50.

   Kicsit gyorsnak találta a témát, hiszen csak az előbb mondta a nőnek, hogy legyen a barátnője. Loreley kezét mikor megkérte, az egész olyan természetszerűen jött… emlékezett mennyire részeg volt akkor, s hogy mennyire összevesztek előtte. Az emlék apró mosolyt csalt az arcára, végül elkomorult, ahogy arra gondolt, nem házasodhattak össze a terhesség miatt, mert sok stresszel jár, aztán meg alkalmuk nem nyílt rá.

-         Kitaláltad már, mi lesz a szülinappal? – cirógatta meg Beatrice, ő pedig azonnal felriadt rossz gondolataiból.

   Megrázta a fejét, nem igazán tudta mit kezdjen ezzel a kérdéssel. A kicsikkel, bár úgysem fognak emlékezni rá, nem teheti meg, hogy csak eléjük tesz valami sütit és pár ajándékot. Viszont azt sem tudta volna megtenni, hogy nem emlékezik meg valami módon Loreleyról.

-         Majd kitalálunk valamit, van még hátra pár nap – túrt a szőke tincsek közzé, azzal a szájához húzta a nőt, s gyengéden megcsókolta.

   Beatrice csókja puha volt, nőies, az íze felizgatta az érzékeit, aztán hamar változott, szenvedélyes lett, olyan, amitől összerándult a gyomra, férfiassága pedig még jobban megkeményedett, amit a nő rögtön érzékelt. Kicsit elhúzódott tőle, csábítóan nézett a szemébe, majd megnyalta az ajkát.

-         Nagyon sietünk a szüleidhez? – kérdezte rekedt hangon, miután nagyot nyelt.

-         Annyira nem, miért kérdezed? – harapta be az alsó ajkát.

-         Fogalmam sincs – hajolt a nyakára, majd finoman a bőrébe harapott. Beatrice halk nyögéssel fogadta a közeledését, kezével megszorította a karját. Hirtelen elhúzódott tőle. – Ezek szerint nem?

   A nő választ sem adva hajolt a szájára, s olyan hévvel csókolta meg, amibe minden érzéke beleremegett. Belemarkolt a fenekébe, keményen magához húzta, Beatrice pedig izgatón körözni kezdett az erekcióján. Ahogy eltávolodtak egymástól, újra felnyögött, felsimította kezét a pólója alatt, kezét a mellére fektette, s óvatosan masszírozni kezdte.

-         Ezért nem szeretnél sietni? – próbált megkomolyodni a nő, de remegő hangja elárulta mennyire is kívánja.

-         Mondhatjuk – súgta a bőrébe, megkarcolva fogával a selymes bőrt.

   Beatrice úgy döntött nem húzza tovább egyikőjük idegét sem, elhallgatott és csak halkan sóhajtott fel. Kezével érzékien simogatta, miközben mindkettőjüket megszabadította a felesleges ruháktól, aztán hagyta a testüket egyesülni.

   Zihálva, kimerülve az érzéki szenvedélytől váltak el egymástól. Beatrice csintalanul vigyorogva simult hozzá, mint egy hálás kiscica. Csókokat nyomott a vállára, arcára, s végül a szájára is, kezével nedves bőrét cirógatva.

-         Azt hiszem, most már siethettünk – jegyezte meg jókedvűen.

-         Oké, de azért annyira ne siessünk – nyomott egy puszit a köldökére, mire a nő kicsit összerándult, szürke szeme meg újra elfelhősödött.

   Vigyorogva indult el lejjebb, amikor csendes idillüket kopogás zavarta meg. Lehunyta egy másodpercre a szemét, tudta hogy Bam az, hiszen imádott mindig nála lógni, bár amióta Janna itt volt, úgy tűnt, a nő jobban lefoglalja, mint az ő baszogatása.

-         Tettesük magunkat halottnak – suttogta halkan a másik bőrébe, felnézve a szemeibe.

-         Szerinted beválik? – kérdezett vissza a másik ugyanolyan csendesen.

-         Reménykedem…

   Mielőtt kimondhatta volna, újabb kopogás hallatszódott. Nyögve szállt le a nőről, hiszen tudta, hogy Bam senkire nincs tekintettel, és ha nem nyit ajtót, egyszerűen ordibálni kezd, amivel felkelti a kicsiket. Egyébként is meg kellett kérnie, hogy vigyázzanak a lánnyal az ikrekre.

   Felkapta a nadrágját, Beatricere nézett, miután az ajtóhoz sétált, aki hamar felöltözködött, s már csak a pólóját kellett lehúznia.

-         Folytatjuk – kacsintott rá, aztán kinyitotta az ajtót.

-         Pedig már éppen mondani akartam, hogy nyisd ki, vagy berúgom – tört be Bam, akit Janna követett, aki ugyanolyan jókedvűnek tűnt, mint ő.

   A férfi azonnal a bárpulthoz ment, s elővett belőle egy sört, de mielőtt kinyithatta volna, kikapta a kezéből az üveget.

-         Szex szagot érzek – vigyorodott el a barátja.

-         Irigykedsz mi? – cukkolta, bár nem volt benne biztos, hogy Bam és Janna nem ugyanazzal töltötték az estéjüket, mint ők.

-         Miért vetted el a söröm? – nézett rá elkerekedett szemekkel.

-         Azt akarom, hogy vigyázz a kicsikre Jannával és ezt ne részegen tedd – forgatta meg a szemét, visszarakva az üveget.

-         Minek? Miért? – ráncolta a szemöldökét.

-         Elmegyek Beatriceal a szüleihez és…

-         Miért nem hozod őket is? – tette fel az ésszerű kérdést a nő.

   Rápillantott, nem nagyon tartotta jó ötletnek, hogy rögtön az ikrekkel nyissanak valakinél is, még ha tudják is, hogy a lányuk valószínűleg soha nem fog megházasodni.

-         Miért ne hozhatnád őket is? Veled érzik magukat biztonságban és semmi értelme nem lenne eltitkolni, hogy van két babád. A szüleim szeretik a gyerekeket, ők pedig veled járnak – mosolygott a férfira, mert cseppet sem érdekelte, hogy éppen egy kétgyerekes apukával akar hazaállítani, kisbabástul mindenestül.

-         Nem hiszem, hogy a családod jó szemmel nézné őket – ingatta Ville a fejét, mire megforgatta a szemeit.

-         Ez hülyeség – lépett mellé, majd a derekára tette a tenyerét és finoman simogatni kezdte, hogy megnyugtassa, még azelőtt, hogy teljesen bepánikolna.

-         Csak gondolj bele, a gyerekük eltűnik majdnem egy egész napra, majd hazaállít egy vadidegen pasival és két gyerekkel. Mit gondolnának szerinted? – Nézett rá Ville kérdőn, mire elmosolyodott és végignézett a meztelen felsőtestén.

-         Azt, hogy Úr Isten de sok tetoválás van rajta, reméljük nem egy szekta vagy maffiacsoport tagja. Az ikrek csak jó benyomást keltenének – kuncogott halkan. – Ha nem állsz készen arra, hogy velem gyere nincs semmi baj, de csak emlékeztetnélek, hogy te akartad és nem én – bújt hozzá, mert érezte, hogy a férfi egyre feszültebb és frusztráltabb, így pedig remélte, hogy a tagjaiban lévő görcsösséget enyhíteni tudja. – Bármennyire is nem úgy tűnik sokszor, de felnőtt nő vagyok és magam hozom a döntéseim, akkor is, ha jók és akkor is ha rosszak. Én vállalom a felelősséget a saját életemért és ezt ők pontosan tudják. Ahogy azzal is tisztában vannak, hogy ha valaki mellett leteszem a voksom az ritka, annak a személynek különlegesnek kell lennie, hogy tényleg vele akarjak lenni és ne csak pár kósza randiként legyen elkönyvelve. Nem viszek haza akárkit, viszont akit igen arról tudják, hogy hiába mondanak vagy tesznek akármit, úgyis mellette maradok, nincs beleszólásuk az egészbe. Van két gyereked, de az elejétől tudok róluk, tudom mit vállalok, tisztába vagyok az összes előnyével és hátrányával a dolognak, lehet, hogy féltenek majd ettől a felelősségtől, de el fogják fogadni. A fenébe is nem nekik kell veled és ikrekkel lenniük, hanem nekem – kuncogott halkan, mert cseppet sem tartotta problémának, hogy egy apuka bolondította magába. – Az ikrek nem fogják őket megrémiszteni szerintem, az viszont inkább, hogy híres zenész vagy – morfondírozott el, hisz még neki se sikerült teljesen ezt a részét elfogadnia a dolognak. Nem szerette, hogy bámulják az utcán, hogy fotózzák, ha kimegy, hogy az egyetemen hamis mosolyokba botlik lépten nyomon, hogy mindenki akar egy kis titkot tudni, mikor nincs is semmi titok. Utálta, hogy a lapok az életében vájkáltak, hogy kiderítettek róla lényegében mindent, pusztán egy parkban elcsattant csók miatt.

-         Őket nem fogják zaklatni az újságírók – simított végig Ville az arcán, mintha tudná, hogy mi jár a fejében, hisz ha ő vállalja is mindezt, az nem azt jelenti, hogy a családjának és a barátainak is kell.

-         Jannát egy már megtalálta – pillantott el teraszon dohányzó páros felé. – Nem akarom őket belekeverni ebbe az életbe, én is utálom, apámat meg egyenesen kiverné a víz attól ha a reggeli lapban saját magát látná.

-         Csak te vagy érdekes nekik – suttogta a férfi, majd szorosan átölelte. A karjaiban erő volt, ő pedig megnyugodott köztük, biztonságban érezte magát mellette, nem mintha félt volna, de mégis kellemes érzés volt, meleg és otthonos, mintha mindig azok közé a karok közé tartozott volna, annak ellenére is, hogy Ville egyszer már szeretett valakit halálosan és nem tudta, hogy fog-e iránta valaha annyit érezni, mint Loreley iránt. Talán neki a férfi rendeltetett, aki dühösebbé és boldogabbá tudta tenni, mint bárki más eddigi élete során, viszont Ville csak pótolja vele élete nagy szerelmét. Ettől a gondolattól még mindig nem tudott szabadulni, hisz élénken emlékezett még mikor azt mondta neki a másik, hogy Loreley miatt volt értelme megszületnie és élnie eddig, hogy ő volt a mindene. Nem érezte, hogy fel tud valaha is érni a lány emlékéhez, nem hitt benne, hogy Ville őt is fogja egyszer úgy szeretni, mint a gyerekei anyját, mégis azt akarta, hogy egyszer miatta is annyira lángoljon. – Hé, nincs semmi baj, majd megunnak minket – nyúlt a férfi az álla alá, ezzel visszahozva a valóságba, ő pedig elmosolyodott.

-         Komolyan azt hiszed, hogy rád fognak valaha unni? – Kérdezte halkan, mire Ville elmosolyodott.

-         Csak nagyon remélem – simogatta meg az arcát, amitől kellemesen bizsergett a bőre. – Talán a legjobb az lesz, ha ezt a bemutatkozást elhalasztjuk, túl korai és túl gyors egyszerűen csak kíváncsi vagyok a családodra, de félek is, hogy így elszúrjuk az egészet – suttogta a férfi, mire elmosolyodott, mert érezte, hogy hiába haladna a lelke egy része óriási léptekkel, a másik fele megálljt parancsol neki.

-         Most azt várod, hogy dühös leszek? – Nézett fel a zöld szemekbe, amik furcsán méregették.

-         Valami olyasmi – bólintott, mire nevetni kezdett.

-         Nem vagyok dühös, se semmi hasonló. Megértelek, szerintem is korai elvégre nincs huszonnégy órája annak, hogy ténylegesen együtt vagyunk – csókolta meg. – Viszont én most lelépek és szólok nekik, hogy mi a helyzet – bontakozott ki a másik öleléséből, de mikor ellépett volna tőle, a hosszú ujjak a csuklója köré fonódtak.

-         Hajnalban indul a gépünk – motyogta a férfi zavartan, mintha nem tudná, hogyan is kérjen tőle valamit, ő viszont sejtette mit szeretne. – Velem jössz? – Bökte ki végül, mire elmosolyodott.

-         Egyenlőre nincs jobb dolgom – kacsintott rá, mire Ville arca felragyogott, de tudta, hogy le kell hűtenie egy kicsit, mielőtt az egészet úgy érti, hogy halaszt az egyetemen és vele tart a turné egész ideje alatt. – De arról még nem döntöttem, hogy kimaradok-e egy évet. Át kell gondolnom – tette hozzá, mire a férfi vonásai máris nem tűntek annyira felhőtlenül boldognak, mégis aprót bólintott, mintha megértené, hogy miért nem ugrik bele ész nélkül az egészbe.

   Az ikrek gyorsan felkeltek a reggeli pihenésükből, miután Beatrice hazament a szüleihez. Jannával és Bammel együtt játszottak velük a földre rakva őket. Igazából a kicsik gyakran elvoltak saját magukkal vagy egymással is, de ahogy a lábaikat próbálgatták kezdtek egyre veszélyesebbé válni, mindig vigyázni kellett rá, hogy ne verjék be a fejüket az asztalba, ha kicsit meginognának, vagy más éles tárgyba.

-         Velünk jön? – kérdezte Bam, miközben épp elkapta Leevit, aki majdnem elesett. Hirtelen felkapta a derekánál fogva, aztán megpörgette a levegőben, amit a kicsi nevetve fogadott.

-         Egy ideig – bólintott aprót, pofákat vágva a kislánynak, aki tapsikolni próbált, de néha a kezei nem értek össze.

-         Szerintem menni fog – jegyezte meg Janna, a kanapén elterülve. – Totál beléd van zúgva – tette hozzá vigyorogva.

   Felvont szemöldökkel fordult Beatrice barátnője felé. A bébiszitter a barátnőjévé lépett elő, szerelemről azonban még szó sem volt. Valóban szerelmes lenne belé? Talán. És ő szerelmes belé? Nem. Megnyalta az alsó ajkát, próbálta kiverni a fejéből, amit a nő mondott és inkább az ikrekre koncentrálni. Hamarosan meg kellett őket etetni, így még a konyhára is le kellett volna mennie valami ételért nekik.

-         Nem visszük el őket enni? – kapta fel Loreleyt, mert nem sok kedve volt szaladgálni az ebédjükért, egy étteremben pedig biztos készítettek volna nekik valamit.

-         Nekünk igazából más programunk lenne… - jegyezte meg Bam, a nőre pillantva.

-         Nem bírom el kettőjüket egyedül – morogta a férfira pillantva.

   Csak most tűnt fel neki, hogy Janna és Bam között valami talán kialakulóban van. Annyira lefoglalták az ikrek és Beatrice, észre sem vette, hogyan néznek egymásra, ráadásul azt se nagyon tudta mi történt kettőjük között az elmúlt napokban.

-         Előtte elmehetünk vele – szólalt meg bizonytalanul a nő.

-         Nem szükséges – forgatta meg a szemét, de aztán mosolyogva nézett rájuk, hogy tudják, tényleg nem haragszik. Nem ártott Bamnek sem egy kis kikapcsolódás.

-         De, elmegyünk – sóhajtott a sötéthajú férfi – utána is lesz időnk.

   Beatrice vigyorogva ült le mellé az étterembe, ahova az ikreket vitte, akik kimondottan nyugodtan viselkedtek a székekben, amiket kért nekik. Nem sírták el magukat és nem követelték a jól megérdemelt ebédjüket, amit már meg is rendelt.

-         Milyen volt? – kérdezte, miután egy puszit kapott a szájára.

-         Jó, nagyon hiányoltak már. Azt mondták nagyon kíváncsiak lennének arra az emberre, aki ilyen vidámmá tett – vigyorgott rá.

-         Na, ha nem bánjátok, mi most már lelépnénk – állt fel hirtelen Bam, majd Jannára nézett, aki épp megitta volna a kirendelt kóláját.

-         Menjetek csak – forgatta a szemét, apró mosollyal.

   A nő is gyorsan felállt, aztán követte kifele a másikat, miután elbúcsúztak egymástól. Mélyet sóhajtott és hátradőlt a székén, Beatricere nézett.

-         Ezek mióta vannak ennyire összenőve? – vonta fel a szemöldökét.

-         Talán, ha egy kicsit jobban figyelnél másokra, látnád, hogy Jannának nagyon bejön a haverod – simult hozzá az oldalához.

-         Figyelek én, csak eddig még nem tűnt fel, hogy Bam ennyire rá lenne állva – simogatta meg a vállát. – Tényleg kíváncsiak rám a szüleid?

-         Igen, nagyon – bólintott egyet. – De nyugalom, ezzel nem kényszeríteni akarlak, hogy találkozz velük – kuncogott fel.

-         Nem is nagyon van már rá idő – jutott eszébe, hogy este már el is hagyják Londont, a következő koncert helyszínre utazva. – Majd legközelebb.

   Erre a kijelentésre, Beatrice úgy nézett rá, mint egy kisgyerek, a szemei furcsán csillogtak, s úgy vigyorgott mint, aki megkapta a karácsonyi ajándékát. Hirtelen beletúrt a hajába, szenvedélyesen csókolta meg, amitől rögtön megfeszültek az izmai. Elvállt tőle, hiszen az étterem nem igazán felelt meg ahhoz, hogy ott helyben essenek egymásnak, mint a tinik.

-         Ezt majd folytatjuk – kacsintott rá, karcos hangja teljes mértékben elárulta vágyát. – Szerintem nem ez a legmegfelelőbb helyszín az ilyesmihez – vett egy mély levegőt.

-         Biztos? – nézett rá pajkosan, közben végig simított a combján az asztal alatt.

   Lehunyta a szemét egy pillanatra, férfiassága rögtön megkeményedett, de továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy ez nem a megfelelő helyszín. Nehéz szívvel csóválta meg a fejét a másikra pillantva, akinek elfelhősödött szürke szemeiből kiolvasta, mennyire be van gerjedve.

Zavartan kapkodta a fejét ide-oda, fotósok és riporterek csaptak le rájuk már a reptéren, mindenki az ő arcába akarta tolni a fényképezőgépét, neki meg forogni kezdett a gyomra az egésztől. Ha nincs a reptéri személyzet talán ki sem jutnak soha és nem tudnak beszállni a biztonságot jelentő autóba. Még a kicsikre se voltak tekintettel, akik ijedten sírtak és bújtak hozzájuk, ő pedig csak szorította magához Lort még akkor is, amikor már régen távol voltak a firkászoktól.

-         Jól vagy? – Simított végig Ville a karján gyengéden, amitől összerezzent aztán tétován bólintott egyet. Nem ezt akarta, utálta az egészet és kissé sikerült halálra is rémülnie attól, hogy ez az érdeklődés talán állandó marad vagy még rosszabb lesz. – Ne foglalkozz velük – nyugtatta a férfi tovább, de ő csak elhúzta a száját, mert ez nem olyan dolog volt amivel nem foglalkozik az ember lánya. Az ikrek szerencsére gyorsan megnyugodtak, ő viszont képtelen volt erre, főleg azzal a tudattal, hogy talán nem is éri meg ez az egész. Kiteszi magát ennek, kihagy egy évet és utazgat Villével a világban, aki talán utána azonnal ki is dobja, mert rájön, hogy még mindig Loreley emléke kell neki.

-         Mondd, hogy abba fogják hagyni – döntötte a fejét a másik vállára, miközben lehunyta a szemeit, mert tudta, hogy hosszútávon ki fog borulni attól, hogy nem lehet egy perc nyugta sem.

-         Valaki mindig figyelni fog amíg velem vagy nagy valószínűséggel, de nem lesznek ennyire pofátlanok – karolta át a vállát, majd egy puszit nyomott a homlokára, amitől azonnal elmosolyodott, de a szavai nem nyugtatták meg. A hotel előtt ugyanaz várta őket, mint a reptéren, de a személyzet ismét a segítségükre sietett és gyorsan a biztonságos falak közt találták magukat. Nem kellett semmire várniuk, Bam kiosztotta a szobákhoz tartozó mágneskártyákat, majd a liftben együtt ökörködtek még, miközben az ikrek majdnem elaludtak a karjaikban, aztán mindenki elfoglalta a saját helyét.

-         Fürdessük le őket, kimerültek mindketten – dobta le a táskáját, majd a cipőit is messzire rúgta, hogy aztán megengedje a kádat vízzel a piciknek, akik fürdés és vacsora után azonnal ki is dőltek.

-         Reggelig nem kelnek fel az biztos – simogatta meg mindkettejük fejét Ville mosolyogva, neki pedig hirtelen eszébe jutott, hogy azt se tudja milyen minősítésben van a férfi mellett. Mint a barátnője, mint a babysittere vagy, mint a kettő egyszerre. És egyáltalán mit is jelent, hogy a barátnője? Csak egymással fekszenek le és itt ki is merült maga a fogalom vagy van is valami, ami talán tovább alakulhat esetleg szerelemmé is. Nem akarta Villét ezzel traktálni, így egy puszit nyomott a tarkójára, míg a másik a gyerekeiben gyönyörködött, aztán átsétált a fürdőbe és vett ő is egy forró fürdőt. Hallotta, hogy Ville megpróbál bejutni utána, de kellet neki pár perc egyedül ahhoz, hogy visszatérjen a régi önmagához, mielőtt a saját hülyeségei emésztik fel.

-         Miért zárkóztál be? – Nézett rá a férfi kérdőn egy pohár whiskyt kortyolgatva, mikor kilépett.

-         Kellett pár perc, sok minden történt mostanában – felelte halkan, mire Ville aprót bólintott.

-         Én is lezuhanyozom, bár jobb lett volna ketten – hajtott le az italát, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaira és fütyörészve sétált be a még mindig párás fürdőszobába, míg ő leült a teraszra cigizni és gondolkodni. Nem tudta mit vár el ettől az egésztől, tudta, hogy kedveli Villét és ha nem figyel nagyon komolyan belé is zúghat hisz még az se zavarja, hogy gyerekei vannak és egy másik lányt szeret még mindig valahol a szíve mélyén, aki halott. Már csak azt nem tudta Ville mit akar tőle. Valakit, aki mellett nem magányos, aki pótolja a hiányt, aki a gyerekire is vigyáz vagy tényleg tudná egyszer szeretni szívből.

-         Olyan gyönyörű – sóhajtott fel a lábuk alatt elterülő várost kémlelve, mikor meghallotta, hogy a férfi kilép a teraszra, aztán a karjait is megérezte a dereka köré fonódni. Minden egyéb gondolata elszállt, nem érdekelte, hogy együtt lesznek-e még reggel is vagy sem, csak ki akarta élvezni az egészet, amíg tart.

-         Te vagy gyönyörű – fordította magával szembe Ville, majd a hajába túrt és megcsókolta, amitől halkan felnyögött. A vágyat ennyire könnyen ki tudta váltani belőle, úgy simult hozzá, mint egy inda és esze ágában sem volt az elkövetkezendő órákban letekeredni róla, a férfi viszont máshogy gondolta, a karjába kapta, majd leült vele az egyik székre és az ölébe húzta.

-         Mit csinálunk? – Suttogta, mikor Ville a fejét hátrahajtotta és az eget kezdte kémlelni, mintha várna valamire, a hüvelykujjával közben a mellkasát simogatta a szíve fölött és úgy mosolygott, mintha megnyerte volna a lottót.

-         Fogalmam sincs – válaszolta tovább figyelve az eget. A csillagok mindig lenyűgözték, bár kevesebbet látott, mint más országokban, az eget felhők tarkították, melyek előre jelezték a következő órákban várható esőt.

-         Hát az nem sok – hajtotta fejét a mellkasára Beatrice.

   Elhúzta a száját. A nő folyamatosan ezt kérdezgette tőle, mintha nem lenne biztos magában, vagy inkább benne. Talán félt az egész kapcsolattól, tartott attól, nem tart sokáig, nem lesznek együtt egy év múlva, vagy ő nem szereti elégé. Az egészet butaságnak találta, s nem is igazán értette a másik aggályait.

-         Mitől tartasz ennyire? – kérdezte csendesen, kezével átcsúszva a nő vállára, melyet gyengéden masszírozni kezdett, így enyhítve a testében lévő feszültséget.

-         Csak nem tudom hova haladunk, mit akarsz – suttogta a bőrébe, amitől egész testében összerándult, s lágy bizsergés járta át minden porcikáját.

-         Mindig ezen töröd a fejed – emelte fel a fejét, kisimított egy tincset a másik arcából. – Mi lenne, ha nem ezen gondolkodnál mindig? Egyszerűen csak élveznéd? – vonta fel a szemöldökét.

-         Egyszerűen csak szeretném tudni, mi lesz ebből – nézett rá bizonytalanul.

   Mély levegőt vett, újra hátradöntötte a fejét és a csillagokat kezdte bámulni, melyekből alig látszódott már csak pár darab. Kezdte idegesíteni a téma, hiszen értette, miért kérdezgeti ezt tőle… haladni akart a kapcsolatukba, amit megértett, de valahol irritálta, hogy mindig arról kell számot adnia mit is érez.

   Bébiszitterből hamar lett alkalmi szerető, alkalmi szeretőből, pedig hamar lett barátnő. Úgy érezte az elmúlt három-négy hónap alatt ez is elég nagy előrelépésnek számított. Mit várt tőle? Szerelmet? Házasságot?

-         Csak élvezd – mondta újra, talán kissé ingerülten.

-         Nem, Ville, nem tudom úgy élvezni, hogy nem tudom mi ez, ami kettőnk között van – mutatott a mellkasára, aztán a sajátjára.

   Újra mély levegőt vett, felemelte a fejét és a szürke szemekbe nézett.

-         Mit vársz tőlem? – kérdezte enyhén idegesen. – Hogy azt mondom halálosan szerelmes vagyok beléd? Vagy azt várod, kimondjam, szeretlek? Alig pár órával ezelőtt, kértelek meg, hogy legyél a barátnőm, holnap már feleségül kell, hogy vegyelek? – tört ki hirtelen, aztán meg is bánta.

   Beatrice villámló szemekkel nézett rá, rögtön felpattant az öléből, még a csuklóját sem volt ideje elkapni és visszahúzni magához, hogy bocsánatot kérjen, egyszerűen már be is ment a szobába és az ajtó felé indult.

   A kurva életbe, magában káromkodott, miközben felpattant a székről és a nő után indult. Elkapta a karját, mielőtt kivágtathatott volna a szobából. A falnak fordította, Beatrice vadul ellenkezett az érintése ellen.

-         Engedj el! – sziszegte, ő viszont keményen megtartotta.

-         Sajnálom – fogta meg a másik karját is.

-         Nem, nem sajnálod, hülye fasz vagy – csattant fel!

   Lehunyta egy másodperce a szemét, erősen tartotta a nőt, de testük összesimult, csak így tudta gyengéden megtartani, hogy ne meneküljön ki rögtön az ajtón.

-         Beatrice, kérlek, nyugodj meg, csak kicsit feszült vagyok – sóhajtott nagyot. – Holnap koncert van és…

-         Nincs semmi és, megint faszfej voltál – sziszegte. – Nem, nem akarom, hogy holnap elvegyél feleségül, egyszerűen csak beszélni akartam veled arról, hova tart ez az egész, de te még csak arra sem méltatsz, hogy válaszolj nekem normálisan!

-         Válaszoltam normálisan – kapta fel a vizet. – Mondtam, hogy élvezd, amit nyújtani tudok, milyen kurva nagy szavakra vágysz tőlem? – kérdezte ő is már ingerülten. – Jaj, szerelmes vagyok beléd, Beatrice, legyél a feleségem és éljük le az életünket együtt? – gúnyolódott undok módon, amit a másik teljesen elsötétedett szemekkel fogadott.

   Összeszorította a fogát, tudta, hogy megint igazi faszfejként viselkedik, de nem tudott mit tenni, egyszerűen Beatrice teljes mértékben ki tudta hozni a sodrából, ahol már nem létezett olyan, hogy önuralom. Még ő sem értette, hogy csinálja, hogy egyik percről a másikra elveszíti mellette a fejét. Sosem uralták még ennyire az indulatai és az ösztönei, mint most. Egy kapcsolata sem volt ennyire heves, vitákkal teli, ennyire pokolian égető. Úgy tudták bántani egymást, mintha idegenek, sőt ellenségek lennének és mégis… Mikor éjjel a nő az ágyban mellette feküdt, ő volt a legnyugodtabb ember a világon. Az érintéseire, a csókjaira egyre nagyobb szüksége volt, érezni akarat minden percben maga mellett, néha csak órákon át bámulta, ahogy alszik és boldognak érezte magát, amitől bűntudat gyötörte, hisz Loreley még egy éve sem volt halott. A vitáikat viszont mindkettejük bizonytalansága táplálta. Néha messze akart futni Beatricetól, olyan messze amennyire csak lehetséges, máskor meg magához láncolta volna, hogy soha ne távolodjon el tőle.

-         Nem, nem ezt várom, csak egy kibaszott választ arra, mit csinálunk – sziszegte fojtottan a másik, hogy ne keltse fel a kicsiket.

-         Hát rohadtul veszekszünk éppen! – adta meg a választ, majd elengedte a karjait, hogy ha menni akar, akkor menjen.

-         Remek – horkantott fel. – Neked persze nincs vesztenivalód, számodra tök mindegy ki vigyáz a gyerekeidre és teszi szét neked a lábát, míg turnézol. Nekem kéne otthagynom a sulit és csak menni utánad vakon, de azt hiszem, ebből mégsem kérek – ingatta a fejét.

-         Hogy lehetsz ennyire hülye? – Nézett rá Ville villámokat szóró szemekkel, neki meg leesett az álla, mert még sose hülyézte le a férfi bármennyire is vesztek össze. – Nem mindegy ki van mellettünk, a kurva életbe pár hónapja még azt se hittem volna, hogy jön egy lány, akivel adok magunknak egy esélyt. Inni akartam csak és az ikrekkel lenni, gyászolni, nyalogatni a sebeim, most meg turnézom és veled vagyok. Mit akarsz még? – Sziszegte indulatosan.

-         Tudni, hogy miért is adjam fel az iskolát – vágta rá.

-         Mintha számítana, hogy kihagysz-e egy évet vagy sem. Ha elvégzed akkor is valószínűleg beiratkozol megint valami tök más szakra, mert nem tudod mit akarsz kezdeni magaddal – vont vállat a férfi, mire érezte, hogy megremeg a dühtől.

-         Neked nem számít, mert neked összejött, te tudtad mindig, hogy mit akarsz és mindent meg is kaptál, mert mániákus vagy. Te csak zenész akartál lenni mindig, fogalmad sincs milyen érzés, ha egyszerre akarsz orvos lenni és kalóz vagy tengerbiológus és menedzser esetleg színész és csapos. Idegesítő, de ez van és inkább suliba járok míg megtalálom amit a legjobban akarok, minthogy ne csináljak semmit – tárta szét a karjait dühösen, mert ezzel az apró megjegyzésével sikerült Villének megint megbántania.

-         És mégis meddig akarod ezt csinálni? Nyolcvan évesen is iskolába akarsz menni? – Sziszegte a férfi.

-         És ha igen, mi közöd hozzá? Nem kell attól félned, hogy munka hiányába majd rajtad akarok lógni és elköltöm a kibaszott pénzed. Fél eurót se fogadnák el tőled – húzta fel az orrát sértődötten. – De hogy is lyukadtunk ki az én nem létező karrieremhez onnan, hogy mégis mire is kéne számítanom tőled? – Terelte vissza a témát, miközben belebújt egy farmerba, mert nem egy szál hálóingben akart tovább vitatkozni.

-         Nem tudom mire kéne számítanod. Én se tudom mi lesz oké? – Nézett dühösen rá a férfi, mire rájött, hogy esze ágában sincs róla tovább vitatkozni.

-         Találd ki mire visszajövök – vette fel a cipőjét, majd a hálóba lépve magára kapta az első keze ügyébe akadó pólót. – És ha tudni akarod, soha, de soha a büdös életbe nem mennék még egyszer férjhez, főleg nem hozzád tehát nem kell attól tartanod, hogy azt várom, mikor veszel el – nézett a zöld szemekbe, hogy pontosan tudja a másik nem csak a dühe mondatja ezt vele, hanem halálosan komolyan gondolja, majd becsapta maga után az ajtót és lerohant az utcára, hogy kiszellőztesse a fejét.

Ville megint megbántotta és ha eddig bizonytalan volt azzal kapcsolatban, hogy mi van köztük vagy mi lesz esetleg később, akkor most végképp úgy érezte, hogy hülyeség az egész és talán jobb lett volna, ha megmarad az alkalmi szeretőjének. Még most se teljesen érette, hogyan jutottak odáig, hogy a férfi barátnője lett, bár nagyon úgy tűnt a számára, hogy ez nem jelent túl sokat. Talán csak azért kérte meg, hogy ne csak a szeretője legyen, mert akkor nem lehetne beszólása abba, hogy elmegy-e mással is, azt pedig nem bírná elviselni. Túlságosan birtokló.

Csak tudná minek, ha ennyire semmibe veszi, ráadásul még azt is lenézi, hogy csak iskolába jár, mert nem tudja megálmodni, hogy mit is szeretne.

Hirtelen egy fotós ugrott elé és ezer kérdést zúdított rá, amiket nem is hallott meg a fényképezőgép kattanásától, sarkon fordulva azonnal visszaindult a hotelbe, miközben a kezeivel takarta az arcát és egy árva szót sem szólt még akkor sem, mikor folyamatosan Loreleyt emlegette a pasi, ami igazán az elevenébe vágott. A nő majdnem egy éve halott és mégis mindenki úgy kezeli, mintha még élne.

A fotós szerencsére már nem követhette a szálloda bárjába, ahol szinte azonnal ki is kért magának egy pohár italt, hogy lenyugtassa magát. Ville jött és felforgatta az egész életét. Neki nem számított az egész, ő így élt régóta és természetesnek vette a fotósokat és a kérdéseket is, így nem értette meg, hogy neki igenis biztosnak kell lennie abban, hogy mindez az egész nem csak egy kósza hóbort a számára.

A telefonja halkan pittyegett jelezve, hogy üzenete érkezett, amit a férfi írt.

Gyere vissza kérlek…

Ő pedig ostoba módon felállt és lassan visszasétált a szobájukba, hátha tudnak végre normálisan beszélgetni nem pedig veszekedni egymással.

   Továbbra sem értette, miért kellett ez az egész. Beatriccsal egyszerűen nem mozogtak összhangban, nem találtak egy közös ütközési pontot, ahol megegyezhettek volna, leginkább csak marakodni tudtak, mint az állatok, veszekedni. Fáradtan döntötte fejét a kanapé hátoldalának, whiskyt kortyolgatott, hogy lenyugtassa magát, de ez sem segített rajta.

   Nem értette, mit akar tőle a nő… hiszen kihagy egy évet, utána ugyanúgy visszamehet tanulni, addig is világot lát, talán rájön mit akar valójában csinálni a tanuláson kívül. Lerakta maga mellé a telefonját, már sikerült visszanyerni a higgadtságát, de tudta, hogy így sem lesz könnyű beszélnie vele. Folyamatosan félreértették egymást és azt sem igazán tudták mit akar a másik, mit várnak el egymástól.

   Kikapcsolta az agyát, nem akart gondolkodni, azt sem tudta visszajön –e még a nő, vagy sem, inkább hazamegy, hogy aztán soha többet ne lássák egymást egy hülye veszekedés miatt. Halántékát kezdte masszírozni, lehajtotta az italt, majd lerakta az asztalra, s ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.

   A halk hangtól hatalmas kő esett le a szívéről, mely azonnal gyorsabban kezdett lüktetni. Lehunyta egy másodpercre a szemét, a megkönnyebbülés szétáradt minden részében. Lassan fordult Beatrice felé, aki csendesen becsukta a nehéz ajtót, elindult felé, aztán leült az asztal másik oldalán egy fotelre.

   Pár percig némán ültek, csak figyelték egymást, egyikőjük sem szólalt meg, a nő ráadásul várakozóan nézett rá, mintha neki kéne beszélnie. A baj az volt, hogy nem tudta, mit is mondhatna, azonkívül, hogy ne beszéljenek erről, s ne legyen téma kettőjük között, hanem csak élvezzék, ami van. Még mindig nem tudta mit vár el tőle a másik, nagy szavakat? Egy ölelést? Egy öleléssel meglehetne oldani az egész vitát, s úgy tenni, mintha meg sem történt volna?

   Nem, valószínűleg nem ilyen egyszerű az egész.

-         Szia – szólalt meg végül halkan, kutatva a másik tekintetét, mi is lenne a megfelelő beszélgetési téma.

-         Szia – suttogta, azzal hátra dőlt a fotelben és továbbra is várakozóan nézett rá.

   Nyelt egyet, megnyalta az ajkát. Nem nagyon találta a szavakat, már ha voltak szavak, melyek megállták volna ebben az esetben a helyüket.

-         Továbbra sem tudom, mit mondhatnék – tárta szét a karját, aztán ő is hátradőlt. – Értem, hogy tudni akarod, merre haladunk, de őszintén mondom, hogy nem tudom, ahogy azt sem, mire vagy kíváncsi, mit akarsz tudni, vagy mitől félsz.

   Átdobta a labdát, most Beatricen volt a sor, hogy mondjon valamit, akármit, amivel vagy kikerüli az egészet, vagy belevág a közepébe.

-         Szeretném tudni, hogy valaha felérhettek –e Loreleyhoz – nézett egyenesen a szemébe. A szavaktól összerándult, egy másodpercre a tüdejében rekedt a levegő.

   Létezett erre válasz? Értelmes válasz? Vagy hebegjen – habogjon és próbáljon kitérni előle? Eldöntötte, hogy őszinte lesz a másikkal, de fogalma sem volt, erre mit válaszolhatna. Megnyalta az ajkát, felkelt a kanapéról, whiskyt töltött magának, így időt nyerve.

-         Erre a kérdésre nem tudok válaszolni – mondta végül a fal mellett megállva. Az egész hangulat kezdett gyászosba átmenni, feszültséggel és szomorúsággal telítődött a levegő, ami bántotta az érzékeit.

-         Remek – sóhajtott a másik. – Akkor mi lesz?

-         Nem tudom, ezzel mire akarsz célozni – felelte őszintén. – Jössz velünk turnézni és lesz, ami lesz – vonta meg a vállát. – Nem értem, miért akarsz mindig sietetni, miért vársz el tőlem folyamatosan valamit – mondta higgadtan, egyáltalán nem felemelve a hangját.

-         Nem várok el tőled folyamatosan valamit – háborodott fel Beatrice.

-         De igen, és kérlek, ne húzd fel magad, nem akarok megint veszekedni. Én sem dühből mondtam, egyszerűen, csak így érzem, hogy folyamatosan erőltetsz és ez kezd kicsit kikészíteni. Három-négy hónapja vagyunk együtt, továbbra sem értem, mi az, amit elvársz tőlem, mit tegyek, mit mondjak? – nézett a szürke szemekbe, választ remélve arra, hogy mit kéne tennie.

A választ lényegében megkapta, de Ville a reményeit mégse ölte meg teljesen. Nagyot sóhajtott, nem volt kedve már semmihez.

-         Elmegyek aludni – túrt a hajába, majd visszaöltözött hálóingre és bebújt az ágyba, ahová a férfi is pár percen belül követte, majd hátulról szorosan hozzábújt és átölelte, ami valahol jól esett neki, mégse bírt ellazulni igazán és a másik illatát belélegezve nyugodtan aludni. Hosszan bámulta a plafont, de nem jutott előrébb így egy idő után inkább az ikrek szülinapja körül kezdett forogni minden gondolata. Nem akarta, hogy Ville és Loreley a nő halálának ellenére is különleges kapcsolata miatt, ők kimaradjanak bármiből is, ha pedig az apjuk inkább gyászolni akar, akkor tegye, viszont ha más nem is, de ő a kicsikkel megünnepli, hogy a világra jöttek. Nem tudta mikor váltak számára ennyire fontosak az ikrek, de mégis mindent próbált háttérbe szorítani értük. Még az apjukkal igencsak bizonytalan lábakon álló kapcsolatát is.

Reggel egy gyors zuhany és öltözés után az első dolga volt, hogy Leevinek és Lornak reggelit készítsen a konyhába, ami egy újabb könyörgésébe került, de végül beengedték, mikor kimondta, hogy kinek a kisbabáiról is van szó. Furcsállta, hogy eszébe sem jutott, hogy akár lustálkodhatna is még Ville mellett vagy csókkal ébreszthetné, aminek minden bizonnyal szeretkezés lenne a vége. Egy hatalmas bögre kávéval és a picik reggelijével indult fel a szobájukba. A férfi továbbra is aludt, Leevi viszont már felébredt, ami annyit jelentett, hogy Lor is nemsokára magához tér, így a kisfiú kiszedte az ágyból, majd egy nagy cuppanós puszi és a reggeli rutin után, az ölébe ültetve etetni kezdte, de amint két kanál étel került a szájába Loreley is felébredt és álmosan pislogott rá.

Nem tartott sokáig mind a két gyereket ellátni, a hónapok alatt olyan rutinja lett benne, mintha mindig is ezt csinálta volna, mintha az ikrek hozzá tartoznának. Ösztönösen érezte őket, nem úgy, mint az apjukat.

Bamnek csak egy rövid üzenetet küldött, hogy jöjjön át, ugyanis szüksége volt a segítségére azon pedig cseppet sem lepődött meg, hogy Janna kezét fogva lépett át a küszöbön mikor megérkezett. Mosolyogva vette tudomásul, hogy a barátnője minden bizonnyal nem veszekedéssel töltötte az estéjét, nem úgy, mint ő, de cseppet sem bánta.

-         Hol van Ville? – Simogatta meg Bam Leevi fejét, aki a nadrágja szárába kapaszkodva ügyesen felállt.

-         Alszik – vont vállat.

-         Lemerítetted – rángatta meg a férfi viccesen a szemöldökét, miközben Lor Janna karjaiba kéreckedett fel, aki nevetve eleget is tett a kisasszony kérésének.

-         Összevesztünk, de most nem ez a lényeg – legyintett, Bam arca viszont azonnal elkomorult. – Prágában lesz a kicsik szülinapja ugye? – Ült le a fotelbe majd egy papírt és tollat vett elő, amire már összeírta, hogy mik is kellhetnek majd.

-         Ville szervezi nem? – Kérdezte Bam értetlenül, mire nagyot sóhajtott.

-         Ville a kisujját nem mozgatja, mert hiába szereti őket, Loreleyt fogja siratni aznap és amúgy is férfi, ha rajta múlik kapnak egy ronda szatyrot tele ajándékkal meg két darab babapiskótát – fintorodott el már attól is, hogy a lelki szemei előtt megjelent a kép. Bam szerencsére nevetve egyet értett vele így mindenben a rendelkezésére állt, Ville pedig mikor beavatta, hogy mi készül csak némán bólogatott.

Tudta, hogy nem lesz könnyű vele a következő napokban, hisz még mindig szereti a gyerekei anyját. Hogyne szeretné, hisz még egy év se telt el azóta, hogy nincs vele és azok alapján amit halott, Loreley volt mindene. Csak az ikrek miatt maradt életben, csak miattuk nem ölte meg magát mikor a lány meghalt. Most meg itt voltak ketten egy turné kellős közepén. Janna elmondta, hogy mindenkit meglepett, hogy Ville hajlandó volt bárkit is közel engedni magához a tragédia után, hogy az anyja nem is igazán azért költözött hozzá, hogy segítsen neki a kicsiket ellátni, hanem, hogy véletlenül se tegyen semmi butaságot. Ó is látta, hogy hogyan egyensúlyozott egy penge élén, hogy majdnem beleőrült az egészbe. Viszont ahogy abban a percben rápillantott tudta, hogy a gyógyulás útjára lépett. Mosolyogva simított végig a férfi kézfején, aki azonnal rákapta a pillantását. Szeretett volna abban a hitben élni, hogy ő is segített neki, hogy elkezdje feldolgozni a történteket. Talán miatta is képes mosolyogni, mint abban a pillanatban, akkor is, ha még mindig van egy keserűség benne és a szemeiben ott a veszteség fájdalmasan tátongó űrje is. Talán ezért akarja ennyire, hogy vele maradjon a turné alatt. Talán versenyre kéne mégis kelnie a Loreley halála miatt érzett sebbel, ami a szívén van és meg kéne mindent tennie, hogy végleg begyógyítsa. Talán időt kéne hagynia neki. Időt, hogy gyászoljon még, hisz csak pár hónapja képes kimondani, hogy meghalt a nő, akibe szerelmes volt. Már nem várja vissza, már felfogta, hogy nem jön többé így időt kéne neki hagynia, hogy megeméssze mindazt, ami az elmúlt évben történt vele. Haza kéne mennie, befejezni az iskolát és ha Ville a turné végén úgy érzi akarja őt, tárt karokkal kéne várnia.

Nem tudta mi a helyes, csak őrlődött, miközben megérkeztek Prágába.

Az üvegre tapadt, miközben nézte mi történik a kórterembe. A gyerekeit egy másik ajtón vitték ki, a nő pedig egyre fehérebb volt az asztalon, amin lehunyt szemmel, ernyedten feküdt. Nem tudta mi történik, nem érzett mást csak rettegést, pedig alig pár perce még ő volt a legboldogabb ember a földön. A jeges verejték a hátán folyt végig, miközben a remegő kezei az üvegre tapadtak. Nem lehet semmi baj, az lehetetlen. A szívmonitor hirtelen sípolni kezdett, az orvos sortűzszerűen osztotta az utasításokat, miközben véresek voltak a kezei. Loreley vére. A nőbe tűt szúrtak, előkerült a defibrilátor, az idő pedig megállt, miközben a gép folyamatosan azt jelezte, hogy a szív, ami az ő vérét is a testében keringeti nem működik. A gép hirtelen elhallgatott, az orvos levette a kesztyűjét és felé pillantott, ő pedig hiába tudta, hogy feladták a harcot, nem bírta felfogni. A fejét csóválta és Loreleyt nézte, miközben azt kívánta nyissa ki a szemét, mondja, hogy csak egy hülye vicc az egész, amit azért talált ki, hogy őt bosszantsa, mert rendetlen volt és ha így lesz megígéri, hogy soha többé nem dobja le a cuccait a földre.

-         Ville – lépett elé az orvos, aki azt se tudta, mikor jött ki a szobából, hisz csak a nőt bámulta, aki mellett elkezdtek pakolni a nővérek. – Ville – tette a férfi a vállára a kezét, mire ráemelte a pillantását. Talán csak eszméletlen. Annak kell lennie. – Ville erős vérzés lépett fel, miután a kislányuk megszületett, amit nem tudtunk elállítani. Loreley vére nem alvadt, a szíve pedig nem bírta ezt a terhelést – suttogta együtt érzően, majd nagy levegőt vett, ő meg tudta, hogy mit akar mondani neki. Meghalt. Nem. Nem mondhatja ki. Akkor valósággá válik, de Loreley nem halhatott meg. Őt nem hagyná itt soha. Az ikreket meg végképp nem, hisz ő is tudja, hogy nem képes felnevelni őket egyedül. Nélküle. Nélküle még lélegezni is képtelen. Mint most… Most sem kap levegőt.

-         Ne – nyögte esetlenül akár egy gyerek.

-         Meghalt, nagyon sajnálom – fejezte be mégis a férfi a mondatot, mire megroggyantak a térdei, a tenyerével meg az üvegre ütött, de annyi erő se volt benne, hogy megrezzenjen a keretben. Benne sem volt erő. Nem halt meg. Egyáltalán hogy adhatta fel a doki, mikor rábízta az élete szerelmét? Hogy mondhat olyat, hogy meghalt, mikor ő volt a felelős azért, hogy mindhárman egészségesen és épségben kijussanak a műtőből? Ha pedig valami el is romlott ebben a képletben, ott kéne még állnia és nem feladni, elintézni annyival, hogy Loreley halott, nagyon sajnálja.

-         Be akarok menni – nézett az üvegen át a nőre. Ha az orvos nem, majd ő és a szerelme felélesztik a nőt. Nem hagyhatja itt. Most nem. Most, hogy megszülettek a gyerekeik. Az ikrek. – Az ikrek? – Kapta ijedten a doktor felé a fejét.

-         Egészségesek és erősek – felelte a férfi.

-         Be akarok menni hozzá – vette egyre szaporábban a levegőt, amit hiába szívott be, úgy érezte megfullad azonnal.

-         Rendben – bólintott a férfi, mire átlépett a küszöbön. A földön vér volt, egy tálban véres rongyok voltak, mindenhol vér. Loreley vére.

-         Szirénem – ült mellé egy székre, miközben megfogta a jéghideg kezét. - Szirénem ébredj fel – suttogta sírástól rekedt hangon. Olyan szép volt és olyan merev, mint egy jégszobor, mint egy angyal. – Itt kellesz, hallod? Egyedül nem tudok róluk gondoskodni, nem hagyhatsz itt – rázta kétségbeesetten, miközben nem érdekelte, hogy a nővérke tapintatosan elfordul tőle, mikor kigördül a szemén az első könnycsepp. – Loreley a kurva életbe ne csináld ezt – csapott az asztalra a lány ernyedt teste mellett. – Bassza meg kelj fel – ölelte át, de a nő nem nyitotta ki a szemét. – Csináljon valamit – üvöltött a nőre, aki csendesen a hátsó sarokba húzódott és az ő arcán is könnyek folytak végig. – Valaki csináljon valamit – kapkodott levegő után. – Nem adhatják fel, most, hogy anya lett, nem – kiabált.

-         Ville – robbant be Migue a terembe, ami tiszta vér volt. Mindenhol Loreley vére folyt. – Gyere – kapott a dereka után, majd elkezdte kihúzni, de ő nem akart menni. Meg akarta ölni magát, hogy az ő vére is ott folyjék el ahol azé a nőé, akit imád.

Riadtan ébredt fel. Zihált. Rég nem gyötörte ilyesfajta rémálom, most mégis minden újra megelevenedett előtte. Beatrice halkan szuszogott mellette, akit azonnal magához ölelt. Mintha ő megvédhetné az emlékektől. Az emléktől, hogy Migue orrát eltörte mert el akarta szakítani Loreley holttestétől, hogy be kellett nyugtatózni, mert teljesen elvesztette az eszét a fájdalomtól. Az emléktől, amikor a gyerekeihez vitték és először a karjába adták őket. Addig végig azon járt a feje, hogy a nő után megy, de abban a percben, hogy a két puha, meleg babaillatú csomag a kezében volt tudta, hogy nem teheti. Emlékezett, hogy mindenki sírt körülötte. A nővérek, az anyja, a banda tagjai, még Bam is. Egy év telt el azóta. Most pedig itt volt és egy másik nőt ölelt magához, egy másik nő csókolta és nyugtatta meg. Egy másik nő gondoskodott vele a gyerekekről. Egy másik nő nevetette meg. Össze volt zavarodva. Nem értette, hogy lehetséges ez. A szerelem, amit Loreley iránt érzett az volt az igazi, most pedig itt fekszik és egy szőke nő fürtjei közé dugja az

orrát, hogy az illata elűzze az álmát.

Évek óta elképzelni se tudta, hogy Loreleyon kívül lehet neki más, most mégis volt. Ott feküdt mellette egy gyönyörű, erős, okos nő, aki tele volt gyengédséggel és tűzzel. Loreley tökéletes ellentéte, akit mégsem akart elengedni. Azt akarta, hogy vele legyen.

Lehetetlennek tűnt és mégis lehetségessé vált.

Új életet kéne kezdenie? Elengedni a gyerekei anyját? Beatriceal kéne lennie?

A férfi egész éjjel nyugtalan volt, hol magához szorította, hol olyan messze húzódott tőle az ágyban amennyire csak lehetett. Hajnalban hosszan bámulta, miközben rájött, hogy időt kell hagynia neki, nem lehet önző, ha azt akarja, hogy működjön a kapcsolatuk később. Vissza kell mennie Helsinkibe, hogy amíg Ville turnén van tisztán át tudja gondolni az elmúlt egy évet és azt, hogy mit akar a továbbiakban. Rossz érzés kerítette hatalmába, nem akarta elengedni, se őt, se az ikreket, de ez volt a leglogikusabb döntés amit hozhatott annak érdekében, hogy se a gyerekek, se ők ketten ne sérüljenek meg. Nehezen aludt vissza, mire pedig újra felkelt a férfi nem volt mellette. A kicsiket babusgatta. A kanapén ült a két gyerekkel a karjában, miközben halkan dúdolt nekik, hol az egyik hol a másik fejére adott puszit. Az ikrek sejtése szerint pár perce kelhettek, mert még mindkettő álmosan bújt az apja mellkasához, ő meg a háló küszöbén állva hirtelen kívülállónak érezte magát. Loreleynak kéne ott lennie, neki kéne a helyén állnia és nézni Villét meg a gyerekeiket, az első születésnapjukon. De nem volt ott, neki meg döntenie kellett. Ha meg akarja mutatni, hogy ennek a családnak a része akar lenni, helyettesítenie kell a nőt, aki nem lehetett ott. Vagy meghúzódhat hátul, hagyhatja őket hármasban, mintha csak egy babysitter lenne továbbra is.

Mély levegőt vett és elindult a kanapé felé, miközben mosolyognia kellett hisz a picik azonnal felfedezték maguknak.

-         Jó reggelt szülinaposok – mosolygott a gyerekekre, miközben Leevi nevetve nyújtózkodott érte, ő meg kérdőn nézett Villére, aki fáradtnak és szomorúnak tűnt, de hagyta, hogy a kisfiú a karjában kössön ki. – Isten éltessen kisherceg sokáig – puszilgatta meg Leevit, majd Loreleyhoz hajolt, aki továbbra is elterülve feküdt az apja karjában. – És persze neked is nagyon boldog szülinapot királylány – adott a kislány arcára is egy puszit, aztán a férfi arcára is nyomott egyet. – Jó reggelt apuci – mosolygott a férfire, de az nem viszonozta, ő meg nem vette a szívére. Leevit és Loreleyt ugrálta körbe, míg el nem szundítottak. Csak akkor tűnt fel neki, hogy Ville a fürdőben van. Lassan sétált utána, majd pár percig nézte, hogy csorognak végig a férfi hátán a vízcseppek, miközben a fejét a hideg csempének dönti a két tenyerét pedig rásimítja. Tudta mire gondol, tudta, hogy majd megőrül, miközben közte és Lor közt őrlődik. Érezte, hogy Ville se tudja mit érez, mit is kéne éreznie, hogyan kéne kezelnie a mai napot, ő viszont az ösztöneire hallgatott. Meg akarta ölelni, tudatni, hogy vele van, hogy nem haragszik, amiért nem leplezi, hogy fáj neki egy másik nő hiánya. Meg akarta masszírozni a forró vízsugár alatt állva a vállait, elűzni a fájdalmát legalább pár percre. Lassan lépett be mellé, majd átölelte a derekát, mire Ville egész testében megmerevedett. Tusfürdőt nyomott a kezébe és a férfi karjait kezdte simogatni, amit a másik apatikusan tűrt, aztán a hátára csúsztatta a tenyereit és finoman masszírozni kezdte. Viszont, amint a lapos hasához nyúlt Ville elkapta a csuklóit.

-         Ne haragudj ma nem megy – suttogta, majd kipattant mellőle és mire annyit mondhatott volna, hogy nem feltétlenül az volt a célja, hogy lefeküdjenek, már nem volt sehol. Úgy kerülte egész nap, mint a tüzet, ő meg elfogadta mindezt és lefoglalta magát a kicsik zsúrjával.

-         Ezt mind ti csináltátok? – Kérdezte Ville halkan, mikor az étterem egy külön részén a lufikkal díszített asztalhoz lépett, ahol koncert előtt a bandatagok és ők megünneplik a kicsik születésnapját. Már csak pár óra volt addig, Leevi és Lor édesen aludtak a szobájukban, miközben Gus figyelt rájuk, aki Jannát váltotta le, mert kellett neki a másik lány szépérzéke is, ugyanis a srácokkal nem sokra ment ilyen szempontból.

-         Igen. Haragszol amiért a kezembe vettem az irányítást? – Nézett rá kérdőn, miközben az utolsó színes lufit is a helyére kötözte. Nem tudta mit érez a másik, nem akarta, hogy rosszul érezze magát, amiatt, hogy ő csinált aznap mindent, amit Loreleynak kellett volna.

-         Nem, ez kedves tőled – mosolygott rá a férfi a nap folyamán először. Hagyta, hogy beforduljon, ő lefoglalta magát azzal, hogy tortát sütött és ugráltatta az embereket maga körül, hogy ki, mit és hova tegyen. Ha már az első születésnapjukat nem otthon ünneplik családias környezetben ahogy azt kéne, azt akarta, hogy tökéletes legyen az egész.

-         Menjünk fel értük – nyújtóztatta ki magát, majd felsétáltak a szobájukba külön- külön öltöztek át, aztán az ikrek is felkeltek és ők már indulhattak is lefelé, ahol mindenki tapsolva köszöntötte a két picit, akik nem tudták mire vélni a hatalmas figyelmet. Nagyon úgy tűnt, hogy tetszik nekik a sok színes lufi és a körülöttük lévő emberek szeretete, ahogy az ebéd is, na meg a két külön kis tortácska, amibe nyugodtan beletapicskolhattak, miután az apjuk segítségével az egyetlen vékony kis gyertya lángja elfújódott.

-         Köszönöm – ölelte át hirtelen Ville hátulról, amin meglepődött, hisz egész nap még csak meg se csókolta, mintha attól félne, hogy Loreley meglátja, ha hozzáér, most mégis a nyakhajlatába fúrta az arcát és egy puszit nyomott a bőrére.

-         Nincs mit – ingatta meg a fejét mosolyogva.

-         Mikor mész vissza, hogy elintézd a dolgaid, mielőtt turnézni jössz velünk? – Kérdezte a férfi halkan, mire nagy levegőt vett. Nem most akarta neki megmondani, hogy mi a helyzet, nem ma, de hazudni se akart azért, hogy elkerüljék a feszültséget.

-         Nem jövök vissza. Hazamegyek mikor kezdődik a suli és befejezem, ha vége a turnénak majd otthon találkozunk, ha úgy gondolod – fordult szembe vele, hogy a szemébe nézve mondhassa ki, hogy is döntött.