44.

Elgondolkodva méregette a férfit. Tudta, hogy mivel segíthetne, de azt is tudta, hogy Ville nem akarja, hogy segítsenek neki.

-          Nincs kedved kimozdulni velük? – Kérdezte nagyot sóhajtva.

-          Nincs – jött az azonnali válasz.

-          A friss levegő nem árt nekik – túrt a hajába. – És neked is jót tenne talán – tette hozzá halkan.

-          Nem akarok elmenni innen – nézett rá Ville dühösen.

-          Nézd, hallottam mi történt és biztos vagyok benne, hogy nehéz – szólalt meg annak ellenére is, hogy tudta nagyon nem kéne ezt felemlegetni. – De annak a két babának kellesz, mert csak te vagy nekik. Szükségük van rád, te vagy az apukájuk és látom, hogy mindennél jobban szereted őket, ahogy ők is téged – mosolyodott el, a két apróságra pillantva. – Talán én… - kezdett bele bizonytalanul, mire Ville felült.

-          Segíthetsz? – Sziszegte gúnyosan, félbeszakítva és egyben befejezve a mondatát. – Fel tudod támasztani a holtakat? Vissza tudod őket hozni? Mert ha igen, akkor tiéd a házam, a pénzem, a kocsim és mindenem amim van csak add őt vissza – nézett ingerülten a szemébe.

-          Nem tudom visszahozni – ingatta a fejét szomorúan.

-          Akkor fogd be és soha többé ne merd szóba hőzni őt, világos? – Csattant fel, amitől a kicsik abbahagyták a játékot és ijedten néztek az apjukra. – Nem tudsz segíteni, csak abban, hogy vigyázol rájuk amikor én nem tudok – halkította le a hangját.

-          Oké, de ha magadban tartod nem lesz jobb és fel fog az egész emészteni. Bele fogsz őrülni, ha nem beszélsz róla valakinek akár egy olyan idegennek is, mint én. Ha pedig belebolondulsz a fájdalomba az rájuk is kihatással lesz. Ha te nem vagy lélekben és testileg rendben, akkor szerinted ők, hogy lesznek később? Minden amit teszel kihatással lesz a gyerekeidre, minden egyes nap, amit velük töltesz hatással van mindkettejükre. Ha morcos vagy megérzik, ha frusztrált, ha szomorú, ha feszült, minden de minden az ég egy adta világon rajtuk fog lecsapódni, mert te vagy a támaszuk, aki a példa előttük. Ha magad miatt nem akarsz túllendülni rajta oké, de talán ők megérdemelnék, hogy egy boldog apukájuk legyen – vont vállat. – Viszont ők a te gyerekeid, ebben is igazad van. Hiszem, hogy el tudod dönteni mi a legjobb nekik. Ha szerinted ez, akkor oké, én nem szólok bele, ha viszont mégse, akkor itt vagyok – fordult sarkon, aztán elindult bevásárolni.

-          A kártya – szólt utána a férfi, de a füle botját se mozgatta. Nem érdekelte a férfi pénze, egyszerűen csak szerette a gyerekeket, Loreley és Leevi pedig egy perc alatt az ujjuk köré csavarták. Szerette volna ha boldog kiegyensúlyozott felnőtt válik belőlük annak ellenére is, hogy a mamájuk nem lehet velük. Viszont azt is tudta, hogy hol van a helye. Ő csak egy alkalmazott volt, aki a picikre vigyázott. Nem barát, nem családtag, csak egy idegen, aki pénzt kapott azért, hogy figyeljen két gyönyörű apróságra.

A közeli üzletben mindent megkapott, ami csak kellett neki ahhoz, hogy vacsorát tudjon csinálni a férfinak és az ikreket is elláthassa.

Mikor visszaért néma csend fogadta. Ville a kanapén feküdt, a mellkasán pedig ott aludtak a gyerekek. Egyszerűen gyönyörűek voltak és valahol megszakadt a szíve, mert ilyen tragédia érte ezt az édes hármast. Sajnálta a nőt is, aki nem láthatta az ikreit a szerelme mellkasán aludni, hiába nem ismerte azt kívánta, bár megélhette volna ezt a pillanatot és ő lehetne ott helyette. Erre viszont nem volt mód. Ebből a szörnyű helyzetből kellett kihozniuk a lehető legtöbbet.

Gyengéden terített egy pokrócot Villére és az ikrekre, vigyázva, hogy semelyiküket ne keltse fel, majd elpakolt újra mindent és egy újabb adag mosást is betett, ami felgyűlt az alig másfél nap alatt, amit távol töltött tőlük.

Vacsorát főzött, elmosogatott és kivitte a szemetet is, majd mikor az órára nézett rájött, hogy a két csöppség nemsokára fel fog kelni enni, így nekiállt nekik is főzeléket gyártani, amit egy turmixal pépesített és kitett két kistálba, hogy mire felkelnek már ehessenek is, ne kelljen arra várni, hogy kihűljön a vacsorájuk.

Leevi volt az első, aki mocorogni kezdett az apja mellkasán, a fotelből tökéletes rálátása nyílt a kisfiúra, így némán hozzájuk sétált és fel akarta venni, hogy fel ne keltse idő előtt a másik két alvó személyt a nappaliban, viszont amint a kicsiért nyúlt Ville szemei felpattantak, ő pedig a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy fel ne sikítson ijedtében.

-          Francba – suttogta rémülten, mert nem számított rá, hogy két kígyó zöld szempár fog vele farkasszemet nézni.

-          Ne káromkodj – dörmögte a férfi, mire elmosolyodott.

-          Bocsi, csak Leevi felkelt és gondoltam tisztába teszem meg megetetem mielőtt felébreszt titeket – vette el tőle a kisfiút, miközben Ville Loreley arcát simogatta a hosszú ujjaival.

-          Mindjárt megcsinálom a vacsorát nekik – suttogta a férfi, mire elmosolyodott.

-          Már kész, ahogy a tiéd is – vitte el a kisfiút a szobájába, majd átpelenkázta és leült vele a konyhában, hogy megetesse.

-          Azt hittem nem jössz vissza – szólalt meg a férfi, a háta mögül, mire ijedten rezzent össze, hisz nem számított arra, hogy ilyen közel van hozzá.

-          Volt már nálad rosszabb pasasokkal is dolgom. Te hozzájuk képest ez kedves tündérbogár vagy – mosolygott fel a férfira, akinek ráncba szaladt a homloka a kijelentésétől. – Nézd legalább nem akarsz a bugyimba jutni és nem próbálod meg megmagyarázni, hogy kefélni a főnököddel munkaköri kötelességed – vont vállat, ugyanis nem egy ilyen szexuálisan frusztrált félnótással volt már dolga. 

   Halk hümmögéssel fogadta a nő kijelentését. Igazából ilyesmi még csak meg sem fordult a fejében, egyszerűen nem tekintett rá nőként, ahogy senkire, mióta Loreleyt megismerte. Ő volt neki az egyetlen, képtelen lett volna megcsalni, talán még az emlékét sem lesz képes sohasem.

-          Jó étvágyat – ült le a nővel és a kicsikkel szemben, s miközben neki állt leerőszakolni pár falatot a torkán a gyerekeket figyelte, akiket egyszerre etettet a nő, így nyugton tartva őket.

-          Neked is – mosolygott rá.

   Csendben étkeztek tovább, próbált nem arra gondolni, amit Beatrice mondott neki, pedig tudta, hogy igaza van. Egyszerűen el kéne felejtenie az egészet, boldognak lennie, ahogy Loreley is akarná, mert biztosan tudta, hogy így szeretné. Annyira imádta… az egyszerűen már nem volt földi. A szerelmük a mennyben kötetett, kár, hogy a földi pokolban ért végett. Angyal, akit neki küldtek ide.

    Ezektől a gondolatoktól elszorult a torka, erőszakkal tuszkolt le még egy falatot a torkán, aztán lerakta az evőeszközt és inkább a kicsiket figyelte, akik viszont jó ízűen ettek tovább.

   Tudta, hogy nem kéne ellenségesnek lennie a nővel, hiszen csak jót akar, viszont mindent támadásnak vett tőle, mintha meg akarná sérteni, vagy a személyes magánszférájába belemászni, annak ellenére, hogy ilyenről szó sem volt. Az is lehet, az volt az egyetlen probléma, hogy egyszerűen rég volt emberek között, s már azt se igazán tudta, hogyan is működnek az emberi kapcsolatok… nem mintha számítana, a baj talán még mindig az volt, hogy nehéz valakit megtűrnie a családi fészekben, amit négyüknek terveztek meg a szerelmével.

   Kipillantott az ablakon, egészen besötétedett már, egészen józannak érezte magát, ezért úgy gondolta, akár haza is küldheti a bébiszittert.

-          Ha akarsz, elindulhatsz haza – szólalt meg csendesen, majd felkelt az asztaltól, megfogta a tányérját és a pulthoz vitte.

-          Ne maradjak estére? – kérdezte, elővéve a büfiztetős kendőket.

   Megvonta a vállát, nem igazán akarta, hogy a nő házban aludjon, a jelenléte még mindig szokatlan volt, amivel nem nagyon tudott mit kezdeni. Elvette tőle Leevit és az egyik törülközött, aztán a vállára fektette. Emlékezett, eleinte nagyon félt még ennyitől is, aztán az édesanyja szépen lassan mindent megmutatott neki, hogyan is kell csinálni.

-          Megleszek, már józan vagyok – túrt bele fél kézzel a hajába, majd megütögette a fiú hátacskáját.

-          Nem igazán tűnsz annak – felelte a nő bizonytalanul, mire elhúzta a száját.

-          Talán már évek óta nem voltam az – vonta meg a vállát, bár Loreley mellett nagyon sok ideig kibírta, hogy ne nyúljon alkoholhoz, egyáltalán nem is kívánta ezt a fajta kábítószert, nem érezte úgy, hogy folyton menekülnie kell a világ elől.

   Beatrice nem mondott semmit, azonban látta, hogy ezt a kijelentését nem kimondottan díjazza. Nem mintha számított volna, tök mindegy, ahogy az is, marad –e vagy sem.

-          Eddig is eltudtam őket egyedül látni esténként, ha van dolgod menj nyugodtan, tőlem maradhatsz is, van egy vendégszoba, amit használhatsz – mondta végül, majd miután büfizet a kisfiú csendben ringatni kezdte és kisimult vonásait figyelte.

-          Talán nem ártana, ha az estét is végig tudnád aludni – szólalt meg.

-          Amúgy sem alszom végig – villantotta rá a szemeit, hogy tudja, megint olyan talajra lépett, amire nem kellett volna.

-          Értem – nyalta meg az alsó ajkát a nő és elpillantott róla.

   Ringatva kezdett el járkálni a konyhában a gyermekkel, majd elkérte a kislányt is, próbálgatva, hogyan is tudja mindkettőjüket egyszerre a legkönnyebben megtartani. Beatrice felállt, kicsit igazított a fogásán, aztán neki is sikerült, amivel eddig folyton csak szenvedett.

-          Kösz – morogta, nem túl jó kedvűen.

-          Mondtam, ha másra nem, arra jó leszek, hogy megtanítsak pár dolgot – vonta meg a vállát. – Például azt, hogyan a legkönnyebb a kettőjükkel egyszerre bánni.

-          Nem fog ártani, de most lefektettem őket, úgysem alszanak túl sokat – nyomott el egy ásítást, mert a több napos kimerültség kezdte őt is kiütni.

-          Addig elpakolok – jelentette ki a nő.

   Aprót biccentett, majd elment a gyermekszoba felé, betette a kicsiket az ágyukba, majd behúzta a függönyt, bár már most sötétedett, egyáltalán nem volt olyan késő. Megállt a két bölcső között, aztán halkan dúdolni kezdett egy számot, amit gyakran énekelt nekik, hogy könnyebben elszunnyadjanak. A szám bevált, perceken belül már mindketten laposan pislogtak, miközben apró kezükkel az ujját fogták.

   Annyira boldog lehetett volna ebben a pillanatban és oly sokban, kár, hogy ezt lehetetlennek érezte már.

A féri szomorú kisugárzása belepte az egész házat, amiben úgy járkált akár egy szellem. Mintha ő is meghalt volna az ikrek anyjával együtt. Talán így is volt. Nem tudta miért, de szeretett volna mosolyt csalni az arcára, szerette volna csak pár percre boldognak látni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Túl nagy volt Ville vesztesége ahhoz, hogy ő egyszerű földi halandó meg tudja nevettetni. Nem sokat tudott a nőről, aki meghalt azaz sokkal inkább semmit, mégis érezte, hogy a férfi úgy szerette, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szerelmes volt belé, kiegészítették és boldoggá tették egymást, szült neki két gyönyörű kisbabát, aztán pedig egyszerűen meghalt.

Sokadjára kellett ráébrednie, hogy az élet minden csak nem igazságos. Akárki is volt az a lány, itt kellett volna lennie. Neki kellett volna pakolásznia a konyhába és neki kellett volna vigyáznia az ikrekre és a férfira, nem pedig neki.

Mégis ő volt ott, mert ő lehetett ott. A lány meghalt és ezen már senki nem változtathatott.

-          Hazamegyek, mert tudom, hogy nem örülsz a képemnek – lépett ki az erkélyre, miután eldöntötte, hogy neki semmi keresnivalója nincs abban a házban, ami Ville családjáé. – Ha kellek itt a számom, nyugodtan hívhatsz éjjel is átjövök szívesen – tett egy cetlit az asztalra. –  Nem feltétlenül csak a kicsik miatt, ha úgy érzed egyedül vagy, esetleg beszélgetni szeretnél vagy csak azt akarod, hogy üljön itt valaki szólj – magyarázta halkan, de a férfi látszólag a füle botját se mozgatta. Érezte, hogy a nőre gondol akit elvesztett, így nem akarta tovább zavarni. – Holnap suli után jövök – tette hozzá. – Jó éjt – köszönt el, majd elindult a kapu felé, de mély, rekedt hang megállásra kényszerítette.

-          Beatrice – szólított meg Ville tétován.

-          Igen? – Fordult meg mosolyogva, mert ő már csak ilyen volt. nem tudott nem nevetni mindenen, nem tudott nem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, nem tudott keserű lenni még akkor sem, ha nem volt igazán semmi aminek örülnie kellett volna, főleg nem aznap.

-          Miért csinálod? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire elnevette magát.

-          Mondhatnám, hogy azért mert a barátod elég nagy összeget ajánlott fel, azért, hogy itt legyek, de hazugság lenne. A pénz csak eszköz, amivel ki tudom fizetni a számláim és a sulim – vont vállat. – Szeretem a gyerekeket, a tieid pedig igazán elbűvölőek már most is, bele se akarok gondolni milyenek lesznek később – mosolygott tovább, rendíthetetlenül. – Hasonlítanak rád – kacsintott a férfira, akinek mintha egy fél másodpercre megrándult volna ettől a választól a szája egyik sarka.

-          Köszönöm – suttogta a férfi, mire aprót biccentett, aztán elsétált, otthon pedig tovább gondolkodott a zöld szemű szomorú vámpíron és az két tündéri ördögfiókán, míg el nem aludt.

Reggel kómásan kelt fel, kellett egy kávé és egy langyos zuhany míg észhez tért, aztán mire beért az egyetemre már megint szépnek és színesnek látta a világot. Innen tudta, hogy felébredt eléggé ahhoz, hogy elkezdje a napját. Ville nem hívta az éjjel és csak remélni merte, hogy ez jót jelent.

Az utolsó óráján viszont megcsörrent a telefonja, a kijelzőn pedig egy ismeretlen szám villogott. Nem tudta felvenni így gyorsan kinyomta a lenémított mobilt, de az fél perc múlva újra megszólalt. Valahogy ráérzett arra, hogy ki is keresi, így gyorsan felállt összeszedte a cuccait és próbált észrevétlenül kisurranni a teremből.

-          Igen? – Vette fel, amint becsukta maga után az ajtót.

-          Hol vagy? – nyögött fel Ville, miközben hallotta a kicsiket sírni, amitől összerándult a gyomra.

-          Egyetemen – vágta rá. – Mi történt? - Kezdte el faggatni, miközben sietős léptekkel indult el kifelé az épületből.

-          Sírnak és nem akarnak elhallgatni. Gyere ide kérlek. Nem bírom… Nem bírom egyedül – suttogta a férfi kétségbeesetten, mire azonnal leintett egy taxit az utcán és bemondta a címet.

-          Zörgess nekik egy nejlonzacskót, már úton vagyok – magyarázta halk, megnyugtató hangon.

-          Nem. Te ezt nem érted – zihált Ville, úgy mintha minimum egy maratont futott volna le. – A ceruzáit akarják, mintha tudnák, hogy az-az övé – remegett meg a hangja, ő pedig valahogy rögtön megérezte, hogy valamitől teljesen bepánikolt. – Nem nyúlhatnak hozzá. Ahhoz az egyhez nem – nyöszörgött a telefonba.

-          Hé, nincs semmi baj. Tíz perc és ott is vagyok, addig fogd meg az egyik szatyrot a konyhába és add nekik oda. El fognak hallgatni – kérte halkan, mégis határozottan, miközben el se tudta képzelni mi történhet a vonal túlsó oldalán.

-          Azok az övéi – nyögött fel a férfi, majd valami koppant, ő pedig hiába szólongatta, nem jött válasz csak az ikrek keserves sírását hallotta és a férfi hörgését. A taxisnak megszámolatlanul dobta oda bankjegyeket, majd futott is be a házba. Az ajtó szerencsére nem volt kulcsra zárva, Leevi és Loreley a járókában bömbölt, míg Ville üveges tekintettel meredt a falra, egy ceruzás dobozt szorongatva és szaggatottan vette a levegőt.

-          Hé – vetődött le mellé, majd eszébe jutott, hogy a férfi már egyszer befulladt vagy valami ilyesmit mondott Bam, amiből nem volt nehéz kisakkoznia, hogy minden bizonnyal asztmás. – Hol az inhalátorod? – Vette a kezei közé az arcát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézett, mire Ville remegő kezekkel az egyik szekrény felé mutatott, aminek a tetején ott is volt a készülék, amit azonnal a szájába dugott és hagyta, hogy belé áramoljon a gyógyszer. A kicsik még mindig sírtak, de most a férfi volt az első, aki erőtlenül kapaszkodott a derekába és úgy ölelte magához, mintha ő lenne az utolsó kapaszkodója, mielőtt lezuhan a mélybe.

-          Nem megy, nem bírom – kapott a férfi a szívéhez, amint sikerült újra oxigénhez jutnia és olyan elesetten nézett rá, amibe beleszakadt a szíve.

-          Itt vagyok, nyugodj meg, nem vagy egyedül – simogatta gyengéden a hátát, miközben próbálta kitalálni, hogy a férfit szoros öleléséből hogyan tudná megnyugtatni a gyerekeket.

   Hosszú percekbe telt, mire felfogta újra mi történik körülötte. A pánik még mindig szorongatta a tüdejét és a tudatát is, nem akarta, hogy a kicsik a ceruzákkal játszanak, de mintha ráéreztek volna arra, hogy az az anyjuké volt… sírni tudott volna, ahogy erre gondolt. Ismerniük kellene őt, Loreley viszont belehalt abba, hogy világra hozza őket.

   Apró levegőket vett, bambán bámult Beatrice gyémántszürke szemeibe, próbálva összeszedni magát, kezei a derekára kulcsolódtak, próbálta felfogni a valóságot, közelebb kerülni hozzá, mert olyan messze úszott tőle, hogy már abban sem volt biztos, nem halt –e meg.

-          Minden rendben van, Ville, itt vagyok – suttogta megnyugtató hangon a nő, kezével végig simítva az arcán. Az érintés áramütésszerűen érte, egyik pillanatról a másikra kijózanodott tőle. – Nem lesz semmi gond.

   A kicsik sírása behatolt a tudatába, hirtelen feléjük kapta a tekintetét, mindketten a mászókában bömböltek. Nyelt egyet, ujjait nehezen fejtette le a másikról, azt se igazán tudta, mi történt, csak a tüdeje emlékeztette rá, hogy baj lehetett.

-          Sajnálom – nézett vissza a nőre, majd leszedte róla az ujjait.

-          Nincs semmi gond – állt fel hirtelen, aztán a kicsikhez ment, Loreleyt felvette és gyengéden ringatni kezdte, míg Leevinek egy csörgött adott a kezébe, amitől az elhallgatott és azt kezdte el figyelni, aztán meg rázni. – Mi történt? – kérdezte halkan.

   Neki döntötte fejét a falnak, továbbra is kis levegőkkel nyugtatta magát, hátha attól teljesen magához tér, aztán felállt, kicsit szédült ugyan, de nem foglalkozott vele, a ceruzákra nézett, melyek ott hevertek a mászóka mellett. Felvette őket, visszatette őket a dobozukba, aztán a fiókhoz vitte és kulcsra zárta azt.

-          Ezek Loreleyé voltak – mondta csendesen, csak úgy, minden mindegy alapon. Még a nő nevének említése is tőr szúrásként érte.

-          Értem – mondta Beatrice. – Hogy kerültek elő? – kérdezte, miközben visszarakta a megnyugodott kislányt a mászókába.

-          Én néztem őket – túrt bele a hajába, aztán hirtelen a másik felé fordult, neki dőlt a fiókos szekrénynek.

-          Gyakran van asztmarohamod? – kérdezgette tovább. – Ez nagyon veszélyes lehet.

-          Mostanában igen – bólintott egyet, majd megvonta a vállát. – Megszoktam.

-          El szoktál ájulni?

-          Néha.

   Ezzel lezártnak is tekintette a témát, bár egyáltalán nem volt lezárva. Megszokta már a hosszú évek alatt, hogy vigyáznia kell az asztmájával, de a cigiről továbbra sem tudott lemondani, ahogy az alkoholról sem, ami ugyancsak nem tett jót neki.

-          Kimegyek – pillantott az erkély felé.

   Kint rágyújtott egy cigire, félszemmel figyelve, ahogy a nő a kicsiket pesztrálja. Fogalma sem volt, mi lett volna, ha nem ér ide időben, igazából egyes rohamokba bele is halhatna, nem mintha ez a tény különösebben foglalkoztatná… egyszerűen csak az ikrek miatt lett volna veszélyes az egész, tudta, hogy miattuk muszáj élnie.

   Talán az lenne a legjobb, ha a nő oda költözne hozzá, de még mindig nem volt benne biztos, mennyire tudná ezt elviselni. Loreley biztos ezt akarná, csak erre tudott gondolni, hiszen féltené az ikreket és őt is… az életét lett volna képes adni érte, biztosan azt akarná, hogy minden másképp legyen. Ez a gondolat valahogy egyszerre nyugtatta meg és töltötte el fájdalommal.

-          Költözz ide – sétált vissza a szobába.

   Beatrice elgondolkodva nézett rá, mint aki fontolóra vesz elég sok mindent, mielőtt válaszolna.

-          Nem lehet, meg van a saját életem, de… - beleharapott az alsó ajkába.

-          Gondold át – vonta meg a vállát, majd a konyhába sétált és töltött magának egy pohár vizet, ezzel próbálva megnyugtatni továbbra is gyorsan pörgő szívét.

-          Az asztmáddal nem lehet mit kezdeni? – kérdezte mikor visszament a szobába.

-          Nem igazán – húzta el a száját. – De most annyira még nem súlyos, ha attól tartasz, hogy egyszer csak összeesek és elájulok, akkor ide kell költöznöd, én tartok tőle és jobb lenne, ha akkor az ikrek nem egyedül lennének.

Fogalma sem volt arról mit kéne tennie, egyszerűen tudta, hogy nem költözhet be Ville házába, viszont egyedül sem hagyhatja, főleg nem ilyen idegállapotban. A barátainak nem beszélt a dologról, ahogy a családjának se, teljesen elzárkózott ez viszont felemésztette. Abban sem volt biztos, hogy csak asztmarohamok gyötrik-e férfit, tekintve, hogy eddig egynél sem volt igazán jelen, de volt egy sanda gyanúja, hogy elsőre pánikrohamot kap és csak utána jön a fulladás, ami így valószínűleg még veszélyesebb. Elvégre az első ilyen eset akkor volt, mikor Bam elvitte a két kicsit, ő pedig egyedül maradt. valószínűleg a magány és az emlékek egyszerre rohanták meg a fájdalommal pedig nem tudott mit kezdeni. Ivással próbálta elnyomni, de az egész valószínűleg rosszabb lett az alkoholtól, így jöhetett az asztma, aztán ahogy a pánik elmúlt, mikor a kezébe fogta a fiát a légzése is rendbe jött. Most pedig szintén a nő emléke volt a kiváltó oka annak, hogy teljesen kiborult és csak aztán kezdett fulladni.

-          Érzem, hogy nem akarsz ebben a házban látni – túrt a hajába tanácstalanul, mikor Ville belépett a teraszról a gyerekek pedig elaludtak.

-          Nem miattad van – nézett rá a férfi szomorúan. – Ez a mi házunk – kezdett bele halkan, miközben egy nagy pohár whisky társaságában leült a kanapéra és onnan nézte a gyerekeit. – Mi találtunk ki mindent, úgy volt, hogy itt éljük le az egész életünk az ikrekkel. Neki kéne itt lennie – túrt a hajába, mire elmosolyodott. Megértette, így viszont csak egy megoldás maradt.

-          Mi lenne ha te költöznél át hozzám az ikrekkel? Talán könnyebb lenne – suttogta félve, mert gőze sem volt arról, hogy Ville megint bedühödik-e vagy nyugodtan tudja kezelni a helyzetet.

-          Nem kéne járkálnod – suttogta a férfi rekedten, majd belekortyolt az italába.

-          Nem magam miatt – ingatta meg a fejét. – Talán neked kéne elszakadnod innen. Itt minden rá emlékeztet és nem fogsz tudni soha megnyugodni, ha maradsz. Van egy felesleges szobám a kiságy pedig elfér nálam is. Oké, az én lakásom elfér körülbelül a nappalidban, de ez a legkézenfekvőbb megoldás, amit ajánlani tudok. Te nem akarod, hogy itt legyek, amit megértek, hisz igazad van, nem nekem kéne veletek lennem, hanem  neki – sóhajtott nagyot, miközben ügyesen elkerülte, hogy kimondja a nő nevét, ami butaság volt, hisz a kislányuk a mamája nevét kapta, mégis érezte, hogy Villét érzékenyen érintené, ha a szerelmét a nevén nevezné. – Neked pedig szerintem jót tenne a környezetváltozás – suttogta halkan, mire a zöld szemek dühösen villantak meg, amiből egyértelműen érezte, hogy visszavonulót kell fújnia. – Te döntesz –mosolygott rá, hogy enyhítse a feszültséget kettejük közt. – Ez csak egy ajánlat, vedd fontolóra, van időd – állt fel, majd a konyhába sétált inni egy pohár vizet, bár az igazság az volt, hogy nem akart kettesben maradni a férfival tovább, aki olyan volt, mint egy időzített bomba. Azt nem bánta, hogy vele mufurc, de Leevi és Loreley már más lapra tartoztak. Tudta, hogy lényegében el tudja őket látni Ville egyedül is, abban is biztos volt, hogy bármelyikükért az életét adná, mert minden porcikájukban imádja a gyerekeit, mégis nagyon úgy tűnt a számára, hogy több mint fél alatt azt se tudta elfogadni, hogy a nő meghalt és nem jön vissza többé. Így meggyászolni se tudta rendesen, ebből pedig az következett, hogy lehetetlen volt feldolgoznia, hogy a szerelme meghalt. Pedig tovább kellett volna lépnie, a saját és ikerek érdekében is, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott életet élhessenek mind a hárman. E viszont lehetetlen volt úgy, hogy abban az ágyban aludt ahol a menyasszonyával aludt, egy olyan házban élt aminek minden apró sarka rá emlékeztette. El kellett szakadnia onnan, mert amíg ebben a palotában lakik, olyan marad akár egy szellem, aki egy halottat kerget.

-          Mégis, hogy gondoltad, hogy költözzek hozzád? – Jelent meg Ville a konyhaajtóban hirtelen.

-          Öhm, szedd össze az ikrek holmijait és a sajátod és gyere át – vont vállat, mert nem egészen sikerült még átgondolnia, hogy hogyan is lenne az egész. – Oké, sajnálom előre is, de ami a szívemen az a számon. Halott vagy Ville, lebénít a fájdalom és nem csinálsz semmit csak vegetálsz. Ez viszont nem jó se neked, se a gyerekeidnek. Most még elmegy, mert nem fogják fel, hogy a papájuk depressziós és nincs semmi életkedve, de később az egész még szörnyebb lesz, ha nem mászol ki ebből az állapotból, ők pedig nem fogják érteni, hogy miért vagy ilyen. Nem akarok beleszólni, tényleg nem, de tudom, hogy szereted őket és nem akarsz nekik rosszat, azzal viszont, hogy boldogtalan vagy, ők is azok lesznek. Csak gondold át, itt mindenben őt látod, nem tudsz elszakadni tőle, bepánikolsz, ha a kicsi csak játszani akarnak a ceruzásdobozával. Mi lesz akkor, ha Lor nagyobb lesz és fel akarja majd venni a cipőit vagy Leevi meg akarja nézni a képeket az anyukájáról? Megbünteted őket, mert szóba merik hozni a mamájukat? Tudod, hogy előbb vagy utóbb kérdezni fognak róla ugye? Mit fogsz mondani? Elküldöd őket vagy magadba fordulsz, miközben róla mesélsz a gyerekeiteknek? Nem ismertem a menyasszonyod, de biztos vagyok benne, hogy csodás ember volt, ha valaki így szerette, mint te. Odaadta értük az életét a francba is, apává tett, adott neked két gyönyörű pici angyalt, mert szeretett, de bármennyire is fáj meghalt – nézett mélyen a zöld szemekbe, amik dühösen háborogtak.

-          Fogd be – sziszegte Ville ingerülten, miközben a kezei ökölbe szorultak és az egész teste megremegett.

-          A menyasszonyod halott. Mondd ki és fogadd el végre. Nem fog visszajönni, de ahol most van onnan  biztos figyel és sír amiért ennyire boldogtalannak lát. Sír azért is, mert nem lehet veletek, de az élet kegyetlen Ville, ebbe a helyzetbe csöppentél. Igazságtalan? Igen. Szörnyű? Az! De ki kell hoznod belőle a maximumot a szerelmedért és a gyerekeidért. Ha neked már mindegy is, Leevinek és Loreleynak nem az. Szerinted, ha látná az anyjuk, hogy hogyan élsz boldog lenne? Ezt akarná? Döntsd el, hogy milyen életet akarsz az ikreidnek, mit akarsz mit lássanak? Egy boldogtalan férfit vagy valakit, aki megállja a helyét az életben és erős? Valakit aki képtelen még az anyukájuk nevét is kiejteni a száján vagy valakit aki mosolyogva mesél nekik róla? – Fakadt ki, bár tudta, hogy ezzel most túl messzire megy, mégse tudta befogni a száját.

   Igaza volt a nőnek, ettől függetlenül fájt az igazsággal szembesülnie. Nem mehet így tovább, ugyanakkor talán nem ezzel a módszerrel kellett volna ráébreszteni, remegett az indulattól, keze ökölbe szorult a dühtől, Beatrice nem tudott semmit, nem ismerte Loreleyt és őt sem ismerte, semmit nem tudott róla. Tett egy lépést a másik felé, aki hirtelen elhallgatott, majd hátrált.

   Egészen a falig szorította, megállt előtte és mélyen a gyémántszürke szemekbe nézett, alig pár centi választotta el őket, érezte még azt is, ahogy a másik megremeg.

-          Nem tudsz semmit – sziszegte összeszorított fogai között.

-          De, igen, tudok, például azt, hogy nem tesz jót neked, hogy ebben a házban élsz – feleselt vissza hevesen.

-          Valóban? Így gondolod? – vonta fel a szemöldökét, visszafogva heves indulatait. A legszívesebben kidobta volna a nőt a házból és az életükből is.

-          Igen így, gyászolsz, de nem akarod elfogadni, ami megtörtént, nem lehet visszahozni és azzal, hogy elásod magad, semmit nem oldasz meg – darálta tovább. – Meghalt. Kész. Ennyi. Pont. De az élet megy tovább és vagy belepusztulsz ebbe az egészbe, vagy továbblépsz végre – folytatta.

   Összeszorította a fogát, lassú mozdulattal emelte fel a kezeit és támasztotta neki a nő feje mellett a falnak, közel hajolva hozzá. A szürke szemekbe egy pillanatra félelem villant, őt viszont ez egy cseppet sem zavarta.

-          Továbbra sem tudsz semmit, nem ismersz engem és nem ismerted őt, nem tudod mi volt közöttünk, vagy mi nem. Azt teszek magammal, amit csak akarok, és ha éppen bele akarok halni az egészbe, ahhoz neked az égadta világon semmi közöd – szólalt meg vészjóslóan csendesen. – Te csak egy bébiszitter vagy, ne próbálj megmenteni, ha nekem éppen megpusztulni van kedvem.

-          Rendben van, akkor te dögölj bele – vágta hozzá keményen. – De mi lesz a gyerekeiddel? Egy szülőjüket már elvesztették, meg sem ismerhették, azt akarod, hogy belőled se kapjanak semmit? Rájuk nem gondolsz egy pillanatra sem?

-          De igen gondolok – vágott közbe, mielőtt újabb költői kérdést tesz fel és tovább feszíti amúgy is feszült idegeit. – Ha nem akartam volna annyira apa lenni, akkor Loreley még mindig velem lenne. Szerinted milyen érzés mindig ezzel a gondolattal kelni és feküdni?

-          Akkor gondolj arra, hogy ő meg anya akart lenni, nem csak miattad csinálta, ő is akarta őket, nem csak miattad esett teherbe. De abban biztos vagyok, hogy nem akarná, hogy így kikészülj és összeroppanj, hogy aztán az ikreknek apjuk se legyen.

   Idegesen megnyalta az ajkát. Igaza volt, de akkor sem állt készen a változtatásra, nem akarta elfogadni, amit talán soha nem lesz képes elfogadni és feldolgozni, hogy Loreley már nincs vele, elment minden álmukkal együtt, hogy együtt öregednek meg ebben a házban és közben lehetőleg egy rakás gyereket felnevelnek.

   Pedig ezt kéne tennie… csak egyszerűen nem volt hozzá elég ereje.

   Ellökte magát a faltól, idegesen járkálni kezdett a nappaliban, próbálva kitalálni mi legyen. Nem tudja még elengedni, arra egyszerűen képtelen... de talán, ha a nőhöz költözne, tényleg könnyebb lenne.

-          Mégis, hogy gondoltad, hogy hozzád költözök? – állt meg hirtelen vele szemben pár lépésre tőle.

-          Mondtam, hogy van egy különszoba, amit használhatsz a kicsikkel, a hely nem túl nagy, szóval ne hoz sok holmit – felelte higgadtan.

-          Remek, nem mintha szeretnék pakolni – vetette oda enyhe gorombasággal. – Összeszedem az ő cuccaikat.

   Azzal be is ment a gyerekszobába összepakolni a kicsiknek. Igazából azt se tudta mit művel, hogyan gondolták ezt az egészet, hiszen a nő saját bevallása szerint is egy aprócska lakásban lakik, két kis gyerek pedig rengeteg cuccal jár, például kisággyal, mászókával, minden mással.

Lassan lépkedett a férfi után, aki egyre jobban hasonlított egy atombombához, ami bármelyik percben felrobbanhat. Tudta, hogy messzire ment, de azzal is tisztában volt immár, hogy ezt rajta kívül senki nem merte Ville képébe vágni. Még a lány nevét se ejtették ki előtte, próbálták kímélni, de ezzel csak azt érték el, hogy lelassították a gyász folyamatát és nagyobb kárt okoztak, mintamennyit használtak neki.

-          Oké, azt tedd is vissza – sóhajtott fel, mikor meglátta, hogy a huszonhatodik csörgőt próbálja eltenni a férfi. – Nem a cuccoktól lesznek jól és nem attól nem fognak sírni, ha kilencven csörgőt meg egyéb játékot adsz nekik – fogta meg az egyik táskát, majd a ruhásszekrényhez lépett. – Ürítsd ki a táskát és pakold el Leevi ruháit, de praktikusan. Elég mondjuk két hétre való, van mosógépem és így mindenből lesz váltás – mosolyodott el, míg ő a kislány ruháit kezdte szétválogatni. Nem lepődött meg azon, hogy hamarabb végzett, mint Ville, így eltette a babafürdetéshez való dolgokat is, ahogy két csomag pelenkát és az ikrek két plüssállatát is, amiket mindig szorongattak.

-          És mi lesz a csörgőkkel? És a pelenkázó?– Nézett rá a férfi kérdőn, mire elnevette magát.

-          Helyettesítjük nejlonzacskóval a csörgőt, a pelenkázáshoz pedig nincs szükség pelenkázó asztalhoz, elég a szivacs róla – kacsintott rá. – Hajtsd össze a járókát az elfér a nappalimban és mivel még picik tudnak benne aludni – adta a következő instrukciót, miközben leszerelte a kiságyon lévő lógó, zörgő játékokat, amiket könnyű lesz majd feltenni nála is, aztán az apró ágyneműket is eltette, ahogy a cumisüvegeket, cumikat és tápszereket is. Mikor mindennel végzett, leült a picik mellé a földre és hagyta, hogy Ville eltegye a saját dolgait.

-          Kész vagyok – lépett be a férfi a nappaliba egy szál hátizsákkal és egy gitártokkal, mire aprót bólintott.

-          Van egy szabály – nézett rá tétován. – Dohányozni csak az erkélyemen lehet – mosolygott a férfira, aki aprót bólintott.

-          Oké – felelte kurtán.

-          Akkor azt hiszem indulhatunk – kapta fel Leevit, míg Ville Loreleyt vitte az autóhoz, aztán, amint betették őket a kocsiba, a férfi elkomorodott.

-          Nincs hely a babakocsinak – nézett be a csomagtartóba mogorván, mire elnevette magát.

-          Nem lesz rá szükség – vette ki a kocsikulcsot a kezéből szó nélkül, majd beült a volán mögé és elindult hazafelé. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e ez az egész, de ennél jobb meg nem volt a tarsolyában. A városban lévő lakásához érve Ville furcsán nézett rá.

-          Majdnem a kikötő mellett laksz – állapította meg, mire elnevette magát.

-          Közel van a piac, az egyetem és szeretem a tenger hangját, a teraszról pedig látni is lehet. Persze a hátránya ennek, hogy a lakásom tényleg elég apró – vont vállat mosolyogva, majd leparkolt a kapu előtt és kiszállt a kocsiból, hogy a csomagtartóból kivegye az egyik hátizsákot és magára vegye, majd egy másikat a karjára akasszon, aztán kivette Leevit, aki mögötte utazott és teljesen felpakolva elindult. Hallotta, hogy Ville a kicsik többi cuccával a gitárjával és Loreleyal együtt szorosan a sarkában halad. A liftbe lépve kicsit szűkösnek bizonyult a hely, de legalább az ikrek érdeklődve néztek körbe és nem sírtak, azért, mert ki lettek szakítva a megszokott környezetükből.

-          Megérkeztünk – nyomott Ville egy apró puszit a lánya arcára, míg ő a kulccsal babrált, aztán a térdével belökte az ajtót és belépett az otthonába, amit mostantól egy darabig nem egyedül fog birtokolni, hanem két kisbabával és egy mogorva, szomorú férfival. Az előszobába Leevin kívül mindent ledobott, majd a picit a kanapéra ültette, aki azonnal az egyik könyve után kapott, ami mellette hevert, de időben sikerült megmentenie az ősrégi példányt és egy zacskóval máris elterelte az apróság figyelmét arról, hogy hisztisen sírni kezdjen. 

-          Szóval ez lenne az – tárta szét a karját. – Konyha, nappali – mutatott körbe. – Fürdő – lépett a fehérre meszelt ajtóhoz, majd kinyitotta, hogy ha Ville akarja meg tudja nézni. – Ez itt az én szobám – mutatta meg a sajátját. – Ez pedig a tiéd lesz. Egy fiúval osztoztam a lakáson régen, de elköltözött mikor szerelmes lett, szóval szerintem nem lesz bajod azzal, hogy a fal sötétkék. A szobádból nyílik az erkélyre az egyik ajtó, az enyémből pedig a másik. Mindent használhatsz nyugodtan, de reggel suli előtt enyém a fürdő – kötötte ki, majd a konyhába sétált. – Kérsz kávét vagy teát? – Nézett a férfire kérdőn, aki továbbra is a kislányát ölelte magához, miközben az egyik falat egészében elborító könyvespolcát nézte.

-          Ezek dísznek vannak? – Nézett rá kérdőn, mire elnevette magát.

-          Ha tudni akarod az összeset elolvastam, de ha szeretnéd kikérdezhetsz a tartalmukból – kuncogott halkan. – Szereted a sajtos makarónit? – Tanulmányozta tovább a hűtője tartalmát, miközben próbálta kitalálni mit is csináljon vacsorára.

-          Igen, de az előző kérdésedre a válasz, egy kávé jól esne – húzott ki egy régi könyvet a polcáról, majd hümmögve tanulmányozta. – Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy ilyeneket olvass?

-          Dramaturgnak készültem, össze is rúgtam a port a szüleimmel, amiért nem orvos vagy valami hasznos akarok lenni, de azért beiratkoztam és elvégeztem Londonban a szakot, aztán gyorsan rájöttem, hogy nem akarok Angliában élni tovább, szóval itt kötöttem ki tengerbiológiát tanulni, de rájöttem, hogy ez sem lesz nekem való és engedtem az apám nyomásának, szóval átpártoltam jogra. Miután befejeztem két hónapig bírtam egy irodában ülni, szóval mivel az itteni színházakba nem kellettem, így úgy döntöttem megyek marketingre. Ha megkérdezed mi leszek ha nagy leszek ezek után, esküszöm orrba váglak, mert fogalmam sincs, valószínűleg ezután elvégzem a matekot vagy a fizikát esetleg a biokémiát vagy végigjárom az összes szakot, hogy ne kelljen döntenem. Bár a nagy álom még mindig a színház és a drámafordítás de valljuk be a szakma eléggé telített, szóval valami elérhetőbb után kell néznem – vont vállat, mert tényleg nem tudta mit is akar dolgozni később. – Viszont gondolom így érthetőbbek a könyvek – mosolyodott el, miközben a férfi tovább tanulmányozta a polcain heverő műveket, míg ő kávét főzött.

   Hosszan figyelte a könyveket, ezek valahogy mindig megnyugtatták. Meglepődött a nőn, aki már minden lehetséges dolgot kipróbálta és úgy tervezte az életét is, hogy minden mást is kipróbál, ameddig nem tud dönteni, mi is legyen vele. Neki soha nem volt ilyen gondja, mindig tudta, hogy zenélni fog, kész, pont. Nem tanult tovább, minek tette volna? Értelmetlennek látta.

-          Itt a kávéd – nyomta kezébe a bögrét Beatrice. – Mindjárt lesz vacsora is – mosolygott rá.

-          Köszönöm – ült le a kanapéra a kicsik mellé, akik kúszva próbáltak leesni róla, de mindig elkapta előtte őket.

   Lazán keresztezte a lábait, miközben Beatricet figyelte. Egyáltalán nem értette, miért teszi ezt miatta, hiszen nem is ismeri, nem is a barátja, mégis segíteni akar neki… az apró konyhában felrakott egy fazék vizet, majd mikor forrni kezdett belerakta a tésztát.

-          Miért csinálod? – kérdezte meg, miután megitta a kávéját, Loreleyt pedig az ölébe kapta, mert kezdett egyre élénkebb lenni és tartott tőle, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen lezúg.

   A nő rápillantott majd megvonta a vállát.

-          Mert szeretek másoknak segíteni – felelte nyugodtan. Elhúzta a száját, mintha ő segítségre szorulna… inkább nem húzta fel magát a dolgon és nem tett megjegyzést sem.  – Egyébként te mivel foglalkozol? – kérdezte jókedvűen.

   Felvonta a szemöldökét, meglepte, hogy a nőnek fogalma sincs róla, főleg, hogy Miguevel előtte beszélgettek egy új albumról. Igazából, mindig meglepte, ha valaki nem tudta kicsoda, főleg az olyanok, akik Finnországban éltek.

-          Ezzel azzal – válaszolta kitérőn.

-          Ez mit jelent? Gondolom nem a semmiből építetted a házadat – vonta össze a szemöldökét, miközben neki dőlt a falnak, hogy szembe legyen vele.

-          Mondhatni igen – folytatta tovább csak úgy, aztán valamiért végül így válaszolt: - Igazából van pár szexshopom – hazudta.

-          Abból élsz? – kérdezgette tovább a nő.

-          Igen, meg nőket futattok.

   Beatrice értetlenül-hitetlenkedve nézett rá, de komoly maradt és nem röhögte el magát. Keményen nézett a szürke szemekbe, látta, mikor hitte el a nő, amit mondott, de ha már nem ismerte úgy volt vele, miért ne mondjon, amit csak akar, őt legalább egy kicsit szórakoztatta a dolog.

-          Bammel együtt csináljuk – dőlt hátra a kanapén, elhelyezve a karján Loreleyt, aki lassan szunnyadt csak el. – Jelenleg húsz prostival dolgozunk, de nem könnyű bírni velük, ő még akar párat, azonban tényleg nem egy könnyű szakma, mindig figyelni rájuk, védeni őket – kicsit megvonta a vállát. – Remélem nem zavar – pillantott újra Beatricera, aki zavartan kinyitotta a száját, aztán becsukta.

-          Öhm, végül is, miért kéne, hogy zavarjon? – szólalt meg pár perces fáziskéséssel.

-          Nem tudom, csak mindenki azt hiszi, hogy ettől rosszabb emberek lennénk, mert mások, pedig nem, mert végül is munkát adunk olyanoknak, akiknek más nem adna – újra megvonta a vállát. – El szoktak ítélni minket, pedig ebben semmi rossz nincs.

-          Aha – felelte nagy értelmesen, alig bírta ki, hogy ne röhögje el magát.

   Némán figyelte tovább, ahogy kiszedi a tésztát, aztán sajtot reszel rá. A nyelvébe kellett harapnia, látta a nő zavarát, bár nem értette mire is vélje, végül is, nem akarta beszervezni, hogy esetleg dolgozzon nekik. Eddig.

-          Nem szeretnél nekünk dolgozni? – szólalt meg, mikor a tányért nyújtotta felé. Beatrice nyelt egyet, kezében megremegett a tányér, azt hitte a padlóra ejti az egészet, de még időben elvette tőle.

-          Nem – vágta rá, félig-meddig elvörösödve.

   Feltűnően végig mérte, ölébe véve a tésztát.

-          Pedig szerintem jó lennél, jó alakod van, szép vagy, biztos szeretnének – Beatrice ettől még jobban elvörösödött, ő meg inkább egy falatot tömött a szájába, hogy ne nevesse el magát. – Végül is, ebben a szakmában is másoknak segítenél, csak kicsit másképp, mint eddig. Nem hallottad, hogy egy prostinak leginkább pszichológusnak kell lennie, mert a legtöbb férfi nem is szexre vágyik, hanem egy beszélgetésre?

-          Akkor épp elég, hogy neked dolgozom – kacsintott a férfira. Nem volt hülye és valahogy tényleg ráérzett az emberekre. Holt biztos volt abban, hogy Ville nem prostikat futtat, bár Bamről már lazán el tudta képzelni, hogy strici. – Neked is főleg beszélgetésre van szükséged – tette le a kicsiket a földre, hogy nyugodtan felfedezhessék maguknak az új terepet és így az apjukat is megkímélje attól, hogy féltenie kelljen őket attól, hogy leesnek a kanapéról. Pár percig azért persze mégis elgondolkodott azon, hogy Ville talán nem hazudott neki, de a szemeiben játszó játékos kis fény elárulta őt.

-          Nekem csak egy emberre van szükségem, aki segít velük, semmi másra – nézett rá a férfi morcosan, mire aprót bólintott aztán ő is enni kezdett.

-          Ahogy gondolod – bólintott a pultnál állva, majd benyúlt a hűtőbe egy üveg sörért, felbontotta és nagyokat kortyolt belőle.

-          Nem kínálsz meg? – Kérdezte Ville rekedten.

-          Azt mondtad, hogy nincs szükséged semmire – mosolygott ártatlanul, aztán mivel látta, hogy a férfi nem túlzottan értékeli a humorát, benyúlt a hűtőbe újra és neki is adott egyet. – Szóval kurvákkal foglalkozol. A lányodból is az lesz? – Nézett a kislányra, aki a szőnyege rojtjait piszkálta.

-          Soha – ingatta meg a fejét Ville, mire majdnem elnevette magát.

-          De a fiad lehet strici? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét, majd újabb adag tésztát tüntetett el az ajkai között.

-          Ha akar – vont vállat a férfi hanyagul.

-          Értem – bólintott. – És mégis mennyit keres nálad egy lány? – kíváncsiskodott tovább, bár tudta, hogy a beszélgetés abszolút nem komoly, azért belement a játékba.

-          Az sok mindentől függ – nézett rá a férfi. – Te szerintem elég jól élhetnél belőle.

-          Hm… - húzta el a száját, miközben úgy tett, mintha elgondolkodna a dolgon, hogy beálljon a nem létező csapatába. – Veletek is le kéne feküdnöm? – Kérdezte végül, mert igazán érdekelte erre mit lép a férfi.

-          Egy teszt elejéig tuti. Tudod nem mindegy, hogy hova küldhetünk. Ha nagyon jó vagy kezdhetsz a felsőbb kategóriás ügyfelekkel, ha nem, akkor be kell érned a mezei halandókkal, akik nem fizetnek annyit, de legalább van feljebb lépési lehetőség – hazudta Ville szemrebbenés nélkül, megjátszva, hogy pontosan tudja, hogy működik a dolog.

-          És mi van ha csak ki akarom próbálni egyszer? Elvégre lehet, hogy nekem ez az álomszakma és még csak nem is tudok róla -  nézett rá lelkesen, mire a zöld szemek elkerekedtek.

-          Most Bam viszi a boltot – nyelt nagyot a férfi. – Beszélj vele – nézett végig rajta, mintha két feje nőtt volna.

-          Végül is, miért ne? Felnőtt nő vagyok, vannak vágyaim, nincs már férjem, aki megtilthatná a dolgot és egy kis mellékjövedelem mindig jól jön – bólogatott.

-          Mi az, hogy nincs már férjed? – Nézett Ville kérdőn rá.

-          Elváltam – vont vállat könnyedén, mert az egész házassága csak egy vicc volt és alig tartott egy évig.

-          Komolyan? – Döbbent le.

-          Aham. Mondjuk, hogy kissé lázadó természetem van – nevetett fel. – A szüleim utálták, ezért hozzámentem, aztán meg én is megutáltam, szóval kereken tizenkét hónapra rá, hogy feleség lettem, beadtam a válókeresetet. Nem szeretem, ha irányítani próbálnak, de ha másra nem is arra jó volt, hogy elszakadjak otthonról – kuncogott. – Na de térjünk vissza a munkához. Te tesztelnél vagy Bam? – Kérdezte kacérkodva, mert valahogy nem tartotta fontosnak, hogy továbbra is a volt férjéről meséljen. Nem volt semmi izgalmas a dologban. Huszonegy volt mikor megismerte, huszonkettő mikor hozzáment és mire betöltötte a huszonhármat már el is vált. Gyors, heves és rövid románc.

-          Bam – vágta rá Ville.

-          De te itt vagy, ő meg ki tudja hol, a gyerekek nemsokára lefekszenek aludni nekünk pedig lesz pár szabad óránk arra, hogy megmondd milyen ügyfélköröm lehetne – vette a szájába a sörösüveget újra, aztán végigfuttatta a peremén a nyelve hegyét, Ville tekintete pedig elhomályosult egy pillanatra. Mindketten tudták, hogy az egész egy játék, mégis volt benne valami izgató a számára. – Biztos vagy benne, hogy Bamnek kéne tesztelnie mit tudok? – Kérdezte búgó hangon, kissé kacéran, mire a férfi nagyot nyelt, aztán bólintott. – Hát jó – váltott át ismét normálisba. – Majd estére áthívom – fordult vissza a tésztája felé, mintha mi sem történt volna, Ville pedig összezavarodva nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit is gondoljon róla.

   Értetlenül figyelte Beatricetet, most tényleg azt mondta neki, hogy feküdjenek le, mert érdekli a prostitúció? Kezdte elveszíteni a fonalat, egyáltalán, hogyan mentek bele ebbe a beszélgetésbe. Ez már egészen olyan volt, mint egy flört… vagyis lett volna, ha nem egy munkáról van szó, amihez semmi köze nincs.

   Kicsit megköszörülte a torkát, eszébe sem jutott, hogy talán lefeküdhetne vele, az egész képtelenségnek tűnt. Mióta megismerte Loreleyt nem volt senkivel, s nem akarta megcsalni az emlékét sem.

-          Szerintem én lefekszem – állt fel hirtelen a kanapéról, majd felkapta Leevit. – Miután vacsoráztatok apróságok – nyomott egy puszit a kacagó kisfiú homlokára.

-          Készítek nekik is valami ennivalót – mosolygott Beatrice, mintha mi sem történt volna, mintha az előbbi beszélgetés le sem zajlott volna.

   Pár percen belül kész is volt a babapiskóta összekeverve az almával. Leevit ő etette, míg a kislány Beatrice gondoskodó kezei között landolt. Apró mosollyal figyelte, hogyan is eszi meg a fiú az ételt, két kezét lóbálva, így jelezve neki mennyire is ízlik számára az étel.

   Miután az utolsó falatot is eltűntették és büfiztek, mindkettőjüket felkapta az ölébe, hogy az új szobájába vigye őket.

-          Jó éjt, Beatrice – köszönt el a nőtől az ajtóban. – Ha áthívnád Bamet, akár fel is kelthetsz – tette hozzá.

-          Mindenképpen – mosolygott rá. – Jó éjt nektek, ha valami gond van, nyugodtan kopogj csak át.

   Aprót bólintott, majd becsukta maga után az ajtót. A kicsiket a mászókában fektette le, mindkettőjüket hamar elnyomta az álom, miután dúdolni kezdte nekik a kedvenc altatódalukat. Levetkőzött egy szál alsónadrágba, aztán ő is lefeküdt a kényelmes ágyba. Sokáig a plafont figyelte, úgy érezte már ezzel is megcsalja Loreleyt, hogy itt van és nem a saját házukban, a saját ágyukban. Ettől a gondolattól elszorult a torka, keserűség marta.

   Felkelt az ágyból, aztán az erkélyajtóhoz ment, halkan elhúzta, miután előkotorta a cigijét. Kiállt, s a korlátra könyökölve, rágyújtott egy szálra.

   Loreleynak olyan színű volt a szeme, mint a tenger, de most túl sötét volt, így nem láthatta jól. Figyelte a szikláspartot, ahogy a hullámok nyaldossák a köveket, próbálta nem rá gondolni, minden másra összpontosítani, egyszerűen viszont mindig a nőhöz tértek vissza a gondolatai.

-          Nem tudsz aludni? – szólította meg hirtelen Beatrice. Nem ijedt meg a hangjától, hallotta, amikor halkan elhúzódott az ajtó.

-          Nem igazán – ismerte be, félszemmel ránézve csak a másikra, aki egy apró sortot és egy trikót viselt. – Még sem hívtad át Bamet? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem volt kedvem – felelte pajkosan, amiből végre megértette, hogy a nő csak szívatta, miután be akarta neki adni, hogy strici.

-          Pedig szórakoztató társaság – fordult újra a tenger felé.

   Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz. Elszívta a cigijét, elnyomta a korlát külső oldalán, aztán egy üres vázába rakta a csikket.

-          Ezt használhatom hamutálnak? – kérdezte a másiktól, aki neki dőlt a korlátnak, ő pedig újabb cigire gyújtott.

-          Igen, persze – bólintott a nő. – Miért nem tudsz aludni?

   Megvonta a vállát, nem igazán állt szándékában mondani valamit is a másiknak, főleg nem ilyesmiről beszélni, ami már igazán súrolta az intim téma határát. Beatrice egy bébiszitter, aki meg akarja menteni, ki tudja milyen indítattásból, viszont ő ebben nem volt partner, még ha ide is költözött hozzá.

-          Az jó – morogta enyhe gúnnyal, amiért nem adott neki választ.

-          Szerintem egyértelmű, és ha gondolkodsz egy kicsit, magadtól is kitalálod – villantotta rá a szemeit figyelmeztetően.

-          Persze, de akkor sem értem, miért hiszed, hogy ezzel megcsalód az emlékét – sóhajtott fel. Keményen nézett erre a szürke szempárba, melyek olyanok voltak most, mint a viharos égbolt.

-          Veszítettél már el valakit, akit nagyon szerettél? Ha így lenne, akkor pontosan tudnád miért érzek így, és hogy ez nem megy varázsütésszerűen, hogy akkor most így fogom látni a helyzetet, nem pedig úgy, ahogy, ez nem egy döntés kérdése – vetette oda enyhe indulattal, azzal újra elnyomta a csikket és kidobta a hamutálnak kinevezett vázába.

-          Ha nagyon tudni szeretnéd már sok fontos valakit vesztettem el, akiket nagyon szerettem. Ők meghaltak, én viszont élek Ville. Valamiért lejárt az idejük, de én kaptam még pár percet, órát, napot vagy évet, nem tudom – vont vállat, miközben ő is rágyújtott egy cigire. – Pont azok, akiket elvesztettem tanítottak meg arra, hogy ez a pár év amit tölthetsz túl kevés ahhoz, hogy egyetlen perced is pazarold – nézett bele a férfi szemeibe. – Nem csak téged ért veszteség már. Másnak is halt már meg a szerelme, sőt van aki a gyerekét veszíti el. A holtak elmennek, az élők maradnak és csak rajtuk múlik, hogy mit tesznek a maradék idejükkel. Nyalogathatod a sebeid, kínozhatod magad ameddig akarod, de ettől neki már nem lesz jobb Ville. Rajta már nem tudsz segíteni azzal, hogy bánatos vagy. Őrizd az emlékét a szívedben örökre, de ne hagyd, hogy a hiánya tönkretegyen. Itt hagyott, de nem egyedül – mosolygott rá, miközben az ikrekre gondolt. – Hagyott veled két apró angyalt és biztos vagyok benne, hogy boldognak akar látni titeket – fújta ki a füstöt, majd elnézett a tenger felé és mélyeket lélegzett a sós levegőből. Hosszú perceken át csak a felizzó cigaretták sercegését lehetett hallani, nem szóltak egymáshoz, de nem is kellett. A feszültség eltűnt kettejük közül, mégis maradt a helyén valami érdekes vibrálás, amit nem tudott mire vélni, de nem foglalkozott vele. Hitt abban, hogy nekik találkozniuk kellett valamiért, hitt benne, hogy oka volt annak, hogy nem a könyvtárban ült mikor Bam becsengetett hozzá, hitte, hogy az ikrek nem véletlenül fogadták el őt ennyire könnyedén. Dolguk volt egymással. Ha másra nem is jó az egész arra biztos, hogy megtanítsa Villét bánni egyszerre a kicsikkel és ha csak ennyi haszna lesz az összebútorozásuknak, már megérte.

-          Kid halt meg? – Jött hirtelen a rekedt válasz, mire felkapta a fejét, aztán elmosolyodott.

-          A nagyszüleim, a legjobb barátnőm és a féltestvérem, akivel eléggé közel álltunk egymáshoz, főleg, mert a barátnőmmel járt. Két autóbaleset, négy emberélet – sóhajtott fel.

-          Sajnálom – suttogta a férfi, mire elnevette magát.

-          Ne sajnáld. Tudod ők mind a négyen éltek veled ellentétben. Nincs miért sajnálnod. Inkább ők sajnálhatnának téged – szegte fel az állát somolyogva. – Te már most hallott vagy és hagyod, hogy elnyeljen a sötétség, mikor a veszteség mellett meg is áldottak. A barátnőm nem lehetett anya, a féltestvérem, nem lehetett apuka. Neked van két gyönyörűséged is, mégis szellemként járkálsz ebben a gyönyörű világban. Nem értelek Ville, komolyan nem, de igazad van, mindez nem az én dolgom. Ígérem befogtam a szám és csak a dolgom csinálom – emelte fel a kezeit, majd elnyomta a csikkét. – Próbálj meg aludni, holnap iskolába kell mennem. Jó éjt – lépett be a saját szobájába, majd elbújt a könyvei közé, megírta a házi feladatát, majd egy forró fürdő után, egyszerűen beájult az ágyba.

Az ikrek viszont nem hagyták sokáig pihenni, hajnali négy volt még csak mikor felsírtak, aztán valaki a konyhájában csörömpölt.

-          Hello – botorkált ki álmosan, majd felvette a kanapéra tett kislányt, aki nyűgösen zokogott, miközben Ville megpróbált nekik tápszert melegíteni a lehető leggyorsabban.

-          Bocs, nem akartalak felkelteni – nézett rá a férfi, miközben fél kézzel Leevit tartotta a másikkal pedig ügyködött.

-          Nem baj – ásított hatalmasat. – Hé tündérem, nyugodj meg a papa már csinálja a hamit – ringatta Loreleyt. – De elég béna – kuncogott fel álmosan, miközben figyelte, hogy Ville hogyan szerencsétlenkedik. – Fogd meg – nyomta a kezébe a kislányt, majd nekiesett ő a tápszerkészítésnek, mielőtt a két kicsi felkelti az egész házat. Alig pár perc alatt végzett, majd elvette a férfitól a lányát és a felszabadult kezébe nyomta a cumit, hogy meg tudja etetni. A kicsik elhallgattak, ők pedig leültek egy-egy fotelbe, egymástól tisztes távolságra.

-          Neked miért nincs még saját gyereked? – Nézett rá Ville hirtelen, mire elnevette magát.

-          Ahhoz kéne egy férfi – simogatta meg Loreley arcát gyengéden.

-          Na ne mondd, hogy nehéz találnod egyet – morogta a férfi, mire újabb kuncogással válaszolt.

-          Elég válogatós vagyok – vont vállat. – Na jó, ki vele mire vagy kíváncsi? – Nézett a zöld szemekbe, mert sosem volt kenyere a kertelés.

-          Meg se kérdeztem, hogy nem fogunk-e zavarni – harapott Vill bizonytalanul az alsó ajkába, mire pár percig értetlenül meredt rá, majd leesett neki, hogy mire akar célozni.

-          A szobám kulcsra zárható, a falak elég vastagak, ha szexelni akarok szexelek, de ha jól értem sokkal inkább az érdekel, hogy van-e most egy állandó valaki az életemben, aki furcsállná, hogy két kisbabával és veled élek együtt, ha belépne. A válasz pedig akár egyértelmű is lehetne, miszerint nincs, de ki tudja még mi lesz ha felhívom Bamet – kuncogott fel. – Őt viszont nem hiszem, hogy zavarnátok.

-          Ez azt akarja jelenteni, hogy fogsz felhozni ide pasit, míg én és ők itt lakunk? – Kérdezte a férfi kissé döbbenten, mire megint mosolyognia kellett.

-          Nem vagyok fából, vannak szükségleteim, csütörtökön este pedig randim van. Igen, elképzelhető, hogy valakivel a saját szobámban egymásnak esünk, de ne aggódj, diszkrét vagyok és észre se fogod venni, hogy mit csinálok. Bár, ha vállalod, hogy levezeted velem a feszültséget tőlem oké, akkor lemondom a csütörtököt – nézett végig a férfin, aki egy szál alsónadrágban ücsörgött a kedvenc fotelében és bármennyire nyúzott is volt, meg kellett állapítani, hogy jól néz ki és épp a fogára való lenne, de azt is tudta, hogy soha semmi nem lesz köztük. Azért mégse bírta ki, hogy ne piszkálódjon tovább. – Talán neked is szexelned kéne és nem lennél ennyire rosszkedvű – mosolygott rá, viccnek szánva az apró megjegyzését, miközben csak remélni merte, hogy Ville nem veszi a kis flörtölését a szívére.

   Nagyokat pislogott a nőre, eleinte fel sem fogta, hogy mit mondott neki. Hogy ő meg… köhintett egy aprót, már csak a témától rosszul érezte magát. Beatricera nem tekintett eddig nőként, ezzel a kijelentéssel viszont valahogy megváltozott az, ahogyan ránézett. Látta benne azt, amit eddig nem, amit eddig senkiben nem is akart látni.

-          Azt hiszem, visszafektettem egy kicsit még őket – vette fel az ikreket, akik egészen elszunnyadtak, most, hogy kaptak enni.

   Tudta, hogy nem kéne elterelnie a témát, akár bele is mehetne az ártatlan flörtbe, de veszélyesnek érezte a talajt, hiszen együtt laktak a nővel, ráadásul… Loreley emléke erőszakosan tudatába nyílalt, fájdalmas űrt és bűntudatot hagyva maga után.

-          Ville – szólt utána Bea, ő viszont addigra a szobában volt már és épp a kicsiket fektette le. Halkan kopogott, majd kérdés nélkül benyitott, követve őt. – Nem kellett volna ezen így kiakadnod – állt meg az ajtóban.

-          Nem akadtam ki semmin – pillantott rá. – Észre fogod venni, ha valamin kiakadok.

-          Akkor is elmenekültél – dőlt neki a fának. – És elterelted a témát.

-          Veheted nemnek az ajánlatodra – jegyezte meg enyhe gúnnyal, egyáltalán nem kedvesen.

   Látta, hogy Beatrice beharapja az alsó ajkát. Egyáltalán nem érdekelte, ha megbántja az őszinte kijelentésével, valóban tényleg nem tűnt jó ötletnek a bébiszitterel összefeküdnie, akivel ráadásul együtt is lakik. És egyébként is, nem akart lefeküdni senkivel sem, még ha attól kevésbé is lenne „morcos”.

   Észrevette a másik zavarát, a földet kezdte tanulmányozni. Kiegyenesedett a mászóka mellett, talán túl kemény volt, igazából nem akarta megbántani a másikat, s egy pillanat alatt bűntudata támadt.

-          Nézd, sajnálom, nem úgy értettem – sóhajtott aprót.

-          Oké, nincs semmi baj, fátylat rá – mosolyodott el.

-          Igazán csinos vagy és szép – folytatta tovább nem is figyelve arra, mit mondott a másik. – Valószínűleg más keretek között, nem is lenne azzal gondom, hogy veled, de mióta Loreleyt megismertem senki mással nem feküdtem le és nem is áll szándékomba. Persze, jöhetsz megint azzal, hogy nem élek, de szerintem a gyásznak idő kell – tárta szét a karját.

-          Nem akartam ezzel jönni – védekezett a másik, ellépve az ajtótól. – Megértem, de akkor sem kellett volna így felkapnod a vizet egy kis flörtön – vonta meg a vállát olyan minden mindegy alapon.

   Beletúrt a hajába, majd összefogta a tarkóján, igazából nagyon fura volt az egész helyzet. Ott volt egy szobában egy nővel, egy szál alsónadrágban, míg a másikon csak egy apró sort és trikó van, ráadásul felajánlotta neki, hogy szívesen lefeküdne vele, ő pedig visszautasította, ráadásul nem is túl kedvesen.

   Talán mások balfasznak neveznék, amiért nem használja ki a helyzetet, ő viszont egyszerűen nem lépett még túl pár szintet. Talán soha többet nem lesz együtt senkivel, ami beteges gondolatnak tűnt, ugyanakkor simán el tudta volna magáról képzelni, amilyen hülye és őrült tud lenni.

-          Nem kaptam fel a vizet – szólalt meg nagy sokára. – Az lehet, hogy zavarba hozott, de nem lettem ideges – nézett a szürke szemekbe. – Őszintén szólva, nagyon rég nem is gondoltam hasonlóra.

-          Mármint a szexre? – vonta fel a szemöldökét Beatrice.

-          Ha ilyen nyíltan akarsz beszélni, igen a szexre – vett nagy levegőt, nagyon nehéz volt bánni egy őszinte és szókimondó nővel, aki talán sokszor át sem gondolta mit mondd ki.

   Beatrice kétkedve nézett rá, némi együttérzéssel, valószínűleg azt próbálta kitalálni mennyire mondhat igazat. Vagy, hogy ha igazat is mondd, mégis mit ért pontosan az egész alatt.

-          Hát ez fura – szólalt meg ő végül. – Mármint értem én, csak akkor is furcsa.

-          Vannak fura dolgaim – nyalta meg az alsó ajkát, igazság szerint kezdett elege lenni az egész témából. – Délután el kell mennem pár órára, mikor érsz haza az egyetemről? – terelte el a témát.

-          Háromkor már itt leszek – mosolyodott el hirtelen, hagyva, hogy elterelje a témát és hagyják a szexet.

-          Remek.

   Hosszú percekig álltak a szobában, némán, majd lassan felvonta a szemöldökét. Igazából szeretett volna vissza feküdni aludni, hátha tud még egy-két órát aludni, Beatrice viszont nagyon lassan reagált, mintha várna valamire.

-          Oh, jaj, bocsi, gondolom, visszafekszel még – nyomott el ő is egy ásítást. – Jó éjt – köszönt el tőle, aztán távozott a szobából.

Igazság szerint az egész helyzet nevetséges volt, ő pedig jó szokásához híven tényleg nevetett rajta. Nem hitte volna, hogy zavarba tudja hozni Villét, aki állítása szerint prostikkal foglalkozik, ami így teljesen meg is dőlt. Hisz már csak a szex emlegetésétől is elszaladt tőle, mintha egy éretlen gyerek lenne, nem pedig egy felnőtt férfi akinek van ráadásul két gyereke is.

Kacagva ült le a kanapéra, mert tudta, hogy már úgyse fog tudni visszaaludni, majd egy nagy tál müzlivel a kezében bekapcsolta a tv-t és valami ócska szappanoperát kezdett nézni, mivel ilyen korán más nem ment benne.

Reggel volt már mire az ikrek mocorogni kezdtek, ezt pedig onnan tudta, hogy a csörgő, ami a járóka fölé volt erősítve megszólalt így halkan belopakodott a szobába, majd miután megállapította, hogy Ville még alszik felkapta a két csöppséget, tisztába tette mindkettejüket, majd adott nekik reggelit és elringatta őket, hogy utána visszacsempészhesse a szobába a két apróságot.

A férfi akkor se kelt fel, mikor ő már indulásra készen állt az ajtóban, aminek titkon örült, hisz végre ki tudta valamennyire pihenni magát, így írt neki egy cetlit, miszerint a kávét már bekészítette neki, csak a gombot kell megnyomnia, reggeli a hűtőben, a kicsik tápszere pedig szintén be van keverve csak fel kell melegítenie, de valószínűleg későn fognak ébredni, mert ő már egyszer ellátta őket. Próbált már korán reggel a keze alá dolgozni, hogy délutánig kibírja egyedül az ikrekkel és ne kapjon megint egy kétségbeesett hívást, ami miatt ki kell lopóznia az órájáról.

Az egyetemre érve, pár ember furcsán méregette, amit nem tudott mire vélni egészen addig, míg az egyik legjobb barátnője a nyakába nem ugrott.

-          Te utolsó céda – nevetett rá, mire érdeklődve nézett Jannara. 

-          Neked is jó reggelt kuncogott fel, majd belekortyolt a kávéjába, aztán leült a helyére.

-          Nem mondtad, hogy a szomorú szemű Ville Valoval kavarsz – tolta elé a reggeli újságokat, mire elkerekedett a szeme, ugyanis a címlapon díszelgett az ikrekkel és a férfival együtt, amit nem tudott mire vélni.

-          Ez meg a mi a fene? – lapozott az újságba, miután elolvasta a szalagcímet, ami nagy betűkkel azt hirdette, hogy ő lehet a férfi új szerelme, a cikk pedig végig azt taglalta, hogy talán ő lehet Loreley pótléka, a nő aki meggyógyítja az énekes szívét és aki anyja lehet a gyerekeinek. Tehát zenész, így már értette a gitárt, amit a lakásába is magával hozott. A keze ökölbe szorult, ugyanis erről egy percig sem szólt a fáma. Valahogy jobban örült volna, ha a férfi tényleg strici, úgy legalább nem lenne a címlapon vele. – A büdös picsába – káromkodta el magát, miközben Janna érdeklődve nézett rá. – A jó büdös picsába – ismételte meg magát, mert ha valamire nem vágyott, hát az pont ez volt. Ugyan azt nem tudta mi akar lenni, de azzal viszont pontosan tisztában volt, hogy mi nem. Sosem akart újságokban szerepelni, nem akarta, hogy írjanak róla, hogy mindenki tudja kicsoda. Ő csak nyugodtan akart élni és kész. Ezt viszont most nagyon megszívta.

-          Tehát nem jártok – állapította meg a barátnője bizonytalanul, mire rávillantotta a szemeit.

-          Csak a gyerekeire vigyázok – sziszegte, miközben fel tudott volna robbanni. Ha az eszére hallgat, azonnal hazamegy és kivágja a férfit és piciket, de valami nem hagyta, hogy ezt tegye. Nem hagyhatta magára, még így sem. Nem volt jól, nem bírt el Leevivel és Lorral, ha magára hagyja akkor ki tudja mi lesz vele. Na nem mintha azt hitte volna, hogy ő valami szent, aki segíthet behegeszteni a sebeket vagy pótolhatatlan lenne, de mégis valami azt súgta neki, hogy nem teheti. Nem dobhatja ki, még akkor se, ha a nyugodt életét valószínűleg így egy könnyed mozdulattal lehúzhatja a wc-n.

-          Az kár – biggyesztette le Janna a száját, majd tovább faggatta, ő pedig beszámolt neki mindenről, miközben azon gondolkodott mit is kéne tennie. Végül arra jutott, hogy mégiscsak felhívja Bamet az egyik szünetében, aki szerencsére azonnal ugrott is, így a közeli kávézó előtt tudtak találkozni, ahol első körben leüvöltötte a férfi fejét, amiért elfelejtette ezt az apró információt megosztani vele, aztán amint sikerült lehiggadnia megittak egy kávét és beszélgettek, míg vissza nem kellett mennie az előadására.

Hazafelé viszont ismét feltámadt benne a düh. Villének igenis szólnia kellett volna, hogy a sajtó vele jár,. ő viszont nem tette. A lakásba lépve sikerült magát eléggé felpaprikáznia ahhoz, hogy a kanapén ülő férfihoz egyszerűen hozzávágja az összes szennylapot, amivel a csoporttársai ajándékozták meg a nap folyamán.

-          Nem gondolod, hogy erről illet volna szólnod a kurva életbe? – Nézett rá mérgesen. Nem üvöltött, ugyanis az ikrek aludtak, de a hangjából így is ki lehetett hallani, hogy nem boldog. Ville kipihentnek tűnt, aminek más esetben valószínűleg örült volna, most viszont meg tudta volna ölni, amiért belekeverte ebbe. Árvává viszont mégse tette volna a két kicsit, így egyszerűen csak levette a magassarkúit és azt is a férfihoz vágta, így jelezve hogy bajban van. Nagyon nagy bajban…

   Felvont szemöldökkel nézett a tomboló nőre. Kezébe vette az egyik újságot, látta, hogy a címlapon ők négyen vannak rajta. Elolvasta a szalagcímet, aztán odébb dobta a többi szennylappal együtt.

-          Megkérdezhetted volna Bamet, hogy mivel foglalkozom – vonta meg a vállát, mire egy újabb magas sarkú cipőt vágtak hozzá, amit ügyesen kikerült.

-          Nem hittem volna, hogy te egy ilyen sztár vagy – tárta szét a karjait felháborodottan, lehalkította ugyan a hangját, de az indulatai így is jól kivehetőek voltak.

-          Nem tehetek róla, hogy nem ismersz – nézett rá értetlenül.

-          Még fogd rám, hogy az én hibám – csattant fel fojtottan.

-          Nem azt mondom, hogy a te hibád, de tényleg sokan ismernek – kelt fel a kanapéról. – Arról nem tehetek, hogy süket vagy és figyelmetlen. A rádió folyamatosan adja a számainkat, minden hónapban írnak rólam valamit valamelyik lapban.

   Hirtelen elhallgatott, ahogy rájött mit mondott ki, s hogy megint megsértette a nőt, akármennyire is nem szerette volna.

-          Elmondhattad volna, amikor a foglalkozásodról kérdeztelek – villantak meg a szemei mérgesen, melyek most egy háborgó égboltra hasonlítottak.

-          Elmondhattam volna, de szórakoztatott, hogy nem tudod, ki vagyok.

   Látta, hogy Beatrice tekintette ettől még jobban elfelhősödik. Igazán nem értette, min húzta fel magát ennyire, ő maga egyáltalán nem olvasott el soha egy cikket sem, amit róla írtak, a legkevésbé sem érdekelte, hogyan költik át azt, amit mondd.

-          Illett volna közölnöd velem, hogy egy híres énekes vagy – sétált elé a nő, aki így magas sarkú cipő nélkül is a válláig ért.

-          Lehet, hogy illett volna – egyezett bele. – De nem tudom min vagy így kiakadva, teljesen értelmetlenül, hiszen semmi nem történt.

-          Arról írnak, hogy én vagyok a Loreley pótlékod – sziszegte. – Nem tudom, mit akarok az életben, de az biztos, hogy nem akarok címlapokon szerepelni – folytatta tovább.

-          Oké, akkor mondd, hogy távozzak és távozni fogok, ez ellen nem lehet semmit tenni, én már megszoktam, biztos, hogy így elsőre számodra kellemetlen, de vagy megszokod, vagy megszöksz – vette magához a telefonját és a kulcsait. – Ráadásul, nem azért, de amikor Migue átjött hozzám, fél órán át beszéltünk arról, hogy új albumot kéne csinálni, szóval továbbra is tartom magam ahhoz, hogy süket vagy.

-          Még hogy süket – fújta fel magát, mérgében kipirult az arca, keze ökölbeszorult, már-már azt hitte megüti, de visszafogta magát.

   Egy hosszú percig néztek farkasszemet, Beatrice mondani akart valamit, a szavak azonban nem jöttek a szájára, kinyitotta az ajkait, aztán összecsukta őket, továbbra is magában mérgelődve, ő meg jót mulatott rajta.

-          Kapd be – mondta végül.

-          Ezzel lezártnak tekinted a témát? Mert mennem kell Miguekkel találkozni és nem szeretek késni – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában szórakozottan.

-          Nem tekintem lezártnak, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem volt fair, hogy nem szóltál arról ki is vagy, főleg, hogy rá is kérdeztem – szűrte nehezen összeszorított fogai között.

-          Akkor nem volt fair – egyezett bele. – Sajnálom, el kellett volna mondanom – mosolygott rá. – De mint mondtam, szórakoztatott, hogy nem tudod, ki vagyok, bocsánat.

   Úgy látszott Beatrice egészen megbékélt a bocsánatkéréssel, viszont így sem tűnt túl boldognak. Valahol tényleg sajnálta az egészet, hiszen lehet már az elején közölnie kellett volna vele, hogy mit vállal, amikor meghívta a lakásába lakni. Megértette volna, ha kidobja, ugyanakkor… furcsa mód, nem örült volna neki. Nem is értette magát.

-          Tényleg mennem kell – szólalt meg rosszkedvűen. – Ha ki akarsz dobni, akkor nyugodtan pakold össze a kicsik cuccait, én nem pakoltam ki, mikor visszajöttem, elmegyünk.

-          Nem foglak kidobni, de reggeliről és bekészített kávéról ne is álmodj – sziszegte dühösen. – Húzz el, mielőtt meggondolom magam – villantotta rá a szemeit, miközben kigombolta a farmerját cseppet sem zavartatva magát, majd a fürdőbe vonulva megszabadult a pólójától, hogy átvehesse a nadrágját. Visszafelé azt hitte Ville már nem lesz a lakásban, de tévedett. Megkövülve állt előtte, míg ő egy szál mackónadrágban és melltartóban feszített előtte. – Na most mi van? – Vágta csípőre a kezeit mérgesen.

-          Az egy köldökpiercing? – Húzta fel a férfi kérdőn a szemöldökét, miközben furcsán méregette, ő pedig lenézett a hasára.

-          Az, még nem láttál ilyet? – Pislogott értetlenül.

-          De csak… - nyelt nagyot, miközben a szemei felsiklottak a melleire.

-          Menned kell – szólt rá, mikor már elkezdte zavarni, hogy bámulja, nem mintha eddig érdekelte volna valaha is, hogy ki nézi vagy ki látja fehérneműben, de Ville úgy tudott rá nézni, amitől az összes szőr felállt a karján.

-          Igen – kapta el róla a férfi zavartan a tekintetét, majd úgy menekült ki a lakásból, mintha üldöznék, amit végképp nem tudott mire vélni, így megrázta a fejét a szobájában felkapott egy pólót, aztán kiült a nappaliba, hogy rálátása legyen a földre leterített pokrócon elterült ikrekre, miközben tanul.

A csengő pár óra múlva megszólalt, ő pedig mindkét gyerekkel a kezében ment ajtót nyitni.

-          Szóval igaz – lépett be Aleksi a nappaliba, miközben rávigyorgott az ikrekre, akik kíváncsian méregették a barátját.

-          Olvastad – fintorodott el, miközben letette a két kicsit a földre és hagyta, hogy a földre került szennylapokat tovább tépkedjék.

-          Mindenki olvasta édesem – kacagott fel a férfi, miközben megölelte. – Hoztam sört – tette le a hátizsákját majd elővarázsolt egy hatos pakkot és egyet a kezébe nyomott. – Hogy keveredtél te össze egy ilyen pasassal? – Nézett rá kérdőn a férfi, akivel együtt járt tengerbiológiára és aki segített neki beilleszkedni, mikor a városba költözött., azóta pedig igazi barátok lettek, olyanok akik bármit meg tudtak beszélni egymással.

-          Halovány lila dunsztom sincs – kortyolt bele elgondolkodva a sörébe, majd nagyot sóhajtott.

-          Szóval most jártok? – Nézett rá Aleksi kérdőn, mire félrenyelte a hideg italt.

-          Dehogy, csak az ikrekre vigyázok, kell a pénz – nézett rá dühösen.

-          Csak ennyi? – Nézett rá a fiú kérdőn, mire megforgatta a szemeit.

-          Ó, fogd be könyörgöm – sóhajtott nagyot, aztán leült a kanapéra, Aleksi pedig mellé vetődött és ő is kifaggatta, hogy mi van közte és Ville között, ő pedig továbbra is csak annyit tudott mondani, hogy semmi. A kicsik hirtelen sírni kezdtek, ebből pedig tudta, hogy itt az újabb evés ideje. Aleksit pofátlanul fogta be, hogy segítsen neki, majd mikor végeztek a két pici el is terült ők pedig tovább beszélgettek, míg valaki nem kopogott az ajtaján.

-          Szia – lépett be Ville a lakásba komoran, neki pedig eszébe jutott, hogy adnia kell neki egy kulcsot, mert erről eddig teljesen elfeledkezett. A füst és a sörszag csak úgy dőlt a férfiból, mire elfintorodott.

-          Az ikrek alszanak, te pedig fürödj meg, mert ha ilyen szaggal veszed fel őket, akkor tuti hányni fog mindkettő – lépett tőle távolabb, majd visszasétált a kanapéhoz, a barátjához, aki jókedvűen állt fel.

-          Hello, mi még nem találkoztunk. Aleksi vagyok, de már megyek, mert várnak – fogott kezet a döbbent férfival, majd megölelte őt és egy puszit nyomott a feje búbjára mielőtt távozott volna. Amint becsukódott az ajtó Ville elvörösödött.

-          Te itt kefélsz egy pasival, míg a gyerekeim rád vannak bízva? – Támadt neki, mire elkerekedtek a szemei.

-          Hogy micsoda? – Kérdezett vissza zavartan, majd amint leesett neki, hogy mivel is vádolja a férfi, azt hitte a tányért fogja hozzávágni mérgében. – Te megvesztél? Sose csinálnék ilyet – csattant fel.

-          Aha, akkor mégis mit keresett itt ez a pasas? – Nézett rá Ville mérgesen.

-          Mi a fene közöd hozzá? – Kérdezett vissza.

-          Az én gyerekeimre vigyázol, nem dughatsz senkivel mikor én nem vagyok itt, hogy figyeljek rájuk – kapta fel a férfi a vizet.

-          Na álljon meg a menet. Nem dugtam vele, ő csak egy nagyon kedves barátom, de ha dugnék vele, ahhoz se lenne semmi, de semmi közöd. Tudok vigyázni a gyerekeidre, ha nem így lenne, nem vállalom el őket, de neked marhára nincs beleszólásod az életembe, mivel te is kikéred magadnak, hogy én beleszóljak a tiédbe. Szóval fogd be és menj el fürödni, hátha kijózanodsz és nem beszélsz majd akkor hülyeséget – zárta le a vitát, mielőtt még jobban elfajult volna, de Ville egészen másképp gondolta.

-          Nem csinálhatod ezt – kapta el a karját mérgesen, mire értetlenül nézett rá.

-          Mégis mit? Nem tarthatom a barátaimmal a kapcsolatot, mert te itt vagy? Elment az eszed? – Nézett rá értetlenül, majd rájött, hogy enyhítenie kell a helyzeten, ha nem akarja, hogy perceken belül megöljék egymást. – Most úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj, aki rajtakapta a feleségét egy másik pasassal – kacagott fel jókedvűen, miközben Ville az arcába mászott és úgy fújtatott akár egy dühös bika. – Nyugi édesem a megcsalás nem az én asztalom, bár nem teszteltelek, hogy milyen vagy az ágyban, de amíg nem tudom, hogy pocsék, addig nem kacsintok félre – mosolyodott el, miközben magát is meglepte azzal, hogy pillanatok alatt elszállt a mérge és az egész helyzet inkább nevetésre késztette, mint dühöngésre.

   Kikérte magának, egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy féltékeny férj, egyszerűen csak elszállt az agya attól, hogy Beatrice egy idegen férfival ki tudja mit csinál a házban, ahol ott vannak a gyerekei, akikre vigyáznia kéne. Fogait csikorgatva engedte el, nem volt joga beleszólni a másik életébe, nem is értette, miért kattant be ennyire… persze az ikrek miatt.

-          Nem hiszem, hogy pocsék lennék – morogta rosszkedvűen, bár azt nem értette, miért ment bele újra ebbe a beszélgetésbe, az italtól felszabadult valamennyire, sőt, talán jobban is, mint kéne. – Ha ennyire érdekel, ki is próbálhatod – villantotta rá a szemeit, s megnyalta az alsó ajkát. Emlékezett még rá nagyon is tisztán, hogy nézett ki a nő, amikor egy szál melltartóban és melegítőben kisétált hozzá…

   Látta, hogy Beatrice nyel egyet, miközben egyenesen a szemébe néz, majd pillantása az ajkára csúszott. Tudta, hogy tetszik neki, mint férfi, egyébként nem próbált volna vele állandóan flörtölni, ez pedig felébresztett benne valamit, amit már régen halottnak hitt.

   A nő nem szólalt meg, úgy méregette, mint aki próbálja kitalálni, mennyire beszél komolyan.

-          Menj és fürödj le, részeg vagy – jelentette ki végül, enyhén rekedten, szemei egészen elsötétedtek, tudta, hogy kívánja és elképzelte, milyen lenne vele.

-          Tényleg ezt akarod inkább? – kérdezte halkan, karcos hangon, mélyen a másik szemébe nézve. Beatrice újra nyelt egyet, idegesen, vágyakozva nyalta meg az alsó ajkát.

-          Fürödj le, büdös vagy, egyáltalán nem fog ártani – ismételte újra magát.

   Elhúzta a száját, aztán eltávolodott a nőtől és a fürdőbe ment. Gyorsan ledobálta magáról a ruháit, aztán a zubogó víz alá állt. A csapot először forróra állította, csak mikor teljesen elzsibbadtak a tagjai jött a hideg víz, ami teljesen kijózanította.

   Visszagondolva, azt se nagyon értette mit csinált, hallucinációnak hitte, hogy felajánlotta a nőnek, nyugodtan próbálja csak ki, milyen szerető is. Hülyeség az egész, legszívesebben a falba verte volna a fejét.

   Gyorsan megtörülközött, majd a dereka köré tekert egy szárazat. Elhagyta a fürdőt, látta, hogy Beatrice éppen az ikrekkel van elfoglalva, akik felkeltek, s most össze-vissza kúsztak- másztak, Loreley még felállni is megpróbált, a nő kezébe kapaszkodva, azonban az apró térdei nem bírták el és összecsuklott.

-          Majdnem sikerült neki – mosolygott rá a bébiszitter.

-          Aha, láttam – felelte, az ajtóban állva. Látta, hogy a nő végigméri, s csak utána fordul vissza a gyerekekhez. Elhúzta a száját, átment a szobájába, aztán felvett egy alsónadrágot és egy melegítőt, de még egy pólót is.

   Visszament a nappaliba, aztán leült a kicsik közé, Leevi azonnal oda mászott hozzá, ő pedig felkapta és pofákat kezdett neki vágni, amin a kisfiú azonnal nevetni kezdett.

-          Sajnálom, az előbbit – mondta halkan, mikor a feszültség már kibírhatatlan volt közöttük.

-          Mégis mit? – vonta fel szőke szemöldökét a másik.

-          Hogy azt mondtam, kipróbálhatod – nézett a szemébe, letéve a kisfiút.

   Beatrice elmosolyodott.

-          Ezen nincs mit sajnálni, ha nem lettél volna annyira ittas, még bele is megyek – szólalt meg duruzsolva a szavakat, amitől összerándult a gyomra, s bizseregni kezdett a teste.

-          Hülyeség volt – próbálta szépíteni a dolgokat. Fogalma sem volt, hogy Beatrice csak szórakozik vele, vagy tényleg komolyan gondolja, amiket mondd, de abban biztos, hogy nem lenne jó vége, ha összefeküdne a dadussal, nem mintha úgy érezte, egyáltalán menne neki. Loreley óta nem érintett más nőt, még az is lehet, hogy utálná magát az egész miatt, azt pedig nem akarta, az sem neki, sem a nőnek nem lenne jó, ha csak dugnak egyet, utána meg undorodva kiugrana az ágyból.

-          Szerintem nem – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz.

-          Gyere ide, Lor – szólt a kislánynak, hátha végre befejezik ezt a témát, ami kezdte egyre kellemetlenebbül érinteni.

   Talán tényleg el kéne fogadni az ajánlatát, hiszen nem gyászolhatja a szerelmét egész életen át, s bár tudta, hogy soha senkit nem fog már úgy szeretni, mint őt, tovább kell lépnie, végképp lezárnia… talán egy menet segítene ebben neki. Vagy talán még mélyebbre taszítaná.

-          Nagyon ügyes vagy, kicsim – nyomott egy puszit a kislány homlokára, miután felkapta. – Megpróbálkozol vele megint?  - tette le a földre, majd megfogta a kezét, s hagyta, hogy a gyenge lábait próbálgassa, közben Leevi talált egy csörgött és azt kezdte vadul rázni.

-          Hé, ne üsd fejbe magad – nevetett fel a nő, amikor a fiúnak sikerült majdnem eltalálnia a csörgővel saját magát.

-          Mindig ezt csinálja – csóválta meg a fejét, tovább fogva Loreley kezét, aki újra és újra megpróbálkozott azzal a felállással, de mindig visszaesett.