éhes? – Simított ki egy göndör tincset a másik
homlokából.
-
Kicsit, de téged is akarlak –
morfondírozott, mintha nem tudná mit válasszon, a gyomra korgása viszont
elárulta, hogy valószínűleg eddig szinte semmit nem evett, füstön és kávén
kívül.
-
Vacsorázunk – tolta el magától,
hogy aztán magára kapja a másik ingét és szedjen neki, aztán leültek egymással
szembe enni és, mint egy normális pár beszélgettek arról, hogy halad az új
album, hogy mik vannak még hátra mielőtt megjelenik.
-
Néha fárasztó és egy csomó
dologban kell dönteni, de nincs kedvem döntéseket hozni – dőlt hátra Ville a
széken, majd megsimogatta a lapos hasát, amin jót mosolygott. – Fáradt vagyok –
sóhajtott fel.
-
Fürödj meg addig ránézek az
ikrekre – mosta el a tányérjaikat, majd amikor megfordult volna Ville hátulról
hozzásimult.
-
Jobb ötletem van. Nézzük meg a
két rosszaságot együtt, aztán engedjük tele a kádad vízzel nyissunk egy üveg
bort vagy sört és dőljünk el – suttogta a fülébe, majd finoman bele is nyalt a
fülkagylójába, amitől kirázta a hideg.
-
Mi a fenét művelünk mi? –
Sóhajtott fel halkan, miközben nekidőlt a másik mellkasának és hagyta, hogy a
hosszú karok átöleljék a derekát.
-
Nem tudom – jött az őszinte
felelt, mire elmosolyodott.
-
Ez remek – bólintott, majd
megfordult a férfi ölelésében. – Mit akarsz tőlem? – Szegezte a torkának a
kérdését. – Nem veszekedni akarok csak tudni, hogy mire számítsak – csitította
azonnal, amint meglátta, hogy a zöld szemek kezdenek elhomályosulni, de nem
csak a vágytól, ami mindig ott ég bennük, amikor ránéz, hanem a dühtől is, amit
szintén pillanatok alatt ki tudott váltani belőle. – Kedvellek, kedvelem a
gyerekeid, de el fogsz menni turnézni és nem tudom, hogy akkor most
használjam-e ki a maradék időt és búcsúzzak-e el tőletek vagy vissza fogsz
jönni valamikor. És ha vissza is jössz ideig vagy óráig teszed-e vagy nem –
sóhajtott fel, miután megosztotta az összes kétségét a másikkal és csak remélni
merte, hogy kap pár választ, ami alapján könnyebb lesz döntenie.
Megcirógatta a másik arcát, hogy megnyugodjon, Beatrice meg ő is, nem
akarta felkapni a vizet, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit tényleg át
kellett beszélniük. Akármennyire nem gondolt a turnéra, a kezdés időpontja
egyre közeledett. Szerencsére egyre jobban tudott koncentrálni a próbákon, a
gondolatai nem kalandoztak el minden pillanatban, így remélte, hogy az egész
jól fog elsülni, arra viszont nem is gondolt, hogy itt kell hagynia a nőt, a
kicsiket meg magával vinnie… egyáltalán ki fog vigyázni rájuk?
-
Vissza fogok jönni, mindig is
Finnország marad az otthonom – adott egy gyengéd csókot a másik homlokára.
-
És örökre maradsz, vagy aztán
megint turnézni fogsz? Meddig tart egyáltalán? – nézett rá enyhe
kétségbeeséssel a másik.
-
Ez csak egy évig és ez a munkám,
egy-két turné még lehet, belefér az életembe, mielőtt végleg kiszállok –
simogatta tovább a nő karját.
Beatrice mély levegőt vett, elfordult tőle, majd megpróbált elhúzódni
tőle, de nem engedett neki. Az lett volna a legjobb, ha halaszt egy évet és
velük tart, így a gyerekkérdés is meg lenne oldva.
-
Nem halasztasz egy évet? Akkor
velünk jöhetnél és az ikrekre is vigyázhatnál – ajánlotta fel hirtelen, neki
semmi szokatlan nem lenne abban, hogy megint egy nő van mellette, hiszen nem ez
lenne az első, de még csak a második eset sem.
-
Ezt át kéne gondolnom – vonta
össze a szemöldökét. – Már csak egy éven van és…
-
Úgysem tudod, mit akarsz csinálni
– vágott közbe – Legalább körbejárhatod az egész világot, hátha lesz valami jó
ötleted arra kifolyólag, mihez kezdenél magaddal – ütötte tovább a vasat.
-
Igen, de… - kezdett bele
bizonytalanul, mire azonnal újra a szavába vágott.
-
Beatrice, ez egy remek lehetőség,
sem engem, sem a többieket nem zavarnál, ráadásul nem kéne más bébiszittert
keresnem a kicsiknek, talán a környezetváltozás sem érintené meg őket annyira,
ha te mellettük lennél. Gondold át, de szerintem neked is jó lenne, nem csak
nekem, ha velünk tartanál, arról sem kéne akkor gondolkodnod, hogy megvárj –e
vagy elbúcsúz –e tőlünk – nézett a szemébe.
A nő megnyalta az alsó ajkát, bizonytalannak tűnt, megértette, hogy nem
vágja rá azonnal, hogy igen vele tart, halaszt egy évet és kész, ugyanakkor
nyugodtan kihasználhatta volna a lehetőséget, amit felajánlott neki.
-
Gondolkodom rajta – mondta végül.
-
Rendben van. Estére meg maradok –
vigyorgott rá jókedvűen, s azonnal el is indult a fürdőszoba felé, hogy egy
nagy kád vizet engedjen kettőjüknek.
Megengedte a csapot, aztán visszament a nappaliba, s megszabadult a
cipőitől. Benyitott a különszobába, ahol már a kicsik aludtak, Beatrice
mosolyogva követte befele, s ketten nézték meg az alvó apróságokat, akik
mosolyogva feküdtek egymás mellett. Úgy tűnt, jobb helyen nem is lehetnének.
-
Na, gyere fürdeni, te boszorkány
– kapta el Beatrice derekát, amikor kiléptek a szobából. Egy könnyed
mozdulattal az ingjétől is sikerült megszabadítania, hogy aztán meztelen testet
követve kössenek ki mindketten a fürdőbe.
-
Ha én boszorkány vagyok, akkor te
mi vagy? – búgta halkan, szorosan a testéhez simulva.
-
Ördög? – találgatott grimaszolva,
mire a másik felnevetett, a hajába túrt és hevesen szájon csókolta, amitől
kihagyott egy ütemet a szívverése, a lélegzette meg elakadt.
Beatrice lassú mozdulatokkal simogatta a testét így tovább szítva újra
lángoló vágyát, letolta róla a farmernadrágot, aztán az alsót is. Ajkával végig
csókolta az arcát, nyaka vonalát, mellkasát, hasát, végül pedig a combjait.
Újra és újra elakadt a lélegzette, ahogy figyelte, hogyan ereszkedik térdre
előtte, majd veszi a szájába férfiasságát.
Felsóhajtott, ahogy ajkaival körbe ölelte erekciót, nyelvével pedig az
érzékeny bőrfelületen kezdett játszani. Gyengéden beletúrt a hajába, lehunyta a
szemét, száját akaratlan nyögések hagyták el, ahogy szépen lassan teljesen
magába engedte.
-
Oh, Lor… - hirtelen elharapta a
szót, mielőtt kibukott volna belőle, felnyitotta a szemeit, hogy a másikra
nézzen, mennyit hallott abból, amit véletlen majdnem kimondott.
Keserűen nevetett fel, miután felállt,
az egésztől elment a kedve, mikor rájött az összes újságírónak igaza van. Ő
semmi több csak egy pótlék, egyszerűen Ville becsomagolta az egészet és
próbálta elhitetni vele, hogy fontos a számára, az igazság viszont az volt,
hogy továbbra sem jelentett neki többet, mint egy ribanc, aki vigyáz a
gyerekeire, aki ostoba módon vele akar lenni, aki főz rá, aki várja, aki időt
ad neki és próbálja begyógyítani a sebeit. Soha nem érezte magát ennyire
megalázva. Vele van és rá gondol.
-
Menj most el – suttogta, miközben
belebújt a köntösébe és kisétált az erkélyre, hogy rágyújtson egy cigire.
Hányingere volt az egésztől, de tudta, hogy még hányni is képtelen lenne,
egyszerűen csak remegett a visszafojtott indulattól.
-
Nem úgy gondoltam – ment utána
Ville, mire felkapta a hamutálat és hozzávágta, de a férfi időben elhajolt
előle, így az üveg, a falon csattant, majd apró szilánkokra tört, ahogy ő is,
mikor más nevét mondta.
-
Ha nem rá gondoltál, akkor a
lányodra? Elég beteg lenne, te faszfej – fakadt ki, pedig tényleg próbálta
visszafogni magát. – Bárhogy is legyen, az biztos, hogy én nem vagyok Lor és
esélytelen, hogy a Beatricet bárki is
így becézze szóval takarodj innen – sziszegte.
-
Beatrice kérlek – lépett hozzá
közelebb Ville, de mielőtt hozzáérhetett volna, ellépett tőle.
-
Hozzám ne merj nyúlni – sziszegte
fenyegetően. – Végeztem veled érted? Hányszor gondoltál rá szex közben? Minden egyes alkalommal mikor engem keféltél
őt láttad igaz? – Nevetett fel hisztérikusan.
-
Nem, dehogy én csak… - kezdett
bele Ville, de esze ágába se volt végighallgatni. Ezt nem lehetett
megmagyarázni.
-
Soha többé nem akarlak látni,
húzz el innen. Hogy nézhettél ennyire idiótának? – Fakadt ki teljesen, mikor
eljutott a tudatáig, hogy egész eddig a férfi csak játszott vele, mert
kényelmes volt számára, hogy kielégítheti a testi vágyait vele, vigyáz a
gyerekeire, megkap tőle mindent és cserébe semmit nem kell adnia.
-
Hallgass meg – nyúlt érte megint
Ville, de ellépett tőle ismét.
-
Nem érdekel, amit mondani akarsz.
Elegem van belőled érted? Soha az életbe nem aláztak meg ennyire. Soha senki
nem hülyített ennyire. Átvágtál, az újságíróknak mind igazuk volt. Csak egy
pótléknak használsz. Én voltam kéznél, a kisujjad se kellett mozgatnod, hogy
megdughass. Megmondtam Ville, hogy nem vagyok ő és nem is leszek soha, ráadásul
eszem ágában sincs versenyezni vele. Te tisztára beteg vagy – túrt idegesen a
hajába, miközben szíve szerint az egészet kitépte volna. – Loreley halott
érted? A kibaszott földben rohad a teste, ha csak nem elhamvasztattad és egy
kurva urnában őrzöd a hamuját, amit ezek után simán kinézek belőled. Vagy
preparáltattad és a pincédbe őrzöd szentélyt emelve neki? Talán vele is alszol,
hozzábújsz minden éjjel, amikor nem velem vagy, bár ha engem ölelsz akkor is rá
gondolsz, szóval lényegében tök mindegy – jelentek meg előtte a beteg képek, de
ezek után tényleg kinézte a férfiból, hogy ilyeneket tesz. – Így legalább majd
be is mutathatod a gyerekeiteknek. Komolyan mondom nem vagy normális,
kezeltetned kéne magad, mert rohadtul beteges, hogy miközben valaki éppen leszop
a halott menyasszonyodra gondolsz. Klónoztasd, neveld fel és akkor visszakapod
a mását – vágta a férfi képébe, bár tudta, hogy kezd ő is elmebetegként
viselkedni, de nem bírta türtőztetni magát. – De ezennel én befejeztem, keress
másik ágymelegítőt magadnak, aki elviseli, hogy ha épp dugod Loreleynak
képzeled vagy szedj fel egy Loreley nevű csajt, annak nyögheted bátran a nevét,
de innen húzz el és soha a büdös életbe ne gyere többet vissza, hallod?
Hányingerem van tőled – remegett meg a teste újra, majd újabb cigire gyújtott
rá, beviharzott a szobába felmarkolta a férfi dolgait és egyesével hozzávágta
őket.
-
Beatrice higgadj le – indult meg
felé Ville.
-
Kibaszottul higgadt vagyok –
tépte fel a hűtő ajtaját, majd elővette a vodkásüveget, amit csak a férfi miatt
tartott, lecsavarta a kupakot és nagy kortyokban nyelni kezdte az erős italt,
hogy úrrá tudjon lenni a hányingerén, de az egész csak rosszabb lett. – Takarodj már el – dobott hozzá egy almát a
kosárból, ami a férfi mellkasán csattant.
-
Beszéljük meg – kérlelte Ville
halkan, mire a fülére tapasztotta a tenyerét.
-
Fogd be a szád és húzz el innen a
picsába. Kergesd a kibaszott szellemed máshol és hülyíts valami másik marhát.
Nincs ezen mit megbeszélni. Kihasználtál, játszottál velem és sikerült a végére
porig is aláznod, soha a büdös életbe nem éreztem még magam ilyen szarul érted?
Végeztem veled örökre, mert képtelen vagy túllépni rajta és soha nem is leszel
túl rajta. Tudod miért? Mert nem akarod elengedni, de nekem egy ilyen pasas nem
kell. Ezerszer jobban jártam volna Bammel, mint veled – vágta a férfi képébe,
amit gondolt újra.
-
Sajnálom, de… - mentegetőzött
újra Ville, ő viszont nem akart már többet hallani.
-
Mindent elmondtál miközben
szoptalak, pedig csak három rohadt betűt ejtettél ki a szádon, szóval húzz el.
Te mit gondolnál, ha más nevét nyögtem volna, miközben veled vagyok? Látni sem
bírlak – kapta fel a mackónadrágját, majd belebújt egy pólóba és egy cipőbe. –
Mire visszaérek, se te, se az ikrek ne legyetek itt és ne merj még egyszer
megkeresni világos? – Markolta fel a kulcsát aztán elviharzott, mielőtt a másik
megint megpróbált volna magyarázkodni.
Bocsánat, de erre csak egyet tudok mondani: AZTAKURVAPICSÁBA! :(
VálaszTörlésSziasztok,
VálaszTörlésmindig nagyon várom a következő részt, mert fantasztikusan írtok, de ez a mostani... nem jutok szóhoz, pedig másodszor olvastam el. Hihetetlen!Nagyon ütősre sikerült. Kívácsian és türelmetlenül várom a folytatást.
Kata