17.

   Imádta Loreley minden elátkozott érintését, amivel egyszerre okozott testének fájdalmat és gyújtott benne még nagyobb tüzeket. Lehunyta a szemét, ahogy férfiasságát keményen összeszorította, és fogaival a hasfalába vájt. Nem tudta meddig lesz képes visszafogni magát, a legszívesebben azonnal megragadta volna, hogy újra keményen megdugja.

   Felnyögött, mikor szája egyre lejjebb haladt, kinyitotta a szemeit és mozdulatait figyelte. A kék szemek felsandítottak rá, picit elhúzta a száját, majd megnyalta az alsó ajkát. Azt hitte ajkai közé veszi erekcióját, ehelyett viszont heréit kezdte el nyalogatni, aztán óvatosan megszívta, bármennyire is gyengéd volt, fájdalommal töltötte el a mozdulat, főleg, mikor fogaival is megkarcolta érzékeny bőrét. Lehunyta a szemét, bármelyik pillanatban képes lett volna elélvezni a szoros kéz fogságában, melyben egyre jobban lüktetett a férfiassága.

   Körmeivel combja belső felébe mart, összeszorította a fogsorát, valójában jobban szeretett kínzó lenni, semmint kínzott, de ezt is legalább ugyanannyira élvezte. Érzékei teljesen megzavarodtak, nem mozdította meg a kezét, bármennyire is bele akart túrni a nő hajába, hogy aztán férfiassága fölé irányítsa a fejét. Visszafogta magát, hagyta a nőt szórakozni és élvezkedni a pokol mélységeiben.

   Nyelt egyet, mikor végig nyalta a farkát, nyelvével játszani kezdett rajta, de nem engedte be a szájába, ami újabb kínzással ért fel. Belemarkolt a lepedőbe, lefoglalva kezeit, erőszakkal uralkodva magán és higgadtságot erőltetve a sóvárgására, mely kielégülésért kiáltott.

   Semmi nem izgatta fel jobban annál, minthogy Loreley élvezte azt, amit vele tett. Sejtette, ugyanakkor meglepte. Egy normális ember kiakadt volna, vagy legalábbis zavarodottan kikelt volna az ágyból, hogy legalább egy zuhanyt vegyen, ameddig összeszedi magát és elemzi azt, ami történt. A kis szirén viszont ösztönei szerint cselekedett, nem bonyolította túl az egészet, ami még jobban vonzóvá tették a szemében. Eleinte elképzelni sem tudta, hogy az oly rideg külső mögött ilyen tüzek szunnyadnak, melyek felszabadításért kiáltanak.

   Lenyalta ajkáról kicsordult vérét, utána újra őt kezdte figyelni.

   Lassan vette szájába, kezével pedig elengedte kőkemény szorításából. Fogaival enyhén megkarcolta a bőrét, amitől egész testében összerándult, szemei pedig nagyra nyíltak. Nyelt egyet, a vágytól egész testében remegett és verejtékezet, mozdulni akart, de még mindig vissza tudta magát fogni, bármennyire is vágyott rá, hogy megérintse a nőt.

   Megszívta férfiasságát, amitől hangosan nyögött fel, körmeivel mélyen belemart a combjába, amitől teljesen elvesztette maga felett az uralmat. Loreley hibázott, amikor nem kötötte meg a kezeit, s ezt ideje volt a tudtára hozni. Belemarkolt a hajába, durván rántotta fel magáról, kár lett volna finomkodnia, hiszen az előbb látta, mi lakik benne, most meg ő is megtapasztalhatta fenevadját.

   Keményen csókolta meg, miközben felült, aztán erőszakosan megfordította, hogy négykézláb legyen neki. A tarkójánál fogva nyomta le a fejét a matracra, így feneke még jobban felemelkedett neki megfelelő szögbe. A pillanat lelassult, ahogy a várakozás izgalma fokozatosan kisajátította a tudatát és a sóvárgás mennyei gyönyöré vált. Lassan hajolt rá, lágy csókot nyomott a gerincére, miközben erekcióját fenekének nyomta.

   Halk nyögés volt a válasz, amitől megremegtek izmai. Kezével lágyan masszírozta a nyakát, aztán vállába harapott és tövig nyomult a testébe. Ebben a pozícióban teljesen bele tudott hatolni a testébe, felnyögött, és azonnal mozogni kezdett, szabad kezével csiklójára tapadt, először gyengéden kezdte dörzsölni. Amikor a nő teste remegni kezdett, sóhajai és zihálása pedig kezdett egyre összefolyóbb lenni, ahogy a mozgása ütemtelen, levette róla a kezét. Mellbimbója volt az újabb áldozata, addig kínozta, míg halk sikoly nem szakadt fel a másik torkából, amitől teljesen elveszítette maradék önuralmát.

   Újra visszarakta legérzékenyebb pontjára a kezét, gyorsan és mélyeket lökött rajta, kezét közben a nyakára kulcsolta, de csak enyhe nyomást gyakorolt rá az előbbiekhez képest. Loreley hátra nyúlt a kezével, megmarkolta a combját, ott, ahol már sebeket ejtett rajta. Ez volt az utolsó pont, a gerince menti bizsergés elviselhetetlené nőtt, heréi megfeszültek, miközben újra beleélvezett, vadul harapva a tarkójába, mely elnyelte a nyögését.

   Loreley hüvelye is összerándult, ahogy újabbakat döfött bele, lüktető hüvelye pedig tovább nyújtotta kéjét.

   Zihálva engedte el, majd mellé feküdt és a hajába túrt. A nő arcát figyelte, aki kinyúlt mellette hangosan kapkodva a levegő után.

-          Ez nem volt fair – szólalt meg rekedten.

-          Máskor köss meg – mosolygott rá, aztán a derekánál fogva magához húzta.

   Meztelen, fehér bőrét figyelte, melyen annyi sebet ejtett. Nyakán lila foltok voltak, míg a derekán, csípőjén és combján is, néhány helyen pedig még az is látszott, hogy véresre harapta. Felé emelkedett, aztán apró csókokat nyomott a nyakára, nem mintha bánta volna, vagy be akarta volna ezeket a sebeket gyógyítani. A szerelem egyébként is sokkal több vérző sebet ejt az emberen, csak sajnos nem a testén, hanem a szívén és a lelkén, de azok a testtel ellentétben, soha nem gyógyulnak be.

-          Egyszer még lehet, hogy azt is kipróbálom – mosolyodott el, majd lehunyta a szemeit és szorosan a férfihoz bújt, miközben elképzelte, hogy milyen is lenne az ágyrácshoz kötözni a csuklóit, aztán mocskosan játszani vele és addig húzni, míg könyörögni nem kezd neki, azért, hogy fogadja magába. Csábító volt a kép, túlságosan csábító, de érezte, hogy kell pár perc, két ilyen menet után, hogy a teste kicsit magához tudjon térni. Ugyanis minden egyes apró porcikája sajgott, úgy érezte magát, mint akit megvertek, de mégsem volt soha ennyire kielégült, mint abban a percben Ville karjai között.

-          Álmos vagy? – Suttogta a férfi halkan, miközben gyengéden cirógatta a vállát, mintha csak be akarná gyógyítani a sebeit.

-          Kicsit kimerültem – súgta vissza, miközben lehunyta a szemét és hagyta, hogy Ville a hátára húzza a vékony takarót.

-          Nem csodálom – kuncogott fel rekedten, mire ő is elmosolyodott.

-          Haza kéne mennem – sóhajtott nagyot, mire Ville ujjai megálltak a gyengéd mozdulatokban. Semmi kedve nem volt persze eltávolodni tőle, érezni akarta a szívdobbanásait a füle alatt, a karjait pedig a derekán pihenni, de tudta, hogy a kapcsolatuk ennyiből fog állni, ha csak nem ez volt az utolsó alkalom, amit igazán sajnált volna, még akkor is, ha az egész éjszaka kissé bizarr volt és köze sem volt az átlag szexhez annak amit csináltak, de hát Ville sem volt egy átlagos szerető. Az egész beteg volt, ők is betegek voltak és mégis élvezték, hogy szinte széttépték a másikat, miközben elemi gyönyört adtak egymásnak.

-          Miért? – Jött a komoly kérdés, mire nagy levegőt vett és felnyitotta a szemeit, mielőtt a kimerültségtől, a férfi biztonságot nyújtó, ám mégis veszélyt jelentő karjai közt el nem nyomja az édes álom.

-          Fáradt vagyok – cirógatta meg a férfi mellbimbóját, mire az azonnal megkeményedett, ő pedig mosolyogva birizgálta tovább a borsónyi kis pontot, pontosan tudva, hogy Ville megőrült az érintéséért.

-          És? Nem úgy volt, hogy itt alszol? – Kérdezte rekedten.

-          Arról volt szó, hogy átjövök. Együtt alvásról egy mukk sem esett – felelte ridegen, hogy Ville érezze, nincs mit számon kérnie tőle, elvégre csak szexről volt szó, amit meg is adott neki és mindketten élvezték, nem ígért neki viszont semmi többet ennél.

-          Maradj itt – vágta rá a férfi erőszakosan, követelőző hangon, amitől tiltakozva feszült meg a teste. Talán ha egy kérleket a végére biggyeszt máshogy reagál, de így már semmi kedve nem volt vele tölteni az egész éjszakát. Az már valahogy úgy érezte, hogy nem fér bele ebbe az egészbe. Szeretők lettek elvégre is, nem szerelmesek, akik egymás karjaiban alszanak el.

-          Miért? – Támasztotta hirtelen a férfi mellkasára az állát, hogy a szemébe tudjon nézni. Kíváncsi volt, miért ragaszkodik hozzá Ville ennyire. Elvégre ő sem akart többet, ami pedig kellett neki azt már megkapta, szóval tippje sem volt, hogy miért akarja, hogy vele töltse az egész éjszakát.

-          Késő van – tekerte az egyik fekete tincset a férfi az ujjai köré, miközben elgondolkodó képet vágott, ő pedig nem tudta már hova rakni az egészet.

-          A taxi jár. Neked is kényelmesebb, ha nem kell osztozkodnod az ágyadon, reggel pedig nem kell kidobnod – vont vállat közönyösen.

-          Mi lenne, ha holnap is egész nap az ágyban lennénk? – Kérdezte a szemébe nézve, miközben a hosszú ujjai a nyakára simultak, ő pedig halkan felszisszent, mikor végighúzta az ujjbegyét a nyakán lévő seben. – Tudom, hogy nem dolgozol – tette hozzá mosolyogva, mire meglepetten pislogott rá.

-          Honnan? – Kérdezte döbbenten.

-          Mark elmondta a beosztásod – kuncogott fel a férfi. – Maradj itt, nincs kedvem egyedül tölteni az éjszakát, ráadásul reggel egy csomó izgalmas dolgot művelhetnénk – somolygott Ville pajkosan.

-          Mondjuk kiköthetnélek az ágyhoz? – Húzta fel a nő kérdőn a szemöldökét, mire a férfi nagyot nyelt a szemei pedig elsötétedtek újra a vágytól, ami őt is újra tűzbe hozta.

-          Mondjuk – fordította hirtelen maga alá. – De van még jó pár dolog, amit biztos nem próbáltál eddig, én viszont kíváncsi vagyok, hogy bejönne-e neked – csókolt a nyakába hirtelen, amitől sikeresen elvesztette ismét a józan eszét és már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mellette marad egész éjjel. De csak egy feltétellel.

-          Kérj meg, hogy töltsem veled az éjszakát – túrt hirtelen a férfi hajába, majd követelőzve megcsókolta miközben a lábaival körbetekerte a derekát, tudatva Villével, hogy ha akarja ismét készen áll arra a fáradtság ellenére is, hogy az övé legyen.

-          Te kis szuka – nyomott puszit a nyakára.

   Igazából maga sem tudta, miért akarja annyira, hogy Loreley nála aludjon. Nem sokakat szokott beengedni az életébe, az ágyába, vagy egyáltalán az agyába. Az együtt alvás egy olyan lépés, amit a szeretők nem feltétlen tesznek meg, már pedig ők jelenleg szeretők voltak. Ha együtt alszanak, akkor is azok maradhatnak, nem mintha bánta volna, ha több is kialakul közöttük.

   Elbírta volna viselni mindennap a közelében a kis szirént, a makacskodásával, hidegségével együtt. Nyelt egyet erre a gondolatra, miközben apró puszikkal halmozta el a nyakát.

-          Kérlek, maradj – mondta csendesen.

-          Így már is jobban tetszik – nyögött fel halkan, levegő után kapkodva.

   Picit elhúzta a száját, óvatosan nyomta belé lüktető férfiasságát, a két vad menet után vágyott egy kis gyengédségre.

   Mikor újra kielégültek, csendben pihegtek egymás mellett. Loreley őt ölelte, miközben elnyomta az álom. Hosszan cirógatta a vállát a plafont figyelve, aztán felé fordult és a vonásait vette szemügyre. Édes volt, ahogy halkan szuszogott karját és lábát birtoklón átvetve rajta.

   Nem mindenkivel aludt együtt. Az alvás kiszolgáltatottá teszi az embert és intimebb még a szexnél is. Hosszan figyelte, próbálta kitalálni mi az, ami annyira hajtja hozzá, miért merevedik meg már arra is, hogy a közelében van, s miért tölti el melegséggel a testének közelsége.

   Igazából tudta, de az igazság túlságosan szörnyű volt, hogy beismerje magának, pánik fogta el, s menekülni akart a közeléből, mielőtt az egész még rosszabb lesz. Lehunyta a szemét, aludni akart, nem gondolni arra, hogy a holnapi napot nem szexszel fogja tölteni, hanem egyedül, magányosan, mert muszáj megszabadulnia a nőtől, mielőtt az egész még bonyolultabb lesz.

   Előbb kelt fel, mint Loreley. Kislányként kapaszkodott belé, amitől halvány mosoly jelent meg az arcán és ettől az önkéntelen mosolytól még rosszabbul érezte magát. Ki kell dobnia, mielőtt minden bonyolultabb lesz, s nem tud majd mit kezdeni a helyzettel. A nyugalom, amit érzett, túlságosan ismerős volt és ijesztő, semmint, hogy hagyni tudja eluralkodni magán.

   Kikelt az ágyból, felrántott magára egy nadrágot, aztán cigire gyújtott és lement a konyhába. Fogalma sem volt, hogyan küldje el. Persze, kitalálhatná, hogy próbára kell mennie, de nem akart hazudni, neki már csak az igazsága maradt, semmi más és bár a nevéről hazudott, azt szórakozásból tette, az egész össze sem hasonlítható egy ilyen hazugsággal.

   Rántottát csinált, túl józan, túlságosan magánál van, de nem gyötörték sötét gondolatai, melyektől mindig szabadulni akart és ezt a nő jelenlétének köszönhette.

-          Jó reggelt – sétált be Loreley, mire majdnem kiejtette kezéből a fakanalat.

   Hátrapillantott rá a válla felett, amit rögtön megbánt. Egy pólót viselt csupán, kócos volt és még úgy tűnt alszik, félig leeresztett szempillái mögül nézett rá, amitől összerándult a gyomra, s tűz kezdte perzselni az ereit. Szexi volt így is.

-          Szia – válaszolta csendesen, aztán visszafordult a reggelihez.

   Nem akart magyarázkodni, nem akart semmit mondani. Könnyű lenne visszacipelni az ágyba, miután reggeliztek, túlságosan könnyű és élvezetes, de ő ismerte már ezt és semmi kedve nem volt hozzá újra. Egy laza, normális kapcsolat belefér az életébe, azonban szerelmes nem akart újra lenni és Loreley kék szemei hasonló érzéseket kezdtek benne ébreszteni. Belé tudna szeretni, aminél ijesztőbb dolgot elképzelni sem tudott. Nyugalmat adott neki, birtokolni vágyott és túlságosan hevesen égett miatta.

-          Ma írni fogok – szedte ki két tányérra a rántottát. Egyiket a nő elé rakta egy villával.

   Ez nem is volt hazugság, tényleg járt egy kósza szöveg a fejében, amit minél előbb le akart vésni egy papírra, mielőtt elfelejti. Bár ez csak egy-két órát venne el az életéből.

   A kék szemek fagyossá váltak, a nőből csak úgy áradt a ridegség, ami már-már őt fojtogatta.

-          Ha azt akarod, hogy elmenjek, nyugodtan megmondhatod – szólalt meg hidegen.

-          Azt akarom, hogy elmenj – kapott be egy falatot a szájába.

   Továbbra is Loreleyt figyelte, minden mozdulatát a fejébe akarta vésni, hogy sötét, magányos éjszakáin emlékezzen rá. A szerelem pillanatok kavalkádja, s talán nekik már voltak is ilyen megbabonázó pillanataik. A nő arca semmit nem árult el, neki mégis fájt ezt ilyen keményen és bunkón kimondani, egyáltalán elküldeni.

-          Oké – lerakta a villát és felállt az asztaltól.

-          Azért megreggelizhetsz – mondta csendesen, remélte, a reggelivel némileg tud a bűntudatán segíteni.

-          Köszi, nem kérem – vette hátra a válla felett.

   Ő is felállt és elkapta a karját, mielőtt távozott volna. Szembefordította magával, Loreley arca továbbra sem árult el semmit, az ő gyomra viszont fájdalmasan összeszorult. Nem akarta hagyni, hogy így menjen el tőle, egyszerűen képtelen volt rá, bármennyivel is könnyebb lenne így a helyzet.

-          Ülj vissza és reggeliz meg – mondta komolyan.

-          Nem kérek a reggelidből – morogta, majd megpróbálta kirántani a karját keze fogságából.

-          Addig nem engedlek el – mosolyodott el lassan.

-          Hiszen az előbb mondtad, hogy azt akarod, elmenjek! – csattant fel, hangja remegett és kicsit idegesnek is tűnt.

-          Akkor menj, ha neked így jobb – engedte el hirtelen.

   Hátat fordított neki és visszament a reggelijéhez. Ő maga sem tudta mit akar, maga mellett tudni és elüldözni, lehetőleg egyszerre a kettőt. Leült és újra enni kezdett, próbált nem is foglalkozni az egésszel, de bánta az egész szarságot… ha tegnap nem csapja meg ez az ostoba gondolat, akkor talán minden jó lehetett volna közöttük.

   De nem. A szív mindig szeretni vágyik, bármennyi seb is tarkítja már.

Tudta, hogy ez lesz a vége, éppen ezért nem is akart maradni éjszakára és megadni azt az előnyt Villének, hogy ő dobhassa ki, de amikor olyasmit ígért, hogy egész nap az ágyban lesznek, messzire hajította a józan esze minden tanácsát és mégis maradt, hogy a hosszú karok édes ölelésében aludjon el.

Hiba volt, ahogy az egész hiba volt. Nem kellett volna idejönnie, nem kellett volna egyáltalán lefeküdnie sem. De már késő volt ilyeneken gondolkozni.

Megalázottnak és csalódottnak érezte magát, miközben öltözködött, majd a fürdőbe lépett, hogy valami elfogadható külsőt öltsön. A szemei még mindig ragyogtak, a teste viszont tele volt kék-zöld sérülésekkel, harapásnyomokkal, ujjlenyomatokkal, amikről pontosan tudta, hogy akár hetekig is emlékeztetni fogják a zöld szemű ördögre, akit valószínűleg soha többé nem lát, hisz mindent megkapott, amit akart. A nyelve hegyén lévő keserűségtől nevetnie kellett.

Hát ezért nem akart érezni soha, most pedig belesétált a csapdába és hagyta, hogy az az átkozott bármit is kiváltson belőle. Ahogy a haját fésülte és az arcát tanulmányozta, remélve, hogy Ville ezt a pár percet már nem bánja, rájött, hogy többet várt, hogy ennél ezerszer többet akart. Eddig fel se tűnt neki, hogy mennyire kíváncsi a férfira, a titkaira, arra, hogy miért iszik és miért él úgy ahogy.  Szeretett volna valahol több időt eltölteni vele, beszélgetni, szexelni, ez pedig majdnem hasonlított arra, hogy kapcsolatot akart vele kezdeni.

Valahol hálás volt a férfinak, amiért időben döbbentette rá, hogy ostobaság az egész. Kirúzsozta az ajkait, majd visszasétált a hálóba, ahol a férfi az ágyon ült, a fejét a tenyerébe hajtva. Próbált nem tudomást venni róla, hisz igenis megbántotta azzal, hogy elküldte annak ellenére is, hogy olyasfajta dolgokkal áltatta az éjszaka, hogy nem ez lesz az utolsó együttlétük, de a férfi mégis betöltötte az egész teret, a gyomra pedig parányi zsugorodott a kisugárzásától.  A cuccait a táskájába szórta, aztán elindult, anélkül, hogy elköszönt volna, de Ville halk hangja megállította.

-          Nem így akartam Loreley – suttogta, mire megtorpant, de nem fordult hátra és nem is szólalt meg. – Jól érzem magam veled, az éjszaka csodás volt, de nem tehetjük ezt – mormolta rekedten, mire gúnyos mosolyra húzódtak az ajkai.

-          Ennyi? – Nézett rá a válla felett egy pillanatra.

-          Ennyi, azt hiszem – bólintott a férfi.

-          Pompás – biccentett egyet, majd kisétált az ajtón búcsúzás nélkül.

Ismét rideg volt és jeges, volt ideje öltözködés közben megacéloznia magát, mert bármennyire is bántotta, hogy Ville egyszerűen kidobta, és megpróbálta megalázni is, azzal, hogy, mint valami szerelmes kis kurvának, rántottát gyártott neki. Tudta, hogy pusztán azért tette, hogy ő ne érezze olyan szarul magát, mert megpróbálta az ujjai köré csavarni, ami félig-meddig sikerült is neki, aztán eldobta, mint valami rossz rongyot. Mégsem akarta kimutatni neki, hogy sikerült elérnie a célját. Úgy tett, mintha az egész semmiség lenne, mintha nem történt volna semmi, mert nem is történt egy buta kis játéknál több, amin elbukott ugyan, mégis képes volt méltósággal viselni a vereséget. Büszkén felszegett állal lépett ki a házból és még otthon sem volt hajlandó kimutatni senkinek, hogy bármi is történt volna, ami megolvasztotta az ő hidegségét.

Egyszerűen csak nem gondolt rá, bár az emlékek minden áldott nap ellepték, mikor a testére nézett, amin ott voltak a férfi nyomai, de egy ceruza és egy papír segítségével mindig elterelte a gondolatait.

Tudta már akkor, hogy a férfi nem fog jelentkezni többé, mikor átlépte a küszöbét, mégis mindig valami furcsa reménykedés öntötte el, amikor megszólalt a telefonja, és rendre csalódnia is kellett.

-          Ünnepelünk – rontottak rá a fiúk, mire elnevette magát. Már mind tökrészeg volt és mégis boldog.

-          Így jó lesz? – Nézett végig magán újra a tükörben, mire a srácok lelkesen bólogatni kezdtek és gyönyörűnek titulálták, ami jól esett neki, főleg, hogy a ma elkészült ruháját öltötte fel az ünneplésre, amibe annyi munkát fektetett.

-          Végre elhúzhatunk valami melegebb helyre pár hónapon belül és nyithatjuk az új boltot – vetődött le Mark az ágyára. Tudta, hogy mennyire örül mindenki annak, hogy tovább állhatnak. A fiúk a hideget viselték rosszul, ő pedig azt, hogy még mindig egy városban élt vele, így cseppet sem bánta, hogy elérték a céljuk és mehetnek tovább, a boltot már a személyzet is elirányíthatja ugyanis innentől kezdve.

Minden kocsmába bementek inni egy felest, azaz ő kettőt húzott le, mert Bobby meggyőzte arról, hogy le kell hoznia a lemaradását, amire nem volt panasz. A hatodik klubba betérve már legalább ugyanolyan részeg volt, mint ők.

-          Ki kell mennem a mosdóba – nevetett Chris fülébe, aki aprót biccentett, miközben az italukra várt, ő pedig nevetve vágott át a tömegen, majd a visszafelé úton, amint kinyitotta a mellékhelyiség ajtaját egyenesen beleszaladt valakinek a hátába, akinek túlságosan is ismerős volt az illata.

-          Ó basszus – nézett végig Villén döbbenten, aki úgy tűnt csatak részeg ismét és csak a fal segítségével képes a saját lábain megállni.

-          Kis szirén – motyogta vontatottan. A szemei furcsán csillogtak az alkoholtól, az arckifejezése meg olyan volt, mintha már azt se tudná melyik dimenzióban van.

-          Már megyek is – próbálta meg kikerülni, de Ville utánakapott és magához szorította.

-          Ne menj el – suttogta könyörgő hangon a fülébe, mire elöntötte a düh, de nem mutatta ki. Esze ágában sem volt újra kimutatni, hogy vágyik rá, hogy kedveli, hogy akarta, hogy érzett, így jegesen fordult meg a hosszú karok közt.

-          Józanodj ki inkább, nekem dolgom van – próbálta meg eltolni.

-          Ne hagyj el megint – ragadta meg Ville újra a csípőjét.

-          Te dobtál ki, szóval most eressz el – nézett rá fagyosan, mire Ville lebiggyesztette az ajkait és a nyakához hajolt.

-          Kellesz – dünnyögte a fülébe.

-          Elkéstél ezzel – söpörte le magáról a férfi kezeit, majd újra végignézett rajta és csak egyetlen dolog jutott eszébe, amit nem bírt megtartani magának, muszáj volt kimondania. – Szánalmas vagy Ville.

   Felnevetett, ezzel ő is tisztábban van, azonban szüksége volt valamire, akármire, ami segít neki elviselni a mindennapokat. Loreley is segíthetett volna neki, de ugyanabba a csapdába egy hülye sem sétál bele. Persze, ő már kétszer is megtette, a három viszont már túlzott igazságtalanság lett volna magával szemben is.

-          Mondj olyat drágám, amit nem tudok – duruzsolta halkan, újra a dereka után kapva.

   Gyönyörű volt a bordó ruhában, fekete hajával mely úgy ölelte körbe, mintha egy holló lenne. Szeretett volna a tincsei közé túrni és megcsókolni, az ágyba dönteni, mellette elaludni és felkelni, nem gondolni a holnapra, nem gondolni semmire, ami szépen lassan pusztítja napról napra.

-          Engedj el, nekünk nincs semmi közünk egymáshoz – mondta jegesen.

   Újra felkuncogott, ujjait a sáljába fűzte, aztán kicsit félrehúzta. Lassan mosolyodott el a kék szemekbe nézve. Ha nincs is semmi közük egymáshoz, attól még rajta égnek a sebek, amiket oly édes pokolban okozott.

-          Még nem tűntek el – jegyezte meg szórakozottan.

-          Már halványodnak – morogta és újra szabadulni próbált.

   Lehet, hogy nagyon részeg volt, de kemény szorításba vonta Loreleyt és testét sajátjához szorította. Vonzotta a melegség, ami belőle áradt és a törékenysége, amelynek közelsége felgyújtotta a vágyait. Annyira akarta, hogy nyüszíteni tudott volna a sóvárgástól.

-          Maradj velem – simított ki egy tincset az arcából.

-          Hagyj békén – felelte, kissé ingerültebben, mint eddig. A jég újra olvadni kezdett, mintha csak ő lehetne hatással erre az átkozott fjordra, mely egy vulkánt fagyasztott be.

-          Nincs kedvem hozzá – döntötte hátát a falnak.

   A formák és a világ elúszott már nagyon régen a szemei előtt, Bamról se nagyon tudta merre van, vagy egyáltalán, kikkel piált eddig. Nem mintha számított volna, a gondolatai régen elúsztak és csak egy valamit tudott nagyon biztosan; nem akarja elengedni az átkozott szirént, aki megbabonázta, talán már kivédhetetlenül is. Elküldte, de ott volt a szobájában az illata, ágyában érezte testének melegét, és a lepedőjén pár vércsepp emlékeztette rá, mit is műveltek.

   Ha már buknia kell, miért ne bukjon el? Talán erre van ítéltetve egész elbaszott élete során.

-          Mit képzelsz magadról? Nem kerestél, nem hívtál, elküldtél, most meg részegen véletlen beléd futok, és azt hiszed, majd elmegyek veled az ágyadat melegíteni? – kérdezte enyhe idegességgel a hangjában. – Eressz el!

   Azzal újra szabadulni próbált, sokkal dühösebben és agresszívabban, mint eddig, de ő újfent nem engedte el. Nem akarta, hogy eltávolodjon tőle a puha, meleg test, mely annyira vonzotta.

-          Az élet már csak ilyen – hajolt a füléhez. – Elcseszett egy dolog ez az egész, tudod, élünk napról napra, mégis többre, jobbra vágyunk, de nincs se semmi több, se semmi jobb, egyszerűen csak van a világ és vannak az emberek, akik folyamatosan hajszolnak valamit, megváltást remélve – magyarázta részegen, kissé összefolyó beszéddel.

-          Józanodj ki – vetette oda Loreley.

-          Mondd, hogy semmit nem érzel irántam – nézett egyenesen a szemébe, közben pedig elengedte a derekát.

   Az lehet, hogy józanon sem tudja eldönteni, mi az, amit akar, vagy nem akar, de részegen még kevésbé ment neki. Valahol tudta, nagyon rossz döntés egyáltalán beszélgetnie a nővel, de vágyott rá, így nem foglalkozott azzal mennyire is nem kellene ezt tennie.

   Részegen az ember könnyedén hoz rossz döntéseket, amik abban a pillanatban rettentő jónak tűnnek.

-          Semmit nem érzek irántad – felelte közönyösen és jéghidegen.

-          Nagyon jól megy a jégkirálynő szerep, nem gondolod? – kuncogott fel. Vagy valóban így lenne?

   Egy hosszú pillanatig viszonozta a pillantását, aztán elkapta egy lány derekát, aki pont mellette akart elmenni a mosdóba. – Szia, édesem – köszönt neki, mire a nő felkuncogott, spicces lehetett, mint ő. Nem tétovázott sokáig, hajába túrt, aztán keményen és határozottan megcsókolta, végig azokba a jég kék szemekbe nézve.

   Ha már elbaszta, akkor bassza el alaposan.

   Loreley arca meg sem rezdült. Talán nem hazudott, mikor azt mondta elkésett. A szemeiben keresett valamit, akármit, legalább egy szemernyi féltékenységet vagy csalódottságot, de még azt sem talált, ebbe pedig belepusztult egy része, miközben az idegen nőt csókolta, aki az égadta világon semmit nem jelentett neki.

Belül igazság szerint tombolt, Ville erőszakos volt, ő meg kívánta, aztán jött az a lány, akit édesemnek hívott és a torkáig dugta a nyelvét, ami ellen a kis ribanc egy cseppet sem ellenkezett, viszont Ville elárulta magát azzal, hogy nem csukta be a szemét, a zöld macskaszemek az ő tekintetét kutatták, amikben nem láthatott semmit. Nem engedte neki. Tudta, hogy féltékennyé akarja tenni, de ebből a kis játszadozásból nem kért már. Felnőtt nő volt, aki pontosan tudja mit akar. Talán Ville pár pillanatra felborított körülötte néhány dolgot és eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha csinálna neki is helyet az életében, de amikor kidobta erről azonnal le is mondott. Amúgy se működött volna, ami volt az pedig szép volt és jó ugyan, de több, ha akarták volna, akkor se lehetett volna közöttük. Nem csak azért, mert nem volt értelme, hanem azért sem, amiért ma ünnepelni jöttek. Már az elején tudta, hogy el fog menni előbb vagy utóbb, Ville pedig a tudtán kívül hozzá is segítette a minél hamarabbi távozáshoz. A munkája volt a szerelme és nem a férfiak, így talán jobb is volt az egész úgy ahogy alakult.

-          Még mindig szánalmas vagy, ahogy a próbálkozásod is – vetette oda végül fagyosan miután az egész helyzetet végiggondolta, aztán elindult vissza a barátai felé, ezzel pedig tudta, hogy a lehető legjobb döntést hozta meg. Hisz, ha ki is mutatja, hogy valahol bántja, hogy az előbb még őt kérlelte, hogy ne hagyja el, most meg egy másik csaj szájából lóg ki, annak se lett volna semmi értelme. Talán Ville újra megfekteti, talán megint sikerül az ujjai köré csavarnia, de ő elmegy, a férfi pedig marad. Más utakon járnak, mást akarnak az élettől és ezek a dolgok sehogy sem összeegyeztethetőek. Minek is érzelmekről gondolkodni? Felesleges időpazarlás.

Az viszont már cseppet sem tűnt annak, hogy vésztervet kovácsoljon a fejébe, amikor meglátta Bobbyt, Chritiant és Markot Bam társaságában, aki egy asztalnál ült, Lindevel és Burtonnel na meg egy lánnyal, akinek nevetve paskolta a combját.

Semelyik nem tűnt józannak, a baj pedig az volt ezzel, hogy a fiúk sem voltak azok, a jó társaságot és az őrülteket viszont nem vetették meg.

-          Lorey baba – húzta az ölébe Christian részegen, majd egy puszit nyomott a vállára. – Bam meghívott minket inni. Hát nem jó fej? – Nézett rá, bután csillogó szemekkel, ugyanis az alkohol teljesen elmosta a józan eszét.

-          Szia te nagyon jó fej Bam – mosolyodott el, miközben végignézett az asztalon, ahol üres és félig teli poharak és üvegeket hevertek.

-          Mi van tündérbogár? – Hajolt át az asztalon, hogy egy puszit adjon neki, majd újra rápaskolt a mellette ülő lány combjára, aki fájósan dörzsölte a lábát, de mégsem húzódott el az ütések elől, ahogy ő sem tette, mikor Villével volt. Kezdte kapirsgálni, hogy Bam és Ville miért is vannak annyira jóban. Mindketten idióták, mindketten durván szeretik és mindketten alkoholisták.  – Nem láttad Villét valahol? – Kérdezte vontatottan, majd körbenézett, bár volt egy fogadása arra nézve, hogy kettőig sem lát. – Mikor tűnt el? – Nézett bután Linde felé, aki csak vállat vont, majd beleivott a sörébe.

-          Valami csajjal smárol a mosdónál – vetette oda hidegen, miközben kiszedte Mark kezéből a poharat és nagyot kortyolt az italból. Már az elején feladta, tudta, hogy nem szabadulnak innen, a barátai ugyanis túlságosan megkedvelték Bamet és a zenekar többi tagját, így hát úgy döntött jobb, ha leissza magát ő is.

-          Tévedés – hallotta meg Ville rekedt hangját maga mögött, akinek fenn volt tartva egy hely, Bam jobbján pont vele szemben és el is foglalta azt miután lepacsizott a fiúkkal.

-          Lorey baby, igyáááá túl józannak tűnsz – nyomott Bobby egy poharat a kezébe, neki pedig nem kellett kétszer mondani, felhajtotta a tartalmát.

-          Hogy kerültök ide? – Kérdezte mosolyogva Burton, mire Mark idióta vigyorral a képén hadarni kezdett.

-          Ünnepelünk, mert pár hét vagy maximum egy hónap múlva elhúzunk innen és új üzletet nyitunk Berlinben. Nektek köszönhető, hogy soha többé nem kell ide betennem a lábam és nem fog befagyni a seggem többé, ha kiteszem a lábam az utcára, szóval a következő kört én állom – kurjantotta el magát, mire Ville felé sandított. A férfi látványosan lesápadt, a keze egy pillanatra megremegett, majd lehajtotta az italt.

-          Mind mentek? – Kérdezte pár perc csend után rekedten, de a pillantásuk találkozott, ő pedig már ebből is tudta, hogy a kérdés igazából neki szól.

-          Mind bizony – bólogatott Christian bőszen, miközben átkarolta a derekát, hisz még mindig az ölében ült, tekintve, hogy máshol nem is nagyon volt hely, majd összekoccintotta a poharát a többiekével.

-          Pezsgőt kérünk. Kurva sok pezsgőt. Meg a telefonszámod – kapta el Bobby a pincérlányt, aki a szemeit forgatva indult el az utánpótlásért.

Ville nem szólalt meg többet, ahogy ő sem, némán itták le magukat, majd amikor ismét ki kellett mennie elnézést kért az asztalnál ülőktől.

Épp a rúzsát igazgatta, mikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy feldúlt zöld tekintettel találta szembe magát.

   A hír meglepte és dühítette egyszerre. Lehet, hogy ő küldte el a nőt magától, de ettől függetlenül nem akarta, hogy otthagyja Helsinkit. Azt nem tudta miért, egyszerűen csak nem akarta így elengedni, ilyen könnyedén és egyszerűen… egyáltalán azzal sem volt tisztábban mi folyik körülötte.

   A kék szemekbe nézett a tükörben, majd elfordította a kulcsot a zárba és a zsebébe csúsztatta.

-          Mi a szart csinálsz? – fordult felé Loreley.

   Egyenesen elé sétált, már amennyire egyenesen menni tudott. Azt ő maga sem tudta, beletúrt a hajába, aztán a hófehér csaphoz szegezte saját testével. Még kell, még kell belőle valami a számára, mielőtt hagyja pusztulni az egészet a fenébe. Így talán nehezebb lesz, de jelenleg egy kicsit sem foglalkoztatta.

-          Mi a szart csináljak? – kérdezte rekedten a vágytól.

-          Engedj el, Ville, nem akarlak, tudom, hogy egy kretén vagy és nem fogod fel, amit mondanak neked, de…

   Szenvedélyesen csókolta meg, így elhallgatatva. Semmi kedve nem volt a sértéseihez, üres és jéghideg szavaihoz sem. Loreley összeszorította az ajkait, mire beleharapott az alsóba és felnyitotta a szemeit, egyenesen az övébe nézve. A világa már régen pusztult, hajrá, tesz még rá egy lapáttal.

   A kis szirén viszont nem hódolt be neki, kezeit a mellkasára rakta és durván megpróbálta eltaszítani magától. Kicsit elhúzódott tőle, bántotta, hogy egy csókot sem kaphat, ha más már nem is lehet közöttük. Hiszen elrepül egy következő városba, ő meg itt marad egyedül. Talán, ha ezt előre tudja, akkor nem küldi el, kiélvezték volna azt a pár hetet, ameddig az érzelmek ünnepélyt ülnek a vágy és érzékiség felett, aztán kedvesen mosolyogva, egy forró búcsúcsókkal intettek köszöntek volna el egymástól végleg.

   Persze, meghalt volna benne valami, de legalább elkerülték volna a szerelem legrosszabb részeit.

-          Mit akarsz te hülye barom? – csattant fel idegesen.

-          Egy csókot – suttogta halkan, ujjaival a derekát simogatva.

-          Meg egy menetet nem? Itt a mosdóban? Gyorsan, keményen, ugye? – sziszegte indulatosan.

-          Ahhoz túl részegek vagyunk – hajolt a nyakához és fogai közé szívta a bőrét.

-          Mi az, csak nem bajaid vannak egy erekcióval? – gúnyolódott vele, mire megharapta.

-          Nem igazán – nevetett fel karcosan, ágyékát az öléhez nyomva, hogy érezze kőkemény férfiasságát.

-          Akkor? Nem ezt akarod? – folytatta fojtott indulattal Loreley.

   Kék szemei sötétek lettek a haragtól és enyhén homályosak voltak az alkoholtól. Nem, nem ezt akarta, amit ő akart, sokkal több volt a szexnél, de ezt, ha belehal sem ismerte volna be neki. Még a végén élvezné a rohadt hatalmát az édes kis szirén, már pedig mindez a hatalomról szólt.

-          Nem, nem ezt akarom – csóválta meg a fejét, majd a hajába túrt és eltávolodott tőle.

-          Engedj ki, Ville, ez nem játék, nem kérek belőled, értsd meg!

-          Nem fogom – döntötte félre a fejét a falnak döntve a hátát. Mély levegőt vett. – És nem foglak ki engedni.

-          Mi a kurva életet akarsz még tőlem? Megdugtál, megdugtál még egyszer és kétszer, megkaptál mindent, mi a szarért zártál be? – üvöltött rá mérgesen a nő.

   Elmosolyodott. Mulatatta, hogy ennyire ki tudja hozni a sodrából és tetszett neki az is, ahogy kék szemeit villogtatja.

-          Mit akarsz az élettől?

-          Tessék? – nézett rá értetlenül.

-          Mit akarsz az élettől? Ez elég egyszerű kérdés volt – vonta meg a vállát.

-          Te, mi, hogy… - zavarodott össze teljesen.

-          Próbálok veled beszélgetni – kuncogott fel. – Ez egy rettenetesen egyszerű kérdés. Mit – akarsz – az – élettől – tagolta, mintha egy idiótához beszélne.

-          Hogy a francba jön ez ide?

-          Nem tudom, csak kérdeztem. Ha már nem szexelünk, igazán beszélgethetnénk is – felelte.

-          Egy kibaszott mosdóban? – kerekedtek ki a szemei.

   Apró mosollyal vonta meg újra a vállát. Az biztos, hogy Loreley teljesen elmebetegnek tartja, de egy cseppet sem érdekelte. Csak egy kis időre vágyott vele, pár percre, órára, ha már többet úgysem kaphat. Védeni akarta magát minden szartól, ami rá várhat, ha újra olyan kapcsolatba bonyolódik, ami nem csak a szexről szól, de talán az egész teljesen mindegy.

   Egyébként hamarosan úgyis elutazik, így valóban minden feleslegessé válik, hogy mit tesz ma éjszaka, vagy holnap, hogy mennyire kedveli meg, mert végül el fog menni. Amit a szíve egyik része egyáltalán nem akart, a másik része viszont megkönnyebbült.

-          Ja, egy kibaszott mosdóban – ismételte meg szórakozottan.

-          Neked elmentek otthonról – csóválta meg a fejét. – Add ide a kulcsot!

-          Vedd el – vigyorgott rá.

-          Ez nem vicces!

-          Ezt már mondtad – hirtelen elkapta a derekát és újra magához húzta. – Kapok egy csókot? Akkor talán kinyitom az ajtót – ajánlotta fel, bár az ujjait egymásba fűzte, mert semmi kedve nem volt kiengedni és újra elveszteni.

Kezdte elveszíteni a fejét megint, aztán hirtelen rádöbbent, hogy amit akar az a férfi előtte. De nem kaphatja meg soha. Csak szórakozik vele, mint egy kibaszott macska az elejtett egérrel. 

Minden mást el tudott érni, tehetséggel, kitartással, makacssággal, de Ville… ő igazán más lapra tartozott. Egy igazán elcseszett lapra. 

Kezdte úgy érezni, hogy meg fog őrülni, az érzései tomboltak, képtelen volt velük bármihez is kezdeni, egyszerűen ha csak a közelébe ment a zöld szemű ördög, elvesztette minden józanságát, ráadásul ma még ivott is nem is keveset, ami szintén nem segített azon, hogy felülemelkedjen a bent őrjöngő hurrikánon.

Rá akarta az egészet zúdítani a férfira, de nem tette, az kiszolgáltatottá formálta volna, ami nem akart lenni soha. Ahogy érezni se akart, mégis a pokol mélyéről felbukkant angyal, kihozta belőle az egészet. Birtokolni akarta, karmolni, a magáénak tudni, vigyázni rá, meggyógyítani és új sebeket ejteni rajta, de az egésznek semmi, de semmi értelme nem volt.

-          Arra vagy kíváncsi, hogy mit akarok az élettől? – Nézett mélyen a szemébe, miközben összeszedte minden erejét, hogy hazudni tudjon, anélkül, hogy a férfi megsejtené az igazságot.

-          Pontosan – bólintott a férfi továbbra is vigyorogva.

-          Azt, hogy tűnj el az életemből örökre, hogy soha többé ne lássalak, ne halljam a hangod és még a neved se olvashassam sehol – sziszegte fagyosan, mire a zöld szemek fájdalmasan villantak meg.

-          Hazudsz, akarsz te is és… - kezdett bele, mintha csak érezné, hogy éppen az ellentétét szeretné annak, amit mondott.

-          Fogd be és add ide a kulcsot. Vége ennek az elcseszett játéknak Ville. Lehet, hogy tíz évvel idősebb vagy, mint én, de kibaszott gyerekesen viselkedsz és én ebből nem kérek. Üzletem van, élem az életem, lehet, hogy szarul, de én így szeretem és nem kell egy seggfej a nyakamba, aki képtelen megéretni, hogy nem kérek belőle – vágta keményen a férfi képébe, aki lassan mosolyodott el.

-          Nem akarsz szerelmes lenni? – Kérdezte halkan, figyelmen kívül hagyva azt a kérését, hogy engedje el, ő pedig tudta, hogy hiába minden, a férfi jóval erősebb nála és ha nem akarja kiengedni akkor ő nem tud erőszakkal semmit tenni a dolog ellen. – Egy társat, akihez este hazamehetsz? Akit szeretsz és aki szeret és gyereket csinálták meg hasonló dolgok? – Folytatta tovább, mire hidegen felnevetett.

-          Te ilyesmire vágysz? – Nézett bele a zöld szemekbe, amik furán csillogtak.

-          Vágytam, de már nem. Te viszont nem válaszoltál – fúrta a tekintetét az övébe, mire nagyot sóhajtott és csak remélni merte, hogy ha felel neki akkor megunja az egész szarakodást és elengedi.

-          Nem, nem akarok se szerelmes lenni, se családot alapítani. A tervezés a szerelmem és az üzlet a gyerekem, bőven elég ennyi. Nem okoznak fájdalmat, nem csalnak meg, nem hagynak el és amúgy is, az érzelmeknek nincs semmi értelme. Felesleges a düh, a fájdalom, a szerelem, a vágy és minden egyéb. Nincs az egésznek értelme. Láttam elég sok kapcsolatot magam körül elbaszódni ahhoz, hogy én ne akarjak beleesni ebbe a csapdába. Minek, ha úgyis csak fáj? Inkább kihagyom köszi. Most pedig engedj el – parancsolt rá újra.

-          Nem lehet érzelmek nélkül élni – csóválta Ville a fejét, mire fagyos mosolyt villantott rá.

-          Nekem elég jól megy. Kérem a kulcsot – nyújtott felé a kezét, mire a férfi a tenyerébe simította a tenyerét, aztán összefűzte az ujjaikat és elgondolkodva nézte a kezüket.

-          Érzed igaz? – Nézett rá hirtelen, mire szíve szerint toporzékolni kezdett volna. Érezte, hát persze, hogy érezte azt a hülye kis bizsergést a bőre alatt, ami az érintése nyomán keletkezett, de mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja.

-          Nem értem miről beszélsz – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Ville elmosolyodott, majd magához rántotta, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzete.

-          Hazudsz. Érzel kicsi szirén, ezt nem lehet kikapcsolni – súgta a fülébe.

-          De lehet – makacsolta meg magát, bár a vére sebesen száguldani kezdett az ereiben.

-          Csókolj meg – vette Ville a két meleg tenyerébe az arcát aztán mélyen a szemébe nézett.

-          Nem, engedj ki – csattant fel, de a bűbáj megint elkezdett hatni, bénultan állt a férfi előtt és nem tudott ellene semmit tenni.

-          Csókolj meg és menjünk haza hozzám. Beszélgetni – tette hozzá halkan.

-          Nem megyek veled sehová és nem csókollak meg. Amúgy sem beszélgetni akarsz hanem megdugni – sziszegte dühösen.

-          Oké, megdugni is akarlak, de előbb beszélgessünk – túrt a hajába.

-          Azt mondtad, ha megcsókollak elengedsz- sóhajtott nagyot, majd lábujjhegyre állt és az ajkaira tapadt. Kívánta, akarta, de nem engedett mégse neki. Az egész csak egy röpke pillanat volt, aztán el is engedte.

-          Megváltoztattam a szabályokat. Gyere velem – suttogta Ville a szájába, majd hátrafeszítette a fejét és egy sokkal mélyebb csókot nyomott az ajkára, amitől az alhasa újra jóleső görcsbe rándult és ráébredt, hogy már megint elbukott. Nem fog tudni neki nemet mondani, főleg, mert így csókolja…