42.

Nem mert kötődni a picihez túlzottan, mert rettegett attól, hogy ha elveszíti abba belehal, mégis nem tudta nem szeretni és nem bírt nem mosolyogni azon a gondolaton, hogy ha minden jól megy alig pár hónap és a karjában tarthatja a közös gyereküket.

-          Hogy vagy? – Simogatta Ville gyengéden a hátát.

-          Rosszul, de ez természetes – suttogta, mert sikerült már megint az egész napot végighánynia, a szervezte pedig teljesen kimerült attól, hogy pár gyümölcsön és sós kekszen kívül, semmi nem marad meg benne. Szíve szerint állandóan csak aludt volna, mégse tudta bánni, hogy a nap huszonnégy órájában hányinger gyötri, amitől erőtlen és szédül, mert mindez azért volt, mert annak a férfinak a gyerekét hordta, akit mindennél jobban szeretett.

-          Gyere – kapta fel Ville a karjába, majd az ágyba tette, amit hálás mosollyal köszönt meg neki.

-          Nem kell ennyire aggódnod – csókolta meg lágyan, mikor észrevette, hogy a másik minden egyes lélegzetvételét és mozdulatát árgus szemekkel figyeli.

-          Az orvos… - kezdett bele a férfi aggodalmaskodva, de a mutatóujját a szája elé tette és elhallgattatta.

-          Azt mondta, hogy veszélyeztetett terhesként kezel, mert kisebb csoda, hogy teherbe estem, de azt is mondta, hogy minden rendben van vele is és velem is. Egészséges érted? – Simogatta meg finoman az arcát.

-          Tudom, de… - harapta el Ville a mondat végét, bár ő így is pontosan tudta, hogy mi a baja.

-          Csak az első négy hónap kritikus. Ha azon túlvagyunk, akkor szinte teljesen biztos, hogy nem lesz már semmi baj – suttogta.

-          De addig még van hat hét hátra – suttogta a férfi, miközben a hasát kezdte simogatni.

-          Tudom, én is félek – túrt a hajába, majd simogatni kezdte a selymes göndör fürtöket. – De ez van. Annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán itt van – simította a tenyerét a férfi kezére, ami az alhasán pihent.

-          Szóltál már róla valakinek? – Kérdezte halkan, mire megcsóválta a fejét. Senkinek nem akarta elmondani, amíg nem muszáj vagy amíg nincsenek túl a nehezén. 

-          Nem, azt hiszem, míg a negyedik hónap végére nem érünk nem is kellene – suttogta halkan, mire a férfi aprót bólintott.

-          Szeretlek – nézett fel a szemeibe, mire megint össze-vissza kezdett verni a szíve, a gyomrát pedig csiklandozták az ott élő pillangók szárnyai.

-          Én is szeretlek – csókolta meg finoman, majd olyan gyengéden szeretkeztek, mint talán még soha. Szerencsére a szextől nem tiltották el őket, de annyi minden más volt amit nem csinálhatott. Nem emelhetett nehezet, nem futhatott, úgy érezte magát mintha porcelánból lenne, de tudta, hogy a legnagyobb álmuk teljesülhet azzal, ha sikerül a világra hoznia a kisbabájukat, őt pedig semmi pénzért nem kockáztatta volna.

Az esküvőt elhalasztották, egyszerűen nem hiányzott semelyiküknek a szervezéssel járó stressz, Ville idegei így is pattanásig feszültek, minden mozdulatát úgy figyelte, mintha már csak attól is baja eshetne, ha megiszik egy pohár vizet, ez viszont rá is kihatással volt.

-          Pihenned kell – szól rá a férfi az este folyamán vagy huszadszorra, mire hozzávágta a ceruzáját dühében.

-          Fejezd be – csattant fel. – Fekszem, a rajztábla az ölemben van és csak a kezemet mozgatom. Nem lesz ettől semmi bajom – túrt a hajába, mert tudta, hogy ez nem ő. Egyszerűen a hormonjai játszanak vele, máskor ugyanis az ilyesfajta odafigyelése éppenhogy mulatatta, most mégis kiborult rajta. Talán pont azért, mert ismét letelt két hét, ami azt jelentette, hogy másnap mehettek vissza az orvoshoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e továbbra is, ők pedig féltek, hogy talán már nem él a kicsi vagy találnak valamit, ami veszélyezteti azt, hogy megszülessen.

De semmi ilyesmi nem történt. A baba szíve vert és teljesen elbűvölte őket, hogy kezdett a kis babszemnek egészen kisbaba formája lenni. Az értékei rendben voltak, a genetikai tesztek szerint is tökéletes egészségnek örvendett a csöppség, az egyetlen dolog, ami aggasztotta az orvosukat, hogy nem akart enyhülni a rosszulléte kicsit sem, ami talán valahol normális volt, mégis úgy döntött, hogy jobb, ha további vitaminokat ír fel neki, hogy így pótolja azt amit nem tud a szervezetébe juttatni a folyamatos hányás miatt.

Ville vonásai kisimultak, ahogy nézte a monitort, ahol a gyerekük volt látható, úgy tűnt lassan megnyugszik, a mosolya legalább is erre utalt.

-          Lehet már tudni, hogy kislány vagy kisfiú? – Kérdezte a férfi hirtelen.

-          Még túl korai, de hamarosan meg fogjátok tudni – kacsintott rá a doki.

   A következő vizsgálatot félve ugyanakkor boldogan várta. Most megtudhatták végre, kislányuk vagy kisfiúk lesz. Az egyetlen baj csak az volt, hogy Loreley rosszullétei még mindig nem javultak, a hormonok miatt pedig teljesen megzavarodott. Egyre jobban kezelte a nő hangulatingadozásait, ugyanakkor mindig megrémisztette, ha sírni kezdett.

-          Nem lesz semmi gond – szorította meg a kezét, mire hálásan pillantott rá.

   Ha nem tartotta volna benne a lelket, akkor valószínűleg beleroppant volna az aggodalomba. Mosolyt erőltetett az arcára, mikor beléptek a vizsgálóba, ahol az orvos már jó ismerősként köszöntötte őket. Loreley felfeküdt az asztalra, felhúzta a pólóját és hagyta, hogy rányomják a gélt az alhasára, miközben mindketten a monitorra meredtek.

   Az orvos ijesztő módon, hosszú percekig nem szólalt meg, görcsberándult a hasa a félelemtől, hogy talán valami nincs rendben és azért nem beszél. Idegesen megnyalta az ajkát és a nőre nézett, aki hasonló aggodalommal nézett rá.

   Megfogta a kezét és megszorította, hatalmasat nyelt, a torka összeszűkült, fogalma sem volt mi lehet a baj, hiszen a monitoron megjelenő magzat tökéletesen egészségesnek tűnt.

-          Valami baj van? – kérdezett rá, hiszen nem bírta tovább a feszültséget, s a várakozást.

-          Nem, mármint nem mondanám bajnak – válaszolta összevont szemöldökkel.

   Újabb fél perc telt el, teljesen értetlenül nézett a monitorra és az orvosra, aki bekapcsolt egy gombot, amitől gyors szívdobogást hallottak. Nyelt egyet, elszorult a torka, Loreleyra nézett, a szívhang túl gyors…

-          Tudni akarták a nemét, nem? – fordult feléjük újra az orvos. – Nos, azt kell mondanom, hogy lesz egy fiúk és egy lányuk is – mosolyodott el lassan. – Az anyáén kívül még két szívhangot lehet hallani.

   A hírtől döbbenten nézett újra a monitorra, majd a nőre, aki tátott szájjal bámult a férfira. A nő tényleg túl sokat hízott egy gyerekhez képest, de egy pillanatig sem gondolta volna, hogy azért, mert… ketten lesznek. Hirtelen elmosolyodott, ahogy igazán felfogta a hírt, megszorította a kezét, aztán puszit nyomott rá.

-          Így viszont még inkább vigyáznia kell magára – jelentette ki a doki, majd visszafordult a monitor felé. – A kislány kitakarja a fiút, de itt látni lehet a karját, ott meg a lábait – mutogatta a képernyőn.

   Melegség járta át, ahogy arra gondolt pár hónap múlva két gyermeke is lesz, egy kislány és egy kisfiú. Jobb helyzetről nem is álmodhatott volna. Vigyorogva nyomott még egy puszit Loreley kezére, próbálva elnyomni magában az aggodalmat és az újult félelmet, mely keményen fellángolt benne.

-          Egyébként minden rendben van velük, teljesen egészségesek. A rosszullétek elmúltak már?

-          Javultak egy kicsit, de még mindig nem tökéletes – szólalt meg Loreley rekedten. Látta, hogy kék szemeiben könnyek csillognak, végig simított az arcán, hogy megnyugtassa.

-          A gyógyszereket rendesen szedi?

-          Igen, persze – bólintott a nő, ő közben viszont csak a szívhangokra tudott figyelni, a leggyönyörűbb zenének hallotta, egésznap el tudta volna hallgatni a gyors ütemeket.

   Az orvos ellátta még tanácsokkal a nőt, nyomtatott nekik képet a kicsikről, aztán hagyta, hogy Loreley letörölje a hasát, s azt mondta két hét múlva újra várja őket.

-          Gondoltad volna, hogy ketten is lesznek? – kérdezte halkan a nő, ahogy kézen fogva kisétáltak a kórházból.

-          Nem, nagyon szeretlek titeket – ölelte magához, miután kiértek és taxit hívott.

-          Pedig elvileg teherbe se nagyon eshettem volna – sóhajtott fel a nő.

-          Szerinted nem kéne jogosítványt szereznem? – kérdezte a derekát cirógatva. – Végül is hordozgatnom kell majd titeket.

-          Nem rossz ötlet – adott puszit a szájára. – Szívesen megnéznélek vezetni – kuncogott fel. – Képzelem milyen jó lehetsz.

-          Na, ne csináld már, biztosan jól fogok vezetni, miattatok, kezdem unni a taxizást, ráadásul mi van, ha pont hóvihar lesz, amikor elfolyik a magzatvized? – hirtelen, ahogy eszébe jutott, hogy télre várják a piciket, a házuk pedig kint van, legalább fél órányira Helsinkitől.

-          Ne aggódj annyit – nyögött fel a nő, mert egyből kitalálta mire gondol. – Nem lesz semmi gond, már csak pár hónap és lesz két síró gyerekünk, akik miatt nem tudunk majd aludni, enni és élni sem nagyon – simogatta meg az arcát.

   Vigyorogva nyomott egy puszit a tenyerébe.

-          Már nagyon várom.

Két apróság… Még mindig annyira hihetetlen volt az egész. Nem tudta felfogni, nem ment, hisz az is lehetetlenség volt, hogy egy kisbabát szüljön, nemhogy rögtön kettőt. Mindenki azt mondta, hogy csoda az is, hogy terhes, most mégis ikreket várt, akik egyre több teret követeltek maguknak a hasában, ő mégse mert még most se kötődni hozzájuk. Az ikerterhességek még a teljesen egészséges nőknél is problémásak lehetnek, nemhogy nála… Nem akarta elveszíteni őket, nem akarta látni Ville csalódott arcát, ha esetleg mégsem tudja őket megszülni, ha valami bajuk lesz, mert a méhe nem arra lett kitalálva, hogy gyerekek fejlődhessenek benne.

-          Mit csinálsz? – kuncogott fel, mikor Ville lekúszott a hasához és finoman simogatni kezdte az egyre terebélyesedő pocakját.

-          Csss… - tapasztotta a fülét a bőrére a férfi, mire elmosolyodott. Már most érezte, hogy nem is kívánhatna nála jobb apát a gyerekeinek, már csak az kellett, hogy a picik tényleg meg is szülessenek. – Egy kis manó van itt - tapogatta ki óvatosan az egyik babát, majd egy puszit nyomott arra a területre ahol érezte a kicsit. – Egy másik kismanó pedig itt alszik – mosolygott fel rá, mikor a második apróságot is megtalálta és neki is adott egy puszit.

-          Furcsa, hogy még nem mozognak – sóhajtott fel kissé aggodalmaskodva, mert még semmit nem érzett, ami arra utalt volna, hogy a kicsik ott vannak bent, hogy jól vannak, hogy fejlődnek.

-          Ráérnek még mocorogni – fektette Ville újra a fejét a hasára, ő pedig a göndör fürtök közé túrt. Mindig meg tudta nyugtatni a férfi jelenléte, ha mellette volt, ha fogta a kezét, ha simogatta a hasát, olyankor elhitte, hogy az egészet nem csak álmodja, tényleg családot alapítanak, a lehetetlen mégis lehetségessé vált, ráadásul nem is egy kisbabájuk lesz, hanem egyszerre kettő.

-          Boldog vagy? – Kérdezte halkan, miközben érezte, hogy bármelyik percben el tudna aludni.

-          Viccelsz? – Nevetett fel a férfi, majd felkúszott hozzá és olyan csókot nyomott az ajkaira, amitől megborzongott az egész teste. – Szeretlek, szeretsz és idebent lapulnak a gyerekeink. Mi kéne még? – Mosolyogott rá.

-          Hogy meg is szülessenek egészségesen – bökte ki, miközben érezte, hogy megint félni kezd attól, hogy valami baj lesz.

-          Te szoktad mindig azt mondani, mikor én ijedek meg, hogy nem lesz semmi baj. Most én mondom kicsi szirén, hogy nem lesz baj – bújt hozzá, majd addig simogatta, míg el nem aludt a biztonságot nyújtó karjai közt. Valahogy mindig hitt neki és bármi történt is az, hogy vele volt meg tudta nyugtatni bármikor.

Hajnalban viszont arra ébredt, hogy már megint hányingere van. A hónapok alatt megtanult úgy kibújni a férfi karjaiból, hogy az ne keljen fel. A vacsora már-már szokásosnak mondhatóan távozott belőle, ezen már meg se lepődött, de mégis valami furcsa volt. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az, nem görcsölt a hasa és nem fájt semmije, mégis mintha valami nem lett volna olyan, mint eddig. Fogmosás közben is csak tanácstalanul tapogatta a hasát, aztán visszabújt az ágyba, Ville pedig azonnal magához húzta álmában, amin elmosolyodott.

Aludni viszont nem tudott, simogatta a domborodó pocakját, miközben próbált rájönni arra, hogy mit érez, aztán másfél órányi néma tanakodás után leesett neki, hogy mik azok az apró rezdülések, amiket nem tudott eddig mire vélni. Mosolyogva simogatta a hasát, miközben figyelte a mellette fekvő gyönyörű férfit, hogyan alszik mellette.

-          Szia – nyitogatta Ville álmosan a szemeit, majd elmosolyodott, ő pedig magában azt kívánta, hogy mindkét pici azt a hihetetlen zöld szempár örökölje, amivel az apjuk rendelkezik, ugyanazzal az édes mosollyal, sőt ha lehetséges egy az egyben rá hasonlítsanak.

-          Szia – nevetett fel, mikor újabb remegés futott végig a bőre alatt, mintha valaki belülről csiklandozná. Minden bizonnyal, mert két valaki is belülről csikizte…

-          De jó kedve van valakinek korán reggel –csókolta meg a férfi álmosan, mire a kezéért nyúlt, hogy neki is megmutassa, miért is vigyorog ennyire, de pont akkor a babák úgy döntöttek nem mutatják meg magukat az apukájuknak, ő pedig nem akarta lelőni a poént. – Megint rosszul voltál igaz? – Kérdezte Ville halkan, miközben a hasát simogatta.

-          Túlélem – kuncogott tovább, mikor ismét megérezte a kis mocorogást, a férfi viszont ijedten meredt rá.

-          Ez meg… - kezdett bele furcsán pislogva, ő viszont csak nevetni tudott. Előző nap pont azt hiányolta, hogy a gyerekeik még nem mozognak, most viszont úgy tűnt, hogy mindketten elkezdték.

   Napról napra jobban izgult, hiszen egyre közelebb került az az időpont, amikorra a szülést kiírták. Nagyon örült neki, hogy Loreley rosszullétén kívül semmi gond nem történt a hónapok alatt, akármennyire is izgult emiatt már az elején. Kész csodának számított a terhesség, az meg egy másiknak, hogy ketten lesznek, az meg egy harmadik volt, hogy semmi gond nem történt a hónapok alatt, minden rendben zajlott.

-          Érzem, ahogy rugdos – kuncogott fel, tovább cirógatva a nő kigömbölyödött pocakját.

-          Sajnos én is – nyögött fel, majd lassan felkelt az ágyról. – Megint pisilnem kell – nézett rá elkeseredetten. – Akkora vagyok ráadásul, mint aki lenyelt egy házat.

-          Nem baj, gyönyörű vagy – mosolygott rá, hogy megnyugtassa.

-          Kár, hogy nem érzem magam annak – sóhajtott, majd elment a fürdőszobába.

   Vigyorogva nézett utána, egyszerűen nem tudott nem boldog lenni, két hét múlva megszületnek a kicsik, akik teljesen egészségesek, s akiknek már berendezték az egyik szobát. Úgy döntöttek, jobb ha pár éves korukig együtt lesznek, ráadásul nekik is kevesebbet kell szaladgálniuk majd a szobák között.

-          Jól vagy? – kelt fel az ágyról, amikor a nő nem ment azonnal vissza hozzá.

-          Azt hiszem, baj van – szólt ki.

   Azonnal feltépte az ajtót és belépett a helységben. Loreley ott állt a fürdőszoba közepén, a rajta lévő melegítőnadrág nedves volt a combjain, de szerencsére nem vérnek tűnt, amitől kicsit megnyugodott és gyorsan dobogó szíve is lejjebb kapcsolt, ugyanakkor így sem értette, hogy mi történik.

   Előkapta a telefonját, miközben közelebb lépett a nőhöz.

-          Mi történt? – suttogta halkan, a riadt kék szemekbe nézve.

-          Azt hiszem, elment a magzatvíz – tette kezét az alhasára. – Ez még túl korai – nyögött fel, összerándulva valószínűleg egy görcstől.

-          Igen, de ne aggódj, nem lesz semmi baj – ölelte át, miközben tárcsázta a taxi számát.

-          Nem szabadna még szülnöm még két hét hátra van.

-          Nyugodj meg, édesem, nem lesz semmi baj – simogatta a haját, próbálva csillapítani a másik idegességét.

   Átkarolta a derekát és kikísérte a fürdőszobából, aztán leültette az ágyra és elővett egy nadrágot neki, majd segített neki felöltözni. A taxi hamar oda ért a házhoz, miközben ő idegesen járkált le-fel a szobában. Loreley görcsei csak percenként jelentkeztek, de így is rossz volt néznie, mennyire szenved az a nő, akit annyira szeret.

-          Minden rendben lesz – ismételgette a kocsiban. A sofőrnek nem igazán foglalkozott a sebességkorlátozással, aminek csakis örülni tudott, valószínűleg nem akarta, hogy Loreley az autóban hozza világra a kicsiket.

-          Ezt magadnak mondod? – szisszent fel egy újabb görcs után.

   Megszorította a kezét, igen, félig–meddig magát próbálta megnyugtatni. A nő kemény görcsbe szorította az ujjait, fájt is neki, de inkább nem szólt egy szót sem, ha már a fájdalomtól nem tudta megóvni. A gyomra apróra zsugorodott a félelemtől és az idegességtől, hogy mégis baj lesz.

-          Nagyon rossz – nyögött fel.

-          Elhiszem, vegyél apró levegőket, ahogy tanultuk – simított végig a haján.

-          Szerinted így is császármetszést akarnak majd csinálni? – kérdezte gyengén.

-          Azt mondta az orvos, az lenne a legjobb – válaszolta halkan.

   Szerencsére, a taxi alig fél óra alatt megérkezett a kórházba, ahová karba véve vitte be a nőt, hogy aztán felrakta a hordágyra. Az orvosuk szerencsére éppen ügyeletben volt, így rögtön hozzá kerültek, aki azonnal neki látott a vizsgálatoknak.

-          Megindult a szülés, nem kell aggódni, minden rendben lesz – mosolygott rájuk bíztatóan, de ő csak a nő kezét volt képes szorítani. – Császármetszéssel fog szülni, ez a legegyszerűbb, a maga helyzetében – fordult Loreley felé.

   Egy nővér azonnal bekötötte neki egy infúziót.

-          Nem lenne jobb, természetes módon? Az altatás megárthat nekik – nézett kétségbeesetten a doktorra az édes kis szirénje, aki sápadt volt a fájdalomtól.

-          Nem lesz semmi gond, de a császármetszést ajánlom, sokkal könnyebb és az a legbiztosabb – bizonygatta az orvos. – Kap egy kis nyugtatott és azonnal megy is a műtőbe, rendben van?

-          Bent lehetek? – kérdezte hirtelen.

-          Igen, ha nagyon szeretné – pillantott rá. – Mindketten jól fejlettek, ez a két hét nem sokat számít, talán már egy hét múlva mindannyian otthon is lehetnek majd.

   Az orvos nagyon biztatóan beszélt, kedvesen mosolygott rájuk, még sem tudott megnyugodni. Ha elveszítené valamelyiküket is, abba belepusztulna.

Félt, talán jobban, mint valaha, egyszerűen túl korainak tűnt az egész és akármennyire is bizonygatták, hogy ezerszer jobb, ha császármetszéssel szül, mintha természetes úton hozná világra a piciket egyszerűen nem érezte így. Valami azt súgta neki, hogy jobb lenne, ha nem tömnének bele érzéstelenítőt, ha végigcsinálhatná az egészet, még akkor is, ha kimerítő és fájdalmas.

-          Nyugalom az ikrek hamarabb szoktak jönni, mert nincs elég hely nekik a pocakban – mosolygott rá az orvos, aki tovább vizsgálgatta, utoljára meghallgathatták, hogyan ver odabent a picik szíve, aztán jött egy újabb görcs, amit elég rosszul viselt, de összeszorította a fogát. Ki kellett bírnia, értük, Villéért.

-          Minden rendben van velük ugye? – Kérdezte halkan, mire egy tétova bólintás volt a válasz, ami cseppet sem tetszett neki.

-          A kisfiúk szíve kicsit lassú, de már megyünk is, nem várjuk meg amíg baj lesz oké? – Fordították az oldalára, aztán egy tűt szúrtak a gerincébe, amitől azt hitte összepisili magát a fájdalomtól, mégis a tudat, hogy a kisfia szíve nem úgy ver, ahogy kéne jobban lefoglalta. Ville zöld szemei is rémülten csillogtak miközben fogta a kezét.

-          Nem lesz baj kicsim – suttogta neki, miközben az ujjait puszilgatta, ő pedig próbált nem mozdulni, az orvos utasításai szerint.

-          A baba – nyögte halkan, miközben ezer meg egy gondolat vágtázott végig rajta. Szerette a kicsiket, mindent odaadott volna értük, az életét is akár.

-          Meg kell nyugodnod, ez nem tesz jót nekik sem és neked sem – simogatta Ville a haját, mire próbált lecsillapodni, de sehogy se ment. A félelem eluralkodott rajta, de nem volt ideje semmit se végiggondolni, elszakították a férfitól és egy műtőbe tolták, míg élete párját átöltöztették egy zöld köpenybe, viszont amint újra együtt voltak, már elvakították a lámpák. A fertőtlenítőszagtól hányingere volt, a keze remegett Ville meleg tenyerében, miközben próbált nem elájulni és teljesen elkábulni sem, na nem mintha bármifajta jelentősége lett volna a dolognak, így, hogy nem tudta megtapasztalni milyen is megszülni egy kisbabát, bár ez volt a legkisebb gondja. A kisfiúkért való aggódás sokkal jobban lekötötte. Nem eshetett baja, egyszerűen nem és nem. Annyira várta ezt a két kis csodát, mint semmi mást, egyszerűen kilenc hónapig élt velük mégse bírta felfogni, hogy sikerült, hogy két babát is tud adni annak a férfinak, aki az életet jelenti neki. Ott mozogtak benne, érezte őket, látta mindkettejüket az ultrahangos képeken, hallotta, hogy dobol a szívük, de egészen addig a pillanatig, amíg az orvos rá nem mosolygott és nem közölte vele, hogy elkezdik, idegenek voltak a számára. Pont azért, mert nem merte teljes szívéből szeretni őket, nem mert magára anyaként gondolni, mert ha bármi bajuk esett volna, akkor azt nem élte volna túl úgy, hogy az első perctől kezdve imádja őket. Most viszont az anyai érzések eluralkodtak rajta, némán bámult a zöld szemekbe, miközben semmit sem érzett abból, ami odalent történik.

-          Nem tudjuk mi lesz a nevük – suttogta, mire Ville elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokára.

-          Majd kitaláljuk – simogatta meg az arcát, ő pedig megint elolvadt attól az őrült szerelemtől amit érzett. Aztán megértette, hogy Villének már évekkel ezelőtt igaza volt abban, hogy egy ilyen heves érzelem, valami ami ennyire igazi és őszinte nem maradhat gyümölcs nélkül. Akkor esett teherbe mikor a szerelmüknek hódoltak, nem pedig akkor, amikor mindenfajta más módszerrel próbálkoztak. A gyerekeik azért fogantak meg mert megérezték, hogy ők vágynak rájuk, az egyik pici ember sírása pedig vissza is rángatta a valóságba.

-          A fiatalúr meg is érkezett épen és egészségesen – mutatta fel a doki a maszatos üvöltő apróságot, aki hevesen kapálózott a kezei közt, ő pedig egyszerűen elsírta magát. A kisfia jól volt és más nem is számított. Azaz… Ville elvágta a köldökzsinórt, majd büszkén vigyorogva visszatért mellé, de ő már csak arra tudott gondolni, hogy a lányuk is megszülessen és róla is elmondják, hogy jól van, aztán a kezébe foghassa mindkettejüket végre valahára.

-          Annyira gyönyörű – suttogta Ville a fülébe, mire elmosolyodott, főleg mert meghallotta az újabb éktelen üvöltést is, ami jelezte, hogy a második babájuk sem fogja hagyni őket aludni jó darabig.

-          Hello kishölgy – mutatta fel az orvos a lányukat is, aki ugyanolyan volt, mint a bátyja és ugyanúgy sírt is, ő viszont csak nevetni tudott egy darabig, aztán érezte, hogy elszáll belőle az erő. Szédült, de azt hitte ez természetes, mire viszont észbekapott, hogy valami nem stimmel már magába húzta a sötétség.

   Aggódva figyelte a nőt, a nővér kiküldte a műtőből az üvegfalon keresztül viszont így is látta mi történik vele. A piciket inkubátorban tolták fel, azt mondták egyiknek sem lesz baja, hiszen erősen sírtak, a tüdejük és a szívük rendben volt, mindketten jól fejlettek voltak, ami kész csodának számított. Loreley viszont…

   Megfagyott körülötte a világ, ahogy figyelte, hogyan ugrálják körbe az orvosok és a nővérek. A kijelzőn pontosan látszott mennyire alacsony a pulzusa és a vérnyomása. Nyelt egy aprót, remélve, hogy így a testét szorongató görcstől meg tud szabadulni, ezzel viszont nem sokra ment, dermedten figyelte, hogyan próbálják elállítani a vérzést, miközben a szerelme vérnyomása tovább esik.

   A világ forgott, szédült a rettegéstől, a félelem úgy égett benne, hogy úgy érezte, mást már nem lesz képes érezni ebben az életben. Hirtelen kiegyenesedett a vonal, hangosan, élesen kezdett sípolni. Megremegett a keze, fel sem fogta elsőre, hogy mi történt, ahogy viszont eljutott a tudatáig, végig járt rajta a hideg és a meleg, a rettegés addig erősödött a belsőjében, hogy kiszívott minden életet belőle.

   Elővették a gépet, kiütötték, a vonal viszont csak egy fél percre változott, utána újra egyenes lett. Újra kiütötték, ugyanaz történt, mint az előbb. Az orvos felé pillantott, érezte magán a tekintetét, ő viszont egy másodpercre sem fordult el Loreley halott sápadt arcától. Nem halhat meg, egyszerűen ez nem történhet meg. Tovább folytatták a szívmasszást, újra kiütötték...

   Fáradtan kelt fel, álmosan túrt bele a hajába, majd a kezébe vette a bébi figyelőt. Nagy levegőt véve kelt fel az ágyról és sétált át a gyerekek szobájába, miközben hallotta, hogy már mindkettő erősen sír, nem csak az egyikük.

   Először a rózsaszín babaágyhoz ment, kivette a kislányát. Fáradt lépteket hallotta meg maga mögül, aztán az édesanyja felkapcsolta a villanyt, rögtön a fiúhoz ment és karba vette.

-          Mondd, hogy pár hónap és végig alusszák az éjszakát – mondta fáradtan, miközben elindult Loreleyal a konyhába, hogy tejet melegítsen neki.

-          Ha olyanok, mint te, akkor még legalább fél év – válaszolta az asszony, apró mosollyal a száján. – Hé, nyugalom, mindjárt kaptok enni – követte kifele menet.

   Magához ölelte a kislányt, miközben tejet melegített mindkét picinek és elővette a kitisztított cumikat. Az édesanyja fél éve költözött be hozzá, hogy segítségére legyen mindenben, hiszen eddig nem arról volt híres, hogy egyáltalán magáról tud gondoskodni, nem hogy két apróságról… persze az öccse is gyakran meglátogatta őket, még ki is takarított, amikor az anyja nem ért rá, mert vele együtt el volt foglalva az ikrekkel.

-          Nagyon kis hisztis kislány vagy, ugye tudsz róla? – ütögette meg finoman a hátát. – Mindig csak sírsz és sírsz mindenért – mondta minden szemrehányás nélkül, puszit nyomva a homlokára. Igazából imádta a hangjukat, egésznap elhallgatta volna a sírásukat is, mert így tudta, hogy élnek és nincs semmi bajuk.

-          Persze, ő meg milyen nyugodt – sétált mellé, majd elvette tőle az egyik üveget és a kisfiú szájához emelte.

   Csendben neki dőlt a pultnak, miközben a cumit tartotta Loreleynak, aki hevesen ivott, mintha már napok óta éhezne.

-          Nyugalom, még a végén félrenyelsz, édesem – cirógatta meg a hátát.

-          Nem kellett volna felkelned, azt beszéltük meg, hogy te ma alszol – fedte meg az anyja, mire felvont szemöldökkel fordult felé.

-          Persze, szólj, ha polip lettél és növesztettél még vagy három kart, hogy el tud őket egyszerre látni.

-          Ezért mondtam, hogy aludj, nagyon nyűgös kezdesz lenni – forgatta meg a szemét.

-          Kösz, pedig rengeteg erőfeszítésembe kerül, hogy tudjak magamon uralkodni – sóhajtott fel.

-          Kár, hogy ez a rengeteg erőfeszítés nem látszik – jegyezte meg enyhe gúnnyal.

   Kicsit megvonta a vállát, hogy ne zavarja a kislányt az evésben, közben pedig az ablakon bámult kifele. Hamarosan jön a nyár, bár egyáltalán nem várta, ahogy semmit nem várt, talán csak egy kicsit azt, hogy a kicsik tényleg végig aludják az éjszakát.

   Bár, már ez sem számított, hiszen két-három óra alvás után mindig felkelt, azt hitte ilyenkor, hogy Loreley mellette fekszik és keresni kezdte maga mellett félálomba, majd csalódottan jutott eszébe, mennyire hülyeség az egész.

-          Jobban alszol már? – találta ki az asszony a gondolatait. Megrázta kicsit a fejét. – Talán fel kéne fogadni egy bébiszittert, két kicsihez hárman is kevesek lennénk, nagyon aktívak.

   Talán nem is lenne rossz ötlet egy bébiszitter, ő viszont nem akarta senkivel megosztani Lorerayal közös házukat, hiszen ez nekik épült és a gyerekeiknek… az anyja egyáltalán nem zavarta, de biztos volt benne, hogy egy idegentől megőrülne.

41.

-          Legyen egy kastélyban, és mindenki feketét visel majd – szólalt meg, amikor Loreley továbbra sem hagyta békén azzal, hol is legyen az esküvőjük.

   A nő morcosan pillantott rá. Ezek szerint az ötlete nem nyerte el a tetszését. Nem akarta felidegesíteni, ezért inkább az ajkába harapott és elpillantott más felé.

-          Milyenek legyenek a meghívók?

-          Szerintem ez az egész szervezés még korai – sóhajtott nagyot, majd átölelte és a lábai közé húzta a puha ágyon. – A szüleink nem is tudnak az egész eljegyzésről. Nem gondolod, hogy legelőször inkább nekik kéne szólni?

   Loreley elgondolkodva dőlt a karjaiba, mire elmosolyodott. Gyengéden masszírozni kezdte a vállait, miközben apró csókokat nyomott a nyakára.

-          Lehet. Holnap hívjuk meg vacsorára a szüleidet – fordította felé a fejét, majd megpuszilta az álla vonalát.

-          Rendben van és mi lesz a tieiddel? – kezdte el simogatni a nő bársonyosan puha karját, tovább folytatva a puszilgatását.

-          Hát ők messze vannak. Szerinted megsértődnek, ha video beszélgetéssel mondjuk meg nekik a dolgot?

-          Nem hiszem, innen legalább tizenkét órás repülőút lenne hozzájuk menni, nem hiszem, hogy problémájuk lenne ezzel a fajta közlési móddal. Meg alapvetően rettenetesen boldogok lesznek, amiért az ő hárpiájukat végre valaki feleségül veszi – vigyorgott jókedvűen.

-          Gonosz – bökte oldalba, majd megpróbált kikelni a karjai közül, de nem hagyta, szorosan magához ölelte a karcsú testet.

-          Szirén vagy hárpia, teljesen egyre megy – duruzsolta a fülébe.

   Loreley lassan elmosolyodott, az ágy másik felére rakta a kezében tartott esküvői meghívókat tartalmazó könyvet, aztán megfordult a karjaiban s szorosan hozzábújt, átkarolta a nyakát. Ajkukat alig centik választották el egymástól, amitől görcsbe rándult a gyomra. Várakozva tekintett a kék szemekbe, melyek elsötétedtek a vágytól, s amitől minden porcikájában életre kelt.

   Nem értette, hogyan lehetséges, hogy ennyi idő után sem kopott meg a szerelem hevessége. Megremegett, amikor a nő kicsit közelebb hajolt hozzá, beletúrt a hajába, de nem húzta magához közelebb, élvezve a sóvárgás minden áldását.

-          Biztos vagy benne? – duruzsolta alig pár milliméterre tőle.

-          Igen, nagyon is – válaszolta rekedten, egy aprót bólintva hozzá.

-          Hát jó – vett mély levegőt, azzal egyik pillanatról a másikra elhúzódott tőle és kiszállt az öléből.

   Csalódottan nyögött fel, a nő keze után kapott, de nem volt elég gyors, így az megmenekül a markából.

-          Gonosz némber – morogta, majd felkelt és elindult a hátráló Loreley felé.

-          Mondod ezt te – kerülte ki kacagva, amikor érte nyúlt.

-          Ne aggódj, úgyis megfoglak, vett elő egy cigit, majd rágyújtott.

-          Hányszor kértelek, hogy a házba ne? – szisszent fel az édes kis szirén, majd elindult felé és kikapta a szájából.

   Nevetve kapta el a derekát, pontosan tudta, mivel csalogathatja magához a nőt, ha az nem megy magától. Az új házukban tilos volt a dohányzás, mert ő leszokott róla, s erőteljesen próbálta őt is leszoktatni az egészsége érdekében, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel…

-          Mindig bedőlsz – nyomott egy puszit a szájára.

   Loreley hideg pillantással forgatta meg a szemeit, de amikor gyengéden a derekát kezdte simogatni, hogy feloldódjon, nem bírta ki, s az ajka széle megrándult. Közelebb hajolt hozzá, végig csókolta az álla vonalát és a nyakát, halk nyögést kicsalva a másikból.

-          Megőrjítesz – nyomott el egy fojtott kis sikolyt, hiszen kezét a combjai közé csúsztatta, s legérzékenyebb pontját kezdte masszírozni.

-          Te is engem, édesem – kapott az ajkai után.

   Fél perc múlva az égő cigi egy vázában landolt, ő pedig a falnak szorította a hárpiáját, aki csak az övé volt. A feneke alá nyúlva emelte meg kicsit, mire a lábai rögtön a dereka köré tekeredtek, s olyan erővel szorította a saját testéhez, amitől minden részében megborzongott.

-          És kastélyban lesz, fekete ruhában – vigyorgott önelégülten.

-          Hülye vagy, biztos nem – villantak rá a szemei.

-          De, de, csak figyelj, hogyan győzlek meg – túrt bele durván a hajába, aztán az alsó ajkát kezdte rágcsálni.

A görcsök pontosan tudta, hogy mit jeleznek. Sokadszorra sem sikerült a beültetés. Már nem tudott sírni, egyszerűen csak leült a szobájába rajzolni és megfogalmazta magában, hogy mondja el Villének, hogy nem csinálja tovább. Nem hajlandó hormonokkal tömni magát megint, amitől teljesen megőrül, nem akar több fájdalmat, nem akar többször próbálkozni. A könnyebb utat választja, az örökbefogadást, még akkor is, ha nem lesz soha ugyanolyan a dolog.

-          Szia – dugta be a férfi órákkal később mosolyogva a fejét mikor hazaért hozzá, de az arcáról mindent leolvasott. – Jól vagy? – Kérdezte halkan, szomorúan, miközben egy kis csalódást vélt felfedezni a zöld szemekbe. Gyűlölte ezt látni a gyönyörű íriszekben, mert ezeket az érzelmeket mind ő okozta. A méhe nem akart befogadni egy babát sem, ez pedig Villét kissé mindig lelombozta, bár sosem volt egy rossz szava sem, ott volt, támogatta és vigasztalta, szerette. Jobb társat nem is kívánhatott volna és nem győzte meghálálni, hogy a támasza mindig, még úgy is, hogy miatta nem lesz saját gyereke soha.

-          Vége – suttogta. – Nem akarom többet – csóválta meg a fejét, miközben nyersen közölte, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel járó hercehurcát nem bírja megint végigcsinálni. Képtelen rá. Elvégre a sok hormontól még saját magát se tudta elviselni és bele se akart gondolni, hogy milyen lehet a férfinak, hogy egy magából teljesen kifordult nővel kell együtt lennie.

-          Szóval akkor… - kezdett bele Ville halkan, miközben felhúzta a székről és ringatni kezdte a karjaiban.

-          Örökbe fogadunk egy picit – bólintott, mert megállapodtak, hogy ez a végső lehetőség.

-          Rendben – suttogta, majd megcsókolta olyan gyengéden amibe beleszakadt a szíve, de meg is nyugodott. A görcs eltűnt belőle. Vége lett. Nem lesz több kudarc, sírás, vita és álmatlan éjszaka. Egyszerűen el kell fogadnia, hogy nem lehet anyuka és Villének nem adhat saját kisbabát, de ettől még lehetnek szülők és gondoskodhatnak egy olyan kisemberről, akit nem akart az anyukája és az apukája, ezt az űrt pedig betölthetik ők is. – Szeretlek Lor – simogatta a férfi a hátát, majd rámosolygott, úgy ahogy mindig szokott, ettől pedig neki is mosolyognia kellett.

-          Nem haragszol, mert nem akarok több beültetést? – Kezdte halkan, mire Ville megcsóválta a fejét.

-          Nem akarom többször végignézni én se, ahogy magadba fordulsz és amúgy is utálom, hogy tűkkel szurkálnak és kínoznak – simogatta meg az arcát. – Nincs bajom azzal, hogy valaki más gyerekét neveljük fel, a lényeg, hogy te velem vagy – csókolta meg, mire végre annyi idő után sikerült teljesen eleresztenie magát. Nem görcsölt többet azon, hogy tud-e szülni vagy sem, hogy elég-e Villének amit adni tud vagy bármi más. Boldog volt és felszabadult a nyomás alól, ez pedig rajtuk is meglátszott.

Ha lehetséges volt egyáltalán még boldogabbak voltak, minden szabad percüket együtt töltötték, a viták enyhültek, és még többet szeretkeztek, mert már csak egymásnak hódoltak, nem pedig azon gondolkodtak milyen pózban eshet a legkönnyebben teherbe.

      Janna mellette ült a kávézóban, miközben ő azon töprengett, hogy talán mégis megint meg kéne próbálnia a mesterséges megtermékenyítést. Az örökbefogadás sem volt könnyen járható út, főleg, mert még nem házasodtak össze, amin persze nem múlt szinte semmi, hisz már szervezték az esküvőjüket, ám sokszor gondolt rá, hogy önzőség a részéről, hogy feladta a harcot egy saját babáért.

Ville megérdemli, hogy apa legyen, hogy az elejétől a végéig végigcsinálhassa az egészet. Megérdemli azt a kilenc hónapot, amíg a gyerekük az ő hasában növekszik, ám nem csak a férfi, hanem ő is.

-          Talán ismét belevágok az esküvő után – sóhajtott fel, miközben a barátnőjére nézett. Janna döbbenten pislogott rá, majd megfogta a kezét.

-          Ezt neked kell tudnod. De ahogy elnézem Ville elfogadta, hogy örökbe fogadtok. Nem szeret kevésbé, sőt…- mosolyodott el. – Tudod, hogy néha ő rosszabbul viselte a vizsgálatokat, beültetéseket és azt, hogy nem maradtak életben, mint te.

-          Hogyne tudnám – mordult fel, mert már az emlékektől is görcsbe rándult a gyomra. Élénken emlékezett arra, hogy Ville a haját simogatja, miközben ő az ölében sír, arra a tengernyi fájdalomra, amit a szerelme szemében látott, mikor újra és újra negatívak lettek a tesztek. Mégse tudta mi a helyes. Este is ezen morfondírozott, miközben vacsorát csinált. Arra se kapta fel a fejét, hogy a férfi hazaért, csak akkor jött rá, hogy megérkezett, mikor hátulról hozzá simult és a nyakába csókolt.

-          Szia – súgta a fülébe, neki meg azonnal görcsbe rándult a gyomra. Végre hazaért, itthon van, ő meg a karjában. Mi számíthat még?

-          Szia – mosolygott rá, majd megcsókolta. Nem értette még most se, hogy képes ennyire szeretni valakit, de már rég nem is foglalkoztatta ez a kérdés. A kanapéra kucorodtak, miközben valami gagyi horrorfilmet néztek és vacsoráztak. Nem érezte, hogy az életük nem teljes, nem érezte, hogy Ville haragszik rá, csak boldogság vette őket körbe és nyugalom, amire olyan nagy szükségük volt már hosszú ideje. Talán nem kéne felbolygatnia a gyerektémát, főleg nem most, hogy mindketten megnyugodtak.

-          Mik ezek? – ült le mellé Bam, miközben bőszen töltögette a papírokat, hogy össze tudjanak házasodni Loreleyal.

-          Házassági engedély – mosolyodott el, ahogy arra gondolt, hogy már nem kell sokat várnia és a szirénje a feleség lesz. Családot alapítanak, hisz amint összeházasodnak el is indítják az örökbefogadást.

-          Szóval tényleg megnősülsz – dünnyögte Bam, mire mosolyogva bólintott. – Mi lesz a gyerekekkel? – Kérdezte.

-          Örökbe fogunk fogadni párat – vágta rá, hisz ebben állapodtak meg a szirénjével, majd a barátja szemébe nézett, mert tudta, hogy valami van a háttérben, amiért ezekről kérdezgeti.

-          Biztos vagy te ebben Ville? – Kérdezte halkan Bam, mire értetlenül ráncolta össze a homlokát. Tudta, hogy nincs Loreleyal semmi baja, sőt ennyi idő alatt mondhatni barátok lettek, most mégis, ez a mondat úgy hangzott a szájából, mintha a nő ellen beszélne.

-          Miért ne lennék? – Kérdezte halkan, puhatolózva. Bam tudhatta volna, hogy soha semmiben nem volt még ennyire biztos. Szerelmes volt a nőbe, mindennél jobban akarta, hogy a felesége legyen és együtt éljék le az életüket.

-          Mióta ismerlek, gyereket akarsz – dőlt hátra Bam, miközben elgondolkozva nézett a szemébe.

-          Lesz is gyerekünk, most mondtam, hogy örökbe fogunk fogadni – ismételte meg magát.

-          Az nem lesz ugyanaz és ezt te is tudod Ville – kezdett bele, de inkább félbeszakította.

-          Mire akarsz kilyukadni? Hogy hagyjam el, mert nem lehet saját gyerekünk? Ez engem cseppet sem érdekel, szeretem és jobb, ha abbahagyod ezt a baromságot. Ő tesz boldoggá és nem fogom elhagyni pusztán azért, mert nem tud teherbe esni – húzta fel magát, hisz elege volt a gyerektémából. Loreley végre túllépett rajta, nem görcsölt tovább a dolgon, nem kellett időre otthon lennie, hogy szeretkezzenek, nem volt minden steril, időzített, kiszámított köztük, ami az őrületbe kergette, nem kellett a nőt tűkkel kínozni és már nem is sírt, amiatt, hogy nem adhat neki saját kisbabát. Végre megnyugodtak, beletörődtek, erre jön Bam és megpróbál minden sebet felszaggatni. Be akart húzni neki egyet, már a feltételezése is felháborította.

-          Oké, nyugi – tette fel a kezeit védekezőleg. – Csak tudni akartam, hogy biztos vagy-e ebben az egészben, hogy így is kitartasz-e mellette.

-          Sosem voltam biztosabb semmiben – mosolyodott el végül.

Alig várta, hogy a nő mellett lehessen, aki napok óta az új kollekcióján dolgozott. A dolgozószoba ajtajában nézte, ahogy a szirénje megszállottan rajzol, miközben egy ceruzát rágcsál az ajkai közt, több másikkal pedig a haját fogta fel. Imádta bámulni, ahogy tervez, szerette, hogy ugyanolyan szenvedélyes a munkában, mint ő, hogy se nem hall, se nem lát, ha egy újabb ruháról van szó. Letelepedett egy fotelbe egy könyvvel, de Loreleynak még ez se tűnt fel, őt ez mégse zavarta. Vele akart lenni, egy levegőt szívni a leendő feleségével, nézni őt, ha ahhoz van kedve, mindegy mit csinálni csak mellette lenni.

-          Hát te? – Kérdezte Loreley meglepve, miközben ő a könyvét olvasgatta. Tehát felfedezte végre, hogy ő is itt van.

-          Hiányoztál, de nem akartalak megzavarni, szóval beültem olvasni – nézett mosolyogva a nő szemébe, aki azonnal viszonozta azt, majd felállt az asztaltól és az ölébe ülve megcsókolta. Az ízével továbbra sem tudott betelni, azonnal vágyat gyújtott benne, a hajába túrva kihúzta a ceruzákat a fekete tincsek közül, majd elbűvölten figyelte, ahogy lebomlik a nő selymes haja és körbevonja őket.

-          Te sosem zavarsz – csóválta meg a fejét a szirénje. – Sajnálom, hogy kicsit szétszórt vagyok – hajtotta le bűnbánóan a fejét, mire azonnal az álla alá nyúlt.

-          Szeretem, hogy szétszórt vagy – nézett a nő kék szemeibe.

-          Milyen volt Bammel? – Kérdezte halkan, hozzábújva, mire elhúzta a száját.

-          Bam egy barom – sóhajtott fel, miközben a nő hátát simogatta és mélyen magába szívta az illatát. Nem akarta elmondani, hogy miről beszélgettek, nem akarta felzaklatni a nőt. Így is örült, hogy végre nem jön naponta kétszer szóba, hogy nem lehet saját gyerekük.

-          Mi történt? – Kérdezte a nő halkan, mire megcsóválta a fejét.

-          Semmi fontos – cirógatta meg az arcát, miközben élvezte, hogy úgy bújik hozzá, mint egy kiscica. – Beadtam az engedély kérelmet, hamarosan a feleségem leszel – mosolygott önelégülten, hisz úgy érezte szinte mindent megkapott az élettől, amire valaha vágyott. Loreley volt a legnagyobb boldogsága, más pedig nem számított.

-          Talán megpróbálhatnánk az esküvő után még egyszer a mesterséges megtermékenyítést – motyogta Loreley a nyakába, majd félve pillantott rá. Nem tudta, hogy hogyan érzett rá erre az egészre, pont most, de megdöbbentették a nő szavai. Még egyszer? Még egyszer nézze végig, hogy fordul ki magából a szerelme? Még egyszer kockáztassák meg, hogy összetörik mindkettejük szíve, ha nem sikerül? Még egyszer attól kelljen rettegnie, hogy mi van, ha összejön és, hogy élik túl, ha a baba nem tud megszületni vagy a nőnek baja esik?

-          Nem – csóválta meg a fejét.

-          Nem? – Nézett rá kérdőn Loreley, mint, aki teljesen más válaszra számított.

-          Nem kicsim. Nem csináljuk megint, elég volt. Nem akarok megint egy kórház folyosóján ülni naphosszat, miközben téged szurkálnak és vizsgálnak és gyógyszerekkel tömnek. Nem akarok megint ezen kattogni. Nem akarlak többé sírni látni, mert nem sikerül. Elég volt ennyi ebből Loreley.

Meglepve nézett a férfi arcába, nem erre számított tőle, de megértette az indokait. Tudta, hogy az is csoda, hogy nem hagyta el, hogy végig fogta a kezét és kitartott mellette. Tudta, hogy elege van, hogy a sírba kergette már akkor, amikor természetes úton próbálkoztak, mert szinte csak akkor szeretkeztek, amikor a legnagyobb esély volt arra, hogy teherbe esik, aztán a kezelések és hormonok megint mindent felborítottak. Fel kell adniuk és kész.

-          Rendben, nem csináljuk többet – egyezet bele. – Csak azt hittem dühös vagy rám, mert azt mondtam nem akarom többet és most, hogy eltelt pár hónap azóta, gondoltam… - motyogta bizonytalanul, de Ville a szája elé tette a mutatóujját, így elhallgattatva.

-          Nem haragszom szirénem. Elfogadtam, elfogadtuk, hogy nem lehet saját babánk, mindent megtettünk érte, de nem jött össze, szóval örökbe fogadunk majd és ez jól van így. Nem tagadtam soha, hogy szeretnék tőled, egy fekete hajú, kék szemű kislányt, aki ugyanolyan divatdiktátor, mint az anyja, aki úgy mosolyog és olyan megszállott, mint te, de az a legfontosabb, hogy te vagy nekem. Nem lényeg, hogy a gyerekünk majd kívülről nem hasonlít ránk. Imádni fogjuk így is – mosolygott rá, majd megcsókolta, ő pedig kissé fellélegzett újra. Ville nem dühös, nem kell újra kezdeniük az egészet, maradhatnak ebben a nyugalomban, ebben a csodás rózsaszín álomvilágban, amibe azóta csöppentek, hogy végre abbahagyták a küzdelmet egy saját babáért.

Pár héttel később mégis a fürdőszobapadlón ült, a telefonját szorongatta és pityergett. Nem tudta felfogni az egészet, nem akarta felfogni. Félt, jobban, mint eddig bármikor, a hányinger a torkát szorongatta, a légzése nehézzé vált.

-          Kicsim itt vagy? – Nyitott be Ville, majd amint meglátta azonnal mellé ült. – Mi a baj? – Ölelte át, de ő nem tudott megszólalni csak némán zokogott a karjai közt, miközben úgy kapaszkodott belé, akár fuldokló a mentőcsónakba. – Mi történt? Loreley, megijesztesz, mondd már el, hogy mi van – noszogatta, miközben nyugtatóan simogatta a hátát, de ő képtelen volt egy szót is kinyögni, csak ölelte magához szorosan, mintha ő megvédhetné bármitől is. – Kicsi szirén – kérlelte a férfi halkan tovább majd meglátta a telefont mellette- Rossz hírt kaptál? A szüleid? – faggatta, de csak a fejét rázta. – A bátyád vagy Lea? – Kérdezgette tovább, de rendre nemet intett a fejével, hisz nagyon rossz felé kapirsgált. – A fiúkkal van valami? – Nyúlt az álla alá, hogy a szemébe nézzen, mire lassan elmosolyodott.

-          Nem – hüppögte, de még magát is meglepte azzal, hogy ennyit ki bírt magából préselni.

-          Akkor miért sírsz? – Simogatta ki a könnyektől maszatos arcára ragadt hajszálakat, mire újra sírni kezdett, de annyi ereje még volt, hogy a combja mellett lévő pálcikákért nyúljon és a férfi kezébe nyomja őket, aki érdeklődve szemlélte mindet, de nem esett le neki, hogy mi a helyzet. – Nem értem – nézett rá végül tanácstalanul, mire nevetni kezdett, akár egy eszelős. Még mindig nem fogta fel, hogy ez egyáltalán lehetséges, de a boldogság végül szétáradt benne.

-          Az orvosom hívott – nyögte ki halkan, mire Ville homloka ráncba szaladt.

-          Beteg vagy? – Kapott a homlokához, mire újra sírni kezdett. Hogy lehet egy férfi ennyire édes, aggódó, hogy törődhet vele, hogy lehet ennyire gyengéd és odaadó? Nem értette, de már rég nem is próbálta megfejteni, hogy mi a titok.

-          Terhes vagyok – bökte ki, mielőtt Ville még kitalálja, hogy halálos beteg vagy valami gyógyíthatatlan kórságban szenved. A férfi látványosan lesápadt, majd remegő lábakkal felállt. Valahogy nem erre a reakcióra számított, de még ő sem fogta fel, hogy a két hete gyötrő hányingere nem egy durva gyomrrontás miatt van, hanem mert sikerült az amiről már nagyon régen lemondtak mindketten. Amikor orvoshoz ment a hányingerével vért vettek, aminek az eredményével reggel hívták. Nem akarta elhinni, azt hitte tévedtek, így a gyógyszeres szekrény legaljáról előásta a megmaradt terhességi teszteket, amik eddig mindig negatívak voltak, mikor megcsinálta őket most viszont az összes pozitív lett.

Ville viszont ahelyett, hogy boldogságfelhőben úszott volna vele együtt, egyszerűen sápadtan meredt rá, majd mire kettőt pisloghatott volna kirontott a fürdőből és mire felállt, hogy utána menjen már nem volt a házban.

   Teljesen ledermesztette a hír. Hónapok óta lemondott arról a lehetőségről, hogy Loreley gyereket szülhet neki, erre meg… terhes. Az öröm és a félelem egyből teljesen kikészítette. Ez nem azt jelentette, hogy a nő gyereket fog szülni neki, hiszen így is nagy a kockázat arra, hogy elvetél. Mereven nézett maga elé, nehezen fogta fel az egészet. Terhes. A szavak keményen visszhangzottak a fejében, csak percek múlva kapcsolt.

   Elindult a nő után, pontosan tudta, hol kell keresnie. A házhoz tartozó hatalmas birtokon volt egy apró tavacska, ami mellett sok időt töltött. Ha összevesztek, akkor is mindig oda menekült, kicsit lecsillapodni, ami az utóbbi időben elég gyakori volt, hiszen a hormonoktól egy hisztis picsává vált sokszor, amit ugyan jól kezelt, de olyan dolgokra borult ki, amiknek értelme sem volt.

-          Édesem – szólította meg, amikor észrevette, amint ott guggol egy sziklán és a vízen megcsillanó napsugarakat bámulja.

   Loreley azonnal felpattant, levette kezeit az arcáról, s szipogni kezdett, de nem fordult felé. Lassan közelítette meg, majd mikor mögé ért, egyszerűen átölelte.

-          Mi volt ez az előbb? – szakadt ki azonnal a karjai közül, ő pedig hagyta, mert nem akart ilyen állapotban durva lenni vele.

-          Csak megijedtem – sóhajtott fel, majd a hajába túrt.

-          Mitől? – fordult hirtelen felé. Kék szemei csillogtak a könnyektől, a pillantásában annyi rémültség volt, amitől összeszorult a gyomra.

   Megnyalta az ajkát, fogalma sem volt, hogyan mondhatná el. Hiszen az álmuk teljesült, a nő teherbeesett, de ez még annyi rengeteg veszélyt rejtegetett magában… akár mindkettőjüket elveszítheti. Egész testében beleremegett a gondolatba, hogy akár elveszítheti a szerelmét, aki az életet jelentette számára.

-          Te is tudod, hogy nálad a terhesség nem lesz egyszerű – emelte fel a kezét, hogy megsimogassa a másik arcát. – Emlékszel, mit mondott az orvos, ha teherbe is esel, nem valószínű, hogy… - hirtelen elharapta a mondatot, hiszen, már a gondolatba belepusztult, ki sem akarta mondani mi történhet.

-          Elvetélhetek – suttogta a másik, majd lehajtotta a fejét és letörölte a nedves arcát, amiben segített neki.

-          Vagy rosszabb – tette hozzá remegő hangon. – Loreley, szerelmes vagyok beléd, pár hónap múlva összeházasodunk, ez az egész… nagyon veszélyes – pillantott el a víz felé.

   Hosszú percekig nem szólaltak meg. Az erdő viruló fái mögül a napfény játékosan megfestette a kis sziklákkal körbevett tavacskát és az avart, az egész olyan csendes és nyugodt volt, a félelem mégis erősen vibrált a levegőben, feszültséggel megtöltve.

   Nem tudott gondolkodni, nem is akart, csak az járt a fejében, hogy mindkettőjüket elveszítheti. Belehalt volna.

-          Vigyázni fogok rá és magamra is – emelte fel újra a fejét. – Nem lesz semmi baj – mondta, de talán ő maga sem hitte el.

-          Tudom, hogy vigyázni fogsz, de nem tudhatod, hogy milyen bajok lehetnek – túrt újra a hajába, majd egy cigit vett a szájába, azonban mielőtt meggyújtotta volna, megállt a mozdulatban. Loreley túl közel volt hozzá és nem akarta, hogy passzívan beszívja a füstöt.

-          Ne gondolj erre – lépett hozzá közelebb.

   Eldobta a káros dohányt, majd átölelte a másik derekát. Marta az ereit a félelem, ha elveszíti őket… csak ez járt a fejében. Abba szó szerint belepusztul, vagy megöli magát, mert képtelen lenne már a nő nélkül élni, s most, hogy ott növekedett a gyerekük a méhében, úgy érezte egy vetélést sem élne túl.

-          Próbálok, de amióta megmondtad, hogy mi a helyzet, egyszerűen nem tudok másra gondolni, folyamatosan ez pörög a fejembe, egyszerűen beleőrülök – hajtotta fejét a másik vállára, s hosszan beszívta a levegőt.

   Loreley gyengéden simogatni kezdte a hátát, egy puszit nyomott a nyakára, de még ezzel sem tudta csillapítani a benne dúló vad érzelmeket, a féltés, s az aggodalom már most olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy azt hitte, soha nem fog elmúlni… tudta, ha csak egy kicsit megszédül a nő, vagy hányni kezd, ezek az érzelmek lángolni fognak.

-          Nem veszíthetlek el, érted? – kérdezte nagyon halkan.

-          Nem fogsz elveszíteni, Ville.

-          Őt sem – nyúlt előre az egyik kezével, hogy végig simítson az alhasán.

-          Nem fogsz minket elveszíteni, rendben? – simogatta meg az arcát, a szemébe nézve.

   Aprót bólintott, de az érzelmek így is túl hevesek voltak benne. Gyengéden megcsókolta a nőt, miközben próbálta minden hitét és reményét összeszedni, hogy egyszer nyugodt családi életük lesz.