5.

   Jókedvűen felnevetett. Kinézte a kis boszorkányból, hogy tényleg képes lenne bezárni reggelig. A kék szemekbe nézett, még hogy nem érez semmit! Talán így van, de az ilyen nők tudnak a legmagasabb fokozaton égni a szenvedély hevében, ha megolvadt a jégpáncéljuk, amit merő csalódásból építettek maguk köré.

-          Ki bántott, édesem, hogy ennyire keserű lettél? – kelt fel a kanapéról. A kávétól egészen kezdett magához térni, így biztosan tudta, hogy legalább a bolt helyét nem fogja elfelejteni másnapra.

-          Nem értem, miért gondolod azt, hogy egyetlen kérdésedre is válaszolok – csóválta meg a fejét unottan az ajtóban állva.

-          Pusztán kíváncsi vagyok, az is baj? Valakiben nagyot csalódtál és összetörte a kicsi szíved, te meg a csalódás súlya alatt azt hiszed nincs is jobb annál, hogy egy dísznövényként tengesz a világban – sétált ki az ajtón.

   A hideg azonnal megcsapta, összerándult tőle, hiányzott neki a boltocska melege és annak sem örült túlságosan, hogy Loreley eltűnik az éjszakájából. Zsebeibe süllyesztette a kezeit, sajnos, tényleg megígérte neki, hogy kávéért és száraz ruháért cserébe békén hagyja. Bár hazudhatott is, a nevét így is csak kitalálta.

   Vajon tényleg három pasija van? - Fordult meg hirtelen az agyában. Valahogy a gondolat is irritálta… az ő prédája.

-          Semmit nem tudsz rólam. Mondd, honnan szeded ezeket a bölcsességeket? – nyomta be a riasztót, aztán bezárta a boltot.

-          A kor előre haladtával az ember egyre bölcsebb és bölcsebb lesz – jegyezte meg gúnyosan, majd beszívta a torokfagyasztóan hideg levegőt és egy cigit vett elő az új nadrágjából.

   Loreley megállt mellette, átnyújtotta a zacskót, amiben a száraz ruhái voltak. Elhúzta picit a száját, aztán mélyen beleszívott a cigibe.

-          Remélem, visszatalálsz – intett neki búcsút közönyösen, mintha a legkevésbé sem érdekelné a dolog.

   Karja után kapott, visszafordította magához.

-          Örülök a találkozásnak, szirénem – adott egy gyors puszit a homlokára, miután mélyen a szemeibe nézett.

   Hirtelen sarkon fordult és elindult vissza a kocsmába, mielőtt Loreley alaposan lecseszi bárdolatlan lépése miatt, vagy felpofozza, vagy kitudja milyen lépésre szánja el magát. Felidézte magában, ahogy neki háttal lefőzte a kávét, formás fenekére gondolt, hosszú combjaira… az egyszer biztos, hogy ha egy ragadozó prédát választ, azt nem ereszti el soha.

   Hajnal volt, mire beesett a lakásában a matracra és dél, mikor felébredt. A fejfájás elkerülte, annyi alkohol után, amit megivott még részeg volt, nem pedig másnapos. Vidáman pattant fel, cigit vett a szájába és rágyújtott, majd azzal együtt vágtatott a fürdőszobába, hogy az alkohol szúrós szagától megszabaduljon. Nem csak azért szórakozott jól, mert még mindig vérében volt a rengeteg elfogyasztott bor és vodka, hanem mert ha akarta volna sem tudta volna kiverni a fejéből a tegnap esti kis éjszakai pillangóját.

   A nevét elfelejtette, de a boltra emlékezett, főleg, hogy a kedvenc törzshelyüktől nem messze nyitott.

-          Igen? – szólt bele a telefonjába, mikor kilépett a zuhany alól.

-          Váo, sikerült felvenned a mobilod? – szólt bele Bam rekedten és kissé fájdalmasan, amiből egyből tudta, őt viszont gyötri a másnaposság.

-          Néha összejön – vigyorgott, ahogy tiszta ruhákat keresett.

-          Mi volt este? Te hol voltál vagy egy órán át? – kérdezte.

-          Este is elmondtam, hogy találkoztam egy szirénnel, aki megidézett az énekével – nevetett fel, majd fél kézzel próbált magára egy alsónadrágot felhúzni.

-          Ezek szerint te se emlékszel semmire.

   Loreley – ugrott be neki hirtelen a nő neve. Ő pedig Heinrich. Meglepte, hogy van Finnországban olyan ember, aki nem ismeri, nem azért mert olyan híres lett volna… hanem mert egyszerűen ő volt nemzete csodája, vagy kitudja mije. Nem is igazán érdekelte.

-          Emlékszem én mindenre, neked hagy ki a memóriád, öregszel, nem bírod már úgy az alkoholt, mint régen – jegyezte meg, ahogy a farmer felhúzásával is megpróbálkozott, de most már két kézzel a telefont vállához szorítva.

-          Mit csinálsz?

-          Öltözök.

-          Minek?

-          Megyek vásárolni.

-          Délután próba van, este pedig koncert – sóhajtott fel Bam.

-          Nem felejtettem el – tornásztatta meg kicsit a nyakát. – Ezért sietek. Ott találkozunk!

   Az elköszönést meg sem várva lerakta a telefonját, aztán egy pólót is keresett magának és egy pulcsit. Igazából bevásárolnia kellett volna, de egy cseppet sem érdekelte, ha üres a hűtője. Magára kapott egy kabátot, egy sapkát, aztán taxival ment a boltig.

   Kint rágyújtott egy cigire és a kirakaton keresztül pillantott be. A látása ugyan elég szar volt, de rögtön kiszúrta a fekete hajú kis boszorkányt és annak is örült, hogy a bolt teljesen üres, ami nem volt meglepő, mert egy eldugott kis utcában volt, ahol alapvetően a madár sem nagyon jár. Elnyomta a cigijét, majd besétált a boltba.

-          Szia, szirénem – lépett be magabiztosan vigyorogva.

   Loreley felemelte a fejét a kassza mögött állva, le se tagadhatta volna, hogy nem akarja látni, unottan és érdektelenül nézett rá.

-          Már megint te? – mormolta rosszkedvűen.

-          Jöttem fizetni – sétált oda hozzá. – Nem szeretek senkinek tartozni, főleg nem egy olyan bűbájos hölgynek, mint amilyen te vagy – jegyezte meg enyhe iróniával.

-          Hol a francban voltál? – Támadták le azonnal a tök részeg lakótársai, amint hazaért. Neki viszont gőze sem volt arról, hogy hol a francban is volt.  Minden összemosódott és olyan távolinak tűnt. A zöld szemek emléke élénken keringett a tudatában, de attól a homlokpuszitól, igazán megszédült.

Persze reggelre kiheverte az egészet, a biztonságos, meleg ágyában fekve, a falat kémlelte mosolyogva, aztán eszébe jutott, hogy ezer éve nem mosolygott reggel szóval gyorsan rendezte a vonásait. Tudta, hogy semelyik fiú nem lesz olyan állapotban, hogy ma irányítsa az üzletet, így kénytelen lesz ő bemenni. Még akkor is, ha abszolúte nem ő a soros…

A reggeli kávé és egy józanító zuhany után, készített a srácoknak némi reggelit is, aztán lassan sétálva elindult kinyitni.

Most meg itt állt előtte, a bosszantó férfi, aki este is próbálta elbűvölni.

-          Oké – mászott be a konyhába, ahová a címkéket kidobta az éjjel, majd pár összegyűrt tervrajz és anyagdarab alól kihalászta őket és visszasétált a kasszához, hogy beüsse őket. A férfi már megint betöltötte az egész teret, a jelenléte fojtogatóvá tette a levegőt, de mindent megtett azért, hogy megpróbálja kizárni a tudatából.

-          Körbe is néznék, segítesz? – Nézett rá vigyorogva, mire megforgatta a szemeit.

-          Mit szeretnél venni? – Sétált ki a pult mögül. Vevőként kezelte, hidegen, kimérten, de udvariasan viselkedett, hisz ebből élt.

-          Nem tudom – vont vállat, majd a fogasok között kezdett kutatni, mintha tényleg venni akarna valamit, bár volt egy fogadása arra nézve, hogy csak őt akarja bosszantani.

-          A rózsaszín nem igazán a te színed – állapította meg halkan, mikor a férfi egy sötétrózsaszín inget emelt magához.

-          Tényleg? Kár, pedig azt hittem, hogy jól fog állni – gúnyolódott halkan.

-          Ki kell ábrándítsalak – dőlt az egyik polcnak, miközben tovább figyelte, hogyan fedezi fel az idegesítő pasas az egész üzletét.

Az ajtó hirtelen kinyílt, majd Mark jelent meg egy óriási mappával a kezében. Kicsit másnaposnak tűnt, de ez persze semmiben nem gátolta meg, szélvészként kezdett pörögni, amint belépett az ajtón.

-          Lor – kezdte szólongatni, miközben ledobálta a kabátját. – Lorey, tündérkirálylány, hol vagy? – Száguldott be a konyhába, majd ki az üzletbe. Amint kiszúrta két polc között azonnal elmosolyodott, majd nagy léptekkel indult meg felé, a karjába kapta megpörgette a levegőben, egy puszit nyomott az arcára, aztán visszatette a földre. – Egy Istennő vagy, bocs, hogy neked kellett bejönni, azt hiszem elaludtunk, de a reggelid Isteni volt, most már mehetsz, felváltalak és ne haragudj jó? Este csinálok neked pizzát és két napig nem piszkállak, amiért bejöttél helyettem – nézett rá hatalmas boci szemekkel, amik miatt sosem tudott rá haragudni. Barátok voltak, a legjobb barátok, a férfinak igaza volt, őt szerette, ahogy a másik két srácot is.

-          Még mindig részeg vagy? – Vizsgálgatta a férfi arcát mosolyogva.

-          Nem, de… - kezdett bele a hadarásba újra, mikor halk torokköszörülésre lettek figyelmesek mindketten, ez pedig Markot is elhallgatatta és az idegen felé fordult. Heinrich mogorván pislogott rájuk, de ez egy cseppet sem hatotta meg. – Ó, hogy vannak bent. Miért nem szóltál? – Pirított rá halkan, mire felkuncogott.

-          Nem hinném, hogy bármit is akar venni az úr. Egyszerűen csak engem akar bosszantani – nézett végig a férfi kezében lévő holmikon, amik cseppet sem illettek hozzá és biztos volt abban, hogy ezzel a férfi is tisztában van. – De majd te segítesz neki válogatni, én megyek, elment valaki bevásárolni vagy azt is nekem kell megcsinálni? – paskolta meg Mark vállát, majd elindult, hogy összeszedje a cuccait hisz megkapta az egérút kulcsát.

-          Öhm… A többiek még alszanak, nem hinném, hogy bárki is felkelne, este hatnál hamarabb, szóval… - harapta el Mark a mondat végét halkan.

-          Szóval nekem kell megcsinálni – vonta le a konklúziót, mire a lakótársa bocsánatkérően mosolygott rá. – Nem gáz, de azt a pizzát behajtom rajtad – fenyegette meg játékosan, miközben felvette a kabátját.

-          Fizetnék – szólalt meg Heinrich hirtelen, miután mindent visszatett a helyére.

-          Mark, az úr fizet – somolygott.

-          De hát nem is vett semmit – nézett rá értetlenkedve.

-          De, tegnap elvitt pár cuccot, azaz sokkal inkább ma. Bent van minden a gépben, este találkozunk – intett nekik egyet.  Majd kisurrant a boltból, hogy azelőtt eltűnhessen, hogy a férfi utána indulna.