1.

Ha már az unalom felzabálja az ember lelkét, a fájdalom meg évek után sem enged a markából, akkor az egyetlen esélye egy gondolkodó lénynek az elviselhető életre, az alkohol. Legalább szórakozzon, ha már más nem maradt, ha az értékek hamis tanuk lettek egy elmúlt világ, egy elmúlt élet felett, melyek csak át akarják verni az embert, még jobban megkeseríteni az emlékeiből felidézett önmagát.

   Nyomasztó gondolataiból Bam verte fel, aki egy pohár bort tett le elé, majd leült a székre. Elhúzta a száját és körbe nézett az apró, ámbár barátságos kocsmában. Belekortyolt az édes italba, túl józannak érezte magát, ami egyáltalán nem tetszett neki. A részegség legalább megóvta a saját gondolataitól és az emlékektől, melyek pengeként hasogatták és úgy tűnt, a sebek soha nem fognak begyógyulni.

   Az önsajnálat túl szánalmas lett volna, ezért újabb és újabb kortyokat nyelt az italból, mert biztosan tudta, hogy az elűzi a számkivetett magányát. Ha már az emberekben nem volt bizodalma, legalább az alkohol megmaradt, amiben legalább ugyanannyira lehet hinni, mint Istenben vagy az emberiségben. Csakhogy ez soha sem hagyta cserben és csalódnia sem kellett benne.

-          Min gondolkodsz? – kérdezte Bam, miközben a hajába túrt.

   A Miguet várták, már hosszú perceket késett. Nem mintha valami fontosat is terveztek volna mára egy berúgáson kívül, amivel végre mindegyikük kikapcsolhatja az agyát. Az új lemez hamarosan megjelenik, a klipeket leforgatták, próbált mindent beleadni az egészbe, de annyira kizsigerelte már minden, hogy tudta, nem nyújt száz százalékos teljesítményt, sem a színpadon, sem a klipekben. Lassan már az életben sem nyújtott semmi teljesítményt.

-          Csak a lemezen – ürítette ki a poharát, majd intett egyet és újabb kört rendelt.

   A folyamatos alkoholfogyasztás egyetlen hátránya, hogy az ember egyre jobban bírja a piát, aminek nem túlzottan örült. Hamarosan egy karton üveg bor sem lesz elég a gondolatai blokkolásához.

-          Ne aggódj már annyit, jó lett, ahogy a klipek is, de tudom, hogy addig nem nyugszol meg, míg ki nem adják – forgatta meg a szemét Bam.

-          Végre – sóhajtott fel, amikor Migue megjelent.

   Szólt a csaposnak és egy sört rendelt magának, aztán az asztalukhoz sétált. Levette a sapkáját, aztán a sáljától is megszabadult.

-          Bocs.

-          Túléljük – jegyezte meg szárazon, ahogy az újabb pohár borba kortyolt.

-          Ez megnyugtat – mosolyodott el, majd hátba verte. – Mi van már megint? Olyan komor képet vágsz, mintha akasztani vinnének. Tudod, ettől öregebbnek látszol, mint amilyen valójában vagy – vigyorgott jókedvűen.

-          Ne aggódj, poharak kérdése a megoldás – húzta el kicsit a száját.

-          Mit csinálunk ma? – könyökölt az asztalra és Bamre bámult.

-          Ahogy Villet elnézem, akkor szokásos módon berúgunk – a férfi enyhe szarkazmusa egyáltalán nem bántotta.

   Nem volt rá büszke, de igazából nem érdekelte annyira a dolog, hogy foglalkozzon vele, egyáltalán elgondolkodjon rajta. Megvonta a vállát, ha részeg, akkor legalább a világ is viccesbe fordul át a búskomorságból, a barátai pedig vele együtt hülyéskedtek, ami miatt imádta őket.

-          És utána? Esetleg megint rögtönzött koncertet adsz? – nevetett fel Migue.

-          Szerintem utána menjünk ki az utcára, aztán…

-          Nem, téged még egyszer nem engedlek részegen az utcára. Kurvára nem volt jó ötlet kidönteni azt a forgalomirányító táblát. – Megjátszott döbbenettel bámult Bamre, aztán magára mutatott.

-          Én? Én nem csináltam semmit – csóválta meg a fejét. – Összekeversz valakivel. Olyan részeg voltál, hogy majomként ugráltál, azt képzelve, menő vagy, de nem voltál az. Nem is tudom honnan vetted ezt, esetleg hallucináltál.

   Migue felnevetett mellette, míg ő kuncogott Bam fintorán. Az egy jó este volt, az utcatábla fogalma sem volt hogyan került a lakására, de az egész szoba díszévé nőtte ki magát. Pedig ott aztán volt minden, ami dísznek számított.

-          Szerintem menjünk fel Villehez, ha megérkeztek a többiek – ajánlotta Migue. – Ott legalább senkit nem érdekel, mit csinálunk és a háznak is tök mindegy.

-          Kösz, ez igazán kedves volt – nem bírta ki azért, hogy ne mosolyogjon. – Igyunk még! – intett a csaposnak újra.

   Eldugott helyen ültek, egy eldugott kis kocsmában Helsinkiben, ahol már jól ismerték őket. Újabb pohár bort vodka követett, amit újabb kör bor, amit újabb kör tömény. Igazából mire a többiek megérkeztek mindhárman ittasak voltak és teljesen mindegy volt hova mennek. Migue hangosan röhögött valami hülye poénon, míg Bam az asztalon maradt üres poharakat próbálta egymásba állítani. Röhögött, amikor a legfelső leesett, azt hitte hangos csörömpöléssel törik szilánkjaira, de a férfi időben elkapta, aztán büszkén az asztalhoz vágta. Ezzel ripityára is törte.

   Nevetve figyelte az idióta barátait. Ha az élet már másból sem áll, csak folyamatos fájdalomból, akkor legalább legyen szórakoztató.

Emberek mindenfelé. Nincs egy hely sem ahol el lehet bújni előlük. Egy magányos, csendes kis zug, ahol nem akarja senki felhívni magára a figyelmét, vagy információkat zúdítani rá.

Pedig pár perc nyugalomért akár a lelkét is eladta volna az ördögnek.

Hiába rótta az utcákat késő éjszaka, mindenki kint tolongott. Hiába kerülgette őket, hiába menekült el a lakásából, ahol szintén egy rakás idióta próbált lerészegedni már délután, nem találta meg sehol amit keresett. Helsinki kikötője felé vette az irányt, a tenger és a sós levegő mindig megnyugtatta, de azon az éjszakán még a hajók látványa és a háborgó sötét víz sem hozta meg a kívánt hatást. Nagyot sóhajtva indult vissza a városba, majd találomra kiválasztott egy kocsmát.

Szombat este végül is minden fiatalnak innia és szórakoznia kell.

Kell? Milyen badarság ez? Ki hozta ezt a szabályt?

Igazából nem vágyott semmi ilyesmire, de már-már elvárásnak tűnt, hogy próbálja meg jól érezni magát szombat éjjel és ne bezárkózzon a szobájába, ahol persze ugyanúgy zaklatnák a lakótársai, hogy ne legyen már mufurc és mulasson velük. Hát éppen ezért menekült el, a vége mégis ugyanaz lett, mintha ottmaradt volna. Egy emberektől zsúfolt helyen ült és ivott.

De legalább nem tartotta senki itt unalmasnak vagy tahónak, mert nem szól senkihez, csak csendesen szürcsölgeti a szivárványszínű koktélját, miközben a pulton könyököl.

Elcseszett egy nap volt, amúgy is. Vagy talán elcseszett egy élet. Már maga sem tudta.

-          Kérsz még valamit? – Lépett hozzá az egyik pincér mosolyogva, mire zavartan nézett rá, aztán feltűnt neki, hogy újabb pohár tartalmát végezte ki és csak a jégkockákat kergeti szórakozottan a szívószállal.

-          Öhm… Még egy ugyanilyet – bökött zavartan a pohárra. Fejben olyan messze járt, mint még soha. Azt se tudta igazából, hogy hol van és mit keres ott. Felmerült benne, hogy egy újabb ital helyett, inkább a számlát kellett volna kérnie, de már késő volt, újabb mixelt remekmű került elé, ő pedig magára erőltetett egy mosolyt, miközben megköszönte az italt.

Lényegében unta az egészet, unta a piálását és az embereket is, akik fel-felröhögtek a boxokban. Egyedül akart lenni, eltűntetni mindenkit, de ez lehetetlen volt.

-          Bocs, a számlát megkaphatnám? – intette magához újra a fiút, aki mosolyogva kezdett számolni, majd elé nyújtotta a cehhet, amin egy másodpercre fennakadt, hisz fel se tűnt neki, hogy nyolc pohárnyi alkohol lenne benne, de miután fizetett és lehuppant a bárszékről, azonnal rájött, hogy nincs semmi tévedés. Hirtelen az egész világ forogni kezdett körülötte, a feje meg vízszintesbe akarta húzni.

-          Minden rendben szépségem? – Állt mellé egy srác vigyorogva, majd finoman a könyöke alá nyúlt.

-          Jah, csak nem vagyok a szépséged – mordult rá.

-          Jaj de harapós valaki – kuncogott fel, ő meg elfintorodott miközben összeszedte a cuccait, miután megtalálta az egyensúlyát, amiről egy fél percig azt hitte, hogy könnyes búcsút vett tőle, de aztán, mint egy hű szerető visszatért hozzá.

-          Elállnál az utamból? – Nézett rá, mert a férfi a bárpult és a teste közé szorította, ő pedig nem bírta kikerülni sehogy sem.

-          Bam vagyok – nyújtotta felé a fickó a kezét, mire fintorogva nézett le, esze ágában sem volt szóba elegyedni a vodkaszagú idegennel, szabadulni akart, így az elutasítása egyértelmű jeleként, nem fogott kezet vele. – Látom nem vagy az a barátkozós típus – húzta vissza a Bam nevezetű féleszű a teletetovált mancsát.

-          Jól látod, szóval vonszold arrébb magad – szólt rá hűvösen, de a fickó csak vigyorgott.

-          Előbb kéne egy kis segítség. Szóval nem láttál itt egy körülbelül ekkora – mutatta a kezével is, hogy mekkora is az-az akkora a talajtól mérve – nagyon zöld szemű, nagyon kócos, nagyon nyúzott, nagyon sápadt, nagyon tetovált, nagyon vékony és seggrészeg finn pasast? Asszem elvesztettem a haverom – kuncogott fel idiótán.

-          Ott van egy – bökött a sarokba, bár annak a férfinak az arcát nem látta, de nem is érdekelte az egész. Csak szabadulni akart. Hazamenni, bezárkózni.

-          Nem ő nem az, ő még túl egyenesen áll az én cimborámhoz képest – kacagott fel Bam.

-          Sajnálom nem láttam. Haza akarok menni szóval eressz – taszított rajta egyet.

-          Hát jó, ha mégis találkozol vele, szólj neki, hogy keressük – kiabált utána, de a füle botját se mozgatta, mert már fél lábbal az utcán volt.

Hazafelé egy kisebb parkon át vezetett az út, ott pedig egy játszótér volt, ahová szívesen beült, mikor nem visongattak ostoba kölykök körülötte, amikor nem sírt senki egy homokozó lapátért vagy a kis idióták nem nyomták egymás szájába a homokot, amitől üvöltve sírtak.

A hintához lépett és lökni kezdte magát, de alig fél perc után halk mocorgást hallott meg az egyik bokorból, ami miatt ijedten pattant fel.

-          Segítenél? Beejtettem az öngyújtóm a bokorba – nézett fel rá, egy zöld szemű fickó, aki pontosan megfelelt annak a leírásnak, amit az előbbi zaklatója adott.