25.

   Mély levegőt vett, dühe nem csillapodott egy kicsit sem, így a szavak megállíthatatlanul törtek belőle. Ráadásul részeg volt, ami ugyancsak nem segített neki, hogy legalább egy kicsit tartsa a nyelvét. Kezdett teljesen megzavarodni és kezdte úgy érezni, túlságosan belemászik ebbe az egészbe… átengedve az érzéseit, gondolkodás nélkül, ahogy mondta.

   Hagynia kellett volna lelépni a picsába, megszabadult volna minden szartól, maradt volna neki az alkohol meg a nyomasztó gondolatok. De nem. Nem, nem, nem, neki muszáj mindig egy tökelütött faszkalapnak lennie, aki úgy üldözi a szerelmet, mintha a világ legjobb dolga lenne, még ha köze sem volt semmilyen jó dologhoz.

   Nem, nem, nem, muszáj volt megkeresnie, muszáj volt újra éreznie, muszáj volt saját magának újra kibaszott fájdalmat okoznia, mert valószínűleg egy elbaszott mazochista, aki csak azt élvezi, ha szenved vagy fizikailag vagy lelkileg, tök mindegy hogyan, csak valahogyan.

   Loreley pislogott rá, ő meg meztelennek érezte magát, kiszolgáltatottnak és ez az érzés kurvára nem jött be neki. Arra gondolt, hogy szó nélkül otthagyja és keres egy üveg vodkát, de aztán rájött, hogy ma már folyamatosan ilyen elcseszett körforgásban csinálták ezt, így talán jobb lenne valami kompromisszumot kötniük. Talán felülemelkedhetne a kiszolgáltatottság érzésén is.

   Remek. Milyen jó is lenne normális emberként viselkedni!

-          Jó, igyunk valamit. És a barátnőm vagy. Ne szórakozz velem, az itteni csajok a barátaim, akad egy –két ribanc közöttük, de nem dugnám meg egyiket sem. Oké? – vett mély levegőt.

-          Oké – bólintott tétován, miután belátta, hogy valahol talán tényleg idiótán viselkedett. De mindennek, amit tett vagy, amit mondott oka volt. Ville egyszerűen elbűvölte és hirtelen rátört, hogy nem elég számára, hogy ő a férfi tulajdonát képzi, azt akarta, hogy a zöld szemű ördög pedig az övé legyen. Baromságnak tűnt az egész, hisz egy embert nem lehet birtokolni, mégis erre vágyott. Bele akart látni a fejébe, bele akart ragadni a szívébe, ahogy Ville is tette vele. Nem volt elég a szex, a gondolatait akarta, az érzéseit és az életét.

-          Rendben – bólintott a férfi, majd megfogta a kezét, de ő megállította, amikor az is leesett neki, hogy engedett neki és ha nem is nagyon, de legalább valamennyire kiadta magát.

-          Ville, várj – állította meg, mire a férfi dühösen nézett rá. Tudta, hogy azt gondolja ismét valami hülyeséggel akarja traktálni, de esze ágába se volt ilyet tenni. Egyszerűen hozzá simult, majd a két keze közé fogta a gyönyörű arcát, aminél rajzolni se lehetett volna szebbet és megcsókolta. A zöld szemű ördög halkan nyögött bele a szájába, fél percre teljesen lefagyott, miközben ő finoman kóstolgatta az ajkait, majd hirtelen elmosolyodott, átölelte a derekát és egy kis fáziskéséssel ugyan, de visszacsókolta. A nyelvük lassú táncot járt a másik szájában, miközben a szíve a torkába csúszott. Fogalma sem volt arról mi történik körülöttük, csak csókolni akarta a vodka ízű ajkakat, amíg teheti, így kimutatva, hogy mennyit jelent neki, amit az előbb tett a férfi érte vagy sokkal inkább értük. De mégis mikor elváltak és egymás szemébe néztek egy szó ott csücsült a nyelve hegyén. – Köszönöm – bökte ki mosolyogva, mire Ville szájon puszilta, aztán a bulizó tömegbe húzta és el se engedte.

Megdöbbentette, hogy veszekedés és féltékenységi rohamok nélkül is képesek egymás mellett jól érezni magukat. A férfi egy egészen új oldalát mutatta meg neki. A vicces őrült bohócot, akinek a humora bárkit megnevetetett, aki nem ismert határokat, ha marhulásról volt szó és aki semmire sem mondott nemet, hiába hangoztak Bam tervei többször is hajmeresztőnek a számára.

Így volt lehetséges, hogy a lépcsők hirtelen gördeszka pályává váltak, hogy a kanapén lévő párnák fegyverek lettek, amivel egymást püfölték és a kertben való kergetőzés közben újra hat évesnek érezte magát. Ő is idomult, Villéhez és a barátaihoz, a karót nyelt, jégkirálynő eltűnt belőle, együtt nevetett a többiekkel és ugyanúgy benne volt minden baromságban, ahogy ők.

-          Mindenki elment – csukta be az ajtót Ville fáradtan.

-          Elfáradtam – dőlt el a koszos kanapén, mert nem érzett magában erőt arra se, hogy megmozduljon. – És sörszagom van – fintorodott el, mikor rájött, hogy ő bűzlik.

-          Egy zuhany nekem is jól esne – lépkedett mellé a férfi, de ő csak a fejét rázta.

-          Alszom – kucorodott be a kanapéra félkómában. Még mindig részegnek érezte magát és csak aludni akart.

-          Jobb lesz, ha előbb beülünk egy kád vízbe – guggolt le mellé a zöld szemű ördög, majd finoman megsimogatta az arcát.

-          Elalszom és belefulladok – nézett rá laposakat pislogva.

-          Vigyázok rád, gyere – nyújtott felé a kezét, de ő megint csak a fejét ingatta.

-          Nincs erőm felállni se – nyöszörögte. Arra viszont nem számított, hogy Ville könnyedén a karjába kapja, majd elkezdi az emeletre cipelni. – Hogy van ennyi erőd? – Nézett rá nagyot ásítva.

-          Motivál, hogy a kádban meztelen leszel – kacsintott rá, mire fáradtan felnevetett.

-          Mintha nem láttál volna már meztelenül – karolta át a nyakát, majd az orrát a vodkaszagú pólójába fúrta, mert az alkohol és füstszag ellenére is érezni lehetett a férfi parfümjét.

-          Nem elégszer – tette le a fürdőben, majd megengedte a kádat vízzel, ami kellemesen ellazította a tagjait, főleg úgy, hogy a hosszú karok, a dereka köré fonódtak, miközben a nyakát csókolgatta.

-          Szexelhetünk, de előre közlöm, hogy közben alszom – fordította a fejét hátra, mire Ville felnevetett.

-          Abban úgy nincs semmi élvezet – simogatta meg az arcát.

-          Akkor hoppon maradsz – vont vállat könnyedén.

-          Ki mondta amúgy, hogy szexelni akarok? – Húzta fel a férfi a sötét szemöldökét kérdőn.

-          Vannak árulkodó jelek – dörzsölte a fenekét a kőkemény ágyékának, amire egy halk nyögés volt a válasz.

-          Gonosz egy szuka vagy – duruzsolta a fülébe, amitől hirtelen megborzongott. Hiába érezte úgy, hogy a vízben ülve képes lenne elaludni a vágy mégis elöntötte a testét.

-          Ezt hozod ki belőlem – simított végig a vékony tetovált karokon, amik a derekát ölelték körbe, miközben kényelmesen befészkelte magát a zöld szemű ördög ölelésébe. – Nem szemrehányásként, de miért nem tudsz mindig ilyen lenni? – Csúszott ki a száján a halk kérdés, hisz abban a pillanatban minden annyira csodás volt, biztonságos és békés, olyan, amilyet még egyszer sem érzett Ville mellett.

   Szórakozottan fújtatott a kérdés hallatán.

-          Mire gondolsz pontosan? – adott puszit a kecses, hófehér vállra.

-          Békés vagy és nyugodt – válaszolta elhalón Loreley, amitől bizseregni kezdett a bőre, a férfiassága pedig megrándult a fenekénél.

   Hosszan szívta be a levegőt, hátra dőlt a kád peremének, a nőt is magával húzva. Lágyan cirógatta bársonyos, puha bőrét, miközben élvezte a meleg vizet, amitől minden izma ellazult. A vágy ott forrt az ereiben, de talán neki sem lett volna ereje szexelni… na jó, nem akarta becsapni magát, ahhoz bármikor lett volna ereje a csodálatos szirénnel, aki a karjaiban feküdt.

-          Talán azért van, mert én is elfáradtam – kuncogott halkan, mutatóujjával írva le apró köröket a másik karján.

-          Csak egy ilyen vad bulitól tudsz elfáradni? – sóhajtott nagyot a nő.

-          Egy turné után is elég fáradt tudok lenni – nevetett tovább. – De valóban, elég nehéz kifárasztani – csúsztatta le kezét a csípőjére, majd kicsit megszorította. – Azért próbálkozhatsz – csókolt a nyakába.

   Loreley felnyögött az érintésétől, ami minden idegét felborzolta. Mosolyogva húzódott el tőle, de kezét nem vette el a csípőjéről. Mindig kívánta ezt a csodálatos szépséget, aki a karjaiban feküdt, tökéletes volt minden hófehér porcikájában, hollófekete hajában és kéken ragyogó szemeitől mindig összerándult a gyomra.

   A félelem újra feltámadt benne, démonként marta az ereit, ahogy az alkohol elkezdett kipárologni belőle, de nem akart foglalkozni vele. Legalább egy kicsit nem, legalább pár óráig élvezni akarta ő is a nyugalmat, amit a nő közelsége adott neki.

-          Az én közelségem sem ad nyugalmat? – kérdezte nagyon halkan Loreley.

   Ösztönösen simogatta tovább, fogalma sem volt, hogy hazudjon, vagy az igazat mondja. Nem igazán akart hazudni, de tudta, az igazsággal megbánthatja a nőt, amit nem akart. Az ő közelsége adta a legkevesebb nyugalmat, csak akkor érzett békét mellette, ha este mellette feküdt le és reggel a karjaiban ébredt, egyébként olyan árnyakat szított fel a lelkében, akik hamisságot követeltek.

-          Ha velem alszol és velem kelsz, akkor igen – suttogta a fülébe, majd megnyalta a füle melletti érzékeny területet, kezével pedig végigsimított combja belső felén, egészen fel a lába közéig.

-          És ha melletted vagyok? – nyögte.

   Lehunyta egy másodpercre a szemét. Férfiassága fájdalmasan lüktetett, gerince mentén bizsergett a bőre és minden porcikája, nem ezt tartotta a legmegfelelőbb alkalomnak a beszédre. Végig csókolta a nő nyakát, majd a fogaival karcolgatta az érzékennyé vált bőrfelületet, míg két ujját a nő szűk hüvelyébe csúsztatta, ahol édes nedvesség fogadta.

-          Lehetsz mellettem, de nem vagy az enyém – duruzsolta a bőrébe. – És ha nem vagy az enyém, akkor csak kétségeket ébresztesz bennem.

-          A tied vagyok – döntötte hátra a fejét a vállára, míg két ujját mozgatni kezdte a hüvelyében.

   A legszívesebben erre a kijelentésre felhorkantott volna, de inkább nem tette, s próbálta elterelni a figyelmét erről a rettenetes témáról és inkább arra koncentrálni, hogy minél előbb felébressze Loreleyt a fáradtságból.

-          Nyald le – parancsolt rá, ujjait az ajkához téve, miközben úgy helyezkedett, hogy tisztán rálásson a másik arcára.

   A nő egyenesen a szemébe nézett, miközben kinyújtotta a nyelvét, s vizes-nedves ujjáról megízlelte saját nedveit. Ettől a mozdulattól összerándult a gyomra, amikor meg az ajkai közé szívta az ujját, minden porcikájában megremegett.

-          Na, jó, most már az sem érdekel, ha alszol – túrt nedves hajába, majd erőszakosan az ajkaira tapadt.

   Loreley viszont nem akart aludni, körmével erősen végig szántott a vállán, míg úgy csókolta, mintha soha nem akarná elengedni. Fogalma sem volt, hogy ennek a ragaszkodásnak örüljön, vagy inkább tartson tőle. Nem akarta bántani, de tudta magáról, hogy nem jó ember, bántani fogja, nem is egyszer, és ami neki fáj, az neki is fájni fog, mert…

   Mert elbaszta. Le kellett volna akkor szállnia róla, amikor rájött mennyire kívánja, és olyan tüzeket ébreszt fel benne, melyeket régóta nem érzett, s talán ennyire intenzíven még soha sem.

   Fogai közé szívta az alsó ajkát, aztán ráharapott olyan erősen, hogy megérezte a vére ízét, de ez cseppet sem érdekelte, tovább csókolta, míg Loreley halkan felnyögött a fájdalomtól. A legszívesebben megvigasztalta volna, hogy ennél lesznek dolgok, amik sokkal jobban fájnak majd.

   Megragadta a csípőjét, egy hirtelen mozdulattal húzta magára, a nő pedig megragadta a férfiasságát, aztán egy hirtelen, gyors mozdulattal teljesen ráereszkedett, amitől hangosan nyögött fel, a teste erősen megfeszült, képes lett volna rögtön elélvezni, ha nem erőszakol magára egy kis önuralmat.

   Végig simított a nő arcán, hüvelykujját az alsó ajkára rakta, s kicsit lehúzta, hogy lássa az ámbár apró, de annál inkább fájdalmas sebet. A kék szemek sötéten ragyogtak a vágytól és a szerelemtől, amitől gyomra összerándult, a szája pedig kiszáradt. Loreley mozogni kezdett rajta, először lassan, majd egyre gyorsabban, míg ő testének minden porcikáját végig simogatta, ajkával nyakát térképezte fel, kulcscsontjába meg a fogait mártotta. Harapásaira fájdalmas ugyanakkor élvezettel teli nyögések voltak a válaszok.

Másnap reggel korán ébredt, hosszan figyelte Ville arcát, ami kisimultnak tűnt és békésnek, de ahányszor felnyitotta a szemét, egyből rá kellett jönnie, hogy távolabb nem is állhatna a férfi a békés fogalmától. Olyan sebekről árulkodtak a bársonyos zöld szemek, amiket talán képtelenség lett volna begyógyítani. Nem lett volna hozzá legalábbis elég egy élet.

Már nem is értette mit csinál mellette, valami erő vonzotta hozzá, de tudta, hogy sosem lesz a férfi teljes. Még akkor sem, ha őt kedveli és megpróbál mellette boldog lenni. Valahogy úgy érezte esélytelen az egész. El volt talán cseszve már az első pillanatban is.

Valami azt súgta, hogy le kéne lépnie, mégis mennie kéne Berlinbe, messze a zöld szemű ördögtől, de egy megmagyarázhatatlan erő, ott tartotta mellette. Képtelen volt még mozdulni is mellőle, eltávolodni tőle egy fél centire, ott akart feküdni a karjai közt a végtelenségig és nézni ahogy alszik.

-          Nem unalmas engem bámulni kedves? – Nyitotta fel Ville hirtelen a szemeit, amitől összerezzent.

-          Ha az lenne, nem csinálnám – felelte halkan, majd megcsókolta, hisz egészen addig szomjasnak érezte magát, de nem vizet akart, hanem, hogy a férfi nyelve nedvesítse meg az ajkait és az íze járja át a száját.

-          Nincs bennem semmi érdekes – fordult szembe vele Ville, a takaró a csípőjéig csúszott. Mindketten meztelenek voltak, de ez cseppet sem zavarta semelyiküket. Természetesnek tűnt, hogy így bújnak össze, hogy összesimulva a másik testét és bőrét érzik, nem puha pamutot vagy valami más anyagot.

-          Tévedsz – simogatta meg az arcát, miután a karjaiba fészkelte magát. – Te vagy a legérdekesebb pasas, akivel valaha találkoztam – simított végig az orrán és a szemöldökén gyengéden, mintha már nem lenne elég számára az sem, hogy láthatja a vonásait. Mert nem is volt elég. Érezni akarta, tapintani.

-          Mégis mi olyan érdekes bennem? – Kérdezte a férfi a gerincét simogatva.

-          Hogy nem tartod magad érdekesnek - mosolyodott el, mire Ville is elhúzta a száját.

-          Csak egy egyszerű ember vagyok – felelte halkan, mire nem bírta ki és halkan felkuncogott.

-          Már nem azért, de az egyszerű fogalmától olyan messze állsz, mint Makó Jeruzsálemtől. Közöd sincs az egyszerűséghez – ingatta a fejét.

-          Miért mondod ezt? – Puszilta meg a férfi az orra hegyét, amitől megint mosolyognia kellett, hisz olyan kedvesen tette, mintha egy szerelmes kamaszfiú lenne és nem egy komplikált férfi, akit lehetetlenség megfejteni, aki tele van titkokkal és olyan mély érzésekkel, amiket talán ki se nézne belőle senki.

-          Nincs igazam? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.

-          Talán, de tudni akarom, hogy miért gondolkodsz így rólam – simogatta a haját gyengéden, amitől az alhasa jól eső görcsbe rándult, főleg, hogy közben úgy nézett rá, mintha a világ nyolcadik csodája lenne.

-          Ha egyszerű lennél, akkor köztünk is minden egyszerűbb lenne – vont vállat könnyedén.

-          Ha minden egyszerű lenne, talán nem feküdnénk egymás mellett most – nézett Ville mélyen a szemébe.

-          Lehet, hogy igazad van – bólintott egyet, majd mosolyogva felült.

-          Hová mész? – Kapott a férfi a dereka után, de egy ügyes mozdulattal kisiklott a kezeiből.

-          Zuhanyozni, reggelit csinálni, kávézni és aztán rajzolni – állt fel, majd meztelenül indult el a fürdőszoba felé. Nem lepte meg, hogy Ville nem ment utána, ahogy az sem, hogy csak akkor keveredett elő, amikor már a kávéját kortyolgatta egy rajzlap fölött görnyedve, vonalakat húzogatva. Ha nem áradt volna belőle olyan intenzíven a kesernyés ám mégis édes parfümillat, talán észre sem vette volna, hogy belépett a konyhába, annyira lefoglalta a skiccelés.

-          Mit csinálsz? – Hajolt fölé Ville, de a karjaival gyorsan eltakarta a rajzot.

-          Majd ha kész lesz megmutatom – nézett fel rá mosolyogva, de szinte azonnal el is komorodott, mikor meglátta, hogy a férfi kávé helyett whiskyt tart a kezében. – Reggel van – sóhajtotta.

-          Mindjárt dél – nézett Ville az óra irányába.

-          Nincs egy kicsit korán az iváshoz? – Nézett rá kérdőn.

-          Az iváshoz sosincs korán – gyújtott rá a férfi egy cigarettára.

-          Minden reggelt így kezdesz? – Tette fel az újabb kérdést. Nem tartotta normálisnak, hogy már délelőtt iszik. Eddig is tudta ugyan, hogy gondjai vannak az ivással, de azért ez mégis egy kicsit túlzásnak tűnt.

-          Nagyjából – bólintott Ville.

-          Miért? – Kíváncsiskodott tovább. Meg akarta érteni az okát, nem pedig letorkolni.

-          Így könnyebb elviselni a napokat – vont vállat hanyagul, mire felállt az asztaltól, aztán elé lépett és kiszedte a kezéből a poharat, majd aprót kortyolt belőle, bár maga sem tudta miért.

-          Sosem leszek elég igaz? – Nézett a szemébe.

   Nem szólalt meg, egyébként is úgy sejtette, szemében ott van minden válasz, az összes lehetséges kérdésre, amit csak képes feltenni a nő. Kivette kezéből a poharat, majd megitta az egész tartalmát, miközben egy pillanatra sem nézett el a kék szemekből, melyekről úgy gondolta, örökre rabul ejtették. Talán így is volt, az igazság viszont az, egy nagyobb erő már sokkal régebben kisajátította magának és akárhogy ellen akart állni neki, egyszerűen nem tudott küzdeni.

   Talán mert gyenge volt, vagy talán mert értelmetlen volt küzdeni ellene.

-          Ezt nem mondtam – jegyezte meg csendesen, miközben élvezte, ahogy a keserű alkohol végig marja a torkát és a gyomrát.

-          De gondoltad, nem? – vonta fel fekete szemöldökét a nő.

   Nagyot sóhajtott, majd mélyen beleszívott a cigijébe. Loreley túlságosan leegyszerűsítette az egészet, feketén és fehéren látott mindent, amikor ott volt még a szürke és még ezernyi létező árnyalat, amik megfestették az embert, a világot és az életet. Persze, nagyon könnyű lenne így látni mindent, de ennél minden sokkal bonyolultabb, összetettebb. A szivárvány tündöklő színeivel elbújhat mindez mellett, mert pusztán homályos látomásnak látszik ennyi minden mellett.

-          Nem a gondolatról van szó – rázta meg a fejét, miközben kezét a derekára fonta, de a nő elhúzódott tőle, amitől úgy érezte, szívéből tépnek ki egy darabot. – Szeretlek, ez nem elég? – kérdezte enyhén zavartan, mert nem értette miért van ez az egész, vagy éppenséggel miért kell.

-          Én is szeretlek, de azt nem szeretem, hogy már délben részeg vagy – suttogta csendesen.

   Gyengéden végig simított az arcán, miközben még mindig fogságban tartotta a gyönyörű kék szemeket.

-          Hidd el, én sem – kuncogott fel, mire Loreley még jobban elkomorodott, ezért hirtelen elhallgatott. – Ez nem azon múlik, akarom –e vagy sem – csóválta meg a fejét, majd megint töltött magának.

-          Akkor? Akkor min múlik? – nézett rá értetlenül.

   Megvonta a vállát, talán nem is létezett erre igazán jó válasz. Vagy akármilyen válasz. Egyszerűen ilyen volt és kész, megszokta, megszerette, vagy igazából undorodott tőle, de így minden jobbnak, elviselhetőbbnek tűnt.

-          Talán egyszer elfogadom az életet és akkor más leszek – túrt a hajába, majd magához akarta húzni, de Loreley nem engedte.

-          Mikor lennél más? Hiszen lassan negyven éves leszel, ha eddig nem nőttél fel, akkor már nem hiszem, hogy valaha is felfogsz – csattant fel ingerülten.

-          Hát, bennem van a remény, hogy igen – kicsin múlott, hogy nem nevetett fel, de látva a nő arcát, nem merte megtenni. – Most mi bajod van? Ne legyél már ilyen – húzta magához erőszakosan, hogy a másik ne tudjon eltávolodni tőle.

-          Mégis mi bajom lehetne? – kérdezett vissza keserűen, kezeit a mellkasának támasztva.

   Kérdőn felvonta a szemöldökét, hiszen erre kereste a választ. Szerelmet ígért neki, amit meg tudott adni, mást viszont nem tudott ígérni, mert talán képtelen rá. Persze ebben is benne volt a hit, hogy valaha képes lesz rá, de… nem bízott benne, a remény viszont élt, hogy egyszer talán neki is egyszerű boldog élete lesz egy nő mellett.

   Ez viszont talán csak ábránd.

-          Nem tudom, ezért kérdeztem – szólalt meg, amikor látta, hogy Loreley nem veszi az adást, mi szerint felvont szemöldöke arra utal, nem érti a visszakérdezést.

-          Nem értem mire jó ez – bökött a pohárra. – De a te dolgod – bontakozott ki a karjából, majd visszaült a papírja fölé és tovább rajzolt. Nem akarta Ville anyja lenni, nem akarta megmondani, hogy mit tegyen vagy hogyan éljen, de tudta, hogy ha továbbra is ilyen marad, le kell lépnie, még akkor is, ha beleszakad a szíve.

Egy alkoholistával egyszerűen lehetetlenség lett volna normális kapcsolatot létesítenie. Bár körülöttük az első perctől fogva semmi sem volt normális, mégis vágyott arra, hogy Ville férfiként viselje a napokat és ne az alkoholba meneküljön az árnyékok elől, amik a szemeiben voltak. Azt akarta, hogy küzdjön meg velük és ne a whiskyt hívja segítségül, hanem őt. De erre a zöld szemű ördög nem volt hajlandó még. Neki pedig nem maradt más választása, mint várni, hogy hátha belátja, hogy a kapcsolatuk nem fogja túlélni már az elején se azt, hogy ennyit iszik, hogy folyton menekül.

Mire észbe kapott már késő éjszaka volt, Ville a teraszon ült és körmölt valamit miközben újabb és újabb pohár whiskyt hajtott le, aztán a gitárjáért nyúlt és pengetett valamit, amit szintén lejegyzett. Mosolyogva figyelte a teraszajtó üvegén át, majd nekiállt főzni, hisz észrevette, hogy a férfi még egy falatot sem evett, mintha azt hinné, hogy alkoholon elélhet akármeddig.

-          Kész a vacsora – lépett ki hozzá, mire Ville zavartan kapta fel a fejét.

-          Tessék? – Nézett rá értetlenül, mintha a hangjával valami teljesen másik dimenzióból rángatta volna vissza. A bársonyosan zöld tekintet az alkoholtól viszont homályos volt, amitől összeszorult a szíve.

-          Kész a vacsora és elmegyek – ismételte meg.

-          Elmész? – Pislogott rá Ville zavartan.

-          Holnap találkozhatunk, de kell pár óra magány mindkettőnknek – bólintott.

-          Egész nap még csak egy helyiségben sem voltunk – állt fel a férfi, majd ingatag léptekkel hozzá sétált és magához ölelte.

-          A művészetünknek éltünk, nincs ezzel baj – fonta át a karjaival a vékony derekát. – Enned kell viszont, a gyomrod ki fogja kezdeni a rengeteg pia – simogatta meg a hátát, miközben a mellkasára hajtotta a fejét.

-          Aggódsz értem? – Kuncogott fel Ville halkan.

-          Nem akarom, hogy bajod essen. Fontos vagy nekem – nézett fel az arcára.

-          Olyan vagy, mint valami anyuka – nevetett fel a férfi.

-          Nem az anyukád akarok lenni, ha nem akarsz, nem eszel – vont vállat, mintha nem is érdekelné, de nem így volt.

-          Maradj – túrt a férfi a hajába, majd szenvedélyesen megcsókolta, amitől minden porcikája azonnal bizseregni kezdett. Nem tehetett róla, de érezte, hogy beleszeretett, hogy bármit megadna neki, akármit.

-          Vacsorázzunk – zihálta halkan.

-          Nem akarok vacsorázni, téged akarlak – kapta fel Ville, majd a nappaliig meg se állt vele, ahol erőszakosan a puha szőnyegbe nyomta és elkezdte leszedni róla az összes ruhát. Tudta, hogy hiába tiltakozna, semmi értelme nem lenne, így megadta magát a vágyainak és ő is ugyanolyan eszelős vehemenciával esett neki. Leszaggatták egymásról az összes ruhadarabot, az anyagok hangosan reccsentek az ujjaik között, miközben véresre harapták és karmolták egymást, akár az állatok. De abban a percben azok is voltak, vadállatok, akik az ösztöneiknek engedelmeskedtek. Nem volt szerelem, de még szeretet se csak elemi vágy, pusztító kéj, ami az ereiket marta, a sóvárgás a beteljesülés után szinte elviselhetetlen mértéket öltött, de abban a pillanatban, hogy a férfi tövig a testébe hatolt, szinte felnyársalva őt, minden megváltozott. A vad türelmetlenség elszállt, lassabb tempóra váltottak és kiélvezték egymás testét, azt, hogy egyek és együtt vannak.

Hosszasan szeretkeztek a szőnyegen, majd zihálva heveredtek egymás mellé, mikor mindketten kielégültek.

-          Itt maradsz akkor? – Húzta magához Ville.

-          Nincs kedvem nézni, ahogy tovább iszol – cirógatta a férfi mellkasát, körberajzolva a rajta lévő tetoválásokat.

-          Meddig leszel még kiakadva azon a pár pohár whiskyn? – Nézett rá kérőn, mire nagyot sóhajtott.

-          Ha csak pár pohárról lenne szó, nem lenne baj, de az üveg háromnegyede hiányzik. Mint mondtam nem fogok beleszólni abba, hogy mit csinálj, de azt tudom, hogy nagyon sok mindenre hajlandó vagyok érted és rengeteg ideig képes is vagyok várni rád, de ha nem csökken le a piálásod tényleg két-három pohárra, nem fogok veled maradni. Nem tudom mennyire gondoltad ezt a kapcsolatot komolyan, de mint mondtam szeretlek és nem fogom végignézni, ahogy tönkremegy a májad és a szervezeted az alkohol miatt. Te vagy az egyetlen ember akivel el tudom képzelni akár azt is, hogy mellette haljak meg, de nem így – ingatta fejét. – Persze ha te nem így gondolkodsz rólunk azt is megértem és akkor bocsánat, hogy szóba hoztam – csókolta meg gyengéden a döbbent férfit.

   Meglepetten viszonozta a nő csókját, ösztönszerűen, miközben az agya tovább pörgött. „Mellette haljak meg…” – visszhangzott a fejében, már-már fájdalmasan kongva minden idegszálán. A lelke erőszakosan ellenkezett az érzés ellen, mégis boldogság járta át, ahogy belegondolt, itt van egy nő, akit szeret, és aki talán az élete végéig szeretni tudná.

   Csak hogy semmi sem ilyen egyszerű, és bár megpróbálni mindent lehet, annyiszor megpróbálta már és annyiszor elbukott, mert akárhogy is nézte, nem volt értelme, bármennyire szeret is valakit, akiért legalább megpróbálni megpróbálja.

   Loreley lassan húzódott el tőle, kék szemei ragyogtak a félhomályban, olyan szerelemmel, amit ő is érzett, s amitől minden porcikáját nyugodt melegség járta át.

-          Én is szeretlek, de nem szoktam tervezni – bámult a plafonra.

-          Nem úgy gondoltam, mármint…

-          Tudom, hogy gondoltad – vágott közbe, kissé ingerülten.

-          És szerinted, hogy gondoltam? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a másik, enyhe gúnnyal a hangjában.

   A gúny felcsigázta az idegeit, túlságosan erősen érezte a fásultságot és a kizsigereltséget, semhogy nyugodt tudjon maradni, még egy olyan meghitt szeretkezés után is, amit az előbb élt át. Hidegen nézett a kék szemekbe, majd elhúzta a száját.

-          Nem számít – felelte, s már-már egészen büszke volt magára, amiért nem ment bele ebbe a meddő vitába.

-          Komolyan érdekelne – simított végig a nő a mellkasán, amitől összerándultak az izmai, a férfiassága pedig újra harcra kész lett.

   Vágy fogta el, hogy megkínozza a testét. Birtokolni akarta és bántani… bántani bizonyos keretek között, amit a másik megenged neki. Hallani akarta a fájdalmas sikolyait, amik aztán gyönyörről árulkodnának. Tudni akarta mi az, amit megad neki, ezért egy hirtelen mozdulattal elkapta a felkarját, aztán maga alá döntötte, testsúlyával teljesen a szőnyegbe préselve, aminek érdes anyaga nem túl kellemesen kezdi ki a bársonyos, izzadt bőrt.

   Gonoszan mosolygott, ahogy a kék szemekbe nézett.

-          Megint nem a beszélgetésen jár a fejem, ha már itt maradtál – duruzsolta halkan, rekedten a fülébe, miközben két lába közé szorította a másik csípőjét.

-          Az a baj, hogy soha sem a beszélgetésen jár a fejed – sóhajtott nagyot Loreley már-már megadóan.

-          Azt hittem, erőszakosabb leszel – biggyesztette le az alsó ajkát, kezével erősen belemarkolva a fenekébe, mire megkapta az első fájdalmas nyögést, amire vágyott.

-          Azt szeretnéd? – nézett mélyen a szemébe.

   Újra elhúzta a száját, nagyon –nagyon sok mindent szeretett volna elvenni a nőtől. Leginkább mindent. Durván beletúrt a hajába, majd hátrafeszítette a fejét és az ajkához hajolt.

-          Vannak ötleteim – nyalta meg a nő alsó ajkát. – Igazából nagyon sok ötletem.

-          És mik lennének azok? – kérdezte fojtottan, mire ujját egészen a két farpofája közé csúsztatta. A másik nagyot nyelt, fogaival végig karcolta a torkát.

-          Szeretnélek vágytól izzadtan látni az ágyamhoz kötözve – kúszott vissza a füléhez.

   Loreley teste megremegett az övé alatt, amitől akaratlanul nagyot rándult a férfiassága, hiszen látta mennyire felizgatja, amit neki mond. Izgatottan nyalta meg az ajkát és folytatta tovább.

-          A lehetséges összes módon szeretnélek megkötözni, miközben keményen megduglak – vette fogai közé a fülcimpáját. – Kimondottan tetszene, ha közben még ellenkeznél is.

-          Beteg vagy – suttogta Loreley halkan.

-          Lehet, de a tested remeg és biztos vagyok benne, hogy már a gondolattól is benedvesedtél – kuncogott fel halkan.

   Erről meg is bizonyosodott, egyik kezét végig csúsztatta a másik lapos hasán, majd két ujját becsúsztatta a hüvelyébe. Loreley tagadhatatlanul vágyott rá, ami csak tovább szította elemi ösztöneit.

   Ajkához emelte az ujjait, a másik szemébe nézve, majd lassan lenyalogatta róla a másik édes nedveit, amitől úgy érezte az eszét is képes lenne elveszteni.

-          Nagyon is tetszik az ötlet, nem? – fogta le csuklóit lassú mozdulatokkal a feje felett.

   Loreley mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, ajkai kiszáradtak, csak úgy kapkodott a levegő után, ahogyan ő is. Mindketten vágytak a másikra, az talán már kezdett mindegy is lenni milyen módon akarnak a másikból még többet és többet megkaparintani.

24.

   Azt hitte elment. Annyira nem akarta, hogy elmenjen… aztán észrevette az öccsével együtt egy fa alatt ülve. Hatalmas kő zuhant le a szívéről, de amikor meghallotta szavait, az indulat újra elöntötte.

-          Jesse, kicsit magunkra hagynál? – szűrte nehezen a szavakat összeszorított fogai közül.

-          Hogyne – felelte kicsit bizonytalanul. – Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygott még Loreleyra, aztán távozott is.

   Mereven nézett a kék szemekbe, melyek hidegen méregették. Valamit mondania kéne, de a szavak nehezen jönnek az ember ajkára, s mikor így nézett rá a csábító kis szirén, egyenesen a torkára forrtak a hangok.

   Idegesen túrt bele a hajába, le kéne magát csillapítania, kissé lehiggadnia, hiszen még sem ment el… de el akart. Annyira tartott ettől és annyira igaza lett, hogy keserűségében a legszívesebben felnevetett volna. Meg akarja változtatni, átkozottul csak arra vágyik, más legyen, ne igyon, ne csináljon hülyeségeket, amivel leginkább magát szórakoztatja.

   De ez is ő volt…

   Ő volt a hősszerelmes, féltékeny pincsikutya.

   Ő volt az idióta, aki berúg és gyökérségekkel teszi vidámabbá a hétköznapokat.

   És nem akart megváltozni, mert egy személyiséget nem lehet darabokra szedni és nem is szabad.

-          Nem vagyok idióta – kérte ki magának hirtelen. – Egyébként se menj el, megkértelek – tette hozzá zaklatottan.

-          És miért? Nem is válaszoltál rá – rázta meg értetlenül a fejét. – És soha semmire nem is válaszolsz, aminek egy kicsit köze is lenne hozzád, amihez meg kéne nyílnod, vagy megbíznod bennem.

-          Ez nem igaz – kérte ki magának ingerülten. – És megkértelek, ez nem elég? Ha te megkérnél valamire, megtenném!

   Loreley hidegen rámosolygott, aztán kicsit felvonta a szemöldökét.

-          Tényleg? Minthogy ne legyél megint totál részeg, aki a két lábán nehezen tud megállni? – gúnyolódott vele, mikor a fának dőlt.

-          Nem kértél meg, csak azt mondtad nem szereted – mutatott rá az igazságra, kissé összefolyó beszédben. – És mondtam, hogy akkor menj el, nem szoktam megállni – újra dühroham kezdte gyötörni. Annyira nem akarta, hogy elmenjen… - De most már maradtál, most már maradj is!

-          Nekem ne parancsolgass – sziszegte a nő. – A kérés egy dolog, a parancsolgatás viszont egy másik! – csattant fel.

   Hosszan szívta be a levegőt, elnézett a ház irányába, melyben egyre nagyobb káosz kezdett kialakulni, vagyis igazi hamisítatlan Ville buli. Az összetört bútorok és berendezési tárgyak mellékesek szoktak ilyenkor lenni, ahogy a kiöntött alkohol, vagy a fürdőszobában szexelő párok, vagy a kertben kifekvő részegek.

   Ahogy az is, hogy Bammel táncolnak egy asztalon vagy ivó versenyt rendeznek. Az egész valahol szánalmas volt, mocskos és undorító, hogy így próbálnak mindenről elfelejtkezni, az igazi életről, a felelőségről, minden másról, de nem tudta nem élvezni. Csak szórakozni akart, kiüríteni az agyát, elfelejtkezni az életről, mint a többiek. Talán Loreley iránti érzéseitől is szabadulni akart, lehetőleg minél messzebb futni, főleg most.

-          A kérés nem jött be – nézett rá vissza üresen. – Így maradt a parancsolgatás, ha mással már nem érek el semmit.

-          Elég lenne elárulnod, miért nem akarod, hogy elmenjek – sóhajtott nagyot a nő.

   Érdektelenül megvonta a vállát. Elég részeg volt hozzá, hogy a testében kialakult csalódás ne érje el a lelkét, vagy ha el is érte, ne vegyen róla tudomást. Persze, ha kijózanodik az egész még jobban fog fájni, de addig van jó pár órája, talán napja is…

-          Nem számít – legyintett lemondón, majd elindult vissza a házba a többiek közé.

   Ha valami nem megy elsőre és nem megy másodszorra sem, akkor hagyni kell a fenébe. Talán ez a legjobb megoldás mindenre, ami nem működik, ahogy neki sem működik soha, hogy legalább egy kicsit megértőbb emberrel találkozzon.

   Vagy ha nem is megértővel, olyannal, aki elégé szereti ahhoz, hogy ne bántsa.

   Az egész hülyeség volt, hülyeség volt megkedvelnie Loreleyt, hülyeség volt engednie az egész érzésnek. Ettől függetlenül csalódott, mikor a nő nem ment utána. Újra. És újra fog. És megint. Mert ilyen ez az élet, csalódások hosszú sorozata. De majd elmúlik.

-          Mi az, minden rendben van? – sétált oda hozzá Jenna, majd hozzá is simult.

-          Persze – vetette oda foghegyről.

   Nem igazán vágyott a nő társaságára, minden bulin kikezdett vele, ő meg minden bulin visszautasította. Egy ribanc volt, aki már a jelenlévő férfiak felével megfordult egy menetre. Ráadásul Bammel is volt, ami az egyik legnagyobb kizáró ok számára. Imádta Bamet, de csakis ribancokkal kefélt.

-          Hova tűnt a szirén? – vetődött vigyorogva az emlegetett férfi a nyakába.

-          Lelépett – morogta rosszkedvűen.

-          Oh, jaj – azzal egy vodkás üveget nyomott a kezébe. – A párkapcsolattal csak a bajok vannak, Ville. Mikor tanulod már meg? Ha dugni akarsz, dugj, de ne keres barátnőt, a barátnők csakis gondot okoznak.

   Hidegen nézett a férfira, miközben elvette tőle az üveget.

-          És még én vagyok megkeseredett, ugye? – jegyezte meg apró mosollyal.

-          Igaza van, ez már csak ilyen – szállt be Jenna is. – A kapcsolatokkal csak a baj van. Nem is értem, miért vannak oda érte annyira az emberek. A szex jó, de a szex önmagában is jó – kacsintott rá.

   Nagy levegőt vett. Elég lenne egy szót mondania, a nő azonnal ráugrana és az is lehet megerőszakolná. Egy kicsit sem keltette fel az érdeklődését, nem kívánta, nem érdekelte, csakis a kék szemű szirén, aki megbabonázta bús énekével.

-          A szex csak azzal lesz igazán jó, aki iránt érzel is valamit - lépett be a körbe. Sose érezte még ilyen fagyottnak magát, mintha ismét visszataszította volna abba a jeges verembe, amiben évekig önként tartózkodott. Nem érezte fairnek, hogy miután megmutatta milyen is valakivel törődni, kedvelni, megosztani vele a napjait, egyszerűen csak elsétált. Az, hogy Ville megint faképnél hagyta, megdöbbentette. Fájdalmat okozott neki. Szörnyű fájdalmat, de úgy döntött felülemelkedik ezen is. – Még akkor is, azzal a legjobb a szex, aki talán meg sem érdemli, hogy érezz iránta bármit is – nézett a zöld szemekbe, amik hirtelen szomorúsággal teltek meg. Zavarta, hogy a lány rámászott arra, akiről azt hitte az övé, de ahogy a teraszajtóból nézte a férfit, rá kellett jönnie, hogy közel sem az övé és soha nem is lesz az. Nem birtokolhatja, egyszerűen csak élveznie kell, azt amit kap tőle, még akkor is, ha csúnya árat kell fizetnie érte. Vágyott rá, arra, amiket kiváltott belőle, így megint úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, megfizeti az árat a férfinek.

-          Te meg ki vagy? – Nézett rá a lány dühösen, mintha olyan dologba folyt volna bele, amihez semmi köze sincs.

-          Azt hittem, hogy Ville kapcsolata, de igazat kell adnom Bamnek. A kapcsolatokkal csak a baj van, szóval mondjuk, hogy mostanában engem kefél, mert többre nem tart – húzta el a száját fagyosan. A lány szép volt, de a közelébe se ért. Nem volt se tartása, se méltósága, így bátran nézte le.

-          Mi? – Nézett rá Ville kikerekedett szemekkel.

-          Hiába minden – szólalt meg újra jegesen, miközben kivette a férfi kezéből az üveget és nagyokat kortyolt belőle, hogy behozza a lemaradását. – Nem mondok le rólad és nem megyek el, még akkor sem, ha messzire akarsz üldözni. De innentől kezdve tisztán játszunk – nézett mélyen a macskaszemekbe.

-          Ezt meg, hogy érted? – Húzta fel Ville kérdőn a szemöldökét.

-          Nem számít – nevetett fel szárazon, ahogy visszaidézte magában a férfi utolsó szavait, mielőtt még faképnél hagyta a kertben. Lehámozta magáról a kabátot, majd mindenki legnagyobb megdöbbenésére, elfogyasztotta az üvegben maradt alkoholt. – Bulizzunk – mászott fel az asztalra, majd a zene ritmusára, táncolni kezdett. Jesse is melléjük keveredett és nevetve lépett mögé, ő pedig kikapcsolta az ágyat.

Tudta, hogy nem a legjobb dolgot teszi, de azt is, hogy nem akar egy karót nyelt, idiótának tűnni, így hát bátran ivott mindenkivel egy felest. Egyszerűen csak idomult a környezethez és alkalmazkodott az egészhez. Ville amúgy is ezt várta el tőle, hogy olyan legyen, mint ő, hogy mértéktelenül igyon és engedje el magát, ő pedig meg akarta mutatni, hogy képes rá. Csak egyetlen egyszer megmutatni, hogy ő is tud hasonló lenni, egyszerűen az egész arról szól a számára, hogy nem így akar élni. Nem akar felelőtlen lenni, ész nélkül tenni bármit is, még akkor sem ha megteheti.

-          Beszélnünk kell – lépett Ville elé, mire egyszerűen szájon csókolta.

-          Nem, nem kell, most jól érzem magam, majd később beszélünk – egyenesedett ki, aztán nevetve karolt bele Bam-be, aki éppen kánkánt próbált járni az étkezőasztal tetején, de olyan részegek voltak, hogy annak is külön örültek, ha nem borultak el.

-          Loreley gyere le onnan – csattant fel a férfi hirtelen. A szemei villámokat szórtak, részeg volt, de erre egy szava sem lehetett, hisz ő is elég gyorsan behozta a lemaradását.

-          Hagyd már békén – dőlt rá Linde kacagva. – Csak mulat. Ezt akartad nem?

-          Ebbe te nem szólj bele – nyúlt a férfi a dereka után, majd egy könnyed mozdulattal leemelte az asztalról és a kertig meg sem állt vele.

-          Most meg mi bajod?  Lelépett a másik ribanc és unatkozol? – Csókolt a féri illatos nyakába, miközben érezte, hogy a féltékenység az ereit marja.

-          Milyen másik ribancról beszélsz? – Nézett rá a férfi dühösen.

-          Az a Jenna vagy, hogy is hívják. Megdugtad? Jó volt? Talán nekem is el kéne mennem Bammel egy körre, elvégre a kapcsolatunkat, mint kiderült csak túlértékeltem – nevetett fel szárazon. – Persze csak akkor, ha a ház ura, a finn kurvája után nem tart igényt az amerikaira is – karolta át a férfi nyakát.

-          Részeg vagy – vetette oda Ville foghegyről.

-          És? Te is és amúgy is ezt akartad – rántott vállat hanyagul.

-          A kurva életbe nem ezt akarom – csattant fel a férfi. – Nem akarom, hogy rajtad legeltesse mindenki a szemét és azt se akarom, hogy… – kezdett bele feldúltan, mire úgy engedte el, mintha éppen tüzes vassal égetné.

-          Akkor mégis mi a szart akarsz? – Kiabált rá, félbeszakítva azon dolgok felsorolását, amit Ville nem akart.

   Hosszan beszívta a hideg levegőt, hogy csillapítsa a haragját és ne menjek át teljesen értelmetlen veszekedésbe, egyébként is rengeteg gonddal kellett szembenéznie, amit értékelnie kellett magában, vagy legalábbis összeszednie, mielőtt a rengeteg ital miatt, amit a gyomrába ledöntött, egyszerűen elfelejti.

   Első: Loreley részeg, ő is részeg, ezzel nem is lenne gond, ha a részegek nem viselkednének megfontolatlanul és mondanának ki minden hülyeséget. Vagyis uralkodnia kell a száján. Kettő: teljesen elborul az agya, ha a nőt mással együtt látja, esetleg még csak beszélgetni. Ezen talán neki kéne javítania és kicsit bíznia benne, de hát ez van. Három: Loreley féltékeny rá. Szereti. Ahogy ez teljesen eljutott a tudatáig, nem bírta ki, hogy annak ellenére, hogy két sötét szempár dühösen villog rá, ne vigyorogjon, mint egy idióta.

-          Már megkaptam – bökte ki, letörölhetetlen mosollyal.

-          Neked meg mi a franc bajod van, és miről beszélsz? – támadt rá újra a nő.

-          Féltékeny vagy.

   Loreley értetlenül bámult rá, majd pislogott egyet. Kettőt. Hármat. Valószínűleg próbálta felfogni ennek milyen jelentősége is van, de ő csak a karjába akarta kapni és csókolni, ameddig csak csókolni lehetséges. Tudatni akarta a világgal és minden emberrel, csakis az övé, a szívét neki adta, birtokolja, senki nem mehet a közelébe.

   A bizalom talán itt kezdődik, talán annál, mikor megismerjük a másikat. Melegség járta át, bármennyire is meg akarta fojtani percekkel ezelőtt, amikor egyáltalán célozni mert arra, hogy elmegy Bammel egy körre.

-          Te meg teljesen bolond! – mondta végül ingerülten. – Nem tudom mi a szar jelentősége van ennek, arra lettem volna kíváncsi, hogy miért nem csinálhatom azt, amit akarok, miért nem rúghatok be én is, és táncolhatok az asztalon, vagy…

-          Mert te csak velem táncolhatsz – húzta hirtelen magához, szorosan átkarolva a derekát. – Te csakis az enyém vagy.

-          És te? Nem úgy illene vagy lenne normális, hogy akkor te meg az enyém? – sziszegte, miközben kezeit a mellkasára rakta, s megpróbálta ellökni magától.

   Nem engedett neki. Nos, igen, így lenne valószínűleg normális, csakhogy ő elsősorban birtokolni akar és nem behódolni, talán a fájdalom miatt, talán mert férfi, vagy talán, mert alapvetően valami elbaszott módon működik.

-          Követelni akarsz, elvenni? Miért nem várod meg, míg én adok? – suttogta halkan a fülébe, szorosan rásimítva kezét a tarkójára. – Te kértél időt, te mondtad, hogy nem akarod elrontani, te nem akartál ide költözni. Ezekhez a dolgokhoz nem kell idő, míg az érzéseknek igenis szükségük van rá.

-          A francokat! Ismerd be, semmit nem akarsz tőlem, csak kihasználsz, kihasználod, amit adni tudok és élvezed, mert te magad már tönkre mentél és lassan pusztulsz! – vágott ököllel a mellkasára.

   A szavak szívébe martak, sebzettnek érezte magát tőlük és megbántottnak, még sem mutatta ki. Legfőképpen azért, mert talán igaza volt abban, lassan pusztul, azt viszont tudta, hogy nem kihasználja, vagy ha mégis, akkor egyszerűen nem tehet róla. Próbál érezni, próbál kötődni, próbál többet adni magából, de ha az nem megy, akkor mit tehet?

   Csak a testével, a csókjaival tudja megmutatni, mit jelent számára.

-          Nem ismerem be, mert hazudsz és áltatod magad vagy csak sajnáltatni akarod, nekem tök mindegy, olyan dolgokat gondolsz és látsz, melyek nem igazak – vonta meg a vállát könnyedén. – Azt viszont nem tűrőm, hogy a barátaimmal flörtölj.

-          Mekkora egy rohadék vagy! – csattant fel, s újra a mellkasára vágott. – Ráadásul rohadtul nem flörtöltem senkivel, nem úgy, mint te! Láttalak azzal a csajjal, nem vagyok vak.

-          Továbbra is azt mondom, édes a féltékenységed – vigyorgott rá. – De soha nem dugnám meg, és senkit nem dugnék meg itt, persze rajtad kívül.

   Azzal erőszakosan hozzápréselte az ágyékát, hogy érezze mennyire is kívánja. A legszívesebben becipelte volna a hálószobájába, ledöntené az ágyra és nem törődne senkivel…

-          Köszönöm szépen, ezt aztán igazi megtiszteltetésnek veszem!

-          Ennek örülök – ment bele a gúnyolódásba.

   Mielőtt mondhatott volna valamit, hevesen az ajkaira tapadt. Mindketten részegek, ami felmentette az alól, hogy még csak ne is próbáljon kezdeményezni nála. Érezni akarta a testét, érezni akarta a lélegzetvételét, a csókját és az érintését is. Meztelen bőrt akart érinteni, s kiakart elégülni, de nem csak a teste, hanem a lelke is, ami egy kis megnyugvásra vágyott, miután végig nézte, hogyan táncolt másokkal a nő, s elegyedett könnyed beszélgetésbe, amitől pillanatokra teljesen elborult az agya és azt se tudta mit tegyen vele.

   Eleinte a megfojtást jó ötletnek találta, de aztán elvetette. Megtudja másképp büntetni, de majd később, amikor óráik lesznek egymásra, nem pusztán röpke perceik.

-          Gyere fel velem – suttogta az ajkába, majd az alsót fogai közé vette. – A hálóba. Bezárjuk az ajtót és… neki döntelek, aztán addig szeretkezünk, míg el nem felejted azt a butaságot, hogy megcsalsz valakivel valami ostobaság miatt.

Ott feküdtek egymás mellett az összegyűrt ágyneműk közt, zihálva. Nem tudott neki ellenállni, de a szex valamennyire kijózanította, ettől viszont pokolian érezte magát. Az már világossá vált a számára, hogy nem alkotnak egy párt, még akkor sem, ha Ville kérdezte meg tőle, hogy lenne-e a barátnője és nem ő akaszkodott a nyakára.

Azt hitte az egész többről szól, mint amit csinálnak, de gyorsan kiderült, hogy ez csak rá vonatkozik. Ville nem érez iránta semmit csak puszta testi vágyat, amit kielégít aztán bezárkózik és, mint egy használt guminőt félredobja.

Lassan ült fel az ágyon, majd öltözni kezdett. Képtelen volt tovább együtt maradni a zöld szemű ördöggel az ágyban. Le akart menni a bulizó vendégek közé és tovább inni.

-          Megdughatod nyugodtan – sóhajtott nagyot, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ki kellett mondania, hogy nem fogja számon kérni semmiért, mert megértette a kapcsolatnak nem nevezhető valami mibenlétét.

-          Kit? – Gyújtott rá Ville egy cigire, mire ismét felvette a jeges maszkját.

-          Jennát. Nem számít, kefélhetsz vele is – kapta fel a földre szórt ruháját, miközben fagyosan nézett végig a meztelenül heverésző férfin, akinek minden porcikája csábította, de keménynek kellett lennie.

-          Mondtam már, hogy nem akarom megdugni – ült fel Ville is.

-          Ha meggondolod magad hajrá – húzta fel a cipzárt, majd a tükörhöz lépett, hogy megigazítsa a haját. Látta a tükörből, hogy a férfi értetlenül néz rá, aztán elgondolkodóvá vált.

-          Nem lennél féltékeny? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét, miután mögé lépkedett és átkarolta a derekát, amitől egy pillanatra megremegett a térde, de nem annyira, hogy a zöld szemű ördög észrevehesse rajta, mennyire gyenge. Fagyosan nézett a tükrön át a vizslató macskaszemekbe.

-          Nem. Már értem a lényeget Ville – nyúlt bele a táskájába, aztán átrúzsozta az ajkait.

-          És szerinted mi a lényeg kedves? – Simogatta finoman a hasát a hüvelykujjával.

-          Én vagyok a guminőd, aki csak a tiéd, de te más guminőket is használhatsz. Mert csak használni vagy képes igaz Ville? – Fordult szembe vele hirtelen.

-          Ezt gondolod? – Ráncolta össze a férfi a homlokát.

-          Ez a leglogikusabb magyarázat arra, ahogy viselkedsz. Csak tudod nem értem, hogy miért nem engedtél el, ha ennyire egyetértesz a cimboráiddal – szűkítette össze a szemeit egy pillanatra, miközben fürkészni kezdte a férfi gyönyörű arcát. Ville minden vonása megkeményedett, amitől szárazon felnevetett. – Igen, erről beszélek – bontakozott ki a karjai közül. – Képtelen vagy még a dühöd is kimutatni. Dugni lehet, levenni a ruhát és meztelennek lenni, belefér, az viszont, hogy levedd a maszkod már nem. De nem számít. Leszek a babád, játssz, gyere – szólította fel, miközben parfümöt fújt a nyakára, aztán elfordította a kulcsot a zárban.

-          Hova mész? – Nézett rá Ville zavartan.

-          Megcsókolom Bamet sőt talán le is fekszem vele, hátha neki is kell egy guminő – vont vállat érdektelenül. – Míg te a Jennát dugod engem majd Bam fog. Vagy az öcséd… Hogy tetszik a játék Ville? – Mosolygott a férfira fagyosan, aki még mindig pucéran állt a tükörnél, a kezeit viszont ökölbe szorította.

-          Az én barátnőm vagy – csattant fel hirtelen, mire újabb fagyos, érzelem mentes kacagás tört fel a torkából. Fel akarta bosszantani és tudta, hogy ezzel menni fog.

-          A kapcsolatokkal csak a baj van – idézte fel Bam szavait, amire a férfi egy szót sem szólt.

-          Úgysem csalnál meg – szegte fel Ville az állát magabiztosan.

-          Megcsalni csak azt lehet, akit a párodnak tartasz, de ma bebizonyítottad, hogy még mindig nem vagyok több, mint a szeretőd. Te mondtad, hogy ne követeljek semmit, hogy várjak, míg te adsz. Hát várok Ville, hogy mire azt nem tudom,  valószínűleg sosem fogok semmit kapni tőled, mert eszed ágában sincs adni, neked csak az megy, hogy elvegyél, de talán egyszer kaphatok tőled egy igazán maradandó sebhelyet vagy nemi betegséget, de addig is alkalmazkodom a környezethez és a játékszabályokhoz, szóval, ha nem bánod most lemegyek inni, de ha gondolod ki is dobhatsz és játszhatsz a másik ribancoddal, ahogy neked megfelel. A konyhában megtalálsz majd – vetette oda ridegen, aztán ahogy eddig a férfi, ő is kisétált a szobából, anélkül, hogy megvárta volna, hogy mit reagál.

   Fogalma sem volt miért képes Loreley folyamatosan elérni nála, hogy egyszerűen képesnek érezze magát megfojtani egy kanál vízben. Pedig még nem bántott nőt, szerette volna, ha ez örökre így is marad, de egyszerűen az átkozott szirénje az idegein táncolt.

   Szerette volna ujjait hófehér nyaka köré fonni és addig szorítani, míg levegőt kap, nem pusztán szexuális játékból, nem, ennek ahhoz köze sem volt, azért, hogy végre nyugton maradjon és megértse, valóban sokat jelent neki. Hosszan beszívta a levegőt, miközben felrántotta a nadrágját és egy pólót kapott magára, de azt már a folyóson, hogy időben utolérje a nőt, mielőtt hülyeséget csinál, amit később ő is megbán.

   Igazából magát alázná meg azzal, ha kikezdene Bammel, ha még meg tud állni a két lábán, biztosan nem csókolná vissza, inkább döbbenten bámulna rá, mit is akar tőle. Loreley lehet akármilyen vonzó, a barátjában megbízott. Loreleyban viszont nem. És az átkozott szuka újra a gyufát akarja kihúzni nála, mintha azt tesztelné meddig mehet el, mielőtt a falnak szegezi és mások előtt is megdugja, mint valami ősember így tudatva mindenkivel, hogy kihez tartozik.

   Egy másodpercre eljátszott az ötlettel, de enyhe hányinger kerülgette tőle, a szexualitás intim dolog és senkinek semmi köze nincs hozzá. A három ember is túlzottan sok hozzá. Összeszorította a fogát, ahogy belépett a konyhába és észrevette, hogy Loreley éppen Bammel táncol és Burtonnal, akit talán még soha nem látott ennyire részegnek. Ketten simultak hozzá, az egyik elölről, a másik hátulról, nevetve itták a vodkát, miközben az átkozott boszorkány hozzájuk simult.

   Ökölbe szorította a kezét.

   Rendben.

   Nyert.

   Elérte, bármit is akart.

   Elkapta a derekát újra lekapta a pultról, ma már kitudja hanyadszorra – inkább nem is számolta. Minden szó nélkül a falhoz vitte, neki préselte a testével, így kitakarva a többiek elől.

-          Nem mondom el többször, te szuka – sziszegte, lehajolva az ajkaihoz. – Nem akarok mást megdugni, nem szoktam mindenkivel össze visszakefélni. Eddig érthető voltam? Rendben van, akkor folytatom, te sem fogsz senkivel kefélni, az enyém vagy, én meg a tied, érthető? Nem dugok össze senkivel, soha nem tettem és a végletekig képes vagyok a kurva hűségre, bármilyen hihetetlen, vagy bármit is gondolsz rólam – nézett egyenesen a kék szemekbe. – Ha viszont megtudom, hogy valakivel is keféltél… - hirtelen elhallgatott, mert fogalma sem volt akkor mi lesz. Egyszerűen képtelen lenne többet ránézni a nőre, undorodra tőle és saját magát is gyűlölné. – Nem használlak, tényleg kedvellek, egészen szeretlek is, de részegen nem fogok vallomásokat tenni, abból viszont elegem van, amit csinálsz!

-          Mégis mit csinálok? Megint beszélsz itt mindenről, de se eleje se vége, ráadásul megint csak beszélsz, nem bizonyítasz semmit tettekkel – csattant fel hirtelen, szikrázó szemekkel, s még a mellkasára is rácsapott.

   Mégis mit akar tőle? Mit kéne tennie, hogy végre higgyen neki? Hogy megértse mit jelent a számára? Vágyik rá. Akarja. Maga mellett akarja tudni. Birtokolni. Szeretni. De ezek valóban csak szavak, melyeket gondolni könnyebb, mint kimondani.

-          Nem te vagy az első szuka, akit szerettem – szólalt meg hirtelen, aztán beletúrt a hajába. – Két nőbe is rohadtul szerelmes voltam, eddigi elbaszott életem során és egyszerűen csak tudom, milyen elcseszett helyzet alakulhat ki ebből az egészből. Miért olyan rohadtul érhetetlen és elfogadhatatlan számodra, hogy nem akarok még egyszer fejest ugrani az egészbe gondolkodás nélkül és átadni magam az érzéseimnek? Miért kell kínoznod és azt bizonyítanod, hogy baromira baszhatom az egészet?