7.

   Valamiféle lelkiismerethez hasonló dolog támadt fel benne, ahogy belegondolt Loreley szavaiba. Aztán úgy döntött, biztos nem lehet szűz. Egy ilyen szépség nem lehet az, ahogy ő sem lehetne pápa. Meglátnák a tetoválásait és ki is átkoznák az egyházból, már ha a tagja lenne. Pedig a heartagramnak köze nem volt a sátánizmushoz, még ha jó darabig ezt is hitték a zenekarról.

-          Mitől félsz? – kérdezte halkan suttogva.

   Tudta, hogy a hangja hatással van a nőkre, mély és rekedt, látta Loreley is megborzong tőle, ő pedig tovább bűvölte a kék szemeket, a lány forró bőrét simogatva.

-          Nem félek, egyszerűen csak untatsz – hajolt hozzá közelebb incselkedve vele.

   Gonosz szuka. Elmosolyodott, miközben kicsit kitolta a székét.

-          Újra és újra beletaposol a lelkemben, szemernyi kímélet nincs benned? – biggyesztette le az ajkát, de nem engedte el.

-          Nem – válaszolta jéghideg mosollyal, ami bántotta a tudatát. – El akarok menni, örülnék neki, ha elengednél végre. Hatástalan rám a varázsod, jobb lenne, ha beletörődnél.

   Fagyos volt és érzéketlen, elmosolyodott. Minden jeget fel lehet olvasztani, csak elég tűzre van hozzá szükség, ami… ami talán már nincs meg benne. Kissé talán kiábrándult volt már és megtört az ilyen játékokhoz, talán csak kinőtte őket, ahogy az életet is. Szórakozottan elnézett róla, kiitta a whiskyjét, majd újra rápillantott.

-          Senkire nem hatástalan – felelte egy szemtelen mosoly kíséretében.

-          Akkor most biztos nagyon csalódott vagy – próbálta meg kirántani a kezét a szorításból, de hosszú ujjaival szorosan fonta körbe, de azért nem annyira, hogy fájdalmat okozzon neki.

-          Nem vagyok képes rá, hogy csalódott legyek – vonta meg kicsit a vállát. – Ahhoz álmok szükségesek, az enyémek pedig régen meghaltak. Nem tudsz megbántani – csóválta meg a fejét lassan.

-          Egy depressziós zenész – húzta el a száját. – Igazán megdöbbentő – jegyezte meg szarkasztikusan.

   Felnevetett, aztán a bort is kiitta. – Ez vagyok én, le sem tagadhatnám – vigyorgott rá jókedvűen.

-          De egész jól kereshetsz, ha ilyen házban laksz – pillantott körbe újból. – Vagy a szüleid segítenek ki, ha már nem futja alkoholra? – tette hozzá enyhe gúnnyal.

-          Titkon tőzsdézek, de ezt el ne áruld senkinek. Rontaná az imidzsemet – kacsintott rá.

-          A zenélésből végül is nehéz megélni – vonta össze fekete szemöldökét, amitől a legszívesebben azonnal hanyatt fektette volna.

   Édes egy nő volt, akit azonnal akart, lehetőleg minden hülye játék és álszent csábítás nélkül. Mindketten tudták, miért hívta el vacsorázni, azzal, hogy eljött, engedélyt adott neki a fegyverkezésre. Nem állt szándékában lemondani róla semmi áron, egyébként is tisztábban volt vele; bármennyire is tagadja, működik a bűbája.

   Lassan megnyalta az ajkát, ahogy újra felnézett rá. Semmi kedve nem volt a zenélésre vagy a valóságra gondolni, ivott annyit hozzá, hogy el tudjon felejtkezni róla, de azért nem annyit, hogy ne legyen elégé képben. Loreley tökéletes volt, és biztosan tudta, akár órákra képes lenne megfelejtkezni mindenről, amíg végig csókolja bársonyos bőrét, s végig simogatja minden hajlatát, aztán pedig egyesül vele a kéjes pokolban.

-          Tényleg megyek, mert azon kívül, hogy még jobban lerészegedsz, nem csinálsz semmit és azt kell mondanom, ez engem nem igazán érdekel – rántotta el a kezét.

   Felkuncogott, hátra dőlt a széken, szétnyitotta a lábait, aztán egyenesen közéjük vonta a törékeny testet.

-          Ennél sokkal több kell hozzá, hogy részeg legyek – nézett fel rá, miközben szabad kezét a derekára fektette és egészen közel hajolt sötétszínű pulcsijához, a hasával volt egy magasságban, de jelenleg ez még nem jelentett neki problémát.

   Látta, hogy Loreley légzése elakadt egy pillanatra, ujja alatt pedig érezte ütőerét, mely hirtelen vadabbul kezdett pulzálni. A préda besétált a csapdába, ő meg nem hagyott neki gondolkodásra időt. Kezét felcsúsztatta a hátán egészen a torkáig, közben a kék szemekbe nézett és lassan felkelt a székről. Beletúrt a sima tincsek közé, az ajkaik alig pár centire voltak egymástól… meg akarta csókolni, az ő vére is vadul pulzált, férfiassága keményen feszült neki szűk, fekete nadrágjának, idegei megfeszültek.

   Még sem tette.

   Pedig akarta.

   Loreley is akarta.

   Élvezni akarta a vágyat és a sóvárgást, amit csak az első csók adhat, az első igazi érintés, az első ágyban töltött este, s ezek úgy lesznek egyre kéjesebbek, ha minél nehezebb megszerezni őket, az idővel egyre jobban kínozzák az embert, de ő élt-halt érte. A füléhez hajolt, ujjaival tovább simogatva a puha tincseket.

-          Áruld el a titkaidat és cserébe én is elárulom az enyémeket – duruzsolta csábítóan a fülébe.

A férfi bőre, az illata, a hangja, a kisugárzása annyira vonzotta, mint még soha senki. Érezni akarta, érinteni, de a józan esze megint leblokkolta az érzéseit. Ville viszont nem hagyott neki időt semmire, az egyik percben még úgy tűnt, hogy meg akarja csókolni a másikban pedig visszaült a székre aztán az ölébe húzta, miközben a hajával játszott és a fogva tartotta a pillantását. Kívánta, nem akarta tagadni, de megint ott volt a fal benne, ami világ életében meggátolta azt, hogy bárkit is igazán közel engedjen magához.

Titkokat akart hallani, miközben ő volt a legtitokzatosabb ember, akivel valaha találkozott.

-          Nekem nincsenek titkaim – vont vállat hanyagul. Maga sem tudta, hogy miért nem pattan fel Ville öléből és menekül el, egyszerűen volt benne valami, ami ott tartotta.

-          Mindenkinek vannak titkai – felelte a férfi szórakozottan, miközben egy tincsével játszott. Hol az ujja köré tekerte hol leengedte, hol csak simogatta.

-          Hát nekem nincs mit titkolnom – nézett végig a sápadt arcon, ami túl keserűnek látszott. Nem illett hozzá ez a furcsa arckifejezés, túl gyönyörű volt hozzá, hogy keserű legyen. Ville ráadásul fáradtnak is tűnt, életuntnak, mint a legtöbb zenész, akivel az élete során találkozott, mégis volt benne valami különleges, amit nem tudott hova tenni. Más volt, mint a legtöbb ember akivel volt szerencséje eddig beszélgetni, sokkal magasabb szinten állt és mégis annyira mélyen volt, akár egy hajléktalan, annak ellenére is, hogy egy mesébe illő házban élt. Őrültnek tűnt és mégsem félt tőle. Veszélyes volt és mégis veszélytelen. Olyan kettősség uralta a személyiségét, amit képtelen volt megfogalmazni, azt tudta, hogy felkeltette az érdeklődését, ez viszont nem volt jó. Némán ült az ölében, a szemeit bámulva, amikbe annyi minden kavargott, hogy képtelen volt csak egy dolgot is kiragadni a háborgó zöld folyamból.

-          Miért vagy ilyen hűvös, rideg, érzéketlen? – Kérdezte a férfi halkan jó pár perc csend után, az arcát tanulmányozva, miközben tovább babrálta a haját.

-          Nincs oka, bármennyire is keresed. Mindenki azt hiszi, hogy szerelmi bánatom van vagy valami komoly tragédia ért, fel se merül benned se, hogy egyszerűen csak ilyen vagyok – mosolyodott el hidegen.

-          Csak úgy senki nem válik ilyenné – ingatta Ville a fejét.

-          Honnan veszed? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.

-          Egyszerűen ilyen nem létezik – nézett Ville komolyan a szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni az igazságot, de nem láthatott a szemeiben semmit, mert tényleg nem volt semmi oka.

-          Nem hazudok, így születtem. Mindig ilyen voltam, nincs magyarázta a dolognak, hiába keresed. Nem törték össze a szívem, nem molesztáltak, mikor kicsi voltam, nem haltak meg egy szörnyű balesetben a szüleim, nem csalódtam senkiben, egyszerűen csak ez vagyok én – vont vállat. – És te miért iszol ennyit?

-          A gondolataim oldom fel – mosolygott rá.

-          Nem bírsz velük megbirkózni? – Mosolyodott el hidegen.

-          Ezt azért nem mondanám – csóválta meg Ville a fejét.

-          Miért nem akarod, hogy elmenjek? – Kíváncsiskodott tovább.

-          Szórakoztatsz – suttogta a férfi mosolyogva.

-          Te viszont engem nem – sóhajtott nagyot, majd hirtelen felállt. A vonzás egyik pillanatról a másikra taszításba ment át. Nem értette magát és nem akart gondolkodni tovább azon, hogy mit művel. El akart tűnni, visszahúzódni a biztonságos takarók alá, messze a zöld szemű ördögtől, aki meg akarta törni.

-          Legalább ne hazudj – rántotta vissza Ville az ölébe, miközben a zöld szemei megvillantak, a hosszú karjait pedig a dereka köré fonta, hogy ne tudjon mozogni se.

-          Eressz el. Teljesítettem az egyezségünk rám eső részét, megállapodtunk, így is többet kaptál, mint kellett volna – nézett rá keményen.

-          Nem kaptam semmit – rázta a férfi a fejét.

-          De, megkaptad, amit akartál. Veled vacsoráztam és most el akarok menni – jelentette ki határozottan.

-          Nem csak vacsorázni akartam és ezt te is pontosan tudod. Miért taszítasz el? – Nézett mélyen a szemébe, mire egy hideg mosoly ült ki az arcára.

-          Mert nem érdekelsz – vágta a képébe.

-          Megint hazudsz, de a tested elárul kislány – húzta végig az ujjait a karján, amitől tényleg lúdbőrös lett.

-          A testem lehet, hogy akar téged egyetlen kósza éjszakára, de tudok uralkodni fölötte. Nem fogok egy alkoholista zenész ágyába kikötni, aki ki tudja már hány nőt fektetett meg puszta hobbyból és aki csak unaloműzésre tartja a nőket, mert nem tud mit kezdeni magával. Nem vagyok játékszer Ville és nem is leszek az, keress más ágyast magadnak, mert nem fogok beállni a sorba. Most pedig eressz el – próbálta meg lehúzni magáról a kezét, de a férfi szorosan tartotta, miközben mogorván nézett rá.