Totál kótyagos volt
a feje. Lassan nyitogatta a szemét, de nem érzett magában semmi erőt. Mintha
csak egy erőtlen, magatehetetlen tollpihe lenne, akit arra fújhat a szél,
amerre csak akarja. Gőze nem volt arról, hogy mi történt, csak abban volt
biztos, hogy Ville illata a levegőben terjeng, ami megnyugtatja.
-
Nyisd ki
a szemed – bíztatta a férfi, mire erőt vett magán és ahelyett, hogy feladta
volna tovább próbálkozott.
-
Mondd,
hogy csak nagyon berúgtam és azért érzem úgy, mintha agyonvertek volna – suttogta
rekedten, de fájt a beszéd, ebből pedig tudta, hogy az egész nem csak álom
volt.
-
Rendbe
fogsz jönni – súgta a férfi, miközben látszott rajta, hogy kissé megkönnyebbült
attól, hogy magához tért.
-
Felvágtak
és szétdaraboltak igaz? – Nézett rá kérdőn, mert bár nem érzett semmit,
gondolta, hogy megműtötték miután vért hányt.
-
Belső
vérzésed volt, majdnem későn vették észre. Ha több nyugtatót tolnak beléd,
lehet, hogy nem kelsz fel többet – nézett rá a férfi aggódva, miközben a hangja
remegett, mintha nehezére esne kimondani, hogy majdnem meghalt.
-
Nem
szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. Feleségül kell venned, hogy
felbosszanthassam az anyám újra – suttogta tovább, de nagyon vágyott vissza az
édes semmibe.
-
Itt van
ő is, meg az apukád is. Aggódnak érted nagyon – simított végig a férfi az
arcán, amitől nem bírt nem mosolyogni még akkor sem, ha ehhez is fáradtnak
érezte magát.
-
Haza
kell menned az ikrekhez. Ki fognak borulni attól, hogy ha semelyikünket sem
látják, ráadásul biztos nagyon megijedtek – nézett rá kérlelően. – Én itt fogok
maradni és azt hiszem alszom még egy kicsit – csukta le a szemeit.
-
Most ne
törődj semmi mással csak azzal, hogy te meggyógyulj – cirógatta a férfi tovább,
amitől szépen lassan ismét visszaaludt. Álmában újra és újra átélte az egész
balesetet. Már most tudta, hogy sosem fogja ezt az egészet megbocsátani
magának. Ráhozta a férfira a frászt, veszélybe sodorta az ikreket és ha nincs
ekkora szerencséjük lehet, hogy meg is öli őket…
Napok teltek el úgy, hogy alig volt magánál, de talán jobb is volt úgy,
mint ébren. Nem akart arra gondolni, hogy vajon hogy is néz ki és mekkora sebet
is hagytak rajta az orvosok. Biztos volt benne, hogy hentesmunkát végeztek és
egy hatalmas forradás fogja örökre elcsúfítani a testét. Ville meg fog
undorodni tőle, de azok után, hogy majdnem megölte a gyerekeit, nem is érdemel
mást.
A férfi mégis ott ült mellette állandóan, mintha tényleg nem haragudna
rá, ő viszont nem bírt mást okolni csak magát.
-
Menj
haza, a kicsiknek kellesz és te is totálisan kezdesz kimerülni – sóhajtott
nagyot, miközben megpróbált mozogni egy kicsit.
-
Itt
maradok – makacskodott Ville tovább.
-
Miért?
Azok után, ami történt utálnod kéne – sóhajtott fel.
-
Elment
az eszed? – Nézett rá a másik kérdőn, mire a hajába túrt.
-
Csak
nézz rám. Majdnem kinyírtam a gyerekeid, akkora vágás van rajtam, mintha maga
hasfelmetsző Jack vett volna kezelésbe, nem kéne itt maradnod – ült le lassan
az ágy szélére, mert remegett már megint. Megértette volna, ha a férfi
elhagyja, de abban is biztos volt, hogy azt nem bírná ki.
Egyáltalán nem értette a nőt, döbbenten és
értetlenül pislogott rá, hiszen nem is értette, miért mondja, amit mond.
Felfogni sem volt képes a szavait. Tudta, hogy magát okolja a balesetért,
amihez igazából semmi köze nem volt, azt viszont nem vette észre, hogy ennyire
emésztené magát érte.
-
Nyugodj
meg Beatrice, nem te tehetsz róla – fogta meg a kezét, a nő viszont ellökte
magától.
-
Az én
hibám az egész, mi történt volna, ha a kicsiknek is bajuk esik? – nézett rá, s
látta, hogy a könnyeivel küszködik.
-
Nem
esett bajuk, és ha bajuk is esett volna, nem a te hibád – vett mély levegőt,
hiszen neki is fájt, hogy a nő magát okolja mindenért, amiről egyáltalán nem
tehet. – Ráadásul még mindig feleségül akarlak venni, az sem érdekelne, hogy
negyven vágás lenne rajtad!
-
Menj el
– nyögött fel erőtlenül.
Lassan megrázta a fejét, majd felvette a
vizespoharat és a nőnek nyújtotta. Beatrice keze még mindig remegett, gyenge
volt a balesettől, nehezen tudta csak megtartani, de lassan mégis belekortyolt.
-
Újra
elmondom, hogy nem a te hibád, azért hívják balesetnek, mert nem tehetsz róla.
Az a részeg pasi tehet róla, aki nem találta a sávját – mondta újra lassan,
hogy végre a nő fejébe véshesse az igazságot.
-
Kikerülhettem
volna – suttogta halkan.
-
Nem
kerülhetted volna ki – vette el tőle a poharat. – Ez így volt megírva és én
csak hálát mondhattok minden nem létezőnek és létezőnek, aki megmentett titeket
– simított ki egy hajtincset az arcából.
Beatrice lassan nyugodott meg, bár ez inkább
az altatónak és a nyugtatónak volt betudható, amit az orvosok adtak neki, hogy
jobban viselje a fájdalmat. Mikor újra elaludt otthagyta a szüleivel őt, hogy
hazamenjen a kicsikhez. Bam folyamatosan hívogatta, hogy nem tud velük mit
kezdeni, amit teljesen megértett, hiszen kezelhetetlennek voltak Beatrice
nélkül.
Azonnal hozzászaladtak, mikor hazaért,
puszit nyomott a fejükre, Loreleyt pedig azonnal a nyakába kellett kapnia, mert
képtelen volt megnyugodni. Nagyon kicsik voltak, nem igazán fogták fel, hogy mi
is történt körülöttük és valószínűleg emlékezni sem fognak rá egész életükben.
-
Szeretnétek
meglátogatni a mamit? – kérdezte tőlük.
Úgy gondolta a nőnek is jót fog tenni, ha
látja, hogy semmi bajuk a kicsiknek és nekik is pont úgy szükségük van rá, mint
neki.
-
Nézd kik
jöttek hozzád – tolta be a két gyereket a babakocsiban, azok pedig rögtön
kiugrottak belőle és az ágyhoz mentek.
-
Sziasztok
– mondta kicsit kábultan, s lassan megsimogatta Leevi fejét, mire Loreley
rögtön oda állt és megfogta a nő kezét.
-
Nagyon
hiányoztál már nekik, muszáj volt behoznom őket – sóhajtott nagyot, majd leült
a székére és az ölébe vette a kisfiút, mielőtt az elsírja magát, mert ő nem
foghatja a nő kezét.
Beatrice elfordult egy pillanatra tőlük,
látta, ahogy kicsit megdörzsöli a szemét. Tudta, hogy igazán csak most nyugszik
meg a baleset miatt és a könnyeivel küszködik, hogy ne ijessze meg vele a
kicsiket, akik nem értenék miért is sír az anyukájuk.
-
Mama –
nyomta Loreley a fejét a kezéhez.
-
Nagyon
hiányoztatok – fordult újra feléjük, majd ránézett.
-
Szerencse,
hogy nincs időpontunk az esküvőre, bonyolult lett volna átszervezni – próbálta
meg jobb kedvre deríteni a nőt. – Azt mondta az orvos, hogy már csak pár hetet
kell bent maradnod, addigra a karod is meggyógyul és a kulcscsontod –
mosolygott rá. – A kicsik már nagyon várnak haza – nyomott egy puszit Leevi
fejére.
Tudta, hogy össze
kell szednie magát miattuk, de fogalma sem volt, hogy győzze le a
lelkiismeretét. Látni, hogy az ikrek rendben vannak neki is jót tett, az pedig
végképp, hogy Ville nem utálta, amiért veszélybe sodorta a gyerekeket.
-
Hé
kisherceg nincs semmi baj – ölelte magához Leevit, aki talán a testvérénél is
ijedtebb volt. – A lényeg, hogy nektek nincs semmi bajotok – puszilta meg a
kicsiket, akik azonnal hozzábújtak, ő viszont halkan felszisszent, mikor Lor
apró térde a sebének ütközött. Ville azonnal felpattant, hogy leemelje róla az
ikreket, de nem hagyta neki. – Minden rendben – mosolygott a férfira, aki
aggódva figyelte, hogy hogyan másznak rá a gyerekek.
Szerencsére gyorsan
gyógyult, bár állandóan hánynia kellet ahányszor lenézett a sebére. Ha Ville
meglátja… A büdös francba, innentől elbúcsúzhat attól, hogy fényes nappal vagy
a fürdőben essenek egymásnak. Nem őrjítheti meg többé azzal, hogy egy szál
fehérneműben szambázik előtte. Ha szeretkezni fognak valaha akkor el kell
takarnia az undorító sebet, Ville sosem láthatja meg. Talán majd beköti minden
alkalommal a férfi szemét, hogy ne lássa mit tett vele a sebész. Úgy kell majd
szeretkezniük, mint az elidegenedett pároknak, sötétben, ruhában. Már a
gondolattól is rosszul volt, de azt még jobban utálta volna, ha a szerelme
meglátja mennyire csúnya lett. Még mázli, hogy nem az arcát kaszabolták össze,
akkor bujkálhatna élete végéig a pincében.
-
Ha nem
dobod ki az anyám esküszöm kiugrok az ablakon – sóhajtott fel, amikor Ville
belépett a szobájába egy nagy csokor virággal. – Beatrice ne mozogj, Beatrice,
nem ehetsz hamburget, Beatrice bevetted nagyon remélem a gyógyszereid –
parodizálta az anyukáját, mire a férfi nevetni kezdett.
-
Látom
jobban vagy – csókolta meg.
-
Komolyan,
ha innen nem a pszichiátriára akarsz vitetni, elküldöd, lehetőleg minél
messzebbre – morogta, miközben úgy vetette rá magát a férfi által hozott tésztára,
mint aki már évek óta nem látott szilárd ételt. Egy valamire mégis jó volt a
baleset. Az anyja és Ville fogalma sem volt, hogy hogyan de összebarátkoztak,
ráadásul az ikrek is megszerették a szüleit, akik, annak érdekében, hogy
eltereljék a figyelmüket és megkönnyítsék Ville dolgát, állandóan figyeltek
rájuk, állatkertbe vitték őket és kirándulni, mintha valóban az unokáik
lennének, ezért pedig nem győzött hálás lenni. Annak inkább csak a lelke mélyén
örült, hogy Ville és az anyukája valami furcsa, számára érthetetlen szövetséget
kötöttek, annak ellenére is, hogy a bemutatkozásuk nem sült el túl jól. Hálás
volt, amiért ott vannak neki mindketten és kicsit úgy tűnt az anyukája Ville
mellett is ott volt, mikor a férfi a kiborulás szélére került. – Mi van az ikrekkel? – kérdezte halkan, mert
már nagyon hiányoztak neki és amúgy is elege volt a kórházból. haza akart menni
és élni tovább az életét.
-
Hisztiznek,
mert nem vagy velük – ült le Ville az ágya szélére, majd magához húzta, amitől
azonnal elmosolyodott. Imádott a karjában lenni, a férfi pedig úgy tűnt még
jobban ragaszkodik hozzá.
-
Velük
kéne lenned – sóhajtott fel, mert tudta, hogy mindkét gyereknek szüksége van
legalább az egyikük közelségére.
-
Az öcsém
vigyáz rájuk – puszilta a férfi homlokon. – Soha többé nem engedlek el –
sóhajtott fel.
-
Most
arra gondolsz, hogy majdnem én is egy műtőasztalon hagytam a fogam ugye? –
Nézett rá kérdőn, bár tudta, hogy így van.
-
Majdnem
te is a szemem láttára véreztél el – suttogta a férfi.
-
De nincs
semmi bajom – nyugtatta Villét halkan, mert csak most gondolt bele, hogy vajon
mit érezhetett.
-
Lehetett
volna, soha többé nem kockáztatunk – suttogta a férfi a szájába, mire nagyot
sóhajtott, mert nem értette, hogy ezt hogyan is gondolja, viszont nem akarta
faggatni.
-
Nagyon
szeretlek – nézett mélyen a zöld szemekbe. Nem bírt elég hálás lenni neki,
amiért megbocsátotta, hogy az ikreket veszélybe sodorta. Tudta, hogy
bármelyiknek is baja lett volna, abba mindketten beleroppantak volna. Egy
percig sem tudta bánni, hogy ő sérült meg helyettük. Az életét is odaadta volna
értük akármikor egy percnyi gondolkodás nélkül.
-
Én is
szeretlek téged – mosolygott rá Ville, majd mesélni kezdett neki mindenféle
dologról, amivel elszórakoztatta, hisz ő is tudta, hogy kezdi magát halálra
unni a kórházi szobában.
-
Haza
akarok menni – nézett Villére kérlelően. – Nem bírom tovább. Látni akarom az
ikreket és tuti, hogy már hatalmas disznóól van a házban – kuncogott fel, mert
tudta, hogy a férfi mennyire rendetlen tud lenni.
-
Nem
szabad még – ingatta a másik a fejét.
-
De igen,
az orvos is megmondta – makacskodott, mert hiába félt attól, hogy Ville
véletlenül meglátja a hegét, akkor is ott akart velük lenni, hogy érezze minden
rendben és van még ideje velük bőven arra, hogy éljen.
Bár az orvos azt mondta, hogy Beatrice
hazamehet, ő nagyon nem örült neki, de tudta, hogy engednie kell, mert a kórház
csak rosszat tesz neki.
A karját nyújtotta neki, amikor kiszállt az
autóból, a nő viszont elutasította.
-
Ville,
nem vagyok nyomorék – forgatta meg a szemét. – Már teljesen rendben vagyok –
sóhajtott nagyot.
-
Akkor
sem szeretnék kockáztatni – morogta, kivette a cuccait, aztán követte befele a
házba.
Alig tettek pár lépést és a kicsik már ki is
robbantak az ajtón. Megrohamozták őket, főleg a nőt lábát ölelgetve.
-
Sajnálom,
lehetetlen visszatartani őket – követte őket Bam. – Hogy vagy? – mosolygott a
nőre, aki rögtön leguggolt a kicsikhez és hagyta, hogy ölelgessék.
-
Csak
finoman – szólt a gyerekekre, de azok tudomást sem vettek róla, rögtön mászni
kezdtek rá, s azt akarták, hogy vegye fel őket a karjukba, bár ezt még nem volt
szabad.
-
Köszi,
megmaradok – válaszolta a férfinak, míg ő bevitte a holmijait, amit még a
kórházba vitt be a nőnek.
A házat is sikerült egészen rendbe szednie a
nő érkezésére, bár napokkal ezelőtt tényleg katasztrófálisan festett, hiszen
Bam és az öccse sem vigyáztak túlzottan a rendre és még akkor sem szidták le a
kicsiket, mikor azok a hisztijük közepén elkezdték összekeni a falat.
-
Hm,
olyan mintha frissen lenne meszelve a fal – sétált be Beatrice.
-
Képzelődsz
– lépett hozzá, majd egy puszit nyomott a szájára. – Nem szeretnél leülni egy
kicsit? – kapta el azonnal a karját és a kanapé felé kísérte.
-
Ville,
nyugodj meg, nincs semmi bajom – morogta.
Bólintott egy aprót, hogy próbálja ezt
elfogadni, de valahogy mégsem… folyamatosan aggódott miatta és ezen nem tudott
változtatni. Annak a tudata, hogy akár el is veszíthette volna, teljesen
kikészítette, képtelen volt feldolgozni, mert már mikor a műtőbe tolták a nőt…
eltemette magában.
Azt, hogy él, egyenesen csodaként könyvelte
el.
-
Én akkor
megyek is, végre együtt a család és rám semmi szükség – köszönt el tőlük Bam,
majd összekócolta Leevi haját, s távozott. A kisfiú durcásan nézett utána,
miközben rövid kis fürtjeit próbálta lesimogatni, erre Loreley meg kinevette és
elszaladt tőle.
-
Vegyél
fel – lépett Beatricehoz, aki a konyha felé indult el, valószínűleg felmérni,
mekkora káoszt hagytak ott.
-
Nem
kicsim, ő most nem tud felvenni téged – kapta fel azonnal.
-
Majd
hamarosan – nyomott egy puszit a kicsi arcára a nő. – Váo, azt hittem már az
egerek is beköltöztek – nézett körbe a csillogó – villogó konyhán és ebédlőn.
-
Igazából
én is, de a kicsik segítettek takarítani – követte befele.
Annak örömére, hogy a nő végre hazajöhetett,
még ha nem is igazán örült neki, kaját rendelt az egyik étteremből, amit a
sütőbe rakott be. Örült neki, hogy végre megint együtt vacsorázhatnak az
asztalnál, hogy az élet nem baszott ki vele újra és vett el tőle mindent. Úgy
érezte, akkor nem lett volna ereje újra kezdeni, még a kicsik miatt sem…
-
Ville,
tudom, hogy aggódsz, de elég lesz – fogta a férfi arcát a két tenyere közé. –
Szeretlek, de már jól vagyok, el tudok mosogatni és meg tudom fürdetni az
ikreket. Tudom, hogy nem emelhetem még fel őket, de attól, hogy játszok velük
nem lesz bajom, ráadásul ha így viselkedsz velem, ők is meg fognak ijedni –
sóhajtott nagyot, mert Leevi már most gyanakodva nézett rá, mintha nem tudná
eldönteni, hogy nem-e csak átverik-e őket a testvérével azzal a szöveggel, hogy
nincs már semmi baj.
-
Majdnem
meghaltál – szusszantott fel a férfi ingerülten.
-
De nem
haltam meg – nézett a szemébe. – Itt vagyok és élek és élni is fogok még egy jó
darabig. Valakinek gondoskodni kell rólatok – kuncogott fel, mert biztos volt
abban, hogy a fal újra lett festve egy ponton és abban is, hogy Ville egyedül
kissé nehezen boldogult az ikrekkel.
-
Most mi
fogunk gondoskodni rólad – simogatta a férfi hátát, mire csak megforgatta a
szemeit.
-
Oké, de
most menjünk fel mesélni a két rosszaságnak, aztán aludjunk egy kicsit, mert
elfáradtam – nyomott el egy ásítást, mert még mindig elég könnyen kimerült, bár
ezt a világ minden kincséért se mutatta volna ki, mert tudta, hogy attól Ville
csak még jobban lesné minden lépését, amitől bekattant volna. Alig bírta arra
is rávenni, hogy ne menjen el vele fürdeni, de esze ágába se volt megmutatni a
hegét, amitől még mindig undorodva borzongott meg. Az, hogy neki szembesülnie
kell vele egy dolog, de a férfit nem rémisztheti el vele. Talán idővel egy
kicsit szebb lesz, ebben bízott csak.
Amint befeküdt az ágyba a férfi azonnal magához húzta amit mosolyogva
fogadott, de az egész teste megfeszült abban a pillanatban, hogy a hasához
nyúlt. Tudta mit akar a pólója alatt simogatni a hegét, de ezt nem engedhette,
hisz nem csak látványra volt ronda, tapintani sem volt kellemes, hogy az eddig
makulátlan bőrén most egy hepehupás összevarrt valami van.
-
Fáj? –
Nézett rá Ville aggódva.
-
Nem –
csóválta meg a fejét, miközben úgy fordult, hogy a férfi ne érhessen azon az
egy ponton hozzá.
-
Akkor mi
a baj? – Bújt hozzá a másik mire nagyot sóhajtott.
-
Nem
akarom, hogy lásd a sebet vagy megérintsd – vont vállat.
-
Most meg
miről beszélsz? - fordította Ville a hátára gyengéden.
-
Ahol
összekaszabolt az a hentes, elég ronda – suttogta. – Nem láthatod soha, hogy
hogyan is néz ki – ingatta a fejét.
-
Ez azt
jelenti, hogy soha többé nem szeretkezünk? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire
megrántotta a vállait.
-
De,
sötétben. Vagy pólóban. Vagy sötétben és pólóban – bólogatott nagyokat, mert
ezt tartotta a legjobb ötletnek. – Vagy szerzek olyan szexi csipkés bodyt -
jutott eszébe. -Abban nem látod a heget – mosolyodott el, hogy talán nincs
veszve semmi.
-
Bolond
vagy – ingatta a férfi a fejét, majd gyengéden megcsókolta.
-
Lehet,
de inkább legyek bolond, mint, hogy kiábrándulj belőlem – bújt hozzá a meleg
testhez, ami mellett mindig biztonságban érezte magát. Szerencsére Ville nem
erőszakoskodott, ő pedig nem bírt elég hálás lenni ezért, bár érezte, hogy
emiatt lesz még vitájuk, de abban a percben egy cseppet sem érdekelte. Csak az
számított, hogy a gyerekei jól voltak, hogy ő is jól volt, érezhette a szerelme
teste melegét maga mellett, nem egy kórházi szobában volt, hanem a saját
ágyukban. Reggel gondoskodhat a kicsikről, főzhet kávét a férfinek,
visszatérhet a saját életébe. Nem halt meg.
Örült neki, hogy visszakapta a szeretet nőt,
s nem is tudott elég hálás lenni érte, de tudta, hogy lesznek még gondjaik. Ha
elment tusolni a fürdőszoba ajtaját kulcsra zárta, amit eddig soha nem tett
meg, ráadásul már meztelenül sem aludt, mindig felvett egy pólót, arról nem
beszélve, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy pólóban akar vele szeretkezni.
-
Kérlek –
suttogta rekedten a vágytól.
Beatrice megcsóválta a fejét, pedig az ő
tekintetében is égett a szenvedély, de így ő sem tudta elengedni magát, nem
tudta magát átadni az intimitásnak. Nem gondolta, hogy ennyire csúnya lenne az
a heg, ráadásul ő nem tudta csúfnak látni azzal sem, hiszen az életét
jelentette.
-
Szeretem
és látni szeretném – határozta el magát, eddig nem erőszakoskodott a nővel, de
most már kezdett elege lenni abból, hogy takargatja magát előle.
-
Nem –
mondta makacsul a nő.
-
Beatrice,
az a heg megmentette az életed – suttogta a szájába, majd megfogta a pólója
alját, hogy felhúzza a könnyű anyagot.
-
Azt
mondtam, nem – nézett rá keményen, s ő is megszorította a ruhaneműt.
Nem akart erőszakos, vagy durva lenni. A
szexben mert így cselekedni, ez viszont olyan dolog volt, amit nem akart a
másikra kényszeríteni. Nagy levegőt vett, felült a nő csípőjén, elengedte a
pólóját és tovább figyelte.
Zaklatott volt a vágytól és a méregtől,
amiért a nő nem akar engedni neki, amiért nem mutatja meg azt a heget, mintha
az életét jelentené az, hogy ne lássa.
-
Most mi
az? – mordult fel, amikor már percek óta némán figyelte.
-
Próbálom
lenyugtatni magam – vonta meg a vállát.
-
És ezt
nem tudnád úgy megtenni, hogy nem rajtam tehénkedsz? – folytatta tovább
rosszkedvűen.
Magabiztosan megrázta a fejét, tovább
figyelte várakozóan a nőt, de ő nem mozdult, csak elfordította felőle a fejét.
-
Nem
szexelünk inkább? Hiszen azt akartunk – fordult vissza felé, újabb pár perc
múlva.
-
Nem,
ameddig nem veszed le a pólód. Én tudok várni.
-
Ville,
nem fogom levenni a pólóm és ezt már ezerszer elmondtam, erre várhatsz napestig
is, nem fog megtörténni, fogadd el a döntésem!
Igaza volt Beatricenak, nem szabadott volna
erőszakosnak lenni, de ezt a helyzetet egyszerűen nem tudta kezelni. Akarta a
nőt a heggel együtt, hiszen tényleg az mentette meg az életét, hogyan is
undorodhatna tőle? Ahányszor belegondolt abba, hogy mi történt volna, ha csak
egy kicsivel több nyugtatót adnak neki, ha nem kel fel, ha nem érzi, hogy baj
van, ha nem ér vele az orvos időben a műtőbe, akkor nem lenne heg,de ő sem
lenne… Meghalt volna miközben fogja a kezét és mellette alszik és abba ő is
belehalt volna. Képtelen lett volna túlélni, ha még egyszer elveszíti a
szerelmét. De a nő élt és most is farkasszemet nézett vele, ő pedig hálát adott
a makacs kis boszorkány életéért, akkor is, ha épp az idegein táncolt, mert nem
akart vele lefeküdni csak ruhában. Nem értette meg, hogy öregen és ráncosan is
ő lesz a leggyönyörűbb a szemében, egy heg pedig semmit sem jelent.
Nem túl nagy kedvvel szállt le a nőről, majd
melléfeküdt és leoltotta a villanyt. Átölelte, arcát a nyakába fúrta, mérges
volt rá, azonban elfogadta, hogy el kell fogadnia a döntéseit.
-
Akkor
most tényleg nem fogunk emiatt szeretkezni? – fordult felé a másik.
-
Nincs
hozzá kedvem – suttogta a fülébe, kicsit meg is harapta a fülcimpáját.
-
Csak nem
fáj a fejed? – gúnyolódott vele halkan.
-
Talán.
Átkarolta a nő puha testét, ha idő kell még
neki, hogy megmutassa a heget, hát rendben van, ebben tényleg nem lehet
erőszakos, csak elfogadhatja a másik álláspontját, talán idővel megoldódik az
egész.
Akármennyire is kívánta, tudta, hogy idegen
lenne vele így szeretkezni, ebbe a csapdába pedig nem akart belesétálni.
Kezdte idegesíteni,
hogy mindketten megmakacsolták magukat. Ő nem volt hajlandó megmutatni a heget,
Ville pedig nem volt hajlandó úgy szeretkezni vele, hogy nem teljesen meztelen,
ami még jobban kicsinálta az idegeit. Kívánta a férfit, el akart feledkezni
arról, hogy majdnem meghalt az ikrekkel, de így nagyon nem ment. Csak egy
kicsit élvezni akarta, hogy él a férfi viszont mégis megtagadta ezt tőle.
-
Morcos
vagy – lépett mögé Ville, majd a nyakába csókolt, mire szíve szerint
felsikított volna.
-
Mert nem
szexelünk – mordult fel.
-
Mert nem
veszed le a felsőd, mert bezárkózol a fürdőbe és nem hagyod, hogy veled
feküdjek be a kádba – ölelte magához, amivel azt is el tudta felejteni, hogy az
előbb miért is volt olyan nyűgös.
-
Mama –
trappolt mellé Loreley egy hajgumival a kezében, mire elnevette magát. A
kislány egyre több lányos dolgot akart csinálni, amiben ő mindig partner volt.
-
Csinálunk
egy csajos napot? – kapta fel a gyereket, amit Ville még mindig úgy nézett végig,
mintha belehalhatna. – Itt hagyjuk a fiúkat – nyújtotta ki a férfira a nyelvét,
mire a gyerek bólogatni kezdett.
-
Igen,
igen, igen – lelkesedett be Lor, miközben Leevi megint az apja gitárját
piszkálta.
Nem mert autóba ülni a baleset óta, főleg nem a gyerekkel így gyalog
indult el Loreleyal a közeli szépségszalon felé, hogy kicsit rendbe rakja
magát. Hagyta, hogy a gyerek körmét egy manikűrös rózsaszínre fesse, hogy a
fodrász befonja a haját és mindenféle olyan lányos dolgot művelhessen ő is,
mintha felnőtt nő lenne, mert látta, hogy a gyerek mindezt élvezi.
Délutánig szépítkeztek és vásároltak, majd beültek egy cukrászdába.
Élvezte, hogy Lor mindenféléről fecseg neki, hogy a bizalmába fogadja és már
nem csak az apján, hanem rajta is sűrűn csüng.
-
Megjöttünk
– sétált be a félig alvó kislánnyal és egy tömérdek zacskóval a karján,
miközben Ville is felállt a kanapéról a bóbiskoló kisfiúval az ölében.
-
Mindketten
kidőltek – kuncogott fel a férfi, miközben megcsókolták egymást, aztán letették
az ikreket aludni.
-
Mi jót
csináltatok? – Nézett a férfira kérdőn, miután betakarták a gyerekeket.
-
Zenéltünk
és építkeztünk. Ti? Várj nem akarom tudni mennyi pénzt költöttetek el –
kuncogott fel Ville, miközben átsétáltak a hálószobájukba,.
-
Oké,
akkor nem lesz bemutató – vont vállat, miközben kivett egy csipkés fekete bodyt
az egyik zacskóból, remélve, hogy abban elcsábíthatja a férfit. – Azt hiszem
ezt is el kell pakolnom – tette be a fiókba a harisnyatartót is, de magában
halkan kuncogott hisz a szoba végéből hallani lehetett, hogy a férfi mekkorát
nyel.
-
Most
szórakozol velem? – Jött a vágytól rekedt kérdés.
-
Te
mondtad, hogy nem akarod tudni mire költöttem elé egy csomó pénzt – terítette
ki maga elé a frissen vásárolt fűzőt, majd egy bólintás után összehajtotta,
hogy elpakolja.
-
Átkozott
kis dög – túrt Ville szenvedélyesen a hajába, majd úgy csókolta meg, hogy tudta
már akár azzal is megelégszik, ha feltűrheti a hosszú ruhát, ami rajta volt,
csak szeretkezhessen vele végre.
Nem bírt magával, az elmúlt napok nem csak a
nőt viselték meg, hanem őt is. Többet akart, kielégülni végre, mert a
férfiassága már fájt a folyamatos hecceléstől, amit Beatrice végzett. Kezei és
ajkai maguktól működtek, elképzelte a nőt a szexi bodykban és fehérneműkben,
amitől egyszerűen elszállt az agya, az önuralma teljesen kikapcsolt, azt is
elfelejtette miért csinálják ezt az egészet, miért kiállt magára, hogy megállj,
ne folytasd…
Ajkát a nőére tapasztotta, kezével keményen
tartotta a fejét, míg a másikkal a falnak szegezte a csípőjénél fogva, neki
préselte kőkemény erekcióját a hasának, hogy jól érezze mennyire is kívánja.
Beatrice sem volt rest, hevesen csókolta
vissza, közben pedig már ki is oldotta a nadrágját, s letolta az
alsónadrágjával együtt, kiszabadítva az erekcióját, amit rögtön meg is
szorított. A levegő tüdejében rekedt, alhasa összerándult a pusztító vágytól,
ami égette az ereit. Nem tudott már gondolkodni, s nem volt erő sem, ami
megállítsa.
A nő dereka köré fonta az egyik lábát,
amitől a ruhája közéjük szorult, ő viszont gyorsan feltűrte, még az sem
érdekelte, hogy véletlen a nő derekába vagy csípőjébe markol véletlen. Az
ösztönei fellázadtak a józan esze ellen, a magáévá akarta tenni, érezni, hogy
él, s a nő is élő, nem halt meg, tényleg itt van vele és nem álmodja az
egészet.
Letépte a bugyiját, aztán utat talált magának
Beatrice nedves, szűk hüvelyébe, ami magába fogadta. Egyszerre nyögtek fel, s
kezdtek el mozogni, hajszolva egymást a kielégülés felé. Nem volt megállás, nem
bírt koncentrálni, csakis a másikra, a nyakát harapta, mint egy állat, s
bármennyire próbálta visszafogni magát, hogy ne okozzon a másikban kárt, remegett
a keze, hogy szorítsa, ölelje.
A beteljesülés hamar érte el őket, a hosszú
napok kínzása, hogy a másik közelébe lehetnek, mégsem egyesülhetnek a
végletekig fokozta az idegeiket, mikor farka körül megrándultak a nő belső
izmai, ő is megremegett, mélyeket döfött belé, még inkább felnyársalta,
keményen a falnak szorítva a törékeny testet.
Lihegve borultak egymás nyakába, a csípőjük
önkéntelenül mozgott még egy kicsit, aztán lassan leálltak.
-
Átkozott
szuka – suttogta a fülébe.
Beatrice erre csak jókedvűen felnevetett.
Kezével még mindig a vállát és a csípőjét szorította, amivel próbálta még
inkább magába húzni, irányítani a lökéseit… ahogy ezt újra gondolta, érezte,
hogy megint kezd a vágy elhatalmasodni rajta. Gyorsan húzódott el a másiktól, zihált
még, de sokkal jobban aggódott a nő miatt.
-
Minden
rendben? – kérdezte halkan, miközben azt próbálta végig gondolni, mennyire is
szorította meg, mennyire durván lökte neki a falnak.
-
Ville,
minden rendben – nyugtatta meg azonnal a nő mosolyogva.
-
Örülsz,
hogy elérted a célod? – vonta fel a szemöldökét. – Hogy megkaptad, amit
akartál?
Beatrice nem válaszolt azonnal, láthatta
rajta, hogy valahol bántja a dolog, ami történt kettőjük között.
-
És te
örülni fogsz, amikor felveszem a bodykat? – kérdezett végül vissza, rendbe téve
a ruháját.
-
Nem –
vágta rá.
Nem szólt többet, levetkőzött, aztán a
fürdőszobába ment, gyorsan lezuhanyozni. Zavarta, hogy a nő nem akarja
megosztani magát vele, hogy a hegét még mindig egy büntetésnek fogja fel, nem
pedig áldásnak. Vele akart lenni úgy, ahogy régen, nem akart többé emlékezni
arra, hogy el is veszíthette volna könnyedén. Akár az ikrek is meghalhattak
volna, ő is és akkor senkije nem marad.
Végül elérte amit
akart, de így is csúnyán meg kellett fizetnie érte. Ville dühös volt rá, de ő
akkor sem akarta, hogy úgy lássa. Szerette volna, ha úgy emlékszik a testére,
amilyen pár hete volt.
-
Sajnálom
– suttogta a férfi lapockái közé. – Nem tudok vele megbékélni. Talán kissé hiú
vagyok, de nem szeretném ha látnád, mert félek, hogy kiábrándulnál belőlem.
Eddig mondhatni egész tűrhető volt a testem, de most – borzongott meg. – Elég
ha nekem kell vele szembesülnöm minden nap – nyomott egy csókot a férfi
tarkójára.
-
Nem
érted, hogy halott is lehetnél? Ha nem műtenek meg, most nem élnél – sziszegte
a férfi.
-
Tudom –
bólintott lassan.
-
Akkor? –
Nézett rá Ville kérdőn.
-
Akkor
szeretlek – sóhajtott fel.
-
Azt
hiszem nem érted mit kaptál. Egy újabb esélyt egy apró hegért cserébe – morgott
tovább, de azért átölelte, amin nem bírt nem mosolyogni.
-
Tudom –
suttogta újra. – De ronda, nem akarom, hogy rondának láss, jobb ha megmaradsz
abban az illúzióban, hogy mindig puha a bőröm, hogy sosem karikás a szemem,
hogy én nem szőrösödöm és sosem pattan le a lakk a körmömről – kuncogott fel, mert
világ életében kínosan ügyelt ezekre a részletekre.
-
A
francba, felnőtt férfi vagyok, tudom mi a valóság és egy heg nem tesz rondává,
főleg akkor nem, ha úgy gondolok rá, hogy az mentette meg az életed – csattant
fel Ville.
-
Tudom,
hogy tudod mi a valóság, de nekem fontos, hogy ne hagyjam el magam, mert
eljegyeztél. Értem, hogy baromság, ésszel igen, de valahogy mégis olyan érzés,
amikor azt mondod, hogy látni szeretnéd a heget, mintha azt kérnéd, hogy ne
szőrtelenítsek – dünnyögte a másik mellkasába.
-
A feleségem
leszel, mindent meg kell osztanod velem, a jót is meg a rosszat is – érvelt
Ville tovább.
-
De a
feleségedként miért ne kímélhetnélek meg attól, hogy szembesülj a rossztól, ha
módomban áll? – Dobta vissza a labdát. Mindkettejüknek igaza volt kivételesen
és ezért nem tudtak dűlőre jutni.
-
Gondolj
arra, hogy Loreley inkább ezer heget vállalt volna, csak, hogy láthassa felnőni
a gyerekeinket – játszotta ki Ville ismét a Loreley kártyát, amit ki nem
állhatott. Tudta, hogy ezen a ponton neki már nincs igaza, de nem a férfival,
sokkal inkább a nővel szemben nincs.
-
Megmondtam
már ezerszer, hogy nem ő vagyok – ült fel kissé dühösen.
-
Tisztában
vagyok vele.
-
Akkor
miért hozod fel mindig, ha meg akarsz nyerni egy vitát? – Nézett rá dühösen. –
Tudod, hogy vele szemben nincs lapom. Igen, ő valószínűleg azt is vállalná,
hogy mindene sebes legyen azért, hogy lássa az ikreket, de ő már nincs és nem
fair mindig előhúznod őt érvként, mint valami rohadt nyuszit a kalapból –
pattant ki az ágyból dúlva fúlva, de mielőtt elrohanhatott volna, Ville elkapta
a csuklóját.
-
Sajnálom,
de nem tudom elfogadni, hogy nem vállalod magad előttem. Ilyen erővel én is
takargathatnám előtted a tetoválásaim – ingatta a fejét.
-
A kettő
abszolút nem ugyan az. Komolyan meddig fogunk még vitázni erről? – Sóhajtott
fel fáradtan. – Élek, élünk nincs semmi bajom, ez meg lehet, hogy majd egy idő
után egész szép lesz és akkor majd megmutatom – túrt a hajába fáradtan.
A visszatérésük, így vagy úgy, de jól
sikerült. Igaz a koncert közepén csapot-papot otthagyott, de a közönségnek
tetszett az új stílusuk, bár eleinte meglepve fogadták, hiszen mindig
ragaszkodtak a megszokott hangulat és zenevilágukhoz, jelenleg viszont
egyszerűen váltottak, otthagyva a régit, valami újat keresve.
Már nem bánta, hogy belement.
-
El kell
kezdeni – mondta Bam.
-
Nem, még
nem lehet – ellenkezett, majd belekortyolt a sörébe.
-
Igaza
van Bamnek – kezdett bele Migué is.
Mindannyian ott ültek a kedvenc kocsmájukban
és próbálták kitalálni melyik időpont lenne a legjobb a turné elkezdéséhez. Nem
akart még elmenni, hiszen alig két hónap telt el azóta, hogy a baleset történt,
s bár a fiúk elég időt adtak neki, még ezt is kevésnek érezte. Még mindig nem
tudta felfogni, hogy majdnem elveszítette a nőt…
-
Beatriceval
kell lennem, ha menni akartok, menjetek – dőlt hátra a széken.
-
Ville,
ne legyél hülye – forgatta meg a szemét Burton, aki eddig csendben ült és a
sörét kortyolgatta. – Hidd el, mi is nagyon aggódtunk a mennyasszonyodért, de
vége van, él és élni is fog a kicsikkel együtt. Lehet neki is jót tenne egy kis
utazgatás.
Talán a nőnek sem ártana, ha egy kicsit
kikapcsolna, viszont nem igazán akarta repülőgép közelében látni. Semmilyen
jármű közelében sem akarta látni, a legjobb lenne, ha el se hagyhatná a házat,
nem menne ki az utcára… ahogy arra gondolt, hogy akár akkor is elütheti egy
kocsi, ha lelép a járdáról, összerándult minden porcikájában és félelem
kerítette hatalmába.
A négy fal közé viszont nem zárhatta.
-
Jön és
vigyázz a kicsikre, így őket sem kell nélkülöznöd – ütötte tovább Bam a vasat.
-
Nem
akarom, hogy repüljön – mondta ki az aggodalmát.
A barátai döbbenten pillantottak rá. Bam
nagyot sóhajtott, mintha aki valami nagy monológba akar belekezdeni, Migué
pedig a hajába túrt. Burton grimaszolva kortyolt bele a sörébe.
-
Nem
zárhatod be – kezdett bele kimondva az ő gondolatait is. – Nem lesz repülőgép
balesetünk, erre már most megesküszök, de arra is, ha Beatrice ismerné az
ilyesfajta gondolataidat, sikítva menekülne tőled. Nem védhetted meg a világtól,
néha történnek dolgok, amik nem jók, de ezeket ugyanúgy el kell fogadnunk, mint
a jó dolgokat, együtt járnak. Nem vigyázhatsz rá mindig, nem lehetsz mellette a
nap huszonnégy órájában. Szeretheted, de nem sajátíthatod ki. De mintha már
erről beszéltünk volna párszor – fejezte be a mondandóját.
-
Köszönöm
szépen Bam, hogy elmondtad, amit már tudok – próbálta meg gúnnyal elütni a
témát. – Ezzel viszont nem győztél még meg, hogy kezdjük el a turnét –
kacsintott rá.
A másik az ég felé nézve sóhajtott újra,
majd egy húzásra megitta a sörét. Na igen, őt meggyőzni nem volt olyan könnyű,
sőt, lehetetlen volt rávenni olyan dologra, amit nem akart. Már pedig ha nem
akar turnézni még, akkor nem is fognak. Bár nem is tűnt rossz ötletnek Beatricet
kicsit kimozdítani, talán akkor végre közel engedi magához.
Még mindig nem mutatta meg neki a hegét, ő
pedig nem akart élete végéig úgy szeretkezni vele, hogy valami takarja. Az
egész abnormálisnak tűnt. Érezni akarta, ahogy a meztelen testük teljesen
egymáshoz simul, érinteni és csókolni akarta végre, gátlások és akadályok
nélkül.
-
Lökj még
magasabbra – követelte tőle Leevi kacagva, mire ő is elmosolyodott.
-
Igenis
uram – pukedlizett egyet színpadiasan a kisfiú előtt, majd meglökte újra a
hintát.
-
Engem is
– követelte Loreley rögtön, mire mögé lépett és őt is újra lendületbe hozta. A
zsebében rezegni kezdett a telefonja, azt hitte Ville az, de meglepve vette
tudomásul, hogy Migue keresi.
-
Szia!
Még nem vagyunk otthon ergo hiába kutatsz a konyhába, nincs semmi kajánk –
kuncogott fel, mert mikor legutóbb telefonált neki a férfi, az azért volt, mert
üres volt a hűtő, amihez semelyik srác nem volt hozzászokva mióta együtt volt
Villével. Tudták, hogy bármikor jöhetnek, kapnak enni és sört is.
-
Nagyon
vicces vagy B. – szólt bele a férfi jókedvűen a telefonba. Lassan kezdte
megszokni, hogy csak a keresztneve első betűjével becézik, bár kezdetben kissé
zavarta.
-
Mi kéne
ha volna? – Kérdezte gyanakodva, miközben tovább lökte az ikreket a hintával.
-
Villét
kéne észhez térítened – sóhajtott fel Migue, mire elnevette magát.
-
Hiába
minden híresztelés, ennyire még én se vagyok jó édes. Azt hiszem itt az ideje
bevallani, hogy képtelen vagyok csodát tenni, főleg vele, pedig hidd el
megpróbáltam – kacagott hangosan, mire a gyerekek kíváncsian fordultak felé.
-
Nem akar
turnét, mert nem akar a városban hagyni titeket, de azt se akarja, hogy velünk
gyere, mert attól parázik, hogy valami bajod lesz – fakadt ki Migue, mire
hirtelen pislogni is elfelejtett.
-
Ez
baromság – ingatta a fejét, miközben újra meglökte Leevit, aztán persze Lort
is.
-
Mi is
ezt mondjuk neki – szólalt meg a férfi morcosan a vonal túloldalán, mire
elhúzta a száját.
-
Oké,
megpróbálok beszélni vele, de nem ígérek semmit. Ti is tudjátok, hogy milyen.
Mostanában még az utcára se enged ki szívesen. Kezdek attól tartani, hogy
testőröket fog a nyakamra küldeni, de akkor meg fogom ütni az biztos – túrt a
hajába. Kezdte zavarni, hogy néha úgy érzi a férfi szíve szerint befalazná egy
szobába. Nem mintha ott nem érhetné baj…
-
Ettől
félhetsz is – kiabált bele Gas a telefonba, mire elmosolyodott ismét.
-
Megpróbálom,
azt hiszem neki is meg nekem is jót tenne, ha kicsit kimozdulnánk a városból –
pillantott az ikrek felé, akik élvezték a korai napsütést és azon versenyeztek
melyikük éri el az eget hamarabb.
Csak késő délután ment velük haza, miután elvitte őket bevásárolni.
Látta azonnal amint belépett a házba, hogy Ville végig aggódott miattuk.
-
Ilyen
magasra röptetett minket anyu – csacsogtak az ikrek azonnal.
-
Jól
vagy? – Kérdezte Ville halkan, miután a gyerekeket megpuszilta.
-
Miért ne
lennék? – Cipelte a zacskókat a konyhába. – Este randi a teraszon – kacsintott
a férfire, aki kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét.
-
Bajban
vagyok? – Ölelte át a derekát, mire elmosolyodott.
-
Még nem
tudom, ez csak rajtad áll majd – súgta a szájába, aztán megcsókolta és nekiállt
vacsorát készíteni, hogy a gyerekeket minél hamarabb le tudják fektetni aludni.
Beszélniük kellett a turnéról és a férfi félelmeiről is.
Amint leültek este, a férfi azonnal felsóhajtott.
-
Turnéznod
kell – jelentette ki.
-
Sejtettem,
hogy felhívott valamelyik marha – morogta Ville halkan.
-
Ville ne
légy gyerekes. Rendben vagyok már, veletek tudok menni, képes vagyok egyedül is
gondoskodni az ikrekről, nem lesz semmi baj – simogatta meg a másik arcát.
-
Ezt nem
tudhatod. Amúgy, hogy mondhatod, hogy minden oké, mikor azóta is csak úgy vagy
hajlandó szeretkezni velem, hogy fűző vagy valami olyan cucc van rajtad, ami
eltakarja a sebed? Ez abszolút nem oké – fakadt ki, mire megforgatta a szemeit.
Visszatértek a régi nótához. Ő is utált ruhában aludni a szerelme mellett,
érezni akarta ő is a bőrét mindenhol, de képtelen volt elfogadni a sebhelyet,
ami a hetek alatt egyre szebb lett, de tökéletesnek vagy vonzónak még most se
nevezte volna.
-
Oké. Ezt
akarod. Tessék – húzta fel a pólóját, hogy megmutassa miért is takargatta magát
eddig. – Remélem boldog vagy, mert megint nyertél – engedte vissza az anyagot.
– De ez volt az utolsó világos? Nem lehetsz erőszakos se velem, se a srácokkal.
A francba is szeretünk, de nem várhatod el, hogy mindig minden úgy legyen ahogy
te akarod. Tiszteletben kellett volna tartanod, hogy nem akarom, hogy lásd,
mert undorító, de persze erre képtelen vagy. Viszont akkor most én mondom, hogy
vagy veled vagy nélküled de én lelépek turnézni a srácokkal, ha jössz-jössz, ha
nem akkor meg végigmulatjuk a fiúkkal fél Európát, mert ők legalább nem arra
készülnek minden percben, hogy hogyan temessenek el, mikor még élek a fenébe
is. Komolyan néha olyan, mintha csalódott lennél, mert még nem tehetsz bele egy
kurva koporsóba és nem dobhatsz virágot egy gödörre, amiben holtan fekszem.
Bocsi, hogy csalódást okoztam, esküszöm legközelebb jobban csinálom – öntötte
el a düh, mert a férfi néha tényleg úgy viselkedett, mintha arra várna, hogy
mikor hal már meg csak azért, hogy utána depressziós lehessen és sajnálhassa
magát. Nem várta meg amíg még jobban összevesznek, felment az emeltre és
berohant a fürdőbe, amit kivételesen nem zárt kulcsra. Minek? Most már úgyis
mindegy, Ville kierőszakolta, amit akart, láthatta a hosszan húzódó, egyenetlen
vágást a testén, ami még mindig vörös volt és kissé duzzadt is….
Idegesen túrt bele a hajába. Ő nem zsarolta
a nőt, nem is látni akarta a sebhelyet, hiszen ha az egész testét átvágták
volna, az sem érdekli, tőle rohadhatott volna is a bőre, akkor is az életét
köszönhette neki, s csupán csak annyit akart, hogy ő maga is elfogadja a
sebhelyet. Leült az ágyukra, a nő még mindig nem került elő a fürdőszobából.
-
Ugye
tudod, hogy nem szép dolog az embert zsarolni? – kérdezte halkan, mikor
visszatért.
Beatrice nem mondott semmit, megvonta a
vállát, mire csak nagyot sóhajtott és végig feküdt keresztben az ágyukon.
-
Nem
akartam kikényszeríteni, hogy megmutasd a sebhelyet – mondta halkan. – Őszintén
szólva nem is érdekel – mormolta, aztán rájött, hogy talán nem jól fogalmazz. –
Csak az érdekel, hogy téged zavar és ez engem is zavar. Nem kéne magad ellenem
rejtegetned.
-
Én nem
fogadtam el még – felelte morcosan. – És nem akartam, hogy lásd, mert én sem
akartam látni, mivel csúfítottak el.
-
Látod,
ez zavar – ült fel az ágyon. – Nem elcsúfítottak, megmentettek – nézett a
szemébe, majd amikor a közelébe ért, felpattant, elkapta a nő karját és magához
húzta, hogy ő az ágyon üljön, míg a másik szemben legyen vele.
-
Hagyj –
próbálta meg elrántani tőle a kezét.
-
Mi
lenne, ha egyszer terhes lennél és császármetszéssel kéne szülnöd? – vonta fel
a szemöldökét. – Azt a sebhelyet is takargatnád? – suttogta a szemébe nézve. –
Vagy inkább a gyereked életét látnád benne?
Beatrice kicsit bizonytalanul pillantott rá,
pontosan tudta mit mondana: hogy a gyereke életét látná abban a sebhelyben és
akármilyen csúnya lenne, szeretné, hiszen azáltal születhetett meg a gyermeke.
Kezeit a nő csípőjére tette, lassan húzta
fel a pólóját, amit viselt.
-
Miért
olyan hihetetlen számodra, hogy én a te életed látom benne? – csókolta meg a
sebhely alját, végig a nő szemébe nézve. Látta, hogy a másik idegenkedik az
érintésétől, de erősen tartotta, hogy ne tudjon elhúznod tőle.
-
És te
miért…
-
Miért
nem hiszem el, hogy téged meg a balesetre emlékeztet, hogy a kicsik is
megsebesülhettek volna? Vagy, hogy te is meghalhattál volna? – kérdezte egyre
halkuló hangon. – Tudom, hogy valahol még mindig magadat okolod a történtekért,
és ez a sebhely egy gonosz emlékeztető számodra. De nem te voltál a hibás, az
egész pedig elmúlt, engedd el – adott újabb puszit a sebhelyre.
-
Ne –
mordult fel, majd megpróbált elhúzódni tőle.
Erősen megfogta a csípőjét, az sem
érdekelte, hogy a nő cserébe belekarmolt a kezeibe, hátha ezzel rátudja venni
arra, hogy elengedje. Neki viszont esze ágában sem volt soha többet.
-
Elmegyünk
a turnéra, de azt akarom, hogy akkor mindent hagyjunk itt – csendesedett el
teljesen.
-
Te is
itt hagysz akkor mindent? – nézett mélyen a szemébe. Válaszként megvonta kicsit
a vállát.
-
Megpróbálok
– suttogta a bőrébe.
A nő kétkedve pillantott rá, ő pedig
megtudta érteni miért. Nagyon nehéz volt hátrahagynia a félelmét, hogy ne
akarja még a naptól is megóvni a másikat. Beatrice tudta, mennyire aggódik
érte, de ha már kért, akkor adnia kell, s ha ez az ára annak, hogy újra
egyensúlyba kerüljenek, hát… azért bármit képes megtenni.
-
De a
kicsik nem jöhetnek a koncertjeimre – nyomott újabb puszit a másik bőrére. – De
te igen, majd Bam vigyázz rájuk, jobb is, ha nem ott bohóckodik, egyébként is
csak mindenkit baszogat – próbálta meg oldani a hangulatot kettőjük között és
elhessegetni a feszültséget a másikból.
-
Bam nem
bír velük, kell Janna is – sóhajtott fel, miközben a férfi hajába túrt. Tudta,
hogy hiába minden egy jó darabig még akkor sem fogja elfogadni a heget, ha a
férfi nem undorodik tőle.
-
Akkor
visszük őt is – csókolta meg újra a hasát Ville, amitől ismét megborzongott.
Nem akarta, hogy lássa, hogy simogassa, hogy csókolja ott, de érezte, hogy
engednie kell, ahogy a másik is teszi.
-
Lehet
varratok egy tetoválást rá, ha meggyógyult. Az legalább eltakarná valamennyire
– sóhajtott fel, miközben a másik bőrén lévő mintákat szépen lassan
körberajzolta az ujjaival.
-
Ne
rontsd el a bőröd ilyen baromsággal – mosolygott rá a férfi.
-
Már
úgyis mindegy – vont vállat.
-
Beatrice
– szólt rá Ville figyelmeztetően, mire lecsukta a szemét és mély levegőt vett,
hogy urrá tudjon lenni azon az érzésen, hogy ki akar szakadni a férfi karjai
közül és elbújni előle, pusztán azért, mert látta már a műtét nyomát.
-
Oké, de
nehéz. Tudod, hogy a hiúságom az egyik legnagyobb hibám és ezen is sebet
ejtettek a műtőben – vett mély lélegzeteket.
-
Gyönyörű
vagy így is oké? – Simogatta Ville tovább. – Ez a seb a te szexepiled –
kuncogott fel a férfi, de ő cseppet sem találta mókásnak a dolgot. Persze abban
is biztos volt, hogy Ville így próbálja meg oldani az egész beszélgetés feszült
hangulatát. Tudta, hogy ő is fél.
-
Nem
fogok meghalni még egy darabig megígérem – ült hirtelen a férfi ölébe, aztán
megcsókolta hátha így tovaűzheti a rossz érzéseiket.
-
Ajánlom
is – suttogta a férfi a szájába.
-
Amúgy
elmeséled milyen koporsót választottál képzeletben, míg a hentesek kezében
voltam? – Nézett rá kíváncsian. Valahogy érezte, hogy Ville már akkor eltemette
gondolatban, amikor vért kezdett hányni.
-
Ezzel ne
viccelj – szólt rá a férfi határozottan.
-
Mondd,
hogy nem szervezted meg gondolatban a temetésem – nézett a szemébe. Azt akarta,
hogy kimondjon mindent, hátha így neki is könnyebb lesz feldolgoznia az
egészet.
-
Amikor
először Bam elmondta, hogy balesetetek volt, azt hittem mind a hármótokat
elvesztettem. Persze gyorsan megnyugtatott, hogy az ikrek szinte egy karcolás
nélkül megúszták a dolgot, de rólad nem mondtak semmit neki – nyelt nagyot. – A
kórházban úgy tűnt jól vagy, aztán hajnalban elkezdted felhányni azt a rengeteg
vért, miközben olyan sápadt voltál, mint a fal – suttogta, miközben
meg-megremegett az egész teste. – Azt hittem újra megismétlődik az egész.
Loreley is meghalt, mert megpattant egy ér és nem alvadt a vére valamiért. Nem
találták az orvosok, hogy honnan is vérzik, mire pedig meglett, már túl késő
volt – suttogta rekedten. – Csak annyit mondtak, hogy belső vérzésed van és
azonnal műtőbe visznek, aztán órákig semmi – fúrta az arcát a nyakába, miközben
ő megnyugtatóan simogatta a férfi hátát.
-
Túléltük
mind, már nem kell féltened, elmúlt – duruzsolta a férfi fülébe, hátha
lehiggad. El se bírta képzelni mit érezhetett. Ő valószínűleg belehalt volna a
félelembe, ha valami történt volna Villével. Képtelen lett volna elviselni, ép
ésszel biztos nem. De a férfi erős volt, erősebb, mint egy szikla. Talán ezért
is szerette annyira.
-
Fogalmad
sincs milyen attól rettegni órákon át, hogy a nőt, akit szeretsz élve tolják-e
ki a műtőből vagy sem. Próbáltam felkészíteni magam a legrosszabbra, de ettől
azóta se tudtam megszabadulni – nézett a férfi kissé elveszetten a szemébe.
-
Hé,
megígérem, hogy addig nem szabadulsz meg tőlem, amíg az aranylakodalmunk meg
nem ültük oké? – Csókolta meg, hogy érezze a másik is, hogy a teste nagyon is
eleven és akarja az övét minden percben.