57.

   A repülés valahogy, soha nem tartozott a kedvenc időtöltései közé, s most, hogy Beatrice is mellette volt, még inkább utálta az egészet. Még szerencse, hogy nem Amerikába kellett átrepülniük. Annál jobban semmit nem gyűlölt.

-          Meg volt már az első feles? – vigyorgott rá Bam, ahogy meglátta a csomagokkal a reptéren.

-          Megúszom pia nélkül, nyugalom, papa – mordult rá.

   Próbálta megjátszani, hogy élvezi, hogy jó kedve van, de egyszerűen erre is képtelennek bizonyult. Örülni akart a turnénak, de a félelmei, amit próbált hátrahagyni, egyáltalán nem akartak abbamaradni. Ez sajnos nem úgy működött, hogy ha valaki ki akarja kapcsolni, akkor egyszerűen kikapcsolja… talán idővel elviselhetőbbé válik csupán.

-          Segítek – lépett Beatricehoz, aki a kicsiket vitte.

-          Elbírom, nyugi már – forgatta meg a szemét, őt utánozva.

-          Beletörődtél már a turnéba? – veregette meg Linde a hátát.

-          Remek, mindenki összefogott ellenem – sóhajtott nagyot.

-          Talán mégis kéne az a feles – kacsintott rá Bam.

-          Vagy az, hogy befogjátok? – vonta fel a szemöldökét. – Bocsánat – nézett a picikre bocsánatkérőn, hiszen mindig ő szólt rá a többiekre, amikor előttük káromkodtak. Nem akarta, hogy az első szavaik között valami olyasmi legyen, hogy: baszd meg, vagy menj a picsába…

-          Remek apa vagy, mondtam már? – érkezett be Burton is.

   A legszívesebben megmondta volna nekik, hogy már elmehetnek a picsába, de inkább hagyta a témát, semmi kedve nem volt velük veszekedni, egyébként is teljesen értelmetlen lenne.

   Nem volt könnyű felszállniuk, utálta az egész procedúrát is, ami a repüléssel járt, csak abban bízott, hogy a kicsik és ő is végig aludják az egész utat.

-          Na, mondd már el, hogyan vetted rá? – nyaggatta Bam Beatricet a háta mögött.

-          Az ő döntése volt – válaszolta nyugodtan.

-          Szerintem valami… - Burton hirtelen elhallgatott, tartott tőle, hogy mutogat valamit a háta mögött.

-          Ő a menyasszonyom, te barom, és a gyerekeim anyja, tisztelettel, mert kidoblak a repülőről – fordult hátra a szintisre pillantva.

-          Hé, nyugalom te alfahím – meresztett rá nagy szemeket.

-          Hagyjad, majd ha ledönt egy felest jobban bírja majd a légnyomás változást – nyugtatta meg a menedzser.

   Szerencséjére hamar feljutottak a gépre, leülhetett végre a kicsik és Beatrice mellé. A nőnek szívesen átadta az ablak melletti helyett, valahogy egyáltalán nem akaródzott ott ülnie.

-          Eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire tartasz a repüléstől – pillantott rá a nő.

-          Nem tartok tőle, csak nem szeretem. És eddig túl sokszor voltam részeg… - tette hozzá.

-          Biztos az alkohol konzervált – viccelődött vele Beatrice, majd szájon csókolta, ami kissé lenyugtatta feszült idegeit.

-          Szerintem inkább eléggé megviseltnek nézz ki – vágott közbe Bam, megszakítva a csókjukat.

-          Hagyd már őket – csípte hason Jana, mire a férfi elindult az előttük lévő ülés felé.

-          Nem is rossz ötlet, hogy jött – mosolygott a nőre. – Már érted, hogy értettem a baszogatásunk? És ez csak rosszabb lesz… - sóhajtott nagyot. – És még csodálkozik rajta, hogy megviselt vagyok.

-          Nyugi, én is veled vagyok – adott egy puszit az ajkára a nő újra. – Csináltad már repülőgépen? – suttogta a fülébe, mielőtt elhúzódott volna tőle.

   Egy pillanatra elakadt a lélegzete, a szívverése meg a többszörösére nőtt. Talán mégis csak megszereti a repülést…

Nevetve szaladt a szobájukba, mielőtt még Linde utoléri és összekeni a csokitortával. Belülről ragadta meg a kilincset, majd lihegve és vigyorogva nézett Villére, aki csak kérdőn húzta fel a szemöldökét, miközben összecsukta a könyvét.

-          Ne kérdezd – kacagott fel, mikor Linde megpróbált bejutni.

-          Úgyis elkaplak te átkozott boszorkány. Nem úszod meg, hogy a rasztáimba kented a karamellás sütid – fenyegette a gitáros játékosan.

-          Te kezdted – kiáltott ki neki.

-          Én csak azt kérdeztem, hogy mennyi kalóriára is van szükséged egy nap ennyi szex mellett – Jött a gyors válasz, mire Ville megköszörülte a torkát, majd visszafordult a könyvéhez. Úgy tűnt megszokja lassan, hogy ő is gyerekké vedlik át a fiúk mellett. – Amúgy is mostanában sokat eszel – cukkolta tovább Linde.

-          Még sincs akkora hasam, mint neked – kuncogott tovább, aztán elfordította a kulcsot a zárban, hogy a szőkeség ne tudjon utána menni, majd ledobta a felsőjét a padlóra. Kezdte egyre kevésbé érdekelni a sebhely és amúgy is túl boldog volt, hogy egy ilyen apróság foglalkoztassa. – Ha akarod tudni, megint szeretkezni fogok Villével, szóval ha nem akarod végighallgatni mennyire is élvezzük egymás társaságát elállsz az ajtóból – ült a férfi ölébe, majd szájon csókolta, hogy rá figyeljen a könyve helyett. Madarat lehetett volna vele fogatni.

A turné simán ment, az ikrek néha kicsit nyűgösek voltak ugyan, de ezt elég jól megtanulták már kezelni, ő pedig szerelmes volt és kimondhatatlanul boldog.

-          Még jó, hogy nem vagyunk babonásak – kuncogott a férfi fülébe, mikor éjjel egy ágyban feküdtek le aludni. Nem akarta elhinni, hogy másnap összeházasodnak, olyan volt az egész, mint egy álom.

-          Nem tudnék nélküled aludni – csókolta meg a férfi, mire elmosolyodott. A gondolat, hogy innentől minden egyes nap egymás mellett fognak aludni, bármi is történjék boldoggá tette. A turné miatt nem volt nehéz se a lány se a legénybúcsút megtartani, összeszervezni viszont azt, hogy a családjuk és a barátaik egy helyen és egy időpontban legyenek nem volt könnyű, de képtelenek voltak tovább várni. Meg akartak esküdni végre és ebben semmi sem állíthatta volna meg őket.

Másnap kora reggel Janna keltette, aki két emelettel arrébb cibálta, hogy felkészülhessen az egész ceremóniára. A ruhája volt talány egyedül szokványos, minden más elég rockosra sikerült az esküvőjükön, de cseppet sem bánta. Nevetve vette a kezébe a vörös rózsákból álló csokrot, majd nagy levegőt vett.

-          Hoztam tequilát – nyomott a kezébe Janna egy apró üveget, amiben ugyan csak egy kortynyi alkohol volt, mégis lenyugtatta eléggé ahhoz, hogy képes legyen kimenni az ajtón. Remegő gyomorral és térdekkel tette meg az utat a szálloda kertjéig, ahol már tudta, hogy Ville várja. Az ikrek tüneményesek voltak az apró ruhájukban, ahogy Janna is mesésen festett a koszorúslányaként, de nem tudott semmire figyelni csak arra, hogy pár perc múlva hozzá fog menni a férfihoz akit az életénél is jobban szeret. Az apukája bíztatóan szorította meg a kezét, aztán elkezdte húzni a rózsalugas felé, ahol Ville várta egy olyan mosollyal, amitől minden kétsége elszállt. Képtelen volt figyelni bármire a másikon kívül, csak arra kapta fel a fejét, hogy a férfi valamire igent mondd, de annyira elbűvölték a zöld szemek, a fekete öltönybe és ingbe bújtatott test, hogy percekre az egész világról megfeledkezett. Magában elmormolt egy köszönömöt azért, mert nem neki tették fel először a kérdést, hogy akarja-e Villét örökre, de ennek is eljött az ideje, ő pedig egy percig sem habozott a válasszal, hisz sosem volt még semmiben olyan biztos, minthogy szeretne ennek a remek embernek a felesége lenni egy életen át.

   Elképzelni sem tudta, hogy az élete végül, hogyan alakulhatott így. Volt egy csodálatos felesége és két gyereke, évekkel ezelőtt ezt még csak elképzelni sem tudta volna. Ahogy Loreley halála után azt se tudta volna elképzelni, hogy valaha szeretni fog tudni. Főleg azt nem, hogy ennyire.

-          És mit szeretne csinálni, kisasszony, az újdonsült férjével? – csókolt kezet színpadiasan a nőnek, miután távoztak a nyüzsgő tömegből a nászutas lakosztályba.

-          Szerintem lefekhetnénk aludni, elfáradtam – ásított színpadiasan a nő.

-          Hogyne – villantotta rá a szemeit. – Aludni. Hát persze – elhúzta a száját.

   A nő nem bírta ki tovább a színjátékot, félmosolyra húzta a száját, amiről már pontosan jól tudta mit jelent. Az ő gondolatai is jó, nagyon jó helyen járnak, akárcsak az övé. Beatrice még mindig a lélegzetelállítóan gyönyörű menyasszonyi ruháját viselte, amit a legszívesebben apró darabokra tépett volna, hiszen elfedte a még gyönyörűbb testét.

   Akarta. És az övé volt.

   Azt hitte, a férjek egy idő után megunják a feleségüket az ágyban, a testüket, de tudta, hogy ő soha nem fogja megunni, és évek múlva is ugyanolyan vehemenciával fogja kívánni, mint most. Csodás játék folyt kettőjük között, az élet legcsodásabb és legmennyeibb játéka.

-          Nem kéne megnézni az ikreket, mielőtt lefekszünk aludni? – kérdezte Beatrice, de látta a mosolyán, hogy csak az agyát húzza továbbra is.

-          Az ikrek tökéletesen vannak. Mindennap őket ugráljuk körbe, kibírnak pár órát nélkülünk – biccentett kicsit felé. – Akkor leveszed a ruhád, vagy én tépjem le rólad? – kérdezte lehajtott fejjel, majd megnyalta az alsó ajkát.

   Minden álma és vágya az volt, hogy végre férjként és feleségként is együtt legyenek. Öröké ezzel a nővel akart lefeküdni aludni és vele akart felkelni is. Életében soha nem érzett ilyen erős vágyat valamire is. Nem kívánt már semmit a sorstól, csak hogy minden maradjon így.

-          Nem könnyű levenni – tárta szét a karját bizonytalanul Beatrice. – Talán segítened kéne benne – fordított neki hátat.

-          Imádsz kínozni, ugye? – suttogta a nyakába, mikor mögé lépett és elkezdte a fűzőt kibontani, közben leheletvékony puszikat lehelt a nő nyakára.

-          Miért kérdezel olyat, amire tudod a választ? – fordította félig felé a fejét, a hangja már rekedt volt a vágytól, ami őt még jobban felizgatta.

-          Egy életen át kiélhetted ezt a vágyadat rajtam – harapott bele keményen a nyakába, közben pedig durván megrántotta a fűzőt, hogy könnyebben engedjen.

-          És még én imádlak kínozni – nyögött fel apró kuncogás kíséretében Beatrice, amitől egyáltalán nem tűnt élethűnek a fájdalmas sóhaja.

-          Egy életen át foglak – nyalta végig a fogainak nyomát, melyek ott maradtak a puha, fehér bőrben.

-          Remélem is – lépett ki a ruhából a nő, mikor teljesen kioldotta.

   Azonnal megragadta a másik derekát, majd magához húzta hátulról, hogy érezze mennyire is kívánja. Kőkemény erekcióját feszes fenekének nyomta, s mikor a nő még jobban hozzápréselte magát, a levegő is a tüdejében akadt a vágytól.

   Épp készült az utolsó ruhadaraboktól is megszabadítani, amikor Beatrice hirtelen elhúzódott tőle, majd tett pár lépést.

-          Nem is vagy kíváncsi a nászéjszakai ruhámra?

   Nagyot sóhajtott, minden porcikájában égett a vágy, hogy végre érintse, a magáévá tegye, birtokolja, harapja és karmolja, mégis várnia kellett még. Önuralmat erőltetett magára.

-          Kínozz csak tovább – tárta szét a karját, aztán leült a kanapéra, s nézte, hogyan tűnik el a másik a fürdőszoba ajtaja mögött.

A gyomra parányira volt szűkülve, mély lélegzetvételeket kellett vennie, úgy izgult, mintha még szűz lenne, mintha még sose lettek volna együtt. Ez az éjszaka mégis más volt. Ville immár a férje volt, ő meg a felesége. A férje, aki rá vár, akire ő meg egész életében várt. Lassan simított végig a gyűrűjén, ami alig pár órája került az ujjára, aztán vigyorogva kibújt a ruhájából és elővette azt a kis fekete semmiséget, amit Jannával választottak a nászéjszakájára.

A haját ki engedte, mert tudta, hogy Ville imádja, ha ki van bontva és a háta közepéig szétterülnek a tincsei, megigazította a sminkjét, parfümöt fújt a nyakára és még egy pillantást vetett a tükörképére, mielőtt a selyemköntöst magára öltötte.

Ismét feleség lett belőle. A vigyort képtelen volt letörölni a képéről. Nem tudta, hogy vette rá erre a férfi, de határozottan élvezte, hogy Valo lett a második vezetékneve, hogy az ujján egy karikagyűrű is pihen, hogy a férje kint várja, hogy egész este házasokként fognak szeretkezni. Örökre összekötötték az életük, soha többé nincs visszaút.

Lassan sétált ki a félhomályban úszó szobába. Ville egy karcsú pohárban pezsgőt kortyolgatott, a nyakkendője már ki volt bontva, ahogy az inge két legfelső gombját is kioldotta, a cipőjét a sarokba hajította és a zokni is eltűnt róla már. Úgy nézett rá a fotelből, mint egy ragadozó. A szemei őrült vágytól csillogtak, szinte perzselte a bőrét a tekintete. Lúdbőrözött a karja ettől a nézéstől, a vére pedig még sebesebben lüktetett.

-          Megkínálsz? – Kérdezte halkan, miközben őrült lassan lépkedett egyre közelebb. A férfi egy félmosolyt villantott rá, újratöltötte a poharat és felé nyújtotta, amit azonnal elvett. A gyűrűje az üveghez koccant, amin mindketten azonnal elmosolyodtak.

-          Erre a köntösre kellett ennyit várni? – Nézett végig rajta a kislábujja körme hegyétől lassan és komótosan a feje búbjáig a férfi. A gyomra még jobban remegett, az ajka kiszáradt, így belekortyolt a kellemesen hűvös italba, miközben a zöld szemekbe nézett és még egy lépést megtett, így Ville két lába között állt meg.

-          Nem tetszik? – Kérdezte incselkedve. Imádta, hogy lehet a másikkal játszani, hogy partner ebben is, pedig nem volt kérdés, hogy mindketten majd megőrülnek annyira kívánják egymást.

-          Nem is tudom – simított végig a férfi az állán elgondolkodva, majd a térdétől, ahol az anyag véget ért, felsimított a derekáig, ahol az öv volt. – Kellemes kis anyag – hümmögött, a köntös övének végével játszva.

-          Nekem is tetszik – csúsztatta a férfi kézfejéjre a tenyerét, majd összekulcsolta az ujjukat, összecsippentette a finom anyagot és finoman meghúzta, hogy kioldódjon. A selyem tartotta magát, nem nyílt teljesen szét, csak egy egész vékony sávot fedett fel a testéből, amin Ville ismét a szemét legeltette. – Kérek még – engedte el a férfi kezét, aki engedelmesen egy újabb pohár italt töltött, aztán a kezébe adta. – És mit gondolsz erről? – Ringatta kicsit a csípőjét, amitől szétnyílt az anyag és a férje végre megláthatta, miből kell kibontania a nászéjszakájukon. A férfi hatalmasat nyelt, ahogy a csipkés combfixet a hozzá illő bugyit és melltartót szemlélte. – Nem tetszik? - biggyesztette le színpadiasan az ajkát, majd hátat fordított a másiknak, aki a combjára simította a tenyerét.

-          Talán közelebbről kéne megszemlélnem – suttogta a szokásosnál is rekedtebb hangon, mire mosolyogva nézett rá a válla felett és újabb korty pezsgőt nyelt le, ami jó ötletnek bizonyult, hisz a vágytól teljesen kiszáradt a torka.

-          Azt mondod? – Nyújtotta neki a félig üres poharat, amit a másik engedelmesen tett le a mellette lévő asztalkára, ő meg kibújt a köntösből. – Talán nem is áll jól hátulról – pillantott ismét a férfira a válla felett, aki a fenekét bámulta.

-          De, elég jó – suttogta, miközben továbbra is önuralmat gyakorolt.

-          És mit gondolsz elölről mi a helyzet? – Ült a combjára, mire a másik azonnal átkarolta a derekát az egyik kezével, a másikkal pedig az arcához ért, onnan lesimított a nyakán, a mellkasát egészen a bal melléig, ahol megállt és a tenyerét a csipkés fehérneműn át a mellére szorította, ahol érezhette mennyire dobog érte a szíve.

-          Tökéletes - suttogta, majd a hajába túrt és olyan szenvedéllyel csókolta meg, amitől elvesztette minden önuralmát. Magában akarta érezni, miután megszabadította minden ruhájától, elmondani neki újra és újra mennyire szereti, életük végig minden nap meztelenül akart a karjában kelni és ott is akart elaludni.

A világ leggyönyörűbb nője, immár az övé volt. Könnyedén kapta a karcsú testet a karjába, hogy a hálóba vigye és végre a magáévá tegye a feleségeként.

-          Pezsgő – suttogta Beatrice szájába, aki azonnal felkapta az üveget, ő meg meg sem állt vele az ágyig, ahol finoman letette, de egy centire se volt hajlandó távolodni tőle. A farka kőkemény volt, úgy érezte már a nő látványától, bőre selymességétől és illatától képes lenne elélvezni. Ki akarta használni az első házastársi együttlétük minden pillanatát, így újra összeszedte minden önuralmát és ahelyett, hogy letépte volna a nőről a fehérneműt, lassan pattintotta ki a melltartó kapcsát és még annál is lassabban húzta le a nő válláról a két vékony pántot, felfedve a melleit, amikért bolondult.

-          Túl sok ruha van rajtad – nyúlt a nő az inge gombjaihoz, hogy megszabadítsa a felesleges anyagtól, miközben ő mindenütt végigcirógatta a bőrét, a medencecsontjánál külön elidőzött, a melleire pedig még annál is több figyelmet szentelt, élvezettel szemlélve, ahogy az apró sötét bimbók megkeményednek az érintésétől. Meg se tudta volna számlálni hányszor feküdtek már le, mégis most volt valami furcsa vibrálás a levegőben, lassú mozdulatokkal, tolta le Beatrice is a válláról az inget, miközben finoman végigsimított a bőrén, le a karjain és apró csókokkal halmozta el, egyik vállától a másikig, míg neki remegett a gyomra és csak finoman cirógatta a nő selymes haját, hogy mikor végre leesik az ing a földre, egy csókban forrjanak össze. A felesége. Senki mást nem akart még annyira, mint abban a pillanatban az előtte álló nőt, akivel összefonódott a testük és akivel hosszan csókolták egymást, míg Beatrice türelmetlenebbnek nem bizonyult nála és az övét kezdte kioldani, hogy megszabadítsa a nadrágtól is, amiért nem győzött elég hálás lenni, mert pokolian kényelmetlen volt már számára. Lassan fektette hanyatt az ágyon, aztán elhelyezkedett mellette és csak percekig bámulta.

-          Sosem láttam nálad szebbet – sóhajtott fel, miközben minden porcikáját az emlékezetbe véste, hogy biztosan ne feledje el soha ezt az éjszakát. Abban a pillanatban értette meg, hogy minden efelé a nő felé hajtotta. Hogy hiába szerette őrülten Loreleyt, ha a nő életben marad és találkozik vele, valamiért, akkor is beleszeret. Talán nem hagyta volna el a szirént, de örökké gondolt volna a szőke hajú, tüzes szépségre. Loreleynak igaza volt. A szíve képes volt még nála is jobban szeretni valakit, ami akkoriban képtelenségnek tűnt, most viszont itt feküdt egy másik nővel az ágyban és a szerelem túlcsordult benne. A felesége türelmetlennek bizonyult, a hátára gördítette és az ölébe ült, amin elnevette magát. Ez a hév, ez kellett neki minden percben, ez a tűz, ami a másikból áradt forrósította át újra a szívét, ami fagyott volt. A nő kényelmesen elhelyezkedett az ölében és a pezsgőért nyúlt, amiből aprót kortyolt, de az utolsót nem nyelte le, inkább a mellkasához hajolt és a hideg italt a bőrére engedte, hogy aztán a lehűlt nyelvével takarítsa le róla, amitől az egész teste megremegett.

-          Egy dumagéphez mentem hozzá – nézett vigyorogva a szemébe. – Még jó, hogy tudom, hogy lehet elhallgattatni - csókolta meg, miközben a csípőjével körözni kezdett rajta.

Az önuralma addig a percig tartott, lehúzta magáról az alsót, a nőről letépte a bugyit, miközben maga alá kényszerítette, a harisnyás lábain végigsimított és beléhatolt, amitől egyszerre nyögtek fel. Egy fél percig csak élvezte a tudatot, hogy a testük egy, hogy éppen a feleségét teszi a magáévá, aki halkan, türelmetlenül piheg alatt, miközben a nyakát csókolja és még szélesebbre tárja a combjait, hogy a lehetségesnél is mélyebben nyomulhasson a nedves hüvelyébe. Nem váratta tovább, lassan mozogni kezdett benne, miközben minden apró bőrfelületét elhalmozta csókokkal, hogy a nő is érezze imádja és amíg meg nem hal, imádni is fogja mindenét. Egy anyagból gyúrták őket, a testük minden négyzetcentije tökéletesen passzolt a másikéhoz, pontosan tudták mivel okoznak a legnagyobb örömet egymásnak, így a beteljesülésre nem is kellett olyan sokat várni. Egyszerre, egymás szájába nyögve élveztek el, belőle pedig kiszállt minden erő. A nő mellkasára borult, aki finoman simogatta az izzadt hátát, miközben hallgatta Betarice szíve milyen gyorsan ver.

A menyben volt és nem akart soha többé kiszakadni onnan. Szorosan ölelte magához Villét, aki csak nagy sokára gördült mellé, a vérző ajkára, amit a szeretkezés hevében karcolt meg a fogaival pedig egy csókot nyomott. Persze ő se nézett ki jobban, a mellkasán, a vállain és a hátán is sikerült finoman felkarcolnia a körmeivel a bőrét, hisz muszáj volt valahogy belékapaszkodnia, miközben egymást űzték a gyönyör felé. A férfi a karjába gyűjtötte a kimerült testét, majd a vékony takarót magukra húzta és a homlokát, arcát, száját puszilgatta, miközben olyan szorosan bújt a mellkasához, mint egy gyerek.

-          Szeretlek – súgta a férfi nyakába, aki azonnal elmosolyodott.

-          Jó ezt hallani a feleségemtől, a nászéjszakánkon – súgta, miközben a feje bújára nyomott egy puszit, ő meg mint egy csitri kuncogott azon, hogy nincs rajtuk semmi, csak két gyűrű.

-          Minden nap hallani fogod – nézett bele a zöld szemekbe, amik szintén szerelmesen csillogtak és kissé kimerülten is. Turné közben házasodni talán nem volt a legjobb ötlet, de most kaptak három szabadnapot, amit csak együtt töltenek, míg az ikrekre a nagyszüleik vigyáznak. Ha már nászútra nincs most idejük, ennyi jár nekik, kipihenni az őrületet, ami az elmúlt pár hónapban körülvette őket. Ville a pezsgőspohárért nyúlt, miközben fél kézzel a vállát cirógatta, lassan kortyolt az italból, majd neki is adott belőle. Közösen szívtak egy cigit, összebújva, pezsgőt kortyolgatva, miközben úgy érezte minden tökéletes, hogy sosem volt még ilyen boldog és talán nem is lesz.

-          Pár óránk van elérni a repülőt – ásított nagyot a másik, mire az órára nézett. Reggel elindulnak a turné következő állomására, míg mindenki más itt marad pakolni és elrendezni a dolgokat. A férfi tenyere a fenekére siklott, úgy húzta közelebb az ágyékához, ami ismét kemény volt, bebizonyítva, hogy a fáradtságot felülírja a másik vágya. Ki volt ő, hogy ellenálljon? Lassan lovagolta meg, kéjesen tekergette magát, míg Ville fel nem ült, a mellbimbóját a szájába nem szívta és gyorsabb tempóra nem késztette, hogy újra csillagokat lásson az élvezettől.

Nem tudta mikor aludtak el, arra ébredt, hogy a madarak csicseregnek és a nap kezd felkelni, miközben Ville két karja szorosan tekeri körbe a testét, ő meg a szíve dobbanásait hallgatja. Élete legszebb reggeleként könyvelte el, miközben figyelte, hogy Ville is nyitogatja lassan, álmosan a szemeit.

-          Jó reggelt asszony – somolyodott el, mintha akkor jutna eszébe, hogy immár házasok.

-          Jó reggel férj – csókolta szájon halkan kuncogva. Lusta volt megmozdulni, de tudta, hogy kénytelen lesz. Együtt zuhanyoztak, miután ismét szeretkeztek, aztán összepakolták a cuccaikat, hogy elmenjenek reggelizni, ahol a már fent lévő vagy sokkal inkább le sem fekvő részeg illetve másnapos barátaik, különböző nászéjszakára tett megjegyzésekkel várták őket, egészen addig míg az ikreket le nem hozták a szülei.

-          Három nap múlva találkozunk – puszilta Lort homlokon a férfi, akinek sírásra görbült a szája.

-          Én is menni akarok – nyüszögte a gyerek, miközben Leevi is ijedtnek tűnt attól, hogy mindketten egyedül hagyják őket. Erre még nem volt példa soha.

-          A nagyiékkal fogtok szórakozni és Bam meg Janna is itt lesz, ők hoznak titeket utánunk és fel is hívunk este – ringatta a kisfiút a karjában. Nehezebb volt őket elengednie, mint gondolta.

-          De ígéred, hogy nem mentek el örökre? – Pislogott rá Leevi hatalmas szemeket meresztve rá.

-          Hova mennénk örökre nélkületek édesem? – kuncogott fel. – Sose hagynánk el a legszebb és legokosabb herceget és hercegnőt a világon – csóválta a fejét, mire a kisfiú átkarolta a nyakát és aprót bólintott. – Rendben lesztek, nagyon szeretünk titeket és a nagyiék is.

-          Rendben – engedte el a gyerek a nyakát, ő meg felfedezte benne ismét Ville letagadhatatlan vérét, amin elmosolyodott.

Szerelmes kamaszok voltak, szerencsére senki nem zargatta őket Dublinban csak pár cikk találgatta, hogy milyen gyűrű is van az ujjaikon, de biztosat senki nem tudott, amit nem is bántak, így sétálhattak szabadon a városban, betérhettek nyugodtan egy bárba, hogy vacsorázzanak és iszogassanak, másnap pedig ki se keltek az ágyból. Megfeledkeztek a külvilágról, az emberekről, ketten voltak csak az egész világon és a szerelem, ami körbeölelte őket.

Sokkal jobb volt házasnak lenni, mint valaha gondolta. Élt már együtt pár nővel, szerette is őket, de a Beatrice és közte lévő eltéphetetlen kapocs teljesen más szintre emelte az egészet. Fél évig turnéztak, hazaérve pedig semmi nem változott köztük. Ugyanolyan hévvel szerette a nőt, mint aznap mikor először döbbent rá, hogy szerelmes.

-          Hogy ízlik a házas élet? – Ült le mellé Bam, mire ő csak vigyorogni tudott, mint valami elmebeteg.

-          Sosem voltam még ennyire boldog – szakadt ki belőle, amit legszívesebben kikiabált volna az egész világnak.

-          Nem ment még át az asszonykád sárkányba? – faggatta a barátja, mire visszagondolt arra mi is történt azóta, hogy hazaértek. Hányszor ment oda a nőhöz kissé tartva az olyan hajmeresztő ötleteitől, miszerint pár cimborájával sztriptízbárba fog menni, amire a nő lazán vágta rá, hogy menjen, neki meg el is ment a kedve a dologtól. Hisz nála szebb nőt úgysem bámulhat, nála jobb társasága nem lehet, de mivel a nő nem akarta megfosztani a barátaitól, egyszerűen vele ment, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vonagló lányokat figyel egy házaspár szombat este. Nem mintha ő bárkit is figyelt volna a feleségén kívül. Csak őt látta.

-          Nem száműz a kanapéra, nem vonja meg tőlem a szexet, nem változott meg attól, hogy a feleségem lett – foglalta össze röviden, amire Bam minden bizonnyal kíváncsi volt.

-          Mázlista – koccintott vele a férfi, mire elnevette magát. Az volt, a világ legnagyobb mázlistája.

Hazaérve a nőt a konyhában találta, halkan dúdolgatva kevergetett valamit, miközben az ikrek körbeugrálták és vele együtt táncoltak a hifiben szóló zenére. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte, hogy kóstoltatja meg a kicsikkel a szószt a fakanálról, miután megfújta nekik, hogy ne égessék meg a nyelvük, a gyerekek pedig lelkesen bólogatva adták tudtára, hogy finom lesz a vacsora. Mintha az élete egy álom lenne, úgy nézte a családját, akikért minden nap hálát adott. Beatrice mintha megérezte volna, hogy ott van, felé fordította a fejét, miután Leevi homlokára egy puszit nyomott és széles mosoly terült szét az arcán.

-          Apu szerintetek akar táncolni? – nyúlt a hifi távirányítójáért, majd feljebb vette a hangot, mire a kicsik felfedezve, hogy hazaért hozzá szaladtak. Azonnal felkapta őket, ami nem volt könnyű, hisz már olyan nagyok voltak.

-          Akar – vágta rá Loreley, mire egy ezer éves dal szólalt meg, ő meg belement a mókába és a hiányos tánctudását elővéve, riszálni kezdte magát a nő felé lépkedve, amin az ikrek gurgulázva nevettek és a lány is csak kuncogott.

-          Kinevetsz asszony? – Csókolta meg a gyerekekkel a karján, akik azonnal fújolni kezdtek, de cseppet sem zavartatták magukat előttük. Azt akarta, hogy lássák imádja az anyjukat, hogy fent lehet tartani a szerelmet és a tüzet két ember közt, nem múlik el, nem kopik meg, ahogy azt sokan mondják. Azt akarta, hogy később ők is ilyen kapcsolatot akarjanak, így éljenek, mert ez volt számára az igazi boldogság. Minden démon eltűnt, minden sötét felhő, ami a lelkében volt semmivé foszlott, mert rátalált Beatricera.

-          Csak egy kicsit – kacagott fel a nő, ami a legszebb zene volt a füleinek. – Mindjárt kész a vacsora – kutyulta meg a tésztát, miközben ő letette a kicsiket a földre, akik ugráltak tovább a zene ritmusára, ő meg átkarolta a nő derekát, magába szívta az illatát és lágyan ringatózott vele. Amint a nő lekapcsolta a tűzhelyet megpörgette a konyhában és végigtáncolta vele az egészet. Együtt nevettek mind a négyen, mint minden este és tudta, hogy ez nem fog soha elmúlni. Örökké mókázni fognak, szerelmesek lesznek, boldogságfelhőben úszva. Óvatosan döntötte hátra a lányt, majd megcsókolta, aztán segített neki, hogy ismét egyenesbe kerüljön. Beatrice meghajolt előtte, megköszönve a táncot, ő meg kezet csókolt neki. Rutinosan terítettek, etették meg a gyerekeket, vitték el fürdeni őket és altatták el mindkettejüket, hogy aztán a saját fürdőszobájukban együtt zuhanyozzanak le. A nő minden este valami dögös hálóinget vett fel, már a kapcsolatuk elején is és ez attól sem változott, hogy elvette, pedig nem volt sok jelentősége a ruhadarabnak, hisz minden este meztelenül aludtak el.

-          Hogy tudsz ilyen lenni? – Karolta át a nő karcsú derekát hátulról, miközben nem fért a fejébe, hogy csinálja.

-          Milyen? – kérdezte Beatrice halkan, mire elmosolyodott.

-          Mindig tökéletes. Tökéletes anya, feleség, szerető, barát, támasz, táncos, mesemondó, szakács, orvos, ha a kicsik lehorzsolják valamijük vagy lebetegszenek. Mindig gyönyörű vagy, akkor is ha te vagy beteg, mindig erős, akkor is, ha fárasztó napod volt. Nem értem – sóhajtott fel, mire a nő megfordult a karjaiban.

-          Nagyon egyszerű. Szerelmes vagyok beléd és erőt adsz minden nap. Erőt veszek magamon, ha semmi kedvem hajat mosni, mert szeretlek és azt akarom, hogy azt a nőt öleled minden éjszaka akit elvettél. Erőt veszek magamon, mert erőt adsz, mikor a gyerekek nyűgösek, hisz te adtad őket nekem, miattad tudom milyen anyának lenni. Erőt ad a gyűrű, amit az ujjamra húztál, amivel engem választottál és a szerelem, amit érzek. Megígértem Ville, hogy mindig olyan leszek, amilyen akkor, amikor hozzád mentem – vont vállat könnyedén.

Ville úgy csókolta meg, mintha az élete múlna rajta, aztán a kezébe fogta az arcát és mélyen a szemébe nézett.

-          Szeretlek és kócosan, gyűrötten is gyönyörűnek tartalak. Nem kell mindig ennyire tökéletesnek lenned – cirógatta az arcát, mire elmosolyodott.

-          De kell, mert megérdemled, hogy mindig kihozzam magamból a legtöbbet – felelte.

-          Nekem is ki kéne, mégis sörszagúan bújok be melléd, ha a fiúkkal rosszabbul sikerül egy-egy este – emelte a karjába, majd az ágyhoz vitte.

-          Szeretem, ha sör meg cigiszagod van – bújt hozzá és a nyakába temette az arcát, ami most fűszeres és Ville illatú volt. – Az is olyan Villés – suttogta. Már-már nyálasnak érezte azt, amit a férfi iránt érez, de még a részeg horkolásába is szerelmes volt, nem tehetett ellene semmit. Túlzottan magával ragadta ez az érzés.

-          Valaki nagyon szerelmes a férjébe – mormolta a férfi, a derekát simogatva.

-          Ez pontosan így van – vallotta be, kár lett volna tagadni. Szeretett vele mókázni, nevetve emlékezett vissza, hogy két hete véletlenül sót tett a kávéjába, a férfi meg furcsa képet vágott mikor belekortyolt, aztán együtt kacagtak. Szerette azokat a pillanatokat, mikor egy órán át nem csináltak semmit, csak bámultak bele egymás szemébe, mert olyankor úgy érezte látja a férfi lelkét is, ahogy ő is az övét. Már-már giccsesen boldog volt.

-          Írtam neked egy új dalt – súgta a férfi a fülébe, amitől azonnal izgatott lett.

-          Énekeld el – követelte azonnal, mire Ville hangosan nevetett fel.

-          Kezdem azt hinni, Lor tőled tanulta el az akaratosságot – csókolta meg. – Még nincs kész teljesen, kicsit várnod kell – nyugtatta, de nem akart várni. Szerette a verssorokat, amiket néha Ville a zsebébe csempészett, mikor munkába ment, akarta hallani az új dalt, de a másik elterelte a figyelmét azzal, hogy lehúzta róla a hálóinget és a matracba nyomta, elfeledtetve vele mit is akart azon kívül, hogy eggyé váljon a testük.

Persze a paradicsomba olyakor felhők is felbukkantak, néha mérhetetlenül dühös tudott lenni a férfira, főleg mikor irányítani akarta és beleszólni az életébe.

-          Most ne nyúlj hozzám – dobta le a táskáját egy székre, miközben a szavaival megállította a másikat abban, hogy elkapja a karját.

-          Csak jót akartam – sóhajtott fel a férfi.

-          Nincs szükségem arra, hogy bemutass olyan embereknek, akik csak a te neved miatt adnának munkát – morogta. Továbbra is színházban akart dolgozni, de nem így. A saját erejéből akarta elérni, hogy felvegyék, addig pedig megelégedett a fordításokkal, a korrepetálásokkal. Egy-egy könyvért így szép pénzt keresett, ráadásul az ikreknek se kellett oviba menniük, hisz otthon tudott rájuk figyelni.

-          Miért baj az ha a nevem kell ahhoz, hogy azt csinálhasd, amit akarsz? – Fakadt ki Ville is, mire elkerekedtek a szemei. Hogy nem érti?

-          Mert azt akarom, hogy azért vegyenek fel, mert jó vagyok. Mit gondolsz miért nem írtam rá a jelentkezési papírokra a férjezett nevem? – vágta rá, ami neki egyértelmű volt.

-          Hallottad, hogy mennyire telített a piac, szinte esélyed sincs, csak ha használod a nevünk – magyarázta nagy hévvel a férfi, mire csak a fejét csóválta.

-          Ha nem vesznek fel, nem vesznek fel. Sosem fogom kihasználni, hogy a te feleséged vagyok. Van munkám így is – sziszegte.

-          De így olyat csinálhatnál, amit valóban akarsz – lépett elé a másik.

-          Megalázó volt az egész. Mintha én kértelek volna meg, hogy mutass be nekik, úgy is néztek rám, mintha csak azért mentem volna hozzád, hogy általad előrébb jussak, nem kell a szánalom munkájuk, amit azért adnak, hogy a feleséged dolgozhasson, nem mintha most a lábam lógatnám egész nap – túrt a hajába. Tudta, hogy sokan azt gondolják nem is szereti a férfit, hogy a pénzért ment hozzá és azért, hogy jobb lehetőségekhez jusson, ami zavarta, de nem tehetett ellene. Ám amikor Ville még rá is tett a barátai előtt egy-egy lapáttal erre, az ki tudta akasztani, akkor is, ha csak segíteni akart neki.

-          Miért baj, hogy kérek valamit a feleségemnek? – Paprikázta fel magát a férfi is.

-          Komolyan nem érted? – Nézett rá hitetlenkedve.

-          Nem – vágta rá Ville dühösen.

-          Így is egy ribancnak tartanak basszus. Én nem zenész vagy modell vagy milliomos vagyok, hanem egy tök hétköznapi nő, aki hozzáment a finnek kedvencéhez, Európa egyik szexszimbólumához, Helsinki büszkeségéhez – remegett meg a keze. Néha utálta, hogy ő nem vágyik a reflektorfényre, hogy nem akart soha híres lenni. Most minden sokkal könnyebb lenne, ha szupermodellnek állt volna.

A fiúkkal sörözött, miközben némán dühöngött. Beatrice kiakadt, mert segíteni akart neki.

-          Próbáld meg az ő szemszögéből nézni – paskolta meg Linde a vállát.

-          Az ő szemszöge az, hogy menjek a pokolba, mert híres vagyok és sok embert ismerek, akik segíthetnek neki abban, hogy azt csinálja amit szeret – morogta.

-          Kellemetlen lehetett neki, hogy azt hitte a barátaiddal vacsoráztok lazán, aztán hirtelen egy állásinterjún találta magát – védte Burton is a nőt, mire összeszorította a fogát.

-          Inkább az kellemetlen neki, hogy a feleségem – sziszegte mérgében.

-          Hülye vagy – kacagott fel Linde, mire szíve szerint orrba vágta volna. Néha tényleg úgy érezte Beatrice gyűlöli, hogy zenész, hogy híres és van egy csomó kapcsolata, amivel a problémákat könnyebben oldhatja meg, mint a hétköznapi emberek. – Az a nő imád te farok. Te meg, ahelyett, hogy hálás lennél azért, mert taszítja ez az egész világ, amiben élünk, ahol minden kapcsolatok útján megy már és nem tehetségen meg szorgalmon alapul, mint akkor mikor mi kezdtük, szívod a vérét. Pedig ő az, aki fenntartja benned és az életedben az egyensúlyt, azzal, hogy normális életet él. Csak emlékezz vissza milyen beképzelt, alkoholista seggfej voltál, mikor híres nőid voltak, mert elszálltál magadtól, a csajtól és az egész szarságtól, ami körbevett. Ő meg nem hagyja. A maga erejéből akar a csúcsra jutni és te erre nem vagy büszke? Miért baj, hogy nem akar a hátadon felkapaszkodni? – Nézett rá értetlenül.

-          Segíteni akarok neki, azt akarom, hogy boldog legyen és ha ehhez én kellek, akkor legyen – tárta szét a karjait, bár kezdte éretni a többiek mire akarnak kilyukadni. Igazuk volt valahol, de számára semmi nem számított csak, hogy a nő, akit imád boldog legyen, mindig mosolyogjon, minden pillanatban elégedett legyen az életével. Hirtelen valami hangzavarra lett figyelmes az ajtó felől. Reflexszerűen pillantott arra, ám eltátotta a száját, mikor meglátta Beatricet. Hirtelen elállt a lélegezte is. A haja hullámosan omlott a háta közepéig, a fekete farmer második bőrként simult a hosszú, formás combjaira, a szürke szemek még a félhomályos kocsmában is kacéran világítottak. Minden férfi az ő feleségét bámulta, amin büszkén mosolyodott el. Tudta mi jár a fejükben, tudta, hogy a fél karjuk adnák azért, hogy egyszer vele lehessenek, ezért meg irtó dühös is volt. Meglepve konstatálta, hogy pár zenész haverjával van a nő, akikkel látványosan jól érzi magát. Hessu keze a derekán kicsit kiborította, hisz ugyan ártatlan volt a mozdulat, ám előtte nem volt titok, hogy a haverja szívesen ágyba vinné a feleségét. Talán csak az nyugtatta meg kicsit, hogy amint Beatrice észrevette őket azonnal feléjük indult. A belsőséges csók helyett csak egy gyors szájra puszit kapott, amiből tudta, hogy a nő még mindig sértődött.

-          Hol vannak az ikrek? – Kérdezte rekedten, mikor a nő leült mellé egy sörrel a kezében.

-          Az öcséd elvitte őket, azt mondta írt neked üzenetet, hogy értük jön. Valami lányt akar elkápráztatni azzal, hogy milyen remek nagybácsi, de csak filmeznek nála – nézett rá értetlenül, mire előkapta a telefonját és észrevette a kis borítékot. Bízott a testvérében, tudta, hogy vigyáz a gyerekekre, ám annak azért nem örült túlzottan, hogy a kicsikkel próbál felszedni valakit, akkor sem, ha titkon mulattatta a dolog.

-          És, hogy kerültetek ide? – Kérdezte miközben a nő székének hátoldalára rakta a kezét, ezzel is jelezve mindenkinek, hogy ez a szépség hozzá tartozik, akkor is, ha éppen kicsit fasírtban vannak.

-          Felhívtam a kicsikét, hogy mi lenne, ha bedobna velünk pár sört és igent mondott – borzolta össze Hessu a nő haját, aki mosolyogva pillantott a másik oldalán ülőre. Alapjáraton kedvelte a gitárost, de most agyon bírta volna verni. Az ő feleségét csak ne hívja kicsikének. Évek óta jóban voltak, a legtöbb finn fesztiválon egy napon zenéltek, többször söröztek is már együtt, kedves srác volt, de ha csak megpróbál egy ujjal is hozzáérni az ő nőjéhez, gondolkodás nélkül megöli.

-          Biliárd? – pattant fel hirtelen a nő a székről, amire Linde aprót bólintott.

-          Velem vagy – karolt bele Hessu a lányba, mire majdnem fejbe verte a söröskorsójával.

-          Nyugi – súgta neki Linde, miközben felállt.

-          Ki fogom nyírni, ha még egyszer hozzányúl – mormolta inkább csak magának, miközben egyre feszültebb lett. Nem bánta, hogy a nő barátkozik a haverjaival, de amit Hessu csinált… Minden egyes rohadt alkalmat képes volt megragadni, hogy a feleségéhez érjen, aki láthatóan nem vette a lapot és csak baráti gesztusnak tekintette, de ő benne fortyogott a düh. Amikor a lány két meccs között elment egy újabb sörért, finoman a férfi vállára rakta a kezét.

-          Haver, nem tudom mit csinálsz, de hagyd abba – figyelmeztette csendesen.

-          Mit? – Nézett rá a másik vigyorogva.

-          Én kedvellek, de ha még egyszer hozzáérsz a feleségemhez vagy elkezded a fenekét bámulni, nem leszünk jóban – suttogta fenyegetően.

-          Én is kedvellek, de a nődnek bomba teste van és meg akarom kapni. Jó srác vagy, de attól még megpróbálhatom megdugni a nejed – vallott színt Hessu, ami meglepte, aztán annyira dühös lett, amilyen talán még sosem volt. Utálta, hogy kikapcsolt az agya féltékenységtől, gyűlölte a fizikai erőszakot, most mégis az ökle gyorsabb volt az eszénél és egyszerűen orrba verte az előtte állót.

Nevetve nézett el arra, ahol meghallotta, hogy eltört egy üveg. Azt hitte Linde bénázott, de mikor meglátta, hogy Ville és Hessu esett egymásnak azonnal elpárolgott a jókedve. Mige és a többiek ahelyett, hogy szétszedték volna őket, csak némán nézték, hogy verekednek, ő meg nem értette mi a fene történt. Az előbb még jól érezték magukat, oké Villével még kicsit duzzogtak egymásra, de Hessuval nem volt baja. Azonnal utat tört magának hozzájuk, de mielőtt a két férfi közé állhatott volna Linde elkapta a derekát.

-          Hagyd őket – szólt rá lemondóan, miközben Ville agya kezdett teljesen eldurranni, de Hessu se volt adósa.

-          Most mi van? – Lökte meg a férje mellkasát a másik férfi. – Attól félsz, hogy szétteszi a lábát másnak is? – Kacagott fel, vérző szájjal és orral, neki meg hirtelen leesett, hogy miért is mentek egymásnak. Ville újra bepancsolt Hessu arcába.

-          Fogd be – sziszegte a férje, zihálva, miközben még egyet be akart húzni az ellenfelének, de az elhajolt előle.

-          Ha nem félnél attól, hogy sikerülhet megdöngetnem a feleséged, nem akadtál volna ki ennyire – cukkolta az így is felpaprikázott férjét Hessu, ami nem volt jó ötlet.

-          Álmodban sem hagyná, hogy megdugd. Ő nem egy kurva, akikkel te szoktál együtt lenni, hanem a gyerekeim anyja, a feleségem. Az enyém, érted? – kente a falhoz Ville, miközben teljesen kiborult. – Azt se érdemled meg, hogy rád nézzen – ütötte gyomorszájon, mire Hessu ellökte magától.

-          Elég volt – pattant közéjük mielőtt megölik egymást, majd mélyen belenézett azokba a gyönyörű zöld szemekbe, amikbe szerelmes volt. Ville íriszeiben látta, hogy a féltékenység, az eszement szerelem és a harag csak úgy kavarog a lelkében, miközben a teste remegett a visszafogott indulattól. Az ő birtokló, imádnivaló férje. Lassan mosolyodott el, majd könnyedén megfordult és Ville helyett ő verte orrba Hessut, aki meglepve kapott az érdekesen reccsent testrészéhez. A keze fájt, de nem érdekelte. – Biztos lehetsz benne, hogy nem tenném szét másnak a lábam, főleg nem egy olyan kisfarkú éretlen majomnak nem, mint te – köpte felé a szavakat, majd megfogta a férje kezét. Hozzá tartozott, akkor is, ha néha dühösek voltak egymásra.

-          Honnan tudod, hogy kicsi? – Szájalt beképzelten Hessu, ami meglepte, mert nem ilyennek ismerte meg.

-          A groupiek pletykásak – vont vállat, a többiek meg nevetni kezdtek a beszólásán. Lassan elkezdte a kijárat felé húzni Villét, aki kicsit lefagyott, de követte. A taxiban nem szóltak egymáshoz, egyszerűen a másik vállára hajtotta a fejét és magába szívta az illatát. Dühössé tudta tenni, de szerette mindennél jobban így is. A házukhoz érve a konyhába húzta a férfit, miközben hálát adott, hogy az ikrek nincsenek otthon. Egy székre ültetve szemügyre vette a gyönyörű arcát, amit most vörös feldagadt foltok tarkítottak.

-          Minden rendben – suttogta Ville, mikor felszisszent a belül is berepedt ajkát meglátva.

-          Sose csalnálak meg, akkor sem, ha dühös vagyok rád. Nem tudtam, hogy Hessu ekkora barom. Kedves srácnak tűnt – lépett a mélyhűtőhöz.

-          Ezt hozod ki a kedves srácokból – mormolta a másik, miközben figyelte, hogy jeget tesz egy konyharuhába és a kezébe nyomja. – Gyönyörű vagy és mind meg akar dugni – sziszegte, miközben megremegett a keze.

-          De csak egy pasi dughat meg és az a férjem, aki te vagy – mosolygott rá, hogy megnyugtassa. – Az égvilágon mindennél jobban szeretlek, nem kéne ezekkel a dolgokkal ennyit törődnöd, hacsak nem bízol bennem – morfondírozott el. Nem hitte volna, hogy ez lesz az estéből, mikor igent mondott Hessu italozós ajánlatára. De ha Ville bízna benne, akkor talán… Mintha a másik csak kitalálta volna mi jár a fejében átölelte a derekát és magához húzta.

-          Bízom benned – nézett a szemébe. – Csak olyan dühös voltál ma rám. Utálom ha haragszol, feszült leszek tőle. Azt akarom, hogy boldog legyél, semmi mást – vont vállat. – Mindent azért teszek, hogy te és a gyerekek biztonságban legyetek, hogy nevetni lássalak mindig benneteket, de amikor haragszol rám, az kiborít. Persze Hessunak akkor is behúzok, ha minden rendben van. Nem gondolhat rád úgy, mint egy lehetséges prédára – nézett vadul csillogó szemekkel rá, mint egy őrült, aki elvesztette a szerelemtől az eszét.

Már a gondolattól is rosszul volt, hogy valaki meg akarja dugni az ő feleségét, de igazat mondott a nőnek. Attól még rosszabbul volt, hogy Beatrice haragszik rá. A nevetésért élt, a mosolyáért. Boldoggá akarta tenni, hisz ezt ígérte neki. Olyan boldoggá, amilyenné őt tette minden pillanatban.

-          Nem leszek senki lehetséges prédája. Nem mellékesen attól még, hogy néha hajbakapunk és feldühítjük egymást boldogok vagyunk. Jó lenne, ha ezért nem veretnéd péppé a gyönyörű arcod – nyomott egy óvatos puszit a nő a szája sarkába, majd ellátta a sebeit, amit némán tűrt. Nem bírta ki mosolygás nélkül, hisz mikor a nő elé lépett azonnal a feszes fenekére fektette tenyerét, amitől a lány kuncogni kezdett.

-          Talán fel kéne hívnom Hessut és megmondani neki, hogy ma este is én duglak meg – súgta a nő fülébe.

-          Csináld – nézett rá vágytól csillogó szemekkel, de ő megdöbbent a szavain, főleg akkor, mikor ellépett tőle, eltette az elsősegélydobozt, a véres vattákat kidobta, aztán megfordult és könnyedén lekapta magáról a pólóját, amitől nagyot nyelt. Annyira gyönyörű volt és csak az övé.

-          Mit művelsz? – Kérdezte rekedten.

-          Hívd fel Hessut miközben szeretkezünk – tolta le magáról a farmert, majd elé térdelt és mindenfajta teketóriázás nélkül lehúzta róla a felsőjét. A bordáján lévő vörös felületen fejcsóválva húzta végig az ujjait, olyan gyengédséggel, amitől minden izma megremegett. El is feledkezett róla, hogy ott is megsérült. Csak az előtte térdelő gyönyörű nő kötötte le minden figyelmét, aki a combjaira támaszkodva felkúszott hozzá egy csókra, aztán elkezdett lefelé haladni a testén, miközben először az övét, majd a nadrágját bontotta szét. Mielőtt lehúzta volna róla az anyagot érezte, hogy a zsebébe nyúl a mobilért és a kezébe nyomja. – Azt akarom, hogy hívd fel – nézett a szemébe, miközben a férfiasságát a kezébe vette és őrjítően izgatta.

-          Elment az eszed – próbált ellenállni a képtelen ötletnek, miközben halkan felnyögött, amikor a combjain végighúzta a körmét a nő.

-          Csináld – súgta a fülébe, miközben a melleit a mellkasához nyomta és folyamatosan izgatta a férfiasságát. Abban a pillanatban bármit kérhetett volna tőle, ha azt akarja, hogy gyújtsa magukra a házat hát gondolkodás nélkül megteszi. Az ötlet teljes őrültség volt és nagyon perverz, mégis csábító. Homályos szemekkel pillantott a mobiljára, majd öntudatlanul tárcsázni kezdett. Amikor először kicsengett Beatrice a szájába vette és olyan mélyen engedte a torkára amennyire csak tudta. Önkéntelenül markolt a nő dús hajába, miközben elakadt a lélegzete.

-          Mi van? – vette fel Hessu a telefont, belőle viszont kiszakadt egy félreérthetetlen nyögés. – Mi a fenét akarsz? – Sziszegte Hessu, mire elvigyorodott és a nő szemébe nézett, aki nem hagyta abba a kényeztetését. Talán mégsem volt ostobaság…

-          Tudod – sóhajtott fel – Beatrice akarta, hogy felhívjalak és tudassam veled… – akadt el hirtelen a lélegezte mikor a nő a combjaiba vájta a körmeit és a hasán is végigkaristolt. Nagyot nyelt, miközben a pajkosan csillogó szempárba nézett. – Szóval azt akarta, hogy tudd, hogy ma este is velem szeretkezik és már neki is kezdtünk – zihálta, majd egyszerűen felhúzta a lányt a karjánál fogva, legörgette róla a falatnyi bugyit, a nő pedig teketórizás nélkül magába fogadta és szájon csókolta. A telefon a földön koppant, miközben teljesen összefonódott a testük.

A paplan alá bújva úgy érezte minden rendben, hisz a világ legbecsesebb kincsét tartja a karjai között.

-          Ville – suttogta Beatrice, mikor már majdnem elaludt.

-          Hm? – Dünnyögte vissza.

-          Mi lenne, ha megpróbálkoznánk egy újabb gyerekkel? – Kérdezte a nő halkan, mire az ereiben meghűlt a vér, a szemei pedig azonnal kipattantak. A belsőjében valami némán ám kétségbeesetten azt sikította, hogy nem. Eszébe jutott Loreley, ahogy végignézte amikor meghalt szülés után, eszébe jutott a temetés, a fájdalom, az öngyilkos gondolatok, az a depresszió és sötétség, amibe majdnem belehalt ő is. Eszébe jutott, hogy Beatrice hozott ebbe a sivárságba fényt és életet, mégis majdnem elvesztette őt is abban az autóbalesetben örökre. Megelevenedett előtte, hogy a lány köhögésére riadt, ismét látta a vért a kezén, a vért a lepedőn, újra látta milyen az élettel teli nő hullasápadtan és erőtlenül, az orvosok kiabálása a fülébe, a kórház fertőtlenítőszaga az orrába kúszott. Képtelen lenne még egyszer végigcsinálni.

A férfi karjai megfeszültek körülötte, ő meg nem értette mi történik. Egy időben sokszor mondogatta, hogy majd később szülhetne neki egy kisbabát, amikor az ikrek már elég nagyok lesznek, ám akkor óckodott a gondolattól, Ville pedig a balesete óta szóba se hozta. Előtte nem volt kész egy újabb gyerekre, néha még azt se fogta fel, hogy képes elbánni az ikrekkel, hogy képes a szívében ennyi szeretetet tárolni élete három legfontosabb embere számára, ami kiapadhatatlannak bizonyult. Nem volt kész az anyaságra, mikor összejöttek, de nem volt választása. Beletanult a két rosszasággal, ő lett az anyjuk és imádta ez a feladatot.

A volt csoporttársai közül egyre több nézett szülői örömök elé, ahogy nézte a lányokat, akikkel egy csoportba járt, a bababulijukon, nagy pocakkal egyre többször magával ragadta a gondolat, hogy milyen lenne a helyükben lenni. Ville nagyszerű apa volt, ő meg egyre többször gondolkodott azon, hogy mégis át kéne élnie milyen életet adni egy apró embernek. Érezni, ahogy a testében mozog, az első lélegzetvételétől vele lenni. Egy közös gyerek, aki belőle és abból a férfiból egy-egy darab, akibe őrülten szerelmes.

Azt hitte Ville ki fog ugrani a bőréből, ha megemlíti neki, hogy gyereket szeretne tőle, ám a másik mélyen hallgatott. Érezte, hogy árad belőle a feszültség és a félelem, amit nem tudott mire vélni.

-          Talán várnunk kéne – suttogta a férfi halkan és kissé rekedten. Ahogy az arcára nézett, rémületet látott, mintha nem akarna tőle gyereket, mintha a gondolat is taszítaná.

-          Mire? – Puhatolózott halkan.

-          Nem tudom – vont vállat a másik, miközben a haját babrálta. Ideges volt, ő viszont nem értette miért az. – Most minden rendben van. Az életünk nyugodt, az ikrek már elég önellátóak, egy ideig itthon szeretnék pihenni és nem stúdióba menni. Veled törődni, kettesben lenni néha – suttogta, de nem volt túl meggyőző.

-          Nem leszel fiatalabb és én se – sóhajtott fel. – Később csak rosszabb lesz egy kisbaba igényeihez alkalmazkodni – győzködte a másikat.

-          Talán már nem is tudnék összehozni egy gyereket. A cigi, az alkohol és a stressz nem tesz jót a nemzőképességnek – vigyorgott rá.

-          Teherbe ejtetted Loreleyt is, pedig nem sok esélyed volt rá, ráadásul egyszerre két gyereket is sikerült összehoznod – mosolyodott el újabb érvet felhozva.

-          Az ikrek lehet, hogy nem örülnének egy kistestvérnek – rukkolt elő a férfi egy újabb kisfogással.

-          Ezt te sem gondolod  komolyan – kacagott fel, hisz Lor és Leevi imádott a játszótéren más gyerekekkel játszani, a kisbabáktól pedig mindketten el voltak ájulva. – Oké, mi az oka annak, hogy nem akarsz gyereket tőlem? – Támaszkodott fel a könyökére, hogy a másik szemébe tudjon nézni.

-          Nem az a baj, hogy nem akarok – dörzsölte meg a férfi az orrnyergét. – Te is tudod, hogy akartam egy közös babát - sóhajtott fel a szemébe nézve, amiben most nem látott mást csak félelmet, ami megrémisztette.

-          Mi a baj? Miért csak akartál? – Simogatta meg a borostás arcot, remélve, hogy a szemében lévő árnyakat el tudja űzni. Utálta így látni.

-          Nem bírom még egyszer végigcsinálni Beatrice. Tudom, hogy nincs jogom megfosztani téged attól, hogy átéld milyen gyereket szülni, de képtelen vagyok rá megint. Nem bírok bemenni egy kórházba azzal a nővel az oldalamon, akit szeretek és a tudattal, hogy baja eshet. Ha elveszítenélek abba beleőrülnék – szakadt ki belőle a vallomás, amin elmosolyodott és megcsókolta a férfit.

-          Szülhetek itthon is – próbálta meg viccel elütni a dolgot, de nem jött be a terve, a férfi homlokán mély ráncok jelentek meg a rettegés pedig csak áradt ki a sejtjeiből.

-          Nem vagy vicces – mordult rá. – Nem élted át milyen végignézni, hogy a gyerekeid anyja elvérzik, hogy a következő nő, akibe beleszeretsz vért hány hajnalban. Te nem láttad magad akkor, amikor a baleseted volt. Nem tudod milyen volt a műtő előtt ülni és várni órákon át arra, hogy életben maradsz-e vagy téged is elvesznek tőlem. Amikor kitoltak olyan sápadt voltál, mint egy halott, gépekre kötve és olyan sokáig aludtál, miközben fogtam a kezed, hogy azt hittem mégis baj lesz és nem kelsz fel többé – csuklott el a hangja, ő pedig rájött, hogy nem erőltetheti rá ezt addig amíg el nem oszlatta a félelmeit.

Nem bírta eltitkolni előtte, hogy retteg attól is, hogy meggörbül egy haja szála. Mihez kezdene nélküle? Hogy nem bolondulna bele? Hogy élné egyáltalán túl?

Viszont benne volt a vágy is, a vágy egy közös gyerek iránt. Jó lett volna látni a nőt nagy pocakkal, érezni ismét, ahogy a gyereke fejlődik egy olyan nő méhében, akit szeret. Hallgatni az ultrahangon a szívdobogásokat és csak nézni, hogy lesz abból az aprócska borsószemből a hónapok alatt egy élő, eleven emberke. Simogatni akarta a hasát, amikor a baba rugdosni kezd. Emlékezett mekkora élmény volt mindez, mikor az ikrekre várt. Loreley kicsattant a boldogságtól, sugárzott és a közelgő anyaság még szebbé tette. Hogy tagadja meg mindezt Beatricetól? Joga lenne átélni mindezt. A félelmei viszont túlnőttek a vágyon is.

A nő elgondolkodva nézett a szemébe, miközben teljesen öntudatlanul az arcát cirógatta.

-          A balesetemnek nincs semmi köze ehhez. Teljesen egészséges vagyok és nem történhet semmi baj. De ha kell, megkérdezheted az orvosom is – suttogta.

-          Az orvosok se látnak mindent előre – suttogta a másiknak.

-          Szeretnél egyáltalán tőlem kisbabát? – Szegezte a torkának a kérdést.

-          Igen – suttogta, majd lehunyta a szemét. Igen, egy közös gyerek volt az álma, amitől még boldogabbak lennének. A torkában mégis gombóc volt. – De nem mindegy milyen áron Beatrice – sóhajtott fel, miközben a nő selymes tincseit simogatta. – Ha egy gyereknek az-az ára, hogy bajod lesz, akkor nem kell. Lemondok róla. Ott vannak az ikrek. Vannak gyerekeink, akiknek te vagy az anyukájuk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsünk. Elvesztettek már a kicsik egy anyát, én a szerelmem, nem akarom ezt megélni még egyszer – sóhajtott nagyot.

-          Ville, Loreley beteg volt, azért vesztetted el. Nem volt képes a szervezete arra, hogy két gyerekkel megbirkózzon, nem volt elég erős hozzá. De én nem Loreley vagyok. Sokkal erősebb vagyok nála minden tekintetben és ezt te is tudod – csókolta meg. Tudta, hogyne tudta volna. Beatrice nem csak testileg volt a törékeny alkata ellenére erősebb, de lelkileg is. Neki sosem fordult volna meg a fejében, hogy bármit is feladjon. Mégis, ha valamit megtanult, az volt, hogy a halált nem lehet kikerülni. – De várunk még, amíg képes nem leszel eloszlatni magadban ezeket a félelmeket. Nem akarom, hogy bármitől is félj. Utálom, hogy ha rettegsz – bújt mellé, ő pedig kissé megkönnyebbült. Tudta, hogy ezt nem fogja megúszni, hogy Beatrice fogja még nyúzni, de talán egy idő után a teste kifut az időből és nem lesz képes gyereket nemzeni. Akkor megúszhatja, hogy hónapokon keresztül minden pillanatban félnie kelljen attól, hogy elveszíti a nőt.

A gondolat mégsem eresztette, ám ahelyett, hogy könnyebb lett volna, csak sokkal rosszabb lett. A felesége épp az ikrek hátizsákját pakolta össze a szüleinél, miközben minden figyelmét a fecsegő kicsiknek szentelte, akik beszámolót tartottak arról mit is csináltak a nagyszüleikkel a hétvégén, ő meg csak nézte őket és elképzelte milyen lenne, ha lenne mellettük még egy gyerek. Aztán eszébe jutott, hogy milyen lenne, ha a nő nem lenne. Ha meghalna, ha soha többé nem bámulhatná így őket. Egy kéz a vállára kúszott és megszorította, mire azonnal oldalra kapta a fejét. Az anyukája mindet tudóan mosolygott rá, majd a konyha felé intett a fejével, ahová némán követte. Lassú mozdulatokkal töltött meg két bögrét kávéval az egyiket átadta neki, majd úgy nézett a szemébe, mintha a veséjébe szeretne látni.

-          Mi a baj? – Kérdezte mindenfajta kertelés nélkül, ő meg tudta, hogy nem ússza meg.

-          Gyereket szeretne – felelte, mire az anyja elhúzta a száját, mint aki mindent ért ennyiből is.

-          Te pedig a múlton rágódsz, igazam van? – Kérdezte halkan, mire aprót bólintott. – Ville, el kell engedned. Tudom milyen volt, végigcsináltuk veled, miközben nekünk is fájt. De új életet kezdtél és ismerlek, állandóan arra gondolsz, hogy milyen lenne még egy kisbabát a karodban ringatni. Tudom, hogy vágysz rá, talán, ha nem látod őt is műtőasztalon, amiatt a hülye baleset miatt, már rég nyúznád azért, hogy gyereket szüljön neked. Beatrice jó anya, te fülig szerelmes vagy belé és megérdemlitek a boldogságot. Nem lesz semmi baja, erősebb, mint bárki, akit ismerek, hisz téged is elvisel minden baromságoddal ráadásul én is szeretnék még több unokát, ami úgy érzem rád maradt, mert az öcséd csak bolondítja a csajokat – mosolyodott el, amitől neki is felfelé görbült a szája széle. Tudta, hogy igaza van, ám a rettegést kitépni a szívéből mégse tudta, mindent felülírt benne.

-          Megkaptam a munkát – nézett a férfira hitetlenkedve miután letette a telefont. Felvették az egyik kisebb színházba dramaturgnak, ami azt jelentette, hogy végre tényleg azt csinálhatja, amit szeret, ráadásul, az ikrekre is tud vigyázni, bár ez semelyiküknek nem jelentett gondot.

-          Megmondtam – kapta fel Ville kacagva, de ő még akkor sem fogta fel egészen a dolgot. Mégis egyik percről a másikra leesett neki, hogy sikerült. Állása van, olyan, amilyenért éveken át küzdött. Annyi elutasítás után, végre felvették.

-          Annyira szeretlek – suttogta a férfi fülébe, majd elnevette magát.

-          Amúgy tudod, hogy ha nem akarnád, nem kéne dolgozni menned? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire aprót bólintott.

-          De akarom.

-          Tudom, de már a feleségem vagy nincs szükséged a munkára – vigyorgott rá Ville. Úgy tűnt sosem unja meg hangoztatni, hogy házasok, hogy semmi és senki nem szakíthatja szét őket.

-          Szeretek dolgozni – vont vállat. – És amúgy is kell napi pár óra külön, mert különben megölnénk egymást. Tudod a gyűrűink mit sem változtattak a vérmérsékletünkön – kuncogott halkan, miközben a férfi a pultra tette és a lábai közé állt.

-          Ha nem lenne olyan házsártos Mrs. Valo… – csókolt a férfi a nyakába.

-          Ha nem lenne olyan féltékeny, makacs és rendetlen Mr. Valo… – húzta magához közelebb Villét. Képtelenek voltak betelni egymással, szeretkeztek ott a konyhapulton, mit sem törődve a világgal. A férfi szenvedélyesen esett neki, ő pedig ugyanolyan hévvel viszonozta a mozdulatait, mint mikor először feküdtek le egymással. Imádta a csókjait, érezni, ahogy a testébe siklik, majd a nyakát harapja és a mennyekbe repíti, miközben ő is hörögve élvez el. Úgy érezte ennek az egésznek sosem lesz vége, mert nem lehet vége. Ők összetartoznak, bármi is történjen, egy életen át, elvégre esküt tettek. A gyerek kérdés hónapok óta szóba se került. Belátta, hogy várnia kell megmutatni Villének, hogy nincs cukorból, hogy minden jól fog elsülni, ha teherbe esik. Ám az élet nem így gondolta. Hetek óta rosszul volt, végig bírta volna aludni az egész napot és hiába nem akart gondolni rá, hogy miért késik neki, tudta pontosan, hogy a terveit a sors felülírta, amit az orvosa csak megerősített. Fogalma sem volt arról, hogy mi lesz Ville reakciója, ám nem is gondolkodott rajta. Már mindegy volt, a babájuk a méhében növekedett és ha a férje nem is fog először kiugrani a bőréből, megbarátkozik majd a gondolattal, hisz kénytelen lesz elengedni a félelmeit most már. Neki kellett erősebbnek lennie. Próbálta úgy kezelni a helyzetet, mintha nem sejtené, hogy a férfi meg fog kattanni és csak remélte, hogy téved.

-          Mi lenne ha ezt odaadnátok apunak? – Nézett az ikrekre vigyorogva, miközben mindkettejüknek egy-egy dobozt adott.

-          Szülinapja van? – Kérdezte Leevi, mire elnevette magát.

-          Nem, addig még van két hónap hátra, de akkor is lehet ajándékot adni valakinek, ha nincs különleges oka a dolognak, csak nagyon-nagyon szereted. Bár most megsúgom nektek, hogy apu nem véletlenül kap ajándékot – kacsintott a picikre, akik nevetve mentek Villéhez és odaadták neki a dobozkákat, majd a férfi átadta őket a nagymamájuknak, hisz az ikrek az estét a férfi szüleinél töltötték, hogy nekik is legyen idejük egymásra.

-          Mik ezek? – Sétált hozzá Ville, mire megvonta a vállát.

-          Ha nem nyitod ki, nem tudod meg – nézett a szemébe, bár tudta, hogy izgatott mosolya elárulja, hogy alig várja, hogy meglássa a meglepetését.

-          Oké, akkor lássuk – bontotta fel a férfi az egyik dobozt, aminek a tartalmát értetlenül szemlélte, hisz egy legokészletet rejtett, majd sorra került a másik is, amiből már leesett neki, hogy mi is a meglepetése. – Te… Terhes vagy? – Nyögte ki döbbenten felmutatva az ultrahang képet, amit előző nap kapott az orvosától. Az volt, de nem akart róla szólni addig, amíg teljesen biztos nem lett a dolgában. Elvégre gyógyszert szedett, tényleg várni akart még, de a baba másképp döntött. Ha akarták, ha nem már úton volt. Mikor megtudta kicsit megijedt, hogy Ville mit fog szólni, aztán rájött, hogy talán így a legjobb. Innen nincs kiút, el fogja fogadni, bele fog nyugodni és nem lesz ideje félni.

-          Igen – bólogatott vigyorogva. Nem bírta letagadni, hogy boldog. Ott volt a méhében egy kisbaba, a férjétől, a szerelmétől.

-          Nem szedted a fogamzásgátlót? – Sötétült el a pillantása, mire ösztönösen az alhasára tapasztotta a tenyerét. Nem egészen erre a vádaskodásra számított. Bár igazán maga sem tudta, hogy mire számított.

-          De beszedtem, ráadásul minden reggel az orrod előtt – húzta fel az orrát sértődötten. nem volt szokása a másik nélkül dönteni, főleg nem ilyen fontos kérdésben. – Előfordul néha az ilyesmi az orvos szerint. Hiába akartunk várni, ő úgy döntött, hogy jönni akar – vont vállat, mert cseppet sem bánta a meglepetés babát.

-          Nem tarthatjuk meg – nézett rá a férfi komoran, mire hirtelen azt hitte, hogy rosszul hall.

-          Tessék? – Pislogott rá kérdőn, mert abszolút nem erre a reakcióra számított tőle.

-          Nem fogsz meghalni egy baba miatt – jelentette ki Ville ridegen és határozottan, mintha ő határozna egyedül arról, hogy a kisbabájuk élhet-e.

-          Neked elment az eszed? – Simogatta ösztönösen a hasát.

-          Egyszer már majdnem elvesztettelek, egy szülés pedig nem könnyű, ahogy egy terhesség sem. A feleségem vagy és nem fogsz meghalni, mert nem engedem. Ott vannak az ikrek, ezt a babát pedig nem tartjuk meg – nézett rá Ville úgy, mint egy eszelős.

-          Te nem vagy normális – csóválta a fejét, miközben próbálta kitalálni, hogy mégis hogyan magyarázza meg, hogy ez jó dolog és nem fog semmi történni, se vele, se a picivel.