51.

Összeszorította a fogát, a döntés miatt kis híján káromkodásban tört ki. Pár hosszú percig a másik szemébe nézett, aztán elfordult tőle, próbált mosolyt varázsolni az arcára a kicsik és a többiek miatt, de elég kényszeredettnek tűnhetett, ahogy elhúzta a száját.

   Ölni tudott volna a méregtől, nem értette miért kell a nőnek így kattognia, miért kell csak azért lemondania az egészet, mert éppen megsértve érzi magát amiatt, mert nem esküdött neki örök szerelmet. Elfutotta a méreg, azt se tudta, hirtelen mit csináljon, így kisétált és egyszerűen rágyújtott egy cigire.

   Beatrice követte kifele, azonban ő rá sem nézett. Ökölbe szorította a kezét, amelyikben nem a cigarettát tartotta. Tényleg kezdett túl messzire menni a nő, ahol már az önuralma és a higgadtsága mit sem ért.

-         Nem mondasz semmit? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-         Nem akarod, hogy mondjak valamit is – szűrte nehezen összeszorított fogai közül.

   Az lesz a legjobb, ha legalább órákon át nem beszélnek, hátha akkor sikerül lecsillapodnia és nem olyan dolgokat a másik fejéhez vágnia, amiket később megbánna. Jelenleg alig bírta visszafogni magát, hogy ne olcsó sértések hagyják el a száját.

-         De, igen, akarom, beszélni akartam veled erről, de jól van, ha neked ennyi – vetette oda, mire csikorgatni kezdte a fogait.

   Hallotta, ahogy a másik visszamegy a terembe. Egyenesen maga elé bámult, mély levegőket vett, zsinórban két cigit is elszívott, hogy vissza tudjon menni a kicsik bulijára. Egész nap Loreley járt a fejében, meg akart róla emlékezni, ahogyan az csak lehetséges, de a másik nőnek sikerült elérnie, hogy az egész kibaszott nap róla szóljon.

   Bement, majd két vodka után sikerült annyira ellazulnia, hogy egyáltalán a másik irányába tudjon nézni és az ikrekre mosolyogni, akik hamar elfáradtak a sok embertől és a színes dolgoktól. Nyolc óra is eltelt már, amikor felkapta Leevit, mielőtt elalszik a székében, elindult vele felfele, amikor látta, hogy Beatrice a kislányt veszi fel. Elköszöntek a többiektől, aztán némán felmentek a szobájukba.

   Nem nézett a másikra még akkor sem, mikor elhagyták az ikrek szobáját. Újabb whiskyt töltött magának, minden izma újra megfeszült, ahogy kettesbe maradtak és a mérge megint lángolni kezdett. Az ablakon bámult kifele, próbált megint önuralmat nyerni maga felett, ugyanakkor továbbra sem jutott sokra, egyszerűen minden izében forrni kezdett újra.

-         Nem értem minek kell ez neked – fordult végül szembe a másikkal, amikor nem bírta már tovább. – De tényleg, kurvára nem értelek – nézett a szemébe, jócskán visszafogva a hangját, felindultsága viszont így is kivehető volt.

-         Miért? Mert visszamegyek az egyetemre tanulni? – vonta fel a szemöldökét.

-         Ja – vágta rá, majd elindult felé. – Komolyan. Lehetőséget adok neked, hogy láthasd a világot és megtaláld magadat, ha már eddig nem sikerült, de ha még se jönne össze, akkor mehetsz vissza tanulni, ami biztosan hiányzik a többi diplomád mellé – közelítette meg lassan a másikat. – És azért sem, hogy miért döntöttél végül így. Egész nap sértődötten pillantgatsz felém, oké, elhiszem, hogy nem kellemes, hogy tudod mire gondolok, min jár a fejem, de ezt az egy kibaszott napot legalább meghagyhatnád, ha már minden mást ki akarsz magadnak sajátítani, legalább hagyhatnád, hogy valami morzsa maradjon belőle nekem – sziszegte, s alig fél lépésnyire állt meg a másik előtt.

-         Nem, nem voltam sértődött és nem, nem ezért megyek vissza – csattant fel fojtottan a másik, szikrázó szemekkel nézve az övébe.

   Gúnyosan felhorkantott, hát persze, de rohadtul ezért, már tegnap óta rá sem nézett, csak azért mert nem mondta ki, hogy szereti. Minek kéne ezt tennie? Ha így lesz, akkor a dolog magától fog jönni, de úgy hajtotta, mielőtt először lefeküdtek, mint egy hajcsár, hogy megszabaduljon az előző mennyasszonyának emlékétől, amire talán készen sem állt, de azért engedett neki.

   Most meg mindent akar.

   Megremegett, ahogy ez a gondolat végig futott benne, egy hosszú percig semmit nem mondott, érezte, ahogy a levegő testük között besűrűsödik a feszültségtől.

-         De igen, ezért – suttogta halkan. – Önző vagy és beképzelt – vágta a fejéhez, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. – Nem szeretsz te engem, csakis magadat, azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha Loreley nem is létezett volna számomra, és oké, talán nem jól kezeltem az elvesztését eleinte, de szerintem rohadt sokat tettem meg annak érdekében, hogy működjön a kapcsolatunk, marha hosszú utat jártam be azóta, hogy meghalt – folytatta tovább. – Ne gyere nekem azzal, hogy miattam akartál rávenni arra, hogy ne gondoljak rá, a szart, magad miatt, az meg teljesen kikészít, hogy tegnap nem vallottam nagy szerelmet, vagy mondtam, hogy szeretlek és igen, a kapcsolatunk halad valamerre nem csak kefélünk és a gyerekeimre vigyázol. Képtelen vagy felfogni ugye, hogy ami sok, az sok? – hadarta tovább, nem hagyva a másikat szóhoz jutni. – Elvettél mindent tőlem Loreleyból, ez a morzsa viszont meg fog maradni, bármit teszel is, és tudod mit? Húzz vissza Finnországba tanulni, végezd el az egyetemet, aztán még egyet, aztán még egyet és tőlem akár hatvan éves korodban is járj oda, ha ehhez van kedved, de nekem nem hiányzik, hogy folyton hajtsál és siettess és mindent akarj belőlem, mintha semmi nem lenne elég, olyan, mintha fel akarnál zabálni reggelire – fejezte be végül a monológját.

Minden egyes szó egy pofonnal ért fel. Villének fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, arról meg végképp nem, hogy mit és miért tesz. Totálisan félreértette az egészet, hisz nem azért nem szólt hozzá, mert sértődött volt sokkal inkább azért, hogy hagyja emlékezni. Nem akart többé veszekedni, nem volt már mit mondania, nem is lett volna értelme egy szót is szólnia vagy a saját védelmére kelnie. A férfi eldöntött valamit, vele pedig mit sem törődött.

Némán sétált be a szobájukba, majd nekiállt csomagolni. Fájt neki, hogy így alakult, de nem számított másra. Nem voltak egymáshoz valók, a férfi pedig nem akarta megérteni őt, szeretni pedig végképp nem. Még csak arra se emlékezett, hogy már ezer éve nem tengerbiológiára jár, hanem marketingre, mert neki cseppet sem volt fontos, hogy mit csinál, amíg lefeküdt vele és vigyázott a gyerekeire. Átvágás volt az egész az elejétől, ő hülye viszont tényleg megkedvelte, sőt azt is megkockáztatta volna, hogy valamennyire sikerült bele is szeretnie.

Gyorsan dobálta bele a táskájába a ruháit, majd átöltözött, a komódon lévő fehér rózsán és gyertyán viszont egy pillanatra megakadt a szeme, amit ő hozatott fel, pont azért, hogy Ville, ha akar még a nő sírjától távol is tudjon rá emlékezni.  Bam még lógott neki a lány képével, de nem akarta koncert előtt felhozni, hogy mi lenne, ha megmutatná a kicsiknek legalább fotón az anyukájukat, így viszont már teljesen mindegy volt az egész.

A táskáját a küszöbre dobta, nem nézett rá Villére mikor bement a két alvó aprósághoz elköszönni, mert biztos volt abban, hogy ezek után soha nem látja őket többé. Finoman simított végig a fejükön, majd egy-egy puszit nyomott a homlokukra.

-         Vigyázzatok apura és egymásra is szépségeim – suttogta elcsukló hangon, mert a két gyönyörű baba igazán a szívéhez nőtt. Tényleg úgy tudta szeretni őket, mintha a sajátjai lettek volna, szeretett vigyázni rájuk és fogni a kezüket, de az apjuk döntött. Kidobta, neki meg esze ágában sem volt könyörögni vagy újra vitázni vele. Ha ő így gondolja, legyen így. - Sok sikert Ville – suttogta az ajtóból, majd hátra se nézve kisétált, mert tudta, hogy még egy pillantás és megszakad a szíve. A szobaszámlát rendezte, nem akart egy fillérrel se tartozni a férfinak, azzal viszont nem számolt, hogy míg a taxijára vár Bam megjelenik a hallban.

-         Hát te meg hova mész baby? – Kapta el a karját, ő pedig ebből is tudta, hogy Janna elmondta, hogy hazarepül.

-         Vissza Helsinkibe – vont vállat. Próbált könnyednek látszani, de a hangulata olyan borús volt, mint még soha. A bordái közt valami furcsa fájdalmat érzett, a tagjaiból mintha kiszívták volna az életet.

-         Mi történt? – Nézett rá a férfi kérdőn, mire nagy levegőt vett.

-         Ville szerint önző vagyok és beképzelt, mert vissza akarok menni az egyetemre és mindent akarok tőle, főleg Loreley emlékét. Hogy pontosan idézzem állandóan hajtom és fel akarom zabálni reggelire, szóval a legjobb lesz, ha visszahúzok Finnországba – darálta el, hogy miket is vágott Ville a fejéhez, Bam képe viszont látványosan megnyúlt.

-         De ez hülyeség. A kurva Istenit ebbe a faszfejbe – túrt bele Bam a hajába, majd a recepciós pultba rúgott. – Ma szarul van, nem mehetsz el, meg fogja bánni hidd el nekem és cseppet se gondolta komolyan, egyszerűen ma van egy éve, hogy Loreley nincs és ez még most is nehéz neki – nézett rá kérlelően, neki viszont esze ágában sem volt maradni és hagyni, hogy összetörjék a szívét. – Miért nem mondtad neki, hogy azt akartad, hogy egy üveg whisky mellett nézzétek ahogy leég az a kibaszott mécses érte? – támadt rá, mintha az egész az ő hibája lenne.

-         Mert már nem számít Bam – simogatta meg a férfi borostás arcát szomorúan mosolyogva. – Villének nem kellek, csak egy pótlék voltam, aki elbánt a gyerekeivel és akivel jó volt az ágyban. Neki Loreley marad mindig az egyetlen én pedig mindig a gonosz boszorka lennék. Nincs ehhez kedvem. Normális kapcsolatot akarok valakivel, aki ha azonnal nem is, de egyszer képes lesz szeretni. Ő viszont nem ilyen, csak a lábtörlőjének használ, nem figyel rám és nem számítok neki. Meg se próbál kommunikálni velem. A kapcsolatunk nem áll másból, minthogy összeveszünk és egymásnak esünk, majd szexel levezetjük az egészet, aztán kezdődik az egész elölről. Nem csinálunk semmit, nem beszélgetünk, nem filmezünk, rám se néz sokszor, mintha csak egy zavaró tényező lennék az életében, aki azért mégis jó, hogy kéznél van ha kell. Jobb ezt most befejezni, amíg nem szeretek bele – ingatta meg a fejét, majd az egyik alkalmazott szólt neki, hogy megérkezett a taxija, így felkapta a táskáját.

-         Beatrice, gondold át – kérlelte Bam, mire elmosolyodott.

-         Ezen nincs mit átgondolni. Kapott egy esélyt, de elszúrta. Azt mondta, hogy menjek el és ennyi. Üzenem, hogy a szoba ki van fizetve, te pedig vigyázz Jannára, de nagyon – ölelte meg a férfit, majd elindult hazafelé, hátha majd ott talál valakit, aki elfeledteti vele ezt a kudarcot.

   Az ablakon bámult kifele whiskyt kortyolgatva. Bam próbált a lelkére beszélni, de nem igazán figyelt rá, a dühe szó szerint fojtogatta.

-         Most őt próbálod egy remek embernek beállítani? – kérdezte ingerülten. – Csak mert gondolt a két kibaszott gyertyára, meg a képre? Remek, mondhatom, állj mellé – fordult hirtelen szembe vele. – Igazán, tökéletesen nő – folytatta tovább. – Csak éppenséggel nem látja be, hogyan viselkedik.

-         És te belátod, hogyan viselkedsz? – kérdezte feldúltan. – Elbaszod ezt is, ahogy elbasztál már sok kapcsolatot, mert egy faszfej vagy!

-         Ha csak sértegetni akarsz, el is mehetsz – villantott rá egy gúnyos mosolyt.

   Igazából megbánta már, amiket a másik fejéhez vágott, ugyanakkor nem tudta sajnálni, ami történt. Így lesz mindkettőjüknek a legjobb, hiszen nem illenek egymáshoz, nem tudnak úgy beszélgetni, hogy ne vesznének össze, nem értik egymást, mintha két nyelvet beszélnének, mikor társalognak. Az egyetlen dolog, amiben jók voltak együtt az kimerült a szexben.

-         Csak azt ne mondd, hogy nem értékeled a gesztust a gyertyákkal. Egész nap a gyerekeid szülinapját szervezte, amit kurvára neked kellett volna csinálnod, de ő volt ott, hogy te emlékezhess – szólalt meg a férfi.

-         Leszarom a gesztusait – felelte keményen.

-         Mégis mi a franc bajod van? Egyáltalán nem bántad meg, amit mondtál neki? – lépett hozzá közelebb a másik, hogy ne kelljen felemelnie a hangját.

   Lehúzta a whiskyt, aztán megvonta a vállát.

-         Egyáltalán nem számít – nézett a másik szemébe. – Beatrice önző és makacs, aki nem képes elismerni a hibáit, én legalább tudom, ha faszfej vagyok, de ő nem, tökéletesnek látja magát, pedig nem az. Vissza akart menni Helsinkibe, hogy befejezze az iskoláját, ahelyett, hogy velünk jönne turnézni, már nem azért, de egy év semmit nem számítana az életéből, főleg úgy nem, hogy nem az egyetemen húzza le, amin már elég sok évét elbaszta.

-         És ha visszamegy? Kit érdekel? Te is visszamész a turné után – próbálta szépíteni Bam.

   Újabb whiskyt töltött magának. Nem vágyott vissza a hideg és sötét országba, még ha az otthonának is tekintette. Talán valahol máshol kéne egy házat vásárolnia, letelepednie, új életet kezdenie.

-         Lehet, hogy nem, amúgy sem számít, utána más országba megy más egyetemre tanulni – bámult ki újra az ablakon, félig neki dőlve a falnak. Újra belekortyolt a whiskyjébe, az ital ellazította a tagjait és valamennyire meg is nyugtatta. – Az a lényeg, hogy nem akart velem jönni és utána még képes volt felajánlani, hogy ha visszamegyek, akkor találkozhatunk, ha szeretnék – fintorgott, majd újabb korttyal gazdagította a gyomrát. – Nem jelentünk neki semmit, se én, sem az ikrek.

-         Ezt azért gondold át, ahogy azt is, hogy csak megijedtél, mert kezdett sokat jelenteni a számodra, ezért inkább ellököd, mintsem, hogy harcolj érte – indult el kifele Bam.

   Gúnyos mosollyal az arcán fordult felé.

-         Már bocs, de én harcoltam és küzdöttem eleget érte – szólt utána. – Nem futok olyan után, akinek nem kellek, és aki csak előadja mennyire fontosak neki az ikrek, közben viszont lemond róluk és hagyja, hogy itt szívjanak egész turné alatt, mert nem fogok nekik normális bébiszittert találni.

-         Látod ez a baj. Úgy beszélsz róla, mintha a babysittered lenne, akit néha meg is dugsz, de semmit több. Ismerlek már Ville és tudom, hogy bepánikoltál, azért vagy ilyen hülye barom, de Beatrice nem ezt érdemli és tök igaza van, hogy nem viseli el tőled ezt a baromságot. Nem a kurvád és nem is lábtörlőd, hanem egy lány, aki tetszik neked, ha bevallod, ha nem. Sose gondoltad volna, hogy Lor után valaki még felcsigáz, de ő megtette és talán jobban is érdekel, mint a szirén régen. Ez a kibaszott nagy bajod öregem. Mert még túl fájó a seb és nem akarod még egyszer átélni, hogy elveszítesz valakit, akit szeretsz, így inkább elüldözöd te barom. De pont a gyerekeid miatt nem kéne erre a kurva magányra kárhozatni magad. Anya kell nekik, te meg megérdemled a boldogságot és Beatrice boldoggá tud tenni, hiába tagadod – hadarta Bam.

-         Ha ennyire okos vagy, menj és dugd meg, élj vele, úgyis olyan kibaszott tökéletes szerinted is, engem meg hagyj békén, mert semmi közöd nincs ehhez az egészhez – fakadt ki, bár abban is biztos volt, hogy kinyírná, ha egy ujjal is hozzáérne a nőhöz.

   Bam csak a fejét csóválta, aztán távozott a szobából. Ő tovább kortyolgatta az italát a várost bámulva. Nem azt mondta, hogy ő tökéletes lett volna, de képes volt beismerni a hibáit, mint például azt, hogy néha seggfejként viselkedik, de a nő egyáltalán nem, s ez kezdte hazavágni.

   Megint menjen utána? Azt már nem. Inkább levágja a lábait, hiszen annyiszor ment már utána… nem volt még egyszer hajlandó rá. Ha valóban olyan fontos lenne a másik számára, akkor ott lenne vele, tovább vitatkozna, vagy ha nem is veszekedne, akkor kifejezné, hogy valóban szükség van rá.

    Túl sokat kellett már küzdenie érte, minden értelem vagy visszajelzés nélkül, s egyszerűen mostanra beleunt, hogy megint éjszakákat töltsön az ajtaja előtt, próbálja kibékíteni, könyörögjön neki, ő legyen a megértő, ő tegye félre a büszkeségét és a sértettségét és ő ne próbáljon tudomást venni a másik hibáiról. Ideje volt, hogy kicsit Beatrice is magába nézzen, túl kemény volt vele, talán túlzó is, de egy cseppet sem tudta izgatni, mert a nő olyan kurva tökéletesnek látta magát, pedig nem volt az, ahogy egy ember sem, ráadásul rosszabb volt náluk, mert nem látta be a hibáit.

   Megitta az itala maradékát, aztán elindult a hálószobája felé. Bam említette neki, hogy a nő kifizette a szállodát, pusztán gúnyos mosollyal fogadta az egészet, még így is csak a büszkesége számított Beatricenak, nem is az, hogy mi történt közöttük. Ő viszont feladta a küzdelmet, mert bár szerettet harcolni, olyanért nem indult harcba, aki nem volt képes belátni a hibáit és tenni ellenük, csak folyamatosan elvárni, de érdemlegesen soha nem tenni értük, a kapcsolatukért.

-          Te meg mit keresel itt? – Nézett döbbenten a küszöbén ácsorgó Jannára, aki azonnal megölelte.

-          Hazajöttem, két nap múlva kezdődik az egyetem – mosolygott rá, ő viszont a szeméből kiolvasta, hogy nem egészen ez az oka a dolognak.

-          Bam? – Nézett rá kérdőn, miközben leült a kanapéra és maga alá húzta a lábait.

-          Ő nem Ville. Megértette, hogy fontos, hogy végezzek, aztán majd meglátjuk mi lesz. Amúgy is, még házas – vont vállat, miközben töltött magának egy bögre kávét, mintha csak otthon lenne, mert lényegében otthon is volt. – Hogy vagy kislány? – Ült le mellé, majd átkarolta a vállát, ő pedig levarázsolta a kényszeredett mosolyt az arcáról, amitől már fájt az arca, annyira mű volt és fájdalmas.

-          Túlélem – bólintott lassan, bár napról napra egyre jobban hiányoztak neki az ikrek és apjuk is. Hiába telt el csak egy hét azóta, hogy hazajött nem lett jobb semmi, rajtuk járt az agya állandóan, jó lett volna, ha egyszer valami családfélévé válnak viszont túl naiv volt.

-          Leevi és Lor nagyon hiányolnak – simogatta a karját Janna, mire egy gombóc kúszott a torkába és sírni támadt kedve, de visszanyelte az összes könnyét.

-          Sírtak?  - Kérdezte halkan.

-          Igen – jött a rövid kurta válasz, amibe beleszakadt a szíve. – Villének is hiányzol – nézett Janna mélyen a szemébe, mire mély levegőt vett. Nem akart rá gondolni, túlságosan fájt ahhoz, hogy megtegye.

-          Ő küldött el – zárta rövidre a témát, majd Bamről kezdte faggatni a lányt, hogy ne is kelljen tovább beszélnie a férfiról, aki eldobta, miután elhitette vele, hogy fontos neki. Az igazság viszont az volt, hogy csak egy gyerekcsősz kellett neki meg egy ágyas, ő pedig mindkettő volt egy személyben.

A hetek gyorsan teltek, a férfi és az ikrek hiánya mégse enyhült. Napközben persze lefoglalta magát a sulival, délután dolgozni járt egy közeli kávézóba vagy éppen korrepetált, az esték viszont szörnyűek voltak. Sosem érezte magát magányosnak, sosem érezte úgy, hogy bár magához ölelné egy bizonyos valaki vagy összefröcskölné egy kisgyerek az esti fürdésnél, most mégis ezek az apróságok hiányoztak neki a legjobban. Nem volt olyan éjszaka, hogy ne gondolt volna rájuk és ne érezte volna a bordái közt azt az éles szúró fájdalmat, ami azóta a testébe nyilalt, mióta Villét utoljára látta.

Újabb unalmas délután, csak alig pár vendég lézengett a kávézóba, akiket már rég kiszolgált. Kínjában az asztalokat törölgette le, mert ha csak egy percre is megállt azonnal a tudatába kúszott a férfi, aki nagyon gyorsan fontossá vált a számára és mégis fájdalmat okozott neki. Az ajtó halkan csilingelve nyílt ki, mire mosolyogva nézett fel, aztán azonnal le is döbbent, mert nem számított arra, hogy az új vendége nem más lesz, mint a volt férje.

-          Beatrice? – Biccentette Ray oldalra a fejé, mire elnevette magát, aztán aprót bólintott. Nem váltak el haragban, de a viszonyuk nem is volt túl szorosnak mondható. Nem lettek barátok, nem beszéltek, de nem is gyűlölték egymást. Valahol örült annak, hogy viszont látja, már csak a régi szép idők miatt is, mégis meglepte, hogy pont itt futnak egymásba.

-          Még mindig ugyanolyan sármos vagy, mint mikor kihajítottalak - kuncogott fel, ahogy végignézett a férfin, akire a fekete farmer második bőrként feszült, ahogy a fehér trikó is, ami alól kikandikált az a rengeteg tetoválás, amit a legjobb barátai varrtak a férfi testére.

-          Csak azt ne mondd, hogy megbántad – csillantak fel Ray fekete szemei, amikbe tiniként azonnal beleszeretett. A férfi lassan lépkedett hozzá, majd szorosan megölelte ő pedig nevetve ugrott a nyakába. Már nem érzett iránta semmit, mégis boldog volt, hogy látja.

-          Talán egy kicsit. Hogy vagy? – Vigyorgott rá.

-          Ha adsz egy kávét jól leszek – simított ki egy elszabadult tincset az arcából, ő pedig meg se kérdezte, hogy kéri a kávéját, annyira élénken emlékezett rá.

-          Mit keresel itt? – Tolta elé a bögrét, mire a férfi csak egy széles mosollyal nyugtázta, hogy még mindig tudja mik a szokásai.

-          Mondhatnám, hogy téged de hazudnék – pillantott rá pajkosan, mire ő színpadiasan a szívéhez kapott aztán összenevettek. – Tetoválni jöttem egy haverom itt van most valami bandával foglalkozik és kitalálta, hogy most az én munkám akarja magára varratni – vont vállat.

-          Szóval most már csak tetkókat csinálsz? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét hisz anno nagyon sokat nyúzta azért, hogy feküdjön jobban rá a dologra és sikeres is lehet, de Raynek mindig másfelé járt a feje.

-          Leálltam a simlikkel – vont vállat. – Volt egy gyönyörű, tüzes kis nejem, aki elhagyott, mert bizniszeltem és sosem voltam vele – kacsintott rá, mire kuncogni kezdett.

-          És ki az a pasi, akire varrni fogsz? – Kérdezte mellékesen, nem mintha Bamen kívül bárkit is ismert volna, aki zenészekkel foglalkozik.

-          Bam Margera, már itt kéne lennie, de hozza valami haverját is, akinek ha tetszenek a rajzaim szintén befekszik hozzám egy körre – röhögte el magát Ray, ő viszont lesápadt, hisz Bammel hiába tartották azóta is a kapcsolatot volt egy sejtése, hogy az a bizonyos barát nem más lesz, mint Ville. Csak remélni merte, hogy téved, de az utca másik oldalán feltűnt két feketébe bújt alak, akik egyenesen a kávézó felé tartottak és már nem volt semmi kétsége afelől, hogy ki érkezik Bammel. Nagyot nyelt, szíve szerint elszaladt volna, de egyedül volt és nem hagyhatta maga mögött az egész kócerájt. Ray keze a kezére csúszott, majd finoman megszorította a hideg ujjait. – Minden rendben? – Nézett mélyen a szemébe, mire aprót bólintott.

-          Csak ismerem őket – suttogta, pont mikor kinyílt az ajtó és a két férfi belépett, miközben ők továbbra is fogták egymás kezét, mintha egy pár lennének.

   Bam nagy nehezen vette csak rá, hogy kidugja az orrát a toronyból és a bébiszittere hagyja az ikreket, akit nagyon nehezen szerettek meg a turné alatt. Igazából nem is nagyon szerették, inkább csak elviselték, hónapok kellettek hozzá, hogy ne kelljen minden koncert után rögtön a szállodába rohannia, mert a kicsik sírnak.

   Sajnálta őket, hiszen megszerették a nőt, aki aztán magukra hagyta őket. Anyjuknak tekintették, ő volt az első nő az életükben, végül pedig elhagyta őket. Loreley nem tehetett róla, hogy nincs velük, Beatrice viszont igen. Felelőtlen volt, amikor annyira magához szoktatta őket, majd olyan könnyedén elment. Gyűlölte emiatt, akármennyire nem akart semmit érezni iránta.

   S gyűlölte maga miatt is, de erre próbált nem is gondolni, próbálta kiverni még a gondolatát is a fejéből.

-          Mit keressünk itt, miért nem egy kocsmában találkozunk vele? – kérdezte a kávézó előtt beleszívva a cigijébe.

-          Nyugi, utána átmegyünk egybe – forgatta meg a szemét Bam.

   Morgott valamit az orra alatt, a férfi átment hozzá, pár feles vodka után meg sikerült rávennie, hogy nézze meg ő is Ray rajzait, hátha kedvet kap egy újabb tetováláshoz. Igazából gondolt rá régebben, hogy így intsen végleg búcsút Loreleynak, de nem volt ötlete, mi is érhetne fel az emlékéhez.

   Akkor véglegesen elengedhetné. Ezt kéne tennie, végleg búcsút intenie. Úgy érezte készen áll rá, képes tovább lépni és újrakezdeni az életet, vagy leginkább folytatni.

   Ebben nagy szerepe volt Beatricenak is, de nem akart a nőre még csak gondolni sem, hiányzott neki, s ezt nehezebben viselte, mint bármi mást, hiszen gyűlölködve gondolt még az emlékére is az ikrek miatt.

   Elnyomta a cigijét, amikor a kávézó elé értek, rátaposott, ahogy besétált Bam után. Lassan emelte fel a fejét és nézett körbe, keresve azt az embert, akihez jöttek. Tekintette találkozott egy szürke szempárral, mire a szíve kihagyott egy ütemet, a tüdejében pedig bent rekedt a levegő.

-          Húzzunk innen – sziszegte Bamnek, aki ugyanúgy megállt, mint ő az ajtóban. – Kurvára nem akarok vele találkozni, minek kell megint kavarnod? – folytatta halkan.

-          Én nem – nézett a fickóra, aki Beatrice kezét fogta. – Mármint nem tudtam, hogy itt dolgozik – tette hozzá, aztán elindult a páros felé.

   Összeszorította a fogát, a gyomra összezsugorodott, keze remegett az indulattól. Nem tudott felindultság nélkül nézni a másikra, aki felé ráadásul tartottak. Semmi kedve nem volt itt lenni, de bunkó parasztként sem akart viselkedni, így követte Bamet.

-          Hello – köszönt Beatricenak, aztán kezet fogott a férfival, aki felemelkedett a székről.

   Feltűnés mentesen végig mérte az idegent, aki Rayként mutatkozott be. Magában káromkodott, ahogy kezet fogott a másikkal, rettenetesen kicsinek találta a világot. Ezek szerint, akivel Bam akar tetováltatni, az Beatrice új faszija. Kezet fogott és bemutatkozott a férfinak, a nőnek meg sikerült összeszorított fogai közül kiszűrnie egy halk sziát.

   Leültek az asztalhoz, Beatrice zavarodottan nézett rájuk, aztán elővette a kis noteszét. Ezek szerint itt dolgozik, bár biztos volt benne, hogy Bam tudott róla és direkt hozta ide, bár azt nem értette, hogy minek, hiszen barátja van…

-          Mit kértek? – köszörülte meg a torkát.

-          Whiskyt – morogta nem túl jókedvűen.

-          Azzal nem szolgálhatok – nézett egyenesen rá.

   Magában káromkodott újra, azzal legalább egy kicsit el tudta volna lazítani az izmait, melyek megfeszültek, ahogy a férfira nézett, aki tele volt varrva. Az biztos, hogy nem ő fogja a tetoválását csinálni… de még csak Bamét sem.

-          Két kávét kérünk – mondta a barátja barátságos mosollyal, amiért a legszívesebben megfojtotta volna.

   Beatrice aprót biccentett, aztán távozott is az asztaluktól, benne pedig legalább egy kicsit felengedett a feszültség, bár a víz is kiverte a gondolatától, hogy pont a pasija mellett kell ülnie.

-          Akkor? Mit is szeretnél csináltatni magadra? – fordult Bam felé Ray. – És hova? – vonta fel a szemöldökét.

   A barátja elkezdte mondani a terveit, ő viszont egy pillanatig sem tudott figyelni, pillantása folyamatosan a nőre kalandozott. A látványa jó érzéssel töltötte el, ugyanakkor a dühe másodpercről-másodpercre növekedett.

Kínjában mosolygott, nem akarta elhinni, hogy ennyire szerencsétlenek. Miért pont ez a hely? Miért pont Ray? Miért pont Bam és Ville?

-          Beatrice van valami dolgod? – Kiáltott neki a volt férje, mikor az utolsó száraz poharat is a helyére tette.

-          Kérsz valamit? – Nézett rá kérdőn, mert minél távolabb akart maradni Villétől, mielőtt az leszúrja egy kiskanállal. Dühös volt rá, ez egyértelműnek tűnt, bár nem értette miért hisz ő mondta, hogy nem bírja tovább elviselni és húzzon vissza Finnországba, ő csak eleget tett a kedves kérésének.

-          Csak gyere ide – intette magához Ray kedvesen mosolyogva, mire nagyot sóhajtott és ledobta a kezében lévő rongyot, hogy hozzájuk sétáljon. Egyenesen a férfi mögött állt meg, mert remélte, hogy a házasságuk emléke miatt legalább megvédi, ha Ville felpattanna a helyéről elborult aggyal és ki akarná tekerni a nyakát. – Mit gondolsz? – Bökött a rajzra, ami egy hatalmas koponyát ábrázolt mindenféle egyéb motívummal körítve.

-          Hogy nem fog felférni Bamre, mert már nincs rajta elég hely – vágta rá, mert ezekhez a dolgokhoz tényleg nem értett, bár mindig szerette nézni, ha Ray alkotott. Igazi művészetnek tartotta ezt is és büszke volt arra, hogy a férje jó abban amit csinál.

-          Megoldom baby – kacsintott rá vigyorogva Ray, mire nagyot sóhajtott, Ville zöld szemei pedig egyenesen szikrákat szórtak feléjük. – Azt mondd meg, hogy tetszik-e – kérte a férfi halkan, mire elszakította a pillantását Villéről és az ábrát kezdte tanulmányozni.

-          Itt talán kicsit túlzsúfolt, ő se marad örökre húsz és a seggén is meg fog elég hamar ereszkedni a bőr, mert gondolom máshová már nem tudod felvarrni, szóval egy nagy összefojt paca lesz csak – bökött egy pontra, mire Ray hangosan röhögni kezdett és Bam is elmosolyogta magát. Egyedül a régi szeretője maradt komor, aki még mindig élénken élt benne és fájt neki, hogy ilyen gyűlölettel és megvetéssel néz rá, miközben ő küldte el magától, neki pedig majd beleszakadt a szíve mikor rá kellett ébrednie, hogy soha nem fogja úgy szeretni, mint a régi menyasszonyát, de még fele annyira se. Egyszerűen csak kihasználta és mikor valamit elvárt volna tőle, legalább egy ölelést, egy bensőséges csókot vagy egy beszélgetéssel egybekötött vacsorát, az állatias egymásnak esések helyett, kidobta. Nem számított neki, hogy képes lett volna egy normális, kedves szóért otthagyni érte az iskolát és követni akár a világ végére is. Csak lenézte, mert nem tudta eldönteni mivel akar élete végéig foglalkozni és még azt se jegyezte meg milyen szakra jár. Mert nem számított neki.

-          Jó újra látni, ilyenkor jövök rá mennyire hiányzol – paskolta meg Ray a kézfejét, amit a férfi széles vállán pihentetett.

-          Tényleg, honnan ismeritek egymást? Tudtommal csak tegnap jöttél Helsinkibe – ráncolta Bam a homlokát.

-          Ő volt életem első szerelme – kuncogott fel Ray. – Londonban találkoztunk és részesített abban a kegyben, hogy hozzám jött feleségül – pillantott fel rá, mire kissé zavarba jött, hisz nem tudta, hogy Bam képben van-e azzal, hogy egyszer már volt házas. A szeme sarkából mégis Villét figyelte, aki pár percen át próbálta levegőnek nézni és a kiskanalát piszkálta, de erre az információra felkapta a fejét és érdeklődve méregette őket. – Szerintem csak azért, hogy a szüleit bosszantsa, akik utáltak engem – cukkolta.

-          A pénzedért biztos nem – vágta rá.

-          Látjátok milyen, de most legalább bevallja – biggyesztette le Ray az alsó ajkait.

-          Tudod, hogy szerettelek te hülye – forgatta meg a szemeit, miután finoman ám célzatosan tarkón legyintette.

-          Imádom még mindig, hogy ilyen tüzes vagy – rántotta hirtelen az ölébe, mire felsikított ijedtében.

-          Hülye barom – kapaszkodott az erős karjába, majd elnevette magát. Valami még most sem változott, Ray képes volt bármikor megnevettetni, viszont a szíve nem miatta kúszott a torkába hanem Ville miatt, aki őket nézte elgondolkodva.

-          Nem tudtam, hogy ti házasok voltatok – nézett rájuk Bam zavartan, mire felállt a volt férje öléből.

-          Tizenkét hónapig bírtam mellette ez kész csoda – mosolyodott el. – Engedelmetekkel vissza kell állnom a pultba – tápászkodott fel Ray öléből, majd tovább csinálta a dolgát, amíg Bam és Ray el nem köszöntek tőle és az exével meg nem beszélték, hogy amíg a városban van össze nem futnak még egyszer. Hajnali kettő volt, mikor bezárta a kávézót, épp az ajtót csukta be, mikor valaki hátulról hozzásimult, ő pedig ijedtében, azonnal megfordult és könyökkel orrba verte az illetőt, aki durván káromkodni kezdett.

-          A kurva életbe – nyöszörögte a támadója, mire rájött, hogy Ville áll mögötte, bár ezt a tömény alkohol és cigarettaszagból is kitalálhatta volna.

-          Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – Ripakodott rá, miközben próbálta lenyugtatni a szívverését, mert halálra rémült tőle.

   Fájt az orra, talán el is tört, bár az alkohol némileg enyhítette kínjait. Nem igazán tudta mit keres itt, mit akar Beatricetől. Amikor megtudta, hogy Ray a volt férje, némileg megnyugodott, hiszen eszébe jutott mit mondott róla a nő, ettől függetlenül marta ereit a düh, ahogy azt figyelte, milyen jó kapcsolatban vannak még mindig.

   A szürke szemekbe nézett, a lány mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Nem gondolta volna, hogy a frász fog kitörni rajta, amiért megjelenik, ráadásul még az orrát is kis híján betöri.

    Beatrice kérdésére nem tudott mit mondani, ezért figyelmen kívül hagyta. Részeg volt, az agya nem mozgott, gondolatai nem nagyon voltak, ráadásul tényleg fogalma sem volt arról, mit is keress ott, miért jött át a közeli kocsmából zárásra.

   Talán csak azért, hogy lássa. Talán mert beszélni akart vele. De miről? Halványlila gőze sem volt róla.

-          Együtt vagytok újra? – tért inkább a lényegre. Ha igen, kénytelen lesz visszamenni a kocsmába és behúzni a nő exének, csak mert… Mert nem akarja, hogy vele legyen vagy bárki mással. Pedig egészen megkedvelte a fickót ezalatt a pár óra alatt, jófej volt, laza, vicces olyan, aki Beatricehoz való, mégis biztos volt benne, hogy ha megint vele van, beveri a képét, annak ellenére is, hogy szimpatikus neki. A lánynak vele kéne lennie és az ikrekkel, de a nő elhagyta őket, emlékeztette magát újra. Elhagyta a kicsiket, akik azt hitték ő az anyjuk. Elhagyta őt is, egyedül, a két gyerekkel, mintha semmi nem történt volna köztük. Utálta érte.

-          Semmi közöd hozzá – rázta meg a fejét a nő, azzal bezárta az ajtót és elindult a háza felé.

   Követte, egy cseppet sem érdekelte, hogy ez már-már zaklatásnak minősül.

-          Mit akarsz még? – fordult vele szemben mérgesen a másik.

   Részegen megvonta a vállát, ha tudná, akkor valószínűleg elmondaná.

-          Kopj le Ville, elbasztad – sziszegte összeszorított fogai között.

-          Én basztam el? – kérdezte lassan. – És te? Te persze semmit nem csináltál – húzta el gúnyosan az ajkát.

-          Te küldtél el – védekezett azonnal. – Te mondtad, hogy húzzak el – lépett hozzá közelebb.

   A nő illata beférkőzött a tudatába. Érzékei teljesen megbolondultak tőle, de elég erős volt hozzá még ittasan is, hogy ne túrja ujjait a hajába és húzza magához közelebb, hogy megcsókolja. Utálja, utálnia kell, nem kívánnia.

-          Miután megint csak azzal tudtál jönni, hogy mi van, mit csinálunk – nyafogott színpadiasan. – Hónapokon át, csak ezt kérdezgetted tőlem – folytatta enyhén ingerült hangnemben. – Nem volt neked elég, hogy a barátnőm legyél és nem, nem bántam meg, hogy azt mondtam, felzabálsz reggelire, mert így is volt. Folyamatosan csak sietettél, folyamatosan többet és többet akartál…

-          Nem, csak beszélgetni akartam veled, arról, hogy lehet-e ennek jövője, de veled képtelenség beszélgetni – vágott közbe. – Csak szexelni és veszekedni tudtál velem, de beszélgetni egyáltalán nem!

   Unottan megforgatta a szemeit, hiszen ez hazugság volt. Igenis beszélgetett a másikkal, csak éppen azt nem értette meg, hogy neki időre van szüksége ahhoz, hogy valakinek is megnyíljon, és nem mondja minden nőnek, hogy mennyire is szereti. Túl sokszor égette már meg magát. Ha kimondja azt a bizonyos szót, annak súlya van. Ráadásul bebizonyosodott, hogy nem is lett volna értelme a nőt szeretni, hisz ő sem szerette viszont. Se őt, se a gyerekeit.

-          És az ikrek se számítottak neked semmit – folytatta, figyelmen kívül hagyva, amit a másik mondott. – Magadhoz szoktattad őket, aztán csak úgy elhagytad őket. Hiszen gyerekek, nem lehet velük ilyet csinálni, anyjuk helyett anyjuknak tekintettek téged, te meg csak úgy elmentél – sziszegte felindultan, ahogy eszébe jutott a gyűlölet, amit akkor érzett, mikor a kicsik éjszakákat sírtak át, miután Beatrice távozott az életükből.

-          De igen is számítottak, de egy seggfej az apjuk, így nem tehettem semmit – csattant fel. A szürke szemek villámokat szórtak, őt viszont túlságosan elragadták az indulatai, hogy figyeljen a másikra.

-          Persze – horkantott fel gúnyosan.

-          Mégis mit akarsz? Minek jöttél ide? Hogy bűntudatot okoz?

   Megvonta a vállát. Leginkább azért mert részeg volt. Az egész felesleges hülyeség, ideje lenne az indulatain és a gyűlöletén is túl lépnie, de az ikrek miatt újra és újra fellángolt a haragja. Meg talán maga miatt is, bár ezt akkor se vallotta volna be, ha megkínozzák.

-          Felelőtlen voltál – mondta halkan, lassan, mintegy végszóként.

-          Te meg hülye – vágta rá. – Nem kellettem másra csak bébiszitternek és ágyasnak.

   Újra gúnyosan felhorkantott. – Hát persze – mondta olyan minden mindegy alapon.

   Egy hosszú percig még a másik szemébe nézett, aztán hirtelen megfordult és elindult hazafele, nem érdekelte tovább a vita, az egész baromság volt, felkeresni a nőt és szoba állni vele. Egyszerűen nem egy hullámhosszon mozogtak, nem értették egymást, nem értették a másik sérelmeit, nem tudták megbeszélni a problémáikat.

   Annyira különbözőek voltak, nem is értette, hogyan jöhettek össze… vagy talán egy kicsit értette. Ő viszont nem fog olyan után futni, akinek nem kell. Elég idős volt ahhoz, hogy a veszteséget fel tudja dolgozni, az élet megtanította már rá, és ha Beatrice nem érti mi baja volt, akkor egyszerűen kár magyaráznia neki, hiszen soha nem fogja belátni. Loreley után is rengeteget ment, rengeteget üldözte, Beatrice után is, és teljesen beleunt ebbe a hülye játékba.

   Egyszer talán jön egy nő, aki őt akarja és nem engedi el olyan könnyen, akit ha üldöz, akkor legalább egy jelet add neki, hogy megéri. Most már készen áll rá, akkor is, ha Loreleyt sosem fogja tudni elfelejteni.