20.

Ahogy a zöld szemekbe nézett, amik homályosan csillogtak az alkoholtól és a vágytól, hirtelen rádöbbent, hogy nem akar elmenni. Nem akarja elhagyni, azt akarja, hogy bántsa, hogy sebezze, hogy féltékeny legyen, hogy birtokolja, hogy…

Szeresse. 

Mert ő is szerette. Nem tudta, hogyan történt vagy, hogy mikor egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra rászakadt az egész, teherként nyomva a szívét.

Gondoskodni akart róla, óvni akár saját magától is, félteni az alkoholtól és azoktól a sötét árnyékoktól, amik mindig ott voltak a férfi tekintetében. Meg akarta gyógyítani, az összes sebet, ami a szívén volt, de tudta, hogy az egész lehetetlen.

Az egész éjszakát végigszeretkezték. Nem tudta dugásnak nevezni, amit műveltek, mert jóval több volt annál, ráadásul Ville is teljesen máshogy viselkedett vele, mint addig. Egyszer sem harapta meg vagy szorította úgy magához, ahogy azt minden éjjel tette, egyszerűen csak simogatta, lágyan csókolta és bűnbánóan puszilta végig az összes foltot, amit rajta hagyott, ő pedig ugyanolyan gyengéden viszonzott, minden egyes apró cirógatást.

Reggel a karjai között ébredt, a Nap most sem ragyogott rájuk, hisz az egész szoba el volt sötétítve, mint mindig, mégis már annyira hozzászokott a pár nap alatt a férfi hálójához, hogy így is meg tudta állapítani, hogy már nem éjszaka van.

A sötétséghez fél másodperc alatt hozzászokott a szeme, a fejét egy kicsit megemelte így tökéletes rálátása nyílt Ville nyugodt arcára, aki olyan békésen aludt mellette akár egy kisfiú. A légzése nehéz volt ugyan az asztmától és a rengeteg cigarettától, amit ennek ellenére elszívott, az arca is nyúzott volt, de mégis gyönyörűnek találta.

Sosem kívánta azt, hogy bárcsak megállíthatná az időt, most mégsem vágyott semmire se jobban. Ott akart feküdni, a hosszú karok édes bilincsébe zárva örökre, meztelenül érezve a férfi illatát a bőre puhaságát, a teste melegét, amin a csípőjéig lecsúszott a takar, ezzel még kívánatosabbá téve a zöld szemű ördögöt, aki nem csak érzéseket ébresztett benne, hanem olyan dolgokat is kiváltott belőle, amire soha nem gondolt, ami elől mindig menekült.

Ville, mintha csak megérezte volna, hogy nézi, lassan nyitogatni kezdte a szemeit, majd zavartan nézett rá egy pillanatra, az álom csak lassan akart távozni belőle, aztán amint felfogta, hogy hol is van és kivel elmosolyodott.

-          Jó reggelt – suttogta rekedten, mire nem bírta tovább és megérintette az arcát, amin lágy borosta sötétlett.

-          Neked is – súgta vissza, majd gyengéden megcsókolta aztán visszafeküdt a mellkasára és simogatni kezdte a puha ám mégis márványszerű bőrét, amitől Ville halkan felmorrant.

-          Meg tudnám szokni – nyögte halkan, mire elmosolyodott, de ahelyett, hogy kimondta volna, amire először gondolt, miszerint ő is meg tudná szokni az ilyen reggeleket, más felé kezdte terelni a témát.

-          Az este miért voltál féltékeny? – Kérdezte halkan.

-          Nem tudom – ingatta meg a férfi a fejét, az arcán bűntudat jelei látszódtak, a teste viszont megfeszült, mintha nem akarna az éjszaka történtekről beszélni.

-          Ville, kérlek… Tudnom kell – támasztotta az állát a vállgödrébe, majd a kócos barna tincsekkel kezdett játszani, miközben a zöld szemekbe nézett.

-          Nem tudom – ismételte ugyan úgy, de a szemei elárulták.

-          Hazudsz – jelentette ki határozottan, mire a férfi tekintete megvillant.

-          Nem akarok beszélgetni – túrt a hajába, majd keményen megcsókolta, amitől azonnal felnyögött, de összeszedte magát annyira, hogy vissza tudja egy darabig utasítani a férfi közeledését, mert tudta, hogy a szex, bármennyire is jó, nem lesz megoldás.

-          Én viszont szeretnék – nyomta vissza a férfit a párnára, aki idegesen a hajába túrt majd nagyot sóhajtott.

-          Részeg voltam – nyögött fel, de tudta, hogy az egész csak kifogás.

-          Mondd meg az igazat – követelte halkan. Tudta, hogy erőszakos lesz, azzal csak felbőszíti, de tényleg tudni akarta, hogy esetleg az volt-e az oka a tegnap esti kis incidensnek, mert esetleg talán ő is elkezdett többet érezni, mint ami megengedett volt.

-          Ez az igazság – nézett Ville a szemébe, mire nagyot sóhajtva a hátára gördült. Makacs volt… Túlságosan makacs.

-          Oké, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy csak ez volt az oka. Akkor sem akarsz valamit mondani? – Nézett rá kérdőn, mire a férfi elvigyorodott.

-          Szexi vagy reggel, meztelenül az ágyamban – rángatta meg a szemöldökét, de a szemeiben megint ott volt az árnyék, ami napról napra egyre nagyobbnak tűnt, amiből tudta, hogy valami nyomasztja.

-          Ha most nem beszélgetünk, akkor ugye tudod, hogy többet nem lesz rá időnk? Már csak egy hetem van, aztán elmegyek és nem lesz több alkalom arra, hogy őszinték legyünk egymáshoz. De te döntesz. Ha nem akarsz beszélni róla rendben. Szexeljünk és élvezzük, ha viszont van mégis mit mondanod, akkor mondd el – csókolta meg, remélve, hogy nem csak képzeli az egészet, hogy talán ő is máshogy tekint rá, nem csak az aktuális ágyasaként.

   Loreley csókja szívébe mart, ahogy szavai a lelkébe. A testének már mindegy volt, ez a két része viszont még érzett, élt, míg bőre már hámlott le a csontjairól és az izmairól fekete festéktől megkopva. A többi része viszont még élt, lélegzett, vágyott és remélt, valami jobbat, valami többet, de annyiszor bukott már meg, hogy azt emberileg kibírni majdhogynem lehetetlen kibírni, neki mégis sikerült valahogyan, bár ezerszer és ezeregyszer megtört, azonban még mindig képes volt rá…

   Ez az utolsó perc, amikor mondhat valamit? Ez az utolsó pillanat, hogy elmondhatja, ez már több mint, szex és valójában tegnap nem csak féltékeny volt, hanem egyenesen a birtoklás vadsága uralkodott el rajta? Beletúrt a fekete tincsekbe, mintha utoljára érinthetné őket, durván falta a nő ajkait, tudva, ebből már nem kaphat többet, ennyi volt, vége van a játéknak. Ha beszél, akkor azzal, ha nem beszél, akkor meg azzal.

   Az egész egy mérgező ördögi kör, amivel nem lehet, nem is szabad mit kezdeni. Átkozott méreg, mely végig fut az ember minden sejtjén és darabról darabra tépi széjjel. Túl sokszor volt ebben része, hogy hagyja magán eluralkodni a félelmet és a gyávaságot. Túl sok harcot vívott már meg, túl sok csalódásban volt része, és a fájdalom hegei túl elevenen égtek a húsában képről képre…

   Végig döntötte az ágyon, ezzel megadva neki a választ. Nem fog beszélni, higgye magát csak egy egyszerű szeretőnek, akiből több is akadt már az ágyában, nem akart foglalkozni vele, mégis, neki is fájtak ezek a gondolatok. Nem akart Loreleynak rosszat, de tapasztalatból tudta, ez a kevésbé rossz eshetőség. Ha itt marad és feladja érte az álmait, mi vár rájuk? Egymáson köszörülnék a nyelvüket és a másikon keresnék a választ saját keserűségükre. Talán megpróbálná megmenteni, míg ő hálából gondoskodna róla és próbálná elcsitítani vágyát, hogy azt tegye, amit igazán akar.

   Ráadásul tudta milyen lassú haldoklás várna rá. A szerelem annyira emésztené, hogy képtelen lenne ceruzát fogni a kezébe, csak egymásnak léteznének és neki is pusztán kín lenne az írás.

   Elbaszott halál az egész, pillanatnyi felüdülésért. A félelem és a gyávaság győzelmet aratott a küzdés felett és ő hagyta…

   Hevesen csókolta, utoljára elvéve tőle mindent, utoljára sebeket ejtve rajta, amik majd emlékeztetik holnap és holnapután, meg egy hét múlva is rá. Nem marad más csak ennyi. Belemarkolt a hajába, tétovázás nélkül hatolt a testébe, de nem tudott vele megint kemény lenni és durva, mint legelőször, ahhoz már túlságosan hozzá nőtt, s mást akart neki adni legvégül. Bár talán az illene a legjobban hozzájuk, ha pokolian megkínozná.

-          Ebből mi lesz? – karolta át Loreley derekát a konyhában, majd apró puszit nyomott a vállára.

-          Olyasvalami, amit soha nem tudsz majd elkészíteni – jegyezte meg szórakozottan.

-          Az illata remek – nyomott újabb csókokat meztelen tarkójára és nyakára, aztán eltávolodott tőle és leült a pulthoz.

   Annyira otthonos volt, hogy ott van nála a konyhában és főz neki, hogy már-már elszorult a szíve, amiért reggel olyan durván lerázta magáról a kérdéseit. Azonban döntött, inkább pusztul meg egyedül, mint más oldalán még több kín között.

   Elvehetné feleségül, lehetnének gyerekeik és Loreley minden reggel így fogadná, csak égkék szemei nem lennének ennyire szomorúak a rideg páncél mögött, melyet megint magára öltött.

   Vagy talán akkor is ilyenek lennének csak más miatt.

-          Van kedved elmenni este az egyik ismerősöm koncertjére? – kérdezte szórakozottan. – Délután pedig elmehetnénk a partra, tudok egy helyet, ahol nagyon szép és a turisták sem ismerik – ajánlotta.

-          El kell kezdenem összeszedni a cuccaimat – felelte neki háttal, tovább főzőcskézve. Soha nem voltak ilyen jó illatok a házában, mint az elmúlt pár napban.

-          Egy napig még csak ráérsz – kezdett el idegesen dobolni ujjaival az asztalon, azt a kusza dallamot játszva, mely a fejében járt.

-          Nem tudom, fel kell hívnom a fiúkat – szedett két tálba a reggeliből, az egyiket elé rakta, míg a másikkal leült mellé.

   Minden reggel lehetne ilyen… a bizsergető nyugalom, amit a gyomrában érzett elkezdett elhatalmasodni az egész testén, gyengének és törékenynek érezte magát, aki bármelyik percben képes lenne kinyögni, hogy: Szeretlek, maradj velem, ne menj el, kérlek. De nem tette végül, nem a büszkesége miatt, ennél sokkal nyomósabb indokai voltak. Egy idióta bedől kétszer ugyanannak a hibának, de harmadszorra egyszerűen nem képes megint ilyen ostobának és felelőtlennek lenni.

-          Egy heted van rá – fűzte tovább, apró mosollyal a szája szegletében, amit úgy kellett kierőszakolnia magától. – Tényleg csodaszép a part – folytatta tovább, remélve, ezzel meggyőzheti.

-          Majd felhívom a fiúkat – forgatta meg a szemét, rossz kölyöknek képzelve őt, aki nem képes alábbhagyni abból, amit akar.

-          Na, kéééérleeeek – kezdett bele vigyorogva a kérlelésbe, aminek tudta, hogy nem tud ellenállni és még nagy bociszemeket is társított mellé.

Nem akart gondolni többé arra sem, hogy mi lehetetett volna, ha az egészet nem csak képzeli. Persze tudta volna, hogy el kell mennie és nem lenne könnyű, de egyszer talán lett volna egy hely ahol örökre együtt lehetnek.

Ostobaság volt, ahogy az is, hogy a férfi még több emlékkel akarta ellepni az agyát, hogy legyen mit hurcolnia élete végéig, cipelhetett volna magával városról városra. 

-          Legyen, de nem ma. Haza kell mennem – nézett a zöld szemekben, miközben próbált a reggelire koncentrálni és nem a csalódásra, ami akkor csapta meg újra, amikor a férfi tudatta vele, hogy nem több egy puszta ágyasnál és csak naiv álom volt, hogy talán ő is érez valamit.

-          Veled megyek – bólintott Ville.

-          Nem – kapta fel a lány a fejét.

-          Miért nem? – Nézett rá a férfi kérdőn, mint aki nem érti, hogy ha már hosszú napok óta vele tengeti az idejét, akkor most miért nem akarja, hogy vele legyen.

-          A fiúkkal akarok beszélgetni, sosem voltam még ennyit távol tőlük. Hiányoznak – vont vállat.

-          Lehetsz velük – pislogott rá Ville értetlenül.

-          Oké, akkor őszinte leszek. Nem akarom, hogy velem gyere – nézett komolyan a zöld íriszekbe.

-          Miért? – Jött pár perc tétovázás után az újabb kérdés, ami okokat akart, ő viszont nem tudta, hogy bevallja-e az igazi okot. Végül úgy döntött, hogy megengedheti magának az őszinteség luxusát, hisz a férfinak úgy sem jelent semmit, ő pedig majd elfelejti Berlinben vagy valahol máshol, előbb vagy utóbb.

-          Így is több időt töltöttem veled, mint kellett volna – mosolygott fájdalmasan fagyosan rá.

Erre viszont már nem kapott választ, ahogy arra számított is. Reggeli után, azonnal felöltözött és gyalog indult el haza, kellett pár perc, hogy kiszellőztesse a fejét. A letargia lassan uralkodott el rajta, ahogy a jegesség is, amiről azt hitte Ville eltüntette belőle örökre, a gyönyörű zöld macskaszemeivel. De amilyen könnyen jöttek az érzések, olyan gyorsan mentek is. Kikapcsolta őket.

A lakásuk már tele volt dobozokkal, amitől összeszorult egy pillanatra a szíve, tudta, hogy neki is pakolnia kell, mert már nincs miért itt maradnia. A barátai kávéval várták, majd kérdezősködni kezdtek a férfiról, aki megmutatta neki, hogy az érzelmeket könnyű felébreszteni és hiába akar nekik ellenállni, a feladat lehetetlen. Arra viszont még ők sem tudták rávenni, hogy valljon. Tagadta, hogy belezúgott volna a gyönyörű énekesbe, tagadta, hogy bármi több lenne köztük, mint, puszta kémia, ami miatt jól kiegészítik egymást az ágyban, de a legszörnyűbb, hogy saját magát is meggyőzte, hogy nem jelent neki sem semmit a férfi.

Némán dobozolt már három napja, a holmijai lassan sorakoztak föl az előszobában, a telefonja jelezte, hogy Ville keresi, de nem vette fel neki. Egyszer már átengedte az irányítást és hagyta, hogy csúnyán elszaladjon vele a ló, így esze ágában sem volt újra elereszteni a gyeplőt, szorosan kapaszkodott belé, hogy soha többé ne történhessen hasonló sem.

Épp a terveit rendezte össze egy hatalmas dossziéba, mikor kinyílt az ajtaja. Meg se kellett fordulnia, tudta, hogy Ville türelme véget ért.

-          Szia – köszönt, de rá se nézett, a ruhákat figyelte, amik a papíron hevertek. Büszke volt rájuk, ez volt az élete, a vigasza, a boldogsága és ez is marad mindene, mert a zöld szemű ördög nem lehet az övé.

-          Hívtalak – szólalt meg Ville rekedten, mire hidegen elmosolyodott, majd felé fordult.

-          Tudom, de dolgom volt – bólintott, majd összefűzte a papírokat és finoman az ágyra tette őket. – Csomagolunk, ahogy láthattad is – biccentett az előszoba felé, ahol már alig lehetett átjutni a rengeteg csomagtól, amiért másnap jöttek, hogy Berlinbe vigyék őket, az új lakásba, az új életbe.

-          Látom – bólintott Ville is komoran, miközben ő kecsesen elé lépkedett és, mintha nem történt volna semmi megcsókolta. De ez a csók más volt, mint a legutolsó közös éjszakájukon váltottak. A jégpáncél miatt fagyottá vált ez is, ahogy a szíve is. – Azt hittem csak pár órára mész el – karolta át a férfi a derekát.

-          Nem, örökre elmegyek – mosolygott rá ridegen. Neki is fájt, de tudta, hogy így lesz a legkönnyebb.

-          Azt hittem, hogy az utolsó napokat velem töltöd és nem a dobozaiddal – nézett rá Ville. Szomorúnak tűnt.

-          A cuccaim nem mennek maguktól bele a bőröndbe és van még három napom veled. Azaz kettő és fél – nézett az órára.

-          Megint jégkirálynőt játszol? – Húzta fel a férfi az egyik sötét szemöldökét.

-          Ville – nevetett fel szárazon. – Miért játszanám? Ez vagyok. Kicsit többet kaptál belőlem, de az egész csak egy buta játék volt, ami most véget ér és ezt mindketten tudjuk. Nem jelentett semmit, se neked, se nekem – hazudta szemrebbenés nélkül, ahelyett, hogy arra kérte volna, hogy mondja azt amit hallani akar és akkor talán megesküdött volna neki, hogy itt marad és boldoggá teszi őt, de nem tette.  Nem tehette. 

   Loreley ridegsége szíven csapta. Nem így akarta, nem ezt akarta, de már semmit nem tehetett és talán így volt jól. Vagy ha nem is jól, így volt helyes és így lesz később a legjobban. Mégis, szüksége volt arra az utolsó pár napra, amit vele tölthet. Ez a három nap megmutatta neki, mennyire ette magát a szívébe, pokoli mélyen benne volt, mélyebben mint szabadott volna, s bármennyire számított erre, még sem akarta elfogadni.

   Mosolyt erőltetett magára, ahogy annyiszor tette már, erőszakkal, érzelmek nélkül.

-          Akkor öltözz fel, el akarlak vinni a partra – ült le az ágyára.

-          Még pár dolgot össze kell szednem – felelte foghegyről, azzal újra pakolgatni kezdett.

   Némán várt, kényelmesen elhelyezkedve az ágyán, miközben kezével szórakozottan simogatta a takarót, melyből Loreley édes-kesernyés illata áradt, melyet már annyira megszokott és megkedvelt. A nő gyorsan pakolta össze maradék holmiját, aztán elment fürdeni, ő pedig ott maradt csendes magányban a szobájában. Megszokta ezt is, ahogy oly sok mindent megszokott az életben, az egyedüllét a nyugodt élet titka.

   Nem kaphat többet, csak három napot, erre mégis egyszerűen szüksége volt és bármennyire próbálta megállni, hogy ne keresse a nőt, nem bírta ki, bármennyit ivott és bármennyit írt, dalszövegekbe menekülve a valóság elől.

-          Kész vagyok – állított be a szobába, felöltözve, tisztán és illatosan, mely azonnal felkeltette érzékeit, bármennyire hasogatta szívét a szomorúság és a csalódottság.

-          Este próbám és koncertem van, eljössz? – pillantott fel rá.

   Igazából a menedzserük azt mondta nem lesz több koncertjük, de a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy új számaikat élőben is elégé begyakorolják a turné előtt. Megfogta a nő csuklóját, majd az ölébe húzta. Lágyan kezdte cirógatni a derekát, de az előbbi csók után nem mert közeledni hozzá. Még egy ilyen csók és abba belepusztul minden egyes része, hogy aztán a pokolban égjen el.

   A közelsége így is olyan melegséget ébresztett benne, amire jobb nem gondolni, nem foglalkozni vele, teljesen figyelmen kívül hagyni, nem mintha az olyan könnyű lenne. Egy régi száma járt a fejében, please, don’t let go –t dúdolta magában, ahogy egy tincset kisöpört a hajából. Ha eljön este, elénekli neki, ha már mást úgysem tud neki végül adni.

-          Lehet – válaszolta Loreley tétovázva.

-          Most meg vár minket a part – mosolyodott el lassan, tovább simogatva a ruhán keresztül. – Tényleg gyönyörű, de melegen öltözz fel – tanácsolta.

   A nő megpróbált kikászálódni az öleléséből, azonban nem engedett neki. Még pár érintést akart és a közelségét, mely teljesen lenyugtatta vadul verdeső szívét, mely mindig keres, és soha nem talál, mely mindig akar, de soha nem lehet semmije. Várakozott és reménykedett, míg a józan esze már rég ismerte ennek hiábavalóságát.

   Lassan állította fel öléből, vérében vágy forrt, férfiassága kőkemény lett pusztán ennyitől is, de nem figyelt rájuk. Nem fogja megint megfektetni, bármennyire is vágyik rá. Loreley már eltávolodott tőle, egy üres szex pedig nem lenne méltó az egészhez.

   Taxiba ültek, aztán egy kietlen vidéken szálltak ki belőle. Kézen fogta a lányt, a bőre forró volt és puha, s tökéletesen illett az ő kezébe. A számot tovább dúdolgatta magában, kicsit lekötötte figyelmét, mely egyre szétszórtabb lett Loreley közelében.

   Magas fák között vezette a hideg ösvényen, egészen a sziklás partig. Szerette ezt a helyett, gyakran járt ide ki, hogy kicsit feltöltődjön vagy megnyugodjon. A látvány csodálatos volt a kék tenger hosszan nyúlt bele a partba, s a sziklák veszélyes, mégis szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. Tovább vezette, egészen az egyik végéig, ahol a víz háborogva ostromolta az egyik hatalmas kőmeredélyt.

-          Hogy tetszik? – kérdezte halkan a nőtől, miközben egyszerűen leült a szélére, lábait pedig a mélybe lógatta. Cigire gyújtott.

   Loreley nem válaszolt, mereven állt mellette, ezért felnézett rá. Égkék szemei egészen elsötétedtek, s olyan színűvé váltak, mint a tenger, neki pedig összeszorult a gyomra, ahogy észrevette azokat az árnyakat, melyek már a legutolsó reggelükön is ott voltak a szemébe, és melyek jóval fájdalmasabbak voltak minden elmondott szónál.

   Úgy érezte, muszáj elfordulnia, mert ha sokáig nézi még a végén egyszerűen beleveti magát a tengerbe, így megszabadulva minden kínzó sóvárgástól és édes emléktől.

-          Olyan színű a szemed, mint a tenger – jegyezte meg halkan. – Már amikor megláttalak, ezt jutattad az eszembe – szívott bele a cigijébe.

-          Ezért nem akartál leszállni rólam? – kérdezte csendesen a nő.

-          Mindenkinek meg van a saját keresztje – mosolyodott el lassan a lába alatt örvénylő vizet figyelve, mely ostrom alá vonta a sziklát.

-          És neked mi az? – felnézett Loreleyre, aki értetlenül pillantott le rá.

   Megvonta a vállát, ahelyett, hogy kimondta volna az igazat, mi szerint: Te. Ezt jobb, ha megtartja magának, főleg most már, csak még több fájdalmat okozna azzal, ha beismeri, neki is többet jelentett, mint egy szeretőt, akivel jó volt az idejét eltölteni az ágyban.

19.

-          Te aggódsz értem? – vigyorgott a nőre, miközben szórakozottan simogatta a derekát, aztán kiürítette a sörét.

-          Ne képzelj magadról sokat – villantotta rá kék szemeit.

   Felnevetett, valahol jól esett neki, hogy Loreley félti és gondol rá. Valahol viszont ez egyáltalán nem volt jó hír. Hirtelen komorodott el, ahogy eszébe jutott, talán az elválás nem csak neki fog fájdalmat okozni, hanem a nőnek is.

   A jéghideg kín kúszott fel a gyomrából egyenesen fel a torkába. Túl messzire mentek, alig pár nap alatt, túlságosan megkedvelte, bármennyire is nem akarta, pedig előre felmérte, milyen fájdalmat fognak egymásnak okozni, mégis… egyszerűen nem volt képes normálisan gondolkodni, ahogy Loreley a közelébe került. Hagynia kellett volna a fenébe, nem gondolni rá, nem érezni iránta semmit, már akkor, mikor megsejtette, mi történhet közöttük.

-          Mi a baj? – simogatta meg az arcát, kék szemei egy pillanat alatt felolvadtak, de az, amit bennük látott, csak még tovább uszította, amúgy is szörnyű gondolatait.

-          Nem fontos – rázta meg a fejét.

   Nem akart inni, élvezni akarta azokat a perceket, amiket együtt töltenek, azt, hogy mellette képes megfelejtkezni mindenről és a szívében lévő hegek is pusztán álomnak tűnnek. Ez viszont egyik percről a másikra változott meg benne, inni akart, lehetőleg annyit, hogy már a nőre se gondoljon, ne is pörögjön azon az agya, hamarosan elutazik.

-          Tudom hol a határ, csak nem akarok megállni – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában. Ez sajnos mindenre igaz vele kapcsolatban, nem csak az alkoholra, hanem a szeretetre is.

-          Én viszont arra nem vagyok kíváncsi – mormolta Loreley.

   Tovább simogatta a hátát, miközben még egy sört felnyitott. Azért a pár napért hajlandó megálljt parancsolni magának, akármilyen erős benne a késztetés, hogy öntudatlanra igya magát.

-          Nyugi, most csak bulizunk – nyomott egy puszit a vállára, miközben a többieket figyelte.

   Az édes kis szirén nem válaszolt neki, fészkelődött kicsit az ölében, kényelmesen elhelyezkedve rajta, amitől férfiassága azonnal megkeményedett és rögtön más dolgok jutottak eszébe, mint a bulizás. Négy napot végig szexeltek, mégis, az érintés varázsa még mindig ott volt közöttük, ami varázslatos erővel hatott rá, hasonlott sem tapasztalt még soha. Talán ez nem túl jó hír.

   A többiek lassan összeszedték magukat. Ő megitta a sörét, próbálva kikapcsolni az agyát, Bam már vidáman röhögött valami hülyeségen Gassal, Migue pedig épp Burton ruháit dugdosta el. Az egész semmit nem számít és teljesen értelmetlen. A letargia és a komorság nyomasztó erővel telepedett rá.

   Loreley neki dőlt a mellkasának, apró puszikat nyomott a nyakára, bele sem gondolva, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb időpont erre, teste azonnal reagált és azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon hol tudnálak legalább tíz percre kettesben maradni, hogy egy kicsit csillapítson a fojtogató vágyon mely folyamatosan a nőhöz hajszolta…

-          Na, menjünk, ti gerlicék – csattant fel Bam. – Ideje ünnepelnünk! Egy hónap és indul a turné, aztán itt hagyjuk ezt a fagyos Finnországot – azzal felnyitott egy pezsgőt, miután alaposan felrázta és röhögve szétlocsolta a tartalmát.

   Remek. Legalább nem fog folyamatosan Loreleyre gondolni, mert az utazás némileg le fogja kötni… vajon mennek Berlinbe? Amilyen mázlija van, biztosan messziről elkerülik. Felállította öléből a nőt, álszent vigyort öltött magára, ahogy legalább annyira lehűtötte vágyait, hogy az ne legyen mindenkinek szembetűnő.

   Rögtön átkarolta Loreley derekát és magához húzta, aztán koccintott a többiekkel, nem akarta, hogy egy kicsit is távol kerüljön tőle, még nem, még egyszerűen nem volt itt az ideje. Vajon a nőnek is annyit jelent, mint ő neki? Vajon érzi, ami köztük van? Érzi, hogy ez több mint, amit remélni mertek, avagy akartak volna? Tudja, milyen lesz, mikor elmegy?

   Talán meg kéne könnyítenie… van pár napja rá, hogy legalább őt megóvja, ha már magát nem tudta. Elég csak előadnia az alkoholista, önelégült barmot, aki minden nőt megkefél akár egy mosdóban is és valószínűleg örömmel fogja itt hagyni. Erre a gondolatra elszorult a torka, alig bírta a pár korty pezsgőt letuszkolni rajta. Az szeret jobban, aki megvédi a másikat a fájdalomtól, vagy aki önző módon csakis magának akar jót?

   Beletúrt a fekete, puha tincsek közé, szenvedélyesen tapadt az ajkaira. Loreley túl ártatlan volt, hogy felfogja mi is történt kettőjük között és fog történi, mikor felül a repülőgépre, ami viszont az egyetlen megoldás arra, hogy ne gyűlöljék meg idővel egymást. A legszebb szerelem az, ami igazából soha ki nem bontakozhat.

Ville úgy viselkedett, mintha birtokolni akarná. Egész végig a derekát ölelte, egy másodpercre se elengedve maga mellől, aki pedig csak a közelükbe ment, legyen akár nőnemű vagy hímnemű gyilkos pillantásokkal illette, így elüldözve mindenki a közelükből.

-          Állj le – súgta a fülébe, mire Ville furán nézett rá.

-          Nem értelek – kortyolt bele a sörébe, amit kivett a kezéből.

-          Nem vagyok a tulajdonod, szóval eressz el, táncolni akarok és ha te már nem jössz, akkor elmegyek Bammel – nézett rá, pedig tudta, hogy semmi értelme a dolognak. Ville megint átesett a ló túl oldalára az ivásban és ő nem tudta meggátolni benne. Részeg volt, már megint.

-          Bammel? – Fintorgott a férfi.

-          Bammel – bólintott határozottan, miközben megpróbálta lefeszíteni a csípőjén lévő kezet magáról, de Ville stabilan tartotta.

-          Összemelegedtetek – vetette oda dühösen.

-          Te most féltékeny vagy a legjobb barátodra? – kerekedtek el a szemei, mert már fogalma sem volt arról, hogy mi is van köztük. Eddig azt hitte szeretők, de teljesen másról árulkodott a viselkedésük. Olyanok voltak… Nem is akart belegondolni abba, hogy milyenek.

-          És ha igen akkor mi van? – Csattant fel a férfi, akár egy ingerült bika. Nem tudta, hogy az ital miatt ilyen-e vagy tényleg túlpörög attól, ha valaki más is szemet vet rá, de nem is igazán érdekelte.

-          Nincs hozzá jogod – sziszegte fagyosan.

-          De van, mert most igenis az én tulajdonomban állsz. Velem jöttél és velem is maradsz – túrt a hajába, majd hátrafeszítette a fejét és a fogai közé szívta a nyaka bőrét, aztán erősen szívni kezdte, mire megpróbálta eltolni magától, de nem járt sikerrel. A férfi jóval erősebb volt még részegen is, keményen tartotta a fejét és kicsit ökölbe is szorította a kezét, rámarkolva a hajára, amitől fájdalmasan feszült meg a fejbőre és fel is szisszent, mikor a fogait a már így is túl érzékennyé vált bőrébe mélyesztette.

-          Eressz el – próbált meg újra felállni az öléből, de a hosszú ujjak a csípőjébe martak és kíméletlenül szorították. Szex közben nem zavarta Ville agresszivitása, sőt élvezet is a pokoli mocskot az ágyban, de egy tömött szórakozóhelyen, már egészen más volt a helyzet.

-          Nem! Itt maradsz és kész. Nem hagyom, Bammel enyelegj – mordult rá a férfi dühösen, miközben még erősebben szorította, pont ahol az éjszaka is sebet ejtett rajta.

-          Ez fáj – nézett az italtól homályosan csillogó zöld szemekbe.

-          Nekem is – vágta rá a férfi gondolkodás nélkül, majd egy újabb vodkát hajtott fel.

-          Részeg vagy azt se tudod mit csinálsz, teljesen elment az eszed szóval engedj el – csattant fel, mire Burton feléjük kapta a fejét, de nem szólt semmit.

-          Azért, hogy kellesd nekik magad? – Durrant el a férfi agya hirtelen, amitől komolyan megijedt. Az nem zavarta, ha szex közben durván bánt vele, még az sem, ha fojtogatta vagy véresre harapta a bőrét, viszont ez már egészen más helyzet volt.

-          Neked elment az eszed Ville – szisszent fel újra, mert amikor ismét megkísérelt felállni az öléből, Ville újra szorítani kezdte, olyan erővel, mintha ki akarna tépni belőle egy darabot a testéből. – Hagyd abba, ez tényleg fáj – nézett rá dühösen.

-          Ville – szólt rá Burton hirtelen, mire Ville azonnal felé fordította a fejét, neki pedig volt ideje kihasználni a kis zavart, felpattant és elindult az utca felé. Nem értette mi ütött belé, hogy mi baja van, hogy miért viselkedik vele, így mikor koncert előtt még mindig rendben volt, de már nem is érdekelte az oka. Tudta, hogy ittasan képtelen kontrolálni magát, viszont azt nem akarta megvárni, míg a dolog vége az lesz, hogy felpofozza pusztán azért, mert ki akar menni a mosdóba vagy egy újabb italt akar kérni a pultnál, aztán taxiba tuszkolja és bezárja a házába, mint valami elmebeteg, aki még azt is képtelen elviselni, hogy valaki köszön annak a nőnek, akivel együtt van. De az ég szerelmére ők nincsenek is együtt!

Zavartan kapta magára a kabátját, majd rontott ki a helyről. Haza akart menni, de Ville megint utána vetette magát.

-          Loreley, várj – kapta el hirtelen.

-          Engedj el – kiabált rá. – Vagy meg akarsz ütni, mert ott mertelek hagyni? – Szegte fel kihívóan az állát, mire a féri tekintete megenyhült.

-          Sosem bántanálak - ingatta a fejét, mire szárazon felnevetett.

-          Tényleg? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Akkor ez mi? – Húzta fel a felsőjét, hogy megmutassa a felsőtestén lévő nyomokat, a legújabb sérülése ott vöröslött a bőrén.

-          Sajnálom – suttogta Ville, miközben végighúzta az ujját ott ahol az előbb még eszelős őrültként markolta a húsát.

-          Hagyj engem békén. Van, ami belefér az ágyban, de ez… Ez nem – rázta meg a fejét, majd hátat fordított neki, hogy otthagyja, de a hosszú karok gyengéden átfonták a derekát és nem eresztették.

-          Sajnálom, hagy engeszteljelek ki – súgta a fülébe, mire azonnal elgyengült és a férfi mellkasának vetette a hátát, mint egy igazi ostoba tyúk, aki képtelen haragudni rá.

   Maga sem tudta mi kattant el az agyában, de egyszerűen a féltékenységtől lila köd ereszkedett, amúgy is instabil idegállapotára. Egyszerűen nem akarta elengedni maga mellől, nem akarta másokkal látni, és igen, még a legjobb barátjára is féltékeny volt, mert tudta, könnyedén elveszítheti a nőt. Nem volt a barátnője, nem zárta magához szavakkal és igazából tényleg csak szeretők voltak, jogok nélkül a másik felett.

   Persze, ő egy szóval sem bánta volna, ha Loreley féltékenységi jelentet rendez neki, csakhogy okot sem adott rá ilyesmire.

-          Mire volt ez jó? – kérdezte csendesen a nő.

-          Sajnálom, nem akartam – túrt bele a hajába, majd apró puszit nyomott a nyakára a taxiban ülve.

   Tényleg nem akarta bántani, egyszerűen csak… megmérgezte a féltékenység és saját ostoba kétségei. Ha Loreleynak más kéne rajta kívül, nem tehetne semmit, hiszen még csak nem is a barátnője.

-          De miért csináltad? – nézett rá értetlenül.

   Lassan megrázta a fejét, semmi kedve nem volt kiadnia magát, bármennyire is kényszert érzett a beszédre ittas állapotában. El kéne neki mondania, mennyit jelent a számára… hogy ez már sokkal több, minthogy két ember szexel, mert élvezik a másik testét… ehhez viszont nem volt ereje. Gyenge volt az érzések súlya alatt, s nem akarta kiszolgáltatni magát, hatalmat adni a másik kezébe, mert annyira viszont nem bízott benne.

   Egyébként is, pár nap és lelép egy másik országba, egy másik városba és talán nem is gondol rá többet. Maximum arra, milyen jókat kefélt egy alkoholista énekessel.

-          Ne beszéljünk róla, rendben? Nem akartalak bántani és ígérem, kiengesztellek – csókolt újra a nyakába.

   Loreley a hajába túrt, az ablakon bámult kifele, míg nem megérkeztek a házához. Fizetett, aztán kiszálltak, kézen fogva vezette be egészen a hálószobájába. Talán ez az utolsó éjszakájuk együtt, megkérdezni még mindig nem merte a nőt, mikor utaznak el. Az utazás előtt napokkal neki kell látnia majd a pakolásnak is és nem lehet majd vele…

   Gyengéden döntötte le az ágyra, majd mellé feküdt a könyökére támaszkodva. Óvatosan csókolta meg, miközben kezével az arcától le egészen a derekáig végig simított a testén. A magáénak akarta tudni, a sebek, amiket okozott, egyszer viszont begyógyulnak, talán van, amelyik egy hétig is megmarad rajta, ugyanakkor egyszer el fognak múlni…

   Egészen a combjáig lesimított, majd a ruhája alatt leheletfinoman érintve a bőrét fel egészen a csípőjéig. Végig csókolta a nyakát, lágyan cirógatta bőrét, vérre pezsgett az ereiben, férfiassága keményen lüktetett nadrágja fogságában, még sem hagyta eluralkodni magán a kísértést. Első sorban Loreleynak akart örömet szerezni, valóban ki akart engesztelni durvaságáért, ami miatt továbbra is bűntudat gyötörte.

   Puhán csókolta meg a nyakát, megkereste a ruha zipzárját, aztán kibontotta belőle a nőt. Felé hengeredett, karjain támaszkodott meg, miközben egyenes az elsötétedett kék szemekbe nézett. Forró, meztelen bőrét simogatta és ízlelte nyelvével, a nő egyik kezével a hajába túrt, a másikkal pedig megszorította a vállát. Ez az ártatlan érintés is felgyújtotta testét, nyelt egyet, remegett a teste, szeretett volna mindent beismerni neki, elmondani neki, hogy fontosabb lett számára, mint azt hinni merészelte volna, de némán hallgatott és inkább ujjaival, ajkaival próbálta elmondani mit is jelent neki.

   Végig csókolta a hasát, aztán nyelvét végig húzta a combja belső felén. Loreley légzése elakadt, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, izmai megfeszültek érintése nyomán. Széthúzta lábait, nyelvével végig nyalta nedves vágatát, majd óvatosan megpöckölte csiklóját. A nőből halk sóhaj szakadt fel, felcsúsztatta kezét az egyik mellére, egyik ujját mellbimbójára zárta és gyengéden körözni kezdett rajta, míg ajkával rátapadt legérzékenyebb pontjára, utána visszacsúsztatta hüvelyébe, hogy addig nyalogassa, míg minden édes cseppet ki nem nyer belőle. Íze betöltötte a száját, a gyomra teljesen összeszűkült a vágytól mely egyre hevesebben kínozta. A lány csípőjét ütemesen mozgatta vele, fejét magához húzta, aminél izgatóbbat elképzelni sem tudott volna.

   Mikor Loreley fojtott nyögései egyre bátrabbak lettek, felcsúsztatta nedves hüvelyébe két ujját, nyelvét pedig visszacsúsztatta csiklójára és addig folytatta a mindkettőjük számára édes kínzást, ameddig hüvelye össze- össze nem rándult ujjai körül, teste pedig nem remegett meg az orgazmustól. Utána is tovább folytatta, mikor halk sikoly hagyta el a torkát, ujjaival meg keményen mart a fejbőrébe, hogy még tovább érezze az ízét, mely úgy hatott rá, mintha mennyei ambróziát nyalogatna.

   Mindketten ziháltak, mikor felhúzta magához. Ajkai szétnyíltak, sötét szemei rabul ejtették, s olyan fogságba zárták, amiből félt, nem könnyedén szabadul majd.

.