35.

A kedvét nem lehetett volna semmivel letörni. Ville mosolygott, ez pedig neki bármit megért. Cselédként szolgálta, a reggelinél. Amin csak megakadt a férfi szeme már tette is elé, kérdés nélkül. Egyszerűen érezte mit akar, szavak nélkül is értette, hogy mire vágyik és végre már figyelt is a jelekre, nem eresztette el őket a szeme előtt. Olyan volt, mintha a fejében olvasna és ösztönösen ráérezne arra, mikor bizonytalanodik el Ville vagy mikor támadják meg az árnyak, de olyankor elég volt egy apró simítás, egy gyengéd csók vagy egy mosoly és máris elfeledkezett a férfi a sötétségről, hogy rá figyeljen.

-          Kérsz még valamit? – Kérdezte somolyogva, miután ő befejezte a reggelit és megitta a második bögre kávéját is.

-          Hm… Igen – túrt a hajába majd áthúzta az ölébe és megcsókolta. Halkan nevetetett az ajkai közé, de cseppet sem tiltakozott a dolog ellen. Már nem zavarta, hogy a többiek őket nézik vagy éppen cukkolják, csak élvezte, hogy Ville ennyire birtokolni akarja és mindenkinek megmutatja, hogy az övé. – Most már mehetünk – mosolygott rá, amitől nagyot dobbant a szíve, hisz nem csak a szája nevetett, hanem a szemei is, ennél csodálatosabb dolgot pedig el sem bírt képzelni.

-          Menni? Hova mentek? – Nézett rájuk Bam kérdőn és kissé aggodalmaskodva.

-          Nyugi apuci koncert előtt visszahozom, a gyerekeket felöltöztetem és nem lesz semmi baj. Amúgy meg titok, hogy hova viszem – állt fel a férfi öléből, aztán összekulcsolta az ujjaikat, mindenkinek nyomott egy gyors baráti puszit az arcára, ami miatt ugyan Ville morgott egy kicsit, de a barátaira szerencsére nem volt már annyira féltékeny, hogy szóvá is tegye a dolgot, aztán ő is elköszönt a srácoktól és követte ki az utcára.

-          Hova megyünk? – gyújtott rá egy cigire, miközben ő lassan sétált vele a városban.

-          Nem mindegy? – Húzta fel vigyorogva a szemöldökét.

-          Lényegében igen – bólintott Ville elgondolkodva.

-          Csak élvezd – ölelte meg, aztán megcsókolta.

-          A csókjaid a hálóban is élvezném – suttogta.

-          Azt rögtön gondoltam – nevetett fel. - Gyere – húzta maga után, majd nevetni kezdett mikor meglátta a táblát két utcával arrébb, ahová első körben hozta a férfit.

-          Hangszermúzeum? – Nézett rá Ville hitetlenkedve, de a zöld szemek megint nevettek, elárulva, hogy telitalálat volt a hely.

-          Kezded elfelejteni miért szeretsz zenélni. Talán itt eszedbe jut – tolta be az ajtón, majd nem hagyva, hogy a férfi fizessen, megvette a belépőket és kézen fogva indult el vele a hideg terembe. Ville négy éves kisfiúvá vált hirtelen, aki mindenre rácsodálkozik, aki minden üvegre rátapad, aki minden táblát elolvas és aki minden számára érdekes tárgynál egyszerűen leragad, majd az olyan dolgokról amikről sok mindent tud, egyszerűen lelkesen áradozni kezd, néha pedig annyira ellágyult a pillantása, mikor ránézett, hogy azt hitte a kihalt múzeum a mennyország maga.

-          Annyira szeretlek – ölelte át hirtelen a férfi, majd egy gyengéd, mégis vad csókot nyomott az ajkaira. Úgy tűnt a múzeum teljesen feldobta és még nem volt vége a napnak koránt sem.

-          Tetszik? – Kérdezte nevetve.

-          Viccelsz? – Nézett rá csillogó szemekkel és egy olyan mosollyal az arcán, amitől bármilyen lány bugyija elolvadt volna. Végre tényleg boldog volt, őszintén vigyorgott és ez jó érzéssel töltötte el. – És most? – Húzta magához a derekánál fogva, mikor hosszú órák múlva kijelenthették, hogy mindent megnéztek és elhagyták az épületet.

-          Szerzünk cseresznyés jégkását – kacsintott rá, majd miután a fagyos édes lötyit is beszerezték tovább sétáltak a part felé, ahol egy aprócska vidámpark volt. – Emlékszel milyen gyereknek lenni? – Nézett rá kérdőn, mire Ville hitetlenkedve pislogott rá.

-          Dodzsemezni akarsz? – Kacagott fel hangosan.

-          És szellemkastélyba menni, csókolózni veled a tükörterembe, hamburgert enni és nézni a nevető gyerekeket, meg felülni az óriáskerékre, vattacukorral összekenni téged és élni.

-          Elment az eszed – ölelte át fejcsóválva, majd hirtelen az egész testében megfeszült. – Kiszúrtak minket – mordult fel, miközben az arca elkomorodott és a távolban két tini lányt nézett akik izgatottan csacsogtak és mutogattak rájuk. – Tűnjünk el innen – vette volna azonnal menekülőre a dolgot.

-          Hé, állj meg. Ez csak két fiatal lány, akik szeretnek téged – fogta meg a kezét, mire Ville homloka ráncba szaladt és azonnal megpróbált a sapkája és a napszemüvege mögé bújni, amitől nevetni kezdett. – Kicsim, egy ilyen arccal, egy ilyen testtel és ehhez hasonló tetoválásokkal, egy vak is kiszúrna, felesleges az álca – tette át a napszemüveget a saját fejére, majd a fekete sapkát is lehúzta róla. – Csodálatos vagy és nincs mitől félned.

-          Idejönnek – sziszegte a férfi idegesen.

-          Nem esznek meg. Ha csak megpróbálják én eszem meg őket ígérem. Itt vagyok veled – ölelte át, mire Ville lecsukta a szemeit és feszülten várta a lányokat, akik fél percen belül bizonytalanul toporogva előttük álltak. Nem értette miért tartott Ville tőlük annyira, mikor hihetetlenül kedvesek voltak mindketten és egyszerűen csak egy aláírást kértek, nem követelőzve, nem sikítva, nem úgy, hogy közbe puszilgatták vagy szét akarták volna tépni a mellette állót. A férfi szó nélkül teljesítette a kérésüket, de távolságtartó volt velük, egészen addig, míg a lányok szégyenlősen el nem mondták neki, hogy mennyire nagyra tartják a zenéjét és, hogy mennyire sajnálják, amiért nem lehetnek ott a koncertjén, tekintve, hogy nem engedhetik meg maguknak. A jég hirtelen elolvadt, Ville azonnal hívta is Bamet, hogy intézzen két jegyet, majd beszélgetni kezdett a lányokkal, akik zavarban voltak ugyan, de ennek ellenére is normálisak maradtak, a férfi pedig élvezte, hogy nem sikítoznak, egyszerűen csak csodálták a zöld szemű ördög művészetét.

-          Ezt is te intézted? – Kérdezte Ville nevetve, mikor már a sorban álltak az óriáskeréknél.

-          Semmi közöm hozzá esküszöm – tette fel a kezeit védekezően.

-          Egy igazi boszorkány vagy – csóválta a férfi a fejét mosolyogva, majd együtt szálltak fel a kis fülkébe, hogy a legmagasabb ponton csókolózzanak, mint a kamaszok, senkitől és semmitől se zavartatva.

   Leszopogatta a nő ujjáról a ráragadt vattacukrot, miközben végig a szemeibe nézett. Már az sem zavarta ki ismeri fel és ki nem, pedig voltak egy páran, a bátrabbak közül néhányan még autogramot is mertek tőle kérni, akadtak azonban olyanok, akik csak távolról szemlélték, próbálva kitalálni, hogy tényleg ő Ville Valo, vagy csak valami hasonmása.

   Nem foglalkozott velük, minden pillanatát Loreley töltötte ki, aki csodálatos szerelemmel tekintett rá, s olyan gondoskodással viseltetett iránta, mint eddig még soha senki az életében.

-          Várj, kipróbálom ezt, aztán mehetünk – állt meg a céllövöldénél.

-          Bam meg fog ölni, legalább húszszor hívott hol vagyunk már – sóhajtott fel a nő, mire fél kézzel átfogta a derekát és magához rántotta.

-          Nem érdekel, milyen vadnyugati hős lennék? – pillantott le rá vigyorogva.

-          De igen, de…

-          Akkor csend – hallgattatta el egy gyors csókkal, utána fizetett a pultosnak.

   A hatalmas rózsaszínmaci öt rúdját akarta eltalálni, életében már többször is lőtt, azonban soha nem volt kiemelkedően tehetséges benne, ami tekintve, hogy tényleg csak néha tette ezt meg, egyáltalán nem volt meglepő. Nem is igazán érdekelte a lövészet, az erőszak ilyen formáitól mindig is húzódzkodott.

   Édes szirénje felkuncogott mellette, összevont szemöldökkel pillantott felé.

-          Jól áll a kezedben a fegyver – nevetett tovább. – Használni is tudod?

-          Miért ne tudnám? Szerinted ott fent, északon, a semmi közepén nem vadásztam soha? – ráncigálta meg a szemöldökét viccesen.

-          Te és a vadászat? – kuncogott tovább a lány.

-          Ezek szerint bizonyítanom kell – sóhajtott színpadiasan.

   Egy gyors csókot nyomott még a nő szájára, aztán célra tartotta a fegyvert, kicsit a vékonyrúd mellé célzott, hiszen tudta, hogy egy ilyen búcsúban mindig félrevisznek a rosszul beállított puskák. Mázlijára, az első lövése célt ért, amit Loreley sikongatva fogadott, a másodikat azonban elhibázta, amit nyögéssel nyugtázott.

   Végül újabb ráfizetéssel sikerült lelőnie a rózsaszín macit a nőnek.

-          Na, milyen vadász lennék? Szerintem életben tudtam volna tartani a családom, az őskorban – nevetett jókedvűen.

-          Engem biztosan – ölelte magához a plüsst, aztán egy puszit nyomott rá.

-          Szerintem, remek vadász lenne belőlem – húzta ki magát büszkén. – Lőnék mamutot, meg mindenféle állatot, dinoszauruszokat, ilyesmiket.

-          Nem kevered te a korokat? – fogta meg a kezét.

-          De, lehet – gondolkodott el, felpillantva az égre. – Nem baj, az a lényeg, hogy el tudnálak tartani – zárta rövidre a témát, amit a másik jól eső kacajjal fogadott, amibe beleremegett az egész lénye.

   Nevetgélve hagyták el a helyet, aztán még arra is hajlandó volt, hogy felvegye a telefont Bamnek, pedig semmi kedve nem volt egy újabb koncerthez, inkább maradt volna Loreley-al, a kezét fogva, amitől igazi nyugalom szállta meg a lelkét, míg a teste viszont izgatott maradt.

-          Igen?

-          Mennyire vagy részeg? – kérdezte azonnal a másik.

-          Ma még egyáltalán nem ittam – felelte, amikor meghallotta a másik nyögését, rögtön folytatta. – Komolyan, bármilyen hihetetlen.

-          Nem hiszek el neked semmit, az elmúlt négy napban totálkáros voltál – morogta. – Siessetek, egy órátok van visszaérni a hotelbe.

-          Persze – mondta, de akkor a másik már letette a telefont, ő pedig visszanyújtotta a készüléket a nőnek.

   Újabb koncert, újabb kínszenvedés. Semmi kedve nem volt hozzá, egyszerűen nem akarta az egészet. Újabb kör vodkára vágyott, egészen addig, míg el nem felejti, hogy újra a színpadon áll és énekel, és mindezt szívből teszi, mert másképp értelme sem lenne.

A féri jókedve, ahogy a hotel felé közeledtek kezdett eltűnni, amit csalódott nyögéssel nyugtázott. Az agya ezerrel pörgött valamiféle megoldáson, hogy ismét mosolyogni lássa. Fogalma sem volt hogy érje el, hogy Ville ne utálkozva, már-már undorodva a közönségétől menjen fel a színpadra, hanem úgy, mint aki tényleg élvezi.

-          Ti tényleg józanok vagytok – lepődött meg Bam, mikor a hotel halljába léptek.

-          Teljesen. Mondtam, hogy vigyázok rá – nyomott egy puszit a kezét fogó férfi arcára. – Nézd, lőtt nekem egy medvét – mutatta fel büszkén vigyorogva a rózsaszín állatot. – Megállapítottuk, hogy ha az őskorban lennénk, akkor is lehetnék az asszonya, mert lőne nekem mamutot és eltartana, én pedig gyereket szülnék neki, meg bogyókat gyűjtenék és ruhát csinálnék a mamut bőréből, hogy meg ne fázzon – kuncogott jókedvűen.

-          Nagyon jó, de most menjetek fürdeni, aztán te készítsd elő a fiúk ruháját és az ősemberünké, ne mamutszőrből legyen – bökött rá Bam, mire mosolyogva aprót bólintott, Ville viszont teljesen elkomorodott.

-          Na, mosolyogj már – bökte meg incselkedve a liftbe állva.

-          Nincs kedvem sehová menni – morogta a férfi, mire nagyot sóhajtott, aztán a karjait a nyaka köré fonta és olyan gyengéden csókolta meg amennyire csak tudta. Éreztetni akarta, hogy nincs egyedül, hogy mindennél jobban szereti, a terve pedig bevált. Ville izmai szépen lassan ellazultak, már nem volt olyan görcsös, a légzése is egyenletessé vált.

-          Muszáj menned, de képzeld azt, hogy nekem játszol. Csak nekem egész este. Zárd ki őket és ha nem bírod, nézz rám vagy gyere ki és csókolj meg. Szerenádozz nekem ma este is – kérte halkan, mire a zöld szemű ördög is elmosolyodott.

-          Ahhoz le kell innom magam – ölelte át a derekát, mire elhúzta a száját.

-          Mi lenne ha csak ma kipróbálnád, hogy megy-e pia nélkül, úgy, hogy rám koncentrálsz? – Kérdezte halkan, puhatolózva, mert félt attól, hogy ha a férfi megneszeli mit is akar, már eleve el fog zárkózni az egésztől.

-          Nem menthetsz meg minden démonomtól kicsi szirén – húzta le a kártyájukat majd az ajtóban előre engedte.

-          Sose próbáltuk – vont vállat, miközben ledobta a cipőit. – A kedvemért, hogy ki legyen elégítve a kíváncsiságom. Ha nem megy oké, nem kérem többet, csak egyetlen egyszer próbáld meg – ugrott fel rá. Ville azonnal a feneke alá nyúlt, hogy magán tartsa, majd óvatosan a csukott ajtónak döntötte és éhes vadként csapott le rá.

-          Tudom, hogy nem fog menni – karcolta a fogaival a bőrébe.

-          Ne legyél ennyire elutasító – sóhajtozta halkan, mert már megint annyira kívánta, hogy azt hitte felrobban, ha nem kaphatja meg. – Csak próbáld meg és ígérem nem bánod meg – karcolta végig a körmeivel a hátát, mire a férfi egész testében megborzongott.

-          Van még fél óránk – indult meg vele a fürdő felé. Út közben mindenbe elbotlottak, de semelyiküket nem zavarta, hogy egy váza a földön kötött ki, mikor nekimentek a szekrénynek vagy, hogy a férfi eldobott pólójába majdnem hasra estek mindketten. Tépték, szaggatták egymásról a ruhát, miközben a fogaikkal szinte felszántották a másik bőrét. Azt várta Ville az erős kezeivel mikor tép ki a húsából egy darabot, de hiába szorította erősen, mégis valahol úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lenne, ettől a kettőségtől pedig elvesztette a fejét egy perc alatt. A forró vízsugár csak tovább hevítette őket és addig űzték, hajszolták egymást a mennyország felé, míg mindketten egyszerre meg nem remegtek.

Úgy érezte rászakadt a mennyezet, a légzése és a szívverése közel sem volt normálisnak mondható, de már elkezdte megszokni, hogy ilyen őrülten intenzív gyönyört ad neki Ville minden alkalommal. Szerencsére úgy tűnt a férfi sincs másként, olyan kielégült képe volt, hogy muszáj volt nevetnie rajta.

-          Szeretlek - simogatta a bőrét lágyan, mire a gyönyörű zöld szemű ördög elmosolyodott és tusfürdőt nyomott a markába, amivel végigmasszírozta mindenét, aztán hagyta, hogy ő is viszonozza az összes mozdulatát.

Nevetve szálltak ki a tus alól, míg a férfi törölközött, addig ő az ágyra dobálta a ruhákat, amiket neki szánt, majd ő is felöltözött. Nem bírták ki, készülődés közben is csókokat loptak a másiktól, egyszerűen kényszert éreztek arra, hogy érintsék egymást és ez így volt jól. Összemosolyogtak a tükörben és mindent értettek. Mintha összecsiszolták volna őket. Nem voltak útban a másiknak, Ville nyugodtan borotválkozott, miközben ő sminkelt, amíg a férfi fogat mosott, ő hajat szárított és miközben parfümmel fújta be magát, nevetve vette tudomásul, hogy egy kar a dereka köré kulcsolódik, míg egy másik a fenekére siklik.

-          Szexi vagy – duruzsolta a fülébe Ville, miközben a lift felé araszoltak.

-          Te is – csókolta meg. 

-          Mit kapok, ha ma nem iszom? – Kérdezte a férfi incselkedve, miközben a fenekébe markolt, ő pedig halkan nyögött fel, remélve, hogy egy idős pár se lép be a liftbe, mert akkor szét kell válniuk, ami fizikailag fájna neki.

-          Amit csak akarsz – ígérte meg, nagyot sóhajtva.

   Erre az ígéretre felcsillantak a szemei, nagyon sok ötlet jutott az eszébe, hogy mit is csinálhatna a nővel, vagy éppenséggel, hogy hol. A fantáziája ezerrel pörgött, sok mindent elképzelt, így pedig percekre sikerült megfeledkeznie arról, hova is tartanak éppen, ahogy viszont a liftajtó kinyílt, megpillantotta a bandát a hallban, s minden eszébe jutott.

   Hány éve is már? Egész életében zenész akart lenni, bár az, hogy énekes lett, a véletlen műve, de mindig a hangokban találta meg önmagát, ezek nyugtatták meg, vagy éppen pezsdítették fel, s úgy érezte ez az egyetlen dolog, ami a létének értelmet adhat.

   Most meg? Nem érezte ezt. Nem a létének értelmét, hanem a legnagyobb fájdalmát látta az egészben. Loreley édesen megszorította a kezét, de úgy érezte ez kevés lesz, a gyomra összeszorult, már-már pánik félelem uralkodott el rajta, ahogy arra gondolt, megint ki kell állnia a színpadra, énekelnie kell, adnia másoknak… mert –e nélkül az egésznek semmi értelme nem lenne. Kiállhatna, énekelhetne szív nélkül, akkor viszont ugyanolyan lenne, mint a többiek, akiket megvetett, s akik csak a pénz miatt csinálták.

-          Na, végre, gondoltam, hogy azért egy menetet bevállaltok – forgatta a szemét Bam, majd elindult előttük.

-          A magánéletünkhöz nincs közöd – jegyezte meg rosszkedvűen. A többieknek azonnal feltűnt, hogy nincs a legjobb állapotában.

-          Mi az, morcos az úrfi? – fordult hátra egy pillanatra vidáman vigyorogva. – Ne aggódj, egy kis vodka engedélyezve van koncert előtt, mert tudom már mennyire kiállhatatlan vagy nélküle.

   Tétován nézett Loreleyra, mintha az anyja lenne, engedélyt várt tőle, bár igazából a nő megzsarolta, még ha olyan édesen is tette. Bármit tehet vele, ha józan marad. Megnyalta kiszáradt ajkát, előre engedte a nekik bérelt autóban, majd bepattant mellé, megfogta a combján hagyott kezét és azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne, hogy megnyeri a nőt, de közben iszik is.

   Lehetetlen, ahogy az is, hogy józan marad a koncerten.

   Idegesen dobolt a lábával, jobbra-balra tekingetett, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki nem tudja, mit csináljon.

-          Ville, minden rendben van? – fordult felé a nő, észrevéve az idegességét.

-          Persze – villantott rá egy gyors mosolyt, de nem győzte meg vele.

-          Nyugalom, nem lesz semmi baj – suttogta a fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.

   Kipillantott az ablakon, majd megigazította a sapkáját. Egyszerűen semmi kedve nincs hozzá, túl hosszú ideje csinálja, túlságosan belefásult már, csak azért megy ki a színpadra, mert a többiekkel szeret együtt zenélni, de ha nincs benne elég alkohol, akkor talán nem is tud már kimenni. Képtelen elviselni, szorong és pánikol, ami egyáltalán nem jó jel.

-          Hagyjad, egy kis vodka és megnyugszik – vett elő egy üveget Bam, majd kinyitotta és a kezébe nyomta, Loreley azonban kikapta belőle, amit a férfi felvont szemöldökkel nyugtázott. – A mami nem hagyja?

-          Nem akarok inni – fordult a férfi. – Nem azon múlik, hogy Lor hagyja –e vagy sem.

   Migue és Burton jókedvűen felröhögtek.

-          Biztos, hogy ez van a dologban, egyébként nem utasítanál vissza egy adag vodkát – vigyorgott a szintis, mire rávillantotta a szemeit.

-          Főleg nem koncert előtt – kontrázott rá a gitáros, ezért őt is megjutalmazta az egyik leggonoszabb pillantásával.

-          El tudom dönteni, hogy mi jó nekem vagy mi nem – mordult fel.

-          Dehogy, kurvára soha nem tudtad eldönteni – vette vissza az üveget a nőtől Bam, majd belekortyolt. – De ezért szeretünk. Mindig ugyanazokat a hibákat követted el és rohadtul élvezed – vigyorgott rá.

   Ez így igaz, de ezt szerette inkább maga előtt is titokban tartani, hiszen az igazságnál rosszabb dolog nincs a világon, hazudik magának is, az legalább izgalmasabb. Az igazság szent, sivár és törhetetlen, míg ha az ember még magának is hazudik, az izgalmas és feldobja a mindennapokat.

   Egyébként sem szeret senki sem szembenézni magával.

-          Ismerve téged, biztos, hogy Loreley kért meg, hogy ne igyál – folytatta tovább Bam. – Valakinek nem rémlik már egy ilyen húzás? – nézett körbe elgondolkodva a társaságon.

-          Hmm…. nekem igen – csettintet egyet a nyelvével Burton.

-          Miről beszélnek? – fordult felé a nő.

   Zúgott a feje, a gyomra egyre jobban szorította, míg az autó egyre szűkebbé vált a számára. Úgy érezte, egyik pillanatról a másikra nem kap levegőt, fuldoklik a vízfelszín alatt, s nem tud feltörni alóla. Mindenki őt figyelte, Lor, tőle várt választ, míg a többiek azon mulattak, hogy még egy nő próbálja megnevelni és a kiskutyájává tenni, amit ő szívesen hagy, s pár hónapig talán ki is tart.

   Hosszan akarta beszívni a levegőt, de azonnal köhögni kezdett. Apró levegőkre váltott, míg az édes csábítója aggódva pillantott felé és ütögette meg kicsit a hátát.

-          Jól vagyok – mormolta pár perc után. – Megmaradok.

-          Minden rendben van, Ville? – kérdezte halkan Bam, mint aki komolyan félteni kezdte.

-          Persze, mindig minden, kurvára rendben van – morogta.

   Az autó hirtelen leállt, kitárta az ajtót, átnyúlva a férfi felett, nem akart tovább az autóban maradni, a kérdő szemek kereszttüzében, azt sem akarta látni, hogyan mulatnak rajta a többiek. Inni akart pár felest, leadni a koncertet, meghalni újra és újra a színpadon, majd Loreley karjaiban újraéledni, mint egy főnix.

-          Hé, hé, állj meg – kapta el a férfi csuklóját, mikor rájött, hogy erre nincs kész. Még nincs. – Gyere ide – ölelte át gyengéden a stadion hátsó folyosóján, ahová Ville szó szerint bemenekült, mintha üldözné valaki. – Nincs semmi baj, itt vagyok, nyugodj meg és vegyél mély levegőket – simogatta finoman a hátát, majd a mellette elsuhanó Bam kezéből kikapta a vodkásüveget, aki értetlenül pislogott rá, a többiek pedig megálltak és várták, hogy hogyan nyugtatja meg a cimborájukat. Gyorsan megértette, hogy túl sok volt ez a férfinak, hisz olyan volt, mint a legfinomabb műszer, ami minden érintésre, ingerre érzékenyen reagál. Ha csak egy kicsit is túlpöccinti az ember vége van és teljesen meghülyül és hosszú időbe telik, míg újra helyreáll. – Szeretlek hallod?  - Tolta el magától, mert Ville elkezdte túlságosan is görcsösen szorítni. – Igyál egy kortyot és elmúlik – tekerte le a kupakot az üvegről, majd a kezébe nyomta.

-          Nem akartad, hogy igyak ma – ráncolta össze a zöld szemű ördög a homlokát, de látta a szemében, hogy semmi másra nem vágyik csak egy korty alkoholra, ő pedig nem akarta megtagadni tőle, ha ez kell a nyugalmához.

-          Csak kíváncsi voltam valamire, de nem vagy készen rá. Majd egyszer megpróbáljuk, de értem, hogy szükséged van rá. Ideges vagy és félsz, ha ez kell, hogy jobban legyél akkor igyál – noszogatta.

-          Haragudni fogsz – markolta meg Ville az üveg nyakát, mire elmosolyodott.

-          Nem fogok. Igyál nyugodtan, de csak kicsit oké? Nem hinném, hogy a koncertnek jót tesz, ha fel se találsz a színpadra – simogatta meg a sápadt arcot. A férfi értetlenkedve meredt rá, mintha arra próbálna rájönni, hogy hol van a trükk. Olyan elveszett képet vágott, akár egy gyerek, aki nem tudja merre van a hazafelé vezető út. – Ez csak vodka Ville, nem foglak kevésbé szeretni, mert belekortyolsz párat – mosolygott rá.

-          És mi van azzal, hogy azt csinálok veled, amit akarok, ha nem iszom ma? – Húzta fel kérdőn a szemöldökét, miközben a keze, finoman remegni kezdett. Vágyott az italra, jobban mint rá. Koncert előtt a vodka el tudta lazítani, de ő nem. Még nem…

-          Így is, úgy is azt csinálsz velem amit csak akarsz. Majd megbeszéljük ha adtál egy szuper koncertet és lejöttél a színpadról. Most pedig gyere és vodkázz nyugodtan – karolta át a derekát, majd az öltöző felé kezdte terelni.

A többiek furcsa pillantással méregették, mintha nem erre számítottak volna. Mintha azt gondolták volna mind, hogy ha Ville bele mer kortyolni az üvegbe, átváltozik tüzet okádó sárkánnyá és letépi a fejét, de nem csak neki, hanem annak is, ki piásüveget vitt a közelébe.

Volt egy sanda gyanúja, hogy a férfi előző barátnői mind így viselkedtek, hogy nem vették soha számításba a zöld szemű ördög érdekeit. Nem számított nekik, hogy anélkül szinte fizikailag rosszul van, hogy pánikroham gyötri, csak az volt valószínűleg a lényeges számukra, hogy érvényesüljön az akaratuk és Ville józan maradjon, mert ők erre utasították őt.

Ő viszont egészen másképp gondolkodott. Azt akarta, hogy magától dobja el az üveget, mert képes belátni, hogy nincs szüksége alkoholra csak rá, ehhez viszont még sok időnek kellett eltelnie.

-          Linde félregomboltad a mellényed – nevetett fel halkan, majd a férfi elé lépett és megigazította a ruháját. Ville végig figyelte és olyan óvatoskodva kortyolta a vodkát, mintha attól élne, hogy valamelyik pillanatban meggondolja magát és leordítja a fejét, amiért iszik. – Engedd el magad – súgta a fülébe, miután az ölébe ült.

-          Miért csinálod ezt? – Kérdezte a férfi halkan.

-          Mit? – Nézett rá értetlenül.

-          Hagyod, hogy igyak, mikor tudom, hogy nem szereted – nézett mélyen a szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a válaszokat.

-          Nem, nem szeretem ha részeg vagy, de téged szeretlek. Szükséged van rá, hogy fel tudj lépni?  - Nézett rá kérdőn.

-          Igen – jött az apró ám annál őszintébb bólintás.

-          Ellazulsz tőle? – Kérdezte halkan.

-          Igen – suttogta a férfi.

-          Nem pánikolsz és jobban vagy, ha iszol pár korty vodkát? – Simogatta gyengéden a tarkóját.

-          Igen – jött a halk felelet.

-          Pont ezért hagyom. Kell neked és felnőtt férfi vagy. El tudod dönteni, hogy megy-e e nélkül – lengette meg a vodkásüveget picit, aztán visszaadta Ville kezébe. – Jelen pillanatban tudom, hogy nem tudnál fellépni ital nélkül, de remélem, hogy egyszer elég leszek csak én ahhoz, hogy nyugodt legyél és kiegyensúlyozott. Addig pedig inkább a szesszel osztozom rajtad, mint valami kis bigével – kuncogott fel, majd lágyan megcsókolta, hogy érezze, nem szereti kevésbé, hogy nem dühös rá. – Szeretlek, de azért hálás lennék, ha éjjel még használható lennél és nem innád le magad annyira, hogy ne tudjunk már semmit csinálni az este. Remélem érted mire gondolok – kacsintott rá, majd egy gyors puszit nyomott a szájára és felpattant mikor észrevette, hogy Burton megint bénázik és nem tudja eligazítani magán a ruháit.

   Apró mosollyal a szája körül figyelte a nőt, ahogyan a többieknek segít. Keresztberakta a lábait és újra belekortyolt a pusztító alkoholba, nem is értette, hogyan alakult így ez az egész, hiszen Loreley arra kérte, hogy ne igyon, aztán pedig felajánlotta a lehetőséget.

   Eleinte nem is értette mire megy ki a játék, hogy tényleg ihat –e, vagy csak teszteli a nő. Annyi női aljasságnak és hazugságnak volt már az elszenvedője, hogy nehezen hitte el, valaki nem játszmázik, csak tényleg őszintén szereti és jót akar neki.

   Az emberek mindig játszmákba keverik egymást, vagy azért, hogy kiderüljön kinek van nagyobb hatalma a másik felett, vagy azért, mert unatkoznak, esetleg csak jól esik megalázni a másik szerencsétlent, vagy kitudja, ezer meg ezer oka van, amiket ki nem állhatott, sőt, egyenesen gyűlölt.

   Ahogy figyelte Loreley karcsú alakját, ahogy körbe ugrálja a többieket, rájött, valószínűleg ezért tetszett meg neki elsőre a nő, mert olyan ártatlannak és tisztának látszott, érzésektől, aljasságtól mentesnek, s bár az érzéseket fel tudta benne ébreszteni, úgy tűnt, a többi rossz dologtól mentes maradt.

   Hirtelen felállt a székről, amin ült, átkarolta a vékony derekat, mire Loreley azonnal hozzásimult, megfordult a karjában és egy gyors csókot nyomott a szájára, aztán a rajta lévő ruhát kezdte el igazgatni.

-          Nyugalom, mindenki tökéletesen néz ki, csak szívatnak – simogatta meg az arcát. – Linde csak azért gombolja mindig félre a mellényét, hogy vele is foglalkozz – vigyorgott a szőke gitárosra, aki éppen egy sört nyitott ki.

-          Nem igaz, nem kell velem foglalkozni, de azért néha jól esik – vonta meg a vállát, majd neki dőlt a falnak.

   Újra Loreleyra nézett, aki ragyogó mosollyal jutalmazta meg, mire nem bírta ki, lehajolt az ajkához és egy gyors csók helyett, szenvedélyesen tapadt rá, annak ellenére, hogy a többiek füttyögni és tapsolni kezdtek.

-          Így van, mutasd csak meg, mi az, ami nekünk nem jár – fújjogott Migue.

-          Gonoszak vagytok – tette hozzá Burton is.

   Vidáman vált el a nőtől, kicsit megszorította a derekát, majd újra belekortyolt a keserű italba.

-          Jól van fiúk, vége a bulinak – sétált be Bam. – Ki a színpadra kislányok, várnak titeket a vadállatok, hogy felzabáljanak!

   Újabb korty következett, egyre nyugodtabb és higgadtabb lett, már nem érdekelte, hogy ki kell mennie, emberek előtt kell fellépnie, csakis Loreley számított, neki fog énekelni, senki másnak. A világ egészen tompa lett körülötte, de nem annyira, hogy akár azt lehessen rá mondani, be van csípve.

-          Szeretlek – suttogta a szájába, mikor a többiek távoztak az öltözőből.

-          Én is szeretlek – simogatta megnyugtatóan a derekát.

   Elmosolyodott, kézen fogta a lányt, aztán kisétált vele, csak a színpad mellett engedte el a nőt, amikor a többiek belekezdtek az első szám elejébe, s Gas felvont szemöldökkel pillantott felé. Semmi kedve nem volt kisétálni, azonban tudta, hogy muszáj, nem teheti meg a közönséggel, hogy egyszerűen nem megy ki.

   Rágyújtott egy cigire, elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a két lány délutánról.

-          Mire gondolsz? – kérdezte Loreley.

-          A lányokra, akik a vidámparknál voltak – gyújtotta meg a szálat.

-          Biztosan nagyon kíváncsiak rád – puszilta meg a nyakát, miközben hozzábújt.

-          Tudod, nem kell ennyire aggódnod miattam – suttogta halkan, az ujjai között tartva a cigarettát. – Eddig sem haltam meg, most már pár évet még biztosan kihúzok.

-          Pár évet? – húzódott el tőle.

   Megvonta a vállát, olyan minden mindegy alapon, de nem bírta elrejteni a mosolyát, közben azt is hallotta, hogy fél perce a színpadon kéne állnia. Bam közelített feléjük, kezével a többiek felé mutogatott, akik újra kezdték a számot, mielőtt énekelnie kezdett volna.

   Felnevetett.

-          Sokat, még látni akarom, ahogy a gyerekeink az őrületbe kergetnek téged – nyomott egy puszit a homlokára, aztán feltartott kézzel hátrált ki.

   A tömeg azonnal felzúgott, ő pedig feléjük fordult, beleszívott a cigijébe, Migue azt tátogta neki, hogy egy barom, míg Burton csak bazsalyogva nézett rájuk.

   Köszöntötte a nézőket, akik azonnal elhallgattak, ahogy a mikrofonhoz állt, összenéztek a többiekkel, ahogy mindig szokták egy koncert előtt, Gas hirtelen belekezdett a dob részletbe, a többiek követték, majd egyik pillanatról a másikra átugrottak fél percet, s máris az énekrész jött.

   Felemelte kicsit a fejét Migue felé, aki nagyon vigyorgott, megköszönve a szívatást, hiszen épp egy másodperce volt elkapni azt a részt, ahol beszáll ő is.

34.

   A világ egy pillanat alatt kitisztult előtte. Az alkoholmámor, amit még most is érzett, egy perc alatt józanságba váltott át, a szétszóródott valóság, egy egésszé vált. A képek értelmet nyertek, ahogy a szavak is, bármilyen állapotban is volt.

   Loreleyt a derekánál fogva dobta le magáról, mielőtt a szexuális izgalma erősebb lesz a józan eszénél, ezzel csak a figyelmét akarta elterelni, ő viszont nem vágyott erre.

-          Átvertél – sziszegte, felpattanva az ágyból.

   Még magát is meglepte vele, milyen gyorsan megy neki, annak ellenére, hogy csak ittak, enni semmit nem ettek lassan ki tudja mióta, s az alvást sem vitték túlzásba pörögve az alkoholtól.

-          És te, te nem vertél át? – vágott hozzá egy párnát feldúltan.

-          Mikor? – hajította vissza az ágyra, majd idegesen a hajába túrt.

-          Azt mondtad szeretsz, hogy csak én számítok neked – vágta hozzá, újabb párna kíséretében.

   Értetlenül nézett a nőre, mintha a szavaknak nem lenne alapja, nem lenne értelme. Idegesen a hajába túrt, mintha ez megoldaná a problémát, s hirtelen megvilágosodna minden előtte, de ez semmit nem segített.

-          Ez így van – vágta rá, félig elfordulva az ágytól. – Szeretlek, és csak te számítasz nekem – fröcsögte felé a szavakat, mintha a világ legundorítóbb dolgát mondaná.

   Loreley fintorogva felhúzta az orrát, kimászott az ágy szélére és a váza felé nyúlt, de időben elkapta a kezét és megállította benne, hogy azt is hozzávágja a feldúlt kis szirén, aki inkább hasonlított egy hárpiára, semmint egy édes csábítóra.

-          Csak te kellesz – suttogta, majd durván beletúrt a hajába és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Értsd meg, nem kell más, te jelented a világot. Miért olyan hihetetlen ez? – kérdezte nagyon halkan.

-          Akkor nem lennél folyton részeg és nem az italban keresnéd a menekülést – próbált meg elhúzódni tőle, de nem engedte.

   Kicsit erősebben szorította meg a csuklóját, amitől kénytelen volt elengedni a vázát. A zúzódás nyomott figyelte a nyakán, aztán a kék szemekbe nézett, melyek megdermesztettek körülötte minden valóságosat és valótlant, amelyektől úgy érezte egyszerre repül a mennyekben és ég pokoli tüzekben.

-          Nem érthetsz meg, nem értheted ezt – simított végig az arcán. – Nem tudom elmondani miért iszom, de szükségem van rá, ahogy szükségem van rád is – magyarázta.

   Hirtelen eszébe jutott, mint mondott neki a nő, ezért durván ellökte magától, kiegyenesedett, újra idegesen hosszúra nőtt tincsei közé túrt. Egyszerűen továbbra sem tudta felfogni, hogyan vehette el tőle Loreley ilyen könnyen az álmait, hogyan tehette ezt vele, miért kell ezt tennie vele, hiszen erről álmodtak, családról, gyerekről… talán velük még másnak lenni is képes lenne.

   Annyira szeretne egy fiút vagy egy kislányt, de nem akárkitől, hanem a kék szemű sziréntől. Vele akarja felnevelni őket, nézni, ahogy járni tanulnak, beszélni… erre gondolt, ha úgy érezte muszáj megölnie magát, mert így nem mehet tovább. A nő viszont mindent egy csapásra elvett tőle.

-          Nem, neked csakis az alkoholra van szükséged – suttogta Loreley, elhúzódott az ágy másik végére és magához szorította a takarót.

-          Ez nem igaz – csattant fel dühösen. Hogy nem érti? Hogy nem érti meg, hogy rá is pont ugyanannyira szüksége van? Ahogy a levegőre, vagy a vízre, vagy éppenséggel az alkoholra, mely segít neki egy kicsit elfeledtetni vele a világ gondjait. – Rád is szükségem van, de most egyedül kell lennem, mert egy pillanat alatt, minden kibaszott álmomat eldobtad a picsába – dühöngött tovább, mint egy eszelős.

-          Én vettem el minden kibaszott álmod, te faszfej? – vágta hozzá a nő, s újabb párna repült felé, amit egyszerűen félrelökött. – Hiszen te vagy képtelen mást szeretni magadon kívül, jössz azzal, mennyire fontos vagyok, de meg sem próbálsz tenni kettőnkért, meg sem próbálsz más lenni, nem is akarsz igazán, csak azt mondod! Azt hiszed a szerelem megment, de kurvára nem és nem tudod elfogadni, hogy magadat kéne megmentened!

-          Rohadtul semmit nem tudsz – vetette oda foghegyről, majd kisétált a nappaliba.

   Szüksége volt pár perc nyugalomra, egy kis csendre, magányra és egyedüllétre, míg képes feldolgozni, hogy Loreley soha nem fog neki gyereket szülni. Olyan volt az egész gondolata, mintha kitépnének valamit a szívéből, megfosztanák a céljaitól, a vágyaitól. A bárpultból vodkát vett elő, Bam bármennyire is próbálta lebeszélni a személyzettel, hogy ne legyen bent pia, neki sikerült az egyik fiút megkennie, így nem szenvedtek hiányt ebben sem.

   Gyorsan hajtotta le, majd megfogott kettőt és a fürdőszobába zárkózott. Forró vizet engedett magának, Loreleynak nem volt igaza, semmit nem tudott, ő meg nem tudta volna megmagyarázni neki az egészet, mert az élet ilyen elbaszottul egyszerű: azt hisszük értjük a másikat, de közünk nincs hozzá, szavakkal vagdalkozunk, de jelentésük rég nincsen.

Meg se próbálta neki soha elmagyarázni, hogy miért kell neki  pia, mégis olyan könnyedén jelentette ki, hogy nem értheti, mintha teljesen buta lenne és azt se tudná mennyi kettő meg kettő. Semmibe vette megint, ostobának tartotta, valakinek, aki nem képes felfogni, amit mondanak neki, ebből pedig rohadtul elege volt.

-          Gyűlöllek – zokogott fel, mert tehetetlen volt. Rég le kellett volna lépnie vagy megölnie magát, mégis a férfi egyetlen pillantása megbénította és képtelen volt mozdulni tőle. Lassan állt fel majd botorkált a bárszekrényig, látta, hogy a férfi már lehúzott pár vodkát, így ő is inni kezdett, hátha az elmossa a bánatát. 

Egész nap nem szóltak egymáshoz, Ville nem kérdezte meg hova megy mikor lelépett a nőgyógyászhoz, hogy újabb bogyókat írasson fel magának, de mikor visszatért hozzá csak fintorogva vette tudomásul, hogy beveszi a tablettát, ami meggátolja, hogy teherbe essen tőle.

-          Miért teszed ezt? – Fogta meg hirtelen a csuklóját.

-          Mert nem akarok egy alkoholistának gyereket szülni – vágta rá fagyosan. Az alkohol és a fű, amit könnyedén be tudott szerezni a város egy lepukkant környékén, eltompította annyira, hogy ne egy remegő massza legyen az karmai közt, hanem ugyanaz, aki előtte volt. Egy érzelemmentes jégszobor. Könnyedén tépte ki magát Ville ujjai közül, aztán a fürdőbe zárkózott, hogy elszívjon még egy szál cigit, remélve, hogy az majd feldobja a kedvét annyira, hogy ne folyamatosan azon pörögjön éjjel az esze, hogy mivel vágja át a saját torkát.

-          Loreley – csapkodta a férfi az ajtót miközben ő elmerült a habokban egy üveg bor társaságában és a füle botját se mozgatta. – Lor nyisd ki. Beszéljük meg – kopogott a férfi tovább, de ő csak bután nevetgélt a habpamacsokon, amik furcsa formát öltöttek a szeme előtt.

-          Takarodj innen – nevetgélt. – Dugd meg a macáid, ők talán boldoggá tudnak tenni – túrt a hajába, majd egy rendes cigit kezdett szívni, hogy elnyomja a marihuana szagát még azelőtt, hogy Ville rátöri az ajtót.

-          Kicsim, nyisd ki. Szeretlek, engedj be – kérlelte a férfi halkan, de ő csak fintorgott az egészen.

-          Hazug disznó – suttogta maga elé, mert képtelen volt bízni benne ezek után. Elhinni, hogy bármit is számít, hogy tényleg szereti. Élénken emlékezett még rá, mikor azt mondta, hogy ketten együtt nem lehetnek boldogak, az egyiküknek meg kell halnia. Hát most versenyeztek, hogy ki lesz az, aki hamarabb távozik az élők sorából és csak remélte, hogy ő nyeri meg ezt a játszmát, a férfi pedig itt marad, hogy kísérthesse. A legnagyobb vicc az egészben, hogy mindezek ellenére Ville azért volt rá dühös, mert nem akart gyereket szülni neki. De felelőtlenség lenne, ha megtenné. Minek? Egy boldogtalan zöld szemű, alkoholista énekes és egy összetört szívű ronccsá vált nő gyereke, hogy lehetne boldog és kiegyensúlyozott, ha a szülei is ilyen elcseszettek? Pedig ezerszer elképelte a fiúkat, aki az apjára ütne és akit ugyanannyira szeretne, mint Villét. Az édes, zöldszemű kisfiú álmában kísértette, hisz annyira vágyott rá, mégis tudta, hogy nem szabad megtörténnie. Nem eshet teherbe a férfitól, nem szülhet neki egyetlen gyereket se, nem lehet anya, mert az a pici csak szenvedne, ugyanúgy, ahogy ők is szenvednek.

-          Loreley, ha nem nyitod ki, betöröm – kezdett el visszaszámolni, ő viszont nem mozdult, még azután se, hogy a zöld szemű ördög tényleg rátörte az ajtót. – Miért teszed ezt velem? – Térdelt elé, miközben fintorogva emelte fel a füves cigi martalékát.

-          Ezt én is kérdezhetném – vetette oda fagyosan, visszabújva a jégpáncél mögé, ami hosszú éveken át megóvta.

-          Beszéljük meg – simogatta az arcát, amitől jóleső borzongás futott végig rajta, de nem mutatta ki, hogy sírni tudna a gyengédségtől, amivel képes megérinteni. 

-          Beszélgetni akarsz? Furcsa eddig sose akartál – sziszegte mérgesen.

-          Lor, kérlek szépen – csukta le a férfi egy fél pillanatra a szemeit, majd olyan szomorúan nézett rá, hogy ezért nem tudott többet belé rúgni. Másért viszont…

-          Nem akarok babát – sziszegte makacsul. Minden másban hajlandó lenne engedni neki, de ebben nem.

-          Miért nem? Akartad, tudom, hogy igen – suttogta Ville rekedten, mint aki tényleg meg akarja érteni.

-          Nem akarom, hogy a fiam apja egy alkoholista legyen, az anyja meg egy idegroncs. Nem szenvedhet, inkább meg se szülessen soha – ingatta a fejét, majd a szemét megint ellepték a könnyek és egy kövér csepp végigszánkázott az arcán, amit azonnal le is törölt.

-          Nem szenvedne – mosolygott rá Ville gyengéden, mire hitetlenkedve felhorkantott.

-          Tök jó lenne neki mellettünk igaz? Egy önző seggfej vagy Ville. Mit adhatnánk mi egy kicsinek a poklon kívül? Amúgy is ha így folytatjuk a következő öt évben mindketten meghalunk. Te nem vagy hajlandó lemondani az alkoholról én pedig rólad, így elpusztítom magam, hátha így boldog leszel – nevetett fel hidegen, mire a férfi összerezzent.

-          Annyira buta vagy – suttogta mosolyogva, miközben beült mellé a kádba és szorosan magához ölelte. – Szeretlek és te is szeretsz. Ráadásul mindketten akarunk egy kisbabát – duruzsolta a fülébe, mert pontosan tudta, hogy a hangjával képes elvarázsolni és mikor így beszél hozzá, akkor teljesen elveszti a józan eszét.

-          Így nem szülök gyereket – ingatta mégis makacsul a fejét.

-          Mit akarsz egy babáért cserébe? – Kérdezte Ville nagyot sóhajtva, mintha meggyőzhetné, ő pedig elgondolkodott, aztán gyorsan összeállított egy listát a fejében.

-          Vegyél feleségül – nézett a szemébe, mire a férfi elmosolyodott.

-          Rendben – bólintott.

-          Pihenj többet – kérte halkan, mire újabb bólintás volt a válasz. – Menj el egy elvonóra és ne igyál többet. Ha leszoksz az alkoholról és nem kapsz rá a drogra, gyógyszerre, kurvákra vagy akármi más hasonló dologra helyette, annyi gyereket szülök neked ahányat csak akarsz – nézett mélyen a szemébe, miközben ismertette az utolsó pont is, Ville tekintete viszont azonnal elsötétült.

-          Miért akarsz megváltoztatni? Miért nem fogadsz el így? – Kérdezte rekedten és csalódottan.

-          Miért akarsz rendelkezni a testem felett, mikor már mindenem elvetted? – Kérdezett vissza. - Ha te ezt megteszed értem, én megadom neked a kicsit akire vágysz, de ha az alkoholt választod, nem szülök egyetlen babát se. Vagy az alkohol vagy a gyerek. Te döntesz Ville, de nem hozok világra egy kisfiút egy alkoholista apa mellé, márpedig valljuk be komoly gondjaid vannak az ivással.

   Fásultan pillantott a nőre. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, mégis olyan bonyolult volt. Imádta az alkohol adta zuhanást, egyszerűen szüksége volt rá, hogy legalább pár órán át ne lássa a világot olyan borúsnak, amilyen, s álszent boldogságba ringassa magát. Persze, Loreley mellett is boldog, ha fogja a kezét, ha megérinti, ha átöleli, ha érzi a szeretetét, de mindig ott van valami sötét démon, aki árnyékként követi minden mozdulatát és gonosz dolgokat suttog a fülébe. Kétségekről beszél, halálról, értelmetlen életről, ami ellen az ő édes szirénje sem tehet, nem fordíthatja ki a világot négy sarkából, nem adhat neki új földet, ahol minden szép és jó.

-          Elvonó nélkül is le tudnék állni a piáról – fintorgott, miközben kirakta a karjait két oldalt.

   Hátradöntötte a fejét, a forró víz elzsibbasztotta a tagjait, részeg is volt, mégis ébernek érezte magát. Gyereket akart Loreleytól, de túl sokat kért tőle, pár átmulatott éjszaka, nem a világ… még ha számára azt is jelenti.

-          Nem Ville, te alkoholista vagy – jelentette ki a nő komolyan.

   A plafonra bámult, mintha onnan válaszokat kaphatna. Nem volt alkoholista, két éven át is kibírta, hogy egy cseppet se igyon, csak azért, hogy magának is bebizonyítsa; nem függő. S ennél a két évnél szörnyűbb időszaka nem is akadt életében, folyamatosan az öngyilkosság járt a fejében, mindig ezzel kelt és ezzel feküdt, kimászni sem akart az ágyból, mert egyszerűen nem látta értelmét.

-          Nem, nem vagyok az – bámult most a habokra, majd tétován játszani kezdett velük. – Két éven át kibírtam, hogy ne igyak egy kortyot sem, aztán ittam egyszer, de utána megint két évig csak néha, pár pohár sört – mondta tovább csendesen.

-          Jelen pillanatban viszont, jó ideje iszol és szerintem függő vagy.

   Felsóhajtott, a kék szemekbe nézett, aztán megint a plafonra bámult, de az továbbra sem adott neki válaszokat. Nem tudta mit kéne mondania, mivel győzhetné meg Loreleyt, hogy szeresse, s mindent adjon meg neki, amit csak lehet.

   Az életét odaadná, akkor egy gyereket miért nem? Meg tudná állni, hogy ne igyon, az már egy másik dolog, hogy nem akarja megállni. Ez a kettő nem ugyanaz.

-          Lor, meg tudom állni, hogy ne igyak, csak éppenséggel szeretek inni – nézett újra a ragyogóan kék szemekbe. – És nem akarom megállni.

-          Pedig én ezt kérem tőled, azért cserébe, hogy gyereket szüljek neked – mondta keményen.

   Libabőrös lett a teste, utálta, amikor a nő sziklává vált vele szemben, olyan volt, mintha falat húzna kettőjük közé, bár tudta, hogy simogatással megremegtetheti a várát, hangjával megolvaszthatja a gyémántot, de nem akarta így befolyásolni, tisztán, őszintén akart vele beszélni.

-          Nem akarom megállni – nézett rá fásultan. – Egyszerűen, néha úgy érzem, felemészt ez az egész – suttogta nagyon halkan. – Mindennél jobban szeretlek és erőt adsz nekem mindennap, csak azzal, hogy mellettem vagy, de nem bírom – szörnyű kétségbeesésével, még magát is megdöbbentette, mely hangszálaiban rezget.

-          Mit nem bírsz? Mi emészt fel, Ville? – húzódott hozzá közelebb.

-          Az egész – idegesen a hajába túrt, egyszerűen nem tudta megmagyarázni, mi az, ami mindennap megöli egy kicsit, annyi minden volt egyszerre, s végül is, semmisem. – Az élet, az emberek, hogy nincs már emberség, csak aljasság, mocsok, hogy a legszívesebben a rajongóim széttépnének a színpadon, megerőszakolnának és kicsinálnának – hadarta gyorsan, de így is rettenetesnek érezte, hogy megnyílik valaki előtt ennyire.

   Lor kinyitotta a száját, ő viszont az ajkára tette az ujját, ő is közelebb húzódott hozzá, majd megrázta a fejét. Ez a beismerés nem kívánt választ, biztatást, vagy akármi mást, amit mondhatna neki. Ha válaszolna rá, akkor egyszerűen elismerné a valóságban a helyét, míg ha válasz nélkül marad, olyan, mintha ki sem mondta volna.

-          Egyszerűen nem bírom – vett mély levegőt, a forró víztől és a párától a tüdeje újra szorítani kezdte, de ez már olyan régóta nem érdekelte, mintha mindennapos dolog lenne vele kapcsolatban. – Próbáltam, erős voltam, igazán akartam, de rájöttem, hogy inkább ezt választom néha, mint azt, hogy józan maradok mindig és csak nézem, ahogy az emberek lealacsonyodnak. Inkább velük tartok, mert bár nagyon álszent is, de boldogság. Melletted is boldog vagyok, szerelmem, de sajnos, ezt a fájdalmat, nem tudod elűzni tőlem – folytatta tovább a törékeny csendben, gyorsan kapkodva a levegőt.

   A nő nem szólalt meg, igaz az ujja még mindig az ajkán volt. Nem akarta, hogy egy szót is szóljon, így akarta hagyni az egészet, nem akart megoldást keresni a problémára, ahogy nem akart megváltozni sem. Lassan húzta el tőle a kezét, utána ajkaival tapasztotta be a mézédes ajkakat, melyek másodpercek alatt a mennybe repítették.

   Lehunyta a szemét, újabb mámoros pillanat, amikor az idő megáll egy kicsit, hogy aztán újult erővel kezdjen el pörögni, fertőzve őt. Most viszont még az édes mérget ízlelgette, melyet Loreley testének közelsége, érintésének puhasága okozott, forrt minden részében, lángra gyúlt, ahogy kicsit közelebb húzódott hozzá.

   Ilyenkor kicsit, mindig úgy érezte, van remény.

Végre válaszokat kapott. Még most sem volt teljes a kép, de érezte itt a határ, ennél tovább nem faggathatja, mert a visszájára fog elsülni a dolog. A fény viszont megcsillant az út végén, hisz ráébredt nem vele van baj, nem őt nem szereti, a világgal van problémája, ő pedig kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele, hogy minden pusztul és széthullik.

Ebben volt Ville más, mint a többi ember. Nem csak nézett látott is. Látta a démonokat, a sötétséget, a halált, a szerelmek elmúlását, a fájdalmat és nem tudott róluk megfeledkezni egy pillanatra se, ez pedig teljesen kikezdte őt.

Érezte, hogy neki kell megmutatnia, hogy lehet mindent más színben is látni, hogy neki kell megtanítania arra, hogy a szépséget nézze a világon, a csodákat bámulja és ne ragadjon le a szörnyűségeknél.

Már azt is értette, hogy tőle is azért menekül sokszor, mert retteg attól, hogy ha még közelebb engedi magához, akkor egy nap, mikor a szerelmük semmivé foszlik vagy mondjuk ő meghal és Ville itt marad, csak jobban fog szenvedni, mintha valamennyire távol tartaná. Kímélni akarta magát, nem akart bízni és hinni benne, hisz már annyiszor csalódott, hogy képtelen volt megfeledkezni a kétségeiről és egyszerűen csak élvezni azt, ami köztük van. Nem akarta két kézzel habzsolni a szerelmet és a boldogságot, mert retteget attól, hogy a kanálban gusztustalan, keserű trutyivá válik az egész és azt még rosszabb lesz lenyelni, mintha meg se ízlelte volna soha, hogy milyen a legédesebb íz a földön, amit ember csak kóstolhat.

-          Ébredj – csókolgatta gyengéden mosolyogva. Tervei voltak, amiben nem szerepelt se az alkohol, se az önpusztítás. Új erőre kapott, bár kellett pár nap, míg kijózanodott és összeszedte magát annyira, hogy képes legyen mozogni és elűzze végleg az összes árnyékot, ami majdnem megmérgezte a lelkét és a szerelmüket. Esze ágában sem volt többet hagyni, hogy bármi is közéjük álljon. Már csak Villének kellett megmutatnia, hogy a világ csodálatos, hogy a szerelmük sosem múlik el, hisz ami ennyire erős az nem foszlik szét soha, nem válhat semmivé. Be kellett neki bizonyítania, hogy alkohol nélkül is lehet szép az élet, hogy csak rá van szüksége, mert boldoggá tudja tenni, el tudja űzni az árnyakat és minden kétséget, ha hagyja neki. Ha pedig sikerül, akkor akár új tárgyalást is nyithatnak a gyerektémáról. Volt rá idejük, amúgy se mostanában tervezték, az utódnemzést, így pedig optimista tudott újra lenni. – Gyerünk – simogatta a nyakát mosolyogva az orra hegyével, majd nagyon finoman megcsókolta a mézédes ajkakat.

-          Aludjunk még – dörmögte a férfi álmosan, mire halkan kuncogni kezdett. Egy kar a dereka köré fonódott, egy láb a combjait fogta le, a férfi mellkasa a hátának feszült, ő pedig olyan boldognak érezte magát, mint a legelején. A hasában pillangók repkedtek, a szíve a torkában dobogott, a lelke pedig szárnyalt.

-          Szeretném, ha eljönnél velem valahová – suttogta a félhomályba, amit a nehéz sötétítőfüggönyök biztosítottak nekik.

-          Miért vagy felöltözve? – Nyúlt Ville a ruhája alá, majd a hasát kezdte simogatni, miközben rosszallóan dünnyögött. – Utálom ezt a sok anyagot rajtad. Meztelenül kéne mellettem feküdnöd mindig – simogatta tovább a bőrét, amitől jóleső görcsbe rándult az alhasa, de tudta, hogy most nem engedhet neki.

-          Mondtam, hogy szeretnék veled sétálni, reggelizni, pillangókat kergetni – kuncogott halkan, mire érezte, hogy a férfi is elmosolyodik a háta mögött.

-          Olyan vagy, mint egy kislány ilyenkor – suttogta a fülébe.

-          Szeretlek – suttogta, miközben megfordult a karjai között és végigsimított Ville tökéletes arcán. Még most se tudott betelni vele, fel nem foghatta, hogy hogyan lehet valakinek minden vonása olyan, mint egy tökéletes műalkotás. És ez a férfi csak az övé volt, őt szerette, mellette feküdt le minden éjjel és mellette is ébredt. A világ legnagyobb mázlistájának érezte magát, amiért ez az érzékeny lelkű, makacs, kissé önző, mégis vicces és csodálatos zenész az övé.

-          Valamit nagyon akarsz – simogatta Ville álmosan mosolyogva a haját.

-          Téged akarlak minden egyes pillanatban – döntötte a hátára, majd az ölébe ült és csókolni kezdte, miközben a haja sátorként borult köréjük, a férfi keze pedig a tarkójára siklott.

-          Hogy szerethetsz még most is? – Suttogta nagy kortyokban nyelve a levegőt, az ő gyönyörű zöld szemű ördöge, miközben a nyakán már gyógyulófélben lévő zúzódásokon húzta végig a hosszú kecses ujjait. – Majdnem megöltelek - nézett rá szörnyülködve, ő viszont csak mosolyogni tudott, mert cseppet sem érdekelte, hogy a férfi bántotta. A testi fájdalom semmi volt, ahhoz képest, amit a szívében érzett, mikor azt hitte Ville nem szereti viszont. Így viszont, hogy tudta, ugyanúgy érez, semmi sem számított.

-          Nem érdekel – nyomott egy hosszú puszit a szájára. – Ha akarsz, bármikor megölhetsz. De most kelj fel – mosolygott rá, miközben az éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy bevegye a fogamzásgátlót, amit Ville megint elsötétült pillantásokkal figyelt. – Ne nézz így – kérte halkan.

-          Hogy nézzek, mikor pár napja jelentetted ki, hogy sosem szülsz nekem gyereket? – Kérdezte ingerülten, mire elkapta a férfi mindkét csuklóját, még azelőtt, hogy leborította volna az öléből és a feje fölött a matracra szegezte őket. Tudta, hogy Ville könnyedén kiszabadulhatna a fogságból, ha akarná, de mégis engedett neki, ami jó érzéssel töltötte el.

-          Talán meggondolom még magam, de ahhoz te is kellesz – csókolta meg gyengéden, továbbra is rendíthetetlenül mosolyogva.

-          Ezt meg, hogy érted? – Ráncolta össze a férfi homlokát.

-          Van még időnk a gyerektémáról vitázni. Ha rá is bólintok, akkor se most fogom eldobni a gyógyszert és te se akarsz még próbálkozni, szóval ne morogj feleslegesen. Alkuképes vagyok, talán az elvonóról is lemondok, de csak akkor, ha most felkelsz, elmész zuhanyozni és eljössz velem reggelizni.

-          És mi van a házassággal? – Húzta fel a férfi kérdőn az egyik szemöldökét, mire önkéntelenül nevetett fel.

-          Nem kell gyűrű és papír sem. Azt a múltkor se gondoltam komolyan – ingatta a fejét.

   Nehezen kelt ki az ágyból, de a parancsot megkapta és végül is kíváncsi volt rá, mit tervezett számára Loreley. Gyors csókot nyomott az ajkaira, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, gyorsan lezuhanyozott, aztán felkapta az első pár ruhadarabot, ami a kezébe került. Nem igazán izgatta az öltözködés, a nő egyébként is okosan az ágyra dobálta azokat a ruhákat, amiket felkellett vennie, amiért nagyon hálás volt, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy pusztán azért késett pár órát egy találkozóról, mert egyszerűen nem tudta eldönteni mit viseljen.

   Pedig majdhogynem minden ruhadarabja fekete volt és ugyanolyan, mégis képes volt leülni közéjük és gondolkodni rajta, melyiket vegye fel, mert ha túlzásba vitte az alkoholt, egyszerűen elveszett a döntési képessége.

-          Hova akarsz vinni, szirénem? – fogta meg a kezét, amikor indulásra késznek ítélte magát.

-          Először is reggelizni, nem fog ártani, ha legalább néha eszel egy kicsit – fordult felé, olyan ragyogó mosollyal, amitől összerándult a gyomra, szívét pedig melegség járta át.

-          Szeretlek – simított végig az arcán, aztán egy puszit nyomott az ajkára.

-          Én is – túrt bele a hajába, majd a csókúkat elmélyítette, de mikor keze lecsúszott a derekáról a fenekére, pajkos mosollyal ellépet tőle. – Menjünk le, reggelizni.

-          Gonosz szuka – villantotta rá a szemeit, azonban nem bírta ki, hogy ne mosolyogjon, hiszen látta, hogy elnehezül a másik légzése, a szemei pedig sötét vágytól csillognak.

   Hiányzott neki az alkohol, de kicsit még mindig részegnek érezte magát, hiszen tegnap is ivott pár vodkát, csak úgy, a hatás kedvéért, egyébként is napokba telt, mire teljesen kitudta heverni az alkohol hatását.

   Lent az étteremben már a többiek régen a reggelijüket tömték magukba. Bam és Migue felvont szemöldökkel fordult a kettősük felé.

-          Téged is látni ilyen korán? – kérdezte a gitáros.

   Kihúzta a széket Loreleynak, aki mosolyogva ült le, aztán ő is helyett foglalt mellette a nekik fenntartott helyen.

-          Néha ennie is kell az embernek – felelte jókedvűen.

   Ők is rendeltek a pincértől, az asztal alatt megszorította a nő kezét, azonban nem tudott nem tudomást venni Bam tekintetéről, aki úgy méregette őket, mintha azt akarná kitalálni, hívjon –e hozzájuk orvost, vagy inkább hagyja véglegesen megőrülni őket.

-          Mi az? – sóhajtott nagyot, amikor nem bírta már tovább a férfi méregetését.

-          Semmi – túrt bele a villájával az ételbe, elfordulva tőle.

-          Mondd, Bam, látom rajtad, hogy valamit nagyon ki akarsz mondani – folytatta tovább, egy pillanatra sem levéve róla a pillantását.

   A férfi lassan felnézett rá, összevonta a szemöldökét.

-          Ugye tudod, hogy nagyon ijesztő, ha így bámulsz?

-          Reméltem, hogy meg tudlak ijeszteni – villantotta rá még a fogait is, amitől tudta, hogy még ijesztőbben fest. Bam fintorgott, aztán Loreleyra pillantott.

-          Végleg megbolondult? Este koncert, jó lenne, ha előtte kiderülne, hogy be kell záratni, vagy csak utána.

-          Minden rendben van vele, ő az én kis őrültem – nyomott egy puszit az arcára vidáman, mire a többiek felnevettek.

   Megszorította kicsit a nő kezét, örült neki, amiért kiáll mellette, s nem veszi magára Bam csipkelődését, bár a nyakát igazán elfedhette volna, mert látta, hogy a többiek, akiknek fogalmuk sem volt az egészről, a halványodó zúzódás nyomott figyelik, ahogy napok óta is tették.

-          Mit csináltál? – kérdezte végül meg Burton. – Kérdeztem már pár nappal ezelőtt is, de nem nagyon tudtál válaszolni – célzott arra, hogy mennyire ki voltak ütve mindketten napokig, s pár szón egy értelmes mondatot sem tudtak összerakni.

   Loreley egyszerűen megvonta a vállát, mintha az egész semmit nem számítana, neki viszont összerándultak az izmai, ahogy eszébe jutott, mit is tett majdnem. Attól meg még inkább, hogy ezt a nő akarta is volna, azt akarta, hogy megölje. Mintha képes lenne ilyesmire… a gondolattal is eljátszott pillanatokig, hogy milyen lenne, ha… ha meghalna, s így örökre az övé maradna, csakis az övé, a birtoklás heves lángolásában.

-          Bolondok vagytok ti mindketten – csóválta meg a fejét Bam.

-          Tudod mire gondoltam ma? – pillantott rá.

-          Nem, na mire? – emelte meg kicsit a fejét, majd egy falatot tömött a szájába.

-          Elképzeltelek Burtonnel meg Gassal és azon filozofáltam, hogy vajon melyikükkel alkotnál jobb párt – vigyorgott rá.

   Látta, ahogy a férfi tekintette elsötétül, s egyik pillanatról a másikra elképzeli, amit mondd neki, aztán ki is köpte az ételt, majd dúlva-fúlva felállt az asztaltól, ők pedig röhögve nyugtázták, hogy vajon olyan szívatás, amit nem lehet soha megunni.