47.

Nem gondolt rá, hogy mi van közöttük, az egészet úgy kezelte, mintha teljesen természetes lenne, hogy a bébiszitter mellette fekszik esténként az ágyban és kielégítik egymás vágyait.

   Egyre kevesebbszer álmodott Loreleyal, de gondolataiban és érzéseiben továbbra is jelen volt. Nem tudott és nem is akar tovább lépni rajta, minden pillanatban ott volt vele, s csak annak tudott örülni, ha arra gondolt, hogy a nő sem akarná, hogy miatta szenvedjen. Az ikrekben, bármennyire is rá hasonlítottak őt látta, a vonásaikban, a mozdulataikban, hiszen az övéik voltak.

-         Bam keresett – szólalt meg Beatrice, amikor besétált a házba. – Miért az én telefonomon hív? – vonta fel a szemöldökét.

-         Neked is szia – kapta fel Leevit, aki éppen a járást gyakorolta, míg a testvére egy csörgött rázott mellette. – Valószínűleg azért, mert én nem veszem fel és már megszokta, hogy nőkön keresztül ér el, ha én nem reagálok – vonta meg a vállát könnyedén.

-         Aha, ez mit jelent pontosan? Ezentúl hívogatni fog, óra közben, ha te nem veszed fel a telefonod?

-         Akár, nem nagyon érdekli magán kívül senki sem, tehát nincs tekintettel másokra és arra sem szokott gondolni, hogy mennyi az időeltolódás Los Angeles és Finnország között – állt fel a fiú mellől.

  Beatrice kicsit felvonta a szemöldökét, miközben ledobta a táskáját, aztán a kabátját. Ő már teljesen megszokta, hogy Bam és a többiek, ha nem érik el őt, akkor mindig nőkön keresztül próbálják zaklatni, mintha nem értenék meg, hogy valószínűleg azért nem veszi fel, mert semmi kedve hozzá. Na jó, igazság szerint, néha csak elfelejtette napokig tölteni, s neki fel sem tűnt, hogy ki van kapcsolva, hiszen Loreley és Leevi minden pillanatban lefoglalták.

   Loreleyon is mennyit keresték… elmosolyodott ezen a gondolaton, ahogy eszébe jutott, Bam már-már kicsinálta vele a nőt, hogy folyamatosan őt hívogatta.

-         Mi az? – simult hozzá hátulról a nő, míg ő leszűrte a tésztát, amit vacsorára készített.

-         Eszembe jutott, hogy Loreleyt is mindig zaklatták, nem csak Bam, hanem a többiek is. Velünk volt majdnem végig egy turnén és mindig őt hívogatták, ha én éppen tettem rájuk – felelte olyan könnyedén, ami még őt is meglepte, hiszen eddig nem sok mindent mondott Beatricenak a mennyasszonyáról, mintha ezzel is teljesen el akarná zárni tőle…

-         Ezek szerint szokjak hozzá – bólintott egyet a másik, aztán a nyakába csókolt.

   Hirtelen elkomorult, úgy érezte vissza kell fognia magát, nem mondhat a nőnek semmit a gyerekei anyjáról, hiszen azzal megsérti az emlékét. Teljességgel hülyeség volt az egész, még sem tudott nem tudomást venni az egészről.

-         Finom ez a szósz – nyalogatta le a fakanalat a nő, ami a tésztához készített szószhoz volt.

-         Reméltem, hogy ízleni fog – mosolygott rá, de még ő maga is hamisnak érezte ezt a mosolyt.

   Beatrice rápillantott, kutakodva figyelte, mintha ki akarná találni a gondolatait, de ő elég mélyen elrejtette, hogy ne lehessen az arcáról olvasni, s aztán a nő nem firtatta inkább a dolgokat, aminek kimondottan örült.

-         Milyen volt az iskola? – kérdezte, hogy elterelje a témát.

-         Nem rossz, hamarosan jönnek a vizsgák – sóhajtott nagyot, közben elvette tőle a tésztát és szedett két adagot, amire szószt is rakott. – Ugye tudod, hogy egyszer beszélned kell… mi történt az előbb?

   Megvonta a vállát.

-         Semmi – ült le a kanapéra és a kicsiket figyelte, akik a járást próbálgatták, de néha még nagyot huppantak a fenekükre.

-         Minden látszik az arcodon – folytatta tovább a nő, majd leült mellé. – Mondd el – kérte csendesen.

-         Mindegy, nem fontos – morogta, lenyelve egy falatot. – Nem szeretnék erről beszélni – nézett komolyan a másik szemébe.

   Beatrice egy hosszú percig a szemébe nézett, aztán visszafordult a vacsorája felé, ő pedig kissé megkönnyebbült tőle, hogy ennyiben hagyták a témát.

-         Finom vagy – nyalogatta le a férfi lapos hasáról a csokis szósz maradékát, mire az homályos tekintettel nézett rá.

-         Ki fogsz egyszer csinálni - karolta át Ville a derekát, majd lágyan megcsókolta. Lassan eljutottak oda, hogy minden egyes éjjel egymásnak estek, mintha a vágy azzal, hogy újra és újra megkapják egymást nem csökkenne, hanem sokkal inkább erősödne köztük.

-         Végül is vén vagy már mint az országút – bólogatott nevetve. – Nem csodálom, hogy egy hozzám hasonló, dögös, szőke, fiatal bombázóval már nem bírsz el trottyos – ült a csípőjére, majd mélyen szájon csókolta a férfi pedig azzal a lendülttel maga alá fordította és hiába volt hajnal kettő újra a magáévá tette.

Semelyikük nem foglalkozott azzal, hogy mi is van köztük, de az tény volt, hogy Ville egyre többször mozdult ki vele az utcára is, ő pedig mással nem nagyon ment sehová. Az ikrek, a férfi és az egyetem teljesen lekötötték, de cseppet sem bánta, bár be kellett látnia, hogy már nem lehet azt mondani, hogy szimplán csak babysitter, főleg, mert Ville attól is hajlandó volt féltékenységi rohamot kapni, hogy ha egy srác az egyetemről korrepetálásra jött fel hozzá.

-         Láttad, hogy nézett rád? – Akadt ki újra, amin nem tudott nem mosolyogni.

-         Pont úgy nézett, ahogy te szoktál – pakolta el a könyveket az asztalról.

-         Hát erről beszélek – fújtatott a férfi, akár egy dühös bika.

-         Tehát te állandóan ki akarsz kezdeni velem és akárhányszor csak rám nézel, az jár a fejedben, hogy mit is csinálhatnánk az ágyban? – Nézett rá incselkedve.

-         Többnyire – jött az őszinte válasz, mire elnevette magát.

-         Oké, de mint láthatod, ő elment haza, veled viszont én szoktam elmenni – ölelte át, majd egy csók után elengedte, hogy mindent visszapakoljon a helyére. Mulatatta a férfi féltékenysége, bár tudta, hogy ez nem normális abban az esetben, ha tényleg csak dugnak és nem éreznek semmit a másik iránt, ebben viszont már közel sem volt biztos. Egyszerűen nem érdekelték más férfiak, senkivel nem ment randevúzni, senki mással nem bújt ágyba és érezte, hogy ha a férfi elmenne az ikrekkel, azt komolyan megsínylené. Ha másnak nem is, de legalább magának be kellett vallania, hogy mid a hárman nagyon közel kerültek hozzá az újabb hetek alatt. Mosolyogva tette vissza a könyveket a polcra, majd mikor végzett nevetve pillantott le a lábára, amibe Loreley kapaszkodott, tovább próbálgatva az apró lábait. – Na megpróbálunk lépni? – Fogta meg a csöpp kezeket, majd óvatosan lépett egyet előre, amit a kislány nevetve utánzott, de érezte, hogy ha nem fogná még biztosan nem menne neki a művelete egyedül. Leevi nem volt ilyen bátor, ő csak a kanapéba kapaszkodva nézte, hogy a testvére, hogyan sétál egy kis segítséggel, ami miatt Ville megint aggodalmaskodva nézett rá.

-         Már neki is mennie kéne – sóhajtott a férfi.

-         Attól még, hogy ikrek nem kell percre pontosan mindent egyszerre csinálniuk. Ő is áll már a saját lábán, majd szépen elkezd ő is tipegni – fogta Loreley kezét tovább, miközben a két fiú lába elé ült. – Fáradt vagyok – hajtotta hátra a férfi ölébe a fejét, aki finoman nyomkodni kezdte a vállait, amit jóleső nyögéssel nyugtázott.

-         Holnap is tanulsz a bájgúnárral? – Kérdezte Ville mire mosolyogni kezdett.

-         Ha nem tudnám, hogy lehetetlen még a végén azt hinném, hogy féltékeny vagy - nézett a zöld szemekbe, amik azonnal elárulták a gazdájukat.

-         Még jó, hogy tudod, hogy lehetetlen – tagadta le a férfi azonnal, hogy mit érez, ő pedig nem firtatta a dolgot, mert úgy érezte nincs itt az ideje még most sem, hogy arról beszéljenek mi a fene is folyik köztük.

-         Fektessük le őket és aludjunk – ásított nagyot, mire a másik aprót bólintott, aztán elringatták az ikreket és befeküdtek egy nagy kád vízbe. – Szombaton randizom egy sráccal szerinted mit vegyek fel? – tette fel lazán a kérdését, mire Ville kezei megálltak a simogatásban.

-         Tessék? – Kérdezte rekedten.

-         Arra a szűk kék ruhára gondoltam. Szerinted nem túl ribis? – Pislogott fel ártatlanul a férfi arcára.

-         Ami alig takarja a feneked? – Nyelt nagyot a férfi, mire vigyorogva bólintott. – Ki a pasas? És hol ismerted meg? És miért akarsz vele randizni? – Kérte számon úgy fújtatva, mint egy megvadult állat, amin mosolyognia kellett, ugyanis tudta, hogy eddig a férfi sem gondolkodott azon, hogy talán ez már nem csak a szexről szól köztük, de ezzel a húzással jelezte neki, hogy talán el kéne gondolkodnia a dolgon, mire beérik az a bizonyos beszélgetés.

-         A pasas egy per pillanat nem dolgozó zenész, akit az egyik haverja mutatott be nekem, mert van két gyereke és nem bírt velük, azóta pedig itt lakik a szabad szobában az ikreivel. Nem találkoztatok még? – Mosolyodott el, mikor Ville zavartan pislogott rá. – Gondoltam elviszlek vacsizni a sarki étterembe, addig Bam vigyázna az ikrekre, mert már vagy két hónapja nem mozdultál el mellőlük – túrt a göndör kuszaságba, majd lágyan megcsókolta.

   Életében nem volt még ilyen kapcsolata, ami csak a szexről szólt volna, semmi másról, s a féltékenységet, ami néha gyötörte továbbra sem nevezte meg magában. Egyszerűen, ha nem akart megbolondulni, nem tehette meg. Néha az ágyban fekve, felrémlett neki Loreley, s aztán Beatrice arca is megjelent mellette, amivel semmit nem tudott kezdeni. Az egyik halott, akármennyire nem akarja elfogadni, míg a másik él.

   Egy randi a bébiszitterrel, nem tűnt nagy dolognak, ugyanakkor tudta, hogy nem is túlságosan egyszerű, hiszen randizni a párok szoktak, ők viszont csak dugópajtásoknak voltak eddig nevezhetők, de ha elfogadja a randi ötletét, akkor azzal ő maga helyezi át a kapcsolatukat párkapcsolatba.

   Idegesen megnyalta az ajkát, a nő ajkai lágyan érintették az övét, de ezek sem tudták kitörölni a kérdéseket a fejéből.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – felelte csendesen, kisimítva egy tincset a másik arcából.

   A szürke szemek kérdőn néztek rá, ő viszont nem tudott válaszolni nekik, egyszerűen csak tudta, hogy van egy határ, amit nem szabad átlépni, s tartotta is magát hozzá, mielőtt saját magát őrjíti meg.

-         Rendben van, Ville, játszunk tiszta lapokkal – húzódott el tőle Beatrice a kád másik végébe. – Féltékeny vagy rám, minden estét együtt töltünk, szerinted ez továbbra is csak pusztán szex kapcsolat? Mit érzel irántam?

   Újra megnyalta az ajkát, aztán átnedvesedett tincseibe túrt.

-         Én ezt tisztáztam magamban a legelején – célzott arra, mikor két menet után egyszerűen elment berúgni. – És tartom magam hozzá – nézett keményen a szürke szemekbe, melyek egy pillanatra elsötétedtek.

-         Azóta eltelt lassan két és fél hónap, nem randizom, és nem találkozom másokkal – erre felmordult, hiszen ha a nő csak a kielégülést kereste a szexben, akkor felesleges is lett volna a számára. – Ha így lenne, akkor te fel is robbannál a féltékenységtől.

-         Nekem így megfelel – vonta meg a vállát.

-         De egy vacsora már nem – jelentette ki a nő, mire bólintott egyet.

   Beatrice fürkészve figyelte az arcvonásait, nem fordította el tőle a tekintetét, egyenesen a szemébe nézett, azt akarta, hogy tudja, akármi is van, ő még nem képes erre, nem fogadott el semmit, nem döntött, s nem is lépett tovább, annak ellenére, hogy minden este együtt voltak.

-         Nem értelek, Ville – döntötte hátra a fejét a kád peremére. – Ő meghalt, te élsz és én is élek. Miért olyan nehéz végre ezt felfogni és új életet kezdeni? – kérdezte halkan.

   Összeszorította a fogsorát, annyiszor mondta már ezt a legelején is… különös dühöt érzett, hirtelen felkelt a kádból, kiszállt és egy törülközött tekert a dereka köré.

-         Most hova mész? Csak beszélgetünk – pillantott rá.

-         Voltál már szerelmes? – fordult felé indulatosan. – Szerettél már valakit annyira, hogy ha csak egy szobával arrébb volt hiányzott? Érezted már úgy, hogy képes lennél meghalni valakiért, csak azért, hogy ne bántsd többször, ne okozz neki fájdalmat? – vágta hozzá.

-         Nem, de…

-         Nincs de – vágott közbe. – Elképzelni sem tudod mennyire szerettem Loreleyt, még csak sejtésed sem lehet róla, milyen az, hogy nem él, hogy meghalt, annyira akart nekem gyerekeket adni, annyira akart ő is családot. Ha a kapcsolatunk elején nem mondom neki annyit, mennyire is szeretnék majd lehetőleg minél több gyereket, valószínűleg még most is élne és itt lenne velem, de nincs, sokkal jobban szeretett magánál, ahogy én is jobban szerettem őt magamnál – sziszegte hevesen.

-         Nyugodj meg – kelt ki a vízből Beatrice is, majd egy törülközőt tekert maga köré.

   Beletúrt a hajába, beleharapott az alsó ajkába, hogy elnyelje a következő dühös szavait, melyek annyira kikívánkoztak belőle, tett egy lépést az ajtó felé, de nem bírta tovább magába fojtani.

-         Fogalmad sincs, milyen szerelmesnek lenni – fordult felé. – Kefélsz a férfiakkal, mert éppen dughatnékod van és azt hiszed ennyi az élet, de semmit nem láttál még belőle, nem tudod milyen, amikor a szíved másnak adod, mert sokkal jobbnak tartod magadnál, nem tudod milyen, amikor meghalsz valaki nélkül. Neked annyira kell egy másik ember, hogy kielégítse a vágyaidat, de igazából egy vibrátort is vehetnél ennyi erővel, amivel hetente egyszer játszol és kész.

   Beatrice szürke szemei egy pillanat alatt elfelhősödtek, látta rajta, hogy mondani akar valamit, ajkait kinyitotta, de még nem fejezte be. Egyszerűen elege volt belőle, hogy azt hiszi mindent jobban tud nála, amikor fogalma sincs arról milyen igazán szeretni valakit, tényleg, még csak körvonalai sem lehettek arról mi volt közte és a szirénje között, aki egyszerre volt a megmentője és az elpusztítója, aki egyszerre adott számára poklot és mennyet.

-         Lehet ezt kéne tenned, ahelyett, hogy engem féltékenyé teszel, hogy végül is keféljünk egyet – vágta hozzá keményen. – Ne oktass ki többet arról, hogy ki él és ki nem, Loreley nem csak egy dugópajtás volt nekem, de még csak nem is a szerelmem, hanem az egyetlen ezen a földön. Tudod, mit akarok ezzel mondani? Egy olyan ember, akire ha ránézel, tudod, hogy ő az, tudod, hogy miatta születtél meg, miatta éltél eddig, miatta történt veled minden, hogy aztán egyszer találkozzatok és örökre együtt legyetek. De szar az élet, igen, ő halott én meg élek és igen te is élsz, de kurvára elegem van belőle, hogy a magam módján nem is gyászolhatom, mert akkor máris depressziós fasz leszek – fejezte be hevesen, halkan zihálva, hiszen az egészet végig hadarta.

-         Rendben, gyászolj nyolcvanéves korodig, nem jutott eszembe egy percig se versenyezni egy hullával, mert az elég beteges lenne, te viszont szeresd őt, emelj neki oltárt vagy bánom is én – sétált ki a fürdőből könnyedén hátat fordítva a másiknak, majd befeküdt a takaró alá. Rosszul érezte magát mind amiatt, amit a férfi a fejéhez vágott. Úgy beszélt róla, mintha csak egy ócska ribanc lenne, aki bárkivel ágyba bújik, akinek elég nagy a farka és ki tudja elégíteni, az igazságtól viszont ez elég távol állt.

Arra viszont a kis vitájuk elég jó volt, hogy rájöjjön be kell fejezniük ezt az egészet, mielőtt elfajul a dolog.

Napok teltek el úgy, hogy csak annyit beszéltek amennyit nagyon muszáj volt, ő ellátta az ikreket és készült a vizsgáira, a férfi pedig élte a saját életét. Ez lett volna eddig is a normális, mégis elszúrták.

A vacsorából, amit főzött gyorsan szedett magának egy tányérral, majd visszasétált a szobájába és becsukta az ajtót. Nem volt kedve a férfival egy levegőt sem szívni, túlságosan megbántotta ahhoz, hogy képes legyen megint rámosolyogni és vidám lenni mellette.

A vizsgaidőszak szerencsére adott neki elég melót ahhoz, hogy ne kelljen Villével foglalkoznia, hol egyedül tanult, hol pedig olyanokkal, akiket korrepetálnia kellett, a férfi minden idegen srácot úgy mért végig, mintha meg akarná ölni, de nem zavarta a dolog.

-         Vége – vetődött le Janna mellé az egyik székre, miután kijött az utolsó vizsgájáról is.

-         És megint kitűnő leszel mindenből? – Nézett rá a barátnője fáradtan.

-         Nem tudom, ez az utolsón múlik – vont vállat. Napok óta nem aludt csak készült, ráadásul ott voltak az ikrek is, akik úgy ragadtak rá, mintha az anyukájuk lenne, sokszor csak ő tudta megnyugtatni őket éjjel, amivel nem volt baja, mert imádta őket, de érezte, hogy teljesen lemerült és ki kéne pihennie magát végre.

-         Lelépünk pár napra Aleksi hajóján bulizni. Te nem jössz? – Kérdezte Janna, mire nagyot sóhajtott, hisz már Aleksi is emlegette a dolgot.

-         Ott vannak az ikrek – túrt a hajába, bár szíve szerint olyan messzire került volna a kicsik apjától amennyire csak lehet.

-         Van apukájuk, aki tud rájuk vigyázni – nézett rá Janna értetlenül. – Vagy pont Ville miatt nem akarsz jönni? – Kérdezte halkan.

-         Villének ehhez semmi köze – ingatta a fejét, hisz a férfi csak egy ok volt, hogy menjen.

-         Akkor menj haza, szedd össze a cuccod és húzzunk el – mosolygott rá a lány. – Te, Aleksi én, pár barát, egy tetemesebb mennyiségű vodka és a tenger.

-         Jól hangzik – mosolyodott el, majd rájött, hogy nincs oka annak, hogy ne menjen. – Tudod mit? Rendben – bólintott, majd ledöntötte a kávéját. – Nyolckor találkozunk a kikötőben – állt fel, miután némi aprót tett az asztalra, aztán hazarohant. Ville a nappali szőnyegén játszott a kicsikkel, akiknek egy-egy puszit nyomott a homlokára, majd az előszobaszekrényből előhalászta a táskáját.

-         Mész valahová? – Nézett rá Ville kérdőn, mikor nekiállt összeszedni mindent, amit erre a pár napra vinni akart.

-         Igen – felelte kurtán.

-         Hová?

-         El.

-         Mennyi időre? – Kérdezte a férfi összeráncolt homlokkal.

-         Pár nap – tette el a kardigánját.

-         Most komolyan. Hova mész? – Kíváncsiskodott tovább a másik.

-         Élő vibrátorokkal fogok kefélni egy hajón, mert nekem nincsenek érzelmeim, ócska ribancként kihasználom a pasikat, hisz sosem voltam még szerelmes – villantott rá egy gúnyos mosolyt, majd benyúlt a hűtőbe és két üveg vodkát nyomott a hátizsákjába.

-         Beatrice… - sóhajtott fel Ville.

-         Nem akarok veled beszélni, ahogy te se velem. Három napot ki fogsz bírni velük – rohant be a szobájába, majd miután mindent eltett, elrohant zuhanyozni és hajat mosni. Esze ágába sem volt beavatni bármibe is a férfit, ő se tette vele, csak megdugta párszor és ennyiről szólt számára az egész, amit tökéletesen világossá tett a számára és nem is volt ezzel semmi baja, maximum az, hogy nem értette, ha ennyire nem jelent semmit a számára, akkor miért érdeklődik arról hova megy és mikor jön.

-         Nem akartalak megbántani – suttogta Ville, mikor egy szendvicset kent magának.

-         Jól csináltad – mosolygott rá fagyosan.

-         Nem akarod megbeszélni? – Nézett rá a férfi, mire felhorkantott.

-         Nincs mit megbeszélnünk. De csak, hogy tudd, lehet, hogy én szar ember vagyok, de te sem vagy jobb. Ha annyira szereted még most is, akkor nem kellett volna engem megdugnod, még akkor sem ha kikezdtem veled. Nem kellett volna hozzám jönnöd, ha rémálmod volt, hogy aludjak veled és nyugtassalak meg. Nem tudom mit fog szólni a kedves mennyasszonyod, ha megtudja, hogy több hónappal a halála után valaki mással is ágyba bújtál, de tudod mondhatod majd neki, ha találkoztok a síron túl, hogy csak kihasználtad a babysittert, mert ennyi történt, te hatalmas erkölcscsősz – sziszegte. – Most pedig elhúztam – dobta ki a kukába a késői reggelije maradékát, majd mindkét picire rámosolygott adott nekik egy-egy puszit, felkapta a táskáját és már ott se volt.

   Dühítette, hogy a nő csak úgy, szó nélkül otthagyta, nem beszélt meg vele semmit, főleg nem a kirohanását, egyszerűen eltűnt. Nem gondolkodott, amikor összepakolta a cuccait, s felhívta Miguet, hogy segítsen neki. Egyszerűen túlságosan idegessé tette a másik, mint sem tisztán gondolkodjon, ha szó nélkül lelép, annak ellenére, hogy ő a gyerekek bébiszittere, akkor ő is nyugodtan megteheti, hogy keres valaki mást. Vagy egyszerűen elboldogul velük egyedül.

   Ráadásul, ha nem csak élő vibrátornak használta a férfiakat, ahogy ő gondolta, s ahogy mutatta, hogy bárkivel elment egy körre, akinek elég nagy volt, s elég ügyes, nem értette, miért nem magyarázta el neki, hogy is van ez az egész.

-         Itt vannak a kulcsok – nyomta a kezébe a csomót a gitáros. – Nem volt könnyű megbeszélni, még szerencse, hogy a tulaj imád téged – tette hozzá.

-         A hírnév jó oldala – pillantott fel a toronyra, majd a kicsikre nézett. – Itt még soha nem jártatok, de ígérem, hogy szeretni fogjátok. Ez volt apu régi otthona – magyarázta nekik. – Amit akkor adott el, amikor anyuval új házat építettek fel, de most visszavette és ebben a sötét kastélyban fogjátok lehúzni vele a hátralévő életeteket, mert gonosz szörnyeteggé válik, aki a torony réme lesz – folytatta tovább vidáman, mire Loreley felkacagott, Leevi pedig érdeklődve nézte a babakocsiból a házat.

   Egyszerűen próbált nem gondolni a nőre, biztosan tudta, hogy Beatrice sem töri sokat rajta a fejét, inkább keres mást helyette, akivel elszórakozhat, de ő erre tovább nem volt vevő, s bármit is érzett iránta, mélyen elnyomta magában.

   Migue felkapta a kicsik holmiját, aztán elindult vele befele. A házat az új tulaj új holmikkal rendezte be, de miután tetszett neki, így azokat is megvette, így legalább ezzel sem kellett törődnie, bár azt nem tudta, hogyan fogja megoldani, hogy a kicsik ne lépcsőzzenek, ha nagyobbak lesznek.

-         Most megint egyedül fogod őket nevelni? – ült le a kanapéra, amikor bevitte a holmikat.

-         Talán – vágott pofát Leevinek, de ezzel sem tudta elterelni a figyelmét a házról, amit kétkedve bámult, mint egy ijedt kiscica. – Felhívtam Bamet, holnapután érkezik, de nem tennéd meg, hogy holnap vigyázol rájuk? El akarom hozni otthonról, ami ott maradt még – pillantott a másikra, aki pontosan tudta, mit jelent nála az otthon.

-         Mi lesz Beatriceal? – kérdezte, egy bólintás után, aztán felkapta Loreleyt, aki vigyorogva kúszott – mászott, felmérve az új terepet.

-         Nem tudom, de nem is érdekel – vonta meg a vállát.

   Sokáig nem szólalta meg, csak a kicsikhez beszéltek, akik igényelték a figyelmet és a hangokat, néha felkacagtak, s lassan a fiúcska is feloldódott az új környezetben.

-         Azért egy bejárónőt gyorsan keress – jegyezte meg Migue. – Ismerve téged, itt egy hónap múlva majd egy lépést nem lehet megtenni.

-         Mondtam már, hogy jó barát vagy? – villantotta rá a szemeit, mire felnevetett.

-         Igen, sokszor mondod, mennyire imádsz, de ez az igazság, Ville, ismerlek, te és a rend olyan messze álltok egymástól, mint ég és föld.

-         Vagy távolabb – vonta meg a vállát. – Meg lesz, ne aggódj, nem akarom, hogy patkányok vagy bogarak veszélyeztessék az én picikéimet – adott puszit mindkét gyermek homlokára.

-         Arra az egérre emlékszem, tényleg rémisztő volt – sóhajtott a férfi. – Még szerencse, hogy az új tulaj elvitette minden holmid abba a raktárba. Ugye a kitömött állatok nem fognak visszakerülni? A végén tényleg te leszel a Notre Dame-i toronyőr, vagy a szörnyeteg, aki nem jön ki a tornyából és az erre járókat ijesztgeti – borzongott meg színpadiasan.

-         Jó fej vagy, de ez nem fog megtörténi.

   Elgondolkodva nézett Loreley kékeszöld szemeibe, melyek még alakulóban voltak, s nem lehetet tudni, hogy végül az ő szemeit, vagy az anyjukét örökli. Napok óta egy dallam járt a fejében, amihez szépen lassan a szöveg is kapcsolódott. Nagyon régen mindig így születtek a legjobb számai, csak úgy megjelentek a fejében, lassan, de mindig készen, s addig nem hagyták nyugodni, míg le nem írta őket.

   Amióta Loreley elment, egyetlen egyszer sem fordult vele elő ilyesmi, egyszerre rémisztette meg a dolog és tette boldoggá. Igazából azt hitte, soha többé nem fog zenét írni, nem fog többet gitárhoz nyúlni, de úgy tűnt, valami szoros görcs feloldott a lelkében, melyet a halál fogsága jelentett.

-         Gondolkodtam egy új albumon – nézett a másikra.

-         És mire jutottál? – vonta fel a szemöldökét érdeklődőn.

-         Azt hiszem, menni fog – húzta el kicsit a száját.

Valahogy nem lepte meg, hogy mire hazaért az ikreknek és Villének hűlt helyét találta, mégis fájt neki, hogy a férfi egy szó nélkül összecsomagolt és lelépett, még akkor is, ha tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek.

Mégis furcsa volt az üresen kongó házba hazatérni, az egyetem is véget ért, így pedig végképp nem tudta mit kéne kezdenie magával. Színházba járt, mert ott jól érezte magát, antikváriumokból gyűjtött be egy csomó könyvet, hogy valamivel lekösse magát és ne gondoljon arra, hogy mennyire hiányoznak neki a kicsik és valahol talán Ville is.

Ismét megpróbált dramaturgként elhelyezkedni, de újra és újra ajtót mutattak neki, ami külön rányomta a bélyeget a hangulatára. Rosszul érezte magát, de nem tudta miért vagy legalábbis nem akarta bevallani még magának sem, hogy hiába nem jelentett ő semmit Villének fordítva ez már nem egészen volt elmondható. De el kellett fogadnia, hogy így alakult, a férfi a halott mennyasszonyát szerette továbbra is, ő pedig tényleg nem akart egy halottal versenyre kelni, hátha kisül valami az egészből.

-         Ó – pislogott meglepetten pár héttel később, mikor felért a lifttel egy kisebb bevásárló körút után, ugyanis Ville állt az ajtajában az ikrekkel, akik azonnal vigyorogva felé nyújtózkodtak, amint meglátták. – Mit keresel itt? – Nézett rá dühösen, ugyanis fellobbant benne a vágy, hogy egyszerűen orrba verje, amiért arra se méltatta, hogy egy cetlire annyit írjon, hogy a soha viszont nem látásra, egyszerűen egy szó nélkül lelépett, mikor ő szívvel lélekkel vigyázott a gyerekeire, megosztotta vele az otthonát és próbált rá is figyelni, ahogy tudott. Ville pedig egyszerűen kihasználta a jóindulatát, a testét, aztán mikor megpróbált volna vele legalább egy baráti kapcsolatot kialakítani, lényegét tekintve leribancozta és elhúzta a csíkot. Most meg… Ott állt a küszöbén. Leevi és Lor nyűgösködve sírni kezdtek mikor nem vette át őket azonnal, de tudta, hogy ha megint a karjába veszi őket és aztán az apjuk megint eltűnik velük abba bele fog szakadni a szíve, hisz lényegében tényleg úgy törődött velük, mintha a sajátjai lettek volna.

-         Nem találok jó babysittert. Egyszerűen mindenkit utálnak – tologatta a férfi a babakocsiban az ikreket, akik sírni kezdtek. Az arcukon is látszott, hogy nem értik miért nem fogja meg őket, hogy miért nem kapnak puszit vagy legalább egy kis simogatást, mint eddig mindig.

-         Ez nem az én problémám – rántott vállat, miközben a szíve szakadt bele, hogy nem nyúlhat a kicsikért, hogy megnyugtassa őket.

-         Hiányzol nekik – suttogta Ville.

-         Az apjuk úgy döntött, hogy jobb, ha egy büdös mukk nélkül lelép, mivel a régi babysitterük csak vibrátor pótléknak használja a pasikat, hogy ne kelljen elemet vennie és még őt is megerőszakolta, mert nem volt jobb programja – nézett bele a zöld szemekbe, megmutatva, hogy mennyire megbántotta ezzel a lépésével, de Leevi és Lor annyira rázendítettek, hogy meglepődött volna, ha a férfi meghallja a suttogását.

-         Nem akarod megfogni őket? – Kérdezte a férfi kissé kétségbeesetten. A sötét karikák a szemei alatt arról árulkodtak, hogy a kicsik nem hagyták sokat pihenni, de esze ágában sem volt segíteni. Egyszer megpróbálta és nem lett jó vége.

-         Kihagyom. Elállnál az ajtóból? – Nézett rá kérdőn, mire Ville szemei dühösen megvillantak.

-         Nem – vágta rá.

-         Menj haza a mennyasszonyodhoz, majd a szelleme megnyugtatja őket – sziszegte, bár, amint kimondta az egészet, meg is bánta, hisz tudta, hogy ez nagyon övön aluli volt, de legalább Ville érezhette, hogy mennyire megbántotta, mikor közölte vele, hogy ő egy senki a halott szerelméhez képest és azon kívül, hogy leszopja és ellássa a gyerekeit semmi máshoz nincs joga.

-         Ez szemét volt – nézett rá Ville döbbenten.

-         Te se voltál kedvesebb mikor a fejemhez vágtad azt a pár kedves mondatot és akkor se, mikor egyetlen rohadt szó nélkül leléptél. Oldd meg a problémáid egyedül, mert én úgyis csak egy senki vagyok a számodra, ahogy azt egyszer már kifejtetted, nincs jogod szívességet kérni tőlem. Kirúgtál, felfogtam, szóval mehetsz is – sziszegte, de a szíve majd meghasadt, ahogy a kicsiket nézte és nem bírta ki, hogy ne simogassa meg őket, amitől a két apróság azonnal elcsendesedett.

   Meglepetten nézett a másikra.

-         Én mentem el egy szó nélkül? – kérdezte ingerülten. – Nem tudom ki lépett csak úgy le, hogy hát megy erre meg arra, aztán ki tudja mikor jön. Ugyanazt csináltam csak, amit te, már megbocsáss, te sem mondtál nekem többet, mint én neked – sziszegte.

-         De lényegében igen – vágta rá elsötétült szemekkel.

-         Lényegében nem. Elmentél, azzal, hogy ki tudja mikor visszajössz. Kösz, ezzel aztán sokra megy valaki is, arról nem beszélve, hogy a bébiszitterük vagy, tehát legalább annyival tartoztál volna, hogy elmondod, mikor térsz vissza az állásodhoz – folytatta tovább.

-         Oh, igen a bébiszitterük vagyok, mellékállásban pedig a te kis kurvád, el is felejtettem, sajnálom, rosszul végeztem a dolgom – szűrte összeszorított fogai között.

   Villámló tekintettel nézett a másikra. Az egésznek semmi értelme nem volt, talán nem kellett volna visszajönnie, talán időt kellett volna hagynia a legutóbbi lánynak, hogy az ikrek kicsit megszokják, talán egy-két hét és őt is ugyanannyira szerették volna, mint Beatricet.

-         Nem tartottalak a kis kurvámnak, mert bár lehet, hogy te bárkivel összefekszel én nem szoktam ezt tenni – mondta keményen, sértésnek szánva, amit igazán megérdemelt a másik, az előbbi után, így egy kicsit sem bánta.

-         Szóval megint ott tartunk, hogy egy olcsó ribanc vagyok – húzta el a száját gúnyosan.

   Loreley megint felsírt, ezért, hogy kicsit megnyugtassa kivette a babakocsiból és magához ölelte. Nem kellett volna mellettük veszekedni, de nem bírt uralkodni magán, akármennyire is szeretett volna.

-         Nem tartok senkit, se kurvának, se ribancnak, tőlem mindenki úgy éli az életét, ahogyan akarja – próbált lehiggadni kicsit. – De te mondtad, hogy neked hetente szexelned kell, mert ez a létszükségleted, és hát nem azért, de miután nincs pasid, ezek szerint mindig mással teszed meg ezt. Ez csak következtetés, nyugodtan megcáfolhatod, eddig nem tetted meg, szerintem ezentúl sem fogod, tehát erről kár vitatkozni – próbálta normális hangon végig mondani az egészet, de egyszerűen újra a plafonra került az értelmetlen vitától, ráadásul bántotta… a dolog, s nem is akart igazán belegondolni, hogy hány férfival kefélt, mióta ő elköltözött a házából.

-         Oké, gondolj rólam, amit csak akarsz – vonta meg a vállát, miközben elkeseredve nézett Leevire, aki túl sírta még a testvérét is, akit már sikerült némileg megnyugtatnia.

   Nem mondta rögtön ki, amit gondolt. Igazán nem várt el sokat, csak azt akarta, hogy a nő újra legyen a kicsik bébiszittere, hogy legalább aludni tudjon pár órát és a lemezen dolgozni, ami már egészen jól haladt, s bár mindig jól bírta az alváshiányt, nehéz volt úgy dolgoznia, hogy két órákat sem aludt.

-         Hagyjuk, nem ezért jöttem – vett mély levegőt, majd egyszerűen neki dőlt az ajtónak, eldöntve, hogy nem engedi be a másikat. – Azt akarom, hogy napi pár órában vigyázz rájuk, ha kell áthozom őket, ha akarod, te is átjöhetsz – ajánlotta fel. – És én fizetek, nem Bam.

-         Nem – vágta rá azonnal.

-         Látom, hogy nézel rájuk, kár lenne tagadnod, hogy alig bírod ki, hogy ne vedd fel Leevit – jegyezte meg enyhe élccel a hangjában.

-         Kár, hogy egy faszfej az apjuk – vonta meg a vállát, de továbbra sem bírta ki, hogy félszemmel ne nézzen a kisfiúra, aki tovább sírt egyre hangosabban.

   A szürke szemekbe nézett, nem értette, miért viselkedik így vele a nő, hiszen csak ugyanazt tette, amit ő: szó nélkül elment. Kirobogott a lakásból, miután vége lett a vizsgáinak, kitudja hova és kitudja meddig. Egyszerűen csak nem volt jobb nála, összeszedte a holmiját és kalap –kabát elvonult, semmiben nem viselkedett másképpen, mint ő.

-         Ha akarod, találkoznod sem kell velem – ajánlotta fel. – Vedd fel, mert a szomszédság az fogja hinni, hogy bébiszitterből átváltottál gyerekkínzóba – pillantott a kisfiúra.

-         Nem, tűnj el – mondta eltántoríthatatlanul.

-         Az tűnjetek el lenne, de ilyet még sem mondhatsz nekik, nem? – vonta fel a szemöldökét. Tudta, hogy seggfejként viselkedik, de ez egy kicsit sem érdekelte.

-         Oh, hogy rohadnál meg… - sziszegte, mire Loreley újra sírni kezdett, ő pedig ringatva próbálta elhallgatatni.

   Beatrice nem bírta tovább hallgatni a kisfiú szívet szaggató zokogását, felvette, majd magához ölelte gyilkos tekintettel nézve rá. Ő már hozzászokott a két kicsi sírásához, akár órákon át el tudta viselni, ha tudta, hogy éppen csak azért akarják kikészíteni, mert nyűgösek, s valójában semmi bajuk nincsen.

-         Akkor? Elvállalod, vagy inkább hozzam ide őket mindennap pár órára sírni az ajtód elé? – húzta el a száját.

-         Akár el is költözhetek – vont vállat, miközben Leevit csitította le, aki úgy bújt a nyakához, mintha valaki bántotta volna és csak ő óvhatná meg.

-         Szereted ezt a lakást – szólalt meg Ville.

-         Téged viszont nem, ennyit bőven megér, hogy soha a büdös életbe ne kelljen látnom a képed – ringatta a kisfiút.

-         A francba is, hiányzol nekik, mindenki mást lehánynak és utálnak, ráadásul engem se hagynak aludni – fakadt ki a férfi.

-         És nem bánnád, ha egy ribanc vigyázna rájuk? – Húzta fel gúnyosan az egyik szemöldökét. – Ki tudja, talán mégis bevállalom, hogy Bam futtasson és a lányodból egy magamfajta kurvát nevelek – sziszegte, visszaemlékezve, hogy az elején megpróbálta neki beadni, hogy strici.

-         Akadj már le erről – sziszegte Ville.

-         Miért tenném? Te se akadsz le rólam – sziszegte dühösen.

-         Olyan vagy, mint Loreley volt. Az elején mindig a nyakára jártam, ő pedig mindig azt mondta, hogy húzzak el – mosolyodott el a férfi. Ugyan meglepte, hogy megint beszélt neki a nőről, de túlságosan dühös volt ahhoz, hogy sokáig maradjon döbbent.

-         Nem vagyok Loreley – sziszegte, mert utálta, hogy hozzá hasonlítja. – Nem vagyok az anyjuk, nem vagyok senkitek.

-         Nem hasonlítasz hozzá semmi másban – sötétedtek el a zöld szemek.

-         Nem akarok hozzá hasonlítani, de még egy okot adtál, hogy miért ne vállaljam el őket – tette vissza Leevit a babakocsiba. – Nem akarom azt érezni, hogy kevesebb vagyok egy hullánál, még akkor se, ha a szemedben így is van. Nem akarom, hogy összehasonlíts vele  csak azt akarom, hogy menj el és hagyj engem békén. Kergesd a szellemed és keress mást a gyerekeidnek, aki vigyáz rájuk – tolta arrább az ajtóból, majd mielőtt a férfi letette volna a lányát, hogy megállítsa abban, hogy bezárkózzon előle a lakásába, késő volt. Kulcsra zárta az ajtót belülről, majd benyomta a tv-t, hogy elnyomja Ville hangját. Újra látni őt rosszabb volt, mint hitte, ráadásul az ikrek is hiányoztak neki, mégse vállalhatta be őket. Egyszerűen így volt mindenkinek a legjobb. Lor és Leevi majd megszeret és elfogad mást, Ville tovább szereti a mennyasszonyát, ő pedig éli az életét, ahogy eddig is.

Ville napokig zaklatta, kopogott, csengetett, hívta, sőt megint bepróbálkozott azzal, hogy hátha meghatja a két apróság sírása, de ő bezárkózott, a fejére húzta a takarót és nem reagált. A kis hármasuk a hónapok alatt így is jobban hozzánőtt, mint ahogy azt szabad lett volna. Nem akarta bevallani magának sem, de megkedvelte a férfit, hiányzott az ágyából, a konyhájából, magába akarta szívni az illatát, hozzá akart bújni a forró testéhez, de csak hülyét csinált volna magából, mert Ville nem tartotta többnek csak egy eszköznek, akin kiélheti a testi vágyait és aki vigyáz az ikreire, míg ő leissza magát. Loreleyt akarta továbbra is, ami ugyan beteges volt, de nem akarta meggátolni ebbe, elvégre nem az ő dolga volt.

-         Tudsz róla, hogy két kisbaba és Ville Valo alszik a küszöbödön? – Hívta fel Janna, mire kipattantak a szemei.

-         Tessék? – Indult el az ajtó felé, majd megdöbbenve vette észre mikor kinyitotta az ajtót, hogy a barátnője vigyorog, míg Ville a folyosón fekszik Leevit és Lort magához ölelve és mindhárman alszanak.

-         Szia – integetett a barátnője, de az ő agyát megint ellepte a köd.

-         Hogy lehetsz ilyen felelőtlen idióta? Megfázhatnak – rázta fel a férfit, miközben felkapta a kicsiket a földről aztán bement, hogy egy vastag pokrócba csavarja mindkettejüket és babateát készítsen nekik, még azelőtt, hogy valami bajuk lesz.

-         Nem alszanak máshol csak itt – ásított Ville nagyot. – Nem engedtél be – sétált utána, mire úgy érezte meg tudná ölni. – Vissza kell jönnöd, vigyázni rájuk – suttogta.

-         Janna nem kell két édes gyerek egy seggfej apával? Szereted a gyerekeket – nézett a barátnőjére, miközben a kicsiket letette a kanapéra, akik ugyan felriadtak attól, hogy felkapta őket, de szinte azonnal vissza is aludtak, amin vízszintesbe kerültek.

-         Fejezd be Beatrice. Te kellesz – ragadta meg a férfi a karjait mielőtt elsuhanhatott volna mellette.

-         Nem – vágta rá. 

   Kezdett elege lenni, nagyon. Az idegen nőre pillantott, aki jókedvűen figyelte a párosukat, még a kanapéra is leült, mintha ők lennének jelenleg a legjobb műsor.

-         Nem beszélhetnénk meg ezt máshol? – vonta fel a szemöldökét, miközben az idegen személyre pillantott.

-         Nem, semmi kedvem veled beszélni, már kiadtam az utadat – sziszegte dühösen.

   Egy pillanatra az égre bámult, mintha onnan remélne megváltást. Egyáltalán nem értette miért olyan makacs a nő, s miért nem vállalja be napi pár órára a kicsiket, mikor tudta, mennyire megszerette őket. Kezdett elege lenni az egész macska-egér játékból, abból, hogy a másik nyakára jár, erőszakoskodik, s durvasággal próbálja elérni, amit akar.

-         Rendben van, te akartad – engedte el a kezét. – Sajnálom, amiért céloztam rá, hogy talán túlságosan szabadelvűen élsz és túl sok férfit engedsz a bugyidba, de ez a te dolgod, mint mondtam, bébiszitter kell nekem.

-         Sajnálod, hogy leribancoztál? – csattant fel ingerülten, a kanapé felől pedig halk kuncogást lehetett hallani.

   Az idegen nőre villantotta a szemeit, aki rögtön elhallgatott, ahogy találkozott a pillantásuk, aztán visszanézett Beatricera.

-         A szabadelvű nem egyenlő a ribanccal – mutatott rá. – De ja, így is mondhatjuk. Bocsánatot kértem, mit vársz még el? – tárta szét a karját. – Szó nélkül elhúztam igen, de te is szó nélkül mentél el, nincs jogod ezen kiakadni.

-         Azon viszont igenis van, hogy nem vagyok egy ribanc!

   Mély levegőt vett, kezdte a legkevésbé sem érteni, hogyan jutnak minden beszélgetésnél ide, hiszen egyáltalán nem ez volt a legfőbb kérdés, hanem az, hogy elvállalja –e a gyerekeket napi pár órára vagy sem, ehhez őt látnia sem kell, arról nem beszélve, hogy nyugodtan tehetne rá, mit gondol róla, vagy mit nem.

   Arra inkább nem is gondolt, hogy mellőle is hiányzott az ágyból egy meleg női test…

-         Nem, csak élvezed a pasikat és amiket nyújtanak – ment bele az újabb vitába kimerülten, olyan minden mindegy alapon. – Nézd, nem erről akarok beszélni, hanem…

-         Tűnj el Ville a gyerekekkel együtt – suttogta vészjóslóan csendesen.

   Megdörzsölte az orrnyergét, pár másodpercre lehunyta a szemét is. Kezdett végképp a tűréshatára szélére kerülni, az önuralma vesztésre állt az érzelmeivel szemben. Egyszerűen nem is értette már, min vesztek így össze, vagy miért. Persze számára ott volt Loreley, de az, hogy egy randit visszautasított, nem jelentett semmit, hisz az elején pont Beatrice volt az, aki azt mondta, ez csak szex, akkor meg most mi a szar baja van?

-         Megtennéd, hogy vigyázol rájuk egy kicsit? – nézett az idegen nőre, akinek talán Janna lehetett a neve.

-         Persze – bólintott aprót.

   Egyszerűen megragadta Beatrice karját és berángatta a szobájába, talán kissé durvábban is, mint eleinte akarta, de az alváshiány kezdte a legrosszabbat kihozni belőle.

-         Mégis mit képzelsz, te seggfej? – szűrte összeszorított fogai között a másik, mire neki nyomta az ajtónak és szorosan elé állt, hogy ha akarna se tudjon menekülni előle.

-         Beszélni, de nem más előtt, mert szerintem nem tartozik másra, amit mondani akarok, de nyugodtan üvölts, ha szerinted igen és még a kicsiket is fel akarod kelteni – suttogta csendesen, de jól hallhatóan.

-         Hogy te mekkora…

-         Faszfej, balfasz, seggfej, nyugodtan sorold csak, ha van egy új sértésed számomra, szeretettel várom, de hidd el, elég öreg vagyok már, így valamiért már mindegyiket megkaptam – vágott közbe. – Nem tudom mi bajod van, az elején te mondtad, hogy ez nem más, csak szex és amikor én tényleg csak szexként kezeltem a dolgokat, teljesen kiakadtál, hogy ribancnak tartalak, amikor te mondtad, hogy neked hetente szükséged van a kielégülésre, oké, megértem, te mondtad, hogy ha nem akarom, hogy elmenj, akkor elégítselek én ki, megtettem. Akkor most mégis mi a jó kurva élet bajod van? – csattant fel a mondat végére, akármennyire is próbált halkan beszélni.

-         Hogy mi a bajom? – Fújtatott dühösen ugyanis nagyon zavarta, hogy Ville a képébe mászott és seggfej módon viselkedett vele. – Akkor akadtam ki, amikor leribancoztál, nem pedig azért, mert nem jöttél el velem egy hülye vacsorára, amibe nem mellékesen nem haltál volna bele. Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül, csak, hogy beszélgessünk mondjuk arról, hogy mit szeretsz vagy mit nem, ha már együtt élünk és én vigyázok a gyerekeidre, nem mellékesen még az ágyam is megosztom veled – sziszegte.

-         Oké, nyers voltam – adta meg magát Ville.

-         Egy tapló faszfej voltál. Úgy vigyáztam az ikrekre, mintha a sajátjaim lettek volna, gondoskodtam rólad ugyanis elhiheted, hogy a szennyesed nem magától került be a gépbe, azért nem mentem el mással, mert te hazarángattál a randimról első körben, másodikban pedig te kérted, hogy maradjak veled és ne feküdjek le azzal a sráccal. Féltékeny voltál a legjobb barátomra és azért dugtál csak meg, hogy mindig kéznél legyek ha kellek. Kihasználtál – fakadt ki.

-         Te másztál rám – nézett a férfi mélyen a szemébe, mire szíve szerint ismét felpofozta volna.

-         Jah és pisztolyt is tartottam a fejedhez, azért vittél ágyba. És mikor rémálmod volt, én akartam, hogy átöleljelek igaz? Menj a pokolba – csattant fel. – Nem mellékesen nem vagyok egy ribanc. Keresgélek, mert nekem még nem volt olyan kibaszott nagy szerencsém, mint neked, hogy csak úgy jön velem szembe valaki, akibe annyira beleszeretek, mint te Loreleyba, de voltak már fontos emberek az életembe, még akkor is, ha nem ők voltak az igazik és egyiket se csaltam meg. Jah és ha nagyon tudni akarod, mióta téged ismerlek nem voltam mással, még azóta se, hogy elmentél. Én legalább szóltam, hogy visszajövök pár nap múlva csak azt nem kötöttem az orrodra, hogy hova megyek és kivel, de miután közölted, hogy semmit nem jelentek, gondoltam nem is számít az egész számodra és kiveszem a szabadságom, ugyanis képzeld, ha csak a babysittered vagyok, akkor jár szabadnap, amit egyszer sem használtam, míg le nem kurváztál – kiabált, majd megpróbált átbújni a férfi karja alatt, de Ville nem hagyta, hogy megszökjön.

-         Mit akarsz a fenébe is? – Nézett a férfi mélyen a szemébe.

-         Hogy hagyj békén és menj el – vágta rá.

-         Miért nem feküdtél le mással? – Kérdezte Ville hirtelen, mire összezavarodottan pislogott rá, mert nem értette, hogy jön ez ide, de úgy döntötte továbbra is őszinte marad, elvégre nincs semmi jelentősége a dolognak.

-         Mert kedveltelek te hülye seggfej és te leléptél azzal a két kicsivel együtt, akiket szintén megszerettem. Fel kellett dolgoznom, hogy arra se méltattál, hogy elköszönj, mikor én befogadtalak, remélve, hogy nálam jobban leszel, ami be is jött. Mióta nálam laktál nem volt egyszer se asztmarohamod, nem pánikoltál be és tudod mit? Ha másért nem hát már ezért megérte az egész, de túl kellett ezen lendülnöm, ami persze még nem sikerült, de mivel nem vagyok egy hülye kurva így nem rohanok egyik pasitól a másikhoz – túrt a hajába idegesen.

-         Én se feküdtem le mással – szólalt meg Ville, mire elkerekedtek a szemei, ugyanis cseppet sem volt erre kíváncsi, bár jól esett a lelkének ez a mondat.

-         Jah, mert továbbra is kergeted Loreleyt, de ő nem jön vissza, szóval keress magadnak valakit, aki elfeledteti veled valamennyire és boldoggá tesz majd – sóhajtott fel. – Nem vállalom el őket, mert ha megint eltűnsz velük azt rosszul viselném – ingatta a fejét. – Megszerettem őket és egyszer már elvitted egy szó nélkül mindkettejüket.

-         Oké, elég ebből – csattant fel a férfi, majd olyan hevesen csókolta meg, hogy beleremegett a gyomra, mégis a józan esze figyelmeztette, hogy nem hagyhatja, hogy megint elcsábítsa, aztán megbántsa, így megpróbálta eltolni magától, de nem ment sokra. Ilyen erővel a falat is taszigálhatta volna.  

   A tűz, ami a másikat égette, egyszerre megdöbbentette és vonzotta magához. A szenvedély, ami minden szavából, hozzá vágott mondatából, hozzáállásából áradt vágyat gyújtott benne, sóvárgott a másik érintése után. Míg Loreley régen maga volt a jég, melyet csak ő tudott felolvasztani, Beatrice maga volt a tűz, ami távolról is perzselte minden porcikájában.

   Hevesen tapadt a másik ajkára, aki próbált megszabadulni tőle, de nem hagyta, lefogta a csuklóit a teste mellett, testével a keményfának préselte a másikat. Beatrice csak lassan nyugodott meg fogságában, fél perc is kellett, míg az ellenkezése vad vágyba csapott át, akkor azonban úgy csókolta vissza, hogy a gyomra összerándult, az ereiben lüktető vér pedig lávafolyammá vált.

   Elengedte a kezeit, egyikkel a hajába túrt, a másikkal megszorította a csípőjét és keményen magához rántotta, merev férfiassága így teljesen az öléhez simult, amitől mindketten megremegtek. Elengedte az ajkait, végig csókolta a nyakát, amit a nő felkínált neki, közben kezét becsúsztatta a pólója alá. Az egész nem volt jó ötlet, a gondolkodáshoz viszont fáradt volt.

   Beatrice elkezdte kicsatolni az övét, kezét becsúsztatta az alsónadrágjába, erekcióját kezdte simogatni, amitől a maradék eszét is elvesztette. Durván masszírozni kezdte a mellét, fogait a bőrébe vájta, másik kezével közben lecsúsztatta róla a farmernadrágot. Percek múlva már az ágyon voltak, a testük egybeforrt, a nő sóhajait, nyögéseit ajkával fojtotta el.

   Vad, dühös szex volt, élete legnagyobb ostobaságai közé is felírhatta volna, de abban az átkozott percben nem tudott gondolkodni, s csak az érdekelte, hogy a nő szenvedélye összeforrjon az övével. Keményen nyársalta fel, közben úgy csókolta, mintha a lelkét akarná kiszívni, s mikor a testük egyszerre feszült meg, másodpercekre magával sodorta az orgazmus.

   Zihálva pihegtek egymás mellett. A plafonra bámult, abban sem volt igazán biztos, hogy mi történt, percek kellettek mire kitisztult a tudata és felfogta, hogy újra egymásnak estek, mint az állatok. Felhúzta a nadrágját, begombolta, aztán felkelt az ágyról, lassan Beatrice is követte, aki nehezen kortyolta a levegőt.

   Fogalma sem volt mit mondjon ebben a helyzetben.

-         Akkor leszel megint te a bébiszitter? – szólalt meg kiszáradt torokkal, karcos hangon.

-         Hogy te mekkora egy seggfej vagy – sziszegte azonnal a nő, miközben felkelt az ágyról.

   Na igen, talán jobb lett volna, ha meg sem szólal, de igazából csak röhögni tudott magán, amiért sikerült megint a legrosszabbat mondania egy helyzetben.

-         Sajnálom, nem úgy értettem – állt fel az ágyról, majd elkapta a karját és magához húzta. – Csak nem tudtam mit mondjak – vonta össze a szemöldökét, hiszen még mindig zavart volt az előbbiek után.

-         Akkor máskor inkább meg se szólalj – vert a mellkasára Beatrice. – Tartsd csukva a szád és akkor talán nem fog hülyeség kifolyni rajta – sziszegte hevesen.

-         Oké, próbálkozom – bólintott egyet. – Bocsánat.

-         Most mégis miért kérsz bocsánatot? Vagy ez a halott menyasszonyodnak szól, mert újra keféltél velem? – támadt rá újra, s megpróbált szabadulni a szorításából.

   Lehunyta egy másodpercre a szemét, aprót sóhajtott, úgy tűnt az egész kezdődik elölről, de ehhez ő már tényleg túlságosan kimerült volt.

-         Nem, neked szól, amiért hülyeségeket mondtam a múltkor – nézett komolyan a szürke szemekbe. – Igazságtalan voltam, nem is igazán ismerlek – túrt bele a hajába szabad kezével. – De a gyerekek igazán szeretnek téged és szeretném, ha vigyáznál rájuk, a kettőnk dolga meg… nem tudom – vonta meg a vállát. – Nem akarlak Loreleyhoz hasonlítani, nem is tudnálak, csak szeretném, ha ezentúl nem jönnél azzal, hogy ő halott, felejtsem el, mert ez viszont tőled igazságtalanság, mert te se ismersz engem, ahogy őt sem ismerted és a kettőnk kapcsolatát sem.

   Beatrice elgondolkodva pillantott rá, mint aki mérlegeli, amit mondd és próbál dűlőre jutni, hogyan is döntsön.

-         Tényleg szeretném, ha te vigyáznál rájuk és ők is szeretnék, hónapok óta velük vagy, tudom, hogy te is megszeretted őket. Ha nem akarsz, nem kell látnod, de azt, hogy engem utálsz, ne rajtuk verd le. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de te sem – engedte el végül, mert úgy érezte mást már nem tud tenni, nem tud mondani. – Döntsd el, ők téged akarnak, én is.

-         Tudod, lehet, hogy nem ismerlek, de te esélyt se adtál arra, hogy megismerjelek, ahogy arra se adtál esélyt, hogy megtudjam mit jelentett neked – sóhajtott fel fáradtan. Az érzelmei ide-oda csapongtak, megint lefeküdtek, de már gőze sem volt arról, hogy miért. Dühösek voltak egymásra, egy levegőt is alig bírtak szívni, mégis az ágyban kötöttek ki. Hiába bizonygatták mindketten, hogy csak pusztán a vágy miatt volt az egész, tudta, hogy ez már nem csak erről szól. Vonzódtak a másikhoz, főleg testileg, de valami másért is. – Nem akarlak látni – fordított neki hátat, mikor sikerült megint használnia a józan eszét. -  Leevire és Lorra viszont vigyázok heti háromszor négy órát. Nem érdekel, ki hozza ide őket vagy ki viszi el őket, csak ne te legyél az. Ha viszont megint kirúgsz, jó lenne, ha megengednéd, hogy elköszönhessek tőlük – fordult meg, hogy belenézzen a férfi szemeibe.

-         Rendben – bólintott a férfi.

-         Nincs késés, nincs olyan, hogy tízre értük jön valaki, de egész éjjel senki nem jelenik meg, mert részegen fetreng minden haverod egy kocsmába veled együtt – tett egy újabb kikötést.

-         Jó – jött az újabb beleegyező bólintás.

-         Minimum hat órával hamarabb szólsz arról, hogy kellek – jött az újabb feltétel.

-         Oké – bólintott Ville.

-         Akkor megegyeztünk és el is húzhatsz – nyitotta ki a háló ajtaját. Janna a nappali szőnyegén játszott az ikrekkel, majd mikor kilépett egy mindent tudó vigyort villantott rá, de ő csak megforgatta a szemeit, aztán a konyhába sétált és megitatta a meleg teával a gyerekeket, míg Ville bambán bámult rá, aztán mindhárman elmentek.

A rendszer meglepően jól működött, Ville sms-ben megírta, hogy mikor viszi hozzá Bam, Migue vagy Linde a két picit, ő pedig otthon várta őket, figyelt rájuk, játszott velük, kivitte őket a parkba, sőt egyszer egy játszóházba is befizette őket, amit az ikrek kifejezetten élveztek, ahogy ő is. Imádta mindkettejüket és úgy tűnt Leevi és Lor is szeretnek vele lenni továbbra is. Csak néha nyűgösködtek, de ezt könnyedén megoldotta mindig, mert ösztönösen érezte mit akarnak.

-         Úgy viselkedsz velük, mintha te lennél az anyjuk – nézett rá Bam mosolyogva, mikor a kicsikért jött, hogy visszavigye őket az apjuknak, ő pedig épp takaróba csomagolta Leevit, hogy meg ne fázzon véletlenül se.

-         Mondjuk, hogy én vagyok a pótmami – puszilta meg a kisfiút, miután betette az autós ülésbe, aztán Lort is bebugyolálta, adott neki egy cumit aztán neki is hintett a homlokára egy búcsúpuszit. – Sziasztok szépségeim – adta át őket Bamnek, akivel a hetek alatt kifejezetten jóban lett.

-         Jó anya lesz belőled – kacsintott rá a férfi, mire elnevette magát.

-         Az odébb van – felelte jókedvűen.

-         Eljössz velem vacsorázni valamelyik nap? – Nézett rá Bam, mire elkerekedtek a szemei.

-         Hogy mi? – Nézett rá, mert nem volt benne biztos, hogy jól hallott-e.

-         Jó kis nő vagy, én éppen válok, kedveljük egymást, Ville elbaltázott, kár lenne kihagyni, hátha nem véletlen, hogy pont téged ajánlottak anno, mint a legjobb babysittert a városban – rántott vállat Bam, mire érezte, hogy a döbbenet kiül az arcára, mert sosem jutott eszébe, hogy a férfival randizzon annak ellenére sem, hogy tényleg kedvelte és jól érezték magukat abban a pár percben mikor találkoztak. – Nem feleségül kértelek, ne nézz így baby – kacagott fel Bam mire elmosolyodott. – Maximum barátok leszünk, ha a vacsi gáz – rántott vállat hanyagul, mire nevetni kezdett.

-         Miért ne? – Nézett rá mosolyogva, mire a férfi vágott olyan képet, mint akit igazán meglepett a válasz.

-         Ez most igent akar jelenteni? – Kérdezte, mire aprót bólintott.

-         De semmi pucc. Kínai kaja farmerben és tornacsukában és nem mászol rám ahogy a többi csajjal szoktad – kötötte ki, mire Bam felröhögött.

-         Oké, holnap este érted jövök, most viszont viszem őket, mielőtt nyekeregni kezdenek, jobb ha Villét borítják ki – nyomott egy puszit az arcára, ahogy mindig, aztán lelépett, ő meg a fejét fogva dőlt a kanapéra, mert csak most gondolt bele, hogy mire is mondott igent. Hülyeség volt az egész, hisz nem vonzódott Bamhez, de mint szimpla barátot el tudta képzelni. Amúgy sem mozdult ki régóta a lakásból és nem volt oka annak, hogy egy egyszerű vacsorameghívást visszautasítson.

Este tíz is elmúlt bőven, mikor valaki a csengőjére tenyerelt, ő pedig el nem bírta képzelni, kinek olyan sürgős, hogy az ajtót is verje közben, de mikor kinyitotta egy feldúlt tekintetű Villével találta magát szembe.

-         Te komolyan a legjobb barátommal vacsorázol holnap? – Támadt neki azonnal dühtől vöröslő arccal, neki viszont kellett egy perc, hogy feldolgozza, tényleg az-az ember áll az ajtajában, akit nem akart látni többé, mert túlságosan megbántotta.

-         Mi a fene közöd van hozzá? Megegyeztünk, hogy soha többé nem kell lássalak, most pedig menj vissza oda ahonnan jöttél – adta ki az útját.