27.

Érezte, hogy Ville nem fog örülni annak, hogy elhagyta a telefonját és ezért nem tudtak beszélni első nap, ahogy annak se, hogy majdnem újabb fél napjába került megszerezni újra számát, de arra nem számított, hogy fel sem veszi mikor hívja és az üzenetire se válaszol két napon át.

A koncertet csak felvételről látta, de akkor büszke volt arra, hogy a férfi aki ott fent áll a színpadon az ő párja még akkor is, ha fogalma sem volt arról, hogy hányadán is állnak igazán. Hiányzott neki, hogy nincs vele, hogy nem alhat el mellette, így gyorsan kerített valakit, aki elboldogul a bolttal egyedül is, aztán pedig árgus szemekkel figyelte, hogy hogyan is megy neki a főnökség, de közben már visszaszállítatta a holmijait nagy részét az Amerikában lévő lakásba és csak a legszükségesebb tárgyait tartotta magánál, amit a turnéra is vinni akart.

-          Szia Bam, itt Loreley, Ville miért nem veszi fel? – Kérdezte kissé megkönnyebbülten, mikor sikerült utolérnie a férfi legjobb barátját és egyben jobb kezét.

-          Interjút ad, aztán koncert, szerintem azt sem tudja hol áll a feje, de hívott mikor megérkeztünk, aztán nem vetted fel és megölte a sajátját – kiabált Bam a telefonba, túlüvöltve a háttérzajt, amitől neki is nagyon kellett figyelnie minden szóra, hogy megértse.

-          Elhagytam a mobilom aznap, amikor elmentetek – fintorgott, miközben a ruháit egy bőröndbe süllyesztette. – Szólnál neki, hogy ha ráér hívjon fel ezen a számon? – Kérdezte halkan, mert már annyira ki volt éhezve a férfi hangjára is, hogy el se bírta képzelni, hogy létezhet ilyen. Egyszerűen fizikailag hiányzott neki, nem bírt nélküle enni, de még elég mélyen aludni se. Szerette és úgy érezte ez mindene, még akkor is ha bonyolult az egész.

Ville csak másnap délelőtt hívta, akkor is csak alig pár szót tudtak beszélni, mert rohannia kellett egy újabb dedikálásra, de még ennek az apró kis morzsának is örült. Hinni akarta, hogy minden rendben lesz, hogy kibírják ezt a pár hetet és onnantól megint úgy lesz minden, mint addig. Már nem bánta azt sem, hogy a férfi nem beszélt, egyszerűen megtanult a szeméből olvasni és érezte, hogy mikor mit kell tennie vagy mondania annak érdekében, hogy a gyönyörű zöld macskaszemekből eltűnjenek a sötét árnyak.

Két hét, addig bírta a hiányát, ezalatt megbizonyosodott arról, hogy a lány, akit felvett alkalmas a feladatra és össze tudta szedni mindenét, a hotelből, hogy aztán Ville után repüljön.

Egész úton képtelen volt aludni, hisz meglepetésnek szánta az egészet és nem szólt egy szót sem arról, hogy megy a pár perces telefonbeszélgetések alatt. Izgatottság uralkodott el rajta, amikor kora hajnalban leszállt a gépe Sacramentoban, a váróban pedig azonnal Bambe futott, aki segített kihúzni a csomagjait, bár kissé részegnek tűnt.

-          Ville is ivott? – Nézett rá kérdőn a kocsiban, mire a férfi bólogatni kezdett.

-          Hiányzol neki, így nyomja el – kanyarodott be a hotel mélygarázsába.

-          Alszik? – Kérdezte halkan, mire Bam hatalmasat bólintott, aztán a kezébe nyomott egy mágneskártyát.

-          Szerintem kicsit le is betegedett a kimerültségtől és a szerelemtől – gúnyolódott a férfi fáradtan, mire megforgatta a szemeit. Alig várta, hogy ismét Ville mellett lehessen, így pofátlanul a liftben hagyta Bamet, mikor megérkeztek és a férfi szobája felé nyargalt, ahová gondolkodás nélkül nyitott be.

Valahogy meg se lepődött azon, hogy mindenfelé el voltak szórva a ruhák, de ahelyett, hogy bosszankodott volna, egyszerűen elmosolyodott, majd mikor letette a csomagjait és megszabadult a cipőjétől is lábujjhegyen az elsötétített hálószobába sietett.

Amint meghallotta a férfi nehéz légzését, hatalmasat dobbant a szíve. Imádta nézni alvás közben, így most is az ágy mellé telepedett, ahol a férfi meztelenül aludt. Nem bírt betelni a látványával, annyira hiányzott neki és annyira szerette, hogy ezektől az intenzív érzésektől összefacsarodott a szíve és úgy érezte egy ilyen kicsi szerv képtelen megbirkózni egy ekkora szerelemmel.

Nem bírta ki, hogy ne érjen hozzá, puhán simított végig Ville teletetovált karján, érezni akarta a bőre puhaságát és el akart telni a semmihez sem fogható illatával, azzal viszont nem számolt, hogy a férfi azonnal felébred és durván szorítja meg a csuklóját, akár egy ijedt kisfiú, aki azt hiszi, hogy a szörnyeteg jött érte.

-          Szia – suttogta mosolyogva továbbra is az ágy mellett térdelve, miközben a férfi álmosan és kissé döbbenten pislogott rá.

-          Valósághű álom – morogta rekedten, miközben a csuklóját kezdte simogatni.

-          Nem álmodsz – mászott be mellé, majd az olyan régóta hiányolt ajkakra tapadt, de így azt is megérezte, hogy a férfi valószínűleg lázas, hisz a bőréből csak úgy áradt a forróság, de ez úgy tűnt cseppet sem zavarja, mert egyre szenvedélyesebben húzta magához és vetkőztetni kezdte, mintha így akarna megbizonyosodni arról, hogy tényleg vele van és nem csak álmodik, ennek pedig nem bírt ellenállni.

   Vagy fél percig képzelte azt, hogy álmodik, a nő testének közelsége azonban magához térítette, érintése valóságosnak tűnt, csókja mégis olyan csodás volt, mintha álmodná. Nem érezte magát jól, a feje zúgott, folyamatosan gyötörte a meleg, most mégis úgy érezte, mint aki elemében van Loreley mellett.

   A bőre puhasága, ajkainak semmihez nem hasonlítható íze minden vágyát felkorbácsoltak, melyek oly régóta szunnyadtak már, a másik közelségének hiányától. A hátára gördítette a nőt, gyorsan megszabadította a ruháitól, hogy aztán meztelen bőrét ujjaival és nyelvével járja be, annyira kívánta, majdhogynem belepusztult a hiányába, abba, hogy nélkülöznie kell, s nem lehet vele. Minden porcikáját akarta, minden mámoros pillanatot, amit együtt tölthetnek.

   Beletúrt a hajába, hátrafeszítette a fejét, majd egyenesen a kék szemekbe nézett, melyek elsötétedtek a vágytól, mégis látta bennük a szerelmet, amitől hatalmasat dobbant a szíve, a gyomra pedig fájdalmas, mégis kellemes görcsbe rándult.

   Gyengéden csókolta meg, aztán hagyta elmélyülni és az alsó ajkába harapott. Loreley hosszú, vékony ujjaival végig simított a hátán, aztán belevájta bőrébe a körmeit, amikor merev férfiasságát legérzékenyebb pontjához nyomta.

-          Hiányoztál – suttogta a fülébe, utána végig futatta a nyelvét a nyak érzékeny bőrén. Egy halk nyögést kapott válaszul, amibe beleremegtek az izmai.

-          Te is nekem – nyögött fel Loreley.

-          Reméltem is – mosolygott rá egy pillanatra, aztán lejjebb csúszott és óvatosan az ajka közé szívta a mellbimbóját, kezével masszírozva a puha, feszes halmokat.

   A nő erőszakosan túrt bele a hajába és húzta vissza a szájához. Úgy csókolta, mintha az életet is kiakarná szívni belőle, amit jóleső sóhajjal fogadott, ahogy a dereka köré kulcsolódó lábait is, amikkel durván magához rántotta. Belemarkolt a fenekébe, a férfiassága fájdalmasan feszült a testük között, ameddig a másik kicsit feljebb nem csúszott és adott neki lehetőséget, hogy egy gyors, mély lökéssel tövig elmerüljön benne.

   Mindketten belenyögtek a csókba, ahogy végre újra egymásra talált a testük. Először gyengéden harapott bele a nyakába, ahogy gyorsan kihúzódott belőle, majd nagyon lassan visszalökte magát belé. Gerince mentén megfeszültek az izmai, Loreley nyögései a végletekig felizgatták, ahogy a karmolások, amiket a testén ejtett és a harapásai, ahogy a fogait belémélyesztette. Bántották egymást, hol durván, hol gyengéden, így kifejezve a birtoklásukat, amit a másik iránt éreztek.

   Magához húzta a törékeny, karcsú teste, majd egy puszit nyomott a nő feje búbjára.

-          Azért szólhattál volna, hogy jössz – mormolta csendesen.

-          Meglepetésnek szántam – simult hozzá, amitől jól eső melegség járta át minden részében.

-          Igazán jó meglepetés volt – csókolta meg futólag. – De akkor reggelivel vártalak volna, vagy ebéddel – pillantott az órára.

   Beletúrt a hajába, a rosszulléte hamar visszatért, miután hosszasan élvezték a nővel egymás testét. A feje továbbra is zúgott, pedig fele annyit ivott előző este, mint máskor. Melegnek érezte a bőrét is, a szája kiszáradt, ezért ivott az éjjeliszekrényen lévő pohárból, amiben kivételesen nem vodka volt, hanem víz.

-          Sikerült minden elintézned? – cirógatta meztelen karját.

-          Igen, remélem most már nem lesz ott baj. A fiúkkal is beszéltem ők is megvannak, bár képzelem mennyire – grimaszolt.

-          Nem is értem, hogy passzolhattak el ilyen könnyedén – húzta magához szorosan. – Persze, örülök neki.

-          És a koncertek milyenek voltak? – vetette át derekán a lábát, amitől az alhassa görcsbe rándult, a gondolatai pedig kezdtek újra elterelődni, ahogy mindig, ha a Loreley a közelébe került.

-          Nem voltak rosszak – vonta meg a vállát.

   Igazából annyira nem is voltak szörnyűek, mint amire számított, bár kezdte úgy érezni, hogy a bandával egyre inkább csak maguknak játszanak és nem a közönségnek. Valahogy kiábrándult a sok rajongóból, a sok kérdésből az interjúk során, melyekre már ezerszer válaszolt.

-          Jól érzed magad? – simította kezét a homlokára. – Lázas vagy – jegyezte meg aggódva.

-          Túlélem – vonta meg a vállát. – Csak egy kicsit pihennem kell, amit nem segít elő a lábad, ami… - harapta el a mondatot és lepillantott a derekára.

   Végig simított a nő hosszú, bársonyos combján, mely alig egy centire volt a férfiasságától. Újra kívánta, egyszerűen nem tudott betelni vele, ezen pedig egy kis láz sem tudott változtatni.

-          Mikor lesz a koncert? – Simogatta a férfi forró homlokát aggodalmaskodva, mert egyre melegebbnek érezte, Ville viszont nem hagyta, hogy  akár tíz centire is eltávolodjon tőle és szerezzen neki egy orvost meg valami gyógyszert.

-          Csak holnap, ma interjú lesz, de lehet, hogy kihagyom – nyelt hatalmasat, miközben erőtlenül hevert az ágyon.

-          Így nem fogsz tudni fellépni – csókolta homlokon.

-          Nem is érdekel, ha itt vagy – köszörülte meg a torkát rekedten. A zöld szemek a láztól csillogtak, ő pedig tudta, hogy nincs jól és tennie kell valamit.

-          Csinálok egy forró fürdőt – csókolta meg gyengéden, mit sem törődve azzal, hogy ő is lebetegedhet. Túl régóta kellett hiányolnia ahhoz, hogy ilyen apróságok érdekelni tudják. A közelében akart lenni és érezni minden pillanatban, hogy egymáshoz tartoznak. – Aztán eszel valamit – zongorázott végig az ujjaival a hófehér bőr alatt élesen kitüremkedő bordákon. – Szerzek mézes teát és egy lázcsillapítót is – gondolta végig hangosan, hogy mi is kellhet, mire a férfi perverz vigyor villantott rá.

-          Nővérke szerkó is kell, olyan kis szexi harisnyakötővel és annyira rövid szoknyával, hogy minden egyes lépésnél lássam a gyönyörű feneked – simított fel a combjain, majd belemarkolt az egyik félgömbbe, mire mosolyogva megforgatta a szemeit.

-          Javíthatatlan vagy – simogatta tovább a homlokát, majd nagyon óvatosan lefeszegette magáról Ville hosszú karjait, hogy megengedje a hatalmas kádat vízzel és felhívja Bamet, hogy a férfi nem érzi jól magát, szóval valaki mást küldjenek az interjúra, ha másnap színpadon akarják látni.

Délutánra a férfi egyre rosszabbul lett, estére pedig muszáj volt hűtőfürdőt vennie, mert szinte forrt a láztól, ami nem is kicsit ijesztette meg.

-          Feküdj le – tolta be a párnák közé, majd szorosan hozzábújt és egy rongyot tett a homlokára.

-          Hideg – koccantak össze a fogai, mire elnevette magát.

-          Olyan vagy, mint egy nyafogós kisfiú – puszilta meg a kiszáradt ajkait, aztán egy bögre teát nyomott a kezébe. – Kortyold el, jobban leszel tőle.

-          Még sosem gondoskodott rólam senki – nézett rá Ville fáradtan és kissé elgyötörten.

-          Szeretlek – vont vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így viselkedik vele, mikor beteg, mert így is érezte. Nem volt számára teher, hogy kiszolgálja vagy körülötte ugrál, egyszerűen természetes volt, hogy így viselkedik vele.

-          Miért? – Kérdezte halkan, miután visszafeküdt a párnák közé, ő pedig nem tudott semmit tenni a kérdés hallatán csak nevetni.

-          Mert konok, makacs disznó vagy, akivel képtelenség kommunikálni és sokszor féltékeny balfaszként viselkedsz, meg megsértődsz ok nélkül, ráadásul genetikailag képtelen vagy arra, hogy elmondd mit akarsz és ha ez még nem lenne elég előttem is bezárkózol, mintha én lennék a sárkány, aki ki akarja tépni a szíved a helyéről – kuncogott halkan, Ville viszont csak elhúzta a száját. – Nincs oka, ezt csak érzem és kész – vont vállat, majd a mellkasára feküdt és simogatni kezdte, remélve, hogy gyorsan elalszik és kipiheni magát.

-          Én is szeretlek kis szirén – suttogta a férfi álmosan, amitől hatalmasat dobbant a szíve és csak bárgyún mosolygott a sötétbe.

-          Akkor jó – felelte halkan, aztán gyengéden megcsókolta és addig cirógatta tovább, amíg el nem aludt a karjai között, hogy aztán félig éberen, félig álomban, de vigyázza az álmát.

Reggel az első dolga az volt, hogy az alvó férfi homlokára tegye a tenyerét, ami szerencsére már nem volt meleg, így megnyugodva bújt vissza hozzá, remélve, hogy tényleg ennyi idő elég volt, hogy kiheverje a betegséget, ami elkapta.

Ville csak lassan ébredezett mellette, de amikor kinyitotta a szemét, azonnal elmosolyodott.

-          Jó reggelt – suttogta rekedten, mire nem tudott felelni. A zöld szemek elbűvölték, a mágnes ismét beindult, felkúszott hozzá és egy csókkal kívánt hasonló jókat neki.

   Loreley közelsége megnyugtatta, sőt, meg is gyógyította, a láza lement, csak az asztmája lett rosszabb, tüdeje össze-összeszorult.

-          Jól vagy? – kérdezte Bam, amikor leültek mindannyian az ebédhez, a hotel éttermében.

-          Ne aggódj, nem pusztulok meg ilyen gyorsan – mosolygott rá. – Ráadásul remek ápolónőm volt – karolta át birtoklón a nő derekát, majd egy puszit nyomott az arcára.

-          Ez nem igaz, minden kezdődik elölről – nyögött fel Migé.

-          Hát azért, remélem, hogy nem – morogta az étlapba.

   Loreley felvont szemöldökkel fordult felé, tudta, hogy nem ússza meg ezt az egészet olyan könnyen, de legalább az ebédnél nem akart belekeveredni egy olyan vitába, ahol a volt barátnőjéről van szó. A legszívesebben kitépte volna Migé nyelvét, a gitározáshoz úgy sincs rá szüksége és legalább nem hablatyolna meggondolatlanul.

-          Mi kezdődik elölről? – kérdezte a bajkeverő szirénje negédesen, miután ő rá sem pillantott és kerülte még a pillantását is.

-          Hát ez a nagy szerelem – forgatta meg a szemét a gitáros. – Nézhetjük folyton az enyelgéseteket, miközben a mi feleségeink és barátnőink otthon vannak Finnországba. Kibaszott nagy mázlista vagy Ville – sóhajtott nagyot. – A te barátnőd végig veled lesz a turnén, egy kicsit sem kell nélkülöznöd, semmiben sem…

-          Oh, a múltkor még azzal szívattatok, hogy nem megy nekem az olyasmi, a rengeteg alkoholtól és cigitől – próbálta másfele terelni a témát.

-          Az biztos, hogy már gyereked soha sem lesz – vigyorgott Bam, de látta rajta, hogy nem gondolja komolyan, mert tudta mennyire is szeretne egy kisfiút vagy egy kislányt, és ha valóban sterilé vált volna, az egyáltalán nem lenne vicces.

-          Kösz, ez igazán jól esett – kapott a szívéhez.

-          És te Loreley, hány gyereket szeretnél? – fordult kissé tolakodón Bam a nő felé.

-          Még nem gondolkodtam rajta – rázta meg kicsit a fejét.

   A beszélgetést a pincér szakította félbe, miután mindenki leadta a rendelését, teljesen más fele terelődött a beszéd, aminek csak örülni tudott és egy kicsit meg is nyugtatta. Az asztal alatt kezét a nőére tette, aztán ujjaival játékosan a combját kezdte cirógatni.

-          Mindenki menjen pihenni, este koncert, aztán utazunk tovább – adta ki a parancsot Bam.

   Szívesen tett eleget a kérésnek, Loreley-al ők mozdultak meg először és tűntek el az egyik ajtó mögött. A tüdeje még mindig szorított, de nem foglalkozott vele, a koncert előtt majd eleget nyom be az inhalálóból hozzá, hogy az erek elég tágak legyenek, és ne legyen gond az énekkel.

   Alighogy beléptek a szobába, neki fordította a nőt az ajtónak, kezeit az arca mellett támasztotta neki az érdes fának, aztán lehajolt az ajkaihoz, mielőtt azonban megcsókolhatta volna, Loreley a mellkasára tette a kezét és megpróbálta eltolni magától.

-          Mi volt az az ebédnél? – nézett egyenesen a szemébe.

-          Miről beszélsz? – adta az értetlent.

-          Ne nézz hülyének – csattant fel a nő.

   Hangosan nagy levegőt vett, majd levette kezét az ajtóról, ezek szerint az elterelés nem jött be, sőt, semmi értelme nem volt. Hátat fordított a nőnek, lerúgta a cipőjét, aztán kigombolta az ingjét, remélve, ettől majd több levegő jut le a tüdejébe.

-          Nem fontos – túrt bele a hajába, amikor rájött, hogy Loreley addig nem fog megszólalni, ameddig nem mond valamit.

   Végig terült a kanapén, aztán várakozóan nézett a másikra, remélve, oda megy hozzá és nem kérdezgeti tovább ilyen felesleges, idióta dolgokról.

-          Kire célzott Migé? – indult el felé.

-          A volt barátnőmre – válaszolta, miközben nagyot nyelt, már a nő mozgása is beindította a fantáziáját.

-          Miért?

-          Tudom is én – vonta meg a vállát, felé nyújtva a kezét, hogy a nő hozzásimuljon, és inkább mással foglalják le magukat, mint felesleges beszéddel.

-          Ugye tudod, hogy jobban jársz, ha válaszolsz, mert ezt nem fogod most megúszni? – Lépkedett felé, kissé dühösen, mert érezte, hogy valami van, amit titkolni próbál előtte a férfi. Pedig már azt hitte sikerült teljesen elfogadnia, hogy nem beszél… Tévedett. Érdekelte, miért célozgatott Mige a volt barátnőjére, az pedig még jobban felkeltette a kíváncsiságát, hogy a férfi elzárkózott a válaszadás előtt.

-          Mondtam már, hogy nem fontos. Inkább gyere ide – nyúlt utána, de kisiklott az érte nyúló karok elől.

-          Ha nem fontos el is mondhatod nem igaz? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.

-          Mivel nem fontos így szóra sem méltó – ült fel Ville a kanapén. Látszott rajta, hogy még mindig nincs teljesen jól, de abban a pillanatban egy cseppet sem tudta sajnálni.

-          Szeretted – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, miközben fürkészve nézte a férfi arcát, hogy hátha a vonásaiból ki tudja olvasni, miért nem akar róla beszélni.

-          Igen – bólintott végül Ville nagyot sóhajtva.

-          Mi történt? – Szegezte a férfi torkának a kérdést.

-          Semmi. Hagyjuk, inkább bújj ide és szeretkezzünk – állt fel, aztán felé indult, de ismét kitért előle, mert tudta, hogy ha megérinti elveszti a fejét.

-          Miért nem mondod el? Mit titkolsz? Még most is szerelmes vagy belé? Ha már tényleg nem számít, ha nem fontos a számodra, akkor elmondhatnád, hogy mi a fenéért jött szóba a volt barátnőd és az enyelgésetek ebédnél – nézett rá ingerülten. Féltékeny volt az ismeretlen nőre, hisz előtte Ville azt a lányt szerette, neki viszont, soha senkije nem volt igazán. Pár gimis románc, néhány futókaland, de szerelem… A szerelmet a zöld szemű ördög hozta el a számára.

-          Loreley elég. Nem szeretem már és tényleg nem is fontos, gyere ide – tárta szét a férfi a karjait, arra csábítva, hogy bújjon közéjük de erősnek kellett maradnia, mert előtt az a pont amikor rá kellett jönnie, hogy ez így nem mehet tovább.

-          Beszélj – parancsolt rá, mire Ville homloka ráncba szaladt a határozott hangnemtől, amit eddig legfeljebb a megismerkedésük elején használt vele szemben.

-          Hagy ezt abba és hidd el, hogy tényleg nem lényeges – kérte halkan, mire egyszerűen úgy döntött ha ő megteheti, hogy semmit nem változik akkor ő is visszaalakulhat azzá aki előtte volt.

A fagyos maszk mögé bújni nem is volt olyan nehéz, mint képzelte, érezte, hogy a vonásai megkeményednek, ahogy a szíve is, miután a vér, ami eddig a szerelemtől forrt, szépen lassan megfagyott az ereiben a kétségektől, amik azért marták, mert a férfi nem volt hajlandó beszélni.

-          Oké, akkor én sem vagyok lényeges és az se, hogy hosszú idő után először nyaggatlak, hogy beszélj, mert tudom, hogy valami van, te pedig hülyének nézel és nem teszed. Legyen – vont vállat hűvösen, majd a hálóba sétált, elővette a ceruzáit és pár papírt, hogy aztán tudomást sem véve Villéről kisétáljon a szobából. Hallotta, hogy a férfi követi, azt is, hogy kérdezgeti, de esze ágába se volt hozzászólni. Majd beszél, ha a férfi is fog, addig pedig elmerül a saját kis világában, a tetőn és rajzol, mert az legalább eltereli a figyelmét a kínzó féltékenységről.

-          Loreley, hagyd abba ezt hisztit – ült le szemben a férfi törökülésben.

-          Nem hisztizem, rajzolok – felelte fagyosan, miközben hagyta, hogy valami vezesse a kezét a papíron.

-          Nézz rám – kérte Ville halkan.

-          Nem érek rá – húzta meg lendületesen az újabb és újabb vonalakat.

-          Gyerekes vagy – horkantott fel a férfi.

-          Te is – vágta rá, olyan hangon, mintha egy idegennel beszélne és nem azzal a férfival, akit tiszta szívéből szeret.

-          Miért csinálod ezt? Miért nem hiszed el, hogy már nem fontos az a lány? – Sóhajtott fel Ville frusztráltan, ő pedig a hangjából is kihallotta, hogy valami tényleg van, amiről nem akar beszélni, ami talán fájdalmat okoz neki még mindig, de ha így van, akkor az azt jelenti, hogy valamit még mindig érez az ismeretlen lányt iránt.

-          Ha tényleg nem lenne fontos, beszélnél. Te tudsz rólam mindent, elmondok neked bármit, ha kérdezel, meséltem a múltamról, a családomról, a volt pasijaimról és mindenről, te viszont soha semmit nem mondasz el, azt is egy bulin tudtam meg, hogy van egy öcséd. Nem vagy fair, de oké, így is játszhatunk, bár jobban örülnék, ha most szólnál arról, hogy már voltál nős és van hat gyereked valahol a világban és nem Mige vagy Bam kottyintaná el, hogy mi a helyzet ezzel – suttogta elmerülve a tervezésbe, rá se nézve a zöld szemű ördögre, nehogy véletlenül is sikerüljön megtörnie egyetlen varázslatos pillantásával.

   Érezte, hogy semmire nem megy Loreley-al. Egyszerűen kizárta, mert ki akarta zárni, mert fájdalmat okozott neki a hallgatásával, de ő… tényleg nem akart az egészbe belekavarni, sőt, igazság szerint a száját sem akarta kinyitni. A hallgatás egyszerű és legalább nem is kell Jonnára gondolni, csakhogy semmire nem megy az egésszel, mert a nő megmakacsolta magát.

   Az egész tiszta elmebaj, a nő már semmit nem számított neki, vagy talán mégis, de erre a lehetőségre gondolni sem akart. Loreley volt számára fontos, csakis ő ebben a pillanatban is, azonban nem értette…

-          Azt mondod, nem ismersz – szólalt meg hirtelen. – Akkor miért szeretsz?

-          Nem tudom – válaszolta őszintén, amitől görcsberándult a gyomra. – Egyszerűen csak szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni – nézett hirtelen a szemébe. – De ez nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy mindig mindent elhallgass.

   Idegesen megnyalta az ajkát, ezerszer kellemesebb elfoglaltságot is el tudott képzelni, mint a tetőn való dekkolást és a múlton való rágódást. Egyébként sem értette, miért, minek, az már a múlt, míg Loreley a jelene, remélhetőleg a jövője is. Ráadásul az sem állt neki teljesen össze, hogy lehet, hogy szerinte semmit nem tud róla, mégis állítja, hogy szerelmes belé.

-          Azért mert jó velem a szex? – vonta fel a szemöldökét.

-          Tessék? – kérdezett vissza hidegen, ami bántotta a fülét.

-          Azért szeretsz, mert jó velem a szex? – kérdezte tovább.

   Loreley egy hosszú percig még ránézett, aztán fejcsóválva visszafordult a vázlatfüzetéhez. Igazából nevetett volna az egészen, ha nem lett volna olyan szomorú a helyzet. Nem értette minek kell ez, minek kell mindig a problémákat keresni, miért nem lehetnek nyugodtan együtt.

-          Te tudod, miért szeretsz? – kérdezte hirtelen a másik.

-          Igen, tisztellek, szeretem, ahogy a ruhák iránt érzel, szeretek veled lenni, mert szórakoztató vagy és jól főzöl – mosolygott rá, a nő azonban nem viszonozta. – Mi az? – vonta fel a szemöldökét.

-          Én szerelmes vagyok beléd, Ville. Ezt az érzést nem lehet meghatározni, amit te elmondtál az nem több szeretetnél – válaszolta lassan, csalódottan.

   Megforgatta a szemét, miközben mély levegőt vett.

-          Igen, először mindenkinek újnak tűnik és ezért nem képes felfogni az értelmét, egyébként pedig csak hormonok játéka, és annak a vágya, hogy ne legyünk egyedül… - elhallgatott, mikor a nő egyszerűen felállt, aztán elindult befele. – Most mi van? – követte, majd elkapta a karját.

   Loreley arcáról másodpercek alatt leolvadt a jéghideg álarc, szemei szomorúságtól csillogtak, míg alsó ajka remegett a visszafojtott indulattól. Egy durva rántással kitépte magát a kezéből.

-          Szóval ennyit gondolsz az egészről? A kapcsolatunkról? – kérdezte halkan.

-          Nem, egyáltalán nem – kezdett azonnal védekezni, s már azt sem értette, hogyan jutottak el idáig.

-          Köszönöm, hogy sikerült egy kicsit megnyílnod és ezzel mindent el is mondtál – folytatta tovább, majd újra elindult befele.

   Idegesen a hajába túrt, aztán a nyomában maradt.

-          Loreley, félreérted ezt az egészet – sétált utána.

   A félelemtől, hogy elveszítheti a másikat pár félreértett szó miatt fájdalmas görcsbe rándult a gyomra. Ereit méregként égette a pánik, az agya zsongott, a szívverése a duplájára ugrott, amitől megint nehezen kapott levegőt, de egyszerűen nem volt hajlandó ezzel foglalkozni.

-          Szeretlek. Ez nem elég? Kérlek, várj már meg – kapta el a folyóson a csuklóját. – Nézz rám! – kérte, a nő viszont nem reagált, inkább úgy csavarta a csuklóját, hogy muszáj legyen elengedni, ha csak nem akar neki fájdalmat okozni.

-          Nem akarok többet hallani, Ville – suttogta, újra felöltve magára a jeges páncélt, ami irritálta minden porcikáját.

   Apró levegőket vett, hogy lenyugtassa némileg a testét és a tüdejét is. Ezt elbaszta, elég lett volna pár hülyeséget elmondania Jonnáról, hogy ne legyen gond, erre sikerült mindent teljesen összezavarnia.

   Loreley további szó nélkül faképnél hagyta, ő meg nem követte, mert eszébe jutott, hogy az inhalálója a szobájába maradt, már pedig úgy érezte, muszáj használnia, ha oxigént akar valahogy az ereibe jutatni, amire nagyon is sok szüksége volt, hogy kibékítse a nőt.

   A szobája felé sétált, közben Bam ugrott a nyakába, amitől vészesen közel került az ájuláshoz.

-          Hé, minden rendben? – kérdezte a férfi.

-          Aha. Megtennéd, hogy megkeresed Loreleyt? – zihált aprókat, ezzel is könnyítve a légzését.

-          Ez nem tartott sokáig – forgatta meg a szemét jókedvűen.

-          Jó barát vagy – morogta gúnyosan, majd besétált a szobájába.

   Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, neki döntötte a hátát és neki döntötte a fejét. Egy napja volt vele a nő, máris sikerült összeveszniük, míg amíg távol voltak egymástól, csak hiányolták egymás jelenlétét és vágyakoztak. Aprót koppintott a fejével az ajtóra, aztán megkereste a szerkezetet.

A keserűség a torkát marta, muszáj volt elmennie, minél messzebb annál jobb. Nem bírt vele maradni, ezek után nem. Csak azért van vele, hogy ne legyen egyedül, na meg persze azért is, mert jól főz és szereti ruhákat, ráadásul udvari bohócnak sem utolsó… Remek, igazán remek, hogy ő beleszeretett a férfi viszont csak egy játékszernek tekintette, akivel jó a szex és szórakoztatja. Tényleg jobb, mint, hogy egyedül üljön…

Fogalma sem volt arról, hogy lehetett ennyire hülye, hogy hihette azt, hogy Ville is ugyanúgy érez, mint ő. Szereti, de nem szerelmes belé, ez pedig tényleg nem elég a számára. Azt akarta, hogy egyforma lángon égjenek, hogy ugyanúgy érezzenek és ugyanannyira szeressék egymást, nem pedig úgy, hogy ő meg is halna a férfiért, Ville viszont valaki egészen másra vágyik és más iránt érzi ugyanezt.

Azt a másik lányt szerette, belé volt szerelmes és ezért nem akart róla beszélni. A kép szépen lassan összeállt, a száraz nevetés pedig Sacramento utcáit járva hirtelen tört fel a torkából. Elvégre az egész kapcsolatuk már az elején halálra volt ítélve. Érezte az első pillanattól kezdve, hogy semmi jó nem sül ki belőle, ő idióta pedig mégis bízott abban, hogy ő és a macskaszemű boldogan élnek majd amíg meg nem halnak. A nagy szart!

Berlinbe akart menni, ruhákat tervezni, varrni és elfeledkezni erről a kínzó fájdalomról örökre.

Hirtelen valaki elkapta a karját, ő pedig ijedten sikított fel. Túlságosan elmélyült a kavargó gondolatai közt, ahhoz, hogy ne rémüljön halálra az apró érintéstől.

-          Nyugi csak én vagyok – vigyorgott rá Bam, mire azonnal megcsapta a vállát.

-          Hülye, idióta, barom – rivallt rá. – A nénikéd ijesztgesd és ne engem – szorította a tenyerét a mellkasára, majd meglepve vette tudomásul, hogy hiába csak pár perce zúzták össze teljesen a kicsi szervet, mégis képes dobogni továbbra is.

-          Jól van, nem akartalak megijeszteni Ville küldött utánad – mosolygott rá, de tőle csak egy fintorra futotta.

-          Mehetsz is – fordult sarkon, de a férfi azonnal belé karolt és tartotta vele a tempót.

-          Megszökünk? – Suttogta a fülébe pár perc csendes séta után.

-          Próbálok legyalogolni a térképről és eltűnni a világ elől örökre.  Ha nem tetszik a program fordulj vissza – felelte hidegen.

-          Messze van az szépségem nem gondolod? – Kérdezte Bam jókedvűen, mire megrántotta vállát. Olyan mindegy volt már minden. A fájdalom szépen lassan eluralkodott rajta, de nem hagyta, hogy meglátszódjon rajta, hogy szíve szerint térdre borulna és sírna, miközben próbálna rájönni, hogy miért ámította a zöld szemű ördög, hogy miért nem szereti ugyanúgy ahogy ő? – Menjünk vissza – szólalt meg Bam, de ő csak megrázta a fejét. – Min vesztetek össze? – Kérdezgette tovább a férfi, mire megtorpant, aztán a szürke szemekbe nézett.

-          Őt szereti még mindig – mondta ki, hogy magában is megerősítse az egészet. El kellett fogadnia előbb vagy utóbb, hogy neki nem terem babér, bár így utólag már minden világos volt. Ezért nem nyílt meg neki, ezért nem beszélt, ezért volt az egész… Mert nem tartotta őt méltónak magához, hisz azt az előző nőt szereti még mindig, vele csak az idejét töltötte. Bár azt nem tudta, hogy ha még mindig abba a másikba szerelmes miért van vele, hogy hol van a lány, de tudta, hogy Ville sosem fog ezekre a kérdésekre válaszolni.

-          Őt? – Nézett rá Bam értetlenül.

-          A volt barátnőjét – vágta rá, mire a férfi vonásai megkeményedtek.

-          Jonna – suttogta.

-          Legalább már a nevét tudom – horkantott fel, miközben megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet a nő.

-          Ville mit mondott róla? – Kérdezte Bam halkan.

-          Semmit – rántott vállat újra, így próbálva leplezni, hogy mit érez, majd a hajába túrt. - Menj vissza, majd mikor Ville színpadon van én is megyek, hogy összeszedjem a cuccaim, aztán lelépek.

-          Mi? – Pislogott Bam döbbenten. – Hová akarsz menni?

-          Berlinbe – adta meg a gyors választ, hisz már nem is kellett volna alapjáraton elszakadnia a fiúktól és a cégétől, mégis megtette.

-          Nem, ezt nem csinálhatod vele – ingatta a férfi a fejét dühösen.

-          Másba szerelmes, keressétek meg ezt a Jonnát vagy kit és hozzátok neki vissza hátha boldog lesz újra – kérte halkan, mert annak ellenére se tudott volna neki soha rosszat kívánni, hogy darabokra törte a szívét.

-          Majd ő elmagyarázza, de nem mehetsz el anélkül, hogy meg nem hallgatnád – kapta el Bam a kezét, majd egy taxiba tuszkolta és erőszakkal de visszavitte a hotelbe.

-          Hagyj békén – próbált meg elmenekülni előle, mikor az autó megállt.

-          Loreley, kérlek csak hallgasd meg őt – nézett rá a férfi dühösen.

-          Úgyse beszél. Sose beszél és nem is fontos, mert én csak arra kellek neki, hogy ne legyen egyedül. Egy kibaszott játékszer vagyok, akinek sikerült elcsavarnia a fejét – kiabálta keserűen, majd egyszerűen elszaladt és meg sem állt addig, amíg biztos távolságba nem volt a hoteltől és Bamtől. Késő estig ült egy padon és némán sírdogált, aztán visszament mikor már biztos volt abban, hogy senkivel sem fog összefutni, hisz mindenki lelépett a koncertre. A holmijait újra összecsomagolta, ahogy nem is olyan régen tette, majd áthúzta a bőröndjét, két emelettel lejjebbre, mert az összes Berlini járat törölve volt az ottani időjárási körülmények miatt.

Késő éjjel volt mikor az ajtón halkan kopogott valaki, addigra viszont sikerült elfogyasztania majdnem egy egész üveg vodkát, remélve, hogy ha a férfi el tudja nyomni vele a bánatát akkor neki is sikerül majd, de az egész rosszabb lett és csak szánalmasnak érezte magát, mert egy férfi miatt iszik, aki még csak nem is szereti eléggé ahhoz, hogy megérdemelje, hogy másnap miatta fájjon a feje és hányjon.

-          Loreley engedj be, tudom, hogy odabent vagy – csendült fel Ville hangja. – Bam lefizette a recepcióst, hogy ha átmennél másik hotelbe megtudjuk.

-          Tűnj el és keresd meg Jonnát. Nekem elegem van a hülye liba szerepből, aki csak arra jó, hogy szexelj vele és főzzön rád meg ápoljon. Hogy nézhettél ennyire hülyének? Miért csináltad ezt? Hagytad, hogy beléd szeressek, hogy aztán közöld az egész nem szól semmi másról csak egy kis kémiáról meg a vágyról, hogy ne egyedül halj meg. Húzz vissza hozzá, én nem állok a boldogságod útjába – kiabált ki, miközben ismét elsírta magát, de a hangja fagyos maradt, mert nem akarta, hogy Ville meghallja mennyire összetört, azt meg pláne nem, hogy rájöjjön miatta sír vagy sokkal inkább érte.