36.

A koncertről, amint Ville lejött azonnal ódákat kezdett mindenki körülöttük zengeni. Szakmabéli emberek végeláthatatlanul hosszú sora állt meg az izzadt férfi előtt, hogy kezet rázzanak vele és gratuláljanak a műsorhoz. A zöld szemű ördög is fel volt dobva, úgy vigyorgott koncert után, mint eddig még egyszer sem. A fájdalmas arckifejezés, a könyörgő tekintet, hogy valaki szabadítsa ki az emberek karmai közül és vigye őt messzire, ahol senki nem találhat rá, sehol sem volt.

Az egyik hangfalnak dőlve büszkén mosolygott, a pillantásuk szinte másodpercenként találkozott, de tudta, hogy most nem mehet ő is oda. Ki kell várnia a sorát.

Ville viszont nem volt ilyen türelmes. Tíz percnyi egy helyben toporgás után, egyszerűen kirobbant a kör közepéről, lerázott magáról mindenkit és egyenesen felé vette az irányt. Nem mozdult, csak mosolygott és várt. Várta a végzetét, aki átvágott a színpad mögött és mikor elé ért felkapta, nevetve megpörgette a levegőben és úgy csókolta meg, hogy azt hitte belehal abba a rengeteg szerelembe, ami felé árad.

-          Csak neked énekeltem – szorította magához a férfi, mire hatalmasat dobbant a szíve. Persze eddig is tudta, hisz ha egy szám közbe nem nézett ki rá legalább háromszor, akkor egyszer sem. Az elején azt hitte csak ellenőrizni akarja, hogy ott van-e még, hogy nem-e hagyta magára, később viszont rájött, hogy az egész neki szól. Minden mosoly, minden nevetés, minden hang és dal, érte van.

-          Csodálatos vagy – simogatta meg a tarkóját, ami nyirkos volt az izzadtságtól, de cseppet sem tudta érdekelni, hogy más szerint undorító egy másik ember verejtékező bőréhez tapadni. Ő imádta izzadtan és büdösen is. Az övé volt és gyönyörűnek látta mindenképp.

-          Miattad vagyok az. Miattad gratulálnak – nevetett fel Ville.

-          Nem, ez mind a te érdemed – csóválta a fejét. Vitathatatlan volt a tehetsége, hogy oda született a színpadra, a mikrofonállvány mögé, még akkor is ha sokszor nem így érezte.

-          Szeretlek – csókolta meg újra, ő pedig nem bírt nem mosolyogni a lelkesedésén és azon, hogy ennyire pörög, ennyire büszke magára és ilyen jól érzi magát a bőrében. Mindig így kellett volna ennek lennie, nem is érette, hogy utálhatta meg a közönség előtt való zenélését. Újabb rejtély, amit meg kellett fejtenie és ha sikerül, talán ismét ráveheti, hogy kevés alkohollal álljon csak színpadra és még több zseniális koncertet adjon, amit ő is élvez és nem csak a rajongói.

-          Én is szeretlek – adott a kezébe egy üveg vizet, majd meglepve vette tudomásul, hogy Ville nagyokat kortyol belőle és nem is fintorog, amiért nem alkohollal csillapítja a szomját.

-          El kell mennem zuhanyozni és interjút adni – sóhajtott fel.

-          Tudom – bólintott. – Míg fürdesz kikészítem a ruhákat az interjúhoz – fogta meg a kezét, majd együtt vágtak át az öltözőig, ahol a többiek üvöltve, nevetve tomboltak és azonnal a férfi nyakába vetették magukat, miután átlépte a küszöböt.

Bam volt az egyetlen, aki csak gyengéden megpaskolta a vállát, majd hozzá lépett, megfogta a csuklóját és míg a többiek örömködtek egy sarokba húzta.

-          Baj van? – Kérdezte aggódva, mert nem volt hozzászokva, Bam komoly arckifejezéséhez.

-          Nem – mosolyodott el hirtelen.

-          Akkor? – pillantott el a férfi felé, aki nevetve magyarázott valamit finnül, amiből ő persze egy mukkot se értett, de megszokta már, hogy ha izgatott, akkor az anyanyelvén kezd hadarni.

-          Nem tudom mit művelsz vele, de sose láttam még így, pedig elhiheted elé régóta ismerem. Tudom, hogy a szerelemtől kivirul és egyben halálra is rémül, de veled valahogy más. Jót teszel neki – nézett a barátja felé, aki levette az átizzadt felsőjét és kacagva csapkodta meg vele Lindét, aki szintén azonnal belement a baromkodásba, így pedig kisebb csata alakult kettejük közt.

-          Csak szeretem – vont vállat mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az életét egy másik ember kezébe adta.

-          Maradjon is így oké? Ne törd össze, mert nem fogja túlélni – suttogta Bam figyelmeztetően, mire pedig bármit is mondhatott volna, Gus hátán kötött ki.

Nevetve nézte a harmincon túli férfiakat, akik úgy viselkedtek akár a kisfiúk a játszótéren, egészen addig, míg Ville ki nem keveredett a forgatagból, fel nem kapta az ölébe és be nem vitte a fürdőbe, amit kulcsra zárt.

-          Most nincs időnk erre – kacagott fel, mikor rájött mit akar a férfi.

-          Azt én döntöm el – villantotta rá a szemeit, majd kivillantotta a fogait, így pedig tényleg úgy nézett ki, mint maga az ördög, aki a lelkét akarja. Csak azt nem tudta, hogy már rég az övé, ahogy a teste, a szíve és az esze is.

   Miután Loreley-al kiélvezték az édes-kettest a fürdőszobában, kiment a sajtósokhoz. Arról kérdezgették, hogyan is érzi magát, miben látja a koncert hatalmas sikerét, amire persze nem tudott válaszolni, ahogy sohasem. Nem igazán tudta, miért sikeres, azonkívül, hogy szívből énekel, egyszer azt olvasta, talán azért, mert a kisugárzásában van valami erő, ami rátelepszik másokra, s így bárkit képes a hatása alá vonni.

   Nem tudta, lehet, emiatt, lehet más miatt. Nem is igazán érdekelte. Loreleyra pillantott, aki Bam mellett állt a fal mellett és mondhatni rá vártak, akit csak úgy elkaptak a folyóson.

-          És van most barátnője? – jött a következő kérdés, az egyik nőtől, mire két mikrofont is az orra alá toltak.

-          Igen, van – mosolygott a szirénjére.

-          Mióta? Mennyire hosszú távú? Házasságon gondolkodtak már? – sorolták azonnal többen is a kérdéseket.

   Mély levegőt vett, igazából egyszerűbb lett volna letagadni az egészet, hogy megússzon legalább húsz kérdést, azonban a nő őt figyelte, nem tehette meg vele, hogy ilyen megalázó helyzetbe hozza, még ha így egyszerűbb is lenne az élete.

-          Az a fekete hajú lány, akire a koncert alatt kitekingetett? – jött a következő kérdés, mire a többiek elkezdtek körbe-körbe fordulni, a szemükkel keresni, Bam azonban időben kapcsolt, megragadta Loreley felkarját és elkezdte visszaterelgetni az öltözőbe.

-          Igen, ő – mosolygott a kamerába. – Régóta vagyunk együtt, hosszútávra tervezem, remélhetőleg az életem végéig elvisel – nevetett fel.

   Ezen az egyik riporter is kuncogni kezdett, ő pedig örült neki, hogy nem a szokványos hivatalos hangnemben folyik tovább a beszélgetés.

-          Mit gondol a házasságról?

-          Szeretném, ha hozzám jönne, de ez csak gyűrű és papír – vonta meg a vállát. – Igazság szerint nincs jelentősége, csak a birtoklásunk fejezzük ki, s a másik embert a hatalmunk alá próbáljuk vonni. Olyan ez, mintha kutyára pórázt rakunk, ha el akar menni, akkor abból is kirántja a fejét, ha meg nem, akkor nem megy el a lábunktól – mosolygott vidáman.

   Újabb nevetés hangzott fel, aztán tíz perc múlva, amikor kérdések egész tárházat feltették neki, útjára engedték, aminek csakis örülni tudott. Az öltözőbe lépve elkapta a nő derekát, majd a hajába túrt és a szájához húzta.

-          Mit mondtál még nekik rólam? – kérdezte halvány mosollyal.

-          Csupa rosszaságot – mondta komolyan. – Hogy elátkoztál, bájitalt itattál velem és a szexrabszolgáddá tettél.

-          Ez nagyon csúnya, csúnya dolog volt – biggyesztette le az alsó ajkát, s olyan pillantással nézett rá, amitől kínzóan lüktetni kezdett egész testében, hogy azonnal vízszintes helyzetbe kerüljenek.

   Lecsapott az ajkaira, szenvedélyes gyengédséggel falta fel másodpercről-másodpercre egyre jobban belemerülve az édes sóvárgásba, amikor halk torokköszörülést hallott meg a fal mellől.

-          Én is itt vagyok – morogta Bam. – Bár nyugodtan folytathatjátok – tette hozzá vigyorogva, amikor ránézett.

-          Neked ott van Gus vagy Burton, még mindig nem tudom melyikükkel alkotnál szebb párt – vetette oda, mire a férfi látványosan elsápadt.

-          Ebbe belegondolni is rossz, hagyj már békén ezekkel! – mordult fel.

-          Kellett neked itt maradnod – vonta meg a vállát, majd kézen fogta a nőt. – Menjünk, a fények kihaltak, a vodka kiszállt belőlem és egyébként is, még hosszú az este.

   A férfi a szemeit forgatva ment előre, míg ő egy pillanatra sem engedte el a nő kezét, az autóban már a többiek vártak rájuk, söröztek és nevetgéltek, megbeszélték, hogy leugranak a hotel bárjába ott folytatni az éjszakát, neki azonban nem volt kedve velük tartani, a nővel akart lenni, akit annyira szeret.

-          Jó kisfiú voltam? – szorította magához azonnal, amikor beléptek a szobába.

-          Soha nem vagy jó kisfiú – csóválta meg a fejét. – Te maga vagy az ördög.

-          Rendben van, leszek ördög, ha az egyetlen háremhölgyem leszel – simogatta az arcát gyengéden. Jól esett a puha, bársonyos bőrt érintenie.

   Loreley színpadiasan elgondolkodott, aztán nagyot sóhajtott és végül vállat vont.

-          Legyen. És mi van, ha én kobold leszek?

-          Akkor leszek az elveszett aranyad, vagy tündér. A koboldok kikkel szoktak összeállni? – kuncogott fel vidáman.

-          Nem tudom – mosolyodott el a másik is, majd nevetve csókolta meg, átkarolta a nyakát és az ölébe ugrott, ő pedig azonnal a feneke alá nyúlt.

   Úgy érezte, örökre eltudna veszni ebben az ölelésben, ebben a zsibbadt, nyugodt, mézédes álomba, amely minden porcikáján végigrezgett, amikor a nő úgy szorította magához mintha soha nem akarná elengedni.

-          Ne, Ville, hagyd abba – nevetett hangosan, miközben a férfi hülye grimaszokat vágott neki és próbált egy falat sajtsalátát a szájába tuszkolni, de ő is elröhögte magát, így az ölükben kötött ki.

-          Boldog vagy? – Kérdezte hirtelen a férfi, mire az ölébe telepedett és átkarolta a nyakát.

-          Nem egyértelmű? – Kérdezett vissza mosolyogva, miközben a körmei hegyével cirógatta a tarkóját, amitől a másik meg-megborzongott, ő pedig élvezettel nyugtázta, hogy teljesen mindegy mennyi az idő vagy mikor szeretkeztek utoljára, képes felizgatni akármikor, akárhol. Élvezte a hatalmát, amit a nőiessége adott, a szerelem és a vágy a kezébe, de tudta, hogy a kapcsolatukban egyenlők, hisz Ville ugyanannyira rendelkezhet vele, mint fordítva. A hetek alatt kialakultak a normális szerepek, ő volt a nő, aki kényeztette, támogatta és szerette a saját külön bejáratú zöld szemű ördögét, a férfi pedig kemény kézzel irányította az eseményeket, ha arról volt szó, de ugyanakkor egyenjogú társként is kezelte, mert tudta csak így működhet köztük a dolog. Minden bizonnyal, ha megpróbálta volna elnyomni, menekülőre fogta volna a dolgot, de Ville még csak nem is próbálkozott ilyesmivel, mintha érezné, hogy abból semmi jó nem sülne ki.

-          Szeretem hallani – cirógatta az orra hegyével a nyaka vonalát, amitől jóleső görcsbe rándult a hasa. A sebek már eltűntek róla, csak a férfiban nem halványultak az emlékek.

-          Főleg mióta majdnem megöltem magam érted – bújt hozzá, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz. Tudta, hogy igaza van, hogy Ville félti, így itt volt az ideje, hogy elmagyarázza neki az egészet, hátha megérti. – Boldog vagyok veled és nem akarok meghalni. Aznap csak azért tettem, amit tettem, mert azt hittem nem szeretsz és csak úgy lehetsz boldog, ha én nem vagyok – motyogta halkan, mert nem akart ebbe megint belemenni. Ami megtörtént, az megtörtént, nem változtathatott már rajta és nem is akart. – De már tudom, hogy nem így van oké? Azt persze nem szívom vissza, hogy ha egyszer úgy érezd majd, nem akarsz már engem akkor inkább tekerd ki a nyakam, minthogy szenvedni hagyj, de tudod hiszem, hogy ami ennyire jó, ami ilyen édes és csodás, az nem múlik el soha. Szeretlek Ville – túrt lágyan a göndör barna fürtök közé.

-          Én is szeretlek – mosolyodott el hirtelen, ami jóleső bizsergést váltott ki belőle, mert érezte, hogy az örömének ő az oka. Szerencsére árnyékok se voltak a tekintetében, aminek külön örült, de ahogy a férfi egyre jobban vigyorgott rá, leesett neki, hogy van valami más is a tarsolyában.

-          Min mosolyogsz ennyire? – Húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét gyanakodva, de ő is csak mosolyogni tudott, hisz Ville olyan képet vágott akár egy gyerek.

-          Úgyis megtudod – döntötte hirtelen maga alá aztán egy szenvedélyes csók után, kisimította a hajat az arcából.

-          Mit tudok meg? – Kérdezte kuncogva, mert a férfi továbbra is édesen mosolygott.

-          Hogy meglátogatjuk mindkét családod – suttogta a szájába, mire elkerekedtek a szemei, mert nem tudta, hogy ezt hogyan is érti.

-          Tessék? – pislogott rá zavartan.

-          Két hét és megyünk Texasba. Kíváncsi vagyok a szüleidre, aztán hazamegyünk Európába, lesz Finnországban is két koncertünk, akkor gondoltam bemutatlak én is a családomnak hivatalosan is, majd repülünk Berlinbe – sorolta lelkesen, ő viszont hirtelen nem kapott levegőt és teljesen leblokkolt, amit Ville természetesen azonnal félreértett. – Nem örülsz annak, hogy láthatod a családod? – Húzódott el tőle, miközben ráncba szaladt a homloka. – Vagy… Nem akarsz bemutatni nekik igaz? – Ült a sarkára, szomorúan, mire végre észbe kapott, hogy levegőt kéne vennie és mondania valamit, mielőtt az ő csodás zöld szemű ördöge tovább költi az egészet.

-          Nem, dehogy is – csóválta a fejét, miután ő is felült, majd elmosolyodott. – Ez csodás, csak meglepett – karolta át nevetve a nyakát, mikor realizálódott benne, hogy olyan hosszú idő után, találkozhat a barátaival és a szüleivel is. – Még szép, hogy be akarlak mutatni az apukámnak és az anyukámnak – helyezkedett el ismét az ölébe, majd megcsókolta. – Te találtad ki? – Kérdezte halkan suttogva a legédesebb ajkak közé, amiket valaha is ízlelt.

-          Igen – suttogta Ville elfúló hangon, miközben egy kicsit megigazította magán, így pedig érezte, hogy megint kívánja.

-          Köszönöm – ölelte magához. – Ennél csodásabb dolgot ki se találhattál volna, bár azért a te családodtól kicsit tartok – vallotta be nevetve.

-          Nem kell félned tőlük – ingatta Ville a fejét. Szerencsére csak ennyi kellett ahhoz, hogy megnyugodjon és a démonait elcsitítsa, bár nem is értette, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy nem akarja bemutatni a szüleinek, főleg, mert a testvérét már ismerte. Abban viszont nem hazudott, hogy izgatott és kissé ideges volt, amiért a férfi is be akarja mutatni. Ez egy újabb lépés volt a kapcsolatukban, valami ami még jobban összeköti őket, ami biztosítja, hogy nagyon is komolyan gondolják a másikkal, mégse tudta bánni a dolgot.

   A nap süt, az eget felhők keretezik, a fű zöld, a fájdalom árnyékká válik a sötétségben. A szerelem pedig úgy nyílik, mint egy virág kihalt réten, mert semmi más nem számít, csak a szirmok színe, a fény, ami éri, a nedvesség, ami táplálja, vad szenvedély hajtja, hogy nyíljon, nyíljon tovább. Az egyetlen, amitől félteni kell az a hervadás, az örök pusztulás, sajnálatos, hogy ez oly jellemző az életben mindenre.

-          Mi a baj? – fordult hozzá Loreley.

-          Csak elgondolkodtam – szorította meg gyengéden a kezét, rámosolygott, aztán tovább bámult ki az ablakon.

-          Min? – kérdezgette tovább a nő, picit megrázta a fejét.

   Nem akart erről beszélni, sőt, gondolni sem akart rá, el akart űzni ezeket a gondolatokat, messze akart tudni magától. Rendelt egy whiskyt magának, amit Loreley nem nézett jó szemmel, de szüksége volt rá, hogy kicsit kikapcsolja az agyát és megmeneküljön saját félelmeitől.

-          Miért nem mondod el inkább, ahelyett, hogy iszol? – kérdezte, olyan gyengéd pillantással, amitől összeszorult a gyomra.

-          Nem szeretnélek a félelmeimmel traktálni – kortyolt bele a dupla whiskybe.

-          Ez nekem nem traktálás – húzódott hozzá közelebb.

   Hosszan nézett a zafírkék szemekbe, talán el kéne mondania… vagy talán hazudnia kéne, de azt nem akarta, azonban félt tőle, hogy Loreley újra kiborulna és hülyeséget követne. Azt nem bírta volna elviselni, ha miatta tesz kárt magában.

-          Tudod, minden mulandó – döntötte el végül, hogy az igazságot mondja. – Ugyanígy a szerelem is az, nincs olyan, hogy örökké tart, átalakul egy idő után, mély szeretetté, ami aztán sokáig kitarthat, de az már nem szerelem és…

-          Ville, hallgass el – tette a mutatóujját az ajkára. – Soha nem éreztem még olyat, mint irántad és nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlna. Ezért mondtam, hogy inkább ölj meg, ha el akarsz hagyni, mert soha nem tudnék elszakadni tőled.

   Puszit nyomott a nő ujjára, miközben a szemébe nézett, annyira ártatlan, annyira naiv… hány és hány emberbe lehetne még szerelmes az élete során, ha ők különválnak? Persze most különlegesnek találja a kapcsolatukat, édesnek, elhiszi a tündérmesét, hogy ez örökké tart… ő viszont ismerte a rút igazságot, semmi nem tart a halálig, csak ha ebben a tűzben égve megölik egymást.

   Lehajtotta az italt. Meddig tart a pillanat, ha nem tudják megállítani az időt? Mikor kezd el hervadni a virág, mikor nem kap több napfényt és nedvességet? A szenvedély egyre szunnyad, az idő pusztítja, a hevesség idővel a múlté lesz és…

   Újabb italt rendelt, Loreley megszorította a kezét, de nem tudta elűzni magától a démonokat, ott ólálkodtak benne, settenkedtek, gonosz dolgokat suttogtak a fülébe.

   A nő felállt a székről és átült az ölébe, átkarolta a nyakát, apró puszikat nyomott az arcára és a nyakára, ha fel akart izgatni, teljesen felesleges volt ez, hiszen már attól teljesen merev volt, hogy az ölébe ült.

-          Elképzelni sem tudod, mennyire szeretlek – suttogta édesen a fülébe, amitől minden porcikájában melegség töltötte el.

-          Én is szeretlek, szirénem – karolta át fél kézzel a derekát, majd újra beleivott az italba, aztán egy hajtásra kiürítette újra a poharat.

   Loreley a tarkóját cirógatta és a haját, apró puszikat nyomott továbbra is a bőrére, amitől a jól eső bizsergés és melegség még tovább nőtt benne. Lehunyta a szemét, csak azok az átkozott démonok kerülnének minél messzebb tőle. Meg akart szabadulni tőlük örökre, nem akarta a suttogásukat hallani, nem akarta, hogy vége legyen.

-          Milyenek a szüleid? – terelte el a témát, remélve, hogy így megfeledkezhet az egészről.

-          Ne aggódj, biztosan szeretni fognak – kuncogott fel.

-          Persze, hiszen engem mindenki szeret – rebegtette meg viccesen a szempilláját.

-          Öntelt hólyag vagy – forgatta meg a szemét a nő.

   Beletúrt a hajába, aztán a szájához húzta.

-          De azért szeretsz – mosolygott.

-          Tehetek mást? Elraboltad a szívemet – sóhajtott fel színpadiasan.

-          Te is az enyémet, édes szirén, te is az enyémet.

   Gyengéden csókolta meg, mielőtt az ajkuk összeért volna, a gyomra megtelt feszültséggel a várakozás sóvárgásával, s mikor találkozott, áramütésszerű érzés járta át minden részét.

Csak nézte a férfit, aki komornak tűnt és megint ostobaságokon rágódott. A baj ott kezdődött, hogy úgy érezte Ville fájdalma az övé is, ha az egyetlen ember, akit valaha képes volt ennyire őrülten szeretni nem boldog, nem tudta, hogy ő hogyan is lehetne az.

Kezdte úgy érezni, hogy maga a férfi ítéli halálra a szerelmüket a viselkedésével, de ezt nem kötötte az orrára. Nem kellett, hogy magát eméssze még azért is, mert ő mérgezi meg a kapcsolatukat a viselkedésével, a folytonos szomorkodásával, a félelmeivel és azzal, hogy mikor minden rendben van, még akkor is arra gondol, hogy mi lesz később, hetek, hónapok vagy akár évek múlva. Élveznie kellett volna, ahogy ő tette. Hinnie, hogy ez, ami köztük van soha nem múlik el, hisz annyira beléjük ivódott, hogy szinte a részükké vált. Ő képtelen volt szabadulni a zöld szemű ördögtől, a mindene volt, megbabonázta és elejtette, de nem bánta.

-          Leszállunk – simogatta meg a csuklóját, mire Ville zavartan nézett rá, majd kihúzta a füléből a fülhallgatót.

-          Tessék? – Kérdezett vissza halkan.

-          Megérkeztünk – mosolygott rá, de nem tudta leplezni, hogy valahol neheztel, a borús gondolatokért, amivel a férfi ellehetetleníti a boldogságuk.

-          Baj van? – Kérdezte halkan, miközben a haját a füle mögé tűrte, ő viszont makacsul az ablak felé fordult és kibámult rajta. Végre ismét otthon volt hiányzott neki Texas és most alig várta, hogy újra mindent felfedezzen és ezt nem vehette el tőle még Ville sem.

-          Majd a szállodában megbeszéljük – szorította meg kicsit az ujjait.

Szíve szerint azonnal hazaszaladt volna a szüleihez, ahelyett, hogy egy luxuslakosztályba hurcolkodott volna be. Hiányzott neki az otthon melege, a hely, aminek minden zegzugát ismerte, de nem akarta otthagyni a férfit egyedül. Együtt akart vele a szülei házába menni, megmutatni neki, hogy hol nőt fel.

-          Elmegyek fürdeni – nyomott egy gyors puszit Ville arcára, majd mielőtt még bármit is mondhatott volna bezárkózott a fürdőbe. Össze kellett szednie, minden önuralmát és gondolatát, hogy veszekedés nélkül tudjon vele beszélni. Kérdései voltak ismét, amikre válaszokat akart kapni.

A forró fürdő kellően ellazította, bár így sem volt benne biztos, hogy képesek lesznek-e ordibálás nélkül végigbeszélni ezt az egészet.

Meg akarta szabadítani a férfit a démonjaitól, de valahogy mindig úgy érezte Ville már-már szereti őket és nem akarja semelyiket sem elküldeni melegebb éghajlatra. Mintha élvezné a boldogtalanságot…

-          Kérsz? – Nyújtott a zöld szemű ördög egy falat barackot felé, mikor kilépett a fürdőből, ő pedig nem tudott nem mosolyogni, ahogy ránézett, a félmeztelen alakjára. Gyönyörű volt kócosan és nyúzottan is, a szíve pedig már a hangjától és a látványától is a torkába kúszott.

-          Nem, köszönöm – ingatta a fejét, majd magára kapott egy hosszabb ruhát és leült mellé.

-          Mi a baj? – Karolta át a férfi a vállát, mire megfogta a kezét, a fejét pedig a karjának döntötte.

-          Nem mondanám, hogy baj van, inkább csak van valami, ami zavar– kezdett bele halkan.

-          Micsoda? – Kíváncsiskodott tovább a másik.

-          Ha előre eltemeted a kapcsolatunk, akkor miért vagy velem? – Bukott ki belőle a kérdés hirtelen.

-          Tessék? – Kerekedtek el a zöld szemek.

-          Jól hallottad. Folyamatosan azt mondod, hogy a szerelmünk elmúlik, hogy elhervad, semmivé foszlik, mégis itt vagy – suttogta.

-          Mert szeretlek – vont vállat Ville, miközben kissé értetlenül nézett rá.

-          Ahogy én is, de mindig attól rettegsz, hogy az egész megkopik és véget ér. Nem értelek – túrt a hajába. – Olyan dolgokat akarsz tőlem, amik egy életre szólnak, mégis állandóan mérgezed az egészet azzal, hogy előre vetíted, hogy szakítunk, hogy meghalunk, hogy nem fogjuk már szeretni egy nap egymást, pedig nem is biztos, hogy megtörténik. Lehet, hogy azon kevesek egyike vagyunk, akik örökre kitartanak a másik mellett és akik mindig szeretni fogják egymást. Ha viszont mégis így gondolkodunk, akkor miért akarsz gyereket? Miért hoztál haza, hogy bemutassalak a szüleimnek és miért viszel majd te is haza, hogy én is megismerjem a családod? Felesleges cécó akkor az egész, ha a te szemszögedből nézzük, hiszen pár hét vagy maximum év múlva szétmegyünk, mert a szerelem, ami most összeköt minket addigra elmúlik szerinted – nézett fel a zöld szemekbe válaszokra várva, de azok nem jöttek. – Hogy szüljek így gyereket neked, ha azt gondolod, hogy előbb vagy utóbb véget ér? Minek? Hogy hétvégi apuka legyél? Hogy pereskedjünk egymással a gyerekünkért? Hogy meggyűlöljük a másikat? Hogy mutassalak be a szüleimnek? Itt van ez a férfi, akit tiszta szívből szeretek, aki képes volt érzéseket kiváltani belőlem, aki miatt nem egy tervezőgép vagyok, aki otthon ül, aki miatt körberepülöm a világot, mert nélküle már lélegezni se tudok, aki miatt képes lennék megölni magam, ha ez kéne a boldogságához, aki gyerekeket akar tőlem, de ne kedveljétek meg nagyon, mert úgyse leszünk tíz évnél többet együtt? Ez elég hülyén hangzik valljuk be. Tehát, ha úgyis elmúlik akkor miért vagy még itt? Miért nem hagysz el? Miért mérgezed állandóan a lelked és ezzel az enyémet is és miért nem élvezed, hogy együtt vagyunk? Mégis, hogy gondolkodsz erről az egészről? Mi lesz, ha igazad lesz és véget ér? Mi van, ha nem? Miért gyötröd magad és engem is? Én tudni akarom, mit akarsz tőlem Ville, tudnom kell, hogy mibe megyek bele és azt is, hogy mit gondolsz mi lesz velünk mondjuk húsz év múlva – vett mély levegőt, aztán végre elhallgatott, miután hirtelen mindent sikerült a férfi nyakába zúdítania. De mindenáron válaszokat akart ezekre a kérdésekre.

   Döbbenten pislogott először a nőre a kérdéshalmaz miatt. Csak úgy dőlt belőle a szóáradat, amit először meg sem értett, mondta és mondta és mondta… Lassan kapcsolt, miután befejezte a kérdések halmazát, pár perc szünet is eltelt, mielőtt újra meg tudott volna szólalni.

-          Loreley, ha úgy tekintenék most a kapcsolatunkra, hogy hamarosan úgyis vége van, akkor nem lennék veled – adott egy puszit a homlokára. – Akkor értelmetlen lenne az egész. Hinni akarom, hogy soha nem lesz vége, mert e nélkül a hit nélkül, minden felesleges lenne. Hiszek és reménykedek, én mindig ezt teszem – ült le mellé, majd átkarolta és magához húzta.

   A nő vállára hajtotta a fejét, ő pedig gyengéden kezdte a karját cirógatni. Az ő démonjai visszahúzódtak rejtekükre a két pohár whiskytől, már nem is gondolt szörnyűséges dolgokra, nem is akart, élvezni akarta a pillanatot. Kár, hogy a hite és a reménye alapja az alkohol volt, ez adott neki erőt, nem pedig a gyönyörűséges szépség, aki mellette ült, és aki bármit képes lett volna megtenni érte.

-          Akkor ne gondolj ilyenekre, akkor kár bármit is csinálnunk – rázta meg kicsit a fejét, mire egy puszit nyomott a hajára. – Nem lesz értelme, mert úgyis vége lesz, nem szabad erre gondolni.

-          Tudom, édesem, tudom – szorította még jobban magához, majd kicsit ringatni kezdte. – Nem is akarok, csak néha… néha elő jönnek ezek és pörögni kezd rajta az agyam – próbálta meg elmagyarázni, amit igazából képtelenség volt.

-          Mi lenne, ha ilyenkor megölelnél, vagy megcsókolnál? – kérdezte nagyon halkan.

-          Ne aggódj, ezzel majd én megbirkózom a magam módján – mosolygott rá, amikor elhúzódott tőle annyira, hogy rámosolyoghasson.

   A kék szemek felragyogtak a szerelemtől, amitől minden porcikájában elolvadt. Nem, valaminek, ami ilyen erővel ég, ilyen erősen, egyszerűen nem lehet vége. Soha nem érhet véget és kár ezen gondolkodnia; mi lesz akkor…

-          Szeretlek – túrt bele a hajába.

-          Én is szeretlek – mosolygott rá, s egy pillanatra úgy érezte, ez a mosoly is képes lesz egyszer visszaadni a hitét, a reményeit, a vágyait és az álmait.

   Szenvedélyesen tapadt a mézédes ajkakra, melyek pusztulásba döntötték kitudja már mikor. Mióta ír arról, hogy a szerelem rossz, a szerelem mulandó, hogy a szerelem pokoli? Nagyon régóta. Alapjaiban kéne megváltoznia, de ez nem ment egyik percről a másikra, mégis, talán a hitben rejlett minden.

   A remények, bárkit képesek megváltani és mássá tenni.

-          Ezek szerint már a bátyád imád – nyomott egy puszit a nő arcára.

-          Elvarázsoltad és Bam is – nevetett fel vidáman Loreley.

   Kitekintett az ablakon. Nem igazán rajongott Texasésrt, nem szerette a kihalt tájakat, a sivatagos részeket, a meleget és a sok napsütést, de a turné alatt legtöbbször olyan helyekre sodródott, amiket nem kedvelt, így már nem is nyűgösködött miattuk.

-          Főleg mert olyan édes voltál Leával – szólalt meg újra.

-          Majd a saját gyerekünkkel is ilyen édes leszek – mosolygott rá. – Vagy még édesebb, el fogom kényeztetni, mind a tizenötöt.

   A nő szemei színpadiasan elkerekedtek erre a számra, úgy pislogott rá, mint aki rémeket lát, s tényleg elképzeli a tizenöt apróságot, akiket majd meg kell szülnie. Nem bírta ki, elnevette magát.

-          Nyugalom, megelégszek, mondjuk… - komolyan elgondolkodott. – Öt lány és öt fiú elég lesz – bólintott határozottan.

-          Na jó, örülj, ha négyet szülők – bökte finoman oldalba.

-          Akkor a negyediknek ikreknek kell lennie, mondjuk hármasnak – folytatta tovább nagycsaládos terveit.

-          Szörnyű vagy – forgatta a szemeit, majd elővett a luxusautó hűtőjéből egy mentes vizet és belekortyolt.

-          Tudom – sóhajtott nagyot. – De mindenhogy szeretsz, szóval teljesen mindegy, ez már ilyen – vonta meg a vállát.

-          Persze, persze – pillantott rá laposan, majd elhúzódott és sértődöttséget tetettet.

   Mosolyogva figyelte a nő gyönyörű profilját, aztán a derekánál fogva megint magához húzta, puszikkal kezdte elhalmozni az arcát és a nyakát, amitől érezte, hogy megremeg a karjai között. Ennél édesebb csodát elképzelni sem tudott volna, a teste azonnal reagált rá, amitől benne újra és újra felforrt a vágy.

-          Ne aggódj, én is szeretlek téged mindenhogyan – pöccintette meg gyengéden az orrát egy mosolyt kicsalva a másikból.

-          Izgulnom kell? – Nézett Ville homlokráncolva rá, mire elnevette magát.

-          Nem hinném – ingatta a fejét, miközben tovább kenegette magát a testápolójával és figyelte, hogy a férfi hogyan készülődik.

-          Nem tudom mit vegyek fel – sóhajtott nagyot feldúltan, majd ledobta az ágyra a huszadik pólóját is, ő pedig elnevette magát, hisz még sose látta ennyit vacilálni.

-          A fekete inged tökéletes lesz, ahogy a fekete pólód, trikód vagy pulcsid is. Minden jól áll rajtad – kuncogott fel halkan, miközben Ville csak azért is könyékig túrt a táskájába.

-          Kék, szürke vagy fekete farmer? – Mutatott fel két darabot is, mire megforgatta a szemeit.

-          Olyan vagy, mint valami kényes menyasszony – kacagott tovább, ahogy a szenvedését figyelte, bár tudta, hogy ő is nagyjából ugyanígy lesz, mikor ő megy bemutatkozni élete szerelmének a családjához. Ha nem rosszabb…

-          Melyik? – Nézett rá a férfi tanácstalanul és kissé morcosan.

-          Szürke ­– vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Lehet nem is farmerben kéne mennem a szüleidhez – morfondírozott tovább Ville, mire úgy ahogy volt fehérneműbe vizes hajjal elé sétált, annak ellenére is, hogy megbeszélték ilyen szerelésbe távol marad tőle, mert félő, hogy más elfoglaltságot találnak, mint a készülődés és csúnyán el fognak késni.

-          Szürke farmer, fekete pulcsi vagy ing, ezt döntsd el te. Cipőnek pedig tökéletes a tornacsukád – dobált vissza mindent a bőröndbe, a kiválasztott darabok kivételével, majd egy gyors csókot nyomott Ville ajkaira, aki azonnal kapott is volna utána, de időben kisiklott a kezei közül, annak ellenére is, hogy a testét állandó jelleggel vágy hevítette és már kezdte azt hinni, hogy ez az édes sóvárgás még a halála után is emészteni fogja. – Ne izgulj, szeretni fognak, mert én is szeretlek. Dominic volt a családomban a legnehezebb eset és ő zokszó nélkül elfogadott, anyura csak ránézel ezekkel a hihetetlen színű szemeiddel és azonnal a tenyeredből fog enni, apa pedig tuti megitat veled egy pohárral a kedvenc whiskyjéből, teszt gyanánt, de fel se merül bennem, hogy megborzongsz majd tőle, így az ő elismerését is ki fogod vívni – kuncogott fel.

-          Azzal, hogy nem rezzenek össze a whiskytől? – Húzta fel a férfi kérdőn és kissé zavartan az egyik sötét szemöldökét.

-          Igen. Tudod apa úgy gondolja, hogy csak férfira bízza rá a lányát, egy jó whiskyvel pedig le tudja mérni mennyire is vagy az – kacagott fel, ahogy belegondolt Ville akár egy egész üvegtől se borzongana meg, szóval az apukája nála keresve találhatna nála férfiasabb férfit, már ha az ő mércéjét veszik alapul.

-          Értem – mosolyodott el Ville, majd egy újabb gyors puszi után, végre sikerült felöltöznie.

-          Most a hajaddal fogsz szenvedni? – Forgatta meg a szemeit.

-          Kéne rá valami, amitől olyan lesz, mint a tiéd – motyogta a férfi, miközben próbálta megregulázni a kócos göndör fürtjeit.

-          Szeretnéd ha kivasalnám? – Emelte fel nevetve a hajvasalót, miközben becipzárazta a ruháját.

-          Ne legyél gonosz – motyogta Ville. – Sok lenne ha én is szemceruzát használnék? – Nézett rá kérdőn, mire egy újabb mosollyal felelt.

-          Ha szeretnéd, használd nyugodtan, tudják, hogy egy finn rocksztárral járok szerintem szörnyebb dolgokra számítanak, szóval amint meglátják, hogy nem lila a hajad, nem vagy tele piercingekkel csak tetoválásokkal és nem talpig bőrszerkóban jársz, azonnal megkönnyebbülnek. Nem lesz semmi baj, csak add magad és mutasd meg neki, hogy szeretsz - ölelte át remélve, hogy így képes kellően megnyugtatni. Úgy tűnt a dolog hatott, a férfi már nem görcsölt, csak csendben figyelte, hogyan készül el ő is, majd megfogta a kezét és együtt mentek le az autóhoz, ami a szülői házhoz vitte őket.

-          Apukádnak van puskája? – Súgta Ville a fülébe hirtelen, pár perccel azután, hogy közölte hamarosan megérkeznek, mire nevetni kezdett.

-          Van, de nem tudja használni – suttogta vissza mosolyogva, aztán ismét összekulcsolta az ujjaikat.

-          Fontos nekem, hogy elfogadjanak – sóhajtott nagyot a férfi.

-          Hidd el nekem, hogy szeretni fognak. Anyu lehet, hogy még beléd is szeret – kacsintott rá. – Ha pedig így lesz, apa tuti kedves lesz veled, hisz ha mindkét nő az életében oda van érted, akkor el kell, hogy ismerje, hogy tudsz valamit – csókolta meg gyengéden. – Szeretlek – nézett mélyen a zöld szemekbe. – Ha nem fogadnak el az se számít, majd megbarátkoznak a gondolattal, a fontos, hogy én oda vagyok érted, tehát ne idegeskedj – vett mély levegőt, mikor a taxi bekanyarodott a rég látott ám mégis annyira ismerős utcára, amitől rajta is eluralkodott az izgatottság egy kicsit, hisz nagyon rég nem járt otthon.

-          Ez az? – Nézett ki Ville az ablakon, mikor az autó leparkolt ő pedig mosolyogva bólintott. A külvilág megszűnt pár pillanatra, mire pedig észbe kapott, már a csengőn volt az ujja, az ajtó pedig pár másodperccel később kinyílt.

   Zúgott a feje, nem találta a helyét, nem tudta ki ő és mit keres abban az átkozott bárban Bammel. Vagyis de, pontosan tudta, a szíve sajgott, alig kapott levegőt, a gyomra fájt és folyamatosan hányinger gyötörte. Szörnyen érezte magát, nem fizikailag, hanem lelkileg, meg akart halni, minél előbb, minél gyorsabban, minél kevesebb kínnal.

-          Mondd már el, hogy mi volt – mondta a barátja, kitudja hányadszorra.

   Megvonta a vállát, nem akart erről beszélni, jól akarta magát érezni, nem engedni több teret annak a pusztításnak, mely belülről marta le a csontjaitól az izmokat, az ereket, bőrt, s idegeket. Úgy érezte magát, mint egy használt játék, akit aztán egyszerűen csak eldobnak.

-          Bulizni akarok, nem ezen rágódni – kért egy újabb kör whiskyt, bár érezte, hogy már így is túl sok alkohol van benne, még sem foglalkozott vele.

-          Persze, oké, de akkor is beszélned kéne róla – folytatta finoman Bam, a kíváncsiság viszont így is érezhető volt a hangjában.

-          Nem – vágta rá enyhén ingerülten.

   Amint a pultos srác kirakta elé a poharat, fenékig kiitta, aztán körbenézett a szórakozóhelyen, ahova eljöttek. A hangos zene bántotta a fülét, az emberek sokaságától csak fokozódott a hányingere, az alkohol viszont egyre jobban feloldotta görcsös tagjait.

   Újabb kör következett Bammel, aztán még egy és még egy.

-          Emlékszem, amikor… - azzal hirtelen elharapta a mondatot, mert csuklott egyet.

-          Igen – azzal utánozta a csuklását, amin mindketten veszettül nevetni kezdtek.

-          Hé, ne csináld – röhögte könnyesre a szemét a férfi, nagyjából a semmin.

-          Hé, ne csináld – utánozta nevetve.

   A barátja erre gyengéden oldalba bökte, de így sem tudta abbahagyni a kuncogást, kikapcsolt az agya, teljesen átadta magát az italnak, hagyta, hogy elvegye minden józan gondolatát, minden kínját és baját.

-          Sziasztok – sétált hozzájuk két csaj, s megálltak mellettük. – Én Caroline vagyok – hajolt közel a füléhez, miközben a kezét nyújtotta neki.

   Alig hallották egymás szavait, a fények elkábították, teljesen kicsúszott alóla a talaj, mire észbekapott, Bam már az egyik csajt karolta át és valamit magyarázott neki, míg a másik teljesen hozzásimult, hogy a tömeg ne vigye el.

-          Nincs kedved lelépni? – mondta egyenesen a fülébe.

-          Rágyújtanék – felelte, mert egyáltalán fel sem fogta a kérdést.

   Ezen Caroline nevetni kezdett, mintha érzékelné, mennyire nincs is helyben, valószínűleg látszhatott rajta mennyire be van rúgva, miután a pult tartotta meg, nem is a lábai. Belekarolt, elindultak kifele, Bam vigyorgott rá, mint egy hülyegyerek.

   Ahogy kiértek a friss levegőre, elővette a cigijét, egy szálat rakott a szájába és meggyújtotta. A lány telefonált egyet, neki dőlt a falnak, úgy figyelte, magas, vékony alakját, hosszú, természetes szőke haját, mely majdhogynem a csípőjéig is leért. Nem gondolt arra, szép –e vagy sem, mert Loreley óta egy nőre sem tudott nőként nézni…

   Hozzásétált, hozzásimult, egy taxiba kerültek, nevettek valamin, nehezen szereztek egy boltból whiskyt, amit felváltva kortyolgattak, az autó pedig ment tovább az éjszakába, fogalma sem volt merre.

   A telefonja nem volt nála, fel akarta hívni Bamet, de nem tudta a számát. Nem tudott már semmit sem, azt, hova tart vagy miért van ott, ahol. Hátradöntötte a fejét, lehunyta a szemét, fáradt volt és kizsigerelt, másra sem vágyott, csak egy kis alvásra.

   Caroline ajkával megérintette az arcát, aztán megcsókolta, nem is tudta mit csinál, mikor nyelve összefonódott, s hagyta, hogy nyugodtan simogassa a mellkasát, majd kezét a derekán nyugtassa.

   Kiszálltak az autóból, a whiskynek hiányzott a fele.

   Felmentek egy lakásba, nevettek valami butaságon, a lány a kezét fogva vezette fel.

   Kinyitotta az ajtót, rágyújtott egy cigire, újra belekortyolt az italba, mely égette a gyomrát.

   Szédült, a valóságnak semmi értelme nem volt.

   Leült egy kanapéra, tovább ivott és dohányzott, míg Caroline lehúzta a redőnyöket. Ledobta a cipőjét, a következő pillanatban pedig az ölében ült, elvette tőle az üveget, beleivott, újra nevettek valamin, elvette a cigijét is, beleszívott, hogy aztán újra az ő szájába tegye.

   A világ még egy szürreális filmet is simán lekörözött.

35.

A kedvét nem lehetett volna semmivel letörni. Ville mosolygott, ez pedig neki bármit megért. Cselédként szolgálta, a reggelinél. Amin csak megakadt a férfi szeme már tette is elé, kérdés nélkül. Egyszerűen érezte mit akar, szavak nélkül is értette, hogy mire vágyik és végre már figyelt is a jelekre, nem eresztette el őket a szeme előtt. Olyan volt, mintha a fejében olvasna és ösztönösen ráérezne arra, mikor bizonytalanodik el Ville vagy mikor támadják meg az árnyak, de olyankor elég volt egy apró simítás, egy gyengéd csók vagy egy mosoly és máris elfeledkezett a férfi a sötétségről, hogy rá figyeljen.

-          Kérsz még valamit? – Kérdezte somolyogva, miután ő befejezte a reggelit és megitta a második bögre kávéját is.

-          Hm… Igen – túrt a hajába majd áthúzta az ölébe és megcsókolta. Halkan nevetetett az ajkai közé, de cseppet sem tiltakozott a dolog ellen. Már nem zavarta, hogy a többiek őket nézik vagy éppen cukkolják, csak élvezte, hogy Ville ennyire birtokolni akarja és mindenkinek megmutatja, hogy az övé. – Most már mehetünk – mosolygott rá, amitől nagyot dobbant a szíve, hisz nem csak a szája nevetett, hanem a szemei is, ennél csodálatosabb dolgot pedig el sem bírt képzelni.

-          Menni? Hova mentek? – Nézett rájuk Bam kérdőn és kissé aggodalmaskodva.

-          Nyugi apuci koncert előtt visszahozom, a gyerekeket felöltöztetem és nem lesz semmi baj. Amúgy meg titok, hogy hova viszem – állt fel a férfi öléből, aztán összekulcsolta az ujjaikat, mindenkinek nyomott egy gyors baráti puszit az arcára, ami miatt ugyan Ville morgott egy kicsit, de a barátaira szerencsére nem volt már annyira féltékeny, hogy szóvá is tegye a dolgot, aztán ő is elköszönt a srácoktól és követte ki az utcára.

-          Hova megyünk? – gyújtott rá egy cigire, miközben ő lassan sétált vele a városban.

-          Nem mindegy? – Húzta fel vigyorogva a szemöldökét.

-          Lényegében igen – bólintott Ville elgondolkodva.

-          Csak élvezd – ölelte meg, aztán megcsókolta.

-          A csókjaid a hálóban is élvezném – suttogta.

-          Azt rögtön gondoltam – nevetett fel. - Gyere – húzta maga után, majd nevetni kezdett mikor meglátta a táblát két utcával arrébb, ahová első körben hozta a férfit.

-          Hangszermúzeum? – Nézett rá Ville hitetlenkedve, de a zöld szemek megint nevettek, elárulva, hogy telitalálat volt a hely.

-          Kezded elfelejteni miért szeretsz zenélni. Talán itt eszedbe jut – tolta be az ajtón, majd nem hagyva, hogy a férfi fizessen, megvette a belépőket és kézen fogva indult el vele a hideg terembe. Ville négy éves kisfiúvá vált hirtelen, aki mindenre rácsodálkozik, aki minden üvegre rátapad, aki minden táblát elolvas és aki minden számára érdekes tárgynál egyszerűen leragad, majd az olyan dolgokról amikről sok mindent tud, egyszerűen lelkesen áradozni kezd, néha pedig annyira ellágyult a pillantása, mikor ránézett, hogy azt hitte a kihalt múzeum a mennyország maga.

-          Annyira szeretlek – ölelte át hirtelen a férfi, majd egy gyengéd, mégis vad csókot nyomott az ajkaira. Úgy tűnt a múzeum teljesen feldobta és még nem volt vége a napnak koránt sem.

-          Tetszik? – Kérdezte nevetve.

-          Viccelsz? – Nézett rá csillogó szemekkel és egy olyan mosollyal az arcán, amitől bármilyen lány bugyija elolvadt volna. Végre tényleg boldog volt, őszintén vigyorgott és ez jó érzéssel töltötte el. – És most? – Húzta magához a derekánál fogva, mikor hosszú órák múlva kijelenthették, hogy mindent megnéztek és elhagyták az épületet.

-          Szerzünk cseresznyés jégkását – kacsintott rá, majd miután a fagyos édes lötyit is beszerezték tovább sétáltak a part felé, ahol egy aprócska vidámpark volt. – Emlékszel milyen gyereknek lenni? – Nézett rá kérdőn, mire Ville hitetlenkedve pislogott rá.

-          Dodzsemezni akarsz? – Kacagott fel hangosan.

-          És szellemkastélyba menni, csókolózni veled a tükörterembe, hamburgert enni és nézni a nevető gyerekeket, meg felülni az óriáskerékre, vattacukorral összekenni téged és élni.

-          Elment az eszed – ölelte át fejcsóválva, majd hirtelen az egész testében megfeszült. – Kiszúrtak minket – mordult fel, miközben az arca elkomorodott és a távolban két tini lányt nézett akik izgatottan csacsogtak és mutogattak rájuk. – Tűnjünk el innen – vette volna azonnal menekülőre a dolgot.

-          Hé, állj meg. Ez csak két fiatal lány, akik szeretnek téged – fogta meg a kezét, mire Ville homloka ráncba szaladt és azonnal megpróbált a sapkája és a napszemüvege mögé bújni, amitől nevetni kezdett. – Kicsim, egy ilyen arccal, egy ilyen testtel és ehhez hasonló tetoválásokkal, egy vak is kiszúrna, felesleges az álca – tette át a napszemüveget a saját fejére, majd a fekete sapkát is lehúzta róla. – Csodálatos vagy és nincs mitől félned.

-          Idejönnek – sziszegte a férfi idegesen.

-          Nem esznek meg. Ha csak megpróbálják én eszem meg őket ígérem. Itt vagyok veled – ölelte át, mire Ville lecsukta a szemeit és feszülten várta a lányokat, akik fél percen belül bizonytalanul toporogva előttük álltak. Nem értette miért tartott Ville tőlük annyira, mikor hihetetlenül kedvesek voltak mindketten és egyszerűen csak egy aláírást kértek, nem követelőzve, nem sikítva, nem úgy, hogy közbe puszilgatták vagy szét akarták volna tépni a mellette állót. A férfi szó nélkül teljesítette a kérésüket, de távolságtartó volt velük, egészen addig, míg a lányok szégyenlősen el nem mondták neki, hogy mennyire nagyra tartják a zenéjét és, hogy mennyire sajnálják, amiért nem lehetnek ott a koncertjén, tekintve, hogy nem engedhetik meg maguknak. A jég hirtelen elolvadt, Ville azonnal hívta is Bamet, hogy intézzen két jegyet, majd beszélgetni kezdett a lányokkal, akik zavarban voltak ugyan, de ennek ellenére is normálisak maradtak, a férfi pedig élvezte, hogy nem sikítoznak, egyszerűen csak csodálták a zöld szemű ördög művészetét.

-          Ezt is te intézted? – Kérdezte Ville nevetve, mikor már a sorban álltak az óriáskeréknél.

-          Semmi közöm hozzá esküszöm – tette fel a kezeit védekezően.

-          Egy igazi boszorkány vagy – csóválta a férfi a fejét mosolyogva, majd együtt szálltak fel a kis fülkébe, hogy a legmagasabb ponton csókolózzanak, mint a kamaszok, senkitől és semmitől se zavartatva.

   Leszopogatta a nő ujjáról a ráragadt vattacukrot, miközben végig a szemeibe nézett. Már az sem zavarta ki ismeri fel és ki nem, pedig voltak egy páran, a bátrabbak közül néhányan még autogramot is mertek tőle kérni, akadtak azonban olyanok, akik csak távolról szemlélték, próbálva kitalálni, hogy tényleg ő Ville Valo, vagy csak valami hasonmása.

   Nem foglalkozott velük, minden pillanatát Loreley töltötte ki, aki csodálatos szerelemmel tekintett rá, s olyan gondoskodással viseltetett iránta, mint eddig még soha senki az életében.

-          Várj, kipróbálom ezt, aztán mehetünk – állt meg a céllövöldénél.

-          Bam meg fog ölni, legalább húszszor hívott hol vagyunk már – sóhajtott fel a nő, mire fél kézzel átfogta a derekát és magához rántotta.

-          Nem érdekel, milyen vadnyugati hős lennék? – pillantott le rá vigyorogva.

-          De igen, de…

-          Akkor csend – hallgattatta el egy gyors csókkal, utána fizetett a pultosnak.

   A hatalmas rózsaszínmaci öt rúdját akarta eltalálni, életében már többször is lőtt, azonban soha nem volt kiemelkedően tehetséges benne, ami tekintve, hogy tényleg csak néha tette ezt meg, egyáltalán nem volt meglepő. Nem is igazán érdekelte a lövészet, az erőszak ilyen formáitól mindig is húzódzkodott.

   Édes szirénje felkuncogott mellette, összevont szemöldökkel pillantott felé.

-          Jól áll a kezedben a fegyver – nevetett tovább. – Használni is tudod?

-          Miért ne tudnám? Szerinted ott fent, északon, a semmi közepén nem vadásztam soha? – ráncigálta meg a szemöldökét viccesen.

-          Te és a vadászat? – kuncogott tovább a lány.

-          Ezek szerint bizonyítanom kell – sóhajtott színpadiasan.

   Egy gyors csókot nyomott még a nő szájára, aztán célra tartotta a fegyvert, kicsit a vékonyrúd mellé célzott, hiszen tudta, hogy egy ilyen búcsúban mindig félrevisznek a rosszul beállított puskák. Mázlijára, az első lövése célt ért, amit Loreley sikongatva fogadott, a másodikat azonban elhibázta, amit nyögéssel nyugtázott.

   Végül újabb ráfizetéssel sikerült lelőnie a rózsaszín macit a nőnek.

-          Na, milyen vadász lennék? Szerintem életben tudtam volna tartani a családom, az őskorban – nevetett jókedvűen.

-          Engem biztosan – ölelte magához a plüsst, aztán egy puszit nyomott rá.

-          Szerintem, remek vadász lenne belőlem – húzta ki magát büszkén. – Lőnék mamutot, meg mindenféle állatot, dinoszauruszokat, ilyesmiket.

-          Nem kevered te a korokat? – fogta meg a kezét.

-          De, lehet – gondolkodott el, felpillantva az égre. – Nem baj, az a lényeg, hogy el tudnálak tartani – zárta rövidre a témát, amit a másik jól eső kacajjal fogadott, amibe beleremegett az egész lénye.

   Nevetgélve hagyták el a helyet, aztán még arra is hajlandó volt, hogy felvegye a telefont Bamnek, pedig semmi kedve nem volt egy újabb koncerthez, inkább maradt volna Loreley-al, a kezét fogva, amitől igazi nyugalom szállta meg a lelkét, míg a teste viszont izgatott maradt.

-          Igen?

-          Mennyire vagy részeg? – kérdezte azonnal a másik.

-          Ma még egyáltalán nem ittam – felelte, amikor meghallotta a másik nyögését, rögtön folytatta. – Komolyan, bármilyen hihetetlen.

-          Nem hiszek el neked semmit, az elmúlt négy napban totálkáros voltál – morogta. – Siessetek, egy órátok van visszaérni a hotelbe.

-          Persze – mondta, de akkor a másik már letette a telefont, ő pedig visszanyújtotta a készüléket a nőnek.

   Újabb koncert, újabb kínszenvedés. Semmi kedve nem volt hozzá, egyszerűen nem akarta az egészet. Újabb kör vodkára vágyott, egészen addig, míg el nem felejti, hogy újra a színpadon áll és énekel, és mindezt szívből teszi, mert másképp értelme sem lenne.

A féri jókedve, ahogy a hotel felé közeledtek kezdett eltűnni, amit csalódott nyögéssel nyugtázott. Az agya ezerrel pörgött valamiféle megoldáson, hogy ismét mosolyogni lássa. Fogalma sem volt hogy érje el, hogy Ville ne utálkozva, már-már undorodva a közönségétől menjen fel a színpadra, hanem úgy, mint aki tényleg élvezi.

-          Ti tényleg józanok vagytok – lepődött meg Bam, mikor a hotel halljába léptek.

-          Teljesen. Mondtam, hogy vigyázok rá – nyomott egy puszit a kezét fogó férfi arcára. – Nézd, lőtt nekem egy medvét – mutatta fel büszkén vigyorogva a rózsaszín állatot. – Megállapítottuk, hogy ha az őskorban lennénk, akkor is lehetnék az asszonya, mert lőne nekem mamutot és eltartana, én pedig gyereket szülnék neki, meg bogyókat gyűjtenék és ruhát csinálnék a mamut bőréből, hogy meg ne fázzon – kuncogott jókedvűen.

-          Nagyon jó, de most menjetek fürdeni, aztán te készítsd elő a fiúk ruháját és az ősemberünké, ne mamutszőrből legyen – bökött rá Bam, mire mosolyogva aprót bólintott, Ville viszont teljesen elkomorodott.

-          Na, mosolyogj már – bökte meg incselkedve a liftbe állva.

-          Nincs kedvem sehová menni – morogta a férfi, mire nagyot sóhajtott, aztán a karjait a nyaka köré fonta és olyan gyengéden csókolta meg amennyire csak tudta. Éreztetni akarta, hogy nincs egyedül, hogy mindennél jobban szereti, a terve pedig bevált. Ville izmai szépen lassan ellazultak, már nem volt olyan görcsös, a légzése is egyenletessé vált.

-          Muszáj menned, de képzeld azt, hogy nekem játszol. Csak nekem egész este. Zárd ki őket és ha nem bírod, nézz rám vagy gyere ki és csókolj meg. Szerenádozz nekem ma este is – kérte halkan, mire a zöld szemű ördög is elmosolyodott.

-          Ahhoz le kell innom magam – ölelte át a derekát, mire elhúzta a száját.

-          Mi lenne ha csak ma kipróbálnád, hogy megy-e pia nélkül, úgy, hogy rám koncentrálsz? – Kérdezte halkan, puhatolózva, mert félt attól, hogy ha a férfi megneszeli mit is akar, már eleve el fog zárkózni az egésztől.

-          Nem menthetsz meg minden démonomtól kicsi szirén – húzta le a kártyájukat majd az ajtóban előre engedte.

-          Sose próbáltuk – vont vállat, miközben ledobta a cipőit. – A kedvemért, hogy ki legyen elégítve a kíváncsiságom. Ha nem megy oké, nem kérem többet, csak egyetlen egyszer próbáld meg – ugrott fel rá. Ville azonnal a feneke alá nyúlt, hogy magán tartsa, majd óvatosan a csukott ajtónak döntötte és éhes vadként csapott le rá.

-          Tudom, hogy nem fog menni – karcolta a fogaival a bőrébe.

-          Ne legyél ennyire elutasító – sóhajtozta halkan, mert már megint annyira kívánta, hogy azt hitte felrobban, ha nem kaphatja meg. – Csak próbáld meg és ígérem nem bánod meg – karcolta végig a körmeivel a hátát, mire a férfi egész testében megborzongott.

-          Van még fél óránk – indult meg vele a fürdő felé. Út közben mindenbe elbotlottak, de semelyiküket nem zavarta, hogy egy váza a földön kötött ki, mikor nekimentek a szekrénynek vagy, hogy a férfi eldobott pólójába majdnem hasra estek mindketten. Tépték, szaggatták egymásról a ruhát, miközben a fogaikkal szinte felszántották a másik bőrét. Azt várta Ville az erős kezeivel mikor tép ki a húsából egy darabot, de hiába szorította erősen, mégis valahol úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lenne, ettől a kettőségtől pedig elvesztette a fejét egy perc alatt. A forró vízsugár csak tovább hevítette őket és addig űzték, hajszolták egymást a mennyország felé, míg mindketten egyszerre meg nem remegtek.

Úgy érezte rászakadt a mennyezet, a légzése és a szívverése közel sem volt normálisnak mondható, de már elkezdte megszokni, hogy ilyen őrülten intenzív gyönyört ad neki Ville minden alkalommal. Szerencsére úgy tűnt a férfi sincs másként, olyan kielégült képe volt, hogy muszáj volt nevetnie rajta.

-          Szeretlek - simogatta a bőrét lágyan, mire a gyönyörű zöld szemű ördög elmosolyodott és tusfürdőt nyomott a markába, amivel végigmasszírozta mindenét, aztán hagyta, hogy ő is viszonozza az összes mozdulatát.

Nevetve szálltak ki a tus alól, míg a férfi törölközött, addig ő az ágyra dobálta a ruhákat, amiket neki szánt, majd ő is felöltözött. Nem bírták ki, készülődés közben is csókokat loptak a másiktól, egyszerűen kényszert éreztek arra, hogy érintsék egymást és ez így volt jól. Összemosolyogtak a tükörben és mindent értettek. Mintha összecsiszolták volna őket. Nem voltak útban a másiknak, Ville nyugodtan borotválkozott, miközben ő sminkelt, amíg a férfi fogat mosott, ő hajat szárított és miközben parfümmel fújta be magát, nevetve vette tudomásul, hogy egy kar a dereka köré kulcsolódik, míg egy másik a fenekére siklik.

-          Szexi vagy – duruzsolta a fülébe Ville, miközben a lift felé araszoltak.

-          Te is – csókolta meg. 

-          Mit kapok, ha ma nem iszom? – Kérdezte a férfi incselkedve, miközben a fenekébe markolt, ő pedig halkan nyögött fel, remélve, hogy egy idős pár se lép be a liftbe, mert akkor szét kell válniuk, ami fizikailag fájna neki.

-          Amit csak akarsz – ígérte meg, nagyot sóhajtva.

   Erre az ígéretre felcsillantak a szemei, nagyon sok ötlet jutott az eszébe, hogy mit is csinálhatna a nővel, vagy éppenséggel, hogy hol. A fantáziája ezerrel pörgött, sok mindent elképzelt, így pedig percekre sikerült megfeledkeznie arról, hova is tartanak éppen, ahogy viszont a liftajtó kinyílt, megpillantotta a bandát a hallban, s minden eszébe jutott.

   Hány éve is már? Egész életében zenész akart lenni, bár az, hogy énekes lett, a véletlen műve, de mindig a hangokban találta meg önmagát, ezek nyugtatták meg, vagy éppen pezsdítették fel, s úgy érezte ez az egyetlen dolog, ami a létének értelmet adhat.

   Most meg? Nem érezte ezt. Nem a létének értelmét, hanem a legnagyobb fájdalmát látta az egészben. Loreley édesen megszorította a kezét, de úgy érezte ez kevés lesz, a gyomra összeszorult, már-már pánik félelem uralkodott el rajta, ahogy arra gondolt, megint ki kell állnia a színpadra, énekelnie kell, adnia másoknak… mert –e nélkül az egésznek semmi értelme nem lenne. Kiállhatna, énekelhetne szív nélkül, akkor viszont ugyanolyan lenne, mint a többiek, akiket megvetett, s akik csak a pénz miatt csinálták.

-          Na, végre, gondoltam, hogy azért egy menetet bevállaltok – forgatta a szemét Bam, majd elindult előttük.

-          A magánéletünkhöz nincs közöd – jegyezte meg rosszkedvűen. A többieknek azonnal feltűnt, hogy nincs a legjobb állapotában.

-          Mi az, morcos az úrfi? – fordult hátra egy pillanatra vidáman vigyorogva. – Ne aggódj, egy kis vodka engedélyezve van koncert előtt, mert tudom már mennyire kiállhatatlan vagy nélküle.

   Tétován nézett Loreleyra, mintha az anyja lenne, engedélyt várt tőle, bár igazából a nő megzsarolta, még ha olyan édesen is tette. Bármit tehet vele, ha józan marad. Megnyalta kiszáradt ajkát, előre engedte a nekik bérelt autóban, majd bepattant mellé, megfogta a combján hagyott kezét és azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne, hogy megnyeri a nőt, de közben iszik is.

   Lehetetlen, ahogy az is, hogy józan marad a koncerten.

   Idegesen dobolt a lábával, jobbra-balra tekingetett, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki nem tudja, mit csináljon.

-          Ville, minden rendben van? – fordult felé a nő, észrevéve az idegességét.

-          Persze – villantott rá egy gyors mosolyt, de nem győzte meg vele.

-          Nyugalom, nem lesz semmi baj – suttogta a fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.

   Kipillantott az ablakon, majd megigazította a sapkáját. Egyszerűen semmi kedve nincs hozzá, túl hosszú ideje csinálja, túlságosan belefásult már, csak azért megy ki a színpadra, mert a többiekkel szeret együtt zenélni, de ha nincs benne elég alkohol, akkor talán nem is tud már kimenni. Képtelen elviselni, szorong és pánikol, ami egyáltalán nem jó jel.

-          Hagyjad, egy kis vodka és megnyugszik – vett elő egy üveget Bam, majd kinyitotta és a kezébe nyomta, Loreley azonban kikapta belőle, amit a férfi felvont szemöldökkel nyugtázott. – A mami nem hagyja?

-          Nem akarok inni – fordult a férfi. – Nem azon múlik, hogy Lor hagyja –e vagy sem.

   Migue és Burton jókedvűen felröhögtek.

-          Biztos, hogy ez van a dologban, egyébként nem utasítanál vissza egy adag vodkát – vigyorgott a szintis, mire rávillantotta a szemeit.

-          Főleg nem koncert előtt – kontrázott rá a gitáros, ezért őt is megjutalmazta az egyik leggonoszabb pillantásával.

-          El tudom dönteni, hogy mi jó nekem vagy mi nem – mordult fel.

-          Dehogy, kurvára soha nem tudtad eldönteni – vette vissza az üveget a nőtől Bam, majd belekortyolt. – De ezért szeretünk. Mindig ugyanazokat a hibákat követted el és rohadtul élvezed – vigyorgott rá.

   Ez így igaz, de ezt szerette inkább maga előtt is titokban tartani, hiszen az igazságnál rosszabb dolog nincs a világon, hazudik magának is, az legalább izgalmasabb. Az igazság szent, sivár és törhetetlen, míg ha az ember még magának is hazudik, az izgalmas és feldobja a mindennapokat.

   Egyébként sem szeret senki sem szembenézni magával.

-          Ismerve téged, biztos, hogy Loreley kért meg, hogy ne igyál – folytatta tovább Bam. – Valakinek nem rémlik már egy ilyen húzás? – nézett körbe elgondolkodva a társaságon.

-          Hmm…. nekem igen – csettintet egyet a nyelvével Burton.

-          Miről beszélnek? – fordult felé a nő.

   Zúgott a feje, a gyomra egyre jobban szorította, míg az autó egyre szűkebbé vált a számára. Úgy érezte, egyik pillanatról a másikra nem kap levegőt, fuldoklik a vízfelszín alatt, s nem tud feltörni alóla. Mindenki őt figyelte, Lor, tőle várt választ, míg a többiek azon mulattak, hogy még egy nő próbálja megnevelni és a kiskutyájává tenni, amit ő szívesen hagy, s pár hónapig talán ki is tart.

   Hosszan akarta beszívni a levegőt, de azonnal köhögni kezdett. Apró levegőkre váltott, míg az édes csábítója aggódva pillantott felé és ütögette meg kicsit a hátát.

-          Jól vagyok – mormolta pár perc után. – Megmaradok.

-          Minden rendben van, Ville? – kérdezte halkan Bam, mint aki komolyan félteni kezdte.

-          Persze, mindig minden, kurvára rendben van – morogta.

   Az autó hirtelen leállt, kitárta az ajtót, átnyúlva a férfi felett, nem akart tovább az autóban maradni, a kérdő szemek kereszttüzében, azt sem akarta látni, hogyan mulatnak rajta a többiek. Inni akart pár felest, leadni a koncertet, meghalni újra és újra a színpadon, majd Loreley karjaiban újraéledni, mint egy főnix.

-          Hé, hé, állj meg – kapta el a férfi csuklóját, mikor rájött, hogy erre nincs kész. Még nincs. – Gyere ide – ölelte át gyengéden a stadion hátsó folyosóján, ahová Ville szó szerint bemenekült, mintha üldözné valaki. – Nincs semmi baj, itt vagyok, nyugodj meg és vegyél mély levegőket – simogatta finoman a hátát, majd a mellette elsuhanó Bam kezéből kikapta a vodkásüveget, aki értetlenül pislogott rá, a többiek pedig megálltak és várták, hogy hogyan nyugtatja meg a cimborájukat. Gyorsan megértette, hogy túl sok volt ez a férfinak, hisz olyan volt, mint a legfinomabb műszer, ami minden érintésre, ingerre érzékenyen reagál. Ha csak egy kicsit is túlpöccinti az ember vége van és teljesen meghülyül és hosszú időbe telik, míg újra helyreáll. – Szeretlek hallod?  - Tolta el magától, mert Ville elkezdte túlságosan is görcsösen szorítni. – Igyál egy kortyot és elmúlik – tekerte le a kupakot az üvegről, majd a kezébe nyomta.

-          Nem akartad, hogy igyak ma – ráncolta össze a zöld szemű ördög a homlokát, de látta a szemében, hogy semmi másra nem vágyik csak egy korty alkoholra, ő pedig nem akarta megtagadni tőle, ha ez kell a nyugalmához.

-          Csak kíváncsi voltam valamire, de nem vagy készen rá. Majd egyszer megpróbáljuk, de értem, hogy szükséged van rá. Ideges vagy és félsz, ha ez kell, hogy jobban legyél akkor igyál – noszogatta.

-          Haragudni fogsz – markolta meg Ville az üveg nyakát, mire elmosolyodott.

-          Nem fogok. Igyál nyugodtan, de csak kicsit oké? Nem hinném, hogy a koncertnek jót tesz, ha fel se találsz a színpadra – simogatta meg a sápadt arcot. A férfi értetlenkedve meredt rá, mintha arra próbálna rájönni, hogy hol van a trükk. Olyan elveszett képet vágott, akár egy gyerek, aki nem tudja merre van a hazafelé vezető út. – Ez csak vodka Ville, nem foglak kevésbé szeretni, mert belekortyolsz párat – mosolygott rá.

-          És mi van azzal, hogy azt csinálok veled, amit akarok, ha nem iszom ma? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét, miközben a keze, finoman remegni kezdett. Vágyott az italra, jobban mint rá. Koncert előtt a vodka el tudta lazítani, de ő nem. Még nem…

-          Így is, úgy is azt csinálsz velem amit csak akarsz. Majd megbeszéljük ha adtál egy szuper koncertet és lejöttél a színpadról. Most pedig gyere és vodkázz nyugodtan – karolta át a derekát, majd az öltöző felé kezdte terelni.

A többiek furcsa pillantással méregették, mintha nem erre számítottak volna. Mintha azt gondolták volna mind, hogy ha Ville bele mer kortyolni az üvegbe, átváltozik tüzet okádó sárkánnyá és letépi a fejét, de nem csak neki, hanem annak is, ki piásüveget vitt a közelébe.

Volt egy sanda gyanúja, hogy a férfi előző barátnői mind így viselkedtek, hogy nem vették soha számításba a zöld szemű ördög érdekeit. Nem számított nekik, hogy anélkül szinte fizikailag rosszul van, hogy pánikroham gyötri, csak az volt valószínűleg a lényeges számukra, hogy érvényesüljön az akaratuk és Ville józan maradjon, mert ők erre utasították őt.

Ő viszont egészen másképp gondolkodott. Azt akarta, hogy magától dobja el az üveget, mert képes belátni, hogy nincs szüksége alkoholra csak rá, ehhez viszont még sok időnek kellett eltelnie.

-          Linde félregomboltad a mellényed – nevetett fel halkan, majd a férfi elé lépett és megigazította a ruháját. Ville végig figyelte és olyan óvatoskodva kortyolta a vodkát, mintha attól élne, hogy valamelyik pillanatban meggondolja magát és leordítja a fejét, amiért iszik. – Engedd el magad – súgta a fülébe, miután az ölébe ült.

-          Miért csinálod ezt? – Kérdezte a férfi halkan.

-          Mit? – Nézett rá értetlenül.

-          Hagyod, hogy igyak, mikor tudom, hogy nem szereted – nézett mélyen a szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a válaszokat.

-          Nem, nem szeretem ha részeg vagy, de téged szeretlek. Szükséged van rá, hogy fel tudj lépni?  - Nézett rá kérdőn.

-          Igen – jött az apró ám annál őszintébb bólintás.

-          Ellazulsz tőle? – Kérdezte halkan.

-          Igen – suttogta a férfi.

-          Nem pánikolsz és jobban vagy, ha iszol pár korty vodkát? – Simogatta gyengéden a tarkóját.

-          Igen – jött a halk felelet.

-          Pont ezért hagyom. Kell neked és felnőtt férfi vagy. El tudod dönteni, hogy megy-e e nélkül – lengette meg a vodkásüveget picit, aztán visszaadta Ville kezébe. – Jelen pillanatban tudom, hogy nem tudnál fellépni ital nélkül, de remélem, hogy egyszer elég leszek csak én ahhoz, hogy nyugodt legyél és kiegyensúlyozott. Addig pedig inkább a szesszel osztozom rajtad, mint valami kis bigével – kuncogott fel, majd lágyan megcsókolta, hogy érezze, nem szereti kevésbé, hogy nem dühös rá. – Szeretlek, de azért hálás lennék, ha éjjel még használható lennél és nem innád le magad annyira, hogy ne tudjunk már semmit csinálni az este. Remélem érted mire gondolok – kacsintott rá, majd egy gyors puszit nyomott a szájára és felpattant mikor észrevette, hogy Burton megint bénázik és nem tudja eligazítani magán a ruháit.

   Apró mosollyal a szája körül figyelte a nőt, ahogyan a többieknek segít. Keresztberakta a lábait és újra belekortyolt a pusztító alkoholba, nem is értette, hogyan alakult így ez az egész, hiszen Loreley arra kérte, hogy ne igyon, aztán pedig felajánlotta a lehetőséget.

   Eleinte nem is értette mire megy ki a játék, hogy tényleg ihat –e, vagy csak teszteli a nő. Annyi női aljasságnak és hazugságnak volt már az elszenvedője, hogy nehezen hitte el, valaki nem játszmázik, csak tényleg őszintén szereti és jót akar neki.

   Az emberek mindig játszmákba keverik egymást, vagy azért, hogy kiderüljön kinek van nagyobb hatalma a másik felett, vagy azért, mert unatkoznak, esetleg csak jól esik megalázni a másik szerencsétlent, vagy kitudja, ezer meg ezer oka van, amiket ki nem állhatott, sőt, egyenesen gyűlölt.

   Ahogy figyelte Loreley karcsú alakját, ahogy körbe ugrálja a többieket, rájött, valószínűleg ezért tetszett meg neki elsőre a nő, mert olyan ártatlannak és tisztának látszott, érzésektől, aljasságtól mentesnek, s bár az érzéseket fel tudta benne ébreszteni, úgy tűnt, a többi rossz dologtól mentes maradt.

   Hirtelen felállt a székről, amin ült, átkarolta a vékony derekat, mire Loreley azonnal hozzásimult, megfordult a karjában és egy gyors csókot nyomott a szájára, aztán a rajta lévő ruhát kezdte el igazgatni.

-          Nyugalom, mindenki tökéletesen néz ki, csak szívatnak – simogatta meg az arcát. – Linde csak azért gombolja mindig félre a mellényét, hogy vele is foglalkozz – vigyorgott a szőke gitárosra, aki éppen egy sört nyitott ki.

-          Nem igaz, nem kell velem foglalkozni, de azért néha jól esik – vonta meg a vállát, majd neki dőlt a falnak.

   Újra Loreleyra nézett, aki ragyogó mosollyal jutalmazta meg, mire nem bírta ki, lehajolt az ajkához és egy gyors csók helyett, szenvedélyesen tapadt rá, annak ellenére, hogy a többiek füttyögni és tapsolni kezdtek.

-          Így van, mutasd csak meg, mi az, ami nekünk nem jár – fújjogott Migue.

-          Gonoszak vagytok – tette hozzá Burton is.

   Vidáman vált el a nőtől, kicsit megszorította a derekát, majd újra belekortyolt a keserű italba.

-          Jól van fiúk, vége a bulinak – sétált be Bam. – Ki a színpadra kislányok, várnak titeket a vadállatok, hogy felzabáljanak!

   Újabb korty következett, egyre nyugodtabb és higgadtabb lett, már nem érdekelte, hogy ki kell mennie, emberek előtt kell fellépnie, csakis Loreley számított, neki fog énekelni, senki másnak. A világ egészen tompa lett körülötte, de nem annyira, hogy akár azt lehessen rá mondani, be van csípve.

-          Szeretlek – suttogta a szájába, mikor a többiek távoztak az öltözőből.

-          Én is szeretlek – simogatta megnyugtatóan a derekát.

   Elmosolyodott, kézen fogta a lányt, aztán kisétált vele, csak a színpad mellett engedte el a nőt, amikor a többiek belekezdtek az első szám elejébe, s Gas felvont szemöldökkel pillantott felé. Semmi kedve nem volt kisétálni, azonban tudta, hogy muszáj, nem teheti meg a közönséggel, hogy egyszerűen nem megy ki.

   Rágyújtott egy cigire, elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a két lány délutánról.

-          Mire gondolsz? – kérdezte Loreley.

-          A lányokra, akik a vidámparknál voltak – gyújtotta meg a szálat.

-          Biztosan nagyon kíváncsiak rád – puszilta meg a nyakát, miközben hozzábújt.

-          Tudod, nem kell ennyire aggódnod miattam – suttogta halkan, az ujjai között tartva a cigarettát. – Eddig sem haltam meg, most már pár évet még biztosan kihúzok.

-          Pár évet? – húzódott el tőle.

   Megvonta a vállát, olyan minden mindegy alapon, de nem bírta elrejteni a mosolyát, közben azt is hallotta, hogy fél perce a színpadon kéne állnia. Bam közelített feléjük, kezével a többiek felé mutogatott, akik újra kezdték a számot, mielőtt énekelnie kezdett volna.

   Felnevetett.

-          Sokat, még látni akarom, ahogy a gyerekeink az őrületbe kergetnek téged – nyomott egy puszit a homlokára, aztán feltartott kézzel hátrált ki.

   A tömeg azonnal felzúgott, ő pedig feléjük fordult, beleszívott a cigijébe, Migue azt tátogta neki, hogy egy barom, míg Burton csak bazsalyogva nézett rájuk.

   Köszöntötte a nézőket, akik azonnal elhallgattak, ahogy a mikrofonhoz állt, összenéztek a többiekkel, ahogy mindig szokták egy koncert előtt, Gas hirtelen belekezdett a dob részletbe, a többiek követték, majd egyik pillanatról a másikra átugrottak fél percet, s máris az énekrész jött.

   Felemelte kicsit a fejét Migue felé, aki nagyon vigyorgott, megköszönve a szívatást, hiszen épp egy másodperce volt elkapni azt a részt, ahol beszáll ő is.